Már órák óta hallgatom a különböző zenéket, de még mindig nem sikerült megtalálnom azt, amit kerestem. Valami különlegeset szerettem volna, valami olyat, ami megfog és nem csak engem, hanem mindenkit, aki hallja. A legjobb lehetőség valaki nem híres lenne, nem érezném olyan elcsépeltnek és klisésnek. Direkt még el is jöttem otthonról, hogy ne kelljen Babette hangját hallanom és az apja is annyira az agyamra megy már. Nagyon remélem, hogy lassan magukba szállnak és megértik, hogy ez nem helyes, nagyon nem helyes. Anyu pedig megtanulhatná azt, hogy mit jelent a pihenő szó. Állandóan csak dolgozik és minden idejét elveszi az a projekt, ami miatt ideköltöztünk, az az a gyűlölt és nagyon mélyen utált projekt. Remélem bukás lesz a vége. Végül leültem az egyik padra és csak pihentem, még a fülest is kitéptem a fülemből. Hallgattam a madarak csicsergését és gondolkodtam, erősen gondolkodtam, hogy ki az, akit például még nem hallgattam meg. Olyan könnyen ment minden, bementem és letáncoltam a koreográfiámat és... a beképzelt picsa, aki először majdnem fellökött csak tátott szájjal nézett engem. Még sosem gondolkodtam el azon, hogy esetleg nem lennék e benne páros jégtáncba, de... nem hiszem, hogy azt nekem találták volna ki. Én nem tudok bizalmat kialakítani hetek alatt, nekem ahhoz sokkal több idő kell, hiszen nem is kockázatról van szó. Egyetlen rossz mozdulat vagy kései reakció és komolyan megsérülhetek. Így is van veszélye a dolognak, de kisebb, mintha valaki mással táncolnék. De a lényeg, hogy jól sikerült a tánc és azonnal fel is vettek a klubba, sőt. Esélyes vagyok én a versenyen való indulásra, csak egy új műsort kell csinálnom. De ha nem lesz zene.... Igazából nem is tudom, hogy mikor hallottam meg a zenét, de a lábam magától kezdett el járni és a hangja is valami... varázslatos volt. Csak hallgattam pár másodpercig és mikor lehunytam a szememet ötletek kezdtek el lejátszódni a szemem előtt és végül... arra lettem figyelmes, hogy elindulok a zene irányába és csak akkor állok meg, amikor a fiú elé érek. Csendben hallgatom a zenéjét halványan mosolyogva, majd mikor befejezi, csak akkor szólalok meg. - Szia. - mondom egy barátságos mosollyal az ajkaimon, majd a szemeibe próbálok pillantani. - Tudnánk beszélni egy picit?
A zene híd. Összeköti az embereket valami feljebbvalóval, a zene kimondja azt, ami kimondhatatlan.
Elégedetlen arccal pillantottam bele a bőrkötéses, fekete füzetbe, ahova a szöveget írtam gyöngy betűkkel. Sokan nem tudják, de alapvetően nagyon szép kézírással rendelkezem, csupán csak az óráimon nem vagyok hajlandó megformálni minden betűt. Ha egyátlalán jegyzetelek, akkor is kifejezetten kapkodva teszem azt, mert általában annyira unalmasok ezek a szarok – kellett nekem belemenni a szabad bölcsészetbe lol – hogy hangulatom sincsen formálgatni a betűket. Viszont a zene számomra egy olyan dolog, ami maximális igényességet követel, ezért szép füzetbe, szép kézírással, szigorúan vékonyan fogó, fekete tűfilccel írtam a dalszövegeimet, és ha javítani akartam valamit rajtuk, akkor azt piros tollal tettem meg, és csillaggal írtam a lapszélekre. Nem voltam a hibajavítózás híve, viszont firkálni sem szerettem, és így legalább látványosak lesznek az első, második, és tizedik ötleteim is... Ha esetleg meggodnolnám magam, mert volt már ilyesmire is példa. Végül csak egy nagy sóhajjal csuktam be a bőrkötésű könyvet, és nyitottam ki az általános iskolásoknak gyártott kottafüzetet amibe a tabokat írtam az elképzeléseimről. Jobb lett volna, ha anno megtanulok zongorázni is, biztosan sokkal könnyebb dolgom lenne, viszont mivel nem akarok még egyelőre stúdióba vonulni, meg eladni a dalaimat, a sima gitárkíséret is megteszi majd. Először csak próbálgattam a hangokat, és