Önként jár a kezem, amikor egy lapot fordítok az tankönyvemben, szemeimmel nemrég még követtem a sorok betűit, de néhány perce már, hogy csak merednek a papírlapra, s feleszmélés után mondván, hogy úgyis minegy, reményekkel telve kezdem tanulmányozni a következő oldal ábráit. Szaktársam és egyúttal barátom szeme sarkából rám pillant, „megmozdult” konstatálja. Biztosan már tíz perce annak, hogy tudja, nem tanulok, hanem alszok itt a könyvtárban mellette, vagy éppenséggel mély gondolataimba meredek. Valójában utóbbi. Hetek teltek el már, hogy Hendery berontott az igazgatói irodába, többek között pedig eléggé egymásnak estek a főnökével. Én nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire gond lesz belőle, de úgy tűnik továbbra sem rózsás köztük a viszony, olyannyira nem, hogy kommunikálni sem nagyon akarnak egymással. Az autóban vizsgára menve Henderynek elhintettem valami olyasmit, hogy szívesen összehoznék nekik egy találkozót, ha maguk között nem sikerülne rendezni a dolgokat, de őszintén szólva nem hittem, hogy tényleg az én közreműködésemre lesz szükség. Egyfelől megígértem Christophernek, hogy nem szólok bele az üzleti dolgaiba, amit továbbra is tartok, ugyanakkor egy kicsit vétkesnek is érzem magam ezzel kapcsolatban, mivel Hendery valamelyest hozzám is köthető, ő mentette meg ugyanis az életemet és ez semmiképpen sem elhanyagolható tény, arról nem is beszélve, hogy hát ha én nem késztettem volna az igazgatót buja vágyainak kinyilatkoztatására, akkor az egészből talán nem lett volna ekkora balhé, leszámítva persze a strandpapucsot és más érdekes ruhadarabokat.
Mélyet sóhajtok és előveszem a telefonomat, mire némán mellettem elmosolyodik a társam, feltételezvén, hogy a pulmonológia okozza nekem a fejfájást. Oh nem, nagyon nem, az én fejfájásom már egy jó ideje Christopher Namhoz köthető a maga jó értelmében.
Gyorsan bepötyögöm az üzenetet, amit kivételesen sok elírás nélkül küldök el nem Chrisnek, nem Henderynek, hanem Sophienak, ezzel is megadva magam mind a pulmonológia rejtelmeinek és egyúttal a visszatartóerőnek is, mely azt sugallja, hogy ne avatkozzak bele a két fiú dolgába. Nem sokkal később jön is vissza a válasz, egy címmel és egy étteremnévvel. Szeretnék olyan helyszínt választani nekik, ahol mindkettő jól érzi magát, de ha már Chrisnek komfortos a környezet, már az is fél siker, szimplán azért, mert szerintem az uraságon fog múlni jobban, hogy hogyan alakul kettejük kapcsolata, mintsem Henderyn.
-  Nem iszunk egy kávét? - szólal fel végül szemeit dörzsölve a társam, mikor a válaszüzenetem után lefektetem a telefonomat az asztalra.
- De. Jól jönne.

Hát, nem azt mondom, hogy a világ legnehezebb dolga egy olyan időpontot találni, amikor Chris nem fáradt, nincs dolga és még kellően lelkes azért, hogy kiugrasszam a komfortzónájából és vacsorázni hívjam őt egy klassz étterembe, de… közel van hozzá. Ennek ellenére nem adom fel és addig rágom a fülét, míg meg nem ígéri, hogy amint kicsit kevesebb munkája lesz, szakít időt az alkalomra. Már az elején elmondtam neki, hogy nem ketten leszünk, mivel én sem szeretném a nyakamat guillotine alá helyezni, de szerintem ő a kezdetek óta úgy volt vele, hogy nem véletlenül kérdeztem meg Sophiet a helyről, talán nyilvánvaló is, hogy hármasban megyünk vacsorázni, ami… nagyon klassz lenne és mindenképpen felvettem a listámra az ötletet. De ezúttal nem erről lenne szó.
