Sokszor megtörténhet, hogy az ember azt érzi, nem érdemel meg bizonyos dolgokat. Általában rossz eseményeknél kérdezgetjük a Mindenható Istent, vagy csak úgy az univerzumot: mivel érdemeltem ezt ki? De a jó dolgokat természetesnek vesszük, ritkán adunk értük hálát. Ilyen az emberi természet. Én fordítva működöm. A rossz dolgok számomra természetesek. Az éhezés, a hideg, amely elzsibbasztja a testem, a kényelmetlenségek számomra mind természetes dolgok. Ha jobb, akkor csak örülök, ha szar, hát ez a normális. De ha valami jó történik, az nekem mindig gyanús. Mert velem nem szoktak csak úgy jó dolgok történni. Az nem én vagyok, nem az én életemre jellemző. Ilyenkor mindig árnyakra vadászok a sötétben, rám leselkedő veszélyeket kutatok, mert tudom, hogy ez nem természetes. Mióta megismertem Norát, persze kissé átalakultak a dolgok. De ezeket nem vettem sosem készpénznek. Miért nem? Hát...most már Nora is tudja, miért nem. Mert sosem éreztem úgy, hogy megérdemelném őt. Hogy megérdemelném a családomat. Ezért hajtottam, ezért dolgoztam, ezért tettem mindent a legjobb tudásom szerint. Játszottam a kedves, szerető társ szerepét, a mindig hiányolt apáét, és a másik oldalon kiéltem a legsötétebb vágyaimat. Mert mindkettő én vagyok, csak míg a jóért harcolnom kellett, hogy azt adhassam amit megérdemelnek, a rossz alapvető elemem volt már nagyon régóta. Becks és Chris harcoltak bennem hosszú ideje már. S most amikor megpróbálom a karjaimban tartott kedvesemnek valamiképp elmondani, mi történt az életem egyik meghatározó szakaszában, megint nem azt kapom tőle amit szerintem megérdemelnék. A fülemben csengenek Jake szavai. Igaza van. Bajt hozok rá és Lottiera is. Mindenkire. Ez vagyok én, minden baj forrása. Egy komplett bűnszövetkezet van a nyomomban. Az ágyamban démonok harcolnak éjjelente, s ha kinyitom a szemem, én magam válok az egyikükké. Mégis...ez a nő úgy tud rám nézni, ahogy senki más a világon. Sokszor mondják, hogy az apák valójában csak addig szerelmesek, amíg meg nem születnek a gyerekeik, főleg, ha lányuk születik. A fiaikra büszkék, de a lányaik az igazi szerelem számukra. És Istenemre mondom, imádom a lányomat, semmit nem sajnálok tőle, ő a mindenem. De Nora az a bizonyos nagybetűs szerelem. Sok nővel volt dolgom. Sok gyönyörűbbnél gyönyörűbb nővel. Fiatallal, idősebbel. Kurvával, hétköznapibb teremtéssel. Dylan, Kat...voltak páran akik sorba álltak hogy meghódítsanak. Nem mondom, hogy egyikük sem hagyott bennem nyomokat. A magam rideg módján Dylant még szerettem is, azt hiszem. De Nora...ahogy ő nézni tud rám, ahogy megérint, ahogy szeret - enélkül azt hiszem már nem tudnék boldog lenni. Ő számomra az igazi, akiért nem sajnálnám feláldozni az életemet akár. Nem csak azért, mert ő a gyerekeim anyja. Hanem minden másért, amit ezen kívül tesz. Csodálom őt, amiért erős, független, de ízig-vérig nő, és mindemellett a legjobb édesanya akit csak elképzelni tud az ember. Két lábon járó Istennő, mégsincs elszállva magától, tudja mi az értéke, és ennek megfelelően játszik is. Megannyi jó tulajdonsága van, amiktől már-már függővé váltam, és amik által engem is képes motiválni. Mégsem érzem úgy, hogy megérdemelném a szerelmét. Jake csak felerősítette ezt az érzést, amely most úgy tűnik tetőzni látszik. A szerelem pedig vakká teszi velem szemben, amit nem értek, hogy képes újra és újra feltámasztani irántam. Egyre többet tud meg a sötét múltamról, és ahelyett, hogy fejvesztve menekülne, annál inkább kapaszkodik belém. Nem ereszt, akkor sem, ha úgy hiszem, szélnek kellene eresztenie. Egy okos nő így tenne. Biztonságos távolságba vonulna. De Nora most nem okos. Csak szerelmes, és