polly&&pavel

Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!

- Szerinted ez így jó lesz? – pillantottam a bátyámra, aki némi hezitálás után bólintott. Egyáltalán nem akartam hazamenni egész évben, és mivel úgymond felügyelet alatt voltam eddig, teljes mértékben indokolt is volt a maradásom. Egyáltalán nem titok, hogy mennyire gyűlölöm nem csak alapvetően a a hazámat, hanem úgy összességében mindent, amit Moszkvában kaphatok. Persze van egy két jó haver, akikkel nyilvánvalóan jó dolog újra összefutni, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincsen meg bennem annak az érzése, hogy szépen lassan le kéne vetkőznöm a magam kis orosz identitását, és beilleszkedni abba a tömegbe, amibe végül kerültem. Persze ez több oldalról is bonyodalmat jelent, hiszen az akcentusom még mindig erős és recsegős, ami miatt sokan nem értik a szavaimat, holott kifogástalan nyelvtannal igyekszem beszélni az angolt. Nem is kifejezetten erősítem azoknak az orosz embereknek a táborát, akik egyszerűen csak hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy megtanuljanak angolul, hiszen már jóval korábban elég figyelmet fordítottam az idegen nyelv megtanulására... Hiszen a dalaim valahogy angol nyelven sokkal szebben szóltak, mint oroszul. Meg persze ott van a megannyi sztereotípia azzal kapcsolatban, hogy mi milyenek is vagyunk... Folyamatosan iszunk, állandóan hülyeségeket csinálunk, agresszívnak titulálnak bennünket, és alapvetően sokszor vagyunk a negatív előítéletek tárgya csak azért, mert amúgy az USA és a „ruszkik” még mindig hadakoznak egymással.
Nekem meg ugye... A legfőbb célom a tökéletes beolvadás, hogy majd ne lehessen okom arra a bizonyosra: visszamenni Moszkvába, és ott kezdeni bármit az életemmel. Mert egyrészt, akkor a szüleimnek igaza lesz, másrészt magam sem voltam boldog. Valahogy világ életemben túlságosan érzelmes voltam abba a hideg és rideg környezetbe, és bár voltak barátaim, ettől függetlenül a napsütötte New York valahogyan sokkal jobban bejött.
- Miért is akarsz hazamenni?  - kérdezte meg végül Dima, mire én csak megrántottam a választ. Ezzel egyrészt a gondolataimból zökkentett ki, a másik oldalról nézve pedig hát... Mintha a gondolataimba látott volna, és ez némiképp ijesztőnek hatott. Nem mondom azt, hogy rossz viszonyt ápoltunk, hiszen nagyrészt én is betartottam az általam is normálisnak tartott szabályait. Például mindig az erkélyen dohányoztam, mert kifejezetten utáltam ha a lakásban vágni lehet a cigifüstöt. Nem rúgtam be otthon, mert hát azt máshol is megtehetem, és igyekeztem minden második hétvégén illuminált állapotban hazakerülni... Hetente egyszer ott aludtam az egyik szaktársamnál, ha ilyen volt, mert azért a lófasznak is van ám vége, ahogyan mondani szokás. Valamilyen oknál fogva pedig Dima képes volt egyszer éjnek évadján felkelni, hogy tartsa a hajamat, de sokkal inkább gondoltam azt, hogy félti a fürdőszobáját, minthogy miattam töltené el aggodalom a pici szívét. Ezekről másnap sosem beszéltünk, és a témáink nagyrészt kimerültek az időjárás megvitatásában és abban, hogy ki hány cukorral issza a reggeli kávéját.
- Csak valamit el kell intéznem Moszkvában – válaszoltam neki végül, ő pedig bólintott, és nem faggatott tovább. Tudom, hogy egyáltalán nem hülye, tisztában van azzal a ténnyel, hogy ez tőlem egy kitérő válasz volt. Tartottam attól, hogy talán fájdalmat okoztam neki a dologgal, de nem állíthatom, hogy mindez érdekelt volna annyira, hogy kibökjem a valódi tervemet...
Amihez kettő koncertjegy kapcsolódik, egy szőke lány, és egy bizonyos elszólása a kis angyalnak, miszerint a szülei megkérték, hogy ugorjon haza a tavaszi szünetben. Alapvetően egyáltalán nem érdekelt a szabadbölcsészet, mint tudomány, de a kötelező órák miatt képes voltam bejárni csak azért, hogy őt láthassam. Pont egy ilyen beszélgetés alkalmával derült ki az is, hogy hazautazik, nekem pedig hirtelen rá egy napra ugyanúgy dolgom lett Moszkvában... Pontosabban egy Little Big koncert kereteken belül, amire teljesen véletlenül kettő darab jegyem volt... És hát ugye csóri szerencsétlen fejemnek nincsen elég barátja, aki nyúzza azzal, hogy vigye haza, így teljesen véletlenül kénytelen voltam őt elhívni... Amire végül igent is mondott.
Pont ezért is álltam meg a házuk ajtajában, és kezdtem el azon agyalni, hogy mégis miként kéne bekopognom az ajtón. Nem, egyáltalán nem a mozdulat fogott ki rajtam, hanem sokkal inkább attól blokkoltam le, hogy a szülei majd nem fognak kedvelni, vagy nem fog tetszeni nekik a fizimiskám... Elvégre tipikusan olyan külsővel rendelkezem, akitől csak menteni próbálják a gyerekeiket a szülők, de ettől függetlenül reménykedtem abban, hogy nála majd más lesz a helyzet... Szóval összeszedtem magam, és már éppen kopogtattam volna be az ajtón, amikor az szélesre vágódott előttem, én meg kis híján összefostam magam ijedtemben.
- Jesszus Polly! – rándultam össze, amint megpillantottam a szőke üstököt – Normális vagy? Azt hittem a baltás faterod az, és rögtön levágja a szerszámom, amint megpillant!
Néhány pillanatot vártam, hogy normalizálódjon a szívverésem, majd kitártam a karjaimat egy ölelésre, hogy valamiféle üdvözlés félét lenyomjak neki.
- A haverjaim már bemelegítették a garázst – vigyorodtam el – De az a helyzet, hogy én inkább kettesben alapoznék. Tudod, csak a hagyományok miatt. Street food és vodka?
Mint az első találkozásunkkor. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ez randi lenne, de ettől függetlenül nem akartam a lányt odavinni a sok agybeteg srác közé. Egyrészt tartottam attól, hogy valamelyikük rá fog mászni, másrészt... Ő már az enyém, és nem kifejezetten tűrném békésen még azt sem, ha csak valaki szemet vetne rá.



820 || ruha || csak összejött végre

Ha teljesen átlagos gondolkodásmóddal és értékrenddel áldott volna meg a sors, akkor most bizonyára valami olyasmit mondanék, hogy „Ha szünet, akkor Moszkva. Ha Moszkva, akkor régen látott barátok. Ha barátok, akkor eszméletlen ereszd el a hajam. Ha buli, akkor mi is lenne jobb, mint egy koncert?”
Természetesen engem kicsit máshogy rakott össze a jó Isten. Legalábbis azt az énemet biztosan, aki akkor vagyok ha újra Oroszországba érek. Olyan, mintha két személyiségem lenne, mintha ténylegesen kettő ember osztozna az aprócska testemen. Míg itthon éltem eléggé visszafogott lány voltam, de talán ez annak is tudható be, hogy nem bővelkedtem barátokkal, konkrétan senkim sem volt. Talán még Arkadij idején éreztem magam egy kicsit úgy, mint mióta New York-ban élek. Szabadabb voltam, mert volt egy személy mellettem, akivel elengedhettem magam és nem a folytonos magány jellemezte végre a mindennapjaimat.
Általában a hazalátogatásaim során mindig otthon ülök és nem megyek sehova. Megpróbálok minél több időt tölteni a családommal, akik tizennyolc éven keresztül nem igazán vettek rólam tudomást, s most hirtelen, hogy már nem vagyok itt kellenék. Talán ezért is erőlködtek annyira, hogy jöjjek haza a tavaszi szünetre, mivel magamtól eszembe sem jutott volna. Nem sok kedvvel szálltam fel a gépre, amikor meg hazaértem és megtudtam, hogy Jekatyerina a családjával tölti az ünnepet, Szocsi mellett, még jobban elkenődtem. Régen csak a szigorúságot és a rosszat láttam benne, de mára már rájöttem, hogy az életemben minden jót neki köszönhetek.
Mondanom sem kell, hogy mikor Pavel írt azt hiszem egy vagy két napra arra, hogy hazautazom, teljesen felvillanyozódtam attól, hogy a srác is jön majd haza. Az pedig még inkább dobott a hangulatomon, s ezúttal jó irányba, hogy még koncertre is megyünk. Természetesen ezt leszámítva a szünet többi napját otthon töltöm, hogy a szüleim ne pattogjanak, hogy nem vagyok velük. Persze azok az órák is úgy telnek, hogy megpróbálom nem halálra unni magam.
Hamar el kezdek készülődni a koncert előtt, hogy még időben rendbe szedjem magam. Az utóbbi napokban kissé elhanyagoltam a kinézetem, mivel a négy fal között nem éreztem szükségét annak, hogy mindenre odafigyeljek. Így történt, hogy reggel zsíros hajjal és bőrrel ébredtem fel. Arról ne is beszéljünk, hogy kénytelen voltam egy gyors gyantázást is beiktatni a délután folyamán. Csak az alapszépítkezés elvett két órát a napomból, s amikor tudatosult velem, hogy Pavellel megyek már izgulni is kezdtem. Rengeteg mindent felpróbáltam, mire egy egyszerű, ám csinos fekete ruha mellett döntöttem, hozzáilló cipővel, bőrdzsekivel és egy pici táskával, amibe pont beleférnek a szükséges cuccaim. Még a sminkelést is kicsit jobban megnyomtam, mint máskor. Általában nem csinálok magamnak tust, de most szükségét éreztem, s ez által sokkal karakteresebb lett az arcom, de nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. Végül egy napszemüveget toltam a fejem tetejére, ezt már csak a stílus kedvéért.
Miután elkészülök mindennel és tükörbe nézek, határozottan elégedett vagyok a végeredménnyel. Mindössze az a kérdés, hogy nem-e fogok szétfagyni, mivel még csak március van és hát nem éppen mediterrán éghajlaton vagyok éppen. Mivel jól akarok kinézni, nem kapok magamra több holmit vagy cserélem le a rajtam lévőt.
Eléggé elszalad az idő ezzel is, így kapkodva szedem össze a pénztárcámat, a cigimet, telefonomat és az irataimat, amiket azonnal be is gyömöszölök a táskámba. A szüleim már rég leléptek, mert apa legújabb operettjének a bemutatója van ma este a Bolsoj Teatrban. Szerencsére egy percig sem pattogtak, hogy nem tartok velük.
Cipőmet lábamra kapva nyitom ki a bejárati ajtót, hogy végre útnak induljak, ám ahogy az nyílik egy ijedt kiáltásnak leszek szem- és fültanúja.
- Pavel? – lepődök meg, de ekkor eszembe jut, hogy én mondtam neki, hogy jöjjön elém. Meg amúgy is közel lakom az arénától, ahol a Little Big koncert lesz, így nem teszünk meg kerülőket. – Hogy én nem vagyok normális? Te állsz itt az ajtóm előtt! – szólok vissza, de végül elmosolyodom.
- A szüleim nincsenek itthon, szóval ezt megúsztad – ölelem vissza közben a fiút. Miután kibújok a karjaiból alaposan, ám feltűnésmentesen végigmérem és egyből feltűnik, hogy ő aztán az időnek megfelelően öltözött fel. Kettőnk közül legalább valakinek van esze, de igazából ha most nem Pavellel lennék, akkor nem adtam volna ennyit a kinézetemre.
- Tetszik a kabátod, ezt New York-ban miért nem hordod? Nagyon jól áll – csúszik ki a számon félig akarva, félig akaratlanul. A tudtára akarom adni, hogy jól néz ki, de nem ennyire nyilvánvalóan.
- A haverjaiddal kellene alapoznunk, hónapok óta nem láttad őket és most itt lenne az alkalom bepótolni a kimaradt időt – bíztatom, habár én is sokkal jobban örülnék, ha ketten lennénk. Szeretek Pavellel időt tölteni, ám sokszor úgy érzem, hogy nem kellene ennyit kettesben lennünk, mert az én részemről nem feltétlen úgy tekintek rá, ahogy kellene. – Én most nem vagyok éhes, de a vodkában benne vagyok. Vehetünk hozzá valami nasit és útközben megisszuk, ha tényleg nem akarsz a haverjaiddal lenni – közlöm vele, de ezúttal hátat fordítok neki annyi időre, míg bezárom a bejárati ajtót.
- Egyébként nem is mondtad, hogy mi dolgod van Moszkvában - jut hirtelen eszembe. Annyit mondott csak, hogy haza kell utaznia neki is és azért gondolom valami komolyabb dologról van szó, hiszen potyára egy koncert miatt nem utazná át a fél világot. Főleg egy olyan együttes miatt, akik a trash zenéjükről híresek világszerte, s akik New York-ban is fellphetnek bármikor. Igazából ha nem mondja el sem gond, mindössze hajt a kíváncsiság, de faggatózni nem fogok. Nem akarom, hogy az este arról szóljon, hogy érzékeny témát érintettem meg.

polly&&pavel

Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!

