Egyetlen hiba kellett. Csak egy, hogy az életem hiábavalónak érezzem. Hogy úgy törjön össze az önmagamba vetett hitem, mint a porcelán.
Meghalt. A tűzben, egy ember, és egy még intenzíven volt. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy felejteni akarjak. Perceket akartam kapni, amikor kiverhetem a fejemből azt ami történt, megszabadulhatok a felelősség érzésétől. De ez nem jött el. Semmi nem enyhítette. Magam hibáztattam, hiába tudtam, hogy ez néha ezzel jár. Hiába volt minden adat a fejemben, amivel alátámaszthattam volna az ártatlanságomat. A szívem mélyén nem szabadultam ettől, és még a munka sem enyhíthette ezt, a hasznosság érzése, mert kiírtak némi pihenőre. A hátamon a zúzódás nehezen szívódik fel, még mindig hatalmas, feketés-lilás folt jelzi a helyet, ahol rám zuhant a födém. De nem bírok otthon maradni, muszáj kezdenem magammal valamit, különben megbolondulok. Délután kimentem kicsit fotózni a partra, lőttem pár egész jó képet a homokról, a vízről, a sirályokról meg az arra kószáló emberekről. De megnyugvást ez sem hozott, akárhogy szerettem volna. Még mindig a gondolataim között járt az eset, kerestem azokat a pontokat, ahol jobb döntést hozhattam volna. És persze ott volt Josh esete is, amivel nem tudtam dűlőre jutni.
A lakásomba visszatérve letusoltam és megpróbáltam valamit vacsorázni, de hiába volt a próbálkozás, két falat után a kukában kötött ki a párolt csirke és a zöldség köret. Aztán a képeket töltöttem fel a laptopomra és kicsit lefoglaltam magam a szerkesztéssel és a vágással, de ez sem volt elég. Végső kétségbeesésemben már lefeküdtem aludni, de ezt sem bírtam sokáig, nem jött álom a szememre. Edzeni most nem járhatok míg gyógyulok, ettől szigorúan el vagyok tiltva, így az energiáim szintje a végpontjáig emelkedett. Úgy éreztem, robbanni fogok, ha nem vezethetem le valahol ezt a belső feszültséget, így gyorsan felöltöztem, és magam mögött hagytam a lakásomat, s elindultam a vakvilágba.
S most az utcán kóborlok és igyekszem összevakarni a széttört lelkem darabkáit. Nem kéne, hogy megérintsen ez az egész. Hogy magamra vegyem, hiszen tudom, hogy nem én voltam a hibás, ez nagyobb volt nálam. Én kihoztam élve akit megtaláltam. Biztonságban van és jól van. Josh jól van. De akkor miért nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy az én hibám volt? Ha én akkor nem jelzem, hogy bajban vagyok, ha akkor még hagytam volna Ricoékat tovább dolgozni...talán megtalálták volna őket időben. Talán ma is élhetne aki meghalt, talán nem lebegne az élet-halál küszöbén az, aki most az intenzíven van.
De a valóság nem ez. A valóságban egy család most gyászol. A valóságban egy másik könnyek közt aggódik a szerettéért. A valóságban a bűntudat felemészti a lelkemet lassan, percről-percre, és ez az érzés szörnyűbb most mindennél.
Így az éjszakát a nyakamba véve elindulok a fejem után. A kocsimmal két órán keresztül csak a város utcáit rovom, és mikor már kellően elfáradtam, csak akkor parkolok le. Pár utcányira van az a bár ahol egykor többet megfordultam. Ma már ritkábban, mivel eléggé elfoglalt vagyok, de még mindig szívesen gondolok vissza az itt megélt élményekre. Őrültségek amiket elkövettem mikor még tacskó voltam. Ma már ahhoz a korszakomhoz képest unalmas életet élek. Az egyetem asztrofizika tanszékén tanulva még volt időm, energiám olykor lejárni a bohém társaságért, némi kalandért, ma már csendesen elvagyok, nem keresem az efféle közeget.
Most mégis bemegyek. Kifizetem a busás belépti díjat az itt koncertet adó banda miatt, aztán egyenesen a bárpulthoz veszem az irányt. Ismerőst egyelőre nem látok, de a hangulat egész jónak ígérkezik. A zene ordít, az ütem kemény, masszív, akár az emberi vér lüktetése, gyönyörűen tompítja a fájdalmat bennem.
- Mit hozhatok, szépfiú? - libben oda egy ázsiai szépség és átveti a vállán fényes, fekete haját.
- Tequilát. Silvert. - mondom, és előhalászok a zsebemből egy papírpénzt, és a pultra csapom. Melegem van, így lehúzom a bőrkabátomon a cipzárt, ami alatt egyszerű fekete inget viselek egy farmerral, majd míg a csaj megcsinálja a piámat, felegyenesedek és körbe tekintek. Pillanatok alatt végigfuttatom a tekintetem a termen, lévén, hogy százkilencvenhárom centi vagyok, nincs túl nehéz dolgom. A banda készülődik, a tömeg már izgatottan toporog, bár nekem fogalmam sincs, kik fognak játszani. Mivel nem fedezek fel senki ismerőst, visszafordulok a pulthoz és lehajtom az italt, majd a citromba harapva intek a csajszinak egy kacsintással, hogy új kört kérek. Ezt még megismétlem vagy négyszer, és épp az ötödiket kérem ki, mikor valaki mellém vetődik. Egy rég nem látott idegen arca fogad, és be kell valljam, nem csalódom, ahogy ránézek.
- Angyal szállt le közénk - mondom, és összehúzom a szemeimet, ahogy végigpillantok rajta - Bethany, ugye? Úgy emlékszem így hívnak, de lehet, hogy tévedek. Rég nem találkoztunk - mondom, majd intek a pultosnak.
- Ha már így összesodort minket a sors...gyere, igyál velem egyet. Vagy kettőt. Mit kérsz? Nekem nincs társaságom, a tiéd meg...- nézek körbe - hát azt sem látom itt tolongani. Ráérsz? - kérdezem, majd észbe kapok és felé nyújtom a kezem.
- Dyson. Jaworowski. Ha esetleg nem emlékeznél.
Rajta áll, elfogadja-e a meghívásomat, én igazán nem akarok bunkó vagy tapintatlan lenni. De most valahogy nem akarnék egyedül maradni, és emlékszem rá, hogy régen majd belepusztultam, úgy meg akartam húzni. Hát, igen, az igaz, hogy a szerelmet nem tudnám elképzelni nővel, de a testi vágy egészen más tészta. Bár, ki tudja, hallottam már olyat, aki végül mégis heteroként találta meg a boldogságot. A szerelem egy ribanc.  

Van amit nem lehet helyre hozni. Van amihez idő kell. Van, amit csak megtanulunk elviselni. Van ami begyógyul. Sebek, hibák, amik néha egyformáknak tűnnek. Néha egyszerűnek. Néha bonyolultabbak egy labirintusnál. A kérdés sosem az, mennyire mélyre jutott a lelkedben. Hanem, hogy hány lépés szükséges a továbblépéshez. A túléléshez.
Egyszer rég megfogadtam, hogy sosem leszek az alkohol rabja. Nem fogok a legnagyobb hibáim után megváltást keresni a pohár fenekén, nem vezetem le másokon a frusztrációmat. Vidéki srác vagyok, a kemény munkában hiszek, s abban, hogy ha bajunk van, a figyelemelterelést csak a szolgálat adhatja meg. Nekem a munka a gyógyír mindenre. Minél jobban fáj, annál jobban hajtom magam. Minél mélyebb a válság, DJ annál keményebben hajt. Ezért járok edzeni, ezért lettem tűzoltó, s ha már ezek sem segítenek, még mindig mehetek önkénteskedni egy menhelyre.
Most azonban nem megy. Tudom, hogy ez azon ritka pillanatok egyike, amikor más módszerhez kell folyamodnom. Nem edzhetek, nem dolgozhatok, a menhelyek ilyenkor zárva. A segítség viszont most kell. Így nem marad más, mint az, hogy szembe megyek a saját elveimmel, és kikérem a csinos pultos csajtól azt a tequilát. Az első végig égeti a nyelőcsövemet, érzem, hogy tüzet gyújt a gyomromban. A hatás szinte alig érzékelhető. A harmadiknál beüt a túl gyors tempó, a negyediknél már érzem, hogy a józanságomnak búcsút inthetek. A feszültség, a rossz érzés elszunnyad bennem kissé. Jobb most.
A mellém érkező nő épp ebben a kedves, könnyed pillanatomban érkezik mellém, s nem vagyok rest kihasználni a pillanatot. Itt van, és milyen rég találkoztunk! Annak idején ügyet sem vetett rám. Még satnyább is voltam kissé, nem értem meg eléggé, és láttam, hogy a nálam jóval idősebb pasikat vette radar alá. Egy társaságba keveredtünk, mégis távolabb voltam tőle, mint innen a Hold. Csak távolról leshettem ezt a különleges szépségű nőt. És igen, tudom, a pasikra bukom legfőképp. De néha az embert valami mégis megfogja a másik nemben. Bethany pedig kiemelkedett az összes többi nő közül, akik ide jártak. Ez pedig úgy látom a mai napig nem változott. Ha valahová belépett, mintha minden mást kiszorított volna onnan. A szemek éhesen falják most is és megjelenik a szája sarkában az az édes kis gödröcske aminek kontrasztjaként a szeme rideg, számító pillantása figyelmeztet csupán, hogy ez a mosoly nem a boldog viszontlátásnak szól.