Reggel nyolc sincs még, mikor kapom az üzenetet, hogy na ma legyen és én úgy ugrok ki az ágyból, mintha lenne első órám, pedig nincs, csak kicsit még lustálkodtam. Még takaróval a lábamon hívom fel Henderyt, aki fel is veszi.
- Szia! Ma este ráérsz? Nem tudom, olyan 6-7 fele. Ha nem is érsz rá, jó lenne, ha szabaddá tudnád magad tenni, mert tudod beszéltük, hogy kibékítenélek titeket Chris-szel és ez ma este talán össze is jönne, mert a főnöködnek úgy tűnik, hogy aktuális. Legyél elegáns, de nem kell túlzásba sem vinni. Van nálad toll és papaír? Diktálom a címet. - Nem igazán hagyok választási lehetőséget neki, de szerintem ő is felfogja, hogy ez most nem annyi, hogy akar-e velünk vacsorázni vagy sem, itt most az állásáról és a jövőjéről van szó!
Pontban hétkor vagyok ott Christopherék háza előtt, nem is szállok ki a kocsiból, csak integetek az ablakból kileső Sophienak, aki nagyon jól tudja, hogy hova készülünk Christopherrel és mivel ő adta a helyet, szerintem egy kicsit szurkol is, hogy minden jól menjen. Nem sokkal később jön is az uraság, én pedig hatalmas mosollyal fogadom őt, mikor beszáll az anyósülésre.
- Kaphatok egy csókot még mielőtt olyan helyre mennék, ahol már nem lehet? - nézek rá visszafogott lelkesedéssel, mivel, ha nem szeretne adni, nem kell, csak… néha annyira jó érzés, hogy tényleg van egy párom, akit ennyire szeretek. De persze, ez az alkalom - sajnos - nem rólunk szól, hanem róla és Henderyről, ettől függetlenül egy kicsit én is szeretnék kérni a jóban, ha mást nem, legalább így indulás előtt.
- Várod már? - huncutka arcomnak egy kicsit ellent mond az öltözékem, ami egészen elegánsnak mondható, de azért mégsem fehér ing és fekete nadrág, annak nem most van az ideje. Elindulunk közben, nem akarom, hogy várjon kelljen ránk Henderynek.
- Most, hogy már tudod, nem Sophie lesz a harmadik személy, van tipped rá, hogy kivel fogunk találkozni? - Simán lehet, hogy már rég tudja, csak nem akart lelombozni, mondjuk ahogy elnéztem kettejük viszonyát, nem egy olyan személy lesz a társunk, akitől ki fog csattanni az örömtől. Sokkal inkább helyénvaló lenne, ha mondjuk Aidaval szerveztem volna most egy hármas találkozót, hiszen olyan sokszor emlegettem neki is, hogy nagyon szívesen bemutatnám a nővéremnek. Az is egy olyan alkalom, ami rajta van a listámon és már meg is beszéltem a testvéremmel.
Leparkolok az étterem vendégeinek kijelölt parkolóban és fél szemmel már azt lesem, hogy hol van Hendery. Remélem nem fog késni, mert az picit ciki lenne. Chrisre mosolygok, nem tudom elképzelni, hogy ne látná rajtam az izgatottság mellett azt is, hogy kicsit izgulok az elkövetkező órák miatt. Egyáltalán nincs kőbe vésve, hogy pozitív kimenetele lesz a mai vacsorának.
- Szerintem a bejárat előtt lesz. - Ha nem így van, akkor sem tudnék más irányt választani miután kiszállunk az autómból. Ezúttal úgy vezettem, hogy ne forduljon fel a gyomra evés előtt! De most tényleg!

