A nyár menthetetlenül zuhant New York-ra. Az emberek szépen lassan előbújtak otthonaikból, a Central Park olyan volt a hosszú, hűvös tél után, mint egy óriási terepasztal, amelyre apró kezek szépen lassan helyezték le a bábukat. Ezzel egy időben pedig az én munkáim is megnövekedtek, hiszen már márciustól elindult az esküvői szezon, amely egészen az év végéig kitartott, noha jócskán apadt a rendezvények száma az utolsó hónapokkal. Májustól szeptemberig azonban úgy be voltam táblázva, hogy néha még magam sem tudtam hogyan és miképpen fogom megvalósítani az elképzelt, megálmodott rendeléseket. Néha pokolian bántott a lelkiismeretem, mert többször akartam menni Benivel kirándulni, vagy éppen a beach-re, esetleg elmehettünk volna vitorlázni is, amit már nagyjából egy éve ígérek neki, mióta apa elvitte egy ilyen bemutatóra Perth Amboy-ra egy vitorlásversenyre. Nem csupán a szenvedélyem vezetett abban, hogy nem akartam lemondani a megrendeléseket, hanem mert csupán az üzlet által hozott bevételekre számíthattunk. A ház fenntartása, vagy éppen Benjamin kezelései rengeteg pénzt emésztettek fel, és mivel hivatalosan nem váltunk még el az apjával, egyelőre nem követelhettem tőle semmit. Pedig apa szerint ideje lenne ügyvédet fogadnom és az elmúlt három év költségeit is behajtani rajta. Őszintén szólva, még ha tudom is, hogy igaza volt, nem akartam ezt. Nem akartam magunkat kitenni mindenféle jogi hercehurcának, és nem akartam, hogy egy papírt lebegtetve emlékeztessem a lassan volt férjemet arra, hogy a fiunkért ő is felelősséggel tartozik, legalább anyagilag, nem csak én. Ha egy embernek erre van szüksége, hogy ráeszméljen arra, hogy van egy gyereke, akkor annak mi értelme lenne? Szeretném azt mondani, hogy gyűlöltem Will-t ezért, de még magamnak is nehezen akarnám beismerni, hogy még mindig nem tudom. Az ember valahogy nehezen lép túl a kudarcain, vagy éppen azon, hogy félredobják, majdhogynem semmibe veszik, és szinte kitörölni kívánják az együtt töltött éveket. Pedig Will pontosan ezt csinálta. Tudom, hogy engem hibáztat. Azért, hogy nem sikerült a házasságunk, azért, hogy Beni nem tud járni, tulajdonképpen mindenért, hogy neki egy percig se kelljen a mardosó bűntudattal foglalkozni. Én azonban nem tudok egyszerűen túllépni rajta, nem tudom félredobni a házasságunk elmúlt éveit, nem tudom, mert én őt valamikor szerettem, és ez nálam nem múlik el egyik napról a másikra. Bármennyire szeretném még magam is. A válási papírok még nem érkeztek meg, de tudom, hogy bármelyik nap befuthat vele egy megbízott ügyvéd, és azt is tudom, hogy jelen pillanatban, még ha olyan könnyedén oda is vágtam Will-nek a telefonban, hogy alá fogom írni, kell pár nap, hogy felfogjam: ez visszafordíthatatlan. El fogunk válni. Nekem pedig lassan ideje lesz szembesíteni a fiamat ezzel az egésszel. De még húztam az időt, még kifogásokat kerestem, megfelelő alkalmat. Pedig tudom, legbelül tudom, hogy egyik nap sem lesz jobb vagy éppen rosszabb. Előbb vagy utóbb úgyis meg kell ezt tennem. Tudtam, hogy ez a nyár lesz az utolsó, majdhogynem ártatlan nyarunk, így szeretném kihasználni. Talán a hónap végén lesz egy szusszanásnyi időm, pár nap, amikor összecsomagoljuk a fél házat és leautózunk North Haven-be akár egy hétre is, magunk mögött hagyva mindent. Benjamin imád ott lenni, és összehasonlíthatatlanul más az egész hely, a csend és kicsit mintha meg is állna az idő. Az ember nem szívesen tér vissza onnan a mindennapokba. Mindezt azonban keresztül húzni látszik egy