Magam sem voltam száz százalékig biztos abban, hogy a mai este folyamán mi fog történni, de talán egy icipicit izgulhattam. Eddig Pollyval nem nagyon császkáltunk el sehova csak együtt, maximum sul után megittunk valamit, miközben elmagyarázta azt, hogy mi volt az órákon, és odaadta a jegyzeteket, amikből éppen átmenősre tanultam magam a vizsgákon. Mert lényegében ez a szabadbölcsész kurzus egyáltalán nem érdekelt engem, és csak a szüleim is azért írattak be, mert műveletlennek találtak... Mily kedves és bájos tett volt ez tőlük! Ezen kívül egy-két egyetemi bulin futottunk össze, de kifejezetten ketten valahova együtt még sosem mentünk el azóta, hogy megismerkedtünk.
Persze rengeteget beszélgettünk, ötmillió képet küldtem neki snapchaten, és valószínűleg nem tudja, hogy nem szimpla jófejségből lájkoltam végig majdnem az összes képét, amit instára felrakott. Titokban van egy mappám, ahova pedig azokat a képeket gyűjtöm, amiket válaszol ő passzolt vissza nekem... És itt nem kell semmi gusztustalanra gondolni.
Viszont most mondhatni itt a lehetőség, ugyanis együtt megyünk el egy olyan koncertre, amit se ő, se én nem a zenei élmény miatt hallgatunk. Tartottam tőle, hogy a barátnőit magával hozza, de szerencsére végül ez nem történt meg... Hiszen az elsők között jutottam hozzá a jegyhez, és módszeresen kivártam, hogy sold out legyen az esemény... Mert én egy ilyen kis geci vagyok, de most vele akarok lenni, nem pedig egy csapatnyi részegen visító lánnyal, akiket folyamatosan terelgetni kell jobbra balra, mert az első adandó alkalommal meglógnának az ember elől... És tény, hogy az én haverjaim teljes mértékben ilyenek, de ettől függetlenül ők legalább tudnak vigyázni magukra, a lányok pedig mindig valami gázba keverednek.
Magam sem tudom pontosan, hogy mégis mire számítottam tőle, de amikor megálltam a házuk előtt, nem tudtam nem szemügyre venni a hatalmas kovácsoltvas kaput, meg a mögötte húzódó luxusvilla méretű épületet. Én magam is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy Polly apja bizony nem egyesével viszi haza a rubelt – sokkal inkább egy milliós összegben a számláján – de ettől függetlenül meglepett az a fajta fényűzés, amiben ők élnek. Tény és való, hogy a mi családunk is szereti élvezni a luxust, de ilyen szinten azért nem mutatjuk ki, holott... Bár jobban belegondolva, a szüleimnek inkább az lehet a heppje, hogy szerénynek mutassuk magunkat a bátyám sikerei ellenére is... És pont ez lehet az egyik oka, amiért úgymond semmilyen módon sem hagynak a nyomába érni, és még csak hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy végighallgassák az érveimet. Nem mintha ez engem annyira eltántorítana, de ettől függetlenül persze szerintem még bőven eshet rosszul.
Talán egy kicsit túlságosan is belemerülhettem a gondolataimban, ugyanis csak arra lettem figyelmes, hogy egyszercsak kivágódik az ajtó, és kilép rajta a lány. A hüledezésének a hatására viszont fel is vontam a szemöldököm, mert ha valamire nem számítottam, az hát az ő meglepettsége volt.
- Te mondtad, hogy jöjjek ide! – mutattam rá a tényre – Arra viszont nem számítottam, hogy feltett vágyaid közé tartozik, hogy a csinos kis orromat eltörd azzal az ajtóval. Legalább már tudom, hogy mire kell vigyáznom az est további részén.
Persze csak vigyorogva néztem rá, és a karjaimba zártam, az arcomat a feje búbjához simítva. Szerettem a samponja illatát, szóval elég hamar rászoktam arra, hogy minden ölelés alkalmával szippantottam belőle egy picit.
- Ez valahol örömmel tölt el – húztam kis mosolyra az ajkaimat – Legalább nem kell attól tartanom, hogy a mai este során le lesz dörrentve a seggem, amiért bele merlek vinni a rosszba. Tudom, hogy mennyire idegen tőled az, amit a szüleid elvárnak.
Mert már annyira volt szerencsém megismerni a lányt, hogy megtudjak róla egyet, s mást. Kifejezetten hasonló cipőben jártunk, ez pedig ha lehetséges, még szimpatikusabbá tette számomra. Egyáltalán nem a saját szar életünkről való picsogásról szólt a kapcsolatunk, sokkal inkább arról, hogy a másikat igyekezzünk segíteni. Ha összevesztem a szüleimmel, mindig a kezembe nyomott egy szelet csokit, és amikor én láttam őt szomorúnak, dobtam egy üzit neki a tanórán – már amikor épp bent voltam – hogy „nem értem... segítenél?”. Ennek persze mindig az lett a vége, hogy eldumáltunk valami teljesen másról, de ő mosolyogva ment haza, én pedig... Csak örültem annak, hogy vele lehettem.
- Oh, köszi – mosolyodtam el a bókján, majd én is megfogtam a kis bőrdzsekije széleit, és óvatosan összehúztam előtte – Viszont úgy érzem, hogy rajtad többet lesz majd, mint rajtam. Elég hűvös van, és ahhoz képest lengén öltöztél fel, Polina. Én meg nem akarom, hogy megfázz, szóval talán ideje lenne hívnom egy taxit és elsietni innen.
Persze igazából az irány még nem volt meg, mert ha őszinte akartam lenni magammal, akkor tudtam, hogy nem akarom a haverjaimat a közelébe engedni. Előszeretettel tudatni akartam velük, hogy ő nem lesz az övék, és bár semmi komolyabb nem történt még közöttünk, ettől függetlenül voltam annyira önző geci, hogy már most úgy kezeljem őt, mintha csak a tulajdonom lenne.
- Itt leszek két hétig, szóval a haverjaim annyiszor láthatnak, amennyiszer csak akarnak – vontam meg a vállam – Viszont szerintem te nem maradsz addig... És hidd el, a te érdeked is, hogy ne találkozz velük idő előtt... Valamiért harapnak a szép lányokra, és most túlságosan csinos vagy ahhoz, hogy oda merjelek vinni.
Én magam is éreztem azt a kis féltékeny élt a hangomban, de nem igazán volt időm elgondolkozni azon, hogy mivel kéne lepleznem ezt, ugyanis elég hamar rákérdezett Polly arra a bizonyos pontra, amit eddig nem gondoltam végig... Ugyanis Dimát le tudtam rázni egy vállvonogatással, viszont ő ennyinek nem fog bedőlni, szóval gyorsan ki kellett találnom valamit...
- Csak apám beszélni akart velem – vontam meg a vállam végül – Nem utasíthatom vissza az öreget, mert értem jön és megpofoz úgy, hogy csak lesek... Szóval gondoltam jövök, úgyis régen volt részem egy kis idillben. Tegnap meg is ejtettük a kínos részt, szóval mondhatni innentől kezdve csak annyi dolgom van, hogy ne figyeljek oda rá... Amúgy mit szólnál ahhoz, ha hozzánk jönnél, és nálunk alapoznál? Történetesen az öregek leszarják, hogy mit csinálok, szóval akár fel is robbanthatnám a kecót.
Persze a tématerelés talán egy kicsit gyors volt, de én magam is tudtam, hogy egyszer majd ki kell találni, hogy hova menjünk, és mivel egy szál semmiben ácsorgott a hidegben, gondoltam talán jobb ezt előbb megejteni, és út közben eleget tudunk majd dumálgatni a kínos dolgokról... Aztán majd iszok egy kicsit, és legalább a vodkára ráfoghatom a dolgot.


1 027 || ruha || csak összejött végre

Oroszországba visszatérni mindig egy kisebb depresszív hangulattal jár a számomra. Eszembe jutnak a régi emlékek, amelyekről sokszor azt hiszem, hogy New York végleg eltávolította az elmémből. Moszkvában viszont, ahogy landol a gépem, mindig ott lebeg előttem, hogy a szüleim nem törődtek velem és inkább fizettek a még kezdetekben idegennek számító nőnek, hogy neveljen fel. Az Államokban néha támad egy olyan érzésem, hogy hiányzik a családom. Sajna nem túl gyakori ez, de azért néha előfordul, ami roppant érzelgőssé képes tenni.
Persze a hónapok alatt már jó pár dolgot el kellett fogadnom, s meg kellett tapasztalnom. Megtanultam egyedül élni, mivel lakótársat sajnálatos módon még mindig nem sikerült találnom. Mégsem olyan könnyű kiadni egy szobát egy egyetemistának Manhattanben, mint azt én kezdetekben gondoltam.
Ez a második alkalom mióta az Usában élek, hogy hazalátogatok, de ez mégis jobbnak és komfortosabbnak ígérkezett már a kezdetektől fogva. Már csak azért is, mert ezúttal már mielőtt elindultam tudtam, hogy nem végig egyedül fogok a szobámban kuksolni, míg anya valahol szépítkezik és apa meg dolgozik éppen. Ha itthon van sem sokat beszélünk, hiszen a szobájában elvonulva írja a következő nagy operákat az utókor számára. Előre látom, hogy a jövő nemzedéke fújni fog rá, amikor ének és töri órán is előjön az apám neve. Főként még ha én is fogom tanítani őket. Nem célom tanárrá válni, de már most oktatok néhány kisdiákot és ez ebből még születhet valami nagyobb dolog is.
Pavel az ok, amiért valamennyire örülök is annak, hogy Oroszországban tartózkodom. A srác nélkül már kifutottam volna a világból, hiszen ez a két hét nagyon hosszú idő. A mai az első találkozásunk az Államokon kívül és őszintén nagyon izgatott vagyok a találkozás miatt. Nem tudom eldönteni, hogy a koncert miatt ver így a szívem vagy maga a srác miatt. Esetleg az ismeretlen fiúk az okai, a srác haverjai, akikkel még sosem találkoztam. Mivel világéletemben nem kellett sehová beilleszkednem, így ez kicsit ki tud borítani, ha új emberekkel kell megismerkednem.
- Oh ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, hogy írtam gyere ide! Valamiért az járt a fejemben, hogy a Vörös téren található The White Hart pubnál találkozunk, de ez a saját szétszórtságom – húzom ez a számat és egy kicsit örülök, hogy pont időben érkezett meg a srác. Ugyan a szüleim nincsenek itthon, de el tudom képzelni, hogy szegény itt áll és csenget az egetrengető moszkvai télben és egyszer csak megjelenne apám. Valószínűleg eszébe se jutna, hogy a srác engem keres, hiába is próbálkozna ezzel a szöveggel. Azt hinné valaki senkiházi rajongó, aki vele akar találkozni. Talán még a rendőröket is kihívná, volt már rá példa. – A csinos kis orrodnak semmi baja, maximum annyi, hogy éppen szétfagyni látszik.
Most jobban esik Pavel ölelése, mint máskor. Egyszerűen nem akarom, hogy véget érjen. Pár másodperc után elszakadunk egymástól, ami számomra nagyon rövidnek tűnik, hiszen úgy tartják, ha jól érzi magát az ember, gyorsabban száll az idő. Most is ez van, pedig mindössze egy aprócska, baráti gesztusról van szó.
- Nyugi, mire hazaérek már itthon lesznek és ha szándékodban áll hazakísérni, akkor még szétdurranthatja a segged – nevetem el magam, s közben kulcsra zárom a bejárati ajtót, hogy senki se, még véletlenül se tudjon bemenni a házba. A házba, ahol felnőttem, mégis olyan idegennek hat.
- Én nem fázom, igazi orosz vagyok, ez a kis hideg meg sem kottyan. Úgy tűnik, hogy te igazán elveszítetted a gyökereid New Yorkban, itt az ideje kicsit felrázni magad. Gondolom a reggeli jéghideg zuhanyzás is kikopott már a napi rutinjaid közül – csóválom meg a fejem. Sok nemzetnek az előbb említett dolog igazán idegennek és furcsának számíthat, de nálunk bevált dolog reggelenként a hideg zuhany. Felfrissít, felébreszt és a szervezeted is jobban hozzászokik a hideghez. Elég sok nép poénkodik a különböző szokásainkkal, meme-ket csinálnak róla, pedig ez teljesen normális nekünk. – Taxit viszont hívhatsz, nincs közel a hely, ahová megyünk.
- Pedig szívesen megismerkednék velük. – A kijelentésem félig udvariasság, félig egy kis bátorság. Nem akarom, hogy Pavel rám pazarolja az idejét. Rám, akit egyébként is mindig láthat. – Egyébként végül én is két hétig maradok, így jött ki a lépés – közlöm vele, s kicsit reménykedem vele, hogy ez idő alatt még hajlandó lesz találkozni velem és talán még elmehetünk valahova.
Tényleg érdekelt, hogy Pavelnek hirtelen miért kellett hazajönnie. Kicsit aggódtam is, hogy valami baj történt itthon. Valaki megbetegedett vagy talán még rosszabb és a srác teljesen összetörik belülről. Szerencsére a válasza kissé megnyugtat, nem száz százalékosan, de elégnek tartom. Ugyan a kíváncsiságom mégis győz.
- Mit akart édesapád? – kérdezem, s már akkor megbánom a kérdést, amikor az elhagyja a számat. Meg kellene már tanulni befogni egy kicsit. – Szerintem akkor mégis hagyni kellene a taxit. Gyere be hozzánk, nem kell elmenni a ti házatokig. Van egy csomó pia bent, amit megihatunk és a szüleim csak éjfél után jönnek haza. A koncert pedig már tizenegykor megkezdődik, itt sem leszünk már, s utazgatni sem kell – ajánlom fel.
Nem várom meg a srác válaszát, kikotorom a táskámból a kulcsot, amivel mindössze pár perce zártam be a bejárati ajtót. Kinyitom, s szélesen kitárom az ajtót Pavel előtt és engedem, hogy belépjen, amennyiben szeretne. Ugyan nem tűrök semmi ellenmondást, hiszen ha már itt van a rendelkezésünkre egy egész ház, miért menjünk máshová?

polly&&pavel

Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!

