"Never let your friends get lonely... keep disturbing them."
- Joan, akármilyen kellemes veled beszélgetni, most mennem kell. - Drámaira igyekszem venni a bejelentést, közben pedig finoman ráfogok a nő karjára, s egyúttal igyekszem kifelé tessékelni őt az irodámból. - Kidobsz? Megjegyeztem... - Nem látom ugyan, de úgy érzem, hogy mosolyog, miközben ezt mondja. Ahelyett viszont, hogy ezt ellenőrizni akarnám, udvariasan magam elé engedem őt, hogy előttem hagyja el az irodát, közben pedig nem szalasztom el az alkalmat, hogy a magassarkúba bújtatott lábaitól kezdve egészen a ringó csípőjéig végig mérjem, hiába vagyok tisztában vele, hogy férjezett, kiegyensúlyozott házasságban élő nőről van szó - aki ráadásul a főnököm is. - Bármikor máskor szívesen látlak. - Jelentem be rögtön, gátlástalan vigyorral az arcomon, majd a pillantásomat elfordítom a távolodó alakjáról és az asztala mögött ülő titkárnőmre pillantok, közben nem túl illedelmesen zsebre vágva a kezeimet. - Clare, azt hiszem ma már nem jövök vissza. - Most sem kellene bent lenned, ha jól tudom Joan szabadságra küldött az öcséd miatt. - Feddő pillantásától már-már kezdem úgy érezni, hogy a saját anyámmal van dolgom és nem a titkárnőmmel, de hamar elfelejtem a párhuzamot, mivel a kedvemet jelenleg a szavaiban rejlő igazságtartalom sem tudja elvenni. - Nem kellene... De egyikőtök sem fogja bánni, ha új ügyfelet szerződtetek. - Mielőtt bármit tudna mondani - a meglepett arckifejezéséből pedig arra következtetek, hogy az beletelne kis időbe -, én a korábban távozó főnökömhöz hasonlóan indulok el a folyosón, a liftek felé. Nem bánom, hogy egyedül vagyok az egyik megérkező lift kabinban, mert van időm ellenőrizni, hogy nézek ki, mielőtt a parkolóban bevágódnék a kocsimba. Talán hivatalosan nem kellett volna ma bent lennem az irodában, mert kaptam egy hét szabadságot arra, hogy ténylegesen az öcsémmel legyek, viszont képtelen lennék otthon ülni és arra várni, hogy Ah In hazaérjen az egyetemről - mivel függetlenül az én kényszer-szabadságomtól, neki még van dolga a tanulmányaival, amelyektől nem is akarom elvenni az idejét. Nem pusztán azért, mert képes vagyok találni magamnak más programot - igen, a munkán kívül is, vagy legalábbis félig -, de azért is, mert számomra eddig nagyon is úgy tűnik, hogy ha egyetlen dolog van, amit az öcsém élvez itt New Yorkban, az az, hogy azt tanulja, ami érdekli. Ettől pedig valóban nem fosztanám meg. Viszont magamat sem attól az élménytől, hogy bejelentetlenül rárontsak az idősebb Seo fiúra, akinek a városban való jelenlétét is pusztán a szóbeszédnek hála sikerült megtudnom. Ilyenkor duplán látom a potenciált a vállalati jogban, na meg természetesen abban, hogy olyan közegből származom, amilyenből. Mivel Dan és én közel azonos korosztályba tartozunk, elkerülhetetlen lett volna, hogy ha más miatt nem is, de a családjaink státusza miatt ismerjük egymást. Erre még rátett egy lapáttal az is, hogy a katonaságnál töltött időnk egy részében a szolgálatunk átfedésben volt. Az ilyesmi pedig minden amerikai könyv és film szerint olyasfajta testvériséget alakít ki, amit más, aki nem tapasztalta nem érthet meg - s bár nem vagyunk amerikaiak, az élmény valószínűleg mindkettőnknek megvolt. Annyira legalábbis mindenképp, hogy a hír, hogy a városban van arra késztessen, hogy most rá akarjam törni az ajtót. Aminek az irodája előtt most nagyon úgy tűnik, hogy valóban jelenetet kell rendeznem, ugyanis a helyet foglaló úriember nem néz ki úgy, mintha várt volna - nem is volt miért -, de még csak arra sem mutat hajlandóságot az arckifejezése alapján, hogy szó nélkül beengedjen. - Jó napot! Segíthetek? - Legalább udvarias. Szélhámos mosoly jelenik meg az arcomon erre a gondolatra, s eszemben sincs lefékezni azelőtt, hogy bejutnék. - Dan Seohoz jöttem. Tárgyal? - Teszem fel élesen a kérdést. - Nem, de... - Ezen a ponton dönt úgy, hogy feláll az asztala mellől, ami egyrészt késői döntés, másrészt nagyon egyértelművé válik, hogy melyikünk nyom többet. Habár utóbbi a legtöbb esetben és abban a környezetben, amiben én mozgok, nem meglepő. - Akkor jó. - Intézek felé egy kimért mosolyt, majd határozott mozdulattal nyúlok rá a kilincsre és lököm be az ajtót, különösebb rossz érzés nélkül azt illetően, hogy épp most hagytam figyelmen kívül valakinek a funkcióját és még csak bocsánatot sem kértem miatta. Magam sem tudom, hogy abban reménykedtem-e egész végig, hogy Dant valami olyasmin kapom, amin nem kellene az irodájában, vagy szimplán csak jól esik, hogy bajt keverhetek más munkahelyén, de amikor belépek és megpillantom őt, széles mosoly ül ki az arcomra. - Seo! - A hangom egészen elnyomja a mögöttem topogó titkár sűrű elnézéskéréseit és magyarázkodását, de jelen helyzetben a legkevésbé sem hat meg, hogy mennyire aggódik az állása miatt. - Beszédem van veled - jelentem be komolyan, ami egészen fenyegetésnek is tűnhet, az arckifejezésem azonban nagyon is arról árulkodik, hogy nem az lesz a következő lépésem, hogy fegyvert rántsak és megpróbáljam őt megölni. Épp ellenkezőleg. - Komolyan gondoltad, hogy egy céges pletyka miatt fogom megtudni, hogy itt vagy? Azt hittem barátok vagyunk! - Teátrálisan kapom a kezem a mellkasomhoz, s markolok rá úgy, mintha a szívem fájlalnám, majd meghagyva a színészkedést azoknak, akiknek ez a hivatása, lépek közelebb Dan asztalához, s ha méltóztatott megemelni a seggét az érkezésem nyomán, engedélyezni magunknak egy férfiasan hátat lapogatós ölelést. - Lehet, hogy úgy tűnik, hogy üres kézzel érkeztem, de van számodra egy ajánlatom.
