Azt mondják minden ember a saját kárán, a saját hibájából tanul. Hát aki ebben hisz és most látna engem valószínűleg nagyot csalódna és kitérne a hitéből. Ugyanis megint sikerült anyumék szavait megfogadva az egyik autónk kormányához ülni és megpróbálni úgy tenni, mintha tudnék vezetni és nem csak kész vicc, hogy van hiteles jogsim. Szóval az egész úgy kezdődött, hogy elküldtek bevásárolni a legközelebbi szupermarketbe, hogy addig is gyakoroljam már a vezetést. Ezzel pedig nem is volt semmi baj, hiszen már éppen hazafelé tartottam, már még az utcánkba is behajtottam, mindössze már csak már métert kellett volna gurulni a házunkig. Na de aztán történt csak a váratlan fordulat. A baj mindig a legrosszabb pillanatkor csapódik be. Mint a dinoszauruszoknak a meteor, vagy a japánoknak az atombomba. Vagy mint egy véletlen szép, kis vírus a számítógépedre vagy az egyik felhasználói fiókod váratlan feltörése. BUMM. És már meg is történt a baj. Hát most ez történt. Most is. Sikerült ugyanis egy mókusnak, aki lejött az egyik útszéli fáról, kirohanni az útra, amivel rám hozta a szívbajt, felhajtottam a járdára és a kocsit nekivittem a szomszéd házhoz tartozó levelesládának. Jelenleg kicsit magasabb pulzussal, cseppet sokkolva, cseppet rémülten ülök az ülésen és kihajolva az ablakon szemlélem az okozott károkat. Az autó oldala kicsit megkarcolódott, a sárga bogáron legalábbis élesen látszik, hol volt az ütköződés. Még egy kis horpadás is van. A bal oldali tükör meg… Nos, az sajnos nem élte túl a találkozást és letört. A lelki állapotom nem javít, hogy a szegény postaládát meg sikerült kidöntenem a helyéről, ami így a virágágyásban landolt, már annak a részébe amint nem hajtottam át. Aztán a zöld gyepről ne is beszéljünk, a kocsi kerekei szép kis barázdasávot hagytak azon a pár méteren, amin kárt okoztam. De a jó dolog, hogy ez a lakástelek eleje. A nagy, drága otthont nem támadtam. Helyesbítve ma nem támadtam meg. Legutóbb a drónommal folytattam kíséretet és a kütyü kényszerleszállást hajtott végre az ő háztetőjükön. Vagyis az erkélyükön keresztül az egyik felső emeleti szobájukban landolt. Említenem se kell milyen kellemetlen volt visszakérni egy bocsánatkérés közepette. De a kukájukat is sikerült már feldöntenem, persze ezt már nem vallottam be. Meg még pár ilyen apróság és ehhez hasonló kínos szituációk történtek a családdal az évek során. Idegesen az ajkamba harapok. Erről csak szólni kéne, nem? A végén még miattam nem fogják megkapni a fontos küldeményeiket. Nem mintha olyanoknak tűnnének, akik távoli rokonokkal levelezgetnek, nem kémkedek utánuk… (Csak a szobám egyik ablaka pont a házukra meg a nagy kertükre néz). Mondhatnám azt, hogy ezt most kivételesen az UFÓK tették és ők rajzoltak gabonakörökre épp, hogy hangyányit hasonlító mintát a telkükre. A postaládát meg azért dobták el megrongálva mert rontott az esztétikán. A kocsi meg tök véletlenül került ide, nem, igazából egy transformers, egy nagyon buta transformers, aki eltévesztette a házszámot és azért parkol itt. Igen. Ez jó magyarázat lesz. Gyorsan le is firkantom egy kis öntapadós cetlire, melyet találtam a táskámban, végül összeszedem a bátorságomat, kiszállok a kocsiból és a ház bejáratához araszolok. Reménykedek közben, hogy nincsenek itthon a szülők, se az a két srác, akik itt laknak, az egyikükkel már volt korábban kínos beszélgetésem. Az a lüke drón miatt… Az lenne tehát a legjobb, hogy ha senki nem lenne itthon. Ráragasztom a cetlit az ajtóra, névtelenül bocsánatot kérve és a kocsival gyorsan hazahajtok, mielőtt a családom észrevenné mit tettem. Már az ajtónál állok és éppen ragasztanám rá a cetlit, amikor az hirtelen kinyitódik. Gyorsan zsebembe gyömöszölöm a cetlit és kihúzom magamat. Nem vagyok ideges, nem félek, nem feszengek kínosan. – Jó napot! Azt hiszem, hogy történt egy sajnálatos kis baleset… - kezdek bele, megpróbálva higgadtan szólni, egészen mesterkélten, mint egy ügyvéd, még egyik kezemmel a szemüvegemet is feljebb tolom az arcomon. Ekkor pillantok rá az ajtó nyitó személyre. Sikerült megidéznem azt, akivel nem akartam újra ezt a beszélgetést. Remek, boszorkány vagy, Jessica. – Megint? Te? – szökik ki gyorsan a számon ez a döbbent kérdés, mintha nem lennék tisztában azzal, kik is a szomszédok.