Ha tehettem volna, akkor mindenképpen kihagyom ezt a formális szart. Persze ezzel pedig pontosan magam alatt vágtam volna a fát, mert az első hazautamat gígy is túl későn ejtettem meg. Karácsonykor haza kellett volna mennem, de apának azt hazudtam, hogy megnézem Dima előadását, ami nos... Tervben is volt, de végül nem történt meg. Mert én nagyon szívesen megtettem volna, hiszen ő mégiscsak a bátyám, de édescuki módon odajött hozzám, a vállara tette a kezét, és ezt mondta: nem kell jönnöd, ha nem akarsz.
Én pedig a kiskori énemet megszégyenítve pillogtam rá a nagy, mocsárzöld szemeimmel, miközben a kezemben szorongattam a nyakkendőmet a félig még kigombolt ingem felett... Kicsit sem szakszerűen. Bármikor bárhova kellett menni, mindig Dima kötötte meg nekem, mert én nem tudom magamnak. Persze kivételt képeztek azok az alkalmak, amikor Katjat vettem rá igénybe, aki úgymond az érettségi előtti időtöltésem volt. Barátnőnek semmiképpen sem nevezném attól függetlenül, hogy teljesen belém volt zúgva, mert egyszerűen csak megdugtam párszor, aztán mentem a dolgomra... Néha kicsit durvábban is beszéltem vele, amikor túl sokat akart, de hát, ez... Megesik. Értetlen tudott lenni ő is.
Szóval lényeg a lényeg... Itt van Katja, a családom, ami épp elég ok arra, hogy a lehető legtávolabb akarjak lenni tőlük. Itt vannak a haverok, akikkel hát nem rossz dolog találkozni, még mindig nagyon bírom őket, de ettől függetlenül nem érnek annyit, hogy feladjam értük a jó kis életemet New Yorkban. Talán csúnyán hangzik, de nem igazán tervezek onnan hazajönni és sokan a baráti körömből már így is elkezdték mutatni a lemorzsolódás jeleit, így hát... Én magam sem voltam biztos abban, hogy érdemes hazajönni.
Viszont Polly... Ő más tészta. Féltékeny voltam. Éreztem, ahogyan a torkomat szorongatja az érzés, hogy idejön, és találkozik valakivel. Egy olyan valakivel, akivel nem akarom, hogy találkozzon, mert hímnemű lény... Én pedig egy önző kis fasz vagyok, amiért csak akkor tűröm meg a faszikat, ha én is a közelében vagyok.
Meg amúgy is, egyikünk sem volt nagy Moszkva fan, szóval mondhatni hajlandó voltam elviselni érte azt a kis kellemetlenséget, ami anyával, apával, és azzal a kis ribanccal járt. Mert pontosan tudtam, hogy szinte azonnal tudomást fog szerezni arról, hogy hazautaztam, szóval... Nem lesz menekvés, de talán megállítja az, hogy lánnyal vagyok.
- Ez cuki – vigyorodtam el, majd nekidőltem az ajtófélfának – Az volt a terv, hogy érted jövök, mert még mindig Moszkvában vagyunk, babám. Te felajánlottad, hogy találkozzunk ott, de végül elvetettem az ötletet, mert nem hiába van a szokás, miszerint a férfi megy előre az ilyen helyeken. Szóval igazából ebben állapodtunk meg a végén.
Mert sajnos New Yorkban, meg itt is akadnak bátrabb emberek, akik miatt ez az elővigyázatossági lépés szükséges. A nőknek meg nem lehet azt mondani, hogy ne menjenek szórakozni, és sokan jobban kedvelik a kocsmás kis leülős esteket, mint a füstös bulikat. Mondanom sem kell, hogy én is ebbe a csapatba tartozom attól függetlenül, hogy nem riadok vissza egy clubtól sem, csak... Oda inkább vigyázni megyek Pollyra, meg a másik kis törpe barátnőjére.
- Ez azért van, mert megvárattál – mormogtam, miközben szorosabban öleltem magamhoz őt... Természetesen a hidegre fogva a dolgot – És még szerencse, hogy nincs baja. Hogyan néznék ki, egy bedagadt, hatalmas krumplival a fejem közepén? Nem akarok ilyen szexepilt.
Szerettem volna tovább magamhoz ölelni, azzal az indokkal, hogy fázom, melegítsen fel... De egyrészt kettőnk közül én voltam melegebben felöltözve, másrészt tartottam attól, hogy ezzel talán egy olyan határt lépek át, ami neki sok. Még mindig nem voltam teljesen biztos abban, hogy mi csak barátok vagyunk vagy valami... Annál több. Sok időt töltöttünk kettesben. Volt, hogy meghívtam kajálni őt, sőt akadt olyan alkalom, amikor ő tette meg ugyanezt, mert én elhagytam a tárcámat valahol részegen... de sosem mondtuk ki azt, hogy randiznánk, és én magamnak még nem akartam beismerni, hogy ezekre a kis találkákra úgy gondolok, mintha azt tennénk.
- Hát ez igazán bíztató – csóváltam meg a fejem vigyorogva – Alig várom, hogy az apád lábát a valogamban érezhessem. Úgysem nagyon járt arrafelé még semmi, hát kezdetnek miért is ne lenne jó egy szépség apjának a lába?
Persze a hangom eléggé nevetős volt, ami miatt simán hihetné azt, hogy viccelek, viszont... Ez nem változtat a tényen, hogy ő számomra jelenleg... A legszebb lány a suliban. Meg úgy mindenhol. És ettől teljes mértékben egy óvodásnak éreztem magam.
- A hideg zuhany megvan még, hé! – löktem egyet játékosan a vállán – Ennyire azért nem puhultam el, és mivel általában forró kávé után ejtem meg a fürdést és rohadtul émelygek tőle, még jól is esik... Utána úgy érzem magam, mintha kicseréltek volna.
Mindig azt mondom, hogy nekem a két dolog egyszerre hat. Nem tudnám elhagyni a reggeli friss levegő, cigi kávé kombinációt, mert ehhez vagyok szokva úgy...16 éves korom óta, de ettől függetlenül mindig a fürdő rázott helyre, mert a gyomrom nem bírja az erős feketét, amit iszonyat mennyiségű cukorral iszok.
- Majd megismered őket – vontam meg a vállam – Odamegyünk, csak egy kicsit később... Hogy addig összeszedjenek néhány picsát, és ne téged csesztessenek. Bízz bennem Polly, te még... Annyira nem vagy rájuk felkészülve.
És igen, itt jött el a pont, amikor a saját haverjaimat szidom egy lány miatt. Mert amíg szingli voltam, valamiért egyáltalán nem zavart az, amit művelni tudtak, de most... Most meg tudnék őrülni még a gondolatától is, hogy valamelyik esetleg pont az én Pollymat nézi ki. Mert elfelejtettem közölni velük, hogy a lány az enyém, és ezt előtte csak nem tehetem meg. Szóval marad a jó öreg kivárós technika.
- Akkor majd még pár alkalommal összefutunk – kacsintottam rá – Mondjuk a supermarketben... Ahol bevásárolunk.
Igazából simán megtörténhet a dolog, de egyelőre nem akartam ezt a tervemet lelőni neki... Amúgy is csak most kezdett körvonalazódni bennem a dolog, szóval egyelőre csak sejtelmesen vigyorogtam rá.
- Csak bizonyítékot arra, hogy tényleg kaptam négyeseket az egyetemen – vontam meg a vállam – Igazából ennyi. Meg kellett mutatnom neki a jegyeimet, mert a screenshotok már nem elegek az öregnek, és most lenyugodott. Ez nálunk ilyen. Ha jelenésed van, akkor nem ellenkezhetsz.
És tényleg így mentek a dolgok. A karácsony, és egyéb ünnepek számunkra nem az ajándékozásról szólt, hanem szó szerint arról, hogy összegyűljön a család, és mindenki ügyes bajos dolgait megbeszéljük. Viszont mivel ez nem igazán ment könnyen, mindig ilyen Adam’s Family féle morbid vacsorákat töltöttünk el együtt. Lényegében mi Dimaval ültünk, magunk előtt a megpakolt tányérral csendesen, és figyeltük, ahogy a szüleink esznek... Aztán amikor ránk szóltak, mi is követtük a példájukat.
- Ezt gyorsan eldöntötted – mondtam neki, miközben figyeltem, ahogyan előveszi a kulcsát, és a zárba helyezi azt – Viszont kicsit úgy érzem magam ettől, mintha belépnék egy tiltott házba... Ahova nem szabadna...
És akárcsak egy elbaszott vámpír, csak álldogáltam a küszöbön, még véletlenül sem átlépve azt. Csupán akkor mentem utána, amikor már az alakját sem láttam.
- Polly, merre indultál el ebben a csodás palotában? – tettem fel a kérdést, miközben kiléptem a cipőmből, és a kabátomat is levettem – Gyere elő, Hercegnő, nincs kedvem bújócskázni. Félek, hogy az apád szelleme idetalál, és ténylegesen feldug valamit a hátsómba, szóval... Gyere ide, fognom kell a kis mancsodat.
Persze ez nem volt túl pasis szöveg, és részben csak rájátszottam a dologra, mert az apját már az első alkalommal beállította az orosz maffia tagjának, ami miatt előadtam neki párszor ezt a kis műsort. A kézfogás részét viszont talán nem bántam volna a dolognak.