Bólintok a pultosnak az italára, csapja csak a számlámhoz, nekem mindegy, csak ne menjen még el. Amikor azt mondja, emlékszik rám, kisfiús, zavart mosoly jelenik meg az arcomon, mint mikor egy volt tanároddal összefutsz, és ő nem felejtette el a neved és a legnagyobb csínytevéseidet, vagy épp a kiemelkedő teljesítményedet. Jól esik, hogy annak ellenére, hogy gyakorlatilag a köszönésen kívül nem igazán beszéltünk, mégis emlékszik. Bár, lehet, hogy ez részéről csupán egy látványosan rajongó suhanc emlékének a kegyes hazugsága. Ezt csak ő tudná megmondani.
A tánc említésére megvakarom a tarkómat és felegyenesedve végigsiklik a tekintetem a tömegen, amely a bulira van már hangolódva. A zenekar beáll épp, pillanatok kérdése, hogy elkezdődjön a koncert. Nem vágyom igazán most a középpontba, ám mégis visszanézek a nő szemeibe és mosolyt erőltetek az ábrázatomra, majd fejet hajtok.
- Egy igazi úriember sosem tagadná meg egy hölgy kívánságát - bólintok, miközben nézem ahogy lehúzza az italt. Gyorsan megiszom az utolsó adag tequilámat, majd a kifizetem a számlámat és a nő után eredek. Igyekszem nem szem elől téveszteni, de nem könnyű, mert úgy siklik az embermasszában akár a pisztráng a folyóban. Nehezebben haladok utána, pont azért, mert majd' két méter magasan nehezebben látok lefelé a félhomályban. A banda közben a húrok közé is csap, de a számot nem ismerem. Vagy talán hallottam már? Nem tudom, de Bethanynek láthatóan nagyon tetszik, így megállok, míg ő hullámozni kezd a zenére. Én egyelőre csak állok, és nézem őt, akár egy darab fa, mert az tequilák sem lazítottak el eléggé ahhoz, hogy magamtól megmozduljak. Aztán Bethany nevetve hozzám fordul, s viszonozom a mosolyát, majd pirulva forgatom meg a szemeimet amikor megfogja a kezem és táncolni invitál. Én pedig nem maradok többé mozdulatlan. A fejetés könnyebb, ha ilyen társasága van az embernek.
Hozzám simul, én közelebb vonom magamhoz. Kicsit lejjebb kell guggolnom, de a két térde közé téve a térdemet megfogom a derekánál, hogy egy ütemre tudjunk ringatózni. Elmerülök a tekintetében, amikor fogva tartja az enyémet. A lelkem mélyén éled fel az eddig szunnyadásra kárhoztatott gyilkos bestia. Csak akkor törhet elő, ha én megengedem. Nem akarom letámadni Bethanyt, de a teste simulása, a csábító, kihívó pillantása mégis felébreszti a vadat. Megnyalom a szám szélét. Aztán mielőtt olyat tennék amit később megbánnék, a keze után nyúlok és ellépve tőle megpörgetem, vigyázva, hogy elég helye legyen, senkinek ne ütközzön neki. Nem vagyok teljesen beszámítható, jobban oda kell figyelnem magamra mielőtt elszalad velem az a bizonyos hátas. Aztán visszahúzom magamhoz.
- Nagyon jól mozogsz. Még mindig - állapítom meg a nyilvánvalót. Tudom, hogy ezt ő is tudja.
- Sziasztok lányok, fiúk! Ez itt a Fall out boy! Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk veletek, és reméljük egy óriási bulit csaphatunk ma este! A következő dal szóljon mindenkinek aki csak szereti - szól lelkesen bele a mikrofonba a frontember, majd a gitáros megragadja a mikrofonját és félrelöki.
- Dögös csajokat ér a nyakba kapni! Lássuk, ki a legkeményebb csávó ma este? Aki a legtovább bírja, meghívjuk egy italra a pultnál - kiált majd végigmutat a tömegen. Elvigyorodok az abszurd kérdésre, és nem hiszem el, hogy ezt komolyan mondja, de egyre több csaj kezd el visongani és emelkedik egyre feljebb. Elröhögöm magam, majd a partneremre nézek és megvonom a vállam.
- Kihívás elfogadva - mutatok farkasvigyort, s ha engedi, megfordítom Bethanyt, hogy nekem háttal kerüljön. Ha csak nem tiltakozik, leguggolok, majd megfogva a térde alatt a nyakamba ültetem, így állok fel vele. Tűzoltó vagyok, szóval, ha rajtam múlik, ez a csaj a szám végéig olyan stabilan marad a nyakamban, mint az USD. S belekezdenek a következő  DALBA. Engem nem zavar a súlya abban, hogy ugráljak, vagy akár táncoljak a kemény ütemekre. Talán jobb is, ha kicsit nem táncikál tovább előttem, mert a végén még tényleg rámozdulok. Nem biztos, hogy bevenné a gyomrom, ha most visszautasítanának.   

A banda kezdése sosem érkezhetett volna jobbkor. Amikor az ember fia a határára kerül annak, hogy mely irányba mozduljon, és az ördög a vállán épp afelé irányítaná, ahová nem szabadna lépnie, jól jön ez a fajta segítség. Mintha az őrangyalom indította volna el, nehogy valami butaságba sodorjam magam. Bethany veszélyes rám nézve, eléggé úgy tűnik, és az a sejtésem, ezzel ő nagyon is tisztában van. Nem látom rajta, hogy különösebben bánná a régi idők rajongótáborának megjelenését az életében. Ő azt hiszem az a fajta lány, aki kifejezetten szereti, ha ezt teszik a férfiak. Szereti a figyelmet, a nyálcsorgatást, azt. hogy ő az, aki választhat. Mert azt már rég megtanultam, hogy mindig a nő választ. Kivétel nélkül, mindig a nő. Az, hogy mi férfiak vadászhatunk rájuk, csak egy illúzió. Ha a nő nem akarja, hogy levadászd, akkor bizony percig nem lehet kétséged, hogy nem fogja hagyni magát. De ha szemernyi esélyed is van nála, azt azonnal észreveszed. Egy csábos mosoly, egy pillarebbenés elég, és mi, buta férfiak azonnal a vad nyomába eredünk.
Most azonban vissza kell lépnem. Ittas vagyok, a tudatomban ott ég a piros lámpa, hogy vigyázzak magamra. Főleg másokra. Túl sok volt a veszteség, ennél többet nem bírok el. Majd' két méter magas vagyok, eléggé ki is vagyok gyúrva, de a szívem ugyanolyan érzékeny, sérülékeny, akár egy tizenéves kiskamaszé. S most jelenleg a határán állok annak a dolognak, hogy képes leszek-e megbirkózni a rám nehezedő terhekkel anélkül, hogy valami szerhez nyúlnék, vagy kilábalok belőle a többi függőségem nélkül is?
Bethany a nyakamba kerül, megkapaszkodik a fejemben, és nevetve sikít a bandának. A szám hosszú, figyelem a versenytársakat. Egyik lány kerül vissza a tömegbe a másik után. Páran elég sokáig húzzák, de a szám hosszú, és a csajok súlya egy ilyen táncikálós, ugrálós helyzetben hamar kifárasztja a nem eléggé edzett férfiembert. De én tűzoltó vagyok. Alap, hogy negyven kilós menetfelszerelést cipelünk magunkon, és ezzel együtt sokszor egy nyolcvan kilós embert is ki kell húznunk a veszélyzónából. Ha azt hinné bárki, hogy ez könnyű...próbált már kicipelni egy krumplis zsákot a pincéből? Pedig az csak huszonöt kiló. Háromszorozd meg, adj hozzá egy kis tehetetlenséget, figyelni a sérüléseire, számolj azzal, ha a látási viszonyok egyenlőek a nullával és nem ismered a terepet, de emlékszel rá, hogy lépcső is van...és mindezekhez hozzájárul mondjuk a nyári hőségnél kicsit melegebb hőmérsékleti ráta. Nem, egyáltalán nem könnyű, nem egyszerű. De én bírom. Megcsináltam. Kezdőnek számítok még mindig a nagy öregekhez képest, de azért még jó vagyok abban amit csinálok. Így könnyedén bírja a gerincem, a hátam, a térdem, hogy a nyakamban tomboló hurrikánnal együtt végig bírjam tombolni a dalt.
Nyerek.
Nyerünk.
Lepillant rám amikor megszólal a felbujtó, és ránk mutat és visszavigyorgok rá. A tekintete őszinte örömöt sugároz, már ha ezt ebben a sötétben meg lehet állapítani. A nőt leeresztem, vigyázva nehogy megsérüljön és újfent csak mosolygok. Ha ez valaha szerepelt volna a bakancslistámon, most azonnal rohannék, hogy kihúzzam onnan. A...izé...mittudomén milyen bandának a koncertjén a nyakamban tartani a világ egyik legszebb nőjét egy teljes szám erejéig...Valaki képes lenne ezt a bakancslistájára írni?  Nem tudom, de ha igen, az biztos őrült lenne. Én nem írtam fel. Ellenben megcsináltam.
- Egy? Inkább kettő, cukorpofi! - javítom ki, hiszen azt mondták, a párost hívják meg, de nem igazán zavar amúgy ez az apróság, mert a nő a kezem után nyúl én meg megbabonázva követem őt. A kezem fogja. Szerintem a hirtelen ledöntött pia az oka, hogy kissé lassabban fogom fel a dolgokat, de néhány évvel ezelőtt a vesémet eladtam volna azért, hogy ezt megéljem. Mintha valamilyen flash élményem lenne, és most is az a kis suhanc lennék, aki nyitott szemmel ábrándozik a pult másik végén miközben a nő akiért a nyálát csorgatja egy nála helyesebb, érettebb, menőbb csávónak engedi fogdosni a seggét. Na jó, ideje lenne, ha belém csípne valaki, hátha mégis csak ábrándozok. A kép azonban továbbra sem tűnik el, hiába pislogok. A nő a pultig vezet, és kér magának egy italt, én újra tequilát kérek. Sok lesz, DJ!~ figyelmeztet a lelkiismeretem. Az egóm állcsúcson pattintja majd mellkason rúgja páros lábbal. Bethany kérdésére pedig kéjesen elvigyorodik belül és a fülembe suttog: Inkább vidd fel a lakásodra...
