Már közel fél éve együtt dolgozom a General Motors-szal, azon belül is Benjamin Hensonnal, de ez a munka, a mai este feladata most merőben más, mint bárki gondolná. Az IMG nagyjából bő öt hónapja közvetített ki hozzájuk először egy fotózásra, ami végül kisebb botrányba fulladt. Pontosan emlékszem arra a napra, a jelenetre, amit Becks rendezett, hisz ugyanazon az éjjelen fogant a pocakomban lakó pici élet is. Tulajdonképpen már nem is annyira pici, hisz egyre szembeötlőbb a létezése bárki számára, aki egy-egy pillantást vet rám. Visszakanyarodva a fotózáshoz, először attól tartottam, az az incidens véget vethet a céggel való együttműködésemnek, de végül mégis engem választottak a tavasszal forgatott reklámfilmjük főszereplőjének. Az a munka pedig igazi élmény volt a számomra, hisz az elmúlt öt-hat évben, amit fotómodellként töltöttem, ritkán volt lehetőségem ilyen nagyszabású projektben részt venni, de külön élveztem a forgatásokat amiatt is, mert összebarátkozhattam Bennel. Ezúttal azonban ő lesz az, aki egy kisebb feladatot vállal a kedvemért. De ne siessünk ennyire előre.
Nem sokkal azután, hogy a GM reklámfilmje elkészült, (többé-kevésbé) végleg felhagytam a modellkedéssel. A tanulmányaimat, hosszú évek kínkeserves munkája után, végre sikeresen befejeztem a John Jay Főiskolán, és még a diplomaosztó napján állást ajánlottak nekem a körzeti rendőrség beépített csoportjánál, mint civil járőr és kriminológus. Ez volt minden, amire valaha is vágytam – karrier téren legalábbis –, és bár van egy sanda gyanúm, hogy ehhez valamilyen módon apámnak, vagy az ő kapcsolatainak is köze van, nem morfondíroztam sokat, hogy éljek-e a lehetőséggel. Persze tisztában vagyok vele, hogy az én állapotomban némileg kockázatosabb ilyen munkát vállalni, de a várandóságom tényével a főnökeim is tisztában vannak, és amennyire én látom a helyzetet, még a kelleténél is óvatosabbak velem. Az elmúlt hetek, egy-két hónap alatt, mióta a csapatban vagyok, nem volt más dolgom, mint megfigyelni, adatokat és bizonyítékokat elemezgetni, és a legizgalmasabb, amit csinálhattam, hogy néha-néha itt-ott feltehettem én is egy-két kérdést egy adott tanúnak vagy gyanúsítottnak. Ezen felül pedig főleg papírmunkával foglalkoztam. Sok-sok papírmunkával. A mai lesz az első igazi éles bevetésem, és egyben beépülésem. Bár ami azt illeti, nem kellett sok munkát fektetni a szerepem összeállításába, hiszen többnyire önmagamat kell majd adnom.
Az ügy dióhéjban arról szól, hogy két nappal ezelőtt elraboltak egy tizenhat éves kislányt. Az apja politikus, és a gyerek életével zsarolják őt, hogy teljesítsen bizonyos – katasztrófával fenyegető – követelményeket. Az egységem tagjai már negyvennyolc órája ezen dolgoznak, és nemrégiben lett egy gyanúsítottunk is, Michael Andrews. A pasas azonban tehetős, jól védett, és olyan kapcsolatai vannak, hogy fizikailag és jogilag sem lehet a közelébe férkőzni. Viszont kiderült, hogy VIP tagként ma este ő is ott lesz a General Motors neves gálaünnepségén, és mint a cég jelenlegi üdvöskéje és reklámarca, a kollégák egyetértettek abban, hogy nekem van a legtöbb esélyem arra, hogy elég közel kerüljek hozzá. A feladat egyszerű: beszélgetek és bájos leszek, és nem mozdulok mellőle, míg a társaim lemásolják Andrews telefonját, mert azon nyomok és bizonyítékok lesznek, amelyek elvezethetnek az eltűnt lány jelenlegi tartózkodási helyéhez. Ha minden simán megy, az ügy rám nézne semmilyen kockázattal nem jár. Bár sajnos van néhány buktatója is a feladatnak, amelyeket igyekszem majd nagy ívben elkerülni.
A kérésemre viszont beavattuk Benjamint is az ügybe, mert az ő kísérőjeként kell érkeznem ma, és az ő feladata lesz bemutatni engem a célszemélynek, miközben segít fenntartani az álcámat. Hiszen az igencsak feltűnő lenne, ha egyedül őgyelegnék Andrews körül.
- Készen állsz? - mosolygok fel a férfira, miközben megigazgatom a szmokingja gombjába rejtett kamerát, amelyen át a kollégák figyelemmel követhetik, hogy merre járunk, és szemmel tudnak tartani bennünket. Egy ugyanilyen van az én ruhámon is, amelyet egyébként szándékosan úgy választottam ki, hogy kényelmes legyen a pocakom számára, ugyanakkor elvonja róla a figyelmet. Még egyszer ellenőrzöm a fülesemet is, hogy működik, és takarva van-e, majd bólintok.
- Kösz még egyszer, hogy belementél ebbe – szólalok meg ismét, majd belé karolok, jelezve, hogy részemről elhagyhatjuk a megfigyelő szobát, és átsétálhatunk a gálaterembe.

Nora & Ben

Bárhonnan nézem is, nincs unalmas életem, ezt mostanra – közel a harminchoz – bátran kijelenthetem. De egy rendőrségi bevetés…
Durva.
Állapítom meg a szék támláján dobolva az ujjaimmal, nem veszem észre, ahhoz túlságosan elmerültem a gondolataimban. Míg várom, hogy Nora is elkészüljön, van még egy kis időm ráhangolódni a feladatra.
Mikor beszámolt erről az egészről, alig hittem a fülemnek. Furcsa volt megtudni, hogy akivel hónapok óra együtt dolgozom a kampányfilm és a reprezentatív feladatok miatt, és akiben menet közben egy bájosan finom, érzékeny nőt ismertem meg, igazából nem is modell, hanem rendőr, aki most beépített ügynököt fog játszani az egyik VIP ügyfelem becserkészéséhez… Mégpedig az én segítségemmel. Hát, nem volt egyszerű lenyelni azt a korty kávét. Mindig azt hiszem, hogy ennyi évnyi ügyfélkezelés után már semmivel sem tudnak meglepni az emberek, és rendre szembesülnöm kell vele, hogy ez mennyire naiv elképzelés.
Michael Andrews. Nem tudok róla sokat, ezt Norának is elmondtam. Nekünk itt az a fontos, hogy nagy forgalma van, évente elég sok pénzt hagy itt ahhoz, hogy kiemelt ügyfélként kezeljük, olyan szolgáltatásokat nyújtva, amiről az ügyfelek többsége csak álmodozik. Az viszont nem tartozik a feladataim közé, hogy batyizzak velük, és a rendőrségnek is ezt mondtam volna, ha megkeresnek az üggyel, vagy ha kérdezősködni kezdenek róla. De Nora az elmúlt pár hónap alatt jobban belelátott a munkámba, és az életem bizonyos szegmenseibe is ahhoz, hogy tudja, sok mindent nem feltétlenül az előírt protokoll szerint intézek. Eleve az egész kampányfilm szembement minden létező utasítással, de ha nem kockáztatsz, nem is nyerhetsz igazán. Szóval Nora tudta, hogy nem teljesen idegen számomra ez az Andrews, és ezt ki is mondta.
- Ha bejön valamiért a céghez, meg szoktam hívni egy kávéra, és elbeszélgetünk erről-arról, de ennyi az egész... – vallottam be, de látszott, hogy nem annyira szívesen. Alapvetően kedvelem a manust, szórakoztató figura. Nehéz elképzelnem róla, hogy ilyesmire vállalkozna, de ha valóban ő tette, akkor ez elég komoly vád. És végezetül az is elég nagy rizikót termel, hogy a főnökeim nem tudnak, és nem is tudhatnak az akcióról, hiszen ha megsejtenék, mire készülnek, biztos, hogy gondolkodás nélkül megtagadnák az együttműködést, mivel ha Andrewst kivonják a forgalomból, az tulajdonképpen a GM-nek is érezhető veszteség lesz. Arról nem is beszélve, hogy tartanának tőle, hogy a zsaruk bármilyen belső ügybe belekontárkodnának. Azért itt is van bőven mit rejtegetni.
Mindezek ellenére most mégis itt ácsorgok a megfigyelő szobában, és az utolsó simításokra várakozom. Egy kicsit valóban ideges vagyok. Rengeteg érvem van rá, miért is nem kellene ezt csinálnom, az a kettő pró mégis győzedelmeskedett.
- Ühüm – pillantok le az elém sétáló nőre, a mosolya meleg és olyan fajta, ami könnyen átragad az emberre, emlékszem, ezzel vett meg az első találkozásunkkor is. Csak akkor nem a kameragombomat, hanem a nyakkendőmet piszkálgatta. Szerintem biztosan rejlik benne valamiféle mágia. – Ezt a babrálós, vesébe pillantós, bájosan mosolygós technikát azért majd Andrewsnál is vesd be – görbül a szám széle akaratlan félmosolyba. – Szerintem ezután bármit készséggel átadna, és az akció máris sikeres.  
A tekintetén viszont látom, hogy tényleg hálás ezért az egészért.
- Volt más választásom? – hajlik most már az ajkam mindkét széle mosolyra, és a hamiskás pillantásomból kiolvashatja, hogy csak viccelek. De azt azért tudja, hogy nem értek egyet százszázalékosan. Nagyrészt az ő kedvéért teszem, és mert utálnám magam, ha végül azért halna meg az a lány, mert más érdekeket helyeztem előtérbe. De neki ezt egy szóval sem említettem.
Ahogy belém karol, el is indulunk, ki a bálterembe, a szép számmal megjelent vendégek közé.
- Csak hogy tisztázzuk, ezek szerint mindent hallanak, amit mondok? És a kamera rögzíti is, ami előttem van? – Élmény lesz ez az este. Akkor nagyon vigyáznom kell, mit mondok, és milyen beszélgetésekbe megyek bele. A végén még olyat is megtudnak, amit nem szerettek volna, bár Nora szerint őket itt most Andrewson kívül semmi más nem érdekel.
- Vagyis ma este tilos a csajozás? – szűröm le a tanulságot, majd bujkáló mosollyal átsandítok Norára, mintha csak ezért kérdeztem volna rá. És ha már ott járok... – Csodásan festesz, Andrewsnak semmi esélye – lépegetek vele büszkén, próbálva lazán viselkedni, csak úgy, ahogy szoktam. A szemem sarkából észlelem is, hogy a fotósok máris ránk cuppantak. A fickónkat viszont egyelőre nem látom.
- Na és van konkrét haditerv? De ami ennél is fontosabb, szerezzünk valami italt – dobom be a javaslatot. Persze, tudom, hogy ő nem ihat most alkoholt, szóval olyan asztalhoz kormányozom, ahol mindenféle egyéb is van. – Szeretnéd, hogy én is szolidarítsak?