hívás, amely egy régi kedves ismerőstől érkezik. A lánya esküvőjéről lenne szó, ami egy hét múlva lesz és úgy tűnik, hogy az égiek is összeesküdtek ellene. A főszakács meglépett az előlegként felvett összeggel, amit még talán pótolni tudnának, de a menüvel pontosan senki nincs tisztában, azzal meg még inkább nem, hogy most ki fogja koordinálni az étkeztetést. Mindezek mellett a cukrász végül az utolsó pillanatban mondta vissza a teljes megrendelést, mert kórházba került. Mrs Mills, vagy ahogy ahogy édesanyám gyakran emlegette Caro, kedves, kellemes ötvenes éveinek végén járó nő volt, aki egész életében a bronx-i gyámügy lelkiismeretes alkalmazottja volt. Felnevelt három gyereket, és most a legkisebb lányát szeretné férjhez adni, neki is olyan szép és emlékezetes esküvőt rendezni, mint a másik kettőnek. Az esküvők nem az ételről vagy a süteményekről szólnak, de szerves részét képezik, és enélkül olyan lenne az egész mint egy kitört lábú billegő szék. Caro ma reggel felhívott, hogy sikerült találni egy főszakácsot, aki hajlandó vállalni, hogy egy hét alatt ha összehozza a teljes menüt - minden tiszteletem az övé - azonban egyeztetnem kellene vele a tortákat és a süteményeket illetően, hiszen nem mindegy mit és mivel válogatunk össze. Egyetértettem. Bár tudom, hogy nem kellett volna elvállalnom ezt, ugyanakkor Mrs Mills anyám egyik barátnője volt, így az ismeretség okán egyszerűen képtelen voltam nemet mondani. Meg aztán….egy esküvő. Az enyém csodálatos volt, minden majdhogynem tökéletes, és bár úgy tűnik, hogy a vége nem lesz álomszerű, de akkor én még annak gondoltam. Jó lenne ha ennek a párnak nem arra kellene visszagondolnia később, hogy mennyire nehezen alakult minden, hanem arra, hogy bár voltak fennakadások - amelyeken évek múlva már biztosan csak mulatni fognak - de végül minden olyan volt ahogyan azt Mrs Mills lánya kislánykorában megálmodta. Hiszen tegyük a szívünkre a kezünket: mind erről álmodunk, a tökéletes meseszerű esküvőről, amelyet soha nem fogunk elfelejteni. Én pedig a sok keserűség mellé mégiscsak életem legszebb ajándékát köszönhetem William-nek: a fiunkat, Benjamint. Még mindig nehezen tudtam összehozni Beni felügyeletét. Nanny hazautazott a lányához Chicagoba egy hétre, Karin pedig csak hétvégente volt Benivel, így a hétköznapokat meg kellett oldanom. Apa jött el végül Beniért, hogy elvigye magukhoz Port Haven-be. Egy óriási doboz Batmobillal érkezett, amire a fiam egy hangos sikoltással reagált. Azt hiszem kicsit szokatlan lesz nélküle az elkövetkezendő pár nap, de a munka megszervezése miatt nem tudtam volna rá annyit figyelni amennyit szerettem volna. A szüleim pedig szívesen vigyáztak volna rá többet is, de anya sokat betegeskedett mostanság. Még integettem utánuk egy darabig, aztán készülődni kezdtem, hogy időben odaérjek a manhattani találkozóra. Kiszámíthatatlan volt a forgalom ilyenkor hétfőn délelőtt, így aztán nem akartam kiszámolni az időt. Nem szeretek késni, bár sokkal korábban érkezni sem. Parkolóhely akadt , amikor végül oda értem nagyjából másfél órás autó utat követően, amelyből legalább fél órát az utolsó utcákon kialakult dugóban ültem. A helyszín, ahova végül Mrs Mills összehozta a találkozót a szakácsnak és nekem a középső lánya férjének egy csodaszép, éppen csak elkészült múzeuma volt, ahol a hatalmas kert és a tágas belső terek abszolút alkalmasnak ígérkeztek az esküvő megrendezésére. Mindezek mellé egy csodás, ázsiai stílusú tetőkert is tartozott a helyhez, ahol szintén terveztek