ezért nem tudok eléggé hálás lenni neki, bár most még nem tudom kimutatni számára. De balgaság, hogy a szerelem nevében megvakítja önmagát. Veszélyes. Ám ahogy hallgatom amiket nekem mond, megszólalni sem tudok igazából. Bármit hoztam fel indokként, ő csípőből tüzeli az ellentámadást. Védelmet azért, amiért szeret. Változtak, ezt mondja, és ezt el kell hogy higgyem neki, mert azelőtt nem ismertem őket. Ő tudja mennyit változtak. És be kell látnom, hogy valahol igaza van. Én is változtam. Egy-egy meccsre még eltűnök, és persze ha a munka szólít, süket és vak tudok lenni, de már nem egy bár az első, ahová betérek egy fáradt nap után. Hazamegyek. Hozzájuk. Őszintébb vagyok mint bárkivel akit ismertem azelőtt. És rá vágyom a nehéz pillanatokban, nem egy üres üvegre a bárpulton, amely letompít ahhoz, hogy ne kelljen éreznem. Néha kegyetlenül fáj ez a szeretet amit irántuk érzek, de a legszebb dolog is, amit éreztem valaha. Megöl és felemel. Igaza van, hogy ez kétélű fegyver, mégis mérges vagyok magamra, amiért elérzékenyülök. Ő a közelembe jön és próbál elérni hozzám. Megértőn mégis harcias amazonként követeli a figyelmem, és azt, hogy rá fókuszáljak. A lelkem démonai egy pillanatra abbahagyják az ordítást. A tekintetébe mélyedek, és észreveszem a néma könyörgést. Ne zárjam ki. Ezt kéri. De hogy tehetném ezt meg? Hogy engedhetném be a lelkem legsötétebb bugyraiba? Mi van, ha az amit ott lát, már túl sok lenne neki? Látott már agresszívnek, látott már kikelve magamból, féltékenynek. De ha megtudná például azt, mit tettem érte azzal aki majdnem megfojtotta amikor ismét összetalálkoztunk? Mit tenne? Hogy nézne rám, ha tudná miként kínoztam a pasast? És ha tudná, hogy ez mekkora élvezetet okozott? Hogy azóta is nyugodt szívvel alszom, mert végre elűztem a sötét felhőket a feje fölül? Vajon akkor is azt mondaná, be akar jönni? Néha azt kívánom, bár megengedhetném, hogy belépjen oda, ahol eddig senki sem járt. De jobban félek attól, amit ott talál, és hogy ezt hogyan dolgozná fel, mint bármitől. Nem élném túl, ha elveszíteném azért, amit tettem. Akkor sem, ha ez vezetett oda, hogy az legyek, aki ma vagyok. Túl szövevényes ez ahhoz, hogy egyetlen beszélgetés elég legyen rá. Közelebb húzom magamhoz, ás a homlokához érintem a homlokom. Lehunyom a szemem, szaporán lélegzem. Érzem az illatát, a teste melegét. Hallom a lélegzetét, érzem magamon a figyelő tekintetét. - Próbálkozom, Nora. Annyira próbálkozom, hogy beleszakadok. Nem könnyű titkokat őriznem előtted, de hinned kell nekem, ha azt mondom, jobb, ha nem tudsz mindent - suttogom kettőnk közé alig hallhatóan - Szeretnék veled megosztani mindent, de féltelek. Féltem magam is, de téged sokkal jobban - simítom az arcára a jobbomat, majd a másikat is, és egy csókra húzom fel a száját. Az ujjaim a tarkójára simulnak, hosszú hajának tincsei közé bújnak. Megborzongok az érintésétől, a lelkem fájdalma hullámokban erősödik majd száll távolabb tőlem. Iszom a csókjainak ízét, akár a mézédes nektárt. A nehéz pillanatokat olykor nehezebb megtörni, mint a méteres jégpáncélt egy befagyott tavon. Most oly könnyű, akárha egy pihét fújnánk le az ablakpárkányról. A csókja, az ölelése gyógyír a sebeimre. - Je T'aime, mon amour - suttogom, s egy lépéssel közelebb lépek hozzá. A kezem lesiklik a hátán át a derekára a gerince mentén. Újabb csókot kérek tőle, s ha adja, szívből, igazán, én sem vagyok rest adni magamtól. Újabbat, hevesebbet, míg a bennem lakozó démon kiélheti magát. Felmordulok, gyengéd erőszakkal markolok a húsába, s irányítom a kanapé felé. Egy pillanatra előbújik belőlem Becks, és arra sarkall, hogy lökjem durván a díványra és csak vegyem