egy kicsit finomítottam a hangoláson, mivel az utóbbi időkben ezt a gitáromat nem kifejezetten használtam, holott az egyik kedvemcem volt a kis galaxis mintájával, viszont annyira féltettem, hogy csak különleges alkalmakkor vettem elő. Most sem kifejezetten tudom, hogy miért pont ezt fogtam a kezembe, talán azért, mert gecire másnapos voltam, és pont ez akadt a kezem ügyébe. Féltő mozdulattal simítottam végig a nyakán, majd megpendítettem a húrokat, és a leírt akkordokat kezdtem játszani, miközben halkan énekeltem hozzá. Sosem tettem ki ilyenkor a tokomat, mert egyrészt van elég pénzem, másrészt nem kifejezetten tartottam jó dolgonak ezt. Oké, hogy egy lehetőség bedobni ilyenkor a zenészeknek az aprókat, de maga az élmény szerintem alapvetően ingyen van... Már ha hobbizenészek vagyunk, és én egyelőre csak annak tartom magam. A fejemet akkor kaptam fel, amikor egy lányka végül megállapodott előttem, és megszólított, amikor lefogtam a húrokat, ezzel elhallgattatva őket. Pár pillanat erejéig nem emeltem fel a fejem, mert el tudtam volna képzelni azt is, hogy alapvetően nem hozzám szól, hiszen nem csengett ismerősen a hangja, de amikor végül befejezte a mondatát és elmondta, hogy mit szeretne, akkor ráemeltem a pillantásom, és elszedtem magam mellől a füzetet, hogy helyet tudjon foglalni, ha úgy kívánja. - Szia – köszöntem vissza végül, és vizslattam a pillantásommal. Nagyjából velem egyidősnek tűnt, de a mai világban már semennyire sem lehet külsőségekre alapozni sajnos. - Uhm, gondolom igen – néztem rá összevont szemöldökkel. Hát csak nem fog egy ilyen csepp kis nőszemély elrabolni és az akaratom ellenére magáévá tenni – Miről lenne szó?
Kissé nekem is kellemetlen volt a szituációs, de nem tehettem mást, órákat böngésztem a zenéket és semmi olyat nem találtam, ami kedvemre való lett volna. Könnyű volt az előző darabbal a dolgom, hiszen az edzőm direkt meghívott egy prima balerinát, hogy segítsen nekem és eddzen engem egy kicsit. Nagyon kemény edzés volt, de a hónapok alatt sokat fejlődtem és látta bennem a potenciált és a tehetséget az elmondása szerint. Imádtam azt a programot, mind a rövid programot mind a szabadprogramot. Megtalálta a tökéletes zenéket és a zenékre illettek a mozdulatok és az egész tánc, de most... Egyedül érzem magam, mert egy féltékeny apuci hercegnője féltve érzi a helyét és mindenképpen ki akar cseszni velem. Én nem tettem ellene semmit, csak az álmaimat követem, hiszen erről álmodtam egész életemben, jégtánc. A zenéje beszélt hozzám és a hangja annyira tetszett, nagyon jól és igényesen volt összerakva az egész produkció. Egyből levett a lábamról és nem tudom miért, de a testem idehúzott engem és arra lettem figyelmes, hogy előtte állok és hallgatom a zenéjét. - Ne haragudj, hogy rablóm az idődet. - mondtam még neki, miután leállt az előadással és rám figyelt, meg visszaköszönt. Tényleg nem szerettem volna feltartani őt, de nekem kell a zene és kell az előadása. Már lépéssorozatok és ugrások is elkezdtek kirajzolódni a fejemben, ami ritka dolog, de most mégis megtörtént, ami csodálatos érzés. Amikor azt mondja, hogy tudunk beszélni, akkor csak szélesebb lesz a mosoly az arcomon. Már csak meg kell őt győznöm vagy elég jól kell neki tálalnom a dolgokat. Várható volt a kérdés, mégis pár pillanatig csak csendben figyelem őt és végül csak megszólalok. - Műkorcsolyázó vagyok és össze kell raknom egy új programot, de ehhez... szükségem lenne egy zenére. - kezdek bele és igazából megosztom vele a helyzetemet röviden, majd pár másodperc elteltével ismét szóra nyitom az ajkaimat. - Szeretném, ha megengednéd, hogy a te zenédre koreografáljam az új programomat. - mondom neki végül, majd szemeibe pillatok és azok is könyörögnek neki. Bárcsak belemenne.