kellemes zenét, terített asztalokat, és még csokoládé szökőkutakat is, amelyek valóban impozánsak tudtak lenni, főleg kivilágítva. Hónom alatt egy A5-ös méret tablettel és egy mobillal a kezemben érkeztem meg, a recepciós kisasszony pedig kedvesen útba igazított. A kék teremben találom Mrs Millst és a jövendő főszakácsot, ők már beszélgetnek vagy öt perce. Pedig nem késtem, igaz kiszámolni sem nagyon tudtam volna az időt. Caro éppen akkor fordult felém, amikor beléptem a tágas térbe, és egy mosollyal nyújtotta ki felém jobb karját, és nevetve szólt oda az egyelőre ismeretlen férfinak. - Csak emlegetnem kellett és már itt is van. Hello darling, örülök, hogy ideértél. Minden rendben ugye? Édesanyád mondta, hogy a héten Beni náluk lesz. Imádja az unokáját.- miközben beszélt én végül odaértem hozzájuk, és egy apró, jelzés értékű csókot leheltem Caro jobb orcájára, majd kedves, udvarias de őszinte mosollyal nyújtottam kezet a férfinak, akivel éppen volt. Mrs Mills pedig bemutatott egymásnak bennünket. - Lucas Ryder, a mi megmentő főszakácsunk, és isteni séfünk. A hölgy pedig a torták Paganinije, és a sütemények zsonglőrje Shelley Lane.- a kezem nyújtottam Lucas felé, és ha elfogadta akkor ilyen módon is üdvözöltük egymást. - Magatokra hagylak benneteket és megnézem mit alkotnak a tetőkertben a pirotechnikusok, Sandy oda van a tüzijátékokért kislánykora óta, és az apja különlegeset akar számára a nagy napján.- mosolyogtam rá, miközben elsietett és egy darabig néztem utána, majd visszafordultam Lucas felé. - Nos….- sóhajtottam egyet vidáman, és mintegy pótcselekvés gyanánt körbe néztem. - Úgy tűnik mindketten szeretjük a lehetetlen küldetéseket. Körbenézünk először vagy kezdjük a lényeggel?- billent oldalra érdeklődve a fejem, miközben a válaszára vártam. Majd egy kérdéssel megtoldottam még a korábbit. - Egyébként te is is ismered Mrs Millst vagy abszolút új belépő vagy? Mármint...nem bánod, hogy tegeződünk ugye?- valahogy magától értetődően jött a dolog, a munkám során szinte mindig tegeződöm mindenkivel.Remélem ő sem bánja.
Miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.
Azon a ponton, amikor igent mondtam erre a felkérésre, mondjuk inkább verhettem volna a falba a fejem. Csakhogy az ember nem szívesen mond ellent egy régi havernak, aki olyan szemekkel néz, mint Bambi az erdőtűzre. Már akkor sejtettem, hogy rettenetesen megszívatom magam, amikor találkoztunk. Ennyi idő túlságosan kevés egy jól átgondolt menüsorhoz, már pusztán azért, mert így a különlegességek, extra igények aligha valósulhatnak meg. Egy nyavalyás hét. Őszintén, az étterem új menüire is többet szánok egy hétnél, nemhogy egy esküvőre, ami két ember nagy napja, amit én a magam részéről teljes mértékben tisztelek, és igyekszem a lehető legtökéletesebben megvalósítani. Ritkán vállalok el esküvőket, szinte csak ismerősnek, és azt sem horror összegért, viszont erre kénytelen voltam többet kérni, mert rengeteg időmet fel fogja emészteni, és közel sem biztos, hogy aludni lesz időm mellette a héten, vagy hogy nem szúrok el valamit nagyon az étteremben, ott meg kell oldanom legalább pár napra a helyettesítésemet, amiért értelemszerűen nekem kevesebb a pénzem, így ez sajnos megdobja a költségeimet. Akkora madár nem vagyok, hogy egy ekkora melót pusztán szívességből elvigyek, de James nem is hagyta volna, tudja, hogy nagyon nagy dolgot kért. Lucy szerint megőrültem, és isteni szerencse, hogy a forgatások még nem kezdődtek el, mert akkor esély sem lett volna, hogy