1 200 || ruha || csak összejött végre

A szüleim viselkedése az irányomba egy cseppet sem változott mióta za Államokban élek. Kezdetekben még a kiköltözés előtt azt hittem, hogy apám és anyám jobban fog hiányolni és hogy végre nem vagyok a közelükbe rájönnek majd, hogy többet kellett volna foglalkozni velem és nem már kicsiként lepasszolni egy nevelőnőnek, akinek tényleg sokat köszönhetek, de a módszerei maradiak voltak és annak idején gyűlöltem őt. Egészen addig ki nem állhattam, míg meggyőzte apámat, hogy New Yorkban jó lesz nekem. Engedjen el. Pár hónap küzdelem után apám belement, s akkor még azt hittem, hogy azért ez a nagy huzavona, mert nem akar távol tudni magától. Ahhoz képest az elmúlt három-négy hónapban egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor beszéltem vele. Mindössze egyszer hívott ő, akkor is azért, hogy az egyik operáját New Yorkban játszák az elkövetkezendő egy évben és majd szakítsak rá időt. Természetesen mondanom sem kell, hogy még nem néztem meg, s nagy valószínűséggel nem is fogom. Egy ősrégi darabról van szó, amit Moszkvában már párszor megnéztem, mindössze a színészek összetétele más. Nem igazán érdekel, hogy őszinte legyek. Szívesebben töltöm az időmet Pavellel és Allie-vel, el akarom felejteni a gyökereimet amennyire csak lehet.
Valahogy biztonság érzettel tölt az el, hogy Pavel is Moszkvában van, hiszen bármi bajom adódna, kiakadnék vagy csak szimplán hiányozna a társasága, akkor bármikor felkereshetem még itt is. Az utolsó megemlített dolog pedig egyre gyakoribb, bár rengeteg időt töltünk együtt, s talán pont ez, hogy annyira hozzászoktam már a társaságához, hogy ha nincsen velem, akkor űrt érzek. Egy olyan űrt, amit csak ő tud nekem betölteni.
- Ne haragudj, de annyira szétszórt vagyok mióta hazajöttem. Most próbálom bepótolni a tanulást, amelyek az amerikai ivászatok miatt nem sikerült, aztán azt is elhatároztam, hogy a szobámat kicsit átrendezem. Már nagyon kislányos nekem plusz a nagyival pirogot sütöttünk tegnap este, amiből apropó még maradt és kaphatsz, ha szeretnél – magyarázom gyorsan, még a nyelvem is belebotlik kissé. – Káposztás és húsos – rakom hozzá egy rövid szünet után. Talán érdekelné, hogy milyen finomat tudnak sütni a Bazhanova lányok. Jobban mondva a nagymamám, mert én csak csináltam, amit mondott, úgyhogy közben fingom sem volt az egész folyamatról. Be kell vallani, hogy nem vagyok egy konyhatündér.
- Nyugodj meg, pár perc alatt felmelegszel, aztán még nem lesz krumpli az orrod helyén, ezt megígérhetem – kacsintok rá.
Értékelem, hogy eljött elém. A legtöbb barát csak leokézott volna egy helyet, hogy hol találkozzunk és nem utazott volna miattam pluszba. Néha nem tudom, hogy hová tegyem a kapcsolatunkat, hiszen hátborzongatóan sokat vagyunk együtt és emellett néha olyan dolgokat teszünk és úgy viselkedünk, mint a párok. Csak éppen még semmi komolyabb közeledést nem láttam Pavel részéről, aminek nem tudom, hogy örüljek vagy mérhetetlen bánatot érezzek. Előbbi csak azért lenne jó, mert nem akarom elrontani az egyébként túlságosan is zépen működő barátságunkat, ám úgy érzem, hogy ez a részemről kezd több lenni. Hülye lennék azt gondolni, hogy én vagyok az egyetlen nő a fiú életében, mivel az együtt töltött idő ellenére nem vagyunk összenőve és van, hogy nélkülem is eljár szórakozni. A párkapcsolati téma általában tabu nálunk, így nem tudom, hogy éppen mi a helyzet ezzel az oldalával. Jobb szeretek naivan hinni abban, hogy nincs senkije. Pedig egy ilyen srácról butaság ezt feltételezni.
- Hát ha gondolod, akkor megkérhetem apámat, hogy helyezze a lábát a valagadba – rántom meg a vállam. Nem bántaná valószínűleg Pavelt, az sem érdekelné, hogy itt van. Bevonulna a dolgozószobájába és újabb zenét rakna össze, ami valószínűleg már hetekkel ezelőtt tervben volt.
- Na ennek örülök – mosolygok rá. – Míg itthon vagyunk elmehetnénk egy bányába, úgyis régen voltam már.
Nem, nem a bányára gondolok, ami az emberek eszébe jutna egyből, hanem a fürdőre, az orosz szaunára. A külföldiek kicsit morbidnak találják a gőzfürdőzést, legalábbis azt a verzióját, ahogy mi, oroszok csináljuk, de nekünk ez a normális, bevett és kellemes.
- Engem nem szoktak a srácok csesztetni, ezt te is tudod – válaszolom, s nem értem, hogy miért nem akarja, hogy találkozzak vele, de inkább elengedem a témát, mielőtt összeesküvés elméleteket kezdenék szövögetni.
A fiúk sosem néznek rám teljesen nőként, erre az utóbbi pár hónapban kellett rájönnöm. Pici vagyok, törékeny és nem a tipikus szépség. A mai fiúknak inkább a magas, modell alkatú, tucatarcú lányok jönnek be, ami miatt néha van egy kicsi kisebbségi komplexusom, de nem olyan vészes, hogy folyamatosan ezen pörögjek.
- Miért akarsz te szupermarketbe menni velem? Annyi más lehetőség van – értetlenkedem. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy üljünk be egy operába és nézzük meg apám egyik darabját. Habár talán még az is szórakoztatóbb, mint egy szupermarket.
- Szerencsére tőlem sosem kérdezik meg a jegyeimet, amik egy-két tárgyból nem a legfényesebbek – húzom meg a vállam. Az egyik tanárt annyira rühellem, hogy inkább nem is voltam hajlandó tanulni neki egy percet sem. Még a beadandóm is plágium volt, de arra sem vette a fáradtságot, hogy utána járjon, mindössze ráírt egy hármast. Fogadok, hogy arcra osztályoz, amit gyűlölök, de nincs mit tenni. Szépen lenyelem, aztán soha többé nem veszek fel hozzá semmit.
- Legalább bent meleg van – slisszanok be a házba rögtön, amint kinyitom az ajtót. A cipőmet nem túl nőies módon rúgom le a lábaimról, s meg sem igazítom azokat. Rögtön surranok is egyre bentebb, hogy elővegyem a még jó pár évvel ezelőtt félrerakott vodkámat és poharakat hozzak hozzá, hogy biztosan felmelegedjünk és még meg is érezzük a hatását. – Uborkát hozzak vagy már túlságosan elamerikaisodtunk? – kiáltok a konyhából. Az oroszok mindig savanyú uborkát esznek a vodka mellé, de még sosem csináltunk ilyet az Usában, így nem tudom, hogy szükségünk van-e rá. Hagyom Pavelt dönteni.
- Nem tiltott ház, te butus – nevetem el magam, s közben kijövök a konyhában a kezemben egy liter vodkával és két vizes pohárral, amelyeket lehelyezek az asztalra és töltök is egyből.
- Nem lesz semmi bajod, ha pedig jönne a nagy gonosz szörny, azaz apám, akkor majd a hercegnő megvéd – mosolygok rá, s miután kiöntöm az alkoholt a fiú felé indulok el és odanyújtom neki mind a két kezem, hogy jöjjön.
Valamiért aranyosnak találom, hogy így beszél velem, még ha ez nem is a legférfiasabb dolog. Ezt az oldalát biztosan nem mutatja meg senki másnak.

polly&&pavel

Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!

Nem hittem volna, hogy egyszer az életben meg fog történni az a bizonyos, hogy majd egy lány miatt fogok hazajönni. Mostanában egyre több olyan dologra szánom el magam, ami valamilyen szinten idegen tőlem, viszont ez... Nem tud zavarni. Soha nem akartam megváltozni, ezért sem értem teljes mértékben magam, de nem feltétlenül érzem negatívnak ezt az egészet. Nyilvánvalóan az ember szeretne tartozni valahova, és valakihez, ezért számomra sokat jelent az, hogy Polly most itt van. Persze valahol ijesztőnek tűnt az, hogy képes voltam egy csaj miatt hazajönni, amikor annyira vágytam el otthonról, de valahol meg... Kapóra is jött igazából, hiszen legalább a szüleimnek beadhattam ,hogy mennyire jó útra tértem, és ezáltal elkerültem a további problémákat, amik adódtak volna a sunnyogásom miatt. Én magam is meglepődtem azon, hogy ezt az egészet mennyire be tudták kajálni az öregeim... Ami egyúttal bebizonyította azt is, hogy mennyire nem ismernek engem, de itt el is engedtem a dolgot. Legalább nem kellett erőfeszítéseket tennem, ahhoz pedig már amúgy is hozzászoktam, hogy senkit sem érdekel az, ami velem történik.
- Nem kéne ennyit inni, Drága – vontam meg a vállam vigyorogva – Amúgy meg valamikor talán tanulhatnánk is együtt. Rám is férne némi frissítés az anyaggal kapcsolatban a zh-k előtt... Nem sok, csak a kettesre hajtok.
Soha nem titkoltam, hogy lényegében nem tervezek komolyan a szakkal. Igazából én magam is tisztában voltam azzal, hogy egy szabadbölcsész diplomával kb. a vécén húzhatom le magam, de láttam a lehetőségeket a helyzetben. Mert egy idegen országban, majdhogynem egyedül, lényegében azt csináltam, amit akartam. Meglepődtem azon, hogy Dima milyen hamar az én oldalamra tudott állni. Őt nem zavarja, ha zenélek, és lényegében nem is nagyon szól bele abba, amit csinálok.
- Persze, hogy kérek – vigyorogtam arra, amit mondott – Mind a kettőből.
Igazából lényegében ha moslékot kínált volna nekem, szerintem azt is képes lettem volna megkóstolni már csak azért is, mert tett nekem egy ajánlatot... Meg amúgy simán lehet, hogy jól főz, és később majd megkérhetem arra, hogy valamit dobjon össze nekem. Bár tartottam tőle, hogy akkor a következő majd egy lánykérés lenne a részemről, de... Mindegy is.
- Angyal vagy – vigyorogtam rá, amikor megnyugtatott. Egyre jobban kezdtem örülni annak, hogy megtettem érte ezt a kis kitérőt, mert legalább tudtunk egy kis időt együtt tölteni. Tartottam tőle, hogy ha nagyon hamar beviszem a köreimbe, kénytelen leszek agresszíven viselkedni annak érdekében, hogy az amúgy értelmes, de kissé értetlen haverjaim megtudják, hogy mi a helyzet vele kapcsolatban. Egymás nőire sosem mentünk rá, de talán pont itt van a probléma... Hogy Polly lényegében még nem a nőm, innentől kezdve szabad prédának számítana. Persze a kiszemelteket sem szoktuk vinni, de én említést még nem tettem róla... Magam sem tudom miért. Talán csak annyi oka volt, hogy magam előtt is tagadni akartam a nyilvánvaló tényeket.
- Mi lenne, ha inkább okosan elkerülnénk az apukádat? – én mondjuk felettébb tudnék annak örülni, ha mindez megtörténne... Mert nem ismerem az öregét. Hallottam arról, hogy szegény lánnyal nagyjából annyit törődik, mint velem. Ettől függetlenül vannak olyan férfiak, akikben feltámad az apai ösztön, ha a lányukat valaki kerülgeti, még ha ez egy kicsit képmutató is.
- Benne vagyok – vigyorogtam el – Én sem voltam már vagy... Tizenhat éves korom óta.
Annak idején a szüleimmel rendszeresen jártunk, csak aztán ez a szökésem után megszakadt. Akkor már annyira megviselte a kapcsolatunkat az egész helyzet, hogy úgy viselkedni sem akartunk onnantól kezdve, mintha egy család lennénk. Dima is eltűnt, már az ünnepekkor sem jött haza, én pedig onnantól kezdve úgy éltem otthon, mintha lényegében... Nem is léteznék. Egészen addig, amíg el nem kerültem New Yorkba. Persze most sem ápolunk semmilyen viszonyt sem, de ettől függetlenül legalább a „van még pénzed?” köröket lefutjuk néha.
- De szoktak, csak nem veszed észre – morogtam az orrom alatt. Talán számára nem teljesen egyértelmű az, hogy a fiúk mit látnak benne, de én észrevettem már egy két csillanó tekintetet, amikor elmosolyodott a lány. Mondjuk én tudom mit kell nézni a többi hímen, ő meg valószínűleg túl szerény és önbizalomhiányos ahhoz, hogy elhiggyje ezeket. Pedig gyönyörű és különleges, amit mindenki más is lát.
- Mert ott árulnak finom dolgokat, és akkor később el tudlak vinni piknikezni, vagy valami – vontam meg a vállam. Nem feltétlenül akartam lelőni a terveimet vele, de már megtanultam egy ideje, hogy nem kifejezetten kedveli a meglepetéseket és azt, ha nagyon nyomom ezt a titokzatoskodó stílust. Én pedig legalább azt is megtanulnám, hogy az itthon árult snackekből mit szeret, és akkor néha könnyebben meg tudom lepni őt.
- Hidd el, sok tárgyból jóval fényesebben állsz, mint én – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Ez igaz volt, mert nekem egy két bukás is becsúszott sajnos, de hát... Ez van na. Előfordulnak az emberrel az ilyesmi dolgok. Arra figyeltem, hogy a tárgyaim, amikre épül a többi legalább meglegyenek. Én magam is ledöbbentem azon, hogy lényegében még időben vagyok a tanulmányaimmal, és egyetlen csúszást sem sikerült bezsebelnem.
Viszont amikor Polly elindul a házukba, akkor nem igazán tudok utána menni. Alapvetően kifejezetten magabiztos típus vagyok, de ettől függetlenül tisztában vagyok bizonyos illemekkel, és valahogy az, hogy idegen palotákba egyedül meginduljak, amikor az ismerősöm eltűnt... Hát így nem fér bele. Ilyenkor mindig attól tartok, hogy egy túl nagy házban esetleg rossz ajtót nyitnék ki, vagy olyan helyre fordulnék, amerre nem kéne, és ki lennék vágva.
- Aha, jöhet az uborka – válaszoltam neki, de még mindig csak toporogtam az előszobában. Nem igazán akaródzott előbbre menni, és jóval halkabban is válaszoltam, mintha attól tartottam volna, hogy valaki rajtakap azon, hogy itt vagyok. Igazából tényleg nem tudtam, hogy miként reagálnának a lány ősei arra, ha egy idegen srácot idecipel, így próbáltam egy kicsit megbújni. Nem akartam, hogy baja legyen ebből az egészből.
- Elég elbaszott történet lenne, nem gondolod? – néztem rá megrökönyödve, majd én is összeszedtem magam, és odasétáltam hozzá – Ha nem tartanék attól, hogy az apáddal egyszer szorosabbra fogom fűzni a viszonyom, talán meg is merném védeni magam.
Direkt fogalmaztam valamennyire rejtélyesen, mert csak nem vághatom a fejéhez azt, hogy hát majd ha egyszer a csávó az apósom lesz... Egyáltalán miért is agyalok én ilyeneken? A felém nyújtott kezeiből pedig az egyet elég határozottan fogtam meg, és rögtön az ujjai közé is fűztem a sajátjaimat. Talán ez volt a nyomatékosítása annak, amit közölni szerettem volna vele, majd csak követtem az asztalig, és valamennyivel otthonosabban vágtam le magam az egyik székre.
- Na hol is van az a pirog? – pillantottam rá végül – Kíváncsi vagyok arra, hogy mennyire sikerült jól, ha meg is kínálsz vele. A végén még függője leszek a kajának, és megcsináltatom veled máskor is.
Ahogy az arcába néztem, egy óvatos mozdulattal tűrtem a puha tincseket a füle mögé, majd elmosolyodtam. Szerettem a haját, hogy ennyire világos, és ilyen ártatlanná teszi vele őt is... Addig a pillanatig, amíg be nem szólok neki valamit és ő visszaválaszol. Ez a pillanat meg éppen elég volt arra, hogy realizáljam a lényeget. Hogy fontos nekem, és önző módon csak magamnak akarom őt.