Miután több mint öt-hat évig főállásban a kamerák előtt pózoltam, elmondhatatlanul jó érzés végre haladni a céljaim felé, megvalósítani azokat az álmokat, amelyeket még kislányként tűztem ki magam elé, követni a példát, amit apám állított elém, és tagja lenni egy olyan csapatnak, amely képes és akar is tenni valamit azért, hogy ez a világ jobb hely legyen. Persze még mindig nagyon új a helyzet, és hiába a befejezett akadémia, a megszerzett diploma, még mindig rengeteget kell tanulnom, figyelnem, tapasztalnom. Az elmúlt hetekben többnyire csak háttérmunkák jutottak nekem, jelentések megírása, végzések megfogalmazása, kutatás, biztonsági kamerák felvételeinek átvizsgálása, háttérellenőrzések, mind-mind olyan feladatok, amelyekkel az éles bevetéseket messziről elkerültem, de ez így van rendben. Türelmes vagyok, és nem csak magam miatt, nem csak amiatt mert tudom, eközben is tanulhatok, a kollégákat figyelve, hanem azért is, mert gondolnom kell a pocakomban növögető kicsi életre is. Azon túl, hogy várandósként óvatosnak kell lennem, és vigyáznom kell magamra, nem felejthetem el azt a tényt sem, hogy alig két hónapja majdnem volt egy vetélésem, az orvosom pedig óva intett attól, hogy túlhajszoljam vagy megerőltessem magam. De még így is élvezem a munkát, és azt, hogy úgy érzem, végre tényleg tehetek valamit ezért a városért, annak biztonságosabbá tételéért. Minden nap, minden pillanatban gondolok arra a kis csodára, aki belőlem merítve erőt válik maga is egyre erősebbé, és nem feledkezem meg egy percig sem az ő épségéről, ugyanakkor éppen miatta és Charlotte miatt válik bennem egyre intenzívebbé az érzés, hogy tenni akarok valami hasznosat, harcolni akarok egy jobb világért, példát mutatni nekik épp úgy, ahogy korábban apám tette nekem. És amikor azt hallom, hogy egy tizenéves lányt elraboltak, és veszélyben az élete, ez az érzés csak tovább erősödik bennem. Hiszen Amanda helyében lehetne akár az én lányom is, most, vagy hat-hét év múlva, ettől a gondolattól pedig nem könnyű szabadulni. Ez lebeg a szemem előtt akkor is, amikor az első bevetésemre, az első beépülésemre készülődöm. Igyekszem profinak tűnni, nem is csak magam miatt, nem is csupán azért, hogy magamat meggyőzzem, minden a legnagyobb rendben lesz, hanem hogy ugyanezt mutassam Bennek is, hiszen az én kérésemre van most itt, és tűri némán, hogy apró kamerát rejtsünk el rajta. Kicsit felnevetek az érdekes csomagolásba bújtatott bókja hallatán.
- Úgy mondod, mintha valami boszi, vagy szirén lennék, aki képes bűbájt szórni az áldozataira – jegyzem meg szélesebb mosollyal, miközben hátrébb lépek.
- Talán igazad van, és téged is csapdába csaltalak. Nem maradt más választásod, mint segíteni – vonom fel kissé játékosan a szemöldököm. De a tréfálkozás ellenére szerintem mindketten tisztában vagyunk vele, ez az ügy komolyabb annál, mint hogy az ember csak úgy elsétáljon mellette, és ne tegyen semmit, ha lehetősége adódik. Benjamin legalábbis, meggyőződésem, van annyira jó és becsületes, hogy hasonlóképpen gondolkozzon.
- Mert terveid között szerepelt felszedni valakit ma este? - kérdezek vissza érdeklődést mutatva, viccelődős hangsúllyal, amikor megfogalmazza az aggodalmait, holott sejtem, hogy azért nem ezen volt a hangsúly. - Valóban látnak és hallgatóznak, de közben valószínűleg... tudod, kínai gyors kaját esznek, és a tegnapi hokimeccsről vitatkoznak, szóval... Ne is gondolj rájuk! Csak viselkedj természetesen – próbálom kevésbé jelentőssé tenni előtte a helyzetet, csak hogy ne érezze magát feszélyezve emiatt. A kollégák csak a dolgukat végzik, közben próbálják elütni az időt, és tényleg  nem az az elsődleges céljuk, hogy a mi társalgásunkat elemezzék. Ugyanakkor, habár igyekszem nem kimutatni, de egyelőre még én is eléggé izgulok. Mintha csak egy fontosabb vizsgára készülnék, ami számomra tulajdonképpen még mindig egészen friss élménynek számít.
- Igazi úriember vagy, Ben, de megértem, ha úgy éreznéd, hogy egy italtól oldottabbá válna a hangulat, szóval nem tartalak vissza. Egy pohár víz pedig, azt hiszem, nekem is jól esne – teszem hozzá, már csak azért is, hogy indokolt legyen elsétálnunk a pultig.
- A terv valójában egészen egyszerű. Szórakoztatjuk Andrewst, és a közelében maradunk, amíg a technikusunk rákapcsolódik a telefonjára, és lemásolja a tartalmát. Aztán, ha minden jól megy, ennyivel le is tudtuk a küldetést mára, és marad a szimpla szórakozás – vonok vállat, és közben őszintén reménykedem, hogy tényleg nem lesznek egyéb meglepetések. Amandának minden eltelt perccel romlanak az esélyei.
- Elég furcsa ez a helyzet, nem igaz? - kérdezem meg aztán halkan, kicsit eltűnődve, mintha magam sem lennék benne biztos, hogy a saját gondolataimat fogalmazom meg hangosan is, vagy az övéit próbálom eltalálni. Nyilván kicsit mindkettő. Az eddigi munkakapcsolatunk merőben más jellegű volt, és a könnyed forgatási napok lehetőséget adtak arra, hogy kicsit összebarátkozzunk, de ez az este most merőben más hangulatú. Az akció veszélytelennek és könnyűnek ígérkezik, de a rendőri tapasztalatlanságom révén, és mert rögtön az első bevetésnél bele kellett vonnom egy barátot is, kissé feszélyezve érzem magamat. Ez pedig kicsit rányomja a bélyegét a viselkedésemre, közel sem érzem magam annyira bájosnak és elbűvölőnek, mint ahogy a feladat megkívánná, és most bizony nekem is jó lenne egy ital, ha megengedhetném magamnak. Reméljük, anélkül is hamar elmúlik ez a lámpaláz-szerűség.

Nora & Ben

- És nem vagy az? – kérdezek vissza bujkáló mosollyal. – Mit gondolsz, hogy szerezted meg azt a munkát a GM-ben?
A pillantásom követi, ahogy hátrébb lép, emlékszem arra a meghallgatásra, minden furcsaságával együtt, habár a reklámfilm beváltotta a hozzá fűzött reményeket, összességében nézve, azt hiszem, többé nem tervezek együtt dolgozni a nagynevű, nagyonművész rendező úrral. Így utólag visszagondolva azért vicces volt. Egy kicsit ki is szélesedik a mosolyom, ahogy ez jár a fejemben. Szerencsére én sem kaptam ki annyira, hogy a szokásostól eltérően ilyen sok pénzt „kidobtam” a reklámra. Minden jó, ha a vége jó, nem igaz?
- Ez nem is hangzik olyan irreálisan, mint gondolod – válaszolok épp olyan könnyed hangsúllyal, ahogy ő, viccelődöm, de azért némi igazság is van benne. Nem mondtam volna neki nemet, pláne, hogy elmesélte, mi a szitu, de másrészről biztos vagyok benne, hogy Andrews csak egy kiragadott példa. Az ügyfélkörünk fele ellen súlyos pereket lehetne indítani, mégis mindenki szemet huny a dolgok felett, hiába sejti, vagy akár pontosan tudja, mennyire sáros egy-egy alak. De hát a pénz beszél, a főnökeim nem lesznek boldogok, ha Andrewst kivonják a forgalomból. Még azt is tagadni készülök előttük, hogy a legkisebb közöm van a lecsukásához. Már ha tényleg bűnös, és rá is tudják bizonyítani. Ugyebár még egyik sem biztos.
- Ha már te Andrewsra nyomulsz, gondoltam, ebben is szolidaritást vállalok – magyarázom egészen ártatlannak ható arccal. – Őt ismerve, biztos nem egyedül ácsorog majd. De ha mégis, ez esetben kénytelen leszek rajtad kiélni az udvarlási késztetésemet – jegyzem meg ismét egy bujkáló mosollyal. Igazából, annyira nem zavar, ha végighallgatják, el tudok vonatkoztatni a bedrótozástól. Csak túlságosan bizalmas infókkal ne találjanak meg a kollégák.
- Értem. Szóval, amíg nem kezdem el a csapatukat szidni, mintha nem is lennének a fülemben. Nem azért, de ritka amatőr volt tegnap a Rangers. Azt mondják, ez a volt az elmúlt fél évszázad leggyengébb szereplése. Pedig Shattenkirk-höz nagy reményeket fűztek – próbálom ki egyúttal a kapott instrukciót. Kapunk-e esetleg bármi visszhangot. Csak hogy mivel számoljak. Nem szándékosan feszegetem a húrokat, vagy ilyesmi.
- Egy pohár víz? Semmi narancslé, vagy multivitamin? – ráncolom a homlokom, és a pocakjára pillantok. – Én a gyerkőc helyében tuti azt választanám. – Lehet, hülyeség, de abszolút laikusként az él a fejemben, hogy ilyenkor minél több vitamint kell begyűjteni.
Akaratlanul is eszembe jut, hogy most talán már teljesen máshogy állnék hozzá az apaság gondolatához. Talán éppen ennyi kellet, hogy megérjek rá, vagy nem is tudom. Az túlzás, hogy most akarnék gyereket, ha lenne választásom, de ha Lyn most közölné, hogy besikerült, talán én sem tartanám olyan drasztikus dolognak, mint hat évvel ezelőtt. Talán, ha nem rögtön kellett volna döntenem, és lett volna időm megszokni a gondolatot...
De ezen nincs értelme rágódni már. Odalépek vele a bárhoz, és rendelek egy dupla whisky-t, valóban csak udvariasság volt részemről a non-alkoholista vállalkozás, Andrews nem venne komolyan, ha narancslével állítanék oda, de neki attól tényleg komolyan gondoltam a javaslatot.
- A hölgy még gondolkodik, de szerintem az alkoholmentes koktélok közül válogat. Biztos forrásból tudom, hogy azok itt isteni finomak – pillantok át rá szemtelen mosollyal. De nem akarok erőszakoskodni, ez inkább csak egy újabb javaslat. Rosie-nak kértem egy ilyet a múltkor, mert tetszett neki, hogy koktélnak hívják, és az olyan misztikus, aztán mikor megtudta, hogy még sosem kóstoltam, muszáj volt nekem is innom belőle egy kortyot. Meglepően finom volt.
A feladat nem tűnik különösen nehéznek, de azért furcsa helyzet. Igaza van Norának, abban viszont nem vagyok biztos, hogy csak az én kedvemért mondta, vagy számára is szokatlan ez a szituáció. Nem vagyok teljesen tisztában vele, hogy mióta is zsaruskodik a modellkedés mellett – ez még mindig épp olyan szempillaakasztóan vadul hangzik, mint első nekifutásra –, vagy ez utóbbival már teljesen felhagyott?
- Na és ez most azt jelenti, hogy elvesztettük a reklámarcunkat? – puhatolózok finoman, ha már eszembe jutott, és közben a vendégek felé fordulok, az ügyfelem után kutatva a tekintetemmel. Ki is szúrom Andrewst, egyszerre két nőt is szédít. Mi a szösz? Mintha ikrek lennének. Nos, az ízlésében sosem volt kivetni való.
- Azt hiszem, meg is találtam – veszem a kezembe a frissen érkezett italomat, és anélkül hogy bármi mást hozzáfűznék, hagyom, hogy kövesse a tekintetemet.