Őszintén, még mindig bánom a múltkorit. Nem kellett volna olyan nagy hévvel rájuk nyitnom és a főnökbe kötnöm és úgy felöltöznöm és és és... Érzem, hogy mindent elrontottam! Pedig én esküszöm nem így terveztem, én igyekeztem jó titkár lenni! Csak hát az egyetem kicsit elvette a figyelmemet és… Ah, túl sok az „és”, le kéne szoknom róla és a kifogások helyett megoldást találnom, de nagyon gyorsan! Aiden ugyan megígérte, hogy segít nekem, mégis meglepődök, mikor a kijelzőn az ő neve jelenik meg. Kissé félve, kissé reménykedve, de végül felveszem amilyen gyorsan csak tudom, hátha valami jobb hírrel tud szolgálni. – Szia! Mi? Ja, öhm, persze! Azt hiszem… Várj, mi?! Mi az, hogy elegáns, de ne legyen túlzás? Az nálatok mit jelent? Úgy mondd, hogy én is értsem! Egyszer már elbuktam az öltözéken, nem akarok megint! Jó, írom… - igyekszem nyomon követni minden szavát és érdemben válaszolni is rájuk, de annyi információt zúdított rám, hogy időm sem nagyon volt felfogni, így nem sikerült valami elegáns válasz sorozatra. Jaj a ruha is! Most mégis mit vegyek fel, ami nem sok, de nem is kevés? Van egyáltalán ilyen opció? Könnyen beszél Aiden, legalább adhatna valamit hozzá, ha más nem tanácsot! Inget túlzás felvenni? Abból is egyáltalán milyet? Ah, miért ma van a találkozó? Még vennem kell akkor valamit hozzá! Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajom, csak a többi süljön el jól!
Hatalmas tenyértörölgetések közepette azért csak sikerül időben megjelennem az említett helyszínen és időpontban. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol kéne várnom őket. Bent lennének már, vagy még csak most jönnek…? Egyáltalán majd fognak hívni, vagy nekem kéne őket? Annyira parázok a mai estétől, hogy egy épeszű gondolatom sincs és a tenyerem is úgy izzad, hogy csak reménykedem, hogy nem csúszik majd ki semmi sem a kezeim közül.
Míg az ajtó előtt fagyoskodva várok a kérdéseim megválaszolására, addig újra átveszem magamban, hogy istenigazából a halálom után van-e valami, amit más megörökölhet tőlem. Adósságom szerencsére nincsen, de értékeim sem, így egyelőre nem bánom meg, hogy nem irattam meg a végrendeletemet. Úgy sem lenne mit beleírni, hacsak nem nyerő szelvény van otthon a fiókomban.
Ahhoz, hogy ne fázzak, igyekszem mozgásban tartani magam, így hol a kinézetemet igazgatom, hol az idegességem közepette toporgok, vagy billegek, mire végül a parkoló felől megpillantom a keresett egyéneket. Jaj nem, eljött a vég! Egyáltalán a főnök is tud erről? Vagy én amolyan meglepetés vendég vagyok a számára és azért jött el, mert nem tudott rólam? Mindenesetre, remélem csendben is letudjuk ezt meccselni mindenféle probléma nélkül. –Szép estét!- biccentek is az érkezőknek, bár kissé bizonytalan vagyok már a köszönést illetőleg is, hogy most meg kéne hajolnom, vagy kezet kéne fognunk, vagy csak hagynunk kéne egymást? Nem akarok illetlen lenni, de tanácstalan vagyok! Aiden miért nem írt nekem forgatókönyvet ehhez? Remélem azért az öltözékem kellően meg fog most felelni neki, hiszen Aiden utasítását követtem, ahogy csak tudtam!