- Igazgató úr – miután a halk kopogást nyugtáztam, lényegében a személyi titkárom, Pete dugta be a fejét az ajtón. Intettem neki, hogy kerüljön csak beljebb, miközben rendezgettem egy kicsit az előttem heverő papírhalmot. Az utóbbi időben eléggé a nyakamba szakadt a munka, de igyekeztem azért tartani a tempót. Lényegében valahol a saját problémám volt a dolog, ugyanis a cég összes alkalmazottján végrehajtattam egy pszichológiai tesztet. A magam részéről fontosnak tartottam, hogy a továbbiakban ne dolgozzanak olyan emberek ennél a vállalatnál, akik bármiféle hajlamot mutatnak a pszichopataságra. Nyilván az ilyen emberek kimondottan jó vezetők, de én szerettem volna, ha nem nekem kell elszámolnom a lelkiismeretemmel abban az ügyben, ha valakivel úgy bánnak, mint egy lábtörlővel, az illető pedig öngyilkos lesz és hátrahagy öt gyereket, négy kutyát, meg egy asszonyt. Ugyanakkor meg azt is szerettem volna valamilyen szinten kiszűrni, hogy kiben mennyire bízhatok meg, ki milyen százalékban törtető, emiatt pedig mennyire kell féltenem a saját pozícióimat. Az újdonsült osztályokon ügyintéző titkárok határozottan a legjobb döntésnek számítottak. Jó fényt vetnek a vállalatra, mert csinosak, magasak, fiatalok és lelkesen intézik a dolgukat. Mivel elég bőkezű voltam a cafeteriát illetően, megérte nekik a 100%-ot nyújtani, illetve kaptak céges gépet, telefont, autót, és vásárlási utalványokat is. A legnagyobb előnyük mégiscsak az volt, hogy férfiak... Így kevesebb esély van arra, hogy majd valaki pozícióért akar szopni. - Megérkeztek a cégnél dolgozó beosztottak eredményei – ahogy közelebb sétált hozzám a srác, egyszerűen csak az asztalra tette a kapott pendrive-ot, amire én rá sem pillantottam. Majd összegzem a dolgokat akkor, ha minden mást elintéztem. - Köszönöm elmehetsz – határozottan bólintottam felé, ő pedig nem pazarolta tovább az időt azzal, hogy felhívja a figyelmemet az adathordozóra. Határozottan kedvelem a cégnél dolgozó srácokat már csak azért is, mert nem beszéltek túl sokat feleslegesen. Tény és való, hogy a nők csodálatos teremtmények, de ettől függetlenül, sosem zajlott volna le ennyire gyorsan és tisztán ez a társalgás egy titkárnővel. A magam részéről már határozottan merültem volna bele a munkába újra – már mindenki megtanulta, hogy jobban szeretek a saját tempómban haladni – amikor némi mozgolódásra lettem figyelmes az ajtó irányából. Ha valakire határozottan nem számítottam, az egy két méteres környezetben megjelenő, Jeong Dae Il névre hallgató alany, ki mögött Pete szánalmasan vékonynak és ijedtnek tűnik. - Remélem rendesen üdvözölted Jeong urat – egészen szigorú volt a hangom, ahogyan a sráchoz szóltam, aki hebegett-habogott és próbálta megmagyarázni nekem, hogy ő minden erejével visszatartotta a betolakodót – Ha letelt a munkaidőd kérlek ne csekkolj ki azonnal. Tíz percre ugorj be hozzám, hogy beszélni tudjunk. Most elmehetsz. Nem akartam megbüntetni a fiút, ugyanakkor határozottan annak voltam a híve, hogy a munkahelyet és a barátságokat, családot meg szerelmi életet el kell választani. Hiába Dae Il volt a bajkeverő jelen esetben, az ilyen helyzeteket is meg kell tanulnia kezelni a fiúnak. Azt az információt pedig elraktároztam az agyamban, hogy az ingyenes kondihasználatot kötelezővé kell tennem azoknak a srácoknak a körében, akik nem nyomnak minimum hetven kilót. - Odanézzenek – egy egészen drámai sóhaj szaladt ki a számon, miközben lassan felemelkedtem a székemből – Nem elég, hogy leégetsz a beosztottjaim előtt, még az illemet is elfelejtetted! Határozottan nem gondoltam komolyan azt amit mondok, ugyanakkor tény és való, hogy ő már rég eljött Szöulból. Míg úgy néz ki, hogy határozottan magába szívta az itteni kultúrát – ahol rendben van a másik vezetéknevét ordibálni a világba – addig nekem még ezt nem sikerült elsajátítani és még mindig volt egyfajta távolságtartás a viselkedésemben. - Nekem is veled – ahogy közelebb léptem hozzá, hogy valami ölelésszerűvel üdvözölhessem az egyik legjobb barátomat – Most miattad kell megbüntetnekm a kedvenc titkáromat. Legközelebb viselkedj jól és egyeztess velem időpontot, vagy én is rád fogom rúgni az ajtót, hogy revansot vegyek ezért. Nyilvánvalóan nem gondoltam komolyan ezt az egészet, de ettől függetlenül is képes lettem volna beváltani a fenyegetéseimet... Egyébként jogos volt az amit mondott, de mentségemre szóljon, hogy mire mindent sikerült elrendeznem itt, az volt legalább egy hónap, és Tae Yangot meg a kisfiát is csak később tudtam meglátogatni a tervezettnél. - Én is sok mindent hiszek – egészen ördögi vigyor ült ki az arcomra – Ne haragudj, amiért képtelen voltam rendesen bejelentkezni hozzád, de elég zűrös most minden körülöttünk. Ha röviden kellene összefoglalni a dolgokat, akkor hát maradjunk annyiban, hogy Braylen előtt lebukott az apja a titkárnővel, aztán pedig előkerült a féltestvére, a cégben áll a bál, leépítéseket kellett csinálnom, amik a jövőben folytatódni is fognak... Itt van Jae is, meg voltam megnézni Tae Yang kisfiát. Azt már nem akartam Dae Il szemére vetni, hogy hozzá is előbb eljutottam volna, ha csinál egy gyereket, mert határozottan nem vagyok hajlandó az élete legfájdalmasabb pontját az orra alá dörgölni. Viszont rögtön kedvem lett volna minden mást is megosztani vele, mert ő tipikusan egy olyan ember, akivel jókat lehet csámcsogni bizonyos eseményekről. - Mellesleg nem tudom emlékszel-e még Braylen kis játszótársára... Tudod a kisebbik Han fiúra – aki egy volt a szép és tehetséges kisfiúk közül – Visszajött Japánból, viszont én ekkora kora óta nem láttam. Hát nem volt egyszerű élmény összefutni vele Yangéknál. A méretét nagyjából a térdhajlatomnál hadonászva igyekeztem demonstrálni. A fiú még most sem magasabb nálam, azonban határozottan úgy gondoltam, hogy a Mickey egeres póló után a szőrmebunda amit viselt elég erős és éles váltásnak bizonyult... - Hallgatlak – a mellkasom előtt összefont kezekkel dőltem neki az íróasztalomnak – Az ajándékot majd pótoljuk később. Meghívhatsz valami jó italra, és le is tudtuk ezt a kört.
"Never let your friends get lonely... keep disturbing them."
Fordított esetben, ha velem történik meg az, amire Dan irodájában készültem, valószínűleg én sem örülök túlzottan, legfőképp mert az olyan közegekben, amelyekben mi dolgozunk, nagyon gyorsan híre megy mindennek. Annak is, ha a főnöknek egyszerűen nem sikerül megállítani, hogy valaki a szó szoros értelmében betörjön az irodájában. Jelen esetben én inkább úgy fognám fel az egészet, hogy nem Dan tekintélye kérdőjeleződik meg, sokkal inkább a titkára életrevalósága. Elismerem, hogy nem vagyok túl könnyen félreállítható típus, ez pedig igaz mind a testfelépítésemre, mind a jellememre. Így ha történetesen olyan ember áll fel velem szemben az asztaltól, akinek lehetősége lett volna akár fizikai erőszakot alkalmazva megállítani engem, vagy képes lett volna elég hamar az ajtó elé ugrani és elállni az utamat, valószínűleg elismeréssel adóztam volna neki. Az viszont csak még inkább szórakoztatott, hogy a hozzám hasonló kellemetlenségekre még Dan irodájában sem számolnak. Nem mondom, hogy számos alkalommal kellett már hasonló módon bejutnom ügyfelek, vagy üzleti partnerek irodájába, mivel határozott célom, hogy mindenhol várakozással fogadjanak és ne nekem kelljen megküzdenem azért, hogy láthassam az ajtó túloldalán lévő egyént. Ezt vártam volna Dantól is, aki pofátlanul még csak nem is maga jelentkezett be nálam a hírrel, hogy a városban van. Ez fájt talán a legjobban - ha a drámai