A zene híd. Összeköti az embereket valami feljebbvalóval, a zene kimondja azt, ami kimondhatatlan.
Bár tisztában voltam azzal, hogy a külsőm kifejezetten lehengerlő és, hogy lányok ezrei vannak oda értem – kicsit se nagy az egom, áhh dehogy is – az mégiscsak újdonságnak számított, hogy egy random kiscsaj fogja magát és odajön hozzám mondván, hogy beszélnie kell velem. Nem mondom, hogy egy kicsit sem kaptam frászt belegondolva abba, hogy mit szoktam művelni pár lánnyal – mondjuk legjobb tudomásom szerint itt túl sokat nem vágtam gerincre Polina miatt – mégis valahol az ilyesmi dolgok egy kicsit... Ijesztőek szoktak lenni. Abban a pár másodpercben már felkészültem mondhatni mindenre... Egy fincsi HIV vírustól fogva egészen a baba tényéig komolyan mindenre... Szóval végül egy kicsit meg is könnyebbültem, amikor végül „csak” a zenéről akart velem beszélni. Talán ő nem látta rajtam – mert természetesen a sármom mellett a színészki képességeim is csak dicséretre méltóak – de ettől függetlenül az egész életem lepergett előttem, és kifejezetten riadtnak éreztem magam, amíg kinyögte a dolgokat. És már most leszögezném, hogy nem szokásom a zenémet osztogatni, holott már volt példa arra, hogy valaki megkeresett volna, de mégsem adtam oda a dalokat neki, mert úgy éreztem, hogy azzal a saját lelkemet vinném a vásárra. Mindenesetre hirtelen olyan hála öntött el a nagyérdemű felé, amiért csak a dalomra fájt a foga, hogy magam is meglepődtem, amikor erre gondoltam. Hiszen annyira meg akartam tartani ezeket magamnak, de most... Mégis odaadnám valakinek, csak azért, mert nem csináltam fel? Mindenesetre egészen kedves lánynak tűnt, ezért nem akartam elsőre elküldeni, és úgy voltam vele, hogy inkább a sorsra bízom azt, hogy eljutnak-e hozzá a dalok, vagy sem. - Valahol sajnos nem rajtam múlik a dolog – vontam meg a vállam végül és tettetett sajnálattal a szememben néztem rá – Nincsenenk felvéve a dalaim. Nem vagyok hivatásos zenész, ez nálam csupán hobbi. Persze a testem mellé helyezett kis bőrkötéses füzet pont nem erről árulkodna. Szóval összességében valahol el is utasítottam az ajánlatot, de nem zárkóztam el a ténytől, hogy megkapja a dalt... Viszont volt még pár aduász a kezemben, amivel védhetem a saját műveimet, és pont ezért is kaptam elő a táskámból a tabletem, hogy beüzemelhessem. - Viszont ha gondolod megmutathatom azokat a zenészeket, akik inspirálnak. Ha esetleg nem találsz olyat ami tetszik, akkor beszélhetünk róla. Itt persze már érződött, hogy csak a saját szerzői jogaimat akarom védeni, és ha nem egy picsa, szerintem meg is érti majd a helyzetet. Alapvetően ha barátok lennénk talán meggondolnám, hogy odaadjam neki a dalt, de így ismeretlenül egy kicsit... Bizalmatlan vagyok.