474 • hajaj

Visszagondolva, a Henderyvel lebonyolított telefonbeszélgetésemben lehet nem adtam neki egy fikarcnyi lehetőséget sem, hogy nemet mondjon, vagy hogy tiltakozhasson az irőpont miatt. Előbbire entségem is van, mégpedig hogy hacsak nem változott meg valami, ő is nagyon hajt a kibékülésre. Ami pedig az időpontot illeti, tudja milyen Chris... össze kell tenni a kezünket, ha ki tudjuk szabadítani az irodájából, szóval ha neki aktuális, akkor mindenkinek ugrania kell, ez valahol így is van rendjén, hiszen ő egy igazgató-jelölt, míg én csak egy hallgató vagyok, aki néha nagyon is követeli a társaságát az öltöny nélkül is, illetve Hendery egy alkalmazotta, akinek munkája függ a főnökétől, vagyis ettől az alkalomtól, amit most próbálok összehozni nekik. Bár tudom, hogy ez most nem rólam fog szólni, azért én is örülök, hogy velük tartok és láthatom Christ, másfelöl pedig tudok tüzet oltani, ha robbanna a bomba. Látva a múltkor történt társalgásukat, én már mindenre fel vagyok készülve.
- Hát... nem strandpapucs - cukkolom még telefonon keresztül és próbálom nem hangosan elnevetni magam a múltkori öltözékét felelevenítve. - Úgy értem az elegenásat, hogy például legyél ingben, de nem kell fehér ing, fekete öltöny, elég csak valami csinos. - Annyira nem értek a ruhákhoz, hogy pontosan definiáljam neki, mire is gondolok, de megszabni sem szeretném, mivel nem tudom, milyen ruhái vannak és csak ezért nem kell szerintem külön bevásárolni. Egyébként ha nem egy ilyen találkozásról lenne szó, akkor én egy egyszerű pólóban lennék, de mivel Chrisnek sikerült beadnom úgy ezt a vacsorát, mintha valami puccos helyre mennénk, így nincs nagyon más választásom, mint ruhák terén is megadni a módját.
Meglehet, hogy nagyon makacs vagyok, s nem kevésbé követelőző, azonban úgy vágyok már csókjára, hogy egy próbát mindenképpen meg kell kísérelnem. Ha nem lehet itt és most, akkor úgysem fogja megtenni, éppen ezért is kérek tőle és nem én támadom őt le minden pompájával, amivel beszállt mellém. Hálás vagyok érte, azért, hogy megadja nekem, s halovány pírral az arcomon végül visszadőlök az ülésembe. Chris pici puszija a legjobb!
Egy kicsit kellemetlenül dermednek meg kezeim a kormányon, hallva Chris tippján, ám ezúttal sajnos nem ketten leszünk. Illetve nemf eltétlenül sajnos, csak szó mi szó, egy közös randi is nagyon szuper lenne. Viszont így most akkor elárultam, hogy lesz még egy személy. Oh jaj!
- Ööööö, lesz még velünk valaki, de vele csak a helyszínen fogunk találkozni - vallom be őszintén és remélem, hogy ezzel nem elszomorítom, hanem inkább izgatottá teszem. A kérdését hallva egy kicsit parázni kezdek.
- Semmi nagyra! - szeppenek meg egy kicsit és egyből rávágom, hogy védjem magam. Otthon is sokszor megkaptam ezt a kérdést, mivel nem bíznak bennem egy kicsit sem. Persze a reflex reakció után én is realizálom, hogy Chris nem felellősségre akar vonni, itt most más a helyzet. - Vagyis... tényleg ne gondolj semmi rosszra, én csak teszem azt, ami a helyes döntés és feltehetőleg nélkülem is hasonlóképpen történne, de segítek egy kicsit meggyorsítani a folyamatot. - Biztos vagyok benne, hogy halvány fogalma sincs mostmár tényleg, hogy ugyan miről is beszélhetek, ezzel együtt viszont még jobban sikerülhetett őt felkavarnom.
- De bízz bennem, kérlek, semmi olyat nem teszek, ami számodra kedvezőtlen, vagy rossz lenne! Sosem ártanék neked! - Érzem a feszültségét, amit egy kicsit átveszek tőle. Nem akarom, hogy én járjak pórul csak azért, mert jót akarok neki is és Henderynek is. Az nem lenne fer!