verziót akarom előadni, amit meg is teszek neki. Ha viszont a racionális oldalát vizsgáljuk a helyzetnek, nyilvánvaló, hogy valószínűleg egyszerűen nem volt annyi ideje, hogy ezt megtegye. A kimaradt időt viszont pótolnunk kell. A szám belső részét harapdálva igyekeztem visszafogni magam annyira, hogy ha már a jókedvemet képtelen vagyok letörölni az arcomról, de ne vigyorogjak és ne is röhögjek bele a kellemetlen helyzetbe, ami nagy valószínűséggel egyedül a mögöttem érkező titkár számára volt az. Hogy ez sikerüljön, próbáltam a férfi irodájában egy olyan pontot találni, amit nézve egyszerűen komoly tudok maradni. Ezt a pontot pedig a sarokban álló közepesen szomorú fikuszban találtam meg, amelyen első ránézésre is látszott, hogy egyedül a takarítónő az, aki soha nem feledkezik meg a nővény létezéséről, az iroda tulajdonosával ellentétben. Magam mögé húztam a kezeimet és finoman összefűztem az ujjaimat, ebben a testhelyzetben fordultam hátra és néztem végig, ahogyan a titkár - Pete - távozik. - Gondolod, hogy ne tettem volna meg, ha már annyira sem méltatod jó öreg barátodat, hogy egy sms-t dobsz neki arról, hogy a városban vagy? Megsértesz, Dan Seo. - Az arcomra kiülő kifejezés - a vigyor - azonban épp a szavaim ellenkezőjéről árulkodik, amit jelen esetben nem is bánok. Amikor felállt az asztalától, határozottan kezdtem úgy érezni, hogy megérdemelne valami ölelés szerűt, amit az is bizonyított, ahogyan közelebb jött, így nem is volt ellenemre, hogy férfiasan meglapogassam a hátát. - Próbálkozz csak. - Ezúttal már nem fogom vissza magam és felnevetek. - De a helyzet az, hogy nekem keményebb titkárnőm van, mint ez a gyerek. - Ezen a ponton a kezemmel kifelé, az ajtó irányába intek, jelzés értékkel. - Nem a fizikai erejére gondolok, hanem a szemeire. Tudod, mintha csak boszorkány lenne. - Annak is határozottan csinos fajta. Arról pedig, hogy ezt pontosan mikor volt alkalmam megfigyelni, nem vagyok hajlandó nyilatkozni. - Annyira meglepett, hogy itt vagy és nem szóltál nekem, hogy a saját szememmel kellett megnéznem, hogy tényleg így van-e. - Mivel beszélgetni legalább olyan jó, ha éppenséggel nem sokkal jobb ülve, mint állva, úgy döntök, hogy helyet foglalok egy arra megfelelő helyen, ha már rendelkezik ilyenekkel az iroda. - Éreztem, hogy valami van az üzlettel, de erre még én sem gondoltam. - Finoman összevonom a szemöldökeim, aminek nyomán ráncok jelennek meg a homlokomon. - Ha kell egy ügyvéd a Yang családnál, csak szólj, én rendelkezésre állok - halkan nevetek fel, majd kihívó pillantást vetek a férfi felé. Azokban a játszmákban, amelyek az üzleti szektor embereit napi szinten körülveszik, ez remek lehetőség lenne arra, hogy egyszerűen kiszorítsák a család egyik felét a cég irányításából. - És ez eddig egyikőtöknek sem volt nyilvánvaló? Mit fogsz most csinálni? - Hátra dőlök, a két könyökömet pedig a karfákon támasztom meg, majd összefűzöm magam előtt az ujjaimat. - A kisebbik Han fiú... Hogy is hívják? Vagy inkább azt mondd, mi lesz belőle. - Régen, amikor még mi is egyetemista korban voltunk, a velünk egy társaságba járó emberek nevét kívülről fújtam, de azt hiszem azokat, akik már nem a mi generációnk, egyszerűen nem tudom úgy számon tartani, mint azt esetleges elvárnák. - De legalább akkor a fiúk még tartják a kapcsolatot. Nem úgy, mint te velem. Ah In nálam lakik, nem tudod elképzelni mennyire ledöbbentem, amikor megláttam a reptéren. - Megcsóválom a fejem, ahogyan visszagondolok az emlegetett pillanatra. - Erre mondták az apáink, hogy megöregedtek? - Kérdőn pillantok Danra, habár az egóm nem feltétlenül vár választ a kérdésre. - A boraim valószínűleg többet érnek, mint a lakásom többi berendezése, szóval választhatsz majd egyet. - Ezt pedig határozottan így is gondoltam. Dan olyasvalaki, akivel még azt is hajlandó lennék megosztani, amit évek óta gyűjtöttem össze; történetesen a borkészletem. - Nos, nagyon egyszerű. Te céget vezetsz, én cégjoggal foglalkozom, legyetek az irodánk ügyfelei és ha valami gáz van, én a te érdekedet fogom védeni, bármiről legyen szó. - Az évek alatt megtanultam, hogy kinek hogyan kell tálalni egy-egy ajánlatot. Van, aki jobb szereti, ha a saját ötletének tűnik az egész, van akinek az kell, hogy a lényegre térjünk. Dan meg én pedig vagyunk olyan jóban, hogy ne kerteljek neki feleslegesen. - Nem igazán mondhatsz nemet... - teszem hozzá hirtelen, vigyorogva.
Dae Il egy volt azon barátaim közül, aki hamar lelépett és miután az Államokban kötött ki, nehezebb is volt számomra elérni. Ez persze nem nyomta rá a bélyegét a kapcsolatunkra, de ettől függetlenül is éreztem azt, hogy sokkal többet találkoztunk fiatalabb korunkban, mint felnőtt férfiként. Azokban az időkben pedig sok probléma nem nyomta a vállunkat annak ellenére sem, hogy a világ összes gondját a sajátunkénak tudtuk érezni. Én magam sem tudom, hogy ez egyfajta tinédzserkori nyűg, ami mindenkit gyötör kisebb-nagyobb formában, vagy pedig valami, ami ennél sokkal komolyabb volt és csupán az idő múlása szépítette meg az egészet. A középiskola egy dél-koreai állampolgár számára sosem egyszerű feladat, mivel a tanulás sok esetben ébredéstől lefekvésig tart. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy bár itt ülök egy kényelmes bőrfotelben, a származásomtól tekintve vezetői pozícióba vágtak engem, ugyanakkor mégsem éreztem magam sokkal okosabbnak vagy különlegesebbnek azoknál, akik szintén a hazai elit részét képezték. Tele voltunk pénzzel, emiatt pedig aki amúgy nem született szépnek is elérhette azt, hogy azzá váljon. A tökéletes viselkedés elvárt, a makulátlan múlt és képmutatóan visszafogott életmód szinte megkérdőjelezhetetlen volt. A közegünk képmutató, a túl sok pénz pedig boldogtalanná tesz minket. Ha ezt hangosan kimondanám, akkor minden bizonnyal a szegényebb réteg felhördülne és léhűtőnek gondolna engem. Így mondhatni mi ketten, az öcséim, Tae-yang, és mindenki a környezetemben olyan ember volt, aki egyetlen pillantásból megértette a másikat és együtt tudott érezni vele. A pénz egy gusztustalan és mocskos dolog volt, amit mi magunk is szívesen költöttünk, de elszigetelt minket a legtöbb embertől, így lényegében egymásra támaszkodhattunk, annak érdekében, hogy ne sodorjon minket el az a képmutatás, ami a világunkat jellemezte. Éppen ezért, ha részegen és alsógatyában egy nyakkendővel a fején tört volna rám ez a bolond, akkor sem lett volna szívem kidobni őt. Mert az egyik legjobb barátomnak vallhattam őt és hiába nem találkoztunk már évek óta, a mi emlékeink is mind olyanok voltak, amit az idő nem pusztán megszépített. Egymás életében talán mi lehettünk a kapaszkodók és nem véletlenül sodorta ide az élet, én pedig egy olyan emberként éltem az életem, aki hálás tudott lenni az emlékeiért. - Ha rajtam múlt volna a dolog, már a többszörös lerészegedés fázisán is túl lennénk, ezt te is nagyon jól tudod, szóval ne hisztizz – az én arcomon is mosoly volt. Leginkább mondjuk azért, mert folyamatosan felidéztem, hogy milyen hülye fejet vágott, amíg Pete kivonult az irodámból – Itt van az öcsém is, a nyakamba szakadt egy rakásnyi Yang, apám pedig otthonról rágja a fülem. Ami pedig az ivászatot illette… Azt hiszem, hogy szomorúan hosszú ideje voltam már józan. Ha valami, akkor egy alapos berúgás az elmúlt hónapok miatt határozottan rám fért volna, azt pedig, hogy miért Tae-yangot látogattam meg először, elég egyértelmű volt. A két legjobb barátom közül ő volt az első, aki lebabázott, tehát instant gratulálnom kellett miatta, és megnézni a kisfiút. - Szeretem