Elhallgattatom a dögöt a tequilával, és a citromot a számban szorongatva fordulok a nő felé. A kérdésére kissé késve reagálok, a citrom kiesik a számból és épphogy el tudom kapni a nadrágom övének magasságában.
- Öhm...bocs...- fintorgok mert a citrom baromi savanyú - Persze, leülhetünk - nyalom végig a fogaimat a citrom után és megszokásból kifizetem a piákat. Mondom, már nem nagyon vagyok beszámítható. Azonban követem őt, és ahogy helyet foglal, kissé feszélyezetten, de én is megteszem. Üresnek érzem a kezem, kicsit zsibbadok. Az az utolsó tequila kezdi elérni a hatását. A homlokomon diszkrét izzadtság gyöngyözik, a szívem vadul kalapál. Nem szoktam inni, így érthető, hogy hiába gyors az anyagcserém és hiába vagyok nagydarab, azért ilyen rövid idő alatt ennyi is elég, hogy berúgjak. Még nem vészes a helyzet.
Elmosolyodok amikor megdicsér, és hála a felszabadító alkoholnak, szemrebbenés nélkül emelem fel a karom és feszítem be a bicepszem. A póló majd' szétreped rajta, de aztán csak a tarkómra csúsztatom a kezem és a a hajam birizgálom pár pillanat erejéig.
- Örülök, ha elnyerte a tetszésed, de nem volt ez akkor szám - vonom meg a vállam, mert valójában szerintem a koncert végéig simán kihúztam volna így, hogy a nyakamban van és még csak meg sem izzadok. Bezzeg ez az egy tequila...csak nekem van ilyen melegem? Az újabb kérdésre ráemelem a pillantásom és kissé összehúzom a szemem. Vajon tényleg tudni akarja, vagy csak a kínos csendet akarja elkerülni? Vizslatom pár másodpercig az arcát, de csak bájosan pillog rám. Sóhajtok.
- Régen, igen - bólogatok, és próbálok visszaemlékezni mikor is láttam utoljára. Fehér ruha volt rajta, és az a vastag nyakláncos, karkötős csávóval volt akkor már egy ideje...aztán egyszercsak nem jött többet. Majd egy idő után én is lemorzsolódtam. Az egyetem, aztán a munka, majd végül a tűzoltóság. Most sem nagyon értem, mi a francért vagyok itt. Eszembe jutnak a sérültek, eszembe jut Josh is, és hirtelen megint fájni kezd az élet. Elkomorodok, de csak pár másodpercig hagyom, hogy átfusson az arcomon egy árny, aztán moderálom magam. Megrázom a fejem, mosolyt erőltetek magamra, még ha ez álca is csupán.
- Nos...én...jöttem egy kicsit kiereszteni a feszkót. Sok minden történt velem mostanság, tudod, hogy van ez. Nem reménykedtem abban, hogy valaki ismerősbe botlok, de kicsit azért mégis. De ilyen az élet. Az egyetem, a kutatások, aztán a munka elvitte sok időmet. A társaság is szétszéledt. Most sem lennék itt, ha az edzőteremben lehetnék, de kicsit megsérültem, és pihenésre kárhoztattak a dokik - húzom el a számat, majd a tömegre emelem a tekintetem. Légy észnél, DJ. Ne terheld a gondjaiddal, nem érdekli őt és nincs is köze hozzá. Ez csak udvarias érdeklődés, semmi több.
-És te? Mit csináltál az elmúlt időkben? Tényleg, azt sosem tudtam megkérdezni, mivel foglalkoztál ha épp nem itt ütötted el a szombat estédet - kérdezek rá, és kissé szúrósan pislogok arra a pasasra aki már percek óta méregeti Bethanyt és egyre pofátlanabbul teszi ezt. A haverjával látványosan csorgatják a nyálukat, és én tényleg igyekszem nem tudomást venni róla, de csak jelezném, hogy jónéhány tequilán vagyok már túl. A fenevad pedig kezd éledezni bennem. Életemben először kapok esélyt kicsit jobban megismerni ezt a nőt, senki ne gondolja, hogy hagyni fogom, hogy elússzon ez a lehetőség. Ütök ám, de hirtelen és kurva nagyot. Megfontolnám a helyükben hogy tovább hergeljenek.    

Mint egy zavarban lévő óvódás, a nagyok között a homokozóban, épp úgy érzem magam mellette. Ő a legcsinosabb ruhájú kislány, akinek pillangós csatok vannak a hajában és pörög a szoknyája, ha forogni kezd, de ő már első osztályba jár. Én meg a béna középsős, aki most még kicsi, esetlen, és amúgy is túl kicsi ahhoz, hogy vele játsszon. Akármit mond, csak azt érzem, hogy el fogom szúrni. Amennyire csak lehet, ezt el fogom szúrni és aztán egész életemben a falba verhetem a fejemet, mert itt ez a nő, aki mosolyog amikor kiesik a citrom a számból és azt sem tudom hol kezdődik a karom, hol a lábam, de még így is úgy tűnik, bírja a társaságomat. Az asztalhoz is követem, bár eléggé szkeptikusan fogadom azt, hogy tetszett neki amit előadtam. Nem tudok táncolni. Az nem az én terepem. A bizonyítására csak mosolygok és bólintok. Amikor az asztalnál azonban újabb okot ad arra, hogy azt latolgassam, vajon mennyire őszinte velem, már úgy érzi, bővebben kell bizonyítania.
- Nem azért mondtam - szabadkoznék kissé zavarban, de aztán csak befogom a számat és hagyom, hogy meggyőzzön róla, valóban érdeklődik irántam. Szemben ül velem, az asztal tartja meg őt, a lábai a székemen pihennek, és ő úgy néz rám, ahogy egykor azt kívántam, bárcsak nézne. S most ezt teszi. Kékségeiben ott csillog az őszinte érdeklődés, tudom jól, mégis csak nehezen merem elhinni. Aztán elmondom, hogy miért vagyok itt. Nem részletesen. Nem teljesen. Mert ezt...ezt nekem lehet elmondani. Hogy magyarázhatnám el neki, miért adtam fel a kutatásokat azért, hogy tűzoltó legyek? Hogy ez a nap...ennek nem így kellene lennie. Hogy az áldozatok olyan hatást gyakorolnak rám olykor, hogy a lelkem egyszerűen nem bírja el, és olyankor ütnöm kell valamit különben begolyózok. De most nem tehetem, mert a ruhám alatt hatalmas sötét folt emlékeztet rá, hogy a testemmel védtem a lehulló épületdaraboktól azt a hatalmas szemű, álmodozó tekintetű, szomorú srácot, akit nem nagyon tudok kiverni a fejemből azóta sem. Hogy Másik két áldozat...
Ebbe belegondolni is szörnyű. De felelősnek érezni érte magam még annál is borzalmasabb. S most a tequila zsibbaszt, tompít, és érzéketlenné tesz a fájdalommal szemben amit egyébként magamban cipelek. A szavaira azonban mégis keserűen megrándul kissé a szám.
- Van olyan amit bármennyire szeretnél, nem tudsz elfelejteni - mondom kissé keserédes mosollyal a szám sarkában, de végül elhallgattat ismét. Az ölembe mászik, és a szavait végül kezdem magam is elhinni. Talán tényleg tudna módokat arra, hogy kicsit kieresszem a feszültséget, bár az érdekelne, vajon ő milyen terheket cipel magával. Felnőttünk. A felnőtt lét küszöbén túl pedig már nyoma sincs a gyermeki ártatlanságunknak. Hol vannak a régi cimborák? A könnyed, felejthetetlen nyári esték, a csapongó, lepkét hajszoló gyermeki lélek bűbája már feledésbe merült. Gondok, terhek, kín és gyötrelem ami nekünk jár ma. Nem csak nekem. Mindenkinek a világon, mert a felnőttek játszóterén keményebbek a játékszabályok is.
Átkarolom a derekát ahogy lassan az ölembe csusszan, és kicsit meglepett arcot is vágok, de egyáltalán nem bánom. Akaratlanul is éhes tekintettel pillantok végig rajta, ahogy közelebb kerül hozzám. Ez a test...hányszor is ábrándoztam róla csenevész kisdiákként, hogy egy éjjel én karolom át? Hányszor fogadtam meg, hogy én sosem bánnék úgy vele, mint ahogy azok a tahók bántak? Bethany sosem volt könnyű eset, parázsló tekintete is elárulta, hogy veszélyes volt. De mégis hagyta, hogy olykor, amikor más királynőjeként bánt volna vele, szajhaként kezeljék. A seggét csapkodták, erőszakkal csókolták vagy rántották az ölükbe, mert ezzel bizonyították, hogy a test amit birtokol az az ő tulajdonuk. Én sosem tudtam így bánni senkivel aki hozzám tartozott. Romantikusabb, gyengédebb alkat vagyok a kapcsolataimban, s bár a szenvedélynek, a vadságnak bennem is megvan a helye, azért kegyetlenkedésig, megalázásig sosem jutottam el. S most ez a buja istennő az ölembe fészkeli magát és a fülembe duruzsol, mint egy angyal, aki hirtelen vágyat érez eldobni a glóriáját. Én pedig nem vagyok eléggé észél ahhoz, hogy megálljt parancsoljak neki.