Mistakes are always forgivable, if one has the courage to admit them.
Szobafogság... Egy totálisan abszurd, és teljesen felesleges lépés ez a vének tanácsától. Mármint a szülőktől, hogy egy teljes hónapra a szobája nyugalmával büntetik Austint. Mintha bármikor is használt volna e - vagy egyébként úgy bármiféle ffeyelmezési, büntetési módszer a srácnak. intha ettől ő kicsit magába nézne, és elgondolkozna azon, hogy a tettei következményekkel járnak, és ha olyat tesz, ami nem épp helyes dolog, akkor azzal ő is rosszul jár. Már amennyiben lebukik. De hát ez most nem az ő hibája volt. Az a kis nyomi kereste magáak a bajt azzal, hogy olyan bátran ki merte - vagy legalábbis próbálta - gúnyolni Austint a háta mögött. Csak hát szegényke nem épp az eszes egyedek közé tartozott, és ez a "háta mögött" dolgot szó szerint értette. Ez a nagy melék pedig nem bírta visszafogni magát. Mert őt senki ne merje ócsárolni, pláne nem röhögni rajta, és teljesen alaptalan dolgokat terjeszteni. Tehát az a másik tag kereste a bajt magának, az csak teljesen mellékes, hogy mindezt az iskola területén tette, így mikor a srácunk épp iverni készülte azokat a tökéletesnek koránt sem mondható fogait, a tesitanár állította le. És természetesen küldte ismételten az igazgatóhoz, a szokásos beszélgetésre. És ennek az eredménye, hogy most a szülők úgy döntöttek, hogy a sulin kívül drága fiacskájuk sehova nem mehet. Na nem mintha ez nagyon meggátolná abban, hogy elhagyja a lakást, hisz az a két vénség amúgy sics otthon soha, hogy ellenőrizhessék. Ha akar, akkor úgyis akkor lép le otthonról, amikorrinden bizonnyal ez a szülőknek még csak fel sem fog tűnni. Egyelőre azonban még tetteti a jófiút, és hogy mélységesen megbánta a tettét, így csak az ágyában fetreng, egy kosárlabdát dobálva unalmában. A csend pedig olyan hatalmas, hogy még egy légy szárnycsapásait is simán lehetne hallani. S talán pont ezért hallja is meg azt a halk, kintről jövő zajt, ami felkelti a figyelmét. Fel is kapja a fejét, hogy vajon mi lehet az, de mivel az ablakából nem lát semmi különöset, fogja magát, és elindul kifele. Kíváncsian nyitja is az ajtót, hogy megnézze mi történt, má ha egyáltalán em csak a képzelete játszadozott vele az imént, de arra még ő sem számít, hogy az ajtó túloldalán az egyik szomszédba botlik. Csak meglepetten pillant rá, s talán még egy fél lépést hátrál is, szigorúan csak a meglepettségtől, de amint meghallja a lány felől érkező kérdést, akaratlanul is felszöik a szemöldöke. - Parncsolsz...? - pillant rá kérdőn, ahogy összefonja mellkasa előtt a karjait, és még az ajtófélfának is nekidől. - Tudtommal EZ itt az ÉN házam, szóval nem értem mi olyan meglepő abban, hogy itt látsz... - horkant fel, ahogy végigpillant a lányon, majd a válla fölött is elnéz, hogy felmérje a terepet. Hogy vajon ez alkalommal mit csinált ez az idegesítő szomszéd, akinél rosszabbat szinte nem is kívánhatna. Mert igen, azóta sem tudta neki megbocsátani azt a drónos icidenst. - A kérdés inkább az, hogy megint mit műveltél a kétbalkezes mancsaiddal már megint... Ha ismét itt landolt az a szar, ne rajtam keresd, a kutya biztos szétszedte már... Oooh és az a megvető pillantás.... Szinte érezni lehet az ellenszenvet