az ilyen nőket, megadod a számát? – felvont szemöldökkel állítottam a kihívás elé őt egy mosollyal a szám sarkában. Igazán tudtam volna élni anélkül is, mivel volt már egy olyan nő, akivel randizgattam és ugyan én magam sem tudom, hogy miért, de most tényleg számított nekem az, hogy ne csesszem el az egész dolgot. - És te idáig jöttél, én meg akkora parasztként viselkedek, hogy meg sem kínállak semmivel. Szörnyű vendéglátó vagyok, mi? Megjelenek és a szükségleteidről sem gondoskodom – mert azért az elég egyértelmű volt, hogy egy ekkora testű valakinek illene egy vélhetően hosszabb beszélgetés során felkínálni némi ételt – Ebédeltél már amúgy? Mert rendelhetünk valamit, ha nem. Addig tudok neked szolgálni némi kávéval, vízzel, vagy teával. Esetleg, ha igen kritikus kedvedben vagy, akkor lemehetünk a céges alkalmazottaknak fenntartott ebédlőbe, hogy ellenőrizd az étlapot. Elég sok lehetőséget vázoltam fel neki, nekem mindegyik teljesen megfelelt volna. Nem egyszer étkeztem már lent, így pontosan tudtam, hogy normális viszont átlagos ételeket készítenek az itteni munkás közeg számára, ami teljes mértékben finomnak volt mondható. Viszont készen álltam minden kérését teljesíteni, ha már ilyen cirkuszt képes volt rendezni csak miattam. Biztos sok energiát vett el tőle. - Ami azt illeti, céges ügyvédünk van Mona személyében, köszönöm – nyilvánvalóan magam alatt vágtam volna a fát, ha eltávolítom a pozíciójából, és nem is igazán tudtam azt, hogy ilyen szintig egyáltalán elmehetnék-e – Viszont nekem személyes ügyvédem még nincs. És örülnék neki, ha te lennél az, mert benned nincs okom nem megbízni. Mivel valamilyen szinten betolakodónak számítok itthon, én magam is úgy érzem, hogy egyedül nehéz lesz megbirkózni azzal a teherrel, amit a családom fog a vállamra rakni, de mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ők ezt ne érzékelhessék. Gyenge pontokat hagyni magam után teljes mértékben amatőrnek számítana és sajnos a mi életünk tényleg az üldözöttekéhez hasonló. Az ember lényegében saját magán kívül nem nagyon bízhat meg senkiben, ugyanakkor egyelőre azt éreztem, hogy nekem nem volt okom arra, hogy Dae Ilben ne bízzak meg. - Majd még kitalálom – jelen helyzetben nem ez volt a fontos – Pete kap egy kondibérletet ajándékba és jelzem felé, hogy a cafeteriáját el kellene kajálnia, mert ha nem teszi meg, akkor egy idő után már elveszíti a pénzét. Azt, hogy veled mit fogok csinálni, nyilvánvalóan nem mondom el, mert a végén még fel tudsz majd készülni. Annak idején a kistestvéreinkkel csináltuk mindig azt, hogy elmondattuk velük, ha valami rossz dologra készültek. Leginkább ezt az ő öccsével tudtuk megcsinálni, mert az én kisebb testvérem alig volt másfél éves, amikor Dae Il elhúzott Szöulból, Jae meg alig fiatalabb nálam. - Felix. És orvos lesz, legalábbis Bray azt mondta. De azon sem lepődnék meg, ha csak szopatna – mosolyogva csóváltam meg a fejem, aztán kicsit döbbenten hallgattam tovább azt, hogy végül az ő öccse is New Yorkban kötött ki. Furcsamód mintha az egész világ ide akarna emigrálni az utóbbi időben. - Nekem be kellett bútoroznom egy egész lakást, szóval három napig csak legóztam otthon munka után, ne szólj be – azzal takarózni, hogy emellett mennyi teendőm volt, már panaszkodásnak tűnt volna, szóval egyszerűen csak nem tettem – Miért, tán nőtt még egy feje annak a gyereknek? Szépen felnőttek… Braylen is már csak árnyéka annak a kisfiúnak, aki régen volt. De mi lenne veled, ha mondjuk szembesülnél azzal, hogy Min milyen nagy már? Tényleg, talán kétszer fogta a kezében még baba korában, illetve nálunk volt, amikor a kistestvérem annak idején felállt és azzal a lendülettel vissza is huppant a fenekére. Azt hiszem az a pillanat még a rideg szüleim életében is boldog pillanat volt. - Ők megöregedtek, mi még csak érett korban vagyunk – egyáltalán nem volt mindegy! Onnantól kezdünk majd el gyors tempóban öregedni, ha majd családot alapítunk, amire az én esetemben egyelőre nem láttam esélyt, vele meg ilyen dolgokról egyelőre még nem akartam beszélgetni. - Legyen így – bólintottam egyet – Amúgy sem ittam még soha túl jó borokat. Általában otthon az elegáns rendezvényeken is inkább a pezsgőt választottam, mert az afterpartykon az jobban fejbe vágta az embert. Tisztán emlékszem Tae-yang elkerekedett szemeire minden alkalommal, amikor megpillantotta az italt a kezemben és rájött arra, hogy garázdálkodni fogok innentől kezdve. És valahol a saját ördögi pillantásomat is képes voltam elképzelni. - Nem is szeretnék nemet mondani – mivel csukott ajtók mögött voltunk, azt hiszem beszélhettünk szabadon – Nekem is szükségem van arra, hogy valaki támogasson és örülnék, ha te lennél az. Ugyanakkor sajnos volt valami más, amiről beszélnem kellett vele, mert attól függetlenül, hogy mi barátok voltunk, még a családunk nem volt feltétlenül jóban sajnos. És itt nem az idősebb, hanem sokkal inkább a fiatalabb képviselőkre gondoltam. - Viszont a fiúkat távol kell tartanunk egymástól, te is tudod, hogy miért – egyáltalán nem volt titok az a középiskolában történt incidens, amit annak idején nagyon nehéz volt elhallgatni a nyilvánosság elől – Nem hinném, hogy rendezni tudnák a viszonyukat. És tudnod kell, hogy az öcsédet nem okolom semmi miatt, de hallok furcsa dolgokat innen-onnan. Nekem pedig meg kell védenem a saját véremet, ahogy neked is.
"Never let your friends get lonely... keep disturbing them."
Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megváltoztatott engem, hogy jó ideje az Államokban élek. Koreában egészen másak az elvárások a fiatalokkal szemben, aminek remek példája az öcsém. Én magam is átéltem mindazt, ami a középiskolát és az ottani beilleszkedést illeti, de mégis sikerült valamelyest a hátam mögött hagyni azokat az éveket és levetkőzni azokat a kötöttségeket és szabályokat, amelyek a származásomból adódtak. New Yorkban hozzá kellett szoknom, hogy rámenősnek, határozottnak, de ravasznak is kell lennem egyszerre. Hangosnak, amikor arra van szükség és pofátlannak, ha épp egy szituáció azt igényli. Nem állítom, hogy udvarias voltam, amikor csak úgy rátörtem az egyik legjobb barátomra, de ha bárki kérdezi, ráfoghatjuk, hogy szimplán túl rég volt már, amikor legutoljára találkoztunk, én pedig nem akartam az időt vesztegetni olyan felesleges körökkel, mint egy sor magyarázat a titkárának azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok és miért jöttem. Ezek egyébként is mind csak Danra és rám tartoztak. - Á, rendben. Akkor mondd, kire kellene fognom, hogy nem tehetünk kedvünkre és várnunk kell a közös ivással? - Szórakozottan vontam fel a szemöldökömet, miközben körbepillantottam az iroda berendezését figyelve, gondolatban akaratlanul is összehasonlítva a sajátommal. Dan és én teljesen különböző területen mozgunk, így a pozíciónkból adódó feladataink is nagyon eltérőek. Lehet, hogy nála is viszonylag magas tornyokban álltak a kitöltendő és átolvasandó anyagok, de tudtam volna különbségeket mondani a saját asztalomhoz képest. - Tehát nincs nyugtod. - Határozottan bólintottam. Részben meg tudtam érteni a helyzetét, ugyanis nekem is ott volt a saját öcsém, akinek a menedzselésével a munkám mellett kellett volna foglalkoznom. - Melyik öcséd? - Tettem még hozzá a kérdést, lévén Dan esetében nem volt olyan egyszerű a helyzet, mint számomra az egyetlen testvéremmel. Hiába azonban a szüleink magyarázata és kritikája Ah In-t illetően, én ha tehettem volna sem kívánok magamnak másik testvért. - Ha nem gondolod komolyan, nem. Én