el, ami nekem kell. De egy szempillantás alatt hallgattatom el a bennem bujkáló fenevadat. S már ismét én vagyok. Chris, aki gyengédebb tempóra vált. Ölembe kapom Norát, és leülök vele a kanapéra, hogy neki is kényelmes legyen. A csókok hevessége kissé lassul és meghittebbé válik az irányításom alatt. - Eszméletlenül kívánlak, ugye tudod? - suttogom, és tüzes pillantással tekintek végig rajta. A nyaka ívén, a mellei domborulásán, ahogy pihegve lélegzik, a gömbölyödő pocakján, amely nem tette a tekintetemben kevésbé kívánatossá - De nem akarok neked ártani. Semmi olyan nem szeretnék tenni, ami árthat nektek - húzom le újra magamhoz, és lágyan megérintem az ajkait az enyémekkel. Reszketve sóhajtok, és bár a nadrágomon belül majd szétrobbanok, képes leszek még hónapokig türtőztetni magam, ha Norának erre van igénye. Eddig mindig én voltam iránytó szerepben, de most kissé tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, mit tegyek. Hogy önthetném szavakba azt, amit érzek? Hogy nem érdekel az sem, ha az egész családjával és a világgal kell is harcba szállnom, csak azt akarom, hogy mindig így nézzen rám? Hogy legyen az enyém? Hogy tudnám a tudtára adni, hogy tulajdonképpen közel állok hozzá, hogy megkérjem a kezét? Nem tudom megmondani, csak azt, hogy belehalnék, ha elveszíteném őt.
Miközben az iménti szóáradat, a rögtönzött monológom elhagyta ajkaimat, leginkább arra fókuszáltam, hogy őt meggyőzzem: igenis jó irányba haladunk. Hogy a bukkanók és akadályok, a családom, a múltunk... a múltja árnyai ellenére minden rendben van, minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell, hogy a legfontosabb az, hogy szeretjük egymást, és erre alapozva meg tudunk küzdeni bármilyen nehézséggel. De valójában nem csak neki érveltem, hanem saját magam számára is. Nem tagadhatom, hogy a súlyos szavai, a vallomása, a története megrázott és kissé elbizonytalanított engem is. Ám a szememben ő igenis egy háborús hős, aki nem csak egy vagy két nagyobb csatát vívott, mielőtt hazatérhetett volna a családjához, hanem egész életében harcolt, miközben sosem voltak olyan szerettei, akikhez hazavágyhatott volna. De most mi itt vagyunk neki, és ahogy a legtöbb katonának, akik hazaérkeznek egy háborúból, újra be kell illeszkednie a társadalomba, megtalálni ott a saját helyét, ugyanúgy neki is ezt kell tennie. Nem könnyű, sőt, elhiszem, hogy elképesztően nehéz, de valóban nem vágyom semmi másra jobban, mint arra, hogy ebben támasza és segítsége lehessek. És meglehet, ő nem hisz benne, hogy erre képes lehet, hogy ez lehetséges volna, vagy hogy egyáltalán igazán akarja-e ezt, de én hiszek benne helyette is. Persze nem kizárt, hogy túl derűlátó vagyok, hogy szemellenző van rajtam, elvakult vagyok, és nem veszem észre azt sem, ami az orrom előtt van... Talán naiv vagyok, és tündérmesébe illő álmokat kergetek, miközben éppen nekem, aki hamarosan a bűnüldözők sorait fogja gyarapítani, sokkal inkább két lábbal a földön kellene állnom, és nem átsiklani ilyen komoly dolgok felett... Viszont másfelől pedig lehetséges, hogy részben épp az elmúlt években felhalmozott tudásom és az egyetemen kialakult világnézetem miatt összpontosítok ennyire a tettek mögött húzódó okokra és szándékra. Nem az érdekel igazán, miket művelt, vagy hogy milyen rémségekre képes, hanem hogy miért... és hogy mivel tudnék rajta segíteni, és a helyes irányba terelni. Érte, magamért, az egész családunkért. Igen, egyértelműen naiv vagyok. De nem érdekel, mert csak az számít, hogy nem adom fel. Mikor közelebb vonva a homlokomhoz érinti a sajátját, én is lehunyom a szemem. Lassan mélyeket lélegzem, és igyekszem lecsendesíteni a