Halkan felnevetek a visszakérdezésre. Létezik erre egyáltalán helyes felelet? Mindenesetre megválaszolja Ben helyettem is a kérdését egy újabbal. Nem vagyok benne biztos, hogy jó dolog-e, vagy sem, ha boszorkánynak titulálnak, de esetünkben, úgy tűnik, én csak nyertem vele. Ez a munka a cégüknél jókor jött, fontos volt nekem, és egy jó módja volt, hogy befejezzem a modell pályafutásomat.
A következő kijelentésére apró mosollyal bólintok, így jelezve felé, hogy értem. Tréfálkozhatunk róla, hogy behálóztam vagy csapdába csaltam, és nem volt más választása, de az igazság az, hogy dönthetett volna másképpen is, és azt is el tudtam volna fogadni, mert elhiszem, hogy ezt számára nem egyszerű meglépni. Talán több is forog kockán, mint egy enyhe rizikóval bíró küldetés, amiből nyilván, érthető módon, szeretné kihagyni majd a nevét, hogy a cégen belül senki se sejtse, miben segédkezett. A diszkréció és a bizalom határainak feszegetése ez az ügyfelek felé, ami már magában is árthat az üzletnek, és emellett nyilván egy állandó vásárlójuk és annak pénze vonódik ki az egyenletből, ha végül letartóztatjuk Andrewst. De egy percig sem feledkezhetünk meg arról, hogy egy tizenhat éves, ártatlan lány élete a tét. Ezt nem lehet pénzben mérni, nem lehet összehasonlítani, és számomra bármikor egyértelmű lenne a döntés. Csak sajnos, mint tudjuk, nem mindenki működik így.
- Teljesen igazad van. Az azért mégis csak kicsit már feltűnő lenne, ha mindketten Andrewst próbálnánk behálózni. Egyébként gyakran törnek rád efféle késztetések? - tudakolódom kicsit csipkelődve. Feltűnt már, hogy Ben nemigen fogja vissza magát hölgyek társaságában, de igazából szerintem nincs ezzel semmi baj. Ártatlan bókok, némi figyelem és kedveskedés, időnként minden nőnek jól esik. Sőt! Egyenesen felüdülés hozzá hasonlókkal találkozni a sok rámenős szemétláda között, akik tárgyként kezelik a gyengébbik nemet.
- Öhm... Én nem vagyok teljesen otthon a hoki témában, de Petersen szerint akármilyen pocsékul is játsszon a Rangers, az Islanders akkor sem fog soha felérni hozzájuk – közvetítem a kolléga véleményét, miután igyekszem olyan módon figyelni a fülesemből érkező hangokra, hogy az egyáltalán ne legyen feltűnő. - Shattenkirk viszont tegnap tényleg leszerepelt – vonom meg végül a vállam egy kisebb nevetéssel. Tekintve, hogy a hajam kellőképpen eltakarja a fülemet, végül is most egészen úgy tűnhet, mintha kicsit konyítanék is a tárgyalt sporthoz. Őszintén szólva ha választhatok, inkább jégtáncot nézek Charlotte-tal, de igazából ez most nem is tartozik ide.
- Ez már majdnem úgy hangzik, mintha aggódnál, hogy egészségesen táplálkozom-e – mosolyodom el ismét kissé huncutul. - De megnyugodhatsz, szedek elég vitamint, a gyerkőc is jól van. Épp csak egy kicsit megszomjaztam. - Az alkoholmentes koktélok ötlete fel sem merül bennem addig, amíg meg nem említi őket. Talán mert alapból sem kimondottan vagyok az a koktélozós típus, általában inkább a vörösborra, vagy esetleg másmilyen borra szavazom, de most valóban azonnal elcsábulok egy kicsit. Ám ahogy végigfuttatom a pillantásomat a kínálaton, Virgin Mary-n, a Safe sex on the beach-en, és társain, muszáj elfojtanom egy mosolyt, mert mintha minden második elnevezés egy-egy célzás lenne a várandósságomra.
- Hát jó, legyen akkor egy Shirley Temple – teszem le végül a voksomat a piros színű ital mellett. - Remélem, tényleg olyan finom lesz, ahogy mondtad, mert egy terhes nőt bűn ilyesmivel hitegetni – fordulok ismét Ben felé egy szélesebb mosollyal, míg a koktélra várunk. Ha alkoholos segítséget ehhez nem is kaphatok, de remélem, fokozatosan csökkenni fog bennem most már ez az izgatottság, ahogy az este előre halad. Ezt elősegítendő igyekszem kicsit közvetlenebb irányba terelni a beszélgetésünket, mert tény, hogy eddig még nem volt alkalmunk komolyabban szóba hozni, mi ez a meglepőnek nevezhető váltás a részemről.
- Igen, ez a projekt volt az utolsó, amit elvállaltam. Gondolom, ezt korábban nem említettem, de a modellkedés mellett kriminológiát tanultam, és néhány hónapja diplomáztam belőle. Apám nyomozó, és mindig is a nyomdokaiba akartam lépni, de aztán született egy lányom, akivel egyedül maradtam, és ez kicsit felborította a terveimet – árulom el Bennek, mert úgy érzem, lehetek vele őszinte, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel a belső infók eljutnak a kollégák felé is, akik elvileg ugyan már tudják, hogy van egy kilenc éves gyerekem, de arról talán még nem volt fogalmuk, hogy én magam is egy rendőr lánya vagyok. Nevelt lánya. Mert ugyebár az igazi apám egy ügyvéd volt Los Angeles-ből, akit sosem ismertem. Erre a részletre időnként még mindig emlékeztetnem kell magamat.
- Látjuk Andrewst – továbbítom a hírt egy halk kijelentéssel a társaim felé is, amikor Ben felhívja a figyelmemet az érkezőre. - Azt hiszem, az lenne a legokosabb, ha tennénk egy kisebb kört, bemutatnál néhány ügyfelednek vagy ismerősödnek, és végül így elérnénk hozzá is. Csak ne tévesszük közben szem elől – hozakodom elő a tervemmel, mert ha célirányosan oda tartanánk, és úgy közelítenénk meg, hogy eddig még egyetlen árva szót sem váltottunk senkivel, aztán meg szóvá tartjuk percekig, amíg az adatmásolás zajlik, azzal kicsit gyanússá válhatunk.

Nora & Ben

Érzem a csipkelődést a hangjában, de nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy csak viccelődni akar, és oldani a lappangó feszültségen – a sajátján talán még inkább, mint az enyémen –, vagy ez egy finom női beszólás volt a részéről.
Jómagam is a csipkelődés elkötelezett híve vagyok, szóval önmagában még nem gondolkodnék el rajta, de így szorosan az előző megjegyzése után, miszerint terveim között szerepel-e felszedni valakit, már kicsit furcsán érzem magam. Nem tudom, mire akar kilyukadni.
- Nem is hinnéd – vágok olyan arcot, mintha hétpecsétes titkot árultam volna el éppen. A hoki téma be is válik, amint kimondom azt a néhány mondatot, szinte azonnal érkezik rá a kontra, vagyis tényleg figyelnek minden szavamra. Nem csak úgy pörög a háttérben, ahogy Nora megpróbálta beállítani az előbb. Pedig Andrews még fel sem tűnt a színen.
- Ezzel nem vitatkozom – húzom félmosolyra a szám, ahogy lekerekítem a témát, annyira sosem érdekelt a hoki, a meccset se láttam, épp csak egy szalagcímben úszott elém a végeredmény, de jó volt letesztelni, hogy hogyan is működik ez az egész. Azzal sem voltam tisztában, hogy én nem hallom őket, csak Nora, de végül is, mivel az én fülembe nem tettek semmit, ez nem is olyan nagy meglepetés. Érteni mondjuk nem annyira értem, és mi van akkor, ha valami miatt különválunk egymástól? Biztos megoldhatták volna valahogy, ha akarják, elvégre nem csak hosszú hajú, női beépített ügynökök léteznek, gondolom. Bár hiányozni egyáltalán nem hiányzik, épp csak eltöprengtem rajta. Szívesen segítek, de addig jó nekem, amíg minél kevésbé vagyok bevonva.
- És ha tényleg aggódom? – vonom fel a szemöldököm játékos mosollyal. – Sosem tudhatod. Olykor még egy hozzám hasonló züllött alaknak is akadnak érzései – próbálom megsaccolni, milyen képet is alkothatott rólam. Valahogy úgy érzem, nem túl rózsásat, de végül is, azt vettem ki a szavaiból, hogy ezt az akciót leszámítva úgysem találkozunk többet. Nem dolgozik már modellként, így a szakmai köteléknek vége. A terhessége miatt a Camaro reklám-megjelenései is véget értek. Zsaruként pedig a lehető legjobb kívánság az, hogy ne kelljen sűrűn összefutnunk.
- Bár úgyis megpróbálná letagadni – teszem hozzá somolyogva. – Az biztos.
Úgy tűnik, sikerült meggyőznöm a figyelmébe ajánlott alkoholmentes koktélokkal kapcsolatban. Azt én is csak remélni tudom, hogy finom lesz. Igazából Rosie-tól származik a tipp, nem is tőlem.
- Ha mégsem, azt sajnos nem rajtam, hanem egy hat éves kislányon kell leverned – hárítom a felelősséget egy bujkáló mosoly mögött. Míg várakozunk, körbepillantok. Elég sok ismerős arcot látok, csak ne akarjon idejönni senki beszélgetni. Nem szeretnék a rendőrség kezébe kiadni semmilyen belső információt. Ők viszont nem tudják, hogy lehallgatnak, szóval választhatok, vagy bunkó leszek, és azonnal lerázom az illetőt, vagy extrán szívás lesz, és még az is lehet, hogy a következő vádlott én leszek. De nem hinném, hogy erre sor kerülne, inkább csak a falra festett ördög mondatja velem. És ezzel egy időben meg is látom Davidet. Aki az egyetlen főnököm ezen a helyen. Egy kilencven fokos fordulattal vissza is kanyarodok Norához.
- Nem, tényleg nem – és az is megfordul a fejemben, hogy miért nem. Bizonyára attól tartott, hogy ez esetben nem őt választanánk, és lehet, hogy így is lett volna. David elég makacs tud lenni az elképzelései terén, és a paranoiás viselkedést is egész hűen lefedi. Szereti olyanokra bízni a munkát, akikben már valamennyire megbízik.
- De akkor gratulálok a diplomádhoz – pillantok rá apró mosollyal. – Apád biztos dagad a büszkeségtől. – És itt nagyon figyelek, hogy még véletlenül se jusson eszembe az enyém. A következő mondattal rá is segít, mert éppenséggel ezt sem tudtam róla eddig.
- Nahát. Már megérte eljönni erre a küldetésre. Húsz perc alatt többet megtudtam rólad, mint előtte hónapokon keresztül – hajlik halvány mosolyráncba az arcom, és biccentek is a pincér felé, mert látom, hogy közben meghozta a kért italokat.
- Írja csak hozzá a számlámhoz. Benjamin Henson – teszem azért hozzá a biztonság kedvéért a nevem, mert úgy tűnik, új a srác, még nem ismerjük egymást.
- Na és ez hányadik bevetésed azóta? – folytatom a témát, ám ahogy újra a terem belső része felé fordulok, és belekortyolok a whiskymbe, meg is pillantom a ma esti célpontot, Nora pedig közvetíti is a kollégái felé.
- Ahogy parancsolja. Mi a helyes megszólítás? Nyomozónő? Vagy van valami spécibb? – húzom ki magam, megvárom, hogy belé karoljon, aztán már vezetem is a társaság felé. Azért azt jócskán megválogatom, hogy kikhez. Kész szerencse, hogy Marilyn ma este nincs jelen, még a végén félreértené a helyzetet.
De alig indulunk el a pulttól, a társaságunk helybe jön.
- Ben – nyújtja felém a kezét az egyik ügyfelem. – Mi a helyzet? Ha nem vagyok indiszkrét, ki ez az elbűvölő hölgy az oldaladon?
- Most lebuktál, Robert, ezek szerint nem nézted meg az új reklámunkat. Ami mostanra már nem is annyira új – vigyorodom el, ahogy kezet rázom vele. – Nora Weston, az új Camaro arca – mutatom be őt is.
- Na és hány hónapja is volt az a forgatás? – érdeklődik, látszólag tényleg kíváncsian, de ismerem, pontosan tudom, hogy mire céloz Nora pocakja láttán, és az arcán sunnyogó mosoly is elárulja.