- Se...khm...semmi baj, tedd csak...- nyögöm félkábán, és a tekintetem a dekoltázsára téved, a nyaka ívének hullámzására, míg a kezem óvatosan simítja meg a derekát. Érzem a kissé hajló csípő vonalát, amely kegyetlen támadást indít amúgy is lüktető ölem ellen. Nem akarok begerjedni, mert érzem, hogy az vér ciki lenne, de azt hiszem közel állok hozzá, hogy teljesen elveszítsem a józan eszem.
- Ne izgulj, én megvédelek - suttogom közénk áhitattal és a férfiak felé vetek egy megvető pillantást - Ezeket megeszem reggelire, ha a közeledbe jönnek - mormogom halkan, bár lehetséges, hogy a nő nem is hallja amit motyogok. Végül visszafordulok hozzá. Mert gyönyörű, és kívánatos, és az ölemben ül. Carmela. Elveszi az eszem. Bólogatok arra amit mesél magáról, bár igazán nehéz koncentrálnom.
- Sajnálom a jegyesed. Vagy a kapcsolatot. Vagy hogy vége ért, vagy...érted. Ami történt. Szar lehetett - sóhajtom, és a száját nézem. Miért harapdálom a sajátomat? Az ádámcsutkám ugrik egy nagyot ahogy a hajamat birizgálja. Bakker, ez a nő tényleg el akarja érni, hogy itt tépjem le róla a ruhát és megdugjam az asztalon? Kábultan iszom a szavait, és a pia hatására nem nagyon tudom fékezni magam. Ahogy a számra hajol, szinte a lélegzetem is elakad a meglepettségtől, de finom borzongás fut végig a testemen.
- Nálad? - kérdezek vissza kissé félénken, mert nem nagyon hiszem el azt, amit hallok, pedig az ölemben ül, mosolyog rám és nem kérdés, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. A kezem óvatosan a felsője alá bújik a derekánál, így érintve meg a bársonyos bőrt a gerince mentén, majd a csípője két oldalán. Reszketve sóhajtok, és a tekintetébe mélyesztem a sajátomat.
- Megőrjítesz. Én nem...nem szabadna...nem akarlak kihasználni - mondom, de mire a mondat feléig érek, a kezem már a hajába túr, és lehúzom a számra ismét. A finom csókot egy kissé vadabb váltja, ha engedi, s ezt perceken át képes vagyok csinálni. Váltakozó intenzitással, de olyan érzékiséggel csókolom, amivel talán még nem volt dolga. Érdemes volt kivárni azt a pár évet míg megnőttem vajon?
A vágy pedig olykor nagy úr, s bár nem vagyok túl erőszakos fajta, de most ha Bethany nem ellenkezik, a csókot abbahagyva, kipirult arcára pillantok, s mélyen a tekintetébe mélyedek.
- Akarlak. Most. Szóval vagy kiszállsz az ölemből és nem hergelsz tovább, vagy döntesz, hol folytatjuk tovább a csevegést. Nálad, vagy nálam? - kérdezem, s ha benne van, felállítom az ölemből, s kézen fogom. Nem szarozok. Kell a nő. A szívem mindjárt szétreped, a tequila túl sok volt, a felejtés ára pedig oly csekélynek tűnik a józanság határán túl. Hisz Ő Bethany. Én meg én. És neki fáj. És nekem is fáj. És a csók jó, a szája édes, kesernyés a whiskeytől, de puha és forró és nedves, és én igazán értem a dolgomat, de most azt érzem, hogy értenem KELL a dolgomat. És ha jól értem, akkor a fájdalom elmegy, és itt marad ez a bomba testű, vadmacska tekintetű nőstény ördög, aki egy angyal szépségével és egy párduc kecsességével és vadságával vetekszik, de végre az enyém lehet. Ha csak percekre is, de az enyém lehet.
Így leszarva azokat akik bámulnak minket, akik rá csorgatják a nyálukat és átkokat köpnek felém, kivezetem őt a levegőre. Leszarom a saját kocsimat, leintek egy taxit, s ha csak nem átkoz el egy életre s kaparja ki a szemem, a hátsó ölésen ismét magamhoz vonom. A címet a taxisnak bemondani szempillantásnyi idő csupán, de ha Bethany engedi, a csók, amivel megajándékozom az örökkévalóság bűnös gyönyörének ígéretével csábítja újra el.     

Nem tagadhatjuk le, hogy van köztünk szikra. Bennem egy rég elfeledett vágy, hogy egyszer legalább megkaphassam, s benne...ki tudja? De a szikra érezhető. A pillantásunkból, abból, ahogy az ölembe feszül, ahogy megcsókol, ahogy visszacsókolok. Harcos. Én is az vagyok. Nem enged abból, amit a fejébe vett. Én nem akarom, hogy engedjen. De nem úgy akarom használni, mint bármelyik másik akarná. Nekem csak a tudat kell, hogy egyszer végre az enyém volt. Birtokolhattam. Vigyázhattam rá. Leshettem minden óhaját. Hogy egyetlen órára elhiggyem, az enyém volt, s én maximálisan neki adhattam magam.
Mert én ilyen srác vagyok. Nem vagyok egyszerű, megérteni a motivációmat túl nagy falat lenne mindenkinek. És túl bizonytalan vagyok ahhoz, hogy elmondjam bárkinek is mi zajlik bennem valójában. Higgyenek amit akarnak. Hogy csak mert nagy darab vagyok, és kigyúrt, már ostoba és erőszakos is. És igen, egy részem az, mint a legtöbb férfinak. De nem csak ez vagyok én. Én gyengéd vagyok, szenvedélyes, túl okos, aki túl sokat agyal. És nem túl beszédes, mert félek, hogy kinevetnek. Inkább csendesen szemlélek, és jobban elvagyok egymagamban, mint egy nagy társaságban. És megannyi dolgot sorolhatnék még fel. Számtalan jobbnál-jobb, szebbnél-szebb ódát mesélhetnék arról, mennyire vagyok lovagias, kedves, vagy épp bátor. De őszintén, kit érdekel ez most? Mert Bethanyt nem, az biztos.
A taxiig meg sem állok vele, s ott sem tudok betelni a közelségével. Ittunk. Kicsit részeg vagyok. És időben jöttünk el. Mert verekedtem volna érte. Vertem volna érte. Öltem volna, ha kell. Mert érzem, hogy ez az éjszaka ha nem a karjaiban telik el, talán nem élem túl.
Nem figyelek arra, hogy hová irányítja a sofőrt, mert a derekánál kivillan a bőre és muszáj a két kezemmel a csípőjébe marnom gyengéd erőszakkal. Felhördülök halkan a vágytól, és legszívesebben itt helyben húznám le róla a nadrágot. Mi lehet vajon alatta? Idejét sem tudom mikor volt bárkivel is szexuális viszonyom, mert ez rám annyira nem jellemző, de most alig férek a nadrágomba és szinte megnyúznám magam a kíntól, hogy még mindig ruhában vagyunk.
- Gyere ide - húzom újabb és újabb csókra a száját, összekócolom a haját, de illendőségből (vagy bátortalanságból) nem nyúlkálok illetéktelen helyekre. Nem mocskolnám be ezzel a becsületét, hogy egy taxiban bámulják. Nem, ennél többre tartom őt. Amikor megállunk, nem hagyja, hogy fizessek, de már nem is érdekel az egész. Majd máshogy lerendezem a dolgot, nincs kedvem ezen vitázni. Kiszállunk az éjszaka hűvösébe, s én követem őt. Nem ismerem fel a városrészt, ahol vagyunk, de az is meglehet, hogy a szomszéd lépcsőház az a lakásom mellett, franc se tudja. Nagyjából kettőig nem látok. Kissé szédelegve megyek Bethany után amerre vezet, míg egy lakás előtt nem találom magam. Előttem áll, és én szemtelenül oldalra fordítom a fejem, úgy nézem meg a fenekét.
- Úúú - fújok egyet és közelebb lépek hozzá, miközben újfent a csípőjére simul a tenyerem. Jóval alacsonyabb nálam, de így nadrágban is igencsak izgató ez a fenék, nekem meg elég jó a képzelőerőm. A nyakához hajolok, míg a kulccsal babrál megcsókolom a vállát, majd a nyakának kezdeti ívét, aztán feljebb egy picit. Isteni illata van, de mire belelendülnék, már eltáncol előlem és megfordulva beránt a lakásba. Ahogy belököm az ajtót, már a karjaim ölelésébe menekül. Nos, eddig a kellemes emlék alakítása igencsak jól megy neki, mit ne mondjak. Hevesen csókolom meg a száját, nyelvemmel tolakodva hívom táncba az övét. Engedelmesen simul hozzám, majd kezd el vetkőztetni. Hagyom, hogy levegye rólam a dzsekimet, aztán kibújtat a pólómból is, de mire ismét belelendülnénk, visszalép és innivalóval kínál. Először nem is kap szikrát az agyam, hogy mit kérdek.
- Hogy...mi? - értetlenkedek, de aztán leesik, és megrázom a fejem. Szemtelenül mosolyodok el, és kissé veszélyes, tüzes pillantást vetek rá - Majd talán utána - suttogom kettőnk közé, aztán rákacsintok, és visszarántom magamhoz. A felsője aljába kapaszkodva ha engedi, lehúzom róla, és kezembe véve az irányítást az első helyiség felé veszem az irányt amit nyitva találok. Hogy ez a nappali-e, vagy hálószoba, netán a konyha, őszintén megmondom, hogy rohadtul fogalmam sincs ebben a félhomályban. De amint belépünk, Bethanyt az első szabad falfelülethez szorítom a testemmel, míg fölé magasodva megfogom az arcát és csókot követelek tőle. Egész életemben erre vágytam.