Nem szándékoztam már megint valahogy úgy idecsapódni erre a lakótelekre, mint egy váratlan meteor. Igaz, nem vagyok meteor és inkább a múltkori „támadásom” a drónnal volt hasonló manőver, bár lehet inkább az az 51-es körzetben tapasztalható repülő csészealjak viselkedéséhez mérhető fel… Akárhogy is, a napirendembe nem önszántamból iktattam be ezt a szomszéd látogatást, mely következtében most kicsit kínosan, kicsit ideges állok a bejárati ajtónál. De tényleg túl nagy kérés lett volna az univerzumtól, hogy más szomszédot találjak otthon? Nem lehetett volna kedvesebb, megértőbb szomszéd? Már ha lakik itt olyan személy is. - Tudom, hogy a TE házad, nos, tudom, hogy mások mellett TE is itt laksz – felelek, próbálva nem kimutatni, hogy egy kicsit félek mi lesz, ha megtudja most mit műveltem. Igyekszek komolyan felnézni rá, nagyon diplomatikus hangot megütve. Közben a „te” szónál rámutatok a mutatóujjammal, a háza említésnél meg egy kört formázok a levegőben, az egész épületre mutatva. - Csupán az a meglepő, hogy mi újra összefutunk… Tudod, tudom azt is, hogy nem egyedül élsz itt. Emiatt már nem azért, de reméltem, hogy inkább a tesóddal vagy a szüleiddel beszélhetek… Hát igen… Kellemetlen szituáció. Legtöbb esetben az ember nem tudja megválogatni a szomszédait, ami kár. Volt egy idő amikor reméltem, hogy a szomszédaim vámpírok vagy boszorkányok vagy valamilyen okkult fajba tartozók… A túl sok órán át tartó simsezés miatt. De kénytelen vagyok beérni emberekkel. jelen esetben goromba emberekkel, mint az előttem álló egyed. Aki nem egészen érti a tudomány oltárán áldozás művészetét. Hiába magyarázkodtam neki múltkor is, úgy látszik nem igen jutott el a memóriájáig az érveim, pedig szép kiselőadást tartottam neki a drónnal kapcsolatban. Így hát okkal meg is sértődök kicsit, amikor szar jeltővel illeti a készülékemet. DR-ON-666 nem is szar! De megpróbálom lenyelni sértettségemet, hogy normális keretek között tudjunk beszélni. Fő a higgadtság, legalább az egyikünk részéről. - Nyugalom, most nem a drónomról van szó – próbálom megnyugtatni. Igen, az egyelőre nem repül még, meg kell javítanom a csúfos landolásának következményei miatt. Most az autó és a postaláda rövid, tragikus párkapcsolatáról van szó… Mély levegőt veszek és elmondom, jobb ha hamar túlesünk rajta. – Most az történt, hogy éppen hazafelé vezettem és nekünk van egy autónk, ami már régebbi típusú emiatt szegényke nem teljesen működik rendesen – kezdem el a magyarázatot, cseppet közelebb hajolva a sráchoz. – Szegény azt hiszi magáról, hogy ő egy álcázott transformers és olykor önálló életre kell… - suttogom, mintha egy titok lenne. Közben a lehető legkomolyabb arcot próbálom vágni, minden mosoly nélkül. Itt hagyok egy kis időt, hogy megeméssze az információt és elhajolok, egy lépést hátrálok mielőtt folytatnám. – Illetve egy gonosz mókus átfutott az úton. Biztos láttad az Alvin és a mókusok című mesét, ugye? Nagyon kis rosszcsontok tudnak ám lenni néha! Szóval a kis kocsim nem akarta elgázolni, ezért kikerülte és meglátta a szép kis postaládátokat a telketeken és nem bírt ellenállni a csábításának, emiatt feléje hajtott és szó szerint levette a lábáról… Be a