Kuncogok Ben feleletén, főleg amiatt, ahogyan azt tálalja. Remélem, nem veszi tőlem zokon a csipkelődéseket és ugratásokat, az ilyesmi néha ösztönösen jön belőlem, főleg ha olyanok társaságában vagyok, akiket kedvelek. Ben még talán nem ismer eléggé ahhoz, hogy ezt tudja, bár egyelőre nem úgy tűnik, mintha zavarná a dolog, épp ellenkezőleg. A reakciója legalábbis arra enged következtetni, hogy őt is szórakoztatja az ilyesmi.
- Züllött alak? Ugyan! Erősen kétlem, hogy az lennél – ingatom a fejem, de közben összehúzott szemekkel méregetem, mintha a gondolataiban próbálnék épp kutakodni, vagy a homlokáról szeretném leolvasni a legszörnyűségesebb titkait. Nem mondom, hogy a rosszfiúk rejtett tehetségekkel rendelkező szakértője és mindentudója lennék, sem azt, hogy nem lehetne megtéveszteni, és való igaz az is, hogy csupán néhány hónapja nevezhetem magamat rendőrnek és kriminológusnak, de a hétköznapi életben körülvesz néhány olyan ember, akik valóban súlyos titkokat őriznek, és Ben nem emlékeztet egyikükre sem. Szeretem a családomat olyannak, amilyen, de talán pont azért kedvelem ezt a fickót annyira, mert vele ilyen téren minden sokkal egyszerűbbnek tűnik. Szinte már üdítő. - De mindenesetre hálás vagyok, hogy figyelsz az egészségemre – teszem hozzá elmosolyodva, félig játékosan, félig komolyan. Legyen az baráti féltés, vagy a szokásos, várandósokra irányuló plusz figyelem, azt csak nem vehetem zokon, ha valaki aggódik értem.
- Egy hat éves kislány? - vonom fel a szemöldököm érdeklődve. - Csak nem a lányod? Eddig nem is említetted, hogy apa vagy – jegyzem meg kissé meglepve, de igencsak kíváncsian. Érdekes, hogy a bő fél éves ismertségünk alatt még egyáltalán nem is került szóba a család, de való igaz, hogy nem beszéltünk sokat eddig személyes témákról. A csemetéjéről viszont egy szülő szerintem mindig szívesen mesél, szóval azt hiszem, gazdagodtunk egy újabb közös ponttal, amiről társaloghatunk. Amint én is beavatom Bent néhány dologról magammal kapcsolatban, ő hangosan is megfogalmazza azt, ami az imént nekem is végigfutott az agyamon, hogy eddig milyen keveset tudtunk egymásról.
- Köszönöm – fogadom először is elmosolyodva a gratulációját. - Igen, azt hiszem, eddig mindig főképp a munka volt a középpontban. Apám... - bólintanék a büszkeség dologra, de érzem, hogy azonnal az arcomra íródnak a jelenleg elég vegyes érzéseim a szüleim irányába, így végül bizonytalanul megvonom a vállam. - Vele most egy kicsit bonyolult a viszonyom. Igazából fogalmam sincs, hogy mit is gondolhat az új munkámról – teszem hozzá némileg eltűnődve, kicsit mintha hangosan gondolkodnék. Aztán magamhoz veszem a poharamat a pultról, és hamar meg is kóstolom az italt. Éppen jókor, mert Ben afelől érdeklődik, hogy ez mégis hanyadik küldetésem. Nem szívesen árulnám el neki, hogy eddig legfeljebb csak megfigyelőként voltam jelen a bevetéseken, mert tartok tőle, hogy akkor kevésbé bízna a munkám eredményességében. Bár most valóban én vagyok ebben a középpontban, de az egységem a háttérből támogat, tényleg nem hiszem, hogy lenne miért aggódni. Szerencsére közben meg is pillantjuk a célpontot, és ezzel könnyedén elterelődik a szó.
- Járőr. Még csak járőr vagyok. És diplomás kriminológus, aminek hála hamar bekerültem egy kiváló nyomozócsoportba, de ahhoz, hogy nyomozó legyek, még le kell tennem egy vizsgát, aztán várni türelmesen az előléptetésre – magyarázom el neki mosolyogva, miközben belekapaszkodom a felém tartott karjába, és megindulok vele a kiszemelt vendégek felé. Egy barátkozós kedvű, enyhén tolakodó típusú pasas azonban az utunkat állja.
- Örvendek, nyugodtan szólítson csak Norának – fogok vele kezet a bemutatás után, ám hamar elkerekednek a szemeim, amikor a pocakomról Benre pillantva felteszi a kérdését. - Lassan fél éve – felelek, de aztán elnevetem magam zavartan, mert a Robertnak nevezett ismét a pocakomat vizsgálja, és ha van ebben már egy kis jártassága, akár ki is következtetheti, hogy odabenn a gyerkőc is hasonló időben foganhatott. Való igaz, csupán egy-két hét az eltérés, az állásinterjúra már várandósan mentem, csak épp nem tudtam róla. Azért remélem, nem fog most itt elméleteket gyártani arról, hogy a két dolog valamiképpen összefügg. Azt hiszem, az egyszerre lenne vicces és meglehetősen kínos.

Nora & Ben

 

- Vigyázz, mit mondasz, mert most már hangfelvételünk is van róla – figyelmeztetem játékos hangsúllyal. Vicces, ahogy méreget, talán mindketten azt az apró feszültséget próbáljuk oldani, amit a közelgő feladat előlegez meg számunkra: neki, mert első bevetés – amiről én még csak nem is tudok –, és nekem, mert szintén először csinálok ilyesmit. Ráadásul ennek teljes tudatában is vagyok.
Illetve ez így nem annyira pontos, régebben voltak rizikósabb ügyeim, hamisítás, és néhány törvényen kívül eső biznisz, de szerencsére elég hamar kiléptem belőle. Mindenki csinál valamilyen hülyeséget, mielőtt rátalálna a megfelelő ösvényre. Én viszont itt a GM-nél rátaláltam, és nem is szeretném kockáztatni. De emellett a segítséget sem akarnám megtagadni, mivel vezető vagyok, van választásom, és úgy döntöttem, hadd szóljon a buli. Remélem, nem fogom megbánni.
- Mert nem is vagyok – javítom ki egy félmosollyal. Nem is gondoltam végig, hogy ez a megjegyzés arra enged majd következtetni, hogy a hat éves kislány az enyém. Furcsa ezt kimondani. Azért nagyon ritkán kényszerülök abba a helyzetbe, hogy ilyen szó szerint és adekvátan le kell tagadnom Rose-t. Általában nem kérdeznek rá így direktben, vagy mikor Marilyn egyszer-kétszer behozta az irodámba, utána volt, hogy viccelődtek vele, de az megint más.
- És pedofil sem, mielőtt rákérdeznél, hogy akkor miért koktélozgatok hat éves kislányokkal – mosolyodom el újra. – Van olyan kolléga, aki néha behozza a csemetéjét. Pedig rettenetesen bal… szóval nem értek a gyerekekhez. – És most ezt is elmeséltem egy egész nyomozócsapatnak. Elég vicces, hogy épp most kerülnek elő ilyen témák, amikor be vagyunk drótozva. Mert ez rá is igaz.
- Igen, az apákkal mindig nehéz. Ezt aláírom – kortyolok bele az italomba, miközben hallgatom. A hallottak alapján ez nála is gond lehet, még ha a bonyolultat jelenleg nem is tudom dekódolni. Rákérdezni a hallgatóbizottságunk miatt nem akarok.
- A türelmes várakozást legalább izgalmassá teszi majd a baba – jut eszembe, hogy mindemellett, amit végigsorolt még terhes is. Neki sem lesz unalmas az elkövetkezendő pár éve, úgy látom. Bár még mindig nem szoktam meg, hogy rendőrként kell tekintenem rá, ne tudom, ez a pillanat egyáltalán elérkezik-e valaha.
Közben elindulunk Andrews felé, szándékosan nem direktben hozzá, csak hogy ott legyünk a közelében, szóval kapóra is jön a kollégám kezdeményezése. Bemutatom őket egymásnak, de az elhangzó megjegyzés még engem is váratlanul ér. Norával együtt én is elnevetem magam.
- Ünneprontó vagy, Robert. Ez még titok. Épp most akartuk bejelenteni – csapom le a magas labdát, szándékosan úgy, hogy ne tudja eldönteni, most tényleg ennyire beletenyerelt-e, vagy csak szívom a vérét. – De reméljük, Mr. Andrews sem hallotta meg – nézek körbe, mintha csak azt figyelném, ki állhatott hallótávolságon belül. Persze, szándékosan úgy az említett, ha akarja, simán kihallja, ha mást nem is, a saját nevét biztosan.
Csak egy próba. Meglátjuk, idecsalogatja-e.
- Mr. Andrewsnak ám mindenhol füle van – hangzik fel a hátam mögött az ismerős bariton hang. És bingó. A tekintetem Norára téved, hiszen jelenleg ő áll szemben a férfival, aki vélhetően idefordult hozzánk. Afféle néma üzenet ez részemről, hogy eddig sikerrel jártunk, a találkozót ezennel össze is hoztam, innentől kezdve rábízom az irányítást. És persze, ettől függetlenül továbbra is állok rendelkezésére. Most lesz igazán izgalmas a helyzet.
Majd oldalra is fordulok, hogy ne legyek udvariatlan, és az érkezőt is üdvözölhessem egy rövid kézfogással.
- Mit nem hallhatok meg? – néz végig a társaságon majdhogynem olyan megjátszottan szúrós tekintettel, amit az előbb Nora produkált.