gondolataimat. Nem fogunk tudni most minden problémát megoldani. A kérésemmel, hogy engedjen magához közelebb, ne zárjon ki, már egyébként is átléptem egy határt. Erre már azelőtt kezdek ráébredni, hogy megfogalmazná a válaszát. Elsiettem ezt. Tudom. Ismét emlékeztetnem kell magamat, hogy türelmesebbnek kell lennem vele. Nem áll rá készen, és én sem, hogy beavasson a legsötétebb titkaiba. Tisztában vagyok vele, de ettől még nem lesz sokkal könnyebb. Viszont a szavai őszintesége így is megérint. Hogy igazán szeretne megosztani velem mindent, hogy ő is erre vágyik, ám a félelem visszatartja. A félelem, hogy elveszíthet. Úgy érzem, nehéz súly telepszik a mellkasomra ezektől a szavaktól. Egy teher, amit ezentúl együtt cipelünk tovább. Annyira szeretem, hogy ez ebben a pillanatban valóban fáj. Szeretném a puszta kezemmel lebontani a maga köré emelt falait, ha kell, téglánként törni, zúzni össze az egészet, hogy kiszabadítsam őt onnan, és kihúzhassam a fényre. De tehetetlen vagyok. Csak várhatok, és remélhetek, hogy idővel együtt képesek leszünk rá. Ahogy arcomat, két tenyerébe fogva, emeli feljebb, könnyektől homályos tekintettemmel keresem a pillantását, mielőtt közelebb hajolna, és ajkát az enyémre tapasztaná. És abban a pillanatban mintha valami azonnal megváltozna. Az egész testemen végigsuhan a megkönnyebbülés érzése egy enyhe borzongás formájában, mintha az imént rám telepedett teher egy része máris elszállt volna. A szerelemmel átitatott csókja, és a közénk suttogott édes szavai, az anyanyelvén elrebegett vallomás, eloszlatják a súlyos gondolatokat, meggyógyítanak, és felemelnek. Mikor ismét közelebb hajol, karjai közelebb vonnak, én mohón válaszolok az újabb csókra, mintha a szomjúságomat oltanám vele, és bizonyos értelemben így is van. A hirtelen támadó hevességéből arra következtetek, hogy ő is hasonlóan érez. Egyik oldalról szorosan átölelem a derekát, másik felől az arcára simítom a tenyerem. Aztán ahogy az ölébe vonva visszatér velem a kanapéra, és elsuttogja azokat a szavakat, egyik lábamat átemelem a csípője felett, hogy vele szembe fordulva helyezkedhessek el rajta. Így fürkészem néhány pillanatig a tekintetét, hogy meggyőződjek az őszinteségéről. Valójában már hetek óta gyötört a bizonytalanság, hogy talán már nem tetszem annyira neki, mint korábban, hogy a gömbölyödő pocakom, a kerekedő alakom miatt esetleg már nem vonzódik úgy hozzám. Egy részem tudja, hogy csak óvatos, és vigyázni akar ránk, de a sorozatos elutasítások bizonytalanná tettek. Ám amit most a szemeiben látok, ahogy végigtekint rajtam, hamar elmos minden kételkedést. - Most már tudom – suttogom végül a választ elmosolyodva, enyhe szégyenlősséggel, kipirult arccal. Két tenyeremet finoman az arcára simítom, és édes ajkát ízlelem újra egy-két pillanatig, mielőtt erőt véve magamon kissé ismét hátrébb húzódom, hogy megfogalmazhassam neki a véleményem. - Nem fogsz ártani nekem. Én bízom benned. Akármilyen is vagy... akármilyennek is gondolod magad, én ebben az egy dologban biztos vagyok: sosem ártanál nekünk. Nem bántanál – jelentem ki a szemeibe pillantva, teljes meggyőződéssel. Talán ez is hozzátesz ahhoz, hogy ennyire szeretem, hogy így hiszek benne, hogy mindennél jobban vele akarok lenni, és kitartani mellette. Az elmúlt hónapok alatt napról napra egyre inkább meggyőződhettem róla, hogy mennyire fontosak vagyunk neki, hogy szeretne megfelelni, elég jó lenni a számunkra, és nem tenne olyat, amivel tudatosan kárt okozhatna nekünk. Soha. A világ felé talán nem mindig képes ezt az oldalát mutatni, de én egy pillanatig sem tartok attól, hogy bántana. Sem most, ebben a formában, sem máskor. Ismét fölé hajolok, csókot ejtek az ajkaira, aztán az arcára, a nyakára, mélyen magamba lélegezve mámorító, férfias illatát... végül finoman, játékosan a fogaim közé zárom a fülcimpáját. - Én is kívánlak. Jobban, mint eddig valaha – suttogom a füle mellett. - Óvatosak leszünk. Vigyázni fogunk – próbálok halk ígéretekkel hatni rá, meggyőzni, de ha ezúttal is elutasítással válaszol, szerintem itt helyben lángra kapok, és elevenen fogok elégni.