hallgatnám, amíg utánad epekedik - nevetek fel jóízűen. Ha voltak is olyan dolgok, történetek amin megosztoztunk Dannal, de vannak olyan részletei is az életünknek, amelyeket nem bántam volna, ha megtartunk magunknak. Kétség sem fér hozzá, hogy szívesen mutattam volna őt be bármelyik női ismerősömnek, a titkárnőm azonban olyan része volt az életemnek, akit nem szerettem volna egy ilyen botlás miatt elengedni. Ahhoz túl jól végezte a dolgát, nekem pedig szükségem volt rá szakemberként. - Nem én mondtam - jelentem ki, vigyorral az arcomon. Nem éreztem úgy, hogy másképp kellene viselkednem, az eltelt évek miatt. Lehet, hogy a külvilág felé érett és értelmes felnőttek képét kellett mutatnunk, de mi Dannal ismertük egymást akkoriban is, amikor még nem kellett úgy éreznünk, hogy a világ összes baja a mi vállunkat nyomja. Voltak ferde estéink, olyan történeteink, amelyek mára már csak szállóige számba mennek. - Az igazi kérdés az, hogy te mennyire érsz rá. Gondolom nem ellenkezett volna ennyire a srác, ha csak a lábadat lógatnád egész délután. - Kétség sem fér hozzá, hogy nekem szabad a naptáram, így minden Danon múlik. Ha nincs is időnk együtt enni, de legalább addig már eljutottunk, hogy tudja, számítok a társaságára, amikor neki is kedve van az én fejemet nézni. - Ő már olyan nagy? - Elismerően húztam el a számat és bólintottam néhányat, miközben az járt a fejemben, hogy ha Dan azon rokona, akire én úgy emlékszem csak, mint egy kislányra már ügyvédként tevékenykedik, bizony elszaladt az idő, én pedig lassan elkezdhetem magamat középkorúnak tekinteni. Abba még nem szerettem volna belemenni akár csak gondolatban sem, hogy milyen érzéseket vált ez ki belőlem. - Rendben. De ne hidd azt, hogy ilyen könnyen feladom. - Újabb féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. A mi világunkban nem volt nehéz elérni azt, hogy egy céget még annak ellenére is képviseljünk, hogy saját ügyvédeket alkalmaznak. Nem gondoltam arra, hogy hibát próbálok találni a pajzsukon, mégis voltak ötleteim. - Ha komolyabban akartok mozogni a piacon, vagy fúzióra készültök, előbb beszélj velem. Nem mondhatok semmit, de tudok dolgokat. - Köt a titoktartás, de jogi tanácsokat tudok adni. Egy olyan számomra fontos embernek, mint Dan, akár ingyen is. - Nem várok tőled keveset - jelentem ki jókedvűen, miközben hátra dőlök a fotelben. Arra nem gondoltam, hogy ugyanazt kapnám tőle vissza, amivel ma én is megleptem, így ha izgatott volna, hogy mi lehet a bosszúja a későbbiekben, akkor most kicsit talán elkezdtem volna izgulni is. - Szép dolog orvosnak lenni, de ezer év mire végeznek az egyetemen ebben az országban... - finoman megcsóváltam a fejemet. Nem mondhatom, hogy ne köszönném meg az orvosok munkáját, hiszen sok szakmabelivel találkoztam Yaya betegsége miatt és mind eléggé komolyan vették a hivatásukat. - Na és Braylennel mi a helyzet, ő mit csinál most? - Logikus lett volna, hogy a cég ügyeibe fog bekapcsolódni, de akkor nem vagyok biztos benne, hogy Dannak most itt kellene lennie és velem kellene beszélgetnie. - Vannak már erre szolgáltatások, vagy Koreában ennyire le vagytok maradva? - Halvány mosoly játszott az ajkaimon, miközben feltettem a kérdést, de a hangomban is érezni lehetett a hangulatomat, ami egyáltalán nem volt komoly. - Majdnem akkora, mint én! - Ami nagy érdem az én száznyolcvanhat centim mellett. Ugyanakkor talán épp ezért nem is olyan meglepő, mégiscsak testvérek vagyunk. - Szerintem még öregebbnek érezném magam, mint most. - Immár vigyorral az arcomon fejeztem be a mondandómat. - Akkor ő még otthon maradt? Vagy nem is tervezi ide küldeni az öreg? - A korábbi válaszából következtettem erre, amivel arra felelt, hogy pontosan melyik öccse is tartózkodik New Yorkban. - Igen, ilyenkor jön az, hogy kellene már egy család, meg unokák az öregeknek. Csak érd el, hogy lássanak itt nővel, mert akkor nem kezdenek el elméleteket gyártani, hogy veled van a baj. - Nevetve adtam a tippet, mert nem állíthatom, hogy én magam ezért kerestem annyira más-más nő társaságát. Bizonyos körökben az én viselkedésem is egyfajta "baj" volt, de másoknak nem kellett pótolniuk az elvesztett menyasszonyuk emlékét. Túlléptem ugyan Yayán és azon, hogy már nincs velem, de még egyszer legalább annyira elköteleződni olyasmi volt, ami a munkám mellett nem fért bele. - Nem tudod, mit hagysz ki. - Én sem feltétlenül bontottam ki a legkülönlegesebb boraimat csak úgy, ha egymagam volt kedvem inni egy pohárral - vagy mit szépítünk, néha többel is -, viszont ez a találkozás és Dan városban való jelenléte olyasmi volt, amire szívesen áldoztam volna egyet a legjobb boraim közül. - Legyen így - ismételtem meg Dan korábbi szavait. - Szerintem én otthonosabban is mozgok a New York-i nagyvállalatok között, mint te. - Itt nem arra céloztam, hogy ő ne értene a munkájához, vagy ne gondolnám, hogy ne lenne elég nyitott és tájékozott, csak mert eddig más országban végezte a dolgát. Szimplán csak volt egy olyan függöny, ami mögé évek óta volt szerencsém belátni, ez pedig jócskán előnyt adott nekem bárkihez viszonyítva, aki nem foglalkozik cégjoggal ebben a városban. - Még mindig problémát jelentene a balesetük? - Kérdőn pillantottam Danra, amikor azonban folytatta, finoman összébb vontam a szemöldökeimet a koncentrálásban. A szüleim utasításai Ah Innal kapcsolatban és az, amit most a férfi mondott mind olyan dolgok voltak, amelyek megoldásra szorultak, de még én magam sem voltam tisztában a konkrét problémával. - Miért, milyen pletykákat hallottál? - Hanyag módon tettem fel a kérdést, miközben helyezkedtem valamennyit a fotelban, hogy hanyagabbnak tűnjön a testtartásom, mintha nem az járna a fejemben, hogy mitől olyan fontos jelenleg Ah In viselkedése és vajon miről nem tudok. - Nincs ellenemre, hogy ne találkozzanak. Szerintem elég nagyfiúk, hogy a mindennapokban megoldják, azon kívül egyeztessünk, ha valamilyen konkrét esemény van, amire mindkettőnket meghívhatnak. - Azt már nem tettem hozzá, hogy Ah In mostanában kicsit sincs olyan hangulatban, mint akinek kedve lenne ismeretlenek előtt és a bátyja figyelő pillantása mellett bájologni. De ha megakadályozhatunk egy újabb balesetet, akkor azt hiszem kötelességünk megtenni.
Nyilvánvaló, hogy voltak bizonyos dolgok, amiket nagyon kevés embernek megengedtem, viszont ugyanakkor nem szerettem volna azt, hogy ezek az alakok – khm Dae Il – egyszerűen lebuktassanak azzal kapcsolatban, hogy valójában milyen ember vagyok. Sokkal kevésbé éreztem magam szigorúnak és törtetőnek, mint amilyennek láttattam magam, vagy talán fogalmazhatok úgy is, hogy nem voltam annyira merev, mint ahogyan apám akart engem látni. Ugyanakkor kötöttem egyfajta alkut vele, amikor elfogadtam a feltételeit és idejöttem. Ennek ellenére nyilvánvaló volt, hogy meleg fogadtatásban részesítek majd egy kedves ismerőst, nem pedig kizavarom az irodámból csak azért, mert nem úgy viselkedett a titkárommal, mint ahogy azt normális esetben elvártam volna tőle. - Yang Dae Won – úgy mondtam ki a férfi nevét, hogy közben automatikusan elkezdtem dörzsölni az orrnyergem – Azt hitték, hogy könnyű lesz velem. Idejövök és csak úgy irányítani tudnak majd. De ismered az apám, meg talán engem is egy kicsit. Nyilvánvalóan elvigyorodtam a mondat végén. Úgy gondoltam, hogy sokkal jámborabb természetem volt a mindennapokban. Ugyanakkor tudtam, hogy az üzleti világ az nem arról szól, hogy kedvesen kisegítünk másokat. Nem volt annyi munkatapasztalatom, mint egy édesanyám korabeli nőnek, aki az egész életét egy étterem