Világ - egyik - legszexibb mozdulatává nyílvánítom Christopher zakógombolását, egyszerűen maga az elegacia és ezúttal is elolvadok tőle, miközben próbálnám lezárni az autómat. Egy bíztató mosollyal indulok el a bejárat felé, miközben én is kicsit megigazítom a ruhámat magamon. Nagyon remélem, hogy nem késik Hendery, emiatt egy kicsit izgulni kezdek, jobban, mint eddig, hiszen nem szeretném besülni Chris előtt.
- Igen - felelek csak ennyit a kérdésére, mivel ebben a pillanatban pillantom meg Henderyt. Oké, első nehéz pillanat kipipálva, innen már remélem minden rendben lesz... Na de hogy reagál rá Chris? A barátom felé pillantok és próbálom fürkészni a vonásait, ha pedig felém néz, míg oddaérünk a kollégához, akkor egy ártatlan, némileg huncut mosolyt találhat rajtam. Oké, tudom, rossz vagyok, de mindketten meg fogják nekem köszönni! Legalábbis bízom benne...
- Szia Hendery! - köszönök neki a magam lazább stílusában, hiszen hééé, én itt egyikőjükkel sem formális viszonyban állok, én mindkettejükkel nagyon jóban vagyok! Nézem kettejüket hatalmas szemekkel és várom, hogy megtörténjen az üdvözlés, az illem úgy tartja, hogy Hendery-nek kellene nyújtani Christopher felé a kezét kézfogásra, ám mintha némi hezitálást vélnék felfedezni rajta. Oké, azt hiszem, értem mi lehet a dilemma: nem tudja, hogy Chris a kézfogást vagy a meghajlást preferálja, amit egyébként nem értek, hiszen ők már dolgoztak együtt, nem? Vagy nem? Vagy most mi van?
Megszüntetve a pillanatnyi kínos helyzetet, én kezdeményezek kézfogást Henderyvel, ezáltal elindítva azt a folyamatot, amivel remélhetőleg utánam Hendery Christopherrel is kezet fog fogni. Az első hősies mentésem a mai napon! - Akkor hát menjünk be - mutatok az étterem ajtaja felé és egy érdekes, kissé kellemetlen, de egészen aranyos arcot vetek Chrisre, mintha csak ezzel kérném őt telepatikusan, hogy ne nyakazzon le se engem, se Henderyt.  
Helyet foglalva a nekünk foglalt asztalnám, a pincér már lép is felénk, így a csend szerencsére nem áll be, ezalatt pedig van lehetőségem egy jó témával előállni. Ez a jó téma pedig... szóval... öhm... mondjuk...
- Szerintem már mindketten tudjátok, hogy azért akartam összehozni ezt a találkozást, hogy ti kibéküljetek a legutóbbi kellemetlen helyzet miatt, amiért egyébként magamra vállalom a felelősséget, szóval nem is kell egymásra mutogatni többet a történtek miatt, jó? - Légyszí legyen jó! Nem szeretek áldozati bárány lenni, de míg otthon fáj ez a szerep, itt most gond kívül felvállalom, nem érzem tőle rosszul magam, mert végül is én nem zártam be az ajtót és én másztam rá Chrisre. Bár meglehet, nem pont ezzel a témával kellene kezdeni a találkozót, de talán jobb tisztázni a dolgokat, hiszen azért vagyunk itt és tudom, hogy Christopher is értékeli az őszinteséget.
- Csak szeretném, ha megpróbálnánk eltölteni egy jó estét közösen, nem az a célom, hogy nagy barátok legyetek, az rajtatok áll, mindössze egy esélyt kínáltam fel ezzel nektek. - Hogy minek kellene történnie első lépésben? Le kellene vetkőztetni Chritophert. Máááármint nem úgy, hanem... ha levedlené az igazgató-alkalmazott szerepeket, akkor azt kapnánk, hogy három viszonylag egykorú srác jött el iszogatni, de ezt egyelőre nem merem Chrisnek említeni, mert nyakazást kapok.