1 138 || ruha || csak összejött végre

Még sosem volt nálunk senki idegen, legalábbis olyan ember, aki a szüleimnek idegennek számítana. Ha apám most itt lenne és szembesülne azzal, hogy már behívtam Pavelt a házba, akkor biztosan leültetné egy székre és még az illemhelyig sem engedné el egyedül, mert annyira bizalmatlan másokkal szemben. Én meg hiába mondhatnám neki, hogy hagyja már és úgysem fog elvinni semmit, főleg nem a még félkész operáinak a tervét, nem hallgatna rám. Igazából csak azért mertem behívni, mert tudom, hogy minimum éjfélig nem esik haza senki, addigra meg már régen nem leszünk itt. Most kicsit visszagondolva udatosul velem, hogy anno Arkadijjal miért volt olyan kedves és elnéző, bármit is tett a férfi ellenem. Apám akarta azt az egész kapcsolatot és egy idő után annyira sikerült telebeszélnie a fejemet, hogy már én is akartam.
- Még el sem kezdtünk inni – rázom meg a fejem lemondóan. – Üljünk össze, de előre látom, hogy nem fogunk túl sokat segíteni egymásnak – nevetem el magam. Nem akarom neki mondani, hogy igazából utálok társaságban tanulni és képtelen is vagyok rá, ám ha róla van szó, akkor egy alkalmat sem akarok kihagyni, hogy vele lehessek. Ezt sosem mondanám ki hangosan, még magam előtt sem. A nem kimondott szó nem is létezik, nemde? Míg nem ejtem ki a számon hangosan, hogy gyengédebb érzelmeket táplálok, addig ez nem igaz.
- Mindjárt hozom, addig ülj le nyugodtan – rögtön sietek is a konyhába, ahol előveszek egy tányért, amit bőszen megpakolok piroggal. A tányér jobb oldalára megy a káposztás, míg a bal oldalára a húsos. Ezt később Pavellel is közlöm, hogy tisztában legyen azzal, hogy mibe is fog éppen beleharapni. – Igazából inkább a nagyi csinálta, én csak a keze alá dolgoztam. Apa az édes pirogot szereti, de most ehhez volt kedvünk – rántom meg a vállam. Azt már nem közlöm vele, hogy az apám iránt érzett szálka miatt beszéltem le a nagyit apa kedvencéről.
- Nyugi, most is éppen okosan elkerüljük – mosolygok rá. Közben megfogom a két vizes poharat, amelyekbe az imént öntöttem a már régóta őrzött üveg vodkámból, s kihelyezem magunk elé. – Na zdarovje moj dorogoj – mosolygok rá, míg a poharam emelem.
Egészségedre, drágám.
Nem szoktam becézgetni, de most késztetést éreztem erre.
- Tizenhat éves korod óta nem voltál bánnyában? – akadok ki hirtelen. Az olyan, mintha az amerikaiak hirtelen elfelejtenének gyorsétterembe járni. Mondjuk ez nem a kajáról szól, de mindegy. – Egyébként én arra gondoltam, hogy úgyis tök sokan vagyunk a szakon külföldiek és csinálhatnánk egy ilyen nemzetközi estet. Mindenki hoz valami kaját, ami a nemzetére jellemző. Te is átjöhetnél hozzám és főzhetnénk mondjuk borscsot vagy scsít és a többiek elé vinnénk. Vagy túl lelkes lennék egy halott ötlettől? – kérdezem végül tanakodva, habár az eljén túlságosan is lelkes volt a hangom. Mintha mindez csak azért futott volna át az agyamon, hogy Pavel átjöjjön hozzám, ami amúgy is majdnem mindennapos. Inkább ő szokott jönni, mint én, mivel még mindig egyedül lakom, s nálam senkit sem tud zavarni.
- Hülye – csak ennyit reagálok a megjegyzésére. Valószínűleg csak azért mondja, hogy felvidítson, de ha még igaza is van, hogy a fiúk igenis meg szoktak engem nézni maguknak, addig az nem, akit akarnék, hogy megnézzen. Az élet mindig ilyen igazságtalan és kegyetlen. Bele kell törődni és jó lesz. Egyszer biztosan.
- Pavel – sóhajtok egyet, – tél van, hol akarsz te piknikezni? – belekortyolok a vodkámba, de nem csak egy kicsit. Úgy iszom már, mint a vizet.
- Az lehet, de egyetemen vagyunk és bőven megelégszünk a kettessel is. Nem fogom halálra tanulni magamat szabad bölcsészeten. Valószínűleg lesz ebből egy diplomám és soha többé nem fogok ezzel foglalkozni. Majd lesz valami állásom, ahová azért fognak felvenni, mert ott végeztem ahol – magyarázom, de valószínűnek tartom, hogy ő is egyetért velem. Jól tudom, hogy annyira őt sem érdekli ez a szak, még annyira sem, mint engem. Egyikünknek sincsenek valami fényes jegyei, de nekem nem áll olyan rosszul a szénám, mint Pavelnek.
- Azonnal hozom – még visszarohanok gyorsan uborkáért a konyhába és lerakom a srác elé. Most realizálódik csak bennem, hogy mindent úgy pakoltam, hogy a fiú előtt legyen, én el sem érném ülve őket, de nem bánom. Mindent neki hoztam, nekem nem is számítanak ezek. Úgyis pár pohár továbbállunk.
- Egyébként a haverjaiddal akkor majd a helyszín előtt találkozunk és együtt befurakodunk a tömegbe? – kérdezem kíváncsian. Gondolom igen, gyors köszönés, felszínes mizuk majd megszakad a beszélgetés, mivel mindenki a koncertre fog koncentrálni. – És fiúk csak? Vagy lesznek lányok is? – az utolsó kérdésemre valamiért nagyon reménykedem, hogy nem a válasz. Sokszor a lányok még a fiúknál is rosszabbak. Végigmérnének, gúnyos pillantásokat kapnék a túl sápadt bőrömre, talán még azt is mondanák, hogy a hajam színétől még fehérebbnek tűnök. Aztán így tovább, nem mondanák a szemembe, de összesúgnának a hátam mögött, s talán valamit még ki is hallanék belőle. Aztán meg ott van az apró tény, hogy valakivel egymásra hangolódik Pavel az este folyamán és végig vele lesz, amibe több okból is szörnyű belegondolni. Otthagyna és még azt is végig kellene néznem, ahogy mással nyalakodik. Már a gondolattól is rosszul vagyok.
- Hogy érted, hogy szorosabbra fűződik a kapcsolatod apával? Még nekem sem szoros – összezavarodok. Egyszerűen nem értem, hogy mire gondolhat, ám a nyughatatlan kíváncsiság ott szurkálja az oldalamat, hogy menjek bele minél inkább ebbe a témába, ám nem vagyok ehhez elég bátor. Ha nem akar majd válaszolni, akkor inkább lógva hagyom ezt az egészet, mielőtt az agyára mennék a teóriáimmal és elkergetném a közelemből.
- Na hogy ízlik a pirog? – kíváncsiskodok. – Akkor bizony ideje lenne rendesen is megtanulnom pirogot sütni – mosolyodom el. Nem vagyok egy konyhatündér, de reménytelen eset sem vagyok. Pár kaját simán megcsinálok, amelyek egyszerűek és elengedhetetlenek a túléléshez.
Érzem, ahogy az arcom színe átvált vörösbe, amikor Pavel óvatosan, s gyengéden a fülem mögé túűr egy kósza hajtincset. Nagyot nyelek és hátrébb lépek, visszaülök a helyemre, habár legszívesebben ott maradnék és arra kérném, hogy túrjon bele még jobban a hajamba, simítsa meg az arcom és így tovább, de ezekre még gondolni is rossz. Nem szabad olyan dolgokba belehajtanom, amik veszélyesek lehetnek a barátságunkra nézve. Az ő részéről ezek lehetnek ártatlan, jelentéktelen mozdulatok.

polly&&pavel

Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!