üzemeltetésével töltötte, és talán még mosogatóként kezdte az állását. Ugyanakkor azzal teljes mértékben tisztában voltam, hogy ha az ember bármilyen módon a kisujját nyújtja a munkáltatójának, onnantól kezdve az egész karja kelleni fog neki. Ez pedig nagyon nem volt rendben, ugyanakkor véleményem szerint sokan meg is érdemelték a sorsukat. Karakánnak kellene lenniük az embereknek ahelyett, hogy egy szar meló hely miatt semmibe veszik magukat. - Néha úgy érzem, hogy sosincs nyugtom – halkan sóhajtottam fel, aztán egyszerűen megcsóváltam a fejem – Ha valamit megoldok itt, akkor lesz probléma otthon. Ha nincsen semmi, akkor felhív Min azzal, hogy miként hívja el nem tudom melyik lányt randizni. A múltkor háromról is magyarázott valamit. Nem akartam hozzátenni, hogy minden bizonnyal családi vonás lehet a nők iránti szeretetünk. Jae elég privátként élte meg a magánéletét, ezért én sem terheltem őt a sajátommal, ugyanakkor Braylen apjáról pontosan tudjuk, hogy mi derült ki… És hát magát Braylent is minden partin más nő társaságában látom. Arra sem vennék mérget, hogy a saját öregem sosem csalta meg anyámat. - Jae jött ide – nyilvánvalóan úgy, hogy kettő fiútestvérem is van, nem volt teljesen egyértelmű az, hogy pontosan melyikről beszélek neki – Minnek még le kell érettségiznie. Utána, ha akarna, jöhetne. Viszont apa őt akarja örökösnek. Nem voltam féltékeny a még tinédzser korban levő kistesómra, viszont nem értettem, hogy apa miként láthatja benne a karizmatikus vezetőt. Az én szememben egy aranyos kisgyerek volt, és egyszerűen hagytam volna a szárnyait bontogatni ahelyett, hogy tönkreteszem az életét egy döntéssel. Ha Min nem fog rám hasonlítani, akkor talán el is veszíthetjük. - Szóval ezek szerint bejönnék a titkárnődnek – éreztem, ahogyan lassan kiül egy gusztustalan mosoly az arcomra, miközben összefontam az ujjaimat magam előtt – Ha már egyszer bevernéd az orrom, ne egy beosztottad elcsábítása miatt tedd meg. Van elég nő ahhoz, hogy ne ő legyen az egyetlen, akit kinézhetek magamnak. Mivel a szüleim állandó házasodási szándékkal próbáltak velem kezdeni valamit, nem volt túl sok tapasztalatom az olyan tartós kapcsolatok terén, mint amilyet jelen helyzetben Dae Il remélne tőlem. Szinte lehetetlennek érzem azt, hogy gyengéd érzéseket kezdjek el táplálni a titkárnője iránt, nem beszélve arról, hogy mi lenne abból, ha kiderülne, hogy egy rangban alacsonyabb nővel randizgatok. - Az, hogy mennyire érek rá igazából rajtam múlik – finoman megrántottam a vállam – Lógathatnám a lábam és megtehetném azt, hogy csak a konferenciákra járok be, ott meg elvegetálok, közbeszólok néhány értelmeset, csak szerintem annak túl sok értelme nem lenne. Jelenleg úgy néz ki, hogy egyik Yang gyerek sem akar örökölni, szóval én lennék a legjobb döntés a család számára. Viszont ez pont annyi hátránnyal járt, mint előnnyel. Pontosan tudtam, hogy ha nem vagyok elég felkészült, akkor támadni fognak. Senkinek nem érdeke, hogy Seo kézre kerüljön a Neoyang, ezáltal pedig kisebb hatalommal rendelkezzenek, mint mi. Akkor ugye fennáll annak is a veszélye, hogy idővel bekebelezzük a céget, ami apámnak nagy célja. Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy jó döntés ujjat húzni egy másik családdal. Egy ezer éve kötött házasság nem elég erős kötelék ahhoz. - Reméltem is, hogy nem teszed – ezt teljesen komoly arckifejezéssel mondtam neki – Az a helyzet, hogy nem bízom benne. Család ide, vagy oda. Az egy dolog, hogy az apja vétett egyet, ami miatt most egy kicsit haragszik rá, de nem becsültem le az öreget. Biztos voltam benne, hogy tud valami kompromittálót Monáról, mivel lehetetlenség folyamatosan makulátlanul viselkedni. Az olyan portfólióval rendelkező embereknél, mint amilyen ő vagy én, mindig sántít valami. Én pedig pontosan tudtam, hogy nem mellém fog állni, hogy ha meg lesz fenyegetve, vagy hasonló. Pont ezért nekem is szükségem volt egy ütőkártyára, az pedig, hogy Dae Il saját maga jött ide ajánlatot tenni, jelen helyzetben sokat jelentett nekem. És tudtam, hogy udvariatlanság is lenne visszautasítani őt. - Van annak jogi akadálya, hogy másról is beszéljünk? – nyilvánvalóan nem akartam őt bajba keverni, ugyanakkor, ha lett volna rá mód, ebben a pillanatban el tudtam volna kezdeni megvitatni a dolgokat – Talán az lenne a legbiztonságosabb, hogy ha átvinnék hozzád pár dolgot majd valamikor. Mikor érsz rá? Voltak fenntartásaim részben Mona döntéseivel és a tapasztalatával kapcsolatban is. Bájos volt, hogy Dae Won a közelben akarta tudni a lányát, valamilyen szinten rövid pórázon tartotta őt, de ez nem jelentette azt, hogy nekem mindenhez feltétlenül asszisztálnom kellett. Semmi közöm ahhoz, hogy miként regulázza meg a felnőtt gyerekeit. - Jae is orvos lesz – finoman rántottam meg a vállam – Ráadásul idegsebész. Szerintem az ő munkájuk olyan, amit nem tud bárki elvégezni. Talán az üzleti és a jogi terepen mind a ketten magabiztosak vagyunk, de szerintem egyikünk sem rendelkezne olyan hidegvérrel a műtőben, mint amire szüksége van az orvosnak. Az, hogy az öcsém már rezidensként dolgozik, számomra bőven elég volt ahhoz, hogy bízni tudjak benne. Valószínűleg ő még nem végez életmentő műtéteket, de minden bizonnyal tudja, hogy mit csinál. - Építészmérnöknek tanul, de alapvetően nem különb az egyetemisták zömétől. Olyan, mint amilyenek mi is voltunk annak idején – finoman rántottam egyet a vállamon. Nem tudtam elítélni azért, mert iszik, vagy nőzik, mivel mi ugyanúgy kiskorúként fogyasztottunk alkoholt, és hazudtunk a statisztikákban a szüzességünk elvesztéséről. Minden bizonnyal az itteni fiúknak jutó szabadság nem mindig előnyös, de a saját unokaöcsémet személy szerint nem tartottam nemi erőszakolónak, szóval a problémát sem láttam a viselkedésében vagy a nőkhöz fűződő viszonyában. - Valamelyik otthoni partin láttam a szüleiddel – egy halvány mosoly jelent meg az arcomon – Szépen felnőtt. Hogy viseli a stresszt? Hallottam pletykákat, ugyanakkor nem éreztem azt, hogy jogom lett volna őt csak úgy elítélni ezek miatt. Minden bizonnyal meglepődnének, ha előásnák azokat a dolgokat rólam, amit a telefonom egyik eldugott kis mappájában gyűjtögetek már évek óta. Nem kevés pénzbe és munkába telt a jó hírem megtartása, arról nem is beszélve, hogy mennyire kiakasztó lehet egy Ah In korabeli srácnak ez a közeg. Ugyanakkor nekem eközben védeni kellett a saját véremet is, Braylen pedig közelebb állt ehhez az állapothoz, mint a másik fiú. - Igen, apának otthon vannak tervei vele – halkan sóhajtottam fel – Nem is akarom, hogy idejöjjön. Attól tartok, hogy nem tudnánk rá eléggé figyelni, pedig határozottan szükség lenne erre. Még csak tizenöt éves. Jobb, hogy legalább anya ott van neki. Elviekben legalábbis biztos. Azonban a szemtanúja voltam annak, ahogyan lepasszolta annak idején valami nevelőnőnek, ami önmagában kicsit sem volt megnyugtató. Viszont egy kedves bejárónő még mindig jobb, mintha a két bátyja közül egyikre sem tudna úgy számítani, mint ahogy azt megérdemelné. - Szerintem a magam fajtáknak mindent kellene, csak szaporodni nem – óvatosan csóváltam meg a fejem – Akármennyi nőt szedtem össze, soha az életben nem szálltak le rólam. Nem tudom mit kellene már csinálnom. De képzelj el, ahogy megmagyarázom a lányomnak, hogy miért szemetek azok a férfiak, ami lényegében én magam is vagyok. Soha nem akartam olyan szülő lenni, aki mondjuk nem tud azonosulni azzal, amit mond. Mivel nekem teljesen normális volt szerelmet hazudni valakinek egy-egy menetért, később pedig azzal az indokkal