- Nem lehet, hogy inkább neked kellene vigyáznod? - kérdezem egy cinkos mosollyal. Végül is az ő makulátlanságát, avagy annak hiányát tárgyaltuk éppen. De a csapatomnak most egyébként esze ágában sincs Ben múltjában vájkálni, vagy a legféltettebb titkait felfedni. Most mindenki egyedül Andrewsra koncentrál, és egy tizenhat éves lány életének megmentésére. Minden más mellékes. Persze ha a tervei között szerepel kirabolni holnap egy bankot, annak a részleteit azért valóban jobb lenne, ha nem itt és most akarná megosztani velem.
- Ó, bocsánat, teljesen félreértettem – kezdek el magyarázkodni, és tényleg nem is tudom, miért következtettem egyből arra, hogy az említett kislány a gyereke lenne. De a zavarom hamar tovaszáll, és felnevetek, amikor ezután ő kezd további szabadkozásokba. - Oké, már értem, tehát egy kolléga kislánya, akivel koktéloztál – foglalom össze széles mosollyal. - Nem olyan nehéz igazából szót érteni velük. Legalábbis a legtöbbjükkel nem. Az én lányom kilenc éves, de néha sokkal többnek tűnik, olyan okosságokat tud mondani. - Egy kicsit talán furcsa, hogy egy bevetés során ilyen könnyedén el tudunk csevegni, de ez pozitív dolog, hisz egyfelől ettől csak hitelesebb lesz a beépülés, egy átlagos párosnak tűnünk, akik jól szórakoznak, másrészt oldja a háttérben zajló események miatti feszültséget. Nekem is, és szerintem Bennek is könnyebb így, hogy nem folyamatosan azt lessük, vajon hol a kiszemelt, és hogyan férkőzhetnénk a közelébe, hanem csak könnyedén elvegyülünk.
Tekintetem érdeklődővé, némileg fürkészővé válik az apákkal kapcsolatos teljes egyetértésére felfigyelve, de nem kérdezek rá. Ha megtenném, akkor úgy lenne a fair, ha én is beszélni kezdenék az enyémről, ez pedig most túl bonyolult lenne, kissé fájdalmas, és egyáltalán nem ide való.
- Na, igen, sokak számára valószínűleg meglepő, vagy érthetetlen lehet, miért vágtam bele ebbe várandósan, és hogyan tervezem összeegyeztetni a gyermeknevelést a munkával. De az előbbiben szerencsére már van némi rutinom, és ezúttal több segítségem is, az utóbbi terén pedig egy olyan lehetőséget kaptam, amit ezúttal nem hagyhattam ki – vonom meg a vállam. Bár meglehet, nem pontosan erre célzott, de való igaz, akadnak olyanok jelenleg az életemben, akik elképzelni sem tudják, hogyan vagy miért akarnék ennyi mindennel foglalkozni egyszerre. Én viszont igazából egyelőre nem gondolom úgy, hogy az egyik dolog kizárná a másikat. De természetesen a baba miatti izgatott várakozás egy pillanatig sem halványul el még egy ilyen mozgalmas nyomozás közben sem.
Miután úgy döntünk, az lenne a legcélravezetőbb, hogy egy kis sétálgatással, több vendéget is útba ejtve közelítsük meg a gyanúsítottat, a társaság hamar helybe jön hozzánk. Robert óvatos, tréfás célozgatására Ben a lehetőséget kihasználva olyan módon reagál, hogy közben közelebb csalogatja Andrewst is. A fickó egy féloldalas mosollyal, gyanakvó tekintettel közelít mögötte.
- Ezek a kedves úriemberek, azt hiszem, ilyen rejtélyes elszólásokkal próbálnak nagyobb reklámot csinálni a cégnek – mosolygok barátságosan a mellénk lépőre, megválaszolva a kérdését, és igyekezve letörölni az arcomról mindenféle ellenszenvet. - A másik tippem az lenne, hogy Robert ilyen finom célozgatásokkal arra próbál kilyukadni, hogy a mellettem álló fess fiatalember lenne a születendő gyermekem apja. Ám mielőtt még ilyen téves pletykák kelhetnének szárnyra, inkább elárulom, hogy Mr. Hensonnak az ég világon semmi köze nem volt a csöppség fogantatásához – ingatom kissé a fejemet enyhe rosszallással, de mosolyogva téve rendet a fejekben. Na még csak az hiányozna, hogy elkezdjenek rólunk ilyen híreket terjeszteni. A jelenlevők talán szórakoztatónak találják a témát, de én még emlékszem, hogyan reagált Chris, amikor azt feltételezte rólam, hogy közöm van az egyik kollégához. Inkább nem szeretnék bonyodalmat, van abból elég az életünkben egyébként is.
- Ha nem tévedek, Nora Westonhoz van szerencsém – fordul felém immár teljes alakjával Andrews, és látható csodálattal mér végig. - Kegyed még elbűvölőbb, mint a reklámfilmben. Ne is figyeljen arra, amit Robert mond, vagy tesz. A fickó egy sunyi gazember. - Halkan felnevetek a szavaira, mintha valóban szórakoztatna a kijelentés, és tényleg cinkostársra lelt volna bennem, de csupán az a mondat vibrál a gondolataim között, hogy „itt te vagy a legnagyobb gazember”.
- Nora, akadt egy kis probléma – csendül fel Peterson hangja a fülesemen keresztül. - Andrews telefonját valószínűleg valamilyen kód védi. A másolás nem működik. El kell lopnod a mobilt, ha eredményeket akarunk. - A szavak hallatán a tekintetem alig észrevehetően Benre villan, majd vissza a gyanúsítottra. Próbálom felmérni, hol tarthatja a készüléket, és mégis hogyan tudnám megszerezni.
- Köszönöm, igazán kedves – felelem némi fáziskéséssel a férfi iménti mondandójára. - Ne aggódjon, a modellszakmában már régen megszoktam a sunyi embereket – küldök felé egy cinkos mosolyt, majd egy picikét közelebb hajolok, mint aki egy titkot készül megosztani. - Egyedül amiatt csüggedek egy kissé, mert az állapotomra hivatkozva senki sem mer ma este táncba hívni. - Szerencsére nem is kell több noszogatás Andrewsnak, máris udvariasan tartja nekem a kezét, annak jeleként, hogy azonnal kísérne is a táncparkettre. Mielőtt elfogadnám azt, még Ben felé nyújtom a félig elfogyasztott koktélomat tartalmazó poharat, és alig láthatóan biccentek mellé, amiből csak ő értheti, hogy a küldetés egyelőre sínen van.

Nora & Ben

 

- Én mindig vigyázok – nézek rá titokzatosan, bujkáló mosollyal. – Ez az üzletemberek sorsa. De most már rendőri végzésem van róla, hogy rendes alak vagyok. Semmi zűr, semmi bonyolultság. Szerinted a barátnőmet is meg fogja győzni? – viccelődöm tovább, igazából félkomolyan, még ha Norának halvány fogalma sincs róla. A GM-nél senki nem tudja még, hogy lenne valakim, már az nyílt titok, hogy szeretem a nőket, és mostanra tennem sem kell túl sokat ahhoz, hogy máris hírbe hozzanak valakivel, erre Cherry a legjobb példa, de Marilyn óta nem volt állandó kapcsolatom. Vagy komoly. Vagy hogy kell ezt nevezni. És csodával határos módon, mióta visszatért dolgozni, még egyszer sem buktunk le, pedig szeptember eleje óta mostanra már bőven eltelt több is, mint egy hónap. Jelenleg céges ügyben van Washingtonban.
- Semmi gond, én voltam félreérthető. Mások is hitték már, hogy az enyém. – És meg is ijedtem. Rosie talán az életem legnagyobb titka, és ennyi év után sem tudom, mit kellene tennem. Az a baj, hogy most már hiába látom, hogy nem volt feltétlenül jó döntés, amit meghoztam a múltban, de akkor, ott, valamiért szükséges volt, és megvolt az oka. Ám minél több idő telik el, annál nehezebb lesz helyrehozni. Ha igazán őszinte akarnék lenni magammal, be kellene ismernem, hogy rettegek a gondolattól, hogy mindenki megtudja: mégis én vagyok az apja. De attól is, hogy maga Rose hogyan reagálna. Szóval nem. Ez egyáltalán nem jó ötlet. Talán majd egyszer, valamikor… Így is jól elvagyunk néha.
- Így van – erősítem meg a tippjét, de nem nézek rá, a tekintetem inkább a pultot és a szorgoskodó bartendert fürkészi, látszólag, ahogy félig a magasított berendezésnek dőlve ácsorgok, és a gondolataim ütemére szórakozottan megforgatom párszor a kezemben tartott poharat.
- Akkor szerencsés vagy. Itt a szalonban általában úgy randalíroznak, hogy azon töprengek, ha én lennék az apjuk, mostanra már rég fellógattam volna magam. De akkor is, amikor az egyik egyszer a nagy futkosás közben nekiesett az egyik kiállított autónknak, és valami játékkal behorpasztotta az ajtaját. Mivel csak az egész oldalával együtt tudtuk cserélni, az apukának majdnem két havi fizetésembe fájt a dolog – mosolygok visszaemlékezve. – Nem is hozta többet magával a kölyköt.
A nagy beszélgetés közben már-már majdnem meg is feledkezek a feladatunkról, de mikor hátrafordulok, és meglátom Andrews-t, sajnos mindent eszembe is juttat. De egyelőre még nem rohanjuk le, az túl feltűnő lenne, csak szemmel tartjuk.
Mikor azt mondja, visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, meg is értem, sosem gondoltam úgy, hogy a nőknek le kellene mondani a karrierjükről – bár nem szívesen használom ezt a szót –, a gyerekvállalás miatt, igaza van abban, hogy összeegyeztethető a kettő, és ez a nyomozósdi is, eleinte biztos, hogy nehéz lesz megszokni, de így, hogy megismertem a dolog hátterét, már sokkal inkább érthető, és az is tuti, hogy szexi rendőrnéni lesz. Viszont ezzel a mostani küldetéssel nem biztos, hogy egyetértek.
Nem mondanám neki, mert véletlenül sem akarnám, hogy rossz érzéseket keltsek benne, vagy olyasmit mondjak, amivel magamra haragítanám, de én ezer százalék, hogy hasonló esetben ezt a küldetést a terhesség ezen szakaszában nem engedném Lynnek. De nem csak javasolnám, hanem egyáltalán nem. Már ha olyan szituáció állna elő, hogy együtt terveznénk és várnánk egy babát.
A kérdés, hogy vajon megbocsátaná magának valaha is, ha a gyermekének baja esne emiatt? Bárhogy állítják is, hogy biztonságos és semmi rizikó, emberekről beszélünk, méghozzá bűnözőkről – ha igaz ez a vád, hogy az ügyfelem éppen fogva tart egy tizenhat éves lányt –, akik bármikor máshogy dönthetnek, mint ami előre ki van számolva, én már csak tudom, egész életemben emberekkel foglalkoztam. A rendőrség dolgaihoz nem értek, de szerintem benne van a kockázat, hogy valami hiba csússzon a gépezetbe, méghozzá fokozottan. Na, de bízzunk a legjobbakban.
Andrews-t nem nehéz odacsalogatni, mikor meglátom az első lehetőséget, ki is használom, ő pedig bekapja a csalit. Hagyom, hogy ő beszéljen, így máris kapcsoltba léphetnek.
- Ezt pedig csak megerősíteni tudom. Ha mást mondanék, már nem is lenne a titok – fűzöm hozzá egy mosollyal Nora szavaihoz. Andrews úgy látszik, látta a kampányfilmet. Nora kiléte nem ismeretlen előtte.
- Így igaz – adok igazat neki a sunyi gazember hallatán –, vigyázzon, ezekben a körökben ez már-már kötelező vonás – címzem a mondat másik felé Norának. – Aki túlságosan kilóg a sorból, az nem is kapott meghívót – szélesedik ki a mosolyom a végére, és Andrews meg Robert is elneveti magát. Jóban vagyunk, és emiatt egy kicsit szar alaknak is érzem magam, hogy így behúzom a csőbe. De ha gyerekeket rabolgat, akkor nincs más választásom. Ha a vád nem igaz, úgyis tisztázza majd magát. Kár, hogy túlment a határon, azt az oldalát, amit ismertem, kedveltem.
Néhány pillanattal később Nora már a poharát nyújtja felém. Mi a manó? Táncolni készül Michaellel? Azért meglepődök ezen a lépésen, és mikor elveszem tőle a poharat, enyhén fel is vonom a szemöldököm, de a bólintása azt jelzi felém, hogy kézben tartja a dolgokat, és úgy véli, rendben lesz. Nem bánnám, ha túllennénk már ezen az egészen, szeretem én az izgalmakat, de főleg akkor, ha egyedül én kockáztatok. Míg táncikálnak, elbeszélgetek Roberttel, de úgy helyezkedek, hogy ne nagyon kelljen levennem róluk a tekintetem.
- Elárulok egy titkot. Eddig még csak egyszer táncoltam állapotos nővel. Legalábbis tudomásom szerint – súgja felé Andrews menet közben. – De annak az lett az eredménye, hogy másnap meg is született a baba. A feleségem is ilyen kis tűzről pattant nő, mint maga, de ígérem, ezúttal igyekszem nem beindítani a szülést itt helyben – mosolyog, és azzal bele is kezdenek.
- Ha nem vagyok túl indiszkrét, mit értett az alatt, hogy modellként hozzászokott már a sunyi emberekhez? – kíváncsiskodik, a pillantását le sem véve Noráról.