Amilyen hamar jönnek a jó dolgok, olyan gyorsan el is tudnak múlni, hiszen a remény apró fénysugara már csak szimplán pislákol. Valahol éreztem rajta, hogy csak teher vagyok neki vagy egy újabb probléma, amiről legszívesebben tudomást sem venne. Felesleges lenne már erőlködnöm és reménykednem. Pedig nehéz volt nekem, sokkal nehezebb volt nekem idejönnöm és erőt vennem magamon, hogy megszólítsak egy vadidegent ilyen nagy kéréssel. Most már tudom, hogy nem szabad ilyennel bárkihez fordulni és úgyis csak felesleges szótépés lenne a részemről. Majd kitalálok valami mást. Eddig is megoldottam a dolgokat és ezután is megfogom. Csak figyeltem őt és hallgattam a szavakat, melyek elhagyják az ajkait és elérnek a fülemhez. - Értem. - mindössze ennyi reagálok a szavaira. Magam is tudom, hogy éppen próbál engem hülyére venni és elhitetni velem valami olyat, ami nem is igaz. Nem fogok erőlködni, nem fogok erőltetni semmit sem, valahol megértem a döntését és a cselekedeteit, de valahol nem. Én is őszinte voltam vele, ha nem akarja, hogy használjam a zenéjét, akkor csak kimondhatja simán, jobban szeretem az őszinteséget, mint a hazugságokat. Csak léptem egyet hátra és úgy pillantottam rá. - Szerintem nincs olyan ember segítségére szükségem, aki egy őszinte és egyenes választ sem tud adni. - próbálok nem ridegnek tűnni és nem megbántani őt, de őszintén megmondva engem cseppet sem érdekel a lelki állapota, felőlem meg is haragudhat. - Bocsánat, hogy raboltam az idődet, további szép napot. - nemes egyszerűséggel megfordulok és elindulok onnan. Felesleges lenne tovább húzni az időt, meg nekem is kell találnom valamit, majd talán más segíteni fog.
A zene híd. Összeköti az embereket valami feljebbvalóval, a zene kimondja azt, ami kimondhatatlan.
Nem kifejezetten jellemző rám az, hogy kedvesen bánok emberekkel, de volt ennek a lánynak a tekintetében valami ártatlan és aranyos, ami miatt képtelen lettem volna egy két goromba szóval elküldeni. Meg persze titkon attól is tartottam, hogy amiért ilyen nagy hévvel jött ide hozzám, talán felcsinálhattam, de végül ennek a lehetőségét elég hamar kizárhattuk szerencsére. Pont ezen dolgok miatt jutottam végül arra az elhatározásra, hogy így vagy úgy, de a segítségére leszek még akkor is, ha sokat nem tudok tenni érte. Mivel a saját dalaimat nem feltétlenül akartam eladni, így végül sosem vettem fel őket, mert ezek inkább számomra fontosak. A családom egyetlen alkalommal sem támogatott abban, hogy valóban kiadassam őket, szóval ezen dolgok miatt döntöttem végül amellett, hogy a dalocskák megmaradnak nekem, én pedig bármikor tudom őket játszani magamnak, vagy esetleg annak, akinek tetszenek. Pont ezért is jelenthetem ki, hogy jól esett az, hogy idejött hozzám és elkérte azt, amit éppen próbáltam tökéleteszre csiszolni, de ez nem jelenti azt, hogy oda is akartam adni neki. Mert azért valljuk be... Nem ismerem őt. Lehet, hogy nagyon cuki, de ettől függetlenül én is tisztában voltam a szerzői jogokkal, és alapvetően nem érdekem, hogy az amúgy is féltve őrzött kis kincseimet ingyen osztogassam idegeneknek. Főleg nem úgy, hogy amikor a kedvesen elutasító válaszomat, és a segítségnyújtást is úgy dobják félre, mintha legalábbis leordítottam volna a másik félt a kérdéséért. - Hát jó – válaszoltam neki végül, nagyokat pislogva a kirohanására – Hamar kiismered az embereket, ha az őszinte és egyenes válaszom milyenségét tudod vitatni már most. Teljesen ledöbbentem azon, amit a fejemhez vágott. Nem mondhatom azt, hogy rosszul esett, mert mégiscsak egy ismeretlen lánykáról van szó, inkább csak kamilláztam azon, amit mondott, és nem kifejezetten értettem azt, hogy mit miért gondol úgy, ahogy... De végül ráhagytam. Ő jött ide szívességet kérni, és ha ez neki kimerül abban, hogy megsértődik, ha megmondom, hogy mi a helyzet, akkor nem tudok mit kezdeni vele. - Neked is szép napot... Vagy mi – válaszoltam neki, miközben a vonásait fürkésztem. Tisztában voltam azzal, hogy nem fogok utánamenni, de ettől függetlenül talán egy picit mélyen bántott a viselkedése. Egyszer az életben tényleg nem csinálok semmi rosszat, és akkor is úgy bánnak velem, mint a kutyával... Talán ez a sorsom, még ha szomorú is.
Kezdőlap