lefut ez az esküvős téma, nem tudtam volna elvállalni. Szerintem az első és utolsó esküvőm lesz a szezonban, de én nem is specializálódtam erre, ha úgy lenne, catering cégem lenne, mindennel együtt, pincérek, asztalok, székek, minden, ami kell egy esküvős kitelepüléshez, de én ebben nem igazán látom a jövőmet, más irányba tervezek haladni. Ettől függetlenül ez egy kivételes eset, és legjobb tudásom szerint fogom tenni a dolgom, mert James és a párja megérdemlik. Nem mondom, hogy bárkiért megtenném, de mindenkinek vannak az életében kivételesebb emberek, akikért többet képesek tenni. Ettől függetlenül, most, hogy éppen haladtam a megbeszélt találkozóhelyre, kicsit már bántam a dolgot, ezen agyaltam tegnap óta, és már most világos, hogy nagyon sok melóm lesz vele, és kicsit tartok tőle, hogy túlvállaltam magam, de bízom a képességeimben, és összességében úgy vélem, sikerül majd megugranom ezt az akadályt. A kihívásokat szeretem, ez meg teljes mértékben az. Elég sok ömlesztett információt kaptam, amikor odaértem, és a jövendőbeli örömanya fogadott, inkább mondtam is neki, hogy felveszem hangfelvételre, biztos ne felejtsek el semmit. Nem zavarta a dolog, de megnyugtatott, hogy minden információt elküld emailben is, hogy meg tudjam írni a szerződésünket. - Pár dolog már most biztos, hogy nem fog megvalósulni, de ezügyben majd konzultálok a párral, hogy mire cserélnék ki szívesen az egyes menüelemeket. Ezt már említettem Jamesnek az első pillanatban, nyilván különleges fogásokra nagyon ritka esetben van lehetőség ilyen rövid határidő alatt, de ezzel mindenki tisztában van szerintem. Nem problémáztak rajta, és ez azért nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül elvállaljam a dolgot. Gyanítom, az említett Beni az a hölgy gyermeke, máskülönben aligha lehetne az anyjának az unokája, de az ilyesmi nem rám tartozik, és bár a családot ismerem, de a tágabb ismeretségi körüket már nem. Természetesen elfogadtam a felém nyújtott kezet, és határozottan, de nem erősen ráztam meg, nem volt célom ledominálni, szerettem mindenkivel normálisan kezdeni az ismeretséget, aztán majd kiderül, hogy miként tudunk együttműködni. - Örvendek! Tűztem hozzá egy mosoly keretében, és bólintottam Caro felé, aki haladt tovább a többi feladatra, nyilván bőven van még mit csinálni a nagy nap előtt. Be kellett egyébként vallanom, hogy ez a hely pazar lesz az esküvőre, ha valaha ilyesmire adnám a fejem, tetszene valami hasonlóan kellemes hely, külső-belső terekkel egyaránt. - Nem mondom, hogy nem bántam meg szinte azonnal, ahogy igent mondtam rá. Nézzünk szerintem körbe. Természetesen viccelek, de azért nyilván mindketten tudjuk, hogy ez abszolút nem lesz fáklyásmenet. - Dehogyis, nyugodtan. Mrs. Millst csak futólag, a vőlegényt ismerem régebbről, engem ő bujtott fel erre az eseményre. Egy röpke sóhajt megengedek magamnak, aztán részemről megindulhatunk, magam elé engedem a hölgyet, miközben próbálom kitalálni, melyik helyiség milyen célt szolgál majd. - Ha jól emlékszem, van tetőkert is, ugye? Fogalmam sincs, hogy te milyen kívánságokat kaptál, de bevallom, annyira nem rajongom az éjszakai grill ötletükért. Azért akármennyire szép az az összes, nem feltétlenül akarnék itt szobrozni még éjfél után, de nyilván meglátjuk majd, miként alakul még a program, meg a tervek, sok minden változhat. - Milyen esküvői tortát szeretnének? Bevallom, erre kíváncsi vagyok, az mindig jelentős dísze egy esküvőnek, és persze a pár stílusáról is sugall némi képet.
Kezdőlap