virágágyásotokba… - mesélem, nagy beleéléssel, beszéd közben a kezeimmel megpróbálva kicsit imitálni a dolgot, hogy jobban eltudja képzelni, hogyan is történt ez az egész. Végül kicsit arrébb léptem oldalra, hogy lássa a dolgot. A sérültkocsit, a postaláda hűlt helyén, ami így immár a virágágyásban heverészett. Tragikus látvány volt. - Remélem, hogy nem mostanában vártok fontos leveleket… - teszem hozzá, szomorúan sóhajtva egyet ahogyan a tragikus szerelmesekről újra a szomszédra pillantok. – Őszintén sajnálom! – kérek elnézést, bűnbánóan pillantva rá. – Természetesen kifizetem, de erősen javaslom, legközelebb ne oda tegyétek a postaládát…
Mistakes are always forgivable, if one has the courage to admit them.
Totálisan egyedül van az egész házban. Mert hát a család többi tagja már nagyban dolgozik, vagy épp az egyéb dolgait intézi. És legszívesbben Austin is a saját dolgaival foglalkozna messze ettől a borzalmasan nagy háztól, dehát nem szabad. Mert most kivételesen eljátsz a megbánó, jófiú szerepét, aki hallgat a szüleire, és ott marad a szobafogságban. Legalábbis egy darabig. De már egészen a türelme határán van, és ki tudja... Talán pár órán belül már a haverjaival fog New York valamely felén bandázni, és... rendet bontani. Mert ez a egész szobafogság dolog úgy hülyeség, ahogy van. Mintha még mindig öt éves lenne, úgy viselkedik vele az egész átkozott csald. Pedig már öt éves korában sem hatott rá semmiféle fegyelmezési módszer, főleg nem az ilyen "bezárunk a szobádba, hátha kicsit elgondolkodsz a tetteid súlyosságán" típusúak. A nagy magányát pedig egy váratlan zaj zavarja meg, ami az udvarukból jön. Először el sem tudja képzelni, hogy vajon mi történhetett, de nem is nagyon szándékozik foglalkozni vele, egészen addig, míg valaki be nem csenget. S ha nem egyedül tartózkodna a házba, akkor hagyná is, hogy valaki más foglalkozzon a jövevénnyel, de így kénytelen saját maga lemenni, és megnézni, ki zargatja ilyenkor. Az ismerős arc láttán pedig csak egy pillanatra lepődik meg, de aztán rögtön össze is kapcsolja a zajt a lány jelenlétével, s már tudja is, hogy megint ő csinált valamit. Ennek a tudatától pedig csak egy sóhaj tör fel az ajkai közül. Mert hát nem éppen a szíve csücske Jessica, főleg az után, hogy a hülye drónja egyszer az ő szobájában landolt. - Ja, hát nagy szerencsédre senki más nincs most itthon, szóval be kell érned velem... - fonja össze karjait maga előtt, ahogy az ajtófélfának dőlve pillant le a másikra. És még egy gúnyos vigyor is elterül az arán, mert már előre tudja, hogy bármit is tett a másik, nem fogja olyan könnyen megúszni. Na persze nem kell semmi rosszra gondolni, egyáltalán nem arról van szó, hogy kezet akarna emelni rá, ő nem olyan. Legyen bármilyen bunkó is, de azért nőket nem ver... Még akkor sem, ha ilyen idegesítő egyedről van szó, mint Jessica. A kis meséjét pedig kíváncsian hallgatja a történtekről, de nem tudja, és nem is akarja leplezni a meglepettségén a hallottak után. Tudja ő, mindig is tudta, hogy nincs minden rendben a szomszd csaj fejében, de azt eddig soha nem hitte volna, hogy ilyen mesét képes lesz kitalálni. A mondandója végeztével pedig kell Austinnak is egy pár másodperc, mire minden információt