Ami engem illet, lényegében nem először jártam majdhogynem teljesen idegen házakban egy kifejezetten dekoratív hölgy társaságában, de ez most más volt. Ugyanis én gondolatban már arra gondoltam, hogy Polly szüleiben a leendő anyósomat és apósomat köszöntöm majd, függetlenül attól, hogy ténylegesen megházasodnánk-e. Ezen az elven továbbhaladva pedig határozottan kijelenthetem azt, hogy számomra Polly lenne az asszony abban az esetben, ha valami sikerülne vele. Hogy miért gondolkozom ilyeneken? Mert tudtam, hogy nem könnyen kapható lány, én önző vagyok és nem akarom végignézni ahogy másé lesz... Így sajnos ez az egyetlen lehetőségünk van jelenleg.
- Ez a kulcsszó – ráztam meg vigyorogva a fejem – Hogy velem még nem kezdtél el inni. Amúgy meg nyilvánvalóan van valami oka a szétszórtságodnak, én pedig logikusan az alkoholra fogtam.
Mert azért bár Polly ártatlan kislánynak tűnik, de nem teljesen nevezhető annak. Tekintve, hogy lassan már több egyetemi buliban vett részt, mint én – jó ez azért elég erős túlzás tekintve, hogy más szakok bulijaiba is folyamatosan lemászkálok – egyáltalán nem mondanám olyannak, amilyennek látszik. Viszont én ezt kifejezetten bírtam benne, mert törékenynek tűnt, ellenben sokkal szívósabb volt a kiscsaj, mint ahogy azt gondoltam volna. Ez számomra pedig csak még érdekesebbé tette őt. Folyamatosan azon kaptam magam, hogy ha esetlegesen elkezdtem szédíteni egy új csajt, végül a szexig már nem jutottunk el, mert azelőtt  beleuntam a dologba, hogy elkezdtünk volna bármit.
Engedelmesen helyet foglaltam a kanapén, de az enyhe túlzás lett volna, hogy kényelembe is helyeztem magam. Mivel valahol számítottam arra, hogy a szülei esetlegesen hazaérhetnek, inkább igyekesztem egyfajta ugrásra kész tartást felvenni. Közben pedig próbáltam magam elé képzelni azt, hogy hogyan nézhetnek ki az ősei az alapján, ahogyan a kis hercegnőm... Bár én azt hiszem mintapéldája vagyok annak, hogy az evolúció miféle csodabogarakat képes legyártani.
- Akkor én nem vagyok olyan válogatós, mint az apukád – mosolyodtam el, a nyelvembe harapva. Azt már nem akartam hozzátenni, hogy ha elém pakolna egy nagy kupac szart mondván, hogy étel és ő készítette – úristen ez egy kicsit mondjuk nonszensz – akkor képes lennék megenni. Erről neki nem kell tudnia.
- Na zdarovje moj dorogoj – ugyanazokat a szavakat ismételtem meg én is, amiket ő mondott nekem, egy visszafogott kis mosoly kíséretében. Lényegében örültem neki, hogy egyelőre csak ketten vagyunk, mert még nem volt alkalmam szólni a többi srácnak azzal kapcsolatban, hogy lehetőség szerint ne nézzenek rá a lányra.
- Nem, nem voltam – válaszoltam, miközben az arcomon előbb elterült vigyor kiszélesedett. Kifejezetten élveztem a helyzetet, hogy még mindig meg tudtam lepni őt valamivel még akkor is, ha ez egy éppenséggel oroszos szokás felrúgása volt. A családom előszeretettel járkált a bányákba, én pedig pont ezen ok miatt hagytam ki minden egyes alkalommal a lehetőséget. Tekintve, hogy imádtam a család feketebárányaként létezni, lényegében egyetlen alkalmat sem szalasztottam el arra, hogy ezzel a címemmel élhessek. Az elején még reménykedtem abban, hogy ha elég rossz vagyok, akkor a szüleim talán meglátják benne a picike jóságomat is, de mindez máig nem sikerült. Azóta pedig én a magam részéről egyszerűen csak elengedtem ezt az egészet.
- Dehogy halott ötlet! – ráztam meg a fejem, miközben az addig kezemben forgatott pirogba haraptam egy hatalmasat, hogy letesztelhessem azt, amit elém rakott. Finomnak éreztem – És benne vagyok abban is, hogy ezt együtt csináljuk meg. Szerintem a többiek is bírnák és legalább lenne időnk az órákon kívül is találkozni. Mellesleg ez elég jó lett, szóval úgy érzem tehetséged is lenne a dologhoz.
Nem foglalkoztam azzal, hogy esetlegesen pár morzsa ottmaradhatott a szám szélén. Ami azt illeti, teljes mértékben figyelmen hagytam most mindent a lányon kívül és pont ezért is feledkeztem meg hamar arról, hogy lényegében a nagyija készítette a süteményt. Én a magam részéről úgy gondoltam, hogy annyira nehéz nem lehet megcsinálni, ketten majd jutunk valamire.
- Nem bízol a kreativitásomban? – tettem fel neki a kérdést, miközben finoman meglöktem egy kicsit a karját – Akarsz piknikezni, vagy nem? Bízhatnál az ötleteimben egy kicsit jobban.
Nem mintha erre bármiféle okot adtam volna a korábbiak során. Igazából ami az illleti, már az első héten bebizonyítottam mindenkinek a szakunkon, hogy én mintapéldája leszek annak a srácnak, aki egy darab papírt is lusta elvinni magával, és válogatott módon igyekszik megúszni nemcsak a vizsgákat, hanem az órákat is. Sokakkal ellentétben én már szinte az elején mindenki tudomására hoztam azt, hogy mennyire nincs kedvem ezzel az egésszel foglalkozni és pont ezért lesz majd egy elég nehéz időszakom ami a vizsgáimat és a diplomázást illeti.
- Még így is elhivatottabb vagy nálam – húztam el a számat, életemben először, hangosan kimondva azt, amit a szakunkkal kapcsolatban gondolok – Látsz arra rációt, hogy én egyáltalán a diplomáig eljutok?
Én a magam részéről szinte biztos voltam abban, hogy így vagy úgy, de meg fogok tudni élni a zenéből. Lehet, hogy szerényen lehet, hogy el kell hagynom azt az életstílust, amivel jelenleg rendelkezem, de egyelőre azt gondolom, hogy mindez megérné.
- Nem szük... – kezdek bele a mondatba, de még mielőtt folytathanám, lényegében már elszelelt a savanyú uborkáért. Ez idő alatt nekem pedig lehetőségem volt felmérni azt, hogy a kis buta mindent elém pakolt le, és még mielőtt visszatért volna, egy undorítóan széles mosoly terült szét az arcomon. Mert a tény, hogy ilyen tündéri lényegében teljes mértékben elég volt nekem ahhoz, hogy ismét realizáljam magamban: nem igazán vágyok a környezetemben más lányra.
- Tökéletesen szervírozol – csóváltam meg a fejem, amikor visszatért, majd pedig mindent szépen középre húztam, hogy esetlegesen ő is hozzáférhessen a dolgokhoz az asztalon – Minden bizonnyal baromi jó feleség lesz majd belőled.
Már ha egyáltalán akar feleség lenni. Inkább nem akartam tovább forszírozni a témát, nehogy végül megintcsak többet mondjak a kelleténél. Annak ellenére, hogy nincs kifejezetten oda a titokzatosságomért, én kifejezetten szeretem játszani előtte az eszemet.
- Valami ilyesmi a terv – bólintottam a kérdésére, miközben én magam is lehúztam egy vodkát úgy, ahogyan a kicsi lányban tűnt el az előbb – Utána pedig majd még mehetünk valamerre velük ha van kedved. Lányok akkor lesznek, ha ők is hoznak valakit magukkal.
Ez az egész Little big dolog eredetileg kizárólag kanpartinak indult, de tekintve, hogy én csak a lány miatt vagyok itt, nem igazán akartam elszalasztani annak a lehetőségét, hogy valami béna randiszerű, nemrandi szituációba belekényszerítsem. És mivel örömmel igent mondott, nem is volt kérdés az, hogy jelenleg elég boldognak éreztem magam. Még akkor is, ha ez részéről teljes mértékben baráti szándékból történt meg... Elkezdtem bízni abban, hogy a friendzone státuszt képes vagyok megtörni.
- Magam sem tudom – húztam megint egy mindenki által idegesítőnek titulált mosolyra az ajkaim – Bárhogy érthetem. A lényeg, hogy nem akarok rosszban lenni az öregeddel.
És ez volt a pillanat, amikor nem mondhattam többet. Hála az égnek az alkoholfogyasztási kultúránk miatt lényegében nem volt kérdés az, hogy mennyire bírom az italt. Pont ezért is voltam szinte teljesen biztos abban, hogy tökéletesen kontrollálni tudom majd minden tettemet.
- Elég finom – intettem a fejemmel a tál felé, ahonnan még egyet elemeltem a sütiből – Csak majd ne felejts el hozni is belőle nekem, jó?
Egészen addig szinte biztos voltam benne, hogy talán egy soha nem tapasztalt szikra lehet közöttünk, amíg el nem simítottam az arcából a bizonyos tincset. Ahogy kipirult, már éppenséggel döntöttem volna el magamban megint, hogy mennyire gyönyörű így, de aztán végül növelte közöttünk a távolságot, ez pedig egy picikét fájt.
- Még egy kör? – intettem a vodka felé, reménykedve abban, hogy valamennyire ez megoljda a lánykám gátlásait. És nem, egyáltalán nem állt szándékomban kegyetlenül meghágni őt, szimplán csak hirtelenjében nagyon tudni akartam azt, hogy mit is jelentek a számára.


1 222 || ruha || csak összejött végre

Ez az első alkalom, hogy a szüleim tudta nélkül van itt valaki. Ráadásul egy srác. Arkadijjal más volt a helyzet. Őt édesapám is akarta és nagyon szívesen látta mindig. Pavelt viszont nem ismeri és valószínűleg a falnak menne tőle. A tetoválásai, a rocksztáros beütésű haja, hogy férfi létére bölcsész és még zenész is. Számára ő lenne a megtestesült sátán egészen addig a pillanatig, míg hallaná énekelni. Valószínűleg pénzt próbálna meg csinálni a srácból, mint minden másból, amihez hozzáér. Annyi a különbség, hogy Pavel nem lenne benne szerintem operákban, ő más műfajban jártas. Apám válasza erre csak az lenne, hogy akkor bemutatja valami haverjának, aki befuttatja, vszont hatalmas részesedést kérni a fiú „felfedezésért”. Tudom, hogy Pavel ennek valamennyire örülne, de nem hiszem, hogy így akarna híressé válni, így nem mondom neki ezt. Csak ha már nincs más megoldás, de ez még nagyon messze van.
- Ezzel azt akarod mondani, ha összeülünk tanulni, az csak úgy működhet, ha közben alkoholt is fogyasztunk? – teszem fel a kérdést. Nem, nem erre akar kilyukadni, de én szeretem teljesen kicsavarni az emberek mondanivalóját és ezáltal elég vicces beszélgetések szoktak születni.
Az alkoholkultúra elég nagy helyet foglal el az orosz emberek szívében. Vizes pohárból isszuk a vodkát és már a kisgyerekek elé is kvaszt tolunk, aminek ugyan van alkoholmentes verziója, de az igazi orosz nyilván nem azt issza. Egy-két százalék alkohol kisgyermek kortól és teljesen megedződik a májad, mire felnősz. Nem is tudunk olyan gyorsan és költséghatékonyan berúgni, mint a többi nép.
- Mi? Te most leférfiaztál engem? – nevetek fel jóízűen. – Esetleg moja dorogoja, de mindegy. Most vagy túl sok volt az angol vagy úgy gondolod, hogy egy kapcsolatban én hordanám a nadrágot – kacsintok rá. Tudom, hgy valószínűleg csak nyelvbotlás volt az egész, apró figyelmetlenség, de a nyelvünk már csak ilyen elcseszett. Nem mindegy, hogy kihez milyen nemben beszélsz.
- Igazi orosz vagy te? A bányá a világ egyik legjobb és legfurcsább dolga – húzom el a számat. Ha a külföldieknek mesélünk róla, akkor ők mindig húzzák rá a szájukat. Nem igazán értik meg, hogy miért jó eszméletlen melegben ülni, egymás hátát csapkodni, szigorúan alkoholmentes kvaszt inni és utána mínusz fokos vízbe ugrani. Veszélyesnek is tartják, de be kell tartani a szabályokat és akkor nem lesz az embernek baja. Végülis az igazi orosz minden reggelét egy jéghideg zuhannyal kezdi. Ezt a szokást egyre inkább kezdem elengedni Amerikában, de heti három-négy alkalommal még mindig jelen van. – Jó, akkor majd nálam süthetnénk, főzhetnénk ketten valamit és elvisszük. Szerintem a srácokat sem fogja zavarni – csúszik ki a számon az utolsó mondat. Még eddig nem igazán említettem Pavelnek, hogy nemsokára beköltözik hozzám két srác. Clyde és Jeremy. Féltem neki megemlíteni, miután tett egy olyan megjegyzést, hogy szerinte lány lakótársakra van szükségem, akikkel tudok pletykálni és bulizni, mivel csak egy azonos nemű barátom van. Allie. A fiúkkal viszont könnyebb és hamarabb megtalálom a közös hangot. Pavellel is ez volt.
- Piknikezhetünk, de várjuk meg a jó időt és legyünk olyan basic turisták, akik a Central Parkban múlatják az időt – kuncogok. Körülbelül egyszer vagy kétszer voltam az említett helyen. A legtöbb New york-i lakos nem igazán kedveli, mert túl felkapott látványosság. Inkább a kisebb parkokat. De hát Manhattanben hová máshová mehetnénk?
- El fogsz jutni a diplomáig szerintem csak annyira szarsz az egészbe, hogy nem három év lesz, hanem négy vagy öt. Még az is lehet, hogy közben passzíváltatsz, mert bejön a zene. Aztán végül úgyis elvégzed. Már csak azért is, hogy elmondhasd magadról, hogy diplomás zenész vagy.
Pavel okos gyerek, de az egyetemek nem képesek megadni számára azt, amire tényleg szüksége van. Csak a zene és más semmi. Simán elvégezne akár egy orvosit is, ha úgy tartana kedve. Legalábbis én így látom, de lehet elfogult vagyok.
- Örülök, hogy így látod – pattanok le mellé a kanapéra, miután leraktam elé a savanyú uborkát. Fejemet kicsit felé fordítom, hogy jobban láthassam a vonásait, melyek annyira tökéletesek. Mintha egy művész alkotta volna őket. – Habár szerintem rossz feleség lennék. Még akkor is csak bulizni akarok majd, amikor már ennek az időszanak vége – húzom el a számat.
- Várj ez akkor most valami randiféleség akar lenni? – kérdezem összehúzott szemöldökkel és hirtelen a félig fekvő pozíciómból ülőt csinálok. Izgulni kezdek. Biztosan csak félreértettem valamit. Pavel elhívott a haverjaival Little Big koncertre bulizni, a barátja vagyok, azaz mint barát hívott el. A haverjai pedig ha akarnak, akkor hoznak maguk mellé lányt, akivel randiznak. Én nem randizni megyek. – Inkább ne válaszolj. Hülye kérdés volt – legyintek.
- Nem fogsz találkozni vele, így nem kell azon aggódni, hogy hogyan jössz majd ki a hatalmas Bazhanov dalszerzővel – forgatom meg a szemem. Nem szívesen vinnék senkit apám elé. Túl fennkölt és néha úgy érzem, mintha az Anna Karenina korában élnék még. Csak a ruhák mások, minden más ugyanaz.
- Viszek majd neked, ne aggódj – mosolygok rá.
A szívem hevesen dobog. Még sosem voltam olyan közel Pavelhez, mint pár másodperccel ezelőtt, de én hülye nyilván elhúzódtam. Nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy úgy gondoljam egy Pavel kaliberű srác szemet vetne rám. Hogyan is tenné? Már az első perctől fogva, mint két jóbarát járjuk az egyetem folyosóit, a bulikat és New York utcáit. Láttam már részegen flörtölni más lányokkal, mikor nem tudta, hogy én is az adott buliban vagyok. Meg akartam lepni, hogy mégis odamegyek, de nem az a látvány fogadott, mint amire vártam. Ugyan nem láttam, hogy bármi is történt volna köztük, de az a kisfiús, galád vigyort még sosem vetette be nálam. Rendkívül vonzónak tűnt. Utána leittam magam a sárga földig és őszintén nem sok dologra emlékszem abból a buliból. Pavel sem említette, hogy találkoztunk volna.
- Legyen, de az utolsó, mert lassan már indulnunk kellene a koncertre. A haverjaid már biztos várnak ránk és nem akarjuk őket sem megvárakoztatni és a koncertet sem lekésni – miközben beszélek kiöntöm magunknak az italt és egy picit távolabb ülök le tőle a kanapéra, mint eddig.

polly&&pavel

Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!