- Kívánlak. Annyira kívánlak, hogy beleőrülök - suttogom, és a lelkem most kétségbeesetten sír fel - Feledtesd el a múltam. A borzalmakat, amiket láttam. Amiket átéltem. Feledtesd el - kérlelem, majd a kezem felfedező útra indul a testén. Először a bőrén simítok végig a csípőjénél, aztán a melleinek a halmát veszem kezelésbe. A bőre puha és forró, így is érzem ahogy a szíve vadul ver a szegycsontja alatt. Felmordulok, és a száját elhagyva elindulok lefelé a nyakán át a mellkasának irányába. Csókokkal halmozom el a kulcscsontja ívét, a szegycsontjára feszülő bőrt, miközben határozottan masszírozom meg a dús halmokat. Tényleg nem akarok mást, mint őt szolgálni, mert ez az egyetlen amely most elveheti ezt a tehetetlen fájdalmat, amely elűzheti a bűntudatot.
Ha hagyja, kigombolom a nadrágját is és a bokájáig húzom, majd szó nélkül fordítom nekem háttal és nyomom előre a hátát. Kezemmel előre nyúlok és megérintem a legérzékenyebb pontján is, s itt is izgatom, hogy egészen megerjedjen. Közben a vállába harapok, a nyakát csókolom, a csípőjét simítom meg, a gerincén siklik végig a kezem. De semmi olyat nem teszek, amit ő nem akar. Csak kimutatom, mennyire veszettül kívánom. Ezért talán nem haragszik meg rám, főleg, hogy legszívesebben most azonnal a magamévá tenném, mert ebből a szögből is eszméletlenül kívánatos.     

A lakásba érve úgy csap le rám, mint éhező a várva várt első falat kenyérre.
Éhezem rá. Éhezik rám. Tagadni sem tudnánk mit akarunk a másiktól, de a valódi, mélyebb indokokat elhallgatjuk egymás elől. A testi vágy erőteljes, megállíthatatlan lavinaként temet maga alá, de míg másoknak más motivációja volt arra vonatkozóan, hogy a közelébe férkőzzenek, én egy új színben tudom ezt feltüntetni a számára. Nem tudja még, hogy a szenvedélyem nem a saját élvezetemért van bennem csupán. Messze túlmutat az önzőségemen.
Nem egyszerű a gondolkodásom, és kívülről önzőnek tűnhetek, egy mogorva, beképzelt fickónak aki a tükör előtt illegeti magát és el van szállva attól ahogy kinéz. Valójában az igazság egészen más. Nem amiatt járok edzeni, hogy dögös legyek. Hanem hogy egészséges. Hogy bírjam a munkát. Azért, hogy eléggé lefárasszam a testem, így kordában tudjam tartani az amúgy bennem lakozó vadállatot. De ezen kívül egy végtelenül békés, türelmes ember vagyok, akiben hatalmas a szenvedély, de az érzéseit kevésbé hajlandó kimutatni. Olykor tudok durva lenni, de sosem azokkal akik közel állnak hozzám. Barátságos és megértő vagyok, és persze messze nem tökéletes, de cseppet sem olyan, mint amilyennek első benyomásra látnak engem. A tudós társak közül is kilógtam a kinézetem miatt, a tűzoltók közül pedig az asztrofizikusi diplomám miatt. Sehová sem illek, mégis mindenhol megállom a helyem. Speciális vagyok ebből a szemszögből.
Az ajtón belül azonban nincs most másnak helye, csak nekem és neki. Amit nyújtani tudunk egymásnak, amire vágyunk, amit adni szeretnénk. Megmosolyogtat, hogy itallal kínál. Édes. Naiv. Mintha egy pillanatig visszakozna. Megijedt talán tőlem? Egy pillanatig elmorfondírozok ezen, de aztán megnyugtatom magam. Nem félelem hajtja. Illedelem. Talán egyszer megszólta érte valaki. Az indoka teljesen mindegy, de most nem erre vágyom. Egy másodperc is évezredeknek tűnne, ha most magamra hagyna és attól félek, a bátorságom, ami most tombol bennem, azonnal elillanna, és menekülőre fognám. A férfiúi vágyak felett bennem jobban uralkodik a lovagiasság, semmint az állati ösztönök, és ha most itt hagyna, tudom, hogy megállnék és már nem tudnék tovább menni, bárhogy győzködne. De most még elég részeg vagyok ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a figyelmeztetést, hogy később bűntudatot fogok majd érezni amiért kihasználtam. Tudom mit beszéltünk meg a klubban, de ezen nem változtat a tény, hogy én ilyen vagyok.
- Hülyeség - értek egyet vele csendesen, aztán megcsókolom újfent. Lehúzom róla a felsőjét, valahol suhanva öleli meg a padlót. A melltartójától ő maga szabadul meg. A félhomályban csak a sziluettjét látom, de ez is épp elég észveszejtő. A folyosóról egy helyiségbe megyünk, ott csak az első szabad falfelületig jutunk el. Eszméletlenül akarom, és ahogy a férfiasságomra markol a nadrágon keresztül, érezheti is, mennyire nagyon. Felmordulok, mert bizony érti a módját, miként tapintson a lényegre, és nem állítom le akkor sem, amikor meglazítva a nadrágomat benyúl és rámarkol a férfiasságomra. Felnyögök az érzésre, mert fantasztikus amit művel, s cserébe csókokkal borítom be a nyakát míg a melleit masszírozva kényeztetem őt, majd miután megszabadítottam a nadrágjától is, immár teljes meztelenségében fordítom nekem háttal. Engedelmes nő, hagyja, hogy a kezembe vegyem az irányítást, így jutalmaként újabb izgató tevékenységbe kezdek immár előre nyúlva a kezemmel a combjai találkozásánál. A forróság szinte égeti a kezem, és a vadabb, erőszakosabb énemet nehezen fogom vissza. A szívem vadul ver a mellkasomban, mert egyszerűen őrület amit művel csak azzal, ahogy élvezi amit teszek vele. Nem tudok betelni a látványával, a tudat, hogy az enyém lehet itt és most szinte eszem veszi. Nagyobb terpeszbe áll előttem, és a falat karmolja a heves mozdulataimra, mintha minden pillanatban kész lenne felrobbanni a gyönyörtől. Hosszú haja a hátára omlik, az illata beterít, mint egy puha, meleg bársonytakaró. Parfüm és pézsma elegye bódítja el az elmémet és ha lehunyom a szemem, az ő alakját, az arcát látom csillagmilliárdok, galaxisok képei közé keveredve. Volt már dolgom nővel ez előtt is, volt férfival is. De egyik sem ért fel eddig hozzá, s nem tudom, hogy ez a hosszú évek óta tartó titkolt vágyakozás eredménye-e, vagy a helyzet és az alkohol adta csoda műve, de képtelen vagyok türtőztetni magam. Ahogy a nevem nyögi, felsóhajtok, amikor megérzem, ahogy a körmei a nyakamba mélyednek, felmordulok, mint egy támadásra készülő vad. Felém fordul, hátra feszíti a fejét, úgy pillant rám, s szinte esdekel, hogy tegyek vele végre valamit. Kihúzom a kezem a combjai közül, ujjaim nedvesek tőle, s felfelé menet a hasáról ismét a melleire markolok s finoman masszírozom meg őket. A csókjába nyögök, amikor az ajka végre az enyémre talál, s egy szempillantás alatt szabadítom ki a nadrágom fogságából a legnemesebb testrészemet. Még két mozdulat, s már én is teljesen meztelenül állok mögötte, s elszakadok az ajkaitól, míg megmarkolva mereven álló férfiasságomat megfogom a másik kezemmel a csípőjét és a forró, nedves hüvelyének bejáratához simítom. Nem, még nem teszem be, bár már a saját nedvem is elég lenne ahhoz, hogy fájdalom nélkül belé hatolhassak. De még egy kicsit megőrjítem azzal, hogy hozzá nyomva magam fel s le húzzam az ingerlően forró rés előtt a szerszámomat, míg azt nem érzem, hogy egészen beleőrül a vágyakozásba. Az ember életében ritkán adódik meg az a bizonyos egyetlen alkalom, amire oly régóta vágyott, s talán le is mondott róla. Nem akarok a felejthető partnerek közé tartozni a szemében. Minimum dobogós helyezésre vágyom, ha már lehetséges, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy Bethany valaha közel és főleg ilyen közel engedett magához. De ha már eléggé megkínoztam szegényt és már alig bír magával, akkor szépen, lassan, de irányba állítom magam, s lassan, kiélvezve minden egyes milliméterét, de elmerülök benne.
Felnyögök az érzésre, a fejem hátra vetem, ahogy a csípője az ölemnek feszül. A felsőteste előre hajlik, s a kinti félhomályt most rövid időre felváltja a teljes Hold fénye. Elvonult egy felhő egy rövid időre, s a bekukucskáló égitest két egymásra szomjazó lélek találkozását kaphatja el.