feldolgoz, és össze is köt a látvánnyal. - Szóval azt állítod, hogy mindezt a te kis rusnya kocsid okozta, és ennek semmi köze ahhoz, hogy tulajdonképpen egy borzalmas sofőr vagy, és nem kéne téged nem hogy kormány elé, de autó közelébe se engedni? - vonja fel a szemöldökét, ahogy ismét végigpillant az előtte elterülő látványon. Természetesen ez az egész helyzet őt teljesen hidegen hagyná, ha nem jutna eszébe, hoy tulajdonképpen egészen el is szórakoztathatná őt a másik, ha már úgy sem mehet sehova. - A postaláda most itt a legkisebb gond... De az a virágágyás... - sóhajt fel drámian, ahogy Jessica feje felett elpillant a bűntett helyszíne felé. - Nem is tudod mennyi időt, és energiát fektetett bele anya, hogy úgy nézzen ki, ahogy. És te egy perc alatt tönkretetted... Nem rülne neki, ha így látná, mikor hazaér... De szerencsédre, minden van itthon, ami ahhoz kell, hogy rendbe hoz, mielőtt késő lenne... - vigyorodik el ismét, fejével a ház melletti kisebb építményre bökve, ahol mindenféle kaat található barkácsoláshoz, és kertészkedéshez is.
Be kell érnem vele, visszhangzik a fejemben a szomszéd srác szavai. Nos, ez nem szerencse, hanem inkább pech, jövök rá, ahogyan tudatosul bennem a tény. Miért, ó miért kellett ennek történnie velem? Ráadásul pont ebben a felettébb rossz időpontban, hogy senki mással nem tudok konzultálni róla, csak ezzel a… Gúnyosan vigyorgó ajtófélfa-támasztóval. Csodálatos! Már csak a látványa olyan, hogy köszönöm, de nem kérek belőle többet, egy részem azért is közeledett nemrég félve az ajtóhoz, hogy csak ne vele találkozzak. Most viszont, hogy őt látom és figyelem a viselkedését, a reakcióját a magyarázatomra (ami szerintem roppant kreatívan sikeredett, de most nem ez a lényeg), először kedvem támadt meghunyászkodva gyorsan hazamenni és később visszatérni kártérítést fizetni. Csak aztán ő is szólásra nyitotta a száját, amire én most eltátottam a szájamat és sikerült felhúznia. Az autó, amit vezettem igazából nem az enyém, de attól még csak senki (pláne nem ő) nem nevezheti rusnyának! Hát nem figyelt a szavaimra? A jármű akár meg is hallhatta, hogy sértegeti ez a tahó! De ez még csak a kisebbik rossz, a nagyobb az, hogy még engem is kritizálni mer? Kinek hiszi magát? Mérgesen felhorkantok. – Egy: Nem konkrétan az enyém! Kettő: Nem is rusnya kocsi! Három: Inkább legyen borzalmas vezetési képességem, mintsem, hogy olyan borzalmas személyiségem legyen, mint ami neked van! – vágok vissza, kissé felpaprikázott hangulatban. Közben számolok, egy, kettő, végül három ujjamat is felmutatva, majd végén a mutatóujjammal a srác mellkasa felé bökök. Mérgesen fújtatok még akkor is, amikor a tekintetem aztán követi az övét és a virágágyásra pillantok, ami enyhén szólva is kicsit rosszul festett. Persze az egész kis akcióm nem volt szándékos, ha így lenne, most nem állnék itt a szomszédék bejáratánál és nem próbálnék meg elnézést kérni érte. Jóvá szeretném tenni. Fordulok is vissza a srác felé, döbbentem, amikor a fülemtől eljut az agyamig, hogy szerinte hogyan is kéne jóvá tennem. Döbbenten pislogok rá, majd a mutat irány felé nézek, a kis épület felé, amiben a szavai alapján a kerti eszközöket tárolhatják. Újra döbbenten