kihátrálni, hogy semmit sem állítottam biztosra, borzalmas apa jelölt lennék. És amilyen vagyok, szinte biztos, hogy első körben összehoznék egy lányt és utána éjjel nappal azért kell majd aggódnom, hogy mi van vele. Ebből én egyáltalán nem kértem. - Ha itatsz valami mással, akkor talán hajlandó leszek kipróbálni a boraid közül valamelyiket – ennek ellenére ritkán boroztam. Néhány hivatalos találkozón kénytelen voltam elkortyolgatni, mert az ilyeneken nem illett sörözni, de a legtöbb esetben igyekeztem valami tradicionális helyen találkozni a delikvensekkel, és akkor legalább tudtunk mondjuk soju-t kérni. Lényegében az is bor, de nem szőlőből készül. Más kérdés, hogy kevésbé volt elegáns ital, és alattomosabban is ütött, de talán pont ezt szerettem benne a legjobban. - Valószínűleg így van – határozottan bólintottam. Ha akartam volna, sem tudok nekiugrani minden itteni multinak és átnyálazni őket. Mivel épp elég munka volt a saját házam tájékán, egyelőre nem feltétlenül foglalkoztam a külsős kapcsolatokkal, hiába van szó egy külkereskedelmi vállalatról. Hittem abban, hogy először bent kell rendet tenni ahhoz, hogy egyáltalán neki tudjunk állni kapcsolatokat építeni. - Szerintem az unokaöcsém nem felejt könnyen, és nem hisz Ah Innak – legalábbis ezt a képet könnyedén össze tudtam rakni a reptéri beszélgetésünkből. Az apjának sem fog megbocsátani soha, itt pedig egy ellene elkövetett szándékos, vagy éppenséggel véletlen testi sértés történt, ami minden esetben szándékosnak tűnt. Innentől kezdve én magyarázhatnám Braynek azt, hogy Ah In nem rossz srác csak azért, mert jóban vagyok a bátyjával, valószínűleg nem hinne nekem. - A balesetével kapcsolatban terjednek rosszmájú dolgok, illetve nehezen bírja az események terhét – ettől függetlenül, ha valahova hivatalos, azzal nem tud mit csinálni – Sokszor eltűnik, aztán hirtelen előkerül. Beszélget és udvarias, azzal nincs gond, de páran fújnak rá, amiért nem koccintott velük. Arrogánsnak tartják. Mivel egy mindig zárkózott gyerekről van szó, nem tudom mennyire állta meg a feltételezés a helyét, de nem is az én tisztem volt ez megítélni. Ha Dae Il bízott benne, akkor nekem sem volt okom másként tenni. - Mindenképp – halkan sóhajtottam fel – Félek, hogy egymásnak fognak menni és szétverik a másikat nagy titokban egy étterem mögött. Nem egymás társaságába valók. És ezzel nem az ő öccsét akarom becsmérelni, szimplán képtelenségnek tartom, hogy egy olyan introvertált személy, mint Ah In jóban legyen valakivel, aki konkrétan hetente olyan szociális hálóval rendelkezik, mint az unokaöcsém. - Sokkal egyszerűbb lenne az életünk, azok ketten jóban lennének – egyszerűen csak megcsóváltam a fejem – Az én szememben még mind a ketten gyerekek. Szerintem minimum öt év, amíg eléggé felnőnek ahhoz, hogy rendezzék ezt, vagy pedig egy hatalmas tragédia lesz a kulcs. Ilyenről viszont ne beszéljünk, mert csak elmegy az ember étvágya. Mit ennél?
"Never let your friends get lonely... keep disturbing them."
- Sosem volt szimpatikus. - Jegyzem meg félvállról. Nem félek tőle, hogy Yang Daewon esetleg visszahallja ezt valakitől, hiszen nem kell neki megfelelnem semmilyen formában. Gondolom annyira értelmes embernek, hogy ne menjen utána bárki véleményének és nyugodtan tudjon aludni éjszakánként, amiért egyesek nem gondolkodnak róla pozitívan. Abban sem vagyok biztos, hogy a férfi egyáltalán emlékezne rám, ha összefutnánk, mivel esetünkben tényleg elmondható, hogy sokkal alacsonyabb voltam, amikor utoljára láttuk egymást. - Szerintem elfelejtették, hogy nem az a fiatal srác vagy már, akit irányítgatni kell - mosolyra feszülnek az ajkaim, miközben kimondom ezt. Biztosan nekem is rettenetesen nehéz lesz feldolgozni, ha egyszer gyerekem lesz, hogy egy ponton túl meglesznek majd a saját gondolatai és ellent is fog majd mondani nekem. Gyakorlatilag már Ah Innal kapcsolatban is azt érzem néha, hogy olyan emberrel nézek farkasszemet, aki szokatlan nekem azután a csendes kisfiú után, aki az én emlékeimben él. Most sincs vele probléma és eszemben sem lenne azt mondani neki, vagy kérni tőle, hogy változzon meg. Mindkettőnknek meg kell tanulnia, hogy milyen újra egy fedél alatt lenni és csodálkoznék, ha az öcsém nem lenne néha legalább annyira makacs, mint én magam. Ebből adódnak ugyan feszült helyzetek, de nem tartom magamat olyan embernek, aki félne a kihívásokról. Főleg hogy Ah Inról van szó. - Szerintem a mi életünk nyugdíj előtt nem lesz soha egyszerű. - Jókedvűen tettem ezt a megjegyzést. Talán nem szembesülünk mi ketten hasonló problémákkal és nem ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak. Ugyanakkor én olyan embernek tartom magamat, aki nem a dolgok negatív oldalára koncentrál, mert akkor könnyen abba a hibába eshetnék, hogy élni sincs kedvem. A világ épp elég rossz és sötét hely már ahhoz, hogy még komolyan is kelljen venni. Ha ma úgy tekintek rá, hogy lehet ez jobb is, akkor talán a következő életemben tényleg így lesz. Persze most sem állítom, hogy panaszkodnom kellene, mert megvan mindenem. Ami talán kissé arrogánssá is tesz - legalábbis annyira, hogy megadjam magamnak az engedélyt arra, hogy bejelentés nélkül törjek be Dan irodájába. De mi lehet jobb egy akkora meglepetésnél, mint amekkora én vagyok? - Vajon kitől tanult hasonlót az a gyerek? - Nevetve csóváltam meg a fejemet. Nem gondolom hogy az öreg Seo hajkurászná a nőket odahaza, ugyanakkor azt sem, hogy Dan nyíltan és épp a családja előtt intézné a nő ügyeit. Ha pedig már itt tartunk, nem tudom szeretném-e tudni, hogy Ah In kitől tanulta, hogy hogyan kell bánni a nőkkel. Még akkor is, ha ő a világ egyik legelőzékenyebb fiúja. - Egyébként hogy van? Tudja már, hogy mi lesz, ha nagy lesz? - Bennünket is sokat zaklattak ezzel a kérdéssel az idősebbek, de úgy gondolom, hogy egy testvéri kapcsolatban egészen más megközelítésbe kerülhet maga a kérdés, mint ha egy szinte ismeretlen és kevéssé szimpatikus felnőtt érdeklődik. - Hogyhogy épp New Yorkba? Eddig messze élt tőletek, nem? - Nyilván nem láttam bele a Seo család működésébe és a közöttük lévő kapcsolatba, de azért voltak dolgok, amelyekkel jobban tisztában voltam, mint egy teljesen idegen, külső szemlélő. - Van olyan nő, akinek nem jöttél még be? - Sosem voltam olyan szerény, hogy tagadni kezdjem a jóképűségemet, ez pedig hasonlóan igaznak bizonyult Dannal kapcsolatban is. - Ha nagyon nem találsz magadnak partnert, szívesen bemutatok valakit. - Már csak a munkámból adódóan is kifejezetten kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezem, amit szeretek könnyeden és állandó jelleggel fenntartani. Tök mindegy, hogy milyen iparban dolgozik az ember, a kapcsolatokra mindig szükség van. Ha nem karrier szempontjból, akkor személyes okokból bármikor adódhat olyan helyzet, amikor szükségünk van egy jó ügyvédre például. - Szerinted mi lenne az a helyzet, amikor úgy kellene döntenem, hogy beverem az orrod? - Szórakozottan tettem fel a kérdést, miközben az államat megtámasztottam a tenyeremben. Én hiába törtem rajta a fejemet, nem jutott eszembe olyan helyzet, amikor hasonlóképpen kellett volna cselekednem. Dant azzal például nem vádolnám, hogy el fogja csábítani az öcsémet. - Ha vannak terveid a céggel, akkor semmi esetre sem. - Megráztam a fejemet, miközben ezúttal hátradőltem a fotelben, amiben helyet foglaltam. A mi világunkban nem arról szóltak a mindennapok, hogy a munkahelyre beérve ellébecoljon az ember. Dannak amellett, hogy nem csak a rá osztott feladatokat kellett elvégeznie, valószínűleg elég