- Ó, te jó ég...Isteni vagy... - nyögöm, majd a csípőjének domborulatát megfogva diktálok először lassú, megfontolt, érzéki tempót, míg eléggé kitapasztalom, hogy a méreteim nem okoznak-e neki fájdalmat, vagy hogy a teste hogy reagál rám. Aztán egyre gyorsabb tempóra kapcsolok. A feneke ütemesen csapódik nekem, s én fáradhatatlanul járkálok ki és be benne, amely még sosem tapasztalt intenzitású gyönyörhullámokkal figyelmeztet arra, hogy ha így folytatom, igen hamar véget fog érni ez a kis móka. Mikor már elég közel járok, akkor lelassítok, majd megállok. Elszakítom magam tőle, és megfordítom. a tekintetét keresem, s ha megtalálom, egy szinte már szerelmes mosolyt villantok, a lihegve, zihálva, de csillogó szemekkel hajolok a szájára egy újabb csókért, majd újra a tekintetébe mélyedek.
- Édes, ha ezt így folytatod, egy percen belül neked már nem sok mulatság jut - kacsintok rá, és remélem nem gondolja rólam emiatt, hogy egy lúzer vagyok, de tény ami tény, hogy túlságosan fel vagyok izgatva ahhoz, hogy sokáig bírjam az ostromlást. Nem mintha két vagy három menetben nem lennék benne, csak azért az elsőt nem igazán szeretném ilyen rövidre zárni. Így ha engedi, az ölembe kapom, majd a kanapéra ültetem le, s ha nem ellenkezik, fölé magasodva újra megcsókolom, majd elszakadva tőle a melleinek kényeztetése után a hasán át immár a számmal próbálom a gyönyör kapuján átjuttatni. A  kanapé elé térdelek, és széttárt combjainak találkozásánál csókolom meg újra. Aztán nyelvemet hosszan húzom végig a szűk résen, amelyet nemrég még vadul ostromoltam. Most gyengéden mégis határozottan csúsztatom végig rajta a nyelvem, szívom be a fogaim közé majd nyalom meg újra, míg végül egyenletes, hol lassú, hol gyorsabb nyelvcsapásokkal hajszolom a gyönyör felé. Mikor már eléggé érzem rajta, hogy közelít a csúcsra, egyik ujjamat a hüvelyének bejáratánál nedvesítem meg, míg végül bedugom, és addig keresek, míg rá nem lelek a g-pontjára, s ott addig izgatom, míg el nem élvez. Mert az ő gyönyöre nekem sokkal fontosabb, mint az enyém. De ha lehiggadt, és készen áll egy újabb körre, akkor lejjebb húzom magamhoz és magamra ültetve ismét elmerülök benne, mert a vágyaimmal már én is nehezen bírok.
- Mondd mire vágysz, és megteszem - suttogom neki, ahogy erőteljes lökéssel merülök el benne, majd kijjebb húzom magam és újra magamra eresztem egy határozott mozdulattal. Szerencsére nem vagyok fantáziátlan szex terén így remélem minden igényét ki tudom elégíteni. Hajnalig sok minden megtörténhet velünk még úgy érzem.     

Volt részem már jó szexben, sőt, észveszejtőben is. Igen, zsenge ifjú koromban ritkábban adódtak meg az effajta élvezetek, de azok maradandóak maradtak számomra. Romantikus lélek vagyok, ezt nem is tagadom, de bizony olykor a testi vágy oltárán szemrebbenés nélkül áldoztam fel a romantikát és az érzelmeket egy kiadós dugásért, főleg, ha alkohol volt a szervezetemben. Az első aki elkapott az persze nő volt, és még sok jött utána, de aztán belekóstoltam egy másik irányzatba is, és nem tagadom, hogy az is bejött. Más volt, új élmény. De egyik sem volt Ő.
Bethanyra azonban úgy tűnik túl régóta fájt a fogam. Emlékszem hány álmatlan éjszakát okozott az, hogy valaki olyannal volt, aki szerintem nem érdemelt meg egy ilyen szépséget. Mind nagyobb kutya volt nálam. Nagy dumások, seggfejek, igazi vezéregyéniségek. Mind olyanok akiket én sosem győzhettem volna le ezekben az erényekben. Csak csendesen szemléltem ahogy időről-időre más karolja át, dicsekszik vele, mint valami trófeával, s én újra és újra egymagam tértem haza, vagy valaki másnál kerestem vigaszt. S csendesen búcsúztattam el annak az esélyét, hogy valaha több legyen köztünk néhány pillantásnál és persze a levegőnél.
S most, hogy végre itt vagyok, a teste az enyémhez simul és nagyon is érezhető rajta, hogy tetszik neki a velem töltött idő, egyszerűen nem tudok betelni vele. Tudom, hogy alig ismerem. Szinte semmit nem tudok róla. Festő lett. Dolgozott valami hivatalosat is, de nem emlékszem már, hogy mit. Talán nem is mondta. Nem is számít. És persze ő sem tud rólam szinte semmit. De ehhez az éjszakához ez éppen elég. Nem kell több. Csak egy esélyt akartam, hogy megmutathassam, milyen jól tudtam volna szolgálni őt. Hogy érdemes lett volna észrevennie. Mert ez az igazság, hogy én egy rabszolga lélek vagyok. Nem szeretem csak elvenni amit akarok, az nekem nem tűnik igazságosnak. Nem szeretem az igazságtalanságot. Bizonyítani szerettem volna számára, hogy én más vagyok mint a többi. Csak hogy egyszer érezhessem, milyen amikor ez az angyal úgy adja át magát nekem, ahogy talán még senkinek nem. Hogy éreztessem vele, hogy az ő élvezete jelenleg, ezekben a percekben sokkal többet jelent nekem a sajátomnál.
Mögé helyezkedve pedig be is bizonyítom, hogy sokkal jobban figyelek rá, mint saját magamra, hisz amikor lehetőségem lenne arra, hogy belé hatoljak, nem teszem. Fájok már, szabályosan szét tudnék robbanni a vágytól, de inkább arra koncentrálok, hogy neki jó legyen. Kicsit megmosolyogtat amikor azt mondja szemét vagyok.
- Ó, ugyan, nem is igaz - simítok újra végig a szeméremajkain gonosz módon, mielőtt elmerülnék az édes szirmok között, de aljas a nő, és kicsit visszaadja amit tőlem kapott - Na, tessék, bagoly mondja verébnek - sóhajtok reszketve, ahogy ringatni kezdi a csípőjét, és azt hiszem ennél érzékibb, vadítóbb dolgot még nem éreztem. A csípőjébe kapaszkodok s aztán már nem húzom tovább a dolgokat, hanem engedek a csábításnak és lassú, kíméletesen gyötrő mozdulattal elmerülök benne. Nem rohanom le, hagyom, hogy kielvezzek és kiélvezzen minden pillanatot az egyesülésben. Ez a legjobb része szerintem a szexnek. Amikor végre eljön a pillanat, és végre egybeforr két test. Az a feszítő, szorító érzés, amely semmivel össze nem hasonlítható érzéseket kelt a testben, a szívben, a lélekben.
A vágy azonban nem tarthat örökké visszafogottságban, így amint mozogni kezdek benne, egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra váltok. Játszok vele, s élvezettel zsebelem be, hogy tetszik neki amit csinálok. Jó érzés tudni, hogy imádja amit teszek vele, ez a fajta visszajelzés kicsit meglöki az önbizalmamat, főleg amikor megérzem az orgazmusának lüktetését a férfiasságomon. Nagyot sóhajtok míg a kedves zihálva omlik a gyönyör karjaiba, s én tartom őt, míg csak szükséges. Persze bennem is van némi türelmetlenség, de én tudok még várni. A nők másként működnek, mint mi férfiak, nehezebben jutnak el a csúcsra, több ingerlési pontot kell megtámadni ahhoz, hogy elérjenek oda, s én nem vagyok az a fajta pasi aki figyelmen kívül hagyja, hogy a másiknak jó volt-e. Sőt, igazság szerint ha már egyszer megkaphatok egy nőt, főleg Bethanyt, akkor nem szeretnék a felejthető kategóriába tartozni. Ezért pedig képes vagyok áldozni magamból, magamtól.
Azonban most muszáj vagyok megfordítani, hogy egy heves, lihegős csókot kapjak tőle míg elmagyarázom, hogy miért is kell ezt a játékot most abbahagynunk. A tekintetébe mélyedek és viszonozom a mosolyát amikor kicsit megdicsér, és nem mellékesen fülig vörösödök a bókjára.
- Te vagy tökéletes - kacsintok rá, majd az ölembe kapom és úgy viszem a kanapéhoz, hogy ott ismét ostrom alá vegyem, ám ezúttal a számat, a nyelvemet és az ügyes ujjaimat bevetve ellene. A hatás nem marad el. Percekig játszadozok vele, kiélvezve hogy most én irányíthatom őt ismét, s egy újfajta táncban húzhatom újra a gyönyör kapuja felé, s mikor már érzem, hogy türelmetlenségbe csap át a kéjvágy, ujjam becsúsztatom, s a g-pontját megtalálva juttatom újra a csúcsig. A füleimnek zene ahogy a nevem sikoltozza, és örülök, hogy nem tud jelenleg másra gondolni, csak arra, hogy én vagyok itt vele ebben a percben.
Újabb csókkal pecsételem meg a röpke, tiszavirág életű szerelmünket, amelyet a kétségbeesett magány, a fájdalom és a véletlen (vagy az előre megírt sorsunk) keltett életre. Mire észbe kapok már ismét egy új pozitúra van kialakulóban köztünk. Mindketten éhezünk és azt hiszem most már ő sem ugyanúgy látja a világot, engem mint néhány órával ezelőtt. Felpillantok rá, és ahogy a kanapéra lök, hagyom magam leigázni. Eljutott arra a pontra, hogy a vágyak démonai most átvették a hatalmat fölötte. A pasik ritkán engedik át a gyeplőt a szebbik nem számára, főleg az erőszakosabb típusok. Ők szeretnek irányítani, használni a nőt, és ha felülre kerülnek az kicsit elnyomás érzetét kelti bennük. Az igazi nőt azonban hagyni kell kibontakozni, s ehhez olykor el kell engedni azt a bizonyos kantárszárat, s hagyni, hogy szabadon szárnyaljanak, s egy férfinak ezt is képesnek kell lennie élvezni s értékelni. Bethany fölém térdel és ügyesen irányítva magába fogad ismét el. Új érzés, mégis ismerős. Gyönyörű, ahogy felnyög, és egy pillanatra én is lehunyom a szemem, míg mozogni kezd rajtam. Felnyögve mozdulok én is ellentétesen, így erősítve fel a lökéseinket, a mozdulatainkat.