Halkan felnevetek Ben titokzatos tekintettel tálalt szavain. Ha rendőri végzése nincs is a makulátlanságáról, a ma esti közreműködését egyértelműen értékelem én is, és a csapatom is. Az utolsó kérdését hallva viszont hamar úrrá lesz rajtam a leplezetlen kíváncsiság.
- Egy barátnő? Ó, na mesélj róla! – pillantok a szemeibe érdeklődő mosollyal. Mondjuk nem tudom, miért lep meg a dolog. Talán mert eddig nem is sejtettem, hogy Ben a komoly kapcsolatok híve lenne. Bár nyilvánvalóan butaság volt tőlem mást feltételezni. Jóképű, rendes, intelligens fickó, közel sem olyan nehéz elképzelni róla, hogy van valaki komoly az életében.
- Igazán? - kérdezek vissza, mikor a megnyugtatásomra elárulja, hogy az imént emlegetett lánykáról más is hitte már, hogy az ő lánya. - Talán csak nem épp a barátnőd gyerkőce? - teszem fel az újabb kérdést, és meglehet, ismét nagyon melléfogtam a feltételezéssel, de szerintem lenne némi értelme a következtetésemnek. Egy kolléga csemetéje, akivel eleget mutatkozik ahhoz, hogy az övének higgyék... Persze nem kizárt, hogy bőven van még mit csiszolni a nyomozói készségeimen, a szimatomon, vagy nevezzük bárminek.
- Egyébként, ha engem kérdezel, szerintem jó apa lennél – jegyzem meg csak úgy mellékesen. Az alapján, amilyennek eddig megismertem, tényleg így gondolom. A sztoriját figyelmesen hallgatom, végül kicsit elnevetem magam, majd a fogamat szívom annak jeleként, hogy nem lettem volna az apuka helyében. - Na igen, vannak gyerekek, akik néha kicsit nehezebben kezelhetőek, vagy neveletlenek. Főleg olyan családoknál, ahol a szülők sokat dolgoznak, vagy más okból nem tudnak eleget foglalkozni a csemetéikkel. Viszont, véleményem szerint, a legtöbbször a kicsik csak azért rosszalkodnak, mert több figyelemre vágynak, és ha ezt megkapják, könnyen kis angyalokká változhatnak. Mindenesetre aláírom, szerencsés vagyok a lányommal. A történeted után meg még inkább így érzem – jegyzem meg végül elmosolyodva, szapora bólogatások közepette. Mert persze nem csak nevelés és odafigyelés kérdése ez. Akadnak természetüknél fogva elevenebb gyerekek is, akiknek nagy a mozgásigénye, és már csak ezért is több odafigyelésre van szükségük, és akadnak nyugodtabbak, akik jobban feltalálják magukat egyedül is. Charlie-ra is inkább az utóbbi jellemző.
A frissen kapott italainkkal megindulva hamar társaságot is találunk, és Bennek hála a gyanúsított is hamar csatlakozik hozzánk. Az eredeti feladatom szerint elég kellett volna legyen néhány percnyi könnyed társalgás, amivel nincs is probléma. Ben szerencsére ismeri ezeket a fickókat, és nem esik nehezére beszélgetést kezdeményezni, én pedig hamar bekapcsolódom, hogy a lehető legtovább szóvá tarthassuk Andrewst. A kolléga a fülesen keresztül azonban néhány pillanattal később már azt jelzi, hogy az alaptervünk sajnos nem fog működni. Gyorsan ki kell találnom valami mást, hogy megszerezzem a telefont, és mielőbb észrevétlenül távozhassunk. Egy tánc lehetőséget biztosíthat arra, hogy elég közel férkőzhessek hozzá. Látom Ben arcán, mennyire meglepődik a változás miatt, de most nincs időm, sem lehetőségem magyarázatot adni neki, csupán a tekintettem tudom megüzenni, hogy minden rendben van, és reménykedem, hogy ennyiből is megérti.
- Tűzről pattant volnék? - nevetek fel röviden, szórakozottan, és kicsit meglepetten az elhangzott jelzőre. Még sosem neveztek így. - Ne aggódjon, kétlem, hogy ezúttal is megtörténhet ez, még csak a hatodik hónapban vagyok. De köszönöm, hogy figyelmeztet, és elárulta ezt a titkot – mosolygok rá, közben már közelebb is von, egyik karja a hátamon, majd táncolni kezdünk. Elismerem, a modora kifogástalan, ezzel bárkit könnyen megtéveszthet. Olyan, mint a legtöbb politikus, szép szavakkal és ígéretekkel szédíti a népet, a szekrénye meg tele van csontvázakkal.
- Ó, tudja... a modelleket sokan hajlamosak úgy kezelni, hogy csak egy szép pofi, és kevés sütnivaló. És mindig akadnak olyanok, akik ezt meg is próbálják kihasználni... - Nem megyek bele a részletekbe, és nem kezdem fejtegetni, de való igaz, nem egyszer volt már dolgom olyanokkal, akik csak egy buta libának hittek, bepróbálkoztak, megpróbáltak átverni, és így tovább. Néha úgy érzem, a modelléveim árnyoldala rendőrként is kísért. Akadnak, akik nem igazán értik, egy „magamfajta” miért akar nyomozó lenni, vagy hogyan lehet az.
- De szerencsére pozitív tapasztalataim is vannak. A munkám által lehetőségem van megismerni új embereket, nagyszerű embereket is, részt venni olyan projektekben, amelyek létrejöttét valamilyen nemes ügy inspirálta. - A beépülés miatt jelen időben kell beszélnem, de kicsit tényleg olyan, mintha még nem is hagytam volna hátra teljesen a szakmát. És az említett dolgok miatt néha igazából kicsit hiányzik is.
A dalnak lassan vége, és tudom, hogy ideje cselekednem. - Köszönöm, hogy megmentett az egész estés ácsorgástól – jegyzem meg egy hálás mosollyal, és közben a lehető legészrevétlenebb módon igyekszem kicsempészni a nadrágzsebéből a telefont. Már a tánc alatt sikerült kifigyelnem a helyét. Pillanatok alatt csúsztatom azt a ruhám alsó részének ráncai közé rejtett zsebbe. Aztán azon vagyok, hogy a légzésemre figyelve legyűrjem az izgatottságomat, miközben visszakísér az iménti társaságunkhoz. Hálás tekintettel visszaveszem Bentől a poharat, és bele is kortyolok az italba. Aztán úgy fél perccel később ismét rá emelem a pillantásom.
- Ben, megtennéd, hogy kikísérsz egy kicsit a friss levegőre? Azt hiszem, kezd megártani ez a tömeg, egyre kevesebb az oxigén idebenn – sóhajtok, és ha együttműködő, belé is karolok. Abban a hitben, hogy senki nem találhatja különösnek, ha egy várandós nő levegőzni szeretne, azon vagyok, hogy mielőbb leszállítsam a megszerzett zsákmányt.

Nora & Ben

 

Annyira belém rögzült, hogy Lynnel kapcsolatban titkolóznom kell, hogy mikor rákérdez a barátnőre, azonnal ez vágódik be. Pláne így, hogy többen is lehallgatják a beszélgetésünket, még ha tudom is, hogy a nyomozóbrigád valószínűleg elsősorban nem a szerelmi életem iránt érdeklődik, egy visszafogott mosolyon kívül nem sok mást fűzök hozzá.
- Olyan meglepő? – kérdezek vissza, és a mosoly mellett halványan meg is emelem a szemöldököm.
- Nem rossz következtetés, Miss Weston. Látom, a szakmai ártalom első jelei máris jelentkeznek. A párod hogy viseli? – incselkedek vele vigyorogva, de láthatja, hogy csak viccelődőm. Összességében viszont tény, hogy erre sem mondok konkrét választ. Mikor megjegyzi, hogy jó apa lennék, érződik, hogy meglepődöm, és egy kicsit talán zavarba is jövök. Fogalmam sincs, ezt miből gondolja. Szerintem meg pocsék. Hogy lehet ezt megállapítani? De a valóság sajnos úgyis engem igazol.
Az elméletében végül is lehet valami, azt hiszem, én is azért voltam rossz gyerek, mert apám nem sokat volt jelen az életemben, de valahányszor felbukkant, nem mulasztott el bűntudatot kelteni, hogy anyám nevelését minősítem a viselkedésemmel.
Na de vissza a tervhez és az estéhez. Nemsokára már magával Andrewsszal beszélgetünk, és ez azt jelenti, hogy az akció pompásan halad. Egészen addig a pontig, amikor is Nora táncba indul vele. Kérdőn nézek rá, de a felém küldött pillantásában benne van, hogy tökéletesen uralja az eseményeket. Nem tudom, miért döntött így, hiszen hozzám még nem jutott el a hír, hogy az adatok megszerzése problémákba ütközött, de bízom benne; ha szükségesnek látta, biztos megvolt rá az oka. Nem hinném, hogy szórakozásból vállalkozott volna rá, tudom róla, hogy ha tehetné, két kézzel megfojtaná a fickót. Szóval azért viszonylag gyakran pillanatok feléjük.
- Az ilyen szépségekre, mint amilyen magácska is, nagyon kell ám vigyázni. Pláne áldott állapotban. A férfiak sajnos hajlamosak néha megfeledkezni erről. De ne értsen félre, ezzel véletlenül sem a sütnivalójára céloztam – mosolyodik el titokzatosan Andrews, Nora megelőző mondataira reagálva.
- Az én kislányom is modell, pedig higgye el, nagyon szerettem volna lebeszélni róla – nevet fel röviden, nem hangzik annyira őszintének a jókedve. – Tudja, egy apa mindig aggódik a csemetei miatt – lágyul el a tekintete egy rövid pillanatra, de szinte azonnal meg is keményedik. – A férfi pedig akkor férfi, ha meg tudja védeni a családját, nem igaz? – állapodik meg a tekintete végül Nora vonásain.
- Remélem, magával semmi olyasmi nem történt, amit az édesapja nehezen bocsátana meg magának. – Nem mond semmi konkrétat, mégis, az arca, a tekintete és az elhangzott szavak egy nyomozó számára nagyon is elgondolkodtatóak lehetnek.
- Sok modellel dolgoztam már, de eddig még egyikük sem a nemes ügyeket emelte ki pozitívumként – hajlik újfent egy megfejthetetlen mosolyra a szája széle, és elismerően pillant Nora szemeibe. A tánc közben a végéhez közeledik, és lassan véget is ér, így visszakíséri hozzám a partnerét.
- Igazán nincs mit. Nos, sok sikert a nemes ügyekhez – utal még vissza az előző témára, és búcsúzóul hozzá is teszi a kérdést. – Meg szabad kérdeznem, hogy mi lesz a neve a gyermekének?
Biccentek Andrewsnak, aztán már kísérem is ki Norát az említett levegőzésre, nem bánva, hogy ezzel vége is ennek az egésznek. Szokva vagyok én az izgalmakhoz és a rögtönzéshez, nem erről van szó, de az elejétől fogva nagyon vegyes érzéseim voltak ezzel az akcióval kapcsolatban. Talán ahhoz nem vagyok eléggé hozzáedződve, hogy számomra ismerős emberek ellen dolgozzak. Ahogy ahhoz sem, hogy olyasmiket művelnek, mint ami az ellene szóló vad. Nehéz elképzelnem róla, de a bűnözők többségére ez úgyis igaz.
- Nemes ügyek? – vonom fel a szemöldököm érdeklődve, ahogy kifelé sietek vele a folyosó mentén, és végül is érünk a bejáraton. – Merre? – kérdem halkan, ugyanis fogalmam sincs, hol vannak a többiek, így elindulok abba az irányba, amerre mutat. Feltételezem, egy furgont kell keresni. Ám annyira messze nem jutunk a GM-től, nagyjából csak pár tíz méterre, amikor két nagyobb darab alak indul utánunk.
- Ott van! – hallani távolabbról, mire azonnal hátranézek. Nem kell nyomozónak lenni, hogy kitaláljam, ezek utánuk indultak, márpedig akkor valamit kiszúrtak.
- Messze van az az autó? – kérdem két fokkal idegesebb hangszínnel, és ami a leginkább aggaszt ebben az egészben, az az, hogy a fegyverüket is előkapták.
- Ezeknek fegyverük is van. Mi a fenét csináltál? – kérdem, és a tenyerem a vállára téve jelzem, hogy ha csak nincs erre az eshetőségre is pöpecül kidolgozott terv, a futáshoz kellene folyamodnunk, de elég gyorsan. A másik, ami nyugtalanít, hogy halvány fogalmam sincs, hogy vajon egy hat hónapos terhes nőnek szabad-e egy fegyveres üldözés kellős közepébe csöppennie…