komoly lobbit kellett folytatnia a háttérben, hogy elismerjék őt és komolyan is vegyék. Sosem mindegy, hogy egy cégnek milyen a vezetője, én pedig örülök annak, hogy olyan főnököm van, mint Joan. - Enned azért csak kell, nem? - Nem várhattam el tőle, hogy csak mert megjelenek nála, mindent eldobjon és máris velem akarja tölteni az idejét, ettől függetlenül viszont egy laza ebéd mellett kényelmesebb lett volna tovább beszélgetni. - Azért az elég kemény, ha ennyire nincsenek rendben a családjaitok. - Hasonló esetben én is biztosan legalább annyira bizalmatlan lennék, mint Dan. Ugyanakkor pontosan emiatt nem voltam hajlandó visszamenni Koreába és meghajtani a fejemet a szüleim elvárásainak, na meg persze annak, hogy minden nap a kártyavár építésről szóljon. Túl nagy a kockázata, hogy összedőljön, ha már valaki a saját családjában sem bízhat. - Van - feleltem egyszerűen, bólintva néhányat. Nem terveztem spiclivé válni, mivel Joan többet várt el tőlem annál, hogy a mindenféle módon megszerzett információinkat csak úgy elmeséljem egy ital fölött. Azt pedig mindketten tudtuk ebben a helyiségben, hogy nem ez a megfelelő hely és alkalom, hogy olyasmit osszak meg, amivel kapcsolatban megbízom Dan titoktartási képességeiben. - Hm. Jövőhét közepétől. - Változtattam a testtartásomon, s a lábamat úgy emeltem fel, hogy az egyik bokámat a másik térdem fölé helyezzem. - A hétvégém foglalt, mert összekaptunk Ah Innal és jóvá akarom tenni. - Igazság szerint hibás megfogalmazás, pontosabban hozzáállás volt ez tőlem. Nem utólag kellett volna próbálkoznom, hanem eredetileg sem kellett volna vitáznunk, de az időutazást még nem találták fel, így változtatni már nem tudtam ezen. Csak megpróbálni javítani a dolgon. - Idegsebész.. Nem semmi. - Elismerően bólogattam. - Ha lenne is motivációm az orvostudományokhoz, biztosan nem olyan irányt választok, ahol a leghosszabba a tanulási idő. De a testvérednek biztosan megvan hozzá a tehetsége. - Különben valószínűleg már kihullott volna a többi jelölt közül. Így van ez minden téren egy bizonyos státusz fölött. - Akkor ez azt jelenti, hogy ha meg kell menteni az éltemet, számíthatok Dr. Seora? - Viccnek szántam a dolgot, ami a hangsúlyomból is kivehető volt. Inkább nem szerettem volna olyan helyzetbe kerülni, hogy idegsebészre legyen szükségem. - Dae Won nem bánta? Azt ő sem gondolhatja, hogy örökké fog élni és övé marad a cég. - Nem tudtam a szüleink fejével gondolkodni, de a leglogikusabb döntés mégiscsak egy fiú örökös lett volna. Danék esetében gyakorlatilag válogatni is lehetett volna és ez a helyzet nálunk is, de a Yang családban női többség van. - Nem tudom... - Őszinte voltam, amikor így feleltem. Nem láttam Ah In fejébe és az utóbbi időben sokszor előfordult, hogy úgy éreztem, nem is az kavarog már benne, amilyennek én ismertem meg. Egyértelműen felnőtt lett, ezért nehezebb volt kapcsolódnom hozzá. Legalábbis így éreztem. - Szerintem nem könnyű neki. De nem akarok rá túl sok terhet helyezni. Elvan az egyetemen és nekem ez elég. - Ha azt mondaná, hogy még az a szak sem az igazi, amin most tanul, azzal is meg tudnék békélni. Nem érdekel a szüleink véleménye, senkinek nem kellene olyanba belemennie, amivel nem akar foglalkozni. Nekem elég jó a jog, de Ah In másban tehetséges. - Nem tudom. Tizenöt éves és három lányt hívhat el randizni. Lehet, hogy édesanyád sem figyel rá annyira, mint ahogy gondolod - halk nevetés tört ki belőlem. Ugyanakkor valószínűleg én is hasonlóan kezeltem volna egy tizenöt éves gyereket. Az életben nagyon sok dolgot meg kell tapasztalnia az embernek, a randizást pedig sosem lehet elég korán kezdeni. Vagy épp eleget csinálni, ha már a mi példánkból indulok ki. - Ezt azok, akik már túl vannak egy bizonyos koron, mind másképp gondolják. - Szórakozott mosoly jelent meg az arcomon. Én sem feltétlenül gondoltam úgy, hogy a jelenlegi életmódomba beleférne a család és a gyerekek, viszont Dannal ellentétben én már egyszer kész voltam elfogadni, hogy apa lesz belőlem. Akkoriban nem is tartottam annyira a feladattól. - Nem akarok olyan hülyeségekkel jönni, hogy majd lesz olyan nő, aki miatt másképp gondolod. De az tény hogy ha bárkinek gyereket csinálnál, szép kölyök lenne - nevetek fel jókedvűen. A nőkkel ellentétben mi valahogy tényleg kevesebbet járattuk azon a fejünket, hogy milyen lenne szülőnek lenni, vagy épp mibe öltöztetnénk fel a gyereket, ha lenne. Szerintem a férfiaknál mindig akkor kapcsolnak be az ilyen ösztönök, ha már megszületett az bizonyos utód. - Úgy csinálsz, mintha nem lenne jó szórakozás velem inni. - Felvont szemöldökökkel, némi kihívással a hangomban jelentettem ezt. Az arckifejezésem azonban hamar megváltozott és vigyor költözött az arcomra. Egyikünknek sem kell bemutatnia, hogy milyen volt egyetemista korában. - Ah In nem szokott hazudni - jelentem ki magabiztosan. Ügyvédként talán a saját családtagjaimhoz is fenntartásokkal kellene állnom, hiszen ha kimondok valamit, annak úgy kell lennie. De én bízom az öcsémben és abban, hogy ami akkor történt, úgy volt ahogyan ő állítja. Az ő korukban lévő fiúknál meg egyébként sem szólt többről az egész, mint arról, hogy ki rendelkezik nagyobb egóval. Dan szavait hallgatva csak még inkább arra jutottam, hogy erről lehet szó. - Az ő korában mindenki feszegeti a határait. Az alkohol egyébként is az emberiség egyik legnagyobb átverése. - Kijutott már jó pár nekem is a másnapokból, emiatt senkit nem tudnék elítélni, ha inkább azt választja, hogy tiszta marad és nem iszik. Nyilván van abban valami pezsdítő, amikor az ember elég idős lesz, hogy fogyaszthasson és én magam is csodálkoztam kicsit a tényen, hogy Ah In nem iszik, de miért kellene gyanakodnom rá emiatt? - Az embereknek magukkal kellene foglalkozniuk. - Megrántottam a vállamat. Nem akartam túlságosan elutasító lenni a témával kapcsolatban, mert én sem voltam tisztában minden részlettel és azt legalább jó volt tudni, hogy mi minden terjed az öcsémről. De ha csak így, ok nélkül felülnék arra a vonatra, ami az öcsém elítélését tekinti a legjobb elfoglaltságnak, nem lennék jó testvér, sem pedig jó ügyvéd. - Mennyivel egyszerűbb dolgunk volt nekünk... - somolyogva gondoltam bele a megismerkedésünkbe és abba, hogy mi mindent követtünk el egymás társaságában, még ha Dan nem is engem tart a legjobb barátjának adott esetben. Szerintem mi férfiak könnyebben kijövünk egymással, mint a nők. Épp ezért nehéz megértenem miért jó Dan unokaöccsének, hogy ellenségesen viselkedik az én öcsémmel. - Azt hinné az ember, hogy ha maga mögött hagyja Koreát, az ottani dolgok is megszűnnek létezni. - Pedig nagyon nincs így, mi pedig talán azt hisszük, hogy sokkal szabadabb életet élhetünk a szüleink generációjának figyelő pillantásától távol, holott ez nincs így. - Mindegy, hogy mi, csak legyen laktató. - Tartottam magunkat annyira értelmesnek, hogy ne próbáljuk meg előadni, hogy két összemaszatolt tányér és három falat kaja többet ér annál, mint hogy a megfelelő energiabevitelre koncentrálunk. Megvan a helye és ideje annak, amikor az ember a pénzével akar kérkedni, ez most nem olyan. - Rendeljünk, vagy menjünk ki, hogy ne kezdjenek pletykálni az alkalmazottaid. - Én lényegében kész voltam bármelyik opciót választani. - Van már olyan hely, ami elnyerte az ízlésedet itt? - Szöul és New York is ugyanolyan világvárosok, így nem gondolom, hogy túl sok újdonságba ütközött volna a férfi, de attól még igaz, hogy nagyon mások az étkezési szokások a világ másik felén és itt, a városban, ami elvileg sosem alszik.
Kezdőlap