Az izmaim feszülnek és ernyednek míg mozog rajtam. Megannyi óra az edzőteremben most egyetlen hullámzó, működő gépezetté formált izomhalmaz látványát ajándékozza a női nem eme csodálatos, felejthetetlen egyedének. De mit sem ér a kockásra szálkásított hasfal, a széles delta vagy a hatalmas, kerek bicepsz és váll ha emögött nincs teljesítmény. Szerencsére velem ilyen téren nincs probléma, és az alkohol is távozóban van a szervezetemből ami éberebbé tesz. S erről a látványról kár lenne lemaradni, fájna, ha holnap reggel nem emlékeznék belőle semmire. Bethany hullámzó teste az ölemen, a kezeimet a dús keblekre vezeti, s enged szabadon garázdálkodni az egykor bálványozott idomokon. Egy álom teljesül be ezekben a percekben, a bennem élő kamaszfiú elégedetten dől hátra. Hát meglett végre az áhított vágyak tárgya, mit akarhatok még az életemtől? Nekem ő olyan volt mint az idősebb korosztálynak Pamela Anderson vagy a mostani fiatalabbaknak Kim Kardashian. Azt hiszem most ezekért bolondulnak a srácok. Ám a bennem élő férfinek ez messze nem elég. Nem az érdekel már hogy én mit nyertem vele. De mitől leszek több az Ő szemében? Mitől nem fogja holnap reggel bánni ezt az éjszakát?
Fekszem alatta, s ahogy újult erővel kezdi rajtam mozgatni a csípőjét hátra feszítem a fejem a párnába és lehunyom a szemem. Átok a nő, téboly amit tesz velem, és már nem sokáig bírom a tempóját tartani anélkül, hogy át ne lépjem azt a határt ami elválaszt a gyönyörtől.
- Ez...isteni amit csinálsz - nyögök a felajánlására és a kezem a melleinek halmairól ismét a csípőjére siklik majd elengedem őt és a fejem fölött marok a párnába. Eszméletlen, ahogy mozog, ahogy átadja magát a pillanat adta élvezeteknek, és nehezen fogom vissza magam, hogy ne hördüljek fel egy-egy mozdulatánál. Őrület, amit tenni tud egyetlen érintésével. Nem csoda, ha egyesek megszállottan akarták birtokolni őt.
Ám minden jónak vége szakad egyszer, és ahogy egyre jobban tekeri a csípőjét, a szívem egyre vadabb vágtába kezd, a testem reagál az ő tüzére, és egy bizonyos pont után már képtelen vagyok visszafogni magam. Erőteljesen markolok a csípőjébe és húzom egyre jobban magamra addig, míg ezt ő élvezi. S ha nem tesz valamit ellene, végül nem bírok tovább várni. Átszakad a gát amely eddig visszafogta a bennem lakozó vadállatot. Bethanyhoz felülve csókra húzom magamhoz, hogy aztán a derekát átfogjam és egy rántással a helyemre száműzzem.
- Most én jövök - morranok, és egyik lábammal a szőnyegre támaszkodok míg a másikkal feltérdelek a kanapéra. A lábait a vállamra emelem, majd elmerülve benne mozogni kezdek, csak most kissé hevesebben és kíméletlen tempót diktálva. A hasfalamon a kockák erőteljesen kirajzolódnak, a mellkasomon izzadtságcseppek indulnak dél felé. Váltogatom időnként a gyors ütemet, majd a hosszan elnyújtottat, míg vissza nem térek ugyanúgy az esztelen vágtához és addig-addig hajtom a vágyat míg végül Bethany újra a csúcsra nem jut, s vele együtt nem bírva tovább a kísértést hatalmasat nyögve élvezek el én is.
Reszket minden porcikám ahogy leeresztem a lábait és rá omlok. Alig kapok levegőt, a hátam, a mellkasom gyors ütemben emelkedik majd húzódik vissza, látni is alig látok, a pillanatnyi vakság mellé alkalmi süket is lettem azt hiszem. Csak a saját zihálásom, a szívverésem erőteljes dobbanásai tudatják velem, hogy még nem haltam meg. Percek vagy csak pillanatok telnek el míg magamhoz térek, nem tudnám megmondani, de amint képes vagyok mozogni, felkönyökölök a nő nyakának hajlatából és a feje mellett megtámaszkodva két karommal a tenyerembe fogom gyönyörű arcát és finoman megcsókolom.
- Megölsz a végén, te nő - csókolok az ajkaira, majd elmosolyodom - Mesés vagy. Én pedig izzadt - fújtatok egyet majd elnevetem kissé magam. Hát, mit ne mondjak, megdolgoztatott, az biztos. De minden percét megérte, és némi pihenő után újra is kezdhetjük a dolgot, én nem ellenkezem.     

Átadva neki az irányítás jogát, egy újabb szintre emeli a testiség fogalmát. Isteni teste van és nagyon is tudja, hogyan kell használnia, meg kell hagyni. Hullámzik rajtam, én pedig alig bírom visszafogni magam, mert az érzés amit ezzel okoz az több, mint amire vágyhatnék, nem elég és akarok belőle még és még. A látványa sem utolsó, látni ahogy élvezi amit csinál ez pedig egy újabb löketet ad nekem, hogy folytassuk. Most nincs más érzelem, csak a végtelen vágy, hogy magamévá tegyem és használjon a maga örömére. A bűntudat elrejtőzik bennem, a harag önmagam irányába is csendes hullámokkal nyaldossa lelkem partjait. Itt és most nincs helye megbánásnak, sem félelemnek, hogy mi lesz a következő percben. Ez a pillanat adott, örök és végérvényes szerződése két közelségre éhes lénynek, akik erre a röpke időre váltak meg álarcuktól, hogy egymás húsából és véréből táplálkozzanak a kijózanodás pillanatáig, amikor a hideg zuhanyként érkező valóság maga alá temet majd mindent.
Bűnre csábít a test, amely most felettem uralkodik, s ez az érzés lassan felemészt. Nem bírom a végtelenségig tartogatni magam, kell újra az, hogy én irányítsak, átadjam magam annak a vágynak, amely bennem uralkodik. A nyers erőnek, amely a szörnyeteget élteti, s kitörésre kész, csupán a józan eszem tartja még kordában. Átveszem a gyeplőt, s Bethany értő kezeim alatt újra kiélvezheti a tehetetlenség gyötrő, édes perceit. Isteni ez a játék, sosem unnám meg, de a férfi teste nem megtörhetetlen gép, hát miután újra érzem a gyönyörét, én is elengedem végre magam, s ráomolva élvezek el. Az érzés semmihez nem hasonlítható. Olyan, mint a legjobb drog, amely közvetlenül a lövés után szinte azonnal az újabb adag után sóvárog. Kegyetlenül az agyamba égett az egész ami történt, és jelenleg az az érzés kerülget, hogy ebből újabb és újabb adagot akarok majd még.
Amit azonban az egyik pillanat ad, a másik el is veszi. Az egybeforrt testek újra külön életet kívánnak maguknak, így szétválunk egymástól néhány kedveskedő, becéző csók után. Nem rossz ez, meg kell hagyni, Bethany sokkal simulékonyabb, mint elsőre hinné az ember. Pár perc múlva kiriszálja a formás kis hátsóját egy másik helyiség felé, míg én még mindig elgyengülve, szédelegve szuszogok a kanapéján elnyúlva. A hangokból ítélve a konyhában lehet, és megérezvén a lehetőséget a kiszáradt testem jelzi is a folyadék utáni igényét. A torkom kissé kiszáradt, a szám belső felülete a heves csókoktól duzzadt és fájdalmas, bár ezt annyira nem bánom, hogy őszinte legyek. Az ágyékom még mindig lüktet, az agyam totálisan kiürült, és legszívesebben most magam elé rántanám, bekuckóznék vele és a haja illatától elbódultan aludnék el. De észnél kell lennem, mert nem léphetek át bizonyos határokat, úgy érzem, így erőt veszek magamon és kelletlenül ugyan, de elővadászom az alsónadrágomat, hogy amikor visszatér, ne ádámkosztümben kelljen ismét szemtől-szemben állnunk.
Amikor visszatér, felmosolyodok rá csillogó szemekkel, és kedveskedő csókját örömmel viszonozom.
- Narancslét, köszönöm - bólintok, és ahogy kitölti és átadja, majdnem egy lélegzettel nyalom be az egész nagy pohárral.
- Huh, hát ez most életet mentett - sóhajtok fel szuszogva, és a poharat egyelőre az asztalra teszem a kanapé elé, s figyelem ahogy ő belekortyol az italába. Két térdemre támaszkodom az alkarjaimmal, de amikor megdicséri a teljesítményemet, lazán hátra dőlök a kanapén és elnevetem magam.