- Dehogyis! - ingatom a fejem azonnal, ahogy visszakérdez. - Csak eddig még nem említetted őt – indoklom meg a meglepettségemet. Tudom, nem vagyunk régi jó pajtások, de azért már ismerem őt néhány hónapja, és hát ő nyilván tudja rólam, hogy van valakim, mert ez mondhatni így rám is van írva, Ben viszont nem túl közlékeny, ha az ő magánéletéről van szó. Tehát minden apró infó róla érdekes számomra, és újdonságnak hat. Egy állandó barátnő pedig egyértelműen nem semmiség.
- Köszönöm – fogadom mosolyogva bókként a következtetésemre tett megjegyzését. - A szakmai tapasztalatom és megérzésem viszont most azt súgja, hogy tereled a szót, csak hogy ne faggassalak tovább ebben a témában – méregetem játékosan gyanakvó, összehúzott szemekkel. Bizony, hogy nem kerülte el a figyelmemet, de azon túl, hogy szóvá tettem, nem áll szándékomban vallatni, ha nem akar beszélni róla. Tisztában vagyok azzal is, feszélyezheti a tény, hogy lehallgatnak bennünket.
- Chris szerintem hozzászokott. Amúgy ő sem túl közlékeny típus úgy általában, szóval rajta érdemes csak igazán gyakorolnom – nevetem el magam, bár a helyzet otthon távolról sem ennyire egyszerű. Chris konkrétan egy teljesen másik szint, egy állandó rejtvény, akiről mindig van egy újabb és újabb réteg, amit még lehúzhatok. És ez amennyire frusztráló néha, annyira izgalmas is.
Tánc közben szinte végig magunkon érzem Ben pillantását, ami teljesen érthető, figyelembe véve, hogy közel sem ez volt a terv, a változásról pedig nem volt alkalmam tájékoztatni őt. Gyorsan kellett döntenem, és mentenem a helyzetet, így pedig határozottan könnyebb megoldanom, hogy elemeljem a gyanúsított telefonját. Leszámítva, hogy ebben a helyzetben folyamatosan bájcsevegnem kell Andrews-zal, és elviselni a közelségét, miközben legszívesebben csak kiütném, és elfutnék a zsákmánnyal együtt.
- Igazán? Fogalmam sem volt róla, hogy ő is modell... - játszom a meglepettet. Persze, hogy ne tudtam volna? Sőt, a csapatom azt is fontolgatta, hogy arról az oldalról közelítjük meg a férfit, de az hosszadalmasabb lett volna, bennünket pedig szorít az idő. – Ha ez megnyugtatja, az anyák is valószínűleg épp annyit aggódnak a gyermekeikért – jegyzem meg mosolyogva. - És a férfiért is, aki magára vállalja ezt a védelmező szerepet. Tudja, nekem is van már egy lányom is, ő kilenc éves – árulom el, bár jelenleg kicsit már kevésbé tudok koncentrálni a társalgásunkra, és sokkal inkább arra, hogy a dal végén mielőbb kijussunk innen. Talán emiatt is adok ennyire szokatlan választ a kérdésére, amit Andrews azonnal meg is jegyez. Azt hiszem, inkább a nosztalgia beszélt belőlem, a nemes ügyeket emlegetve.
- Tulajdonképpen ez is csak olyan munka, mint bármelyik másik: vannak jó és rossz pillanatok, jobb és rosszabb napok... - vonok vállat. Már visszafelé tartunk a társasághoz, amikor váratlanul a baba nevére is rákérdez. - Ezt igazából még nem döntöttük el – ingatom a fejem egy sajnálkozó mosollyal. Valójában már beszéltünk róla, felmerültek a Lorraine és a Sebastian nevek, amelyek mindkettőnknek tetszenek, de őszintén szólva semmi kedvem ilyen részletesen beavatni a magánéletembe egy feltételezett bűnözőt, aki fiatal lányokat rabol el.
- Csak a modell szakmáról beszélgettünk – adok magyarázatot Bennek az elcsípett fél mondatra, amikor visszatérünk a kis társasághoz. Aztán a várandóságomat alapként használva keresek hamar kibúvót, hogy mielőbb leválhassuk a többiektől, és kifelé vehessük az irányt. - Petersonék a szemközti parkolóban várnak ránk egy sötétkék furgonban – felelem meg fojtott hangon az elsuttogott kérdést is. A folyosóra érve kicsit már meg is szaporázom a lépteimet. Ám épp hogy csak kitesszük a lábunkat az épületből, amikor észrevesszük, hogy ketten is követnek bennünket. És messziről is egyértelművé válik, hogy nem jó arcok.
- Basszus! Ne aggódj, nem lesz gond, megoldom – igyekszem nyugtatni Bent egy könnyed legyintéssel. De valójában kezdek én is egy kicsit megijedni. Ez az első bevetésem. Nincs nekem sem ebben sokkal több tapasztalatom, mint neki. És eleve ezt az estét nagyon nem így terveztük. Bár ha nem lennék hat hónapos terhes, minden bizonnyal ennyire nem is félteném magamat, és nem izgulnék így. Ben sürgetésre hivatott érintésére én is még inkább gyorsítok, de érzem, hogy ez nem a legjobb ötlet ebben az állapotban. A baba veszélyeztetett helyzete miatt nem lenne szabad semmi olyat tennem, ami egy kicsit is megerőltető. A szívem pedig a torkomban dobog, ám pár méter után kiderül, hogy már nincs is értelme tovább futnunk.
- Megállni! Álljanak meg, vagy lövünk! - hallatszik mögülünk a fenyegető felszólítás, mire elkapom Ben karját, hogy megállítsam magunkat. A szemem sarkából a túloldalon levő furgon felé lesek. Ketten épp kiszállnak belőle, de még mindig nagy a távolság. Csak reménykedhetünk, hogy időben közbe tudnak avatkozni.
- Hol a telefon? Mr. Andrews telefonja... Maga vette el, nem igaz? - szegezi rám a fegyverét az egyik, és néz rám mereven, szúrós szemekkel, ahogy közelebb érnek.
- Fogalmam sincs, miről besz... - Nem tudom befejezni a mondatot, mert visszakézből olyan pofont kapok, hogy megtántorodom, meg kell kapaszkodnom Ben karjában, és ahogy felegyenesedem, már érzem is, hogy felrepedt a szám széle.
- Újra megkérdezem: hol van a telefon? - Ekkor a pisztoly csöve már Benre szegeződik. Azzal akarnak szóra bírni, hogy őt bántják. Alig észrevehetően a társaimat keresem a tekintetemmel. Csak addig kellene feltartanom ezt a két idiótát, amíg azok ide érnek. Sajnos a lebukás miatt már így sem, úgy sem kerülhetünk ki ebből a helyzetből túl szépen. Petersonnak fel kell törnie a készüléket ahhoz, hogy bizonyítékokhoz jussunk, illetve információkhoz Amanda hollétét illetően, és amíg nincs kézzel fogható bizonyítékunk, nem tudjuk letartóztatni Andrewst. Ami azt jelenti, hogy a két gorillája nem juthat vissza az épületbe, amíg ennek a végére nem járunk, mert abból pillanatok alatt nagy botrány lehet.
- Nem lehet, hogy elejtette valahol...? - próbálkozom ismét, csak hogy még egy kicsit húzzam az időt, de láthatóan ez a válasz sem tetszik az alakoknak, mert amint elhagyják a szavak a számat, már dörren is egy lövés. A golyó Ben vállát célozta meg. Minden olyan gyorsan történik most, hogy érzem, muszáj gyorsan cselekednem. - Várjon, várjon – lépek be közéjük riadtan, és mielőtt még újra lőne, felütöm a kezét, majd hátra csavarom a karját, és megszerezve a fegyvert most én szegezem azt rá. Ezt a lépést viszont már azért tehettem meg, mert időközben végre a két testőr mögé érnek a kollégák, így a másiknak esélye sincs megtorolni a merész tettemet. Míg a többiek „rendőrség” és „kezeket fel” kiáltások közepette leteperik és megbilincselik őket, én aggódva fordulok Benjamin felé.
- Istenem! Annyira sajnálom! Egyben vagy? - fogom meg óvatosan a karját, és vizsgálom, hogy hol sérült meg. Reménykedem, hogy csupán egy karcolás, hiszen csak ránk akartak ijeszteni.

Nora & Ben

 

Na igen, az tény, hogy eddig nem említettem. Nem is véletlenül. Nem olyan okok miatt, hogy nem akarnám túlságosan beavatni a magánéletembe, hanem mert, hogy Lynnel újra együtt vagyunk, egyelőre még mindenki előtt titoknak számít. De ezt ugye ő nem tudhatja, ezért is próbálom inkább elviccelni a dolgot.
- Igyekszem nem nagyon összekeverni a munkával – adok rá némi magyarázatot, és habár valahol tényleg létezne bennem ez a törekvés, azzal a lépéssel, hogy szeptembertől visszajött a GM-hez, Lyn ezt teljesen keresztülhúzta.
A válaszára most már el is nevetem magam.
- Újabb ügyes rátapintás, Miss Weston – ragad a mosoly az arcomon. Ha nyomozókkal beszélget az ember, valóban nem olyan egyszerű észrevétlenül témát terelni, ezt általában amúgy észben tartom, de nála még nem sikerült átkapcsolnom. Azt már nem pontosítom, miért is akartam elhessegetni a témát, még ha kettesben lennénk, talán… talán hagynám, hogy rájöjjön: a barátnőmnek tényleg van egy gyerkőce, és az okos nyomozó észjárásával talán azt is kitalálná belőle szavak nélkül is, hogy ezzel a helyzettel még nem sikerült százszázalékosan megküzdenem. Megfordult már a fejemben, hogy talán nem ártana beszélni erről valakivel, de… őszintén szólva, senki sem jut eszembe, aki szóba jöhetne. Nem beszélve arról, hogy Rose valójában nem csak Lyné, hanem az enyém is. Egy-két tűnő másodpercig annyira belemerülök ebbe a gondolatba, hogy el is feledkezem róla, hogy hol vagyok, de csak egy szempillantás az egész, és már fel is ébredek.
Amit a párjáról mond, ismét mosolyt csal az arcomra.
- Ez akkor elég szerencsés párosítás – jegyzem meg, bár nem ismerem a kapcsolatukat, így kívülről elég idillinek látszik. Egy kicsit talán irigylem is őket, de gyorsan el is hessegetem ezt az érzésfoszlányt.