Odakint süvítve tombol a tél. Fagyba borítja a tájat, megöl mindent, ami él és kint talál. Kicsiny állat, madár, nem éli túl, ha nem talál melegedő helyet, társat, akivel melegíthetik egymást ezen a fagyos éjszakán. A fejünk felett egy bagolypár bújik össze a kémény mellett, s alattuk néhány egér keres még mindig élelmet amivel kibírhatja a pusztító éhséget, amely mindig gyötri. Mert semmi nem elég. Nem érdekli őket, mi történik alattuk. Emberek jönnek és mennek időről-időre, az ő életüket nem zavarja meg a jelenlétük. Nem tudják, hogy míg odakint az életet, a gyengét pusztítja a tél, idebent két szív óvatosan épp olvad a rájuk rakódott fagytól. Nem tudom mit érez Nora. Nem tudhatom, mennyire szeret engem. Nem tudhatom, mennyire nagyon, makacsul bízik a közös jövő reményében. Nem tudom, hogy Sam, az az átkozott fajankó miként és mennyire sebezte meg azt az áldott jó szívét. Sajnos mi férfiak is csak a saját kárunkon tanulunk, és a jót természetesnek vesszük. Talán ő is azt hitte, megúszhatja, nem becsülte meg azt, amije volt. Csak sejtem, csak azt hihetem el, amit elmond nekem. És találgathatok, hogy az okos kis fejében, a buta, szerelmes szívében mi rejtőzhet. Mert kettőnk közül ő a nyíltabb. Mindig ő az, aki könnyebben oszt meg magáról dolgokat, ő az, akit kevésbé rémiszt meg a kiszolgáltatottság, s ellenpárként én vagyok itt számára. Mint egy szupernóva és egy fekete lyuk. Ő a legfényesebb. Én az, aki elnyelem ezt a fényt. Mégis én vagyok, aki képtelen vagyok tőle elszakadni. Én, aki mindig kellő távolságban tartottam magamtól mindenkit, most némán könyörgöm azért, hogy gyűlöljön, vessen meg, tépjen, marjon belém és hagyjon el, csak azért, hogy ezzel halálra ítéljem önmagam. Tudom, hogy biztonságosabb lenne számára nélkülem. De nem tudnám én elhagyni őt. Amíg el nem küld, én nem tudok többé hátat fordítani neki. Egyszer megpróbáltam. Majdnem a vesztüket okoztam vele. Többé képtelen lennék ezt a lépést megtenni. A csókjai, a szavai gyógyulást hoznak sebzett lelkemre. Az egykori bajtársak most a múlt homályába vesznek el, arcuk vonásai elsüllyednek a sötétlő örvényben, hogy majd egyszer valamikor újra előtűnjenek. Csak Nora létezik. A szőke hajtincsek, amelyek az ujjaimra csavarodnak, a szerelmes pillantásai, ahogy néz rám. Az illata, amely körbe ölel, mint egy meleg, puha takaró, s a keze érintése, amitől tűzbe borul a testem. Nem láttam még szebbnek őt. Ahogy valami, amikor azt mondom, hogy kívánom őt megváltozik benne. A tekintetében, épp csak egy pilleszárny rebbenése a változás. De észreveszem. Az apró sóhajt, ahogy belesimul a karjaimba, ahogy a szempillája megrebben a kék tekintete felett, a pupillájának aprócska változása. S aztán a fülemhez hajol, és hiába minden figyelmeztetés, az óvatosságomat úgy söpri el, akár a szél az útjába került falevelet. - Vigyázni fogunk - suttogom a nyaka hajlatába ahogy a fülcimpámba harap gyengéden. Azt sem tudom mit beszélek, alig fogom fel, miket mondott nekem az imént. A józan eszem lassan elsétál a saját lábán, mert a nő, ez a végzet asszonya túl sok feromont bocsájt ki magából, más magyarázat nem lehet, hogy ennyire kívánjam, mikor szentül megfogadtam, hogy nem nyúlok hozzá míg meg nem születik a baba, mert