- Inkább csak úgy gondolom, hogy eleget kéne tennünk a valamennyire igaz sztereotípiáknak – jegyeztem meg végül a vállamat vonogatva – És bebizonyítani azt, hogy mindenhez pia kell nekünk. Nem mellesleg az a szar, amit tanulunk tényleg sok alkoholt érdemel.
Egyáltalán nem volt titok közöttünk az, hogy lényegében én vagyok a szakunkon talán az egyetlen, aki nem élvezi azt a lébecolást, amit csinálunk. Mivel csak a kettesre hajtok mindenből és teljes mértékben fosok arra, hogy diplomáznom kéne, csak az időmet vesztegetem. Viszont ha az Államokban akarok maradni – ami határozottan egyre inkább kezd erősebben élni bennem – akkor jó fiúnak kell lennem... Vagyis legalább el kell játszanom azt. A gyakorlati feladatokkal kifejezetten nincsen baj. Az elmélet már más tészta. Nem érdekel a filozófia, se a művészettörténelem, nem szeretek festményeket és verseket elemezni. Volt egy tanárunk aki konkrétan szexualizált és biztos vagyok benne, hogy csak tetszettem neki öltönyben... Ugyanis semmit nem tudtam a vizsgáján, mégis négyessel engedett át. Én pedig nem szóltam semmit , csak boldog voltam. Kár, hogy ez nem megy minden egyes tárgyból ennyire könnyen.
- Talán mindkettő – ráztam meg a fejem halk sóhaj kíséretében. Kicsit égő volt a dolog, de lényegében én a magam részéről annyira koncentráltam az angolra – és az akcentusomon való javításra, ugyanis most az fontos nekem a zenei karrier miatt – viszont az is valahol tény volt, hogy az én Polinám nem tartozott azok a lányok közé, akiket csak úgy irányítani lehetett volna. Bár nekem nem is lett volna szükségem egy ilyen lányra. Szeretem ha a környezetem tud gondoskodni önmagáról, mert lényegében én is úgy élek együtt Dimitrivel, hogy egymásnak csak köszönünk és néha váltunk pár szót. Ő elfoglalt, mint mindig, ezért én saját magamról gondoskodom. Talán lassan el is kéne költöznöm otthonról. Ha még két ötöst szerzek, az apám biztos fizetni fogja a lakás bérleti díját.
- Szerintem sosem voltam igazán oroszos, orosz – vontam meg a vállam – Anyáék miatt nem vagyok oda a tradicióinkért. Talán majd a nyári szünetben oroszos dolgokat kéne csinálnunk, hátha akkor jobban élvezném.
Biztos voltam benne, hogy így lenne. Lényegében egészen sok emberhez volt szerencsém az elmúlt időszakban, mégis Pollyt soroltam a legkedvesebb ismerőseim soraiba. Pedig azt hittem, hogy meg akarok szabadulni az orosz mivoltomtól... De úgy néz ki, hogy hatalmasat tévedtem. Ugyanis a lány az első pillanattól kezdve lenyűgözött és volt benne valami, ami miatt biztonságban éreztem magam mellett. Ez pedig ijesztő volt. Hogy egy kis hobbitméretű lányka miatt érzem magam egyszerűen csak jól.
- Örülnének neki az biztos – mosolyodtam el végül – Főleg ha viszünk nekik mellé kávét is.
A vizsgaidőszak felé közeledve azért mi is jó egyetemistákhoz méltón leginkább egy zombi lelki és testi stabilitásával rendelkezünk. Ilyenkor lényegében csapatostul derítjük fel a kisboltokat, hogy teljesen kifosszuk azokat a péksüteményekből, kávékból és energiaitalokból. A büfénk amúgy elég drága, tehát sok szaktársunk igyekszik spórolni. Én pedig csak úgy vagyok vele, hogy követem őket, mert nem akarok egyedül lenni.
- Srácok? Milyen srácok? – talán egy kicsit jobban össze is vontam a szemöldököm, mint ahogyan azt szerettem volna. Az, hogy Polly ezt a bizonyos szót használta valamennyire aggasztott. Jobban örültem volna, ha lányokkal költözik össze és csak eltévesztette az angol kifejezést vagy amolyan gyűjtőfogalomként mondta volna rájuk, de lényegében nem igazán van ebbe beleszólásom.
[colo#a7a4f9r]- Legyen így, Hölgyem –[/color] sóhajtottam fel halkan, miközben mosolyogva megcsóváltam a fejem. Bár a piknik mindenképpen jól hangzott, mert jelenleg Polly és az evés is benne van a top 5 kedvenc listámban, de ettől függetlenül sem akartam túlságosan ráakaszkodni. Néha úgy érzem, hogy lényegében bármikor megkaphatnám őt, máskor viszont én magam táncolok vissza. Az egész helyzet körülöttünk kissé zavarbaejtő. Inkább az elém tett savanyú uborkára kezdtem el fókuszálni, illetve annak az ízére számban. Egyetlen pillanatra állok attól, hogy összeesküvés elméleteket gyártsak a srácok és a mostani félig off válasza miatt... De az nem vallana rám.
- Nem számít – mosolyodtam el megvonva a vállam – Egyszer majd csak eleged lesz belőle és mivel eléggé kiéled magad, jó anya és feleség lehetsz. Nem marad hiányérzeted meg semmi. Furcsa erről beszélni.
A magam részéről nem igazán akartam gyereket. Nyilván mindenki aranyosnak tartja őket, de egyáltalán nem tudtam apaként elképzelni magam. Szimplán csak nem illett hozzám az életmód, na meg mostanáig olyan lánnyal se nagyon találkoztam, akivel legalább fejben megfogalmaztam volna azt, hogy jó lenne, ha együtt tudnék lenni és nem csak úgy.
- Miért ne válaszoljak? – vontam össze a szemöldökeim, aztán kicsit előre dőltem, hogy megtámaszkodhassak a térdemen. Emiatt pedig közelebb kerültem hozzá, épphogy udvarias távolságban voltam tőle – Mi van akkor, ha azt mondom, hogy ez egy randi?
Talán neki is jobb, ha nem mondom ki egyértelműen a dolgot, meg valahol én is tartok az elutasítástól. Furcsa dolog, hogy mielőtt az Államokba jöttem volna, igen nagy mellénnyel érkeztem, aztán egyszerűen megismerkedtem egy lánnyal és sok minden megváltozott. Már nem voltam képes ugyanúgy játszmázni, mert attól kezdtem el félni, hogy esetlegesen megbánthatom őt. Ugyanakkor veszettül bizonytalan voltam azzal kapcsolatban is, hogy tényleg akarom-e ezt, meg neki mennyire lenne jó a dolog. És ez zavart egy kicsit, de hát lassan már túlleszek rajta. És ha egy ilyen gátlástalan módon kellett megadnom neki az első jelet, akkor tessék. Itt van.
Ahogyan végül eltávolodott, én magam szomorúan nyugtáztam, hogy talán az előbb sikerült tönkretennem a barátságunkat is. Csak reménykedtem benne, hogy nem ennyire drámai a helyzetünk, viszont határozottan boldoggá tett volna az, ha legalább tudom, hogy mi jár a lány fejében. Ettől volt más a többitől.
- Nem lehetsz biztos benne – választoltam végül, majd én magam nyúltam az utolsóként kitöltött körért – Talán közelebbi kapcsolatba fogok kerülni egyszer apáddal, mint azt bármelyikünk is hinné.
Poénnak talán kicsit erős volt főleg az előbb történtek miatt, mégis inkább lehetett ezt annak mondani, mint bármi másnak. Igazából a minimális csalódottságom nem kifejezetten látszott rajtam, ahogy felé emeltem a poharam, majd a koccintás után felhajtottam a piámat. Ez volt a pillanat, amikor nem kifejezetten tudtam eldönteni, hogy most többet vagy kevesebbet kellene még innom.
- Részemről mehetünk –álltam fel végül, majd a kabátom után nyúltam és még egyszer végignéztem a lányon – Ezt inkább vedd fel te.
Talán egy kicsikét lehetett csak kiérezhető a hangomból, hogy nem feltétlenül a hidegtől akarom óvni őt. Lassan lépkedtem közelebb hozzá, majd terítettem a vállára a hatalmas ruhadarabot, aztán egyenesen a fülébe suttogtam a következő szavakat – Nem akarom, hogy megfázz.
Mindössze pár pillanatig tartott az egész, mert engem ezután lefoglalt, hogy gyorsan hívjak magunknak egy taxit, ami viszonylag gyorsan oda is ért Pollyék házához.
- Hölgyem – vigyorogtam rá ismét, amikor kinyitottam neki a hátsó ülést és én magam is mellé pattantam be, miközben igyekeztem nem arra gondolni, hogy éppen ebben a pillanatban válik egy merő jégcsappá a pöcsöm. Gyorsan ki is adtam a sofőrnek azt, hogy hova szeretnénk menni, aztán csak teljesen véletlenül ugyebár pont úgy raktam le a kezemet, hogy a kisujjam a lány kézfejére került.