- Ezt igazán örömmel hallom, hasonlóan érzünk - nevetek felé elismerően, és hogy csillapítsam a szerintem kicsit eltúlzott dicséret miatti zavaromat. Azért az, hogy pasi a listáján nem veheti fel velem a versenyt, szerintem jóindulatú túlzás, de azért tényleg jól esik, ha efféle rangsorba tud állítani és azon is az elsők között lehetek. Nekem is volt már néhány igazán fantasztikus szexben részem, de ez tényleg kimagaslik mind közül. Hiába, az éhség, az alkohol és a régen elfojtott vágyak tudnak ilyen eredményeket produkálni olykor, s ez a szerencsésebbik eset.
- Én is örülök, bevallom, régen titkolt vágyam teljesült be most részben - mondom csendesen, és nem mondom ki ugyan, hogy itt nem csak a testi kapcsolatra gondolok, de valójában az is benne van. Régen azt hiszem kicsit szerelmes voltam belé, vagy csak hasonlóan erős vágyat gerjesztett bennem amely végül átformálódott. Most felnőttként azonban másként látom, már óvatosabb vagyok, de az érzés hasonló ahhoz.
Amikor közelebb kúszik hozzám és a nyakamat kezdi csókolgatni, elkuncogom magam.
- Hé, te kis mohó - fogom a két kezem közé az arcát és irányítom a számra, hogy csókot lopjak tőle miközben ő a mellkasom és a hasam cirógatja ügyes kis ujjaival - Szívesen zuhanyoznék veled, de egy újabb menetre azt hiszem még nem állok készen ilyen gyorsan - fogom meg a kezét, és hagyom, hogy a zuhanyzó felé vezessen. Az alsómból valahol a folyosón bújok ki, és a forró vízsugár által gerjesztett lágy gőzben újra a csókját követelem magaménak. A testét közelebb vonom, s már úgy lépünk be a vízesés alá, amely eláztatja a testünket, a hajunkat és lemossa a múlt bűneit, hogy ismét készek vagyunk egybeforrni. Lehetetlen bírni a nővel, egy kis akaratos perszóna, de nem tudok betelni vele. Azt hiszem még sosem volt részem olyan igazán jó zuhanyzós szexben, de amit ez a csaj művel velem az kimeríti a tökéletesség fogalmát. Minden mozdulata, minden érintése, minden nyögése és pillantása maga a kéj, és én kérek belőle újra meg újra.
Azonban ez a menet kissé erőteljesebb és fesztelenebb, mint az előző, és állva szeretkezni nem kis erőfeszítést igényel, így amikor végzünk ismét lágy csókokkal zárjuk a röpke légyottot a zuhany alatt, majd ismét megkönnyebbülve, és eléggé kifacsart állapotban tisztálkodunk meg.
- Tudod, nem hittem volna, hogy ez a éjszaka így fog véget érni, de őszintén mondva cseppet sem bánom. Épp időben találtál rám - mondom csendesen, míg a hátát mosom meg a zuhany alatt. Ismét kissé elfelhősödik a tekintetem, mert visszaemlékszem az állapotra, ami akkor jellemzett amikor megszólítottam. Hogy volt hozzá bátorságom, még mindig nem tudom, de talán nem is számít már. Ez az éjszaka már a miénk, és bárhogy is végződjön, bárhol is hajtsuk álomra a fejünket, együtt vagy külön-külön, ez már mindig a miénk marad. Ahogy a rémálmok, a bűntudat és a tehetetlenség érzése, ez is belém költözik majd és irányítani fogja a gondolataimat. De ezek legalább szép emlékek lesznek, és azokból manapság egyre kevesebb jutott nekem. Talán Bethany szintén jól esik majd néha rá gondolni. Rám gondolni.      

A dicséretemet hárítani próbálja a kisasszony, de tiltakozóan rángatom a fejem jobbra-balra.
- Nem, nem. Ez nem hízelgés, ezek puszta tények. Szoktasd magad a gondolathoz - mosolyodok el azon, hogy nem tudom eldönteni hirtelen, hogy ez a fajta tagadás csupán látszat, vagy valódi önbizalomhiányra utalhat? De ehhez most túl kába, túl részegség utáni furcsa félállapotban lévő és túl álmos vagyok, hogy valódi erőfeszítéseket tegyek azért, hogy kiderítsem az igazságot. Ám aztán rájövök, hogy ez, hogy rég titkolt vágyam teljesült általa nagyon lekezelőre sikerült, így elszégyellem magam. De már nem mondok semmit, mert attól tartok, csak még rosszabbá válhatna a helyzet, és nem akarom megbántani vagy megsérteni, már ha amúgy is nem tettem már meg.
Kár lenne tagadni azonban azt, hogy régóta sóvárogtam utána, és régebben amikor csak távolról szemléltem, sok mindent képzeltem el vele kapcsolatban. Egy időben tényleg azt hiszem, szerelemhez hasonló vonzalmat éreztem, bár ez akkoriban eléggé zavaros volt még, nyilván annak függvényében, épp hány estét tudtunk egy helyen eltölteni, netán belefért-e egy kedves mosoly a kitartó bámulásomra amitől teljesen elpirultam és aztán inkább elbújtam valahová az érzéssel, akár egy rejtett kinccsel, vagy hetekig nem láttam vagy én nem tudtam időt szakítani a törzshely látogatására.
A közeledésére azonban felkuncogok, mert kicsit félreértem a közeledését, és jelenleg az az érzésem, hogy teljesen kifacsart, egy évre elegendő energiát emésztettem fel. De a magyarázatára bólintok.
- Értettem főnökasszony - mosolygok, mert tetszik a magabiztossága, tetszik az, ahogy reagál a dolgokra. Eléggé úgy tűnik, hiába ismerünk valakit régóta, nagyon messze vagyunk ahhoz, hogy értsük a jeleket, amiket ad magából, ez által pedig őt magát sem ismerhetjük. Hiába ismerem Bethany régóta, hiába tudok róla dolgokat, teljesen másként viszonyul néhány helyzethez, mint mások. Lehet ezt félre is értelmezni akár, aki felületes, annak rögtön az jön le, hogy ki volt már éhezve és kapóra jöttem. Ha felületes lennék, azt gondolnám, hogy egy könnyen kapható kis cafka, és ennyi. Kategorizálnám. De én nem vagyok olyan, mint a többiek. Tudom, hogy bár szerepet játszott az este alakulásában az alkohol és a vágy is, de valójában Bethany így, ezen a kissé szabadon értelmezhető és sebezhető módon nyújtott számomra segítő kezet, mert valahogy megérezte, hogy a felejtés az esetemben nagy szerepet játszik. Segített, ahogy tudott, ahogy jónak látta. És én örökké hálás leszek neki ezért.
A fürdőbe együtt megyünk kézen fogva, s kis idő elteltével, ismét kielégülten, kimerülten mosom meg a hátát. Nem is tudom miért mondok neki baromságokat, de a beálló csendbe burkolózva már felfogom, hogy jobb lett volna inkább befogni a pofámat. Minek terheljem a saját faszságaimmal? Minek beszéljek neki azokról a dolgokról, amelyek foglalkoztatnak? Amelyek miatt teljesen kivagyok? Az intelligenciát olykor inkább teherként élem meg, mint áldásként, mert valójában az igazság az, hogy ha sok összefüggést tudsz rendszerbe rendezni magadban, ha érzed a benned rejlő tehetséget, a negatív és pozitív tulajdonságokat, és ez még lélekkel is párosul, azt rohadtul megszívtad. Nagy eséllyel lesz belőled drogos, vagy alkoholista, vagy alakul ki valami más függőséged, ha gyenge vagy, mert nem bírod majd el azt, ami a fejedben van. Ha nincs melletted valaki, aki megért, aki érzékeli mikor mire van szükséged és nem kapsz támogatást, az életed ott lesz elkúrva, hogy megszülettél.
Mégsem mondom ki, mire is gondoltam amikor azt mondtam, időben. Mit is jelent ez? Hogy kárt tettem volna magamban? Vagy másban? A vízsugár alatt lehunyt szemmel adom át magam annak, hogy megmosdasson, miután én megmostam őt, s hagyom, hogy a forró víz lemossa rólam a habot és megtisztítson. Ez kellőképp felébreszt és észhez térít. Kiszállunk a zuhany alól, és Bethany visszakérdezése egy pillanatra megállít a mozdulatban ahogy elveszem a töröközőt, a szemeibe nézek közben, és megállapítom, hogy így smink nélkül még szebb, mint kifestve. Rámosolygok szelíden.
- Csak rossz nap. Felejtsd el - zárom le a témát, mert azt hiszem nem tudnám megfogalmazni számára, mint éltem át az elmúlt időszakomban. Nem, ennek most nincs itt a helye és az ideje. Nem akarok szellemekről beszélni, a démonjaimról, amik kísértenek, sem arról, hogy hogyan és miért keletkezett a hátamon az a méretes zúzódás. A felajánlására elmosolyodok, mert most egészen olyan, akár egy kislány, aki fél egyedül maradni a sötétben. Felemelem a kezem és megcirógatom az arcát finoman.
- Imádnám, ha velem aludnál - mondom szelíden, és közelebb lépve hozzá magamhoz vonom. A fejét a mellkasomra húzom, hogy érezze a szívverésemet, érezze az ölelésem, és azt kívánom, bár érezné amit érzek jelen pillanatban. A feje búbjára adok egy puszit, és csak ölelem, míg beszélek hozzá.
- És nem akarom, hogy úgy érezd, csak kihasználtalak, tényleg nem erről van szó. De nem maradhatok. Mennem kell - sóhajtom, és egy pillanatra ismét magamra vonom a figyelmét - Nem miattad kell mennem, nem is azért, mert más vár otthon. Hanem miattam. Megérted? - kérdezem, s a tekintetében keresem a választ. Jobb lesz ez így mindenkinek.