veszélyeztetve voltak azután, hogy a kocsim odalett. Megfogadtam, hogy vigyázni fogok rá és a babára is. De ez.... A vágy sosem huny ki köztünk, most új erőre kapva égeti fel maradék ellenállásomat. Kívánom őt. Soha így senkit. Ennyire mélyen, fulladozva az öntudatlan önmarcangolásban. Kívánom őt. Mentsen ki a sötétségből, a ragyogása engem is emeljen fel! Bemocskolom őt csak azzal, hogy hozzáérek, hogy beszél hozzám, rám pazarolja az értékes perceit az életéből. Jobbat érdemelne nálam. De szükségem van rá, hogy beterítsen az angyalszárnyaival, hogy elfogadjon, befogadjon, hogy megfürödjek a fényében, a szerelme tisztító tüzében, s elaltassa a démonaim üvöltését, amelyek megsüketítenek. Perzselje fel bennem a bűntudatot, a kínzó emlékek gyötrését, mert másként nem tudok megpihenni. Az ölelésében a fájdalom átformálódik. Nem vész el, csak átalakul. S az ujjaim kissé erőteljesebben marnak a combjába, a kerekedő csípőjének ívébe. A szája ellen újabb támadást indítok, s olyan szorosan vonom magamhoz, mintha attól félnék, egy pillanat múlva köddé válik, akár egy ábrándkép. Újabb csókot követelek, s megfogom a felsője szélét, és lehúzom róla. Pillanatok alatt szabadulok meg én is a felsőtestemet takaró ruházattól. Hegek sokasága mutatja a múltam eseményeit, de a tekintetemben a soha nem múló vágy, a fékezhetetlen, örökké tartó szerelem tüze ég. Nem sokat teketóriázok. Leemelem az ölemből és sietősen vetkőztetni kezdem. - Erre azt hiszem nincs most szükséged - suttogom rekedtes hangon, és lehúzom róla a nadrágját. Az a falatnyi fehérnemű csak olaj a tűzre, amit visel, de csak igen erős akarattal tudom türtőztetni magam ahhoz, hogy ne letépjem róla, csak lehúzzam. Aztán már a saját cuccaimtól nem emlékszem hogy szabadulok meg, ő segít vagy én egyedül, de újra visszatérek abba a pozícióba, ahogy voltunk és az ölembe ültetem. Komolyan nézek a szemébe. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - nyögöm, bár azt hiszem ha azt mondaná, hogy inkább hagyjuk abba, azonnal elájulnék, vagy felrobbannék. Elmerülve a kék szemekben simítok ki egy tincset a homlokából, majd újra csókért esdem a szája ívén - Azonnal szólj, ha fájdalmat okozok, rendben? Vagy ha bármi van - kérlelem, és komolyan gondolom, hogy azonnal szólhat, maximálisan igyekszem majd rá vigyázni. De igaz ami igaz, rettenetesen kívánom őt. Idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára együtt, és bár sok mindenben le lehet vezetni a szexuális feszültséget, de pótolni ezt semmi nem tudja igazán. Így hagyom, hogy ő diktálja a tempót első körben. - Annyira gyönyörű vagy - simítok végig a csípőjén felfelé, majd onnan a kezeim az igen méretesre nőtt melleire simulnak. Hát, eddig sem volt épp panaszra okom, de most mintha két dinnyét tartanék a kezemben. Nagyon óvatosan kezdem masszírozni őket, bár biztos vagyok benne, hogy érzékenyek a terhesség miatt, aztán közelebb hajolok és apró, finom csókokat adok rájuk. Nem mondom, hogy nem volt dolgom még ekkora mellekkel, de határozottan állítom, hogy még sosem láttam szebb nőt életemben, mint Norát. Viszont ha nem tesz lassan valamit, garantáltan elvisz egy szívroham vagy agyvérzés. Így elengedem, és határozottan, de gyengéden fogom meg a csípőjét és irányítom a férfiasságom irányába. Nem akarok tolakodó lenni, basszus, de azért jöhet már valami forróság. Ránk fér ebben a hidegben. Csak a jelre várok, vagy a beleegyezésbe, vagy abba, hogy átvegye az irányítást. Mert nem felejthetem el, hogy neki ez akár fájhat is, bánthatom őket akaratomon kívül. És jelenleg azt szeretném, ha a gyönyörtől sikongatna, nem pedig a fájdalomtól. Abból mára bőven elég volt.
Kezdőlap