1 116 || ruha || csak összejött végre

- Az a legnagyobb bajom a sztereotípiákkal, hogy mindig próbálom őket letagadni és nagyon felháborodok, ha eggyel is párhuzamba hoznak, de aztán valamennyire mégis igazak – húzom el a számat. Ezek olyan dolgok, amikkel nem lehet mit kezdeni. Egyszerűen belénk nevelték őket, s mindenhol ezt láttuk. Már a gyerekek is alkoholt fogyasztanak Oroszországban, mondjuk csak kvászt, de az is valami. Ehhez vagyunk hozzászoktatva. Ez olyan nálunk, minthogy minden reggel jéghideg zuhannyal áztatjuk a testünket, hogy felébredjünk, mielőtt még bármit is kezdenénk magunkkal. Csupa olyan dolog, amit egy igazi orosz se hagyna ki, de mégis letagadjuk, ha arról van szó. – Ez igaz, de nem pont tanulás közben kell inni – mosolyodom el. Annak nem lenne jó vége. Így sem fogok valószínűleg tanulmányi ösztöndíjat kapni, de abban az esetben még kettest se kapnék.
Pavelt mondjuk ez nem feltétlen érdekelné. Annyira látszik rajta, hogy nem kíváncsi erre az egészre. Csak túlélni akar, de én támogatom és amikor csak tudok, adok neki jegyzeteket, amiket én szereztem. Nem én írtam, annyira nekem sem jött be a szak.
- Mondjuk valóban félelmetesebb vagyok, mint az elsőre tűnik – kuncogok. Sokan nem néznék ki belőlem a kis termetem és kedves arcom mellé, hogy milyen tudok lenni, ha felhúznak. Azt hiszem ez egy olyan tulajdonság, aminek alapból nagyon örülök. Biztosan rosszul lennék magamtól, ha mindig visszafogott lennék és nem lenne elég nagy szám ahhoz, hogy megvédjem magam. Általában kerülöm a vitákat, de vannak szituációk, amikor nem lehetséges.
- Igazából ez olyan, amit nem erőltethetsz magadra. Nyilván ismered a tradíciókat, a legtöbbet próbáltad már és kész, ennyi. Nem jöhet be mindenkinek és te egy vagy ezek közül. Én sem élvezek mindent, de azt hiszem egy kicsit ragaszkodom azért a gyökereimhez – rántom meg a vállam. Egész életemben el akartam hagyni az anyaországomat, s most, hogy végre sikerült hiányzik azért. Először azt is furcsa volt megszokni, hogy mindenki angolul beszél és nincs minden második mondat végén ott a gyönyörű blyat szó, amit majdnem mindenki ismer a világon. Plusz ők annyival lazábbak és nem is olyan stresszesek. Sokkal jobban szeretek itt élni.
- A kávé nem igazán olyan dolog, amit szeretek.
Meginni meg szoktam inni, de nem vagyok oda érte és már csak végső esetben nyúlok a segítségéért. A legtöbbször viszont pont az ellenkezőjét éri el nálam és inkább beálmosodom tőle.
- A lakótársamra gondoltam, Clyde-ra. Nem említettem? – egy angyali mosolyt öltök az arcomra. Tisztában vagyok vele, hogy egy szóval sem mondtam neki, de a látszatot meg akarom tartani. Muszáj volt már kiadnom azt a szobát és Clyde elég jófej srác plusz csendes is és általában dolgozik. Nem sok vizet zavar és legalább nem vagyok egyedül.
- Így lesz – bólintok rá. Minden programban benne vagyok, ami Pavellel kapcsolatos, de erről nem feltétlen kell tudnia. Olyan dolog ez, ami kimondatlan köztünk. Szinte legjobb barátk lettünk és szeretjük egymással múlatni az időtt, de sokszor úgy érzem, hogy erre nem feltétlen akasztanám rá a barátság címkét, ám mást sem tudnék. Nem mondhatom el neki, hogy „ja amúgy, bejössz nekem”. Az tönkretenne mindent és inkább élek elnyomásban vele, mint nélküle.
- Erről még nagyon korai beszélni és őszintén szólva, egy picit meg is rémiszt – ahogy belegondolok a dologba el kell húznom egy picit a számat. Fiatal vagyok még, de pár éven belül már ez fog terítékre kerülni. Elvégzem az egyetemet, aztán jöhet a házasság kérdése. Sosem voltam az a lány, aki erről és gyerekekről ábrándozott, de nem akarok kimaradni belőle. Ez az élet rendje, teljesen természetes dolog és azt hiszem ennek így kell lennie. Persze, ha nem jönne össze, akkor én azt sem élném meg tragédiaként, míg boldog vagyok.
- Nem tudom – megszeppenten válaszolok neki. Elég közel van hozzám, ami által zavarba jövök. Más helyzetben nem lenne ez, ahogy más férfiakkal sem, de ő Pavel. Ezt nem lehet csak úgy szavakba önteni. – Ja persze, mert pont velem randiznál! – felsóhajtok és hirtelen felpattanok a kanapéról és összepakolom a poharakat meg a nasikat és beviszem a konyhába. A maradék vodkát átöntöm egy műanyag palackba, mert úgy gondolom ezután jól jöhet még és az odaúton biztosan elfogy majd.
Egy mosolyt varázsolok az arcomra és felmutatom neki a vizes palackot, hogy azt még el kell fogyasztani a taxiban gyorsan. Nem kockáztatatjuk, hogy kidobatják velünk az aréna előtt. Vodka vagy Little Big? Nehéz döntés. Bele sem akarok inkább gondolni!
- Apám nem meleg és te sem vagy az tudtommal – viccelődöm el, amit mond. Nem tudom, hogy miért viselkedek így, de azt hiszem sokkal egyszerűbb tagadni és elkerülni a témát, minthogy többet lássak bele. Elkezdhetnék én akár összeesküvési elméleteket is szövögetni, de akkor lehet, hogy hatalmasat koppannék. Pavel egy nagyon jó, közeli barátom. Nem arra utalt az előbb, hogy megismeri majd az apámat, mint a lánya barátja. Az apám ráadásul még zeneszerző is. Befolyásos ember, kvázi Pavelnek még jól is jöhet majd egyszer a segítsége a távoli jövőben, amit én még mindig ellenzek. Csak pénzt akarna csinálni a fiúból.
- Ne játszd a hőst, van nekem is kabátom – fel is kapom magamra a bőrdzsekit és kikerülöm a srácot, mielőtt a saját szövetkabátját a vállamra rakhatná, de ekkor a fülembe súg, amitől egyből libabőrös leszek. Félénken nézek fel rá, ám a hangom sokkal határozottabb, mint amire számítottam. – Nem! Nem fogok megfázni, taxival megyünk oda és ott meg tele lesz a hely emberekkel. Haza is taxival jövök, nem fogok fázni – megfogom a kabátját és nyújtózkodva ráadom, mintha egy kisgyerek lenne csak éppenséggel méretbeli különbségek vannak.
- Köszi – rámosolygok és középre ülök a hátsóülésen, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Bediktálom gyorsan a címet a taxisofőrnek, majd egy hatalmasat húzok a vodkából, ezzel elpusztítva az üveg negyedét. – Tessék – nyújtom át Pavelnek vigyorogva, s ügyelek rá, hogy a kezeink egymást súrolják.

polly&&pavel

Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!

- Ilyenkor talán a legjobb dolog arra gondolni, hogy az amerikaiak el vannak hízva – mosolyodtam el a vállamat vonogatva. Ha mi alkoholistának vagyunk titulálva, akkor minden bizonnyal fairplay hasonló dolgokat előszedni a nemzetekről. Ugyanúgy ott vannak a franciák, akik csigát, az olaszok, akik tésztát zabálnak egész nap. Lényegében mindenkire lehetne ujjal mutogatni valami miatt és vicces, hogy belénk oroszokba szorult egyedül annyi kulturáltság, hogy ezt nem tesszük meg. Úgy éreztem, hogy sokakkal ellentétben mi Pollyval mások vagyunk. Talán annyira ki akarunk törni abból a rideg környezetből, amibe születésünk óta bele vagyunk kényszerülve, hogy egyszerűen képesek vagyunk sok honfitársunkkal ellentétben nyelveket tanulni. Nekem az angol kifejezetten nehéz volt, hiszen semmi köze nincsen a mi szláv nyelvjárásunkhoz, mégis kihoztam magamból a legjobbat és elmondhatom azt, hogy ténylegesen beszélem a nyelvet. Engem megértenek, én is megértem már lassan az összes akcentust, amiel mások társalognak, tehát létrejön a diskurzus két ember között. Innentől kezdve pedig magasról leszarom azt, ami körülöttünk megy... Hiszen egy sztereotípiára már határozottan rácáfoltam ezzel és ez jó.
- Szerintem minden házidolgozatom értelmesebb lenne, ha részegen írnám meg őket – vontam meg a vállam mosolyogva aztán egy kicsit beharaptam az ajkam és úgy folytattam a továbbiakban – Bár, ha ténylegesen sorra vesszük az őszinte véleményemet, akkor talm így lesz. Lehet, hogy még az egyetemről is kicsapnának.
Magam sem tudom pontosan miért játszom ennyire a szüleim szabályai ellen. Annak idején még az sem hatott meg különösebben, amikor a hideg utcára kerültem anyáék akarata miatt... Simán megtehetném most is, bár ugyanakkor ott van a tény, hogy lényegében akkor sem keresett a kutya sem.Tehát bármi történhetett volna velem, az a családom számára végül mellékes lett volna. Ez nem is igazán fájt, mert már eléggé hozzászoktam a szüleim nevelési módszeréhez. Az, hogy Dmitrivel sem úgy jöttem ki, ahogyan illett volna... Már más lapra tartozik, de hát az sem biztos, hogy teljesen veszendő dolog lenne.
- Na hát – néhány vidám pillantás kíséretében pont annyira mosolyodtam el, hogy a gödröcskék is megjelenjenek az arcomon – Hányszor hoztam ki belőled ezt az ijesztő ént úgy, hogy nekem esetlegesen fel sem tűnt?
Félreértés ne essék... Egyáltalán nem akarom triggerelni a lányt. Egyszerűen csak volt szerencsém komolyan odafigyelni rá, ugyanis az órák zömét mellette töltöttem el. Ilyenkor pedig eléggé sokszor kellett visszafojtanom a feltörni kívánó kuncogásomat, hiszen nem egyszer láttam ráncolni a csinos kis orrát, vagy éppenséggel összvont szemöldökkel meredni a tanárra, amikor valami olyat kért tőle, amit nem szeretett volna megcsinálni. Ezt én lényegében mindig aranyosnak találtam és néha csinálta a jelenlétemben, de nem voltam benne teljesen biztos soha, hogy vajon nekem szólnak-e a gesztusai.
- Talán egyszer majd elmehetünk együtt bányázni – mosolyodtam el, és büszke voltam a megfogalmazáson is. Ezzel nem igazán játszom a könnyen kaphatót, de nem is titokzatoskodom a lány előtt, tehát továbbra is érdekes maradok a számára... Már ha egyáltalán úgy érdekes voltam neki, mint férfi.
- Tőlem aztán teázhatunk is... Bármiről lehet szó, ami elég forró az itteni időjáráshoz. Meglepő módon könnyebb megszokni a kontinentális éghajlat adta adottságokat, mint ahogyan azt elsőre gondoltam volna. – abban már ténylegesen nem voltam biztos, hogy New York milyen éghajlati övezetbe esik, de rohadtul nem is érdekelt. Szerintem összesen hármat tudtam volna felsorolni, pedig kétszer is tanultam mindent. Sosem voltam túlságosan oda a földrajzért és a tanárunk iszonyat dedós dolgozatokat íratott velünk. Jó jegyeim voltak belőle de csak azért, mert amikor a húzó iparágakról tanultunk, mindenhova beírtam ugyanazt a hármat, ami lényegében az összes városra érvényesnek tűnt.
- Nem, nem hiszem, hogy említetted volna – kicsit összevont szemöldökkel néztem rá, és azzal nyugtattam magam, hogy minden bizonnal egy Clyde névnél is játszik Amerikában az unisex lehetőség. Ami azt illeti, találkoztam az egyetemen férfi Jessicával, tehát ez jelentheti azt, hogy Polly egy női Clyde-dal lakik együtt, nem? És attól még, hogy a Clyde név hangzásra egészen jó, lehet a viselője egy varangyosbéka, akinek pattanásai vannak és egész nap a gép előtt ül? Emellett pedig atom szararc? Mert csak ez esetben vagyok hajlandó megnyugodni.
- Ezzel már akkor már ketten vagyunk – húztam el a szám egy pillanatra, de utána rögtön el is mosolyodtam, amitől kicsit ellágyulhattak a vonásaim. Lényegében képtelen voltam magam apaként elképzelni. Őszintén, még mielőtt egyetemre mentem volna, számomra az is tabunak tűnt, hogy barátnőm legyen... Most pedig mégis ilyesmi dolgokon agyalok. Számomra már az is rémisztő, hogy egyszerűen nem akarok elköteleződni, mégis ha arra kellene gondolnom, hogy ez a picike, szőke angyal majd valaki mást talál magának... Egyszerűen csak dühös leszek. Lényegében nem azért játszmázok vele, mert abban nem bízom, hogy ne kaphatnám meg. Egyelőre csak képtelen vagyok beismerni, hogy ténylegesen őt akarom... Még ha tudom is. Folyton arra gondolok, hogy ezt el kell nyomnom magamban. Sosem volt egy normális férfi példakép előttem, ami miatt nem hiszem azt, hogy barátként jól funkcionálnék egy lány mellett. Őszintén ebből kifolyólag pedig szinte egyértelmű nekem, hogy szörnyű férj lenne belőlem. És akkor a gyerek kérdés még csak nem is került elő. Én a magam részéről nem hiszem azt, hogy a saját szegényes gyerekkorom miatt jó apa lennék. Miért tudnám megadni azt másnak, amit én sem kaptam meg?
- Miért, kivel mással kellene randiznom? – tettem fel neki a kérdést, miközben igyekeztem megtalálni a tekintetét. Határozottan nem jártam sikerrel, de ez már egy másik kérdés volt. Nehéz lett volna úgy elkapnom a pillantását, hogy ő sem figyelt rám különösebben.
- Vagy talán még csak nem coming outoltam neked – ami nagyjából annyit takarna, hogy egyszer a haverjaimmal részegen fűben kezdtünk el fogadni. Mire már egy hatalmas adagnyi összejött, addigra a tét is úgy nőtt, tehát egyszer az egyik fiút képes voltam lesmárolni, cserébe megfeleztük a kábszert és a fagyasztóba is bőven jutott belőle. Lényegében egy évig elég volt a cucc. Amerikában mondjuk ilyenekkel bűvészkedni annyira nem merek annak ellenére sem, hogy könnyen beszerezhetném a dolgokat. Éppen elég részegen hadakozni a rendőrökkel hajnalban.
- Veled sem egyszerű lovagiasnak lenni – vigyorogva forgattam meg a szemeimet, majd egyszerűen belebújtam a kabátom ujjaimba és beültem mellé a taxiba. A magyarázatát látszólag elfogadtam, de már pontosan tudtam, hogy holnap reggel hogyan fogok teljesen véletlenül ismét becsengetni hozzájuk.
Amint ő is beült, én a karommal megtámaszkodtam az ülés fejtámlájánál, ezzel egy kicsit átkarolva a lány vállát. A mozdulat viszont volt annyira természetes, hogy lényegében tűnhetett volna egyszerűen csak egy ártatlan kísérletre arra, hogy ki tudjak nyújtózni mellette. Az én magasságommal nehéz kényelmesen elférni a hátsó ülésen.
- Köszi – kicsit elmosolyodtam, amikor a kezembe adta az üveget, aztán pedig én magam is hozzá hasonlóan jó mélyen a fenekére néztem annak – Nézd el kérlek, ha majd furcsán fogok ma viselkedni, de tényleg agyhalottak közé viszlek. Emiatt előre is elnézést kérek.
Kicsit lejjebb csúsztam az ülésen, miközben mosolyogva megcsóváltam a fejem. Határozottan nem vágytam arra, hogy ezek a balfaszok megismerjék azt a lányt, aki talán indult a barátnőjelölt címért. Arra meg még annyira sem, hogy valamelyik szemet merjen rá vetni, mert minden bizonnyan agresszívabban reagálnék rá, mint amennyire ildomos lenne az.


1 134 || ruha || csak összejött végre