***

- Nem állt szándékomban lebecsülni az anyák aggodalmát, elnézését kérem, ha úgy érződött – pillant Norára Andrews. – És különbséget sem akarnék tenni soha, de vannak olyan dolgok, amiket az apák feladata megtenni. – Az újabb megjegyzésre pedig el is mosolyodik.
- Nos, igen, ebben kétség kívül egyetértek. – Ahogy a táncnak vége lesz, egyenesen vissza is kíséri hozzám. – Szerencsés, hogy így gondolja – mond végül csak ennyit a modell szakmával kapcsolatban, és egy biccentéssel el is köszön.
- Benjamin, veled később váltanék néhány szót – fordul felém is, majd ahogy megkapja tőlem a semmi akadálya rábólintást, tovább is áll. Mi pedig Nora javaslatára megcélozzuk a kijáratot.
- Akkor keressük meg ezt a Petersont – lépek ki vele a cég épületéből, majd a kaput is magunk mögött hagyva elindulunk az említett parkoló felé vezető utcán. Nem tudom, miért, de nincs annyira jó érzésem. És pillanatokkal később ki is derül, hogy annyira nem is légből kapott a dolog. A jelek szerint két gorillaszerzet vetődött a nyomunkba, én pedig nem szívesen bocsátkoznék találgatásokba, hogy mit szeretnének kezdeni velünk.  Nora megjegyzése, őszintén szólva, nem igazán nyugtat meg. Éppen ezt a mondatot utálom a legjobban egy nő szájából: a ne aggódj, megoldom. Tapasztalataim szerint ezt a frázist mindig valamilyen különösen nagy katasztrófa követi, és ezt jelenleg sem nagyon gondolom másképp.
Futni kezdünk, annak reményében – legalábbis részemről –, hogy az csak jót jelenthet, ha valamivel közelebb kerülünk a társaihoz, másrészt azért abban is bízom, hogy most már ők is aktivizálják magukat, hiszen hallják, hogy mi történik. Ennek ellenére az „állj vagy lövünk” felszólításnál, Nora jelzése nélkül is azonnal megállnék. Ahogy megállunk, és megfordulunk, az is nyomban világossá válik számomra, hogy mi az oka az üldözésünknek. Szóval elvitte a telefont. Nagyszerű. Gondolom, nem boldogultak vele…
Úgy tűnik, a gorillák nem vesztegetik az idejüket, mikor Nora kitérő választ ad, már repül is a pofon, és az erejéből kiindulva, cseppet sincsenek vicces kedvükben. Ahogy megtántorodik, elkapom a karját, nehogy elessen, és aggódó pillantást vetek rá. Hát ez így nagyon nem lesz jó.
A következő kérdés annyira gyorsan elhangzik, hogy esélyem sincs kamuszöveget kitalálni. A pisztoly csöve pedig ezúttal rám szegeződik. Az előbbieket látva, nem gondolom, hogy túlságosan sok esélyünk lenne. Láthatóan nem fogadnak el más választ. És az előző madárnak nézéssel már fel is húztuk őket. Lőni fognak. Ez biztos. Ezt tudom, hogy Nora is tudja. Az érzés mégis furcsa. A gyomrom összeszűkül, a másodpercek megnyúlnak. Még sosem éltem át, hogy valaki más döntésén múlik az életem.
Mikor újra kitér, viszont én is meglepődöm, és egyben meg is ijedek.
- Nora! – figyelmeztetném, hogy ez nem a legjobb ötlet, és felé is kapom a fejem, de amint kimondom a nevét, már lőnek is. A fájdalom élesen hasít a vállamba. Még sosem lőttek meg, a testem összerezzen, a jobb kezem automatikusan a fájdalom irányába mozdul. De látom, hogy a fickó nem ereszti le a pisztolyt, épp csak néhány másodpercet vár, és ahogy a pillantásom elsiklik a kinyújtott keze mellett, a tekintetén látom, hogy nem fog sokat habozni.
Ekkor viszont sok minden történik egyszerre, Nora közbelép, és megérkeznek a társai is. Minimális dulakodás után hatástalanítják őket, úgy tűnik, most már minden rendben lesz. Az adrenalin viszont még mindig bizsereg a bőröm alatt, és valószínűleg ez az oka annak is, hogy az első pillanathoz képest sokkal tompábban érzem a fájdalmat.
- Egyben… – válaszolom, mikor Nora felém fordul, a kezem még mindig a vállamon tartom, de ahogy óvatosan eleresztem, a tenyerem és az ujjaim véresek. Ó, baszki. Próbálom jobban szemügyre venni a sebet, amennyire tudom. Nagyon közelről lőttek, szóval nem hiszem, hogy bennem maradt a golyó. Bár ezt most így hirtelen el sem tudom dönteni. Azt sem, hogy ért-e csontot, egyelőre csak annyit látok, hogy az izmaimat átszakította, bizonyára azért is vérzik ennyire. A mozdítása fáj, szóval lehetőség szerint Norának sem hagyom nagyon megpiszkálni.  
- Egy mentő, azért kelleni fog – teszem hozzá, mert tudom, hogy ezzel nem tudok elvezetni a kórházig, és azt is, ha az adrenalin szintje csökken a véremben, ez pokolian fájni fog. Vállficamban bőven van már tapasztalatom, még ha ez nem is pont ugyanaz a kategória.
- Te rendben vagy? – siklik felé a pillantásom, és automatikusan végigleltározom, hogy megsérült-e valahol.

Bizony nem kerüli el a figyelmemet, hogy Mr. Henson nagy gonddal, mégis a gyakorlottak ügyességével és kifinomultságával kitér minden kisebb-nagyobb lehetőség elől, amikor saját magáról beszéljhetne kicsit bővebben is. Legalább annyit sikerült ma megtudnom, hogy van egy barátnője, akinek ráadásul gyereke is van, és hát úgy tűnik, hogy ennyi nekem legyen is elég mára. A többi maradjon az ő kis titka. Igazából egyáltalán nem sértődöm meg a zárkózottságán és titokzatosságán, talán igaza is van, hiszen bár hónapok óta ismerjük egymást, nem állunk egymáshoz elég közel ahhoz, hogy mindent megosszunk egymással. De tény és való, hogy a rejtélyességével csak még inkább felkeltette a kíváncsiságom. Szívesen faggatóznék még tovább a kapcsolatáról, annak komolyságáról, vagy csak úgy a hétköznapjairól, de jól tudom, erre nem éppen ez a legjobb hely és idő. Hiszen most a feladatunkra kell koncentrálnunk, főleg nekem, és az is hátráltató tényező lehet egy beszélgetésnél, ha tisztában vagy vele, hogy minden szavadat lehallgatják. Így hát hagyom elúszni a lehetőséget, és inkább a gyanúsítottra igyekszem összpontosítani, a tánc során megtenni azt, amiért ma idejöttünk. Pontosabban nem egészen azt, hisz a megváltozott körülmények némi változtatást igényelnek. Egy telefont lemásolni a jelfogóval egészen észrevétlenül szinte veszélytelen feladat, csekély az esély a lebukásra, ám ellopni azt már egészen más kérdés. Ebben a változatban már sokkal inkább az az elképzelhetetlen, hogy nem bukom le, és valójában már csak arra kell fókuszálnom, hogy időben lelépjünk, még mielőtt Andrewsnak feltűnne, hogy nincs nála a készülék. Éppen ezért igyekszem a végén már rövidre zárni vele a beszélgetést, röviden helyeselni, udvariasan mosolyogva bólogatni a megjegyzéseire. Azt persze egy percig sem állíthatjuk, hogy a férfi unalmas beszélgetőtárs lenne. Ellenkezőleg. Figyelmes és udvarias, de csak amíg nem sejted róla, hogy fiatal lányokat rabol el, és azok életével játszva akar nagyobb hatalomra szert tenni.
Ben szerencsére hamar veszi a lapot, és nem habozik, amikor rosszullétre hivatkozva arra kérem, hogy kísérjen ki. Persze akkor még nem sejtem, hogy ezzel csak magammal rántom őt a bajba. Bár egyáltalán nem biztos, hogy ha nem tart velem, akkor Andrews nem venné elő őt már odabenn az ünnepségen, hiszen mindenki tudja, hogy ma este együtt érkeztünk, egymás kísérőjeként. Miután elhagyjuk az épületet, egy-két pillanatig még el is hiszem, hogy minden összejöhet, talán még le sem bukunk. Ám aztán megjelenik mögöttünk a két tagbaszakadt fickó. Pedig már annyira közelinek tűnik a cél, a furgon a túloldalon, benne a kollégákkal, akik akár fél perc alatt feltörhetnék a telefon kódját, hogy arról a szükséges infókat megszerezzék. Amennyiben kiderülne, hogy a feltételezésünk igaz volt, Andrews raboltatta el Amandát, és erről a bizonyítékokat meg is találják a mobilon, az onnantól már bizonyítéknak számít, és nem is kell azzal vesződnünk, hogy visszaszolgáltassuk, vagy bármit megmagyarázzunk. Onnantól már csak a lány kiszabadítása a lényeges, a férfi csuklóján pedig kattanhat a bilincs. De ehhez el kellene jutni a furgonig, amit nagyban akadályoz, hogy hirtelen fegyvert fognak ránk. A két alak már messziről is veszélyesnek látszik, és kétség sem fér hozzá, hogy nem tréfálnak. Az agyam folyamatosan kattog. Egyrészt Bent védeném, akit ebbe a helyzetbe én rángattam bele, másrészt magamat, és a pocakomat, hiszen az anyai ösztönök erre sarkallnak. De aztán még ott van a küldetés is, ami fontos, és szintén egy fiatal élet a tét. Ha Becks most itt lenne, annyira nagyon dühös lenne. Jobb, ha ebbe bele sem gondolok. Leginkább ösztönösen cselekszem, és tudom, hogy kicsit kockázatos, amikor beszélni kezdek, és közelebb merészkedek, de végül sikerül annyira elvonnom a fickó figyelmét, hogy lefegyverezhessem. Addigra pedig már a kollégák is befutnak. A két gorillát hamarosan bilincsben viszik el, és azt hiszem, még igazából nem is keltettünk akkora feltűnést, hisz az utca egészen csendes, mindenki odabent van. Azonnal Benhez fordulok, majd tárcsázom is a mentőket, és amíg becsöng, lepasszolom Andrews telefonját is Petersonnak.
- Én jól vagyok – ingatom a fejem. - Nem engem lőttek meg – pillantok rá még mindig aggodalmasan. – Legfeljebb a vérnyomásom lehet az egekben – teszem hozzá kicsit halkabban, és igazából remélem, hogy nem így áll a helyzet, mert azzal nagyban kockáztatnám a várandóságomat, de le merem fogadni, hogy a következő napokra ismét szigorú ágynyugalmat írnak nekem elő ezek után. - De a mentők mindjárt érkeznek. Annyira sajnálom, Ben, hogy ez így elfajult. Egyáltalán nem így kellett volna lezajlania. Viszont, ha minden igaz, ma megmentettünk egy életet. Én már nem kétlem, hogy a gyanúnk igaz volt. És ha bárki kérdezné, nyugodtan mondd azt, hogy a két pasas ki akart rabolni bennünket, és azért lőttek rád, rendben? Te nem tudtál semmit a küldetésről, nem volt hozzá közöd. - Így lesz a legjobb, hisz megígértem neki, hogy a nevét kihagyjuk ebből az egészből. Miután Andrews emberei ránk támadtak, már szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy az az ember veszélyes, és hogy ő áll az elrablás hátterében, így szinte biztos, hogy letartóztatásokkal fog ez az este végződni, de Bennek nem kell ebbe belekeverednie. Még akkor is, ha a jó szándék vezérelte, és ezt sokan beláthatnák, ezzel kockáztatná az állását, mert biztos akadnának olyanok, akik másképpen látnák a dolgokat. Így hát egy fedősztorival jobban jár.
A mentősök egész hamar befutnak, és elkezdik ellátni Ben sérülését. Remélem, kap valami fájdalomcsillapítót is szegény, mert lehet, hogy csak súrolta a golyó, de biztos egyáltalán nem kellemes érzés. Időközben engem is és a babát is megvizsgálnak, majd a kollégák közlik, hogy az őrmester látni akar, ám mielőtt velük tartanék, még visszatérek Benhez.
- Köszönöm, még egyszer, hogy segítettél. Nélküled nem igazán ment volna – érintem meg a karját finoman. - Nekem most be kell mennem az őrsre leadni a jelentésemet, de majd jelentkezem, rendben? És remélem, hogy hamar rendbe jössz – pillantok még egyszer bocsánatkérően a válla irányába, mielőtt a társaim magukkal sodornának...