pislogok és pár pillanatig csak némán tátogni tudok, váltogatva a tekintetem a hogyishívják… Á, igen, Austinnak hívják a szomszéd srácot! Szóval váltogatom a tekintetem Austin és a kertészeszközöket rejtő kis épület között. - Ugye működnek a szemeid és látod, hogy nem egy kertész vagyok? – kérdezem meg, hüledezve az ötletén és felemelem a kezeimet, hogy lássa egyiken se található egy bőrkeményedés se, ami annak a jele lenne, hogy órákon át szoktam kertet művelni szabadidőmben. Persze műkörmeim sincsenek, amik erősen meggátolnának benne. De kertészkedni eddig csak a Sims-ben kertészkedtem és bár a videójátékban sikerült az egyik simemmel a tizedik szintet is elérnem benne, nem élek abban az illúzióban, hogy való életben olyan könnyű lenne ez a hobbi. Ennek ellenére sóhajtva ugyan, de belemegyek. – Rendben, rendben! Csak az anyukáimnak ne szólj erről egy szót se! – intek feléje, majd a következő pillanatban már indulok is a mutatott épület felé. Ahogyan odamegyek erősen gondolkozok azon, hogy mit is kéne tennem. Gondolom kellenének a kertészkedéskor használt kesztyűk, meg viráglapát, hiszen talán az ásó túl nagy lenne, hogy ha át kéne ültetnem pár virágot. Továbbá talán egy öntözőkanna is jó lenne, lehet meglocsolhatnám szegény növényeket. Más valamit kéne csinálnom? Benyitva a kis épületbe gyorsan felmérem a helyzetet és az első kesztyűt, viráglapátot és kis kannát máris felkapom és kisétálok velük. - Ö… Nem akarnál segíteni benne? – kérdezem meg, a ház bejárata felé és egyúttal Austin felé pillantva, hiszen hozzá beszélek. Miközben a viráglapátot és kesztyűt tartó kezemmel a megrongált virágágyás felé mutatok, ahogyan a célba vett tetthely felé lépkedek. – Tudod, valami kertészkedésről szóló kézikönyvnek hasznát venném! Vagy egy pár segítő kéznek! De ha megmondod a WiFi jelszótokat, hogy a YouTube-on megnézzek egy „Hogyan hozzuk rendbe a virágágyást?” gyorstalpaló videót, az is jó lenne! de már egy kis hint-nek is örülnék, hogy pontosan mit kéne csinálnom ezekkel! – próbálom meg a szavaimmal megpróbálom elpoénkodni a kínos szituációt, bár tény, hogy kicsit kínosan, kicsit zavartan mosolygok közben, felemelve a kezeimben tartott eszközöket. Kissé tanácstalan vagyok, hogy mit is kéne kezdenem velük. Hiszen sohasem kertészekedtem még, ő pedig arra kér, hogy most térdeljek le a virágágyása mellé és csináljak valamit az ott lévő ilyen-olyan fajtájú színes szirmokkal rendelkező, fényt zabáló lényekkel. Oké, most már valóban a virágágyásnál térdelek, a kertész kesztyűket felhúzva, a viráglapátot fogva nézem a virágágyást, megpróbálva kimatekozni az okozott kár mértékét és minden virágokról szóló tudásomat a biológiai órákról előszedni a memóriám rejtett rekeszeiből. Ha tényleg azt akarja, hogy az anyukája ne legyen mérges, akkor nem kellene ajtóban állva hagynia, hogy még inkább kárt tegyek a lakótelkükön. – Kérlek? – toldom meg a dolgot a varázsszóval is, nagyon reménykedve benne, hogy most az egyszer tudok rá hatni. Még meg is próbálom a legelbűvölőbb mosolyomat megmutatni neki ahogyan visszapillantok feléje, megpróbálva erősnek mutatkozni, holott legbelül kétségbeesés szélén álló és ideges személy vagyok, ez most pedig nem segít.
Kezdőlap
