Aggresszív: Hiába, ha az ember fiának az agyát igen könnyen elborítja a vörös köd, nem tud mit tenni.
Uvarias: Legalábbis, ha az érdekei úgy tartják. Mert tud ő rendes is lenni, ahogyan azt tette mindvégig mikor Jaden családjávl találkozott. Tudja ő, hogyan kell rendesen viselkedni, csupán csak nem látja értelmét az esetek nagy részében.
Szarkasztikus: És a lehető legrosszundulatúbb, leggúnyosabb formában. És mindezt még valahol élvezi is, hogy megalázhatja a nála gyengébbeket...
Türelmetlen: Elég hamar elfogy a türelme, ha nem ér el valamit olyan hamar, ahogyan azt ő akarja. És ettől csak még gresszívabbá válik...
Igényes: Mert ha már van pénzük, akkor megteheti azt is, hogy adjon magára. Na meg persze a párjait, az aktuális kalandjait is megválasztja, nem fekszik össze bárkivel, akit csak meglát. Végülis... Nem véletlenül szedte fel Jadent sem...
Nagyképű: Mert hát van mire... Legalábbis szerinte...

Féltékenykedő: Ez mondjuk egy egészen új dolog... Hisz még mielőtt nem találkozott volna Jadennel, ez egyáltalán nem jellemezte őt. Na d az utóbbi pár hónapban... Szinte elviselhetetlenné vált emiatt.
Laza: De olyannyira, hogy mindjárt szétesik. Na jó, azt talán nem, de tény, hogy nem aggódik szinte semmi miatt, egész lazán veszi a dolgokat. Legalábbis az esetek nagy részében...
Edzett: Mert nincs olyan nap, hogy ne menne el az edzőterembe. Na meg nem is punnyadhat a foci mellett, muszáj jó formában lenni.
Tapintatlan: Mert gyakran nem tudja, hogy amit tesz, vagy mond az másoknak kellemetlen, és talán nem kéne. Igaz, nem is igazán hatja meg, ha másokat rosszul érint a viselkedése, és a szavai.
Céltalan: Mert nem tudja, tulajdonképpen mit is akar kezdeni az életével, csak úgy él egyik napról a másikra, mintha nem lenne holnap. És ez neki így jó is...
Hatalmaskodó: Mert ha már van ereje, azt nem is rest kihasználni. És még élvezi is, hogy elnyomhatja a nála gyengébbeket, hogy félelmet kelthet bennük.
Engedetlen: Neki ugyan senki ne mondj meg, hogy mit csináljon, és hogy viselkedjen. Próbálkozhatnak vele, de úgysem fognak vele elérni semmit, úgyis azt fogja tenni, amit ő jónak lát.
Rettenthetelen: Tehát nem fél semmitől és senkitől. Mert hát mitől is kéne tartania? Úgyis megszerez és lever bárkit, és bármit, amit csak szeretne...

Az agy egy különös szerkezet. Úgy kellenek neki a folyamatos ingerek, mint egy drogfüggőnek az újabb és újabb adag a bódító porból. És ez már egészen születésünktől fogva, attól a pillanattól, hogy az édesanya először karjában tartja újszülött gyermekét. Hisz az agy is csak úgy tud fejlődni és tanulni, ha megkapja a szükséges ingereket. Talán kicsit úgy működik, mint az izom. Hisz annak is szüksége van a folymatos gyakorlásra, az ismétlésre, hogy az a bizonyos izommemória megjelenjen, és a későbbiekben könnyebben tudja az ember fia elvégezni az adott feladatot. És ha ezt nem kapja meg az agy, már szinte a kezdetektől fogva, és elég sűrűn, ott akár nagy bajok is lehetnek. Igaz, eleinte talán még nem is olyan feltűnő  dolog, s talán az, hogy mennyire is rossz elhanyagolni egy szeretetre, ölelésre és gondoskodásra vágyó gyereket, az mennyire rossz dolog, csak akkor derül ki, mikor már rég késő.
Ez történt a Fletcher család esetében is. Pedig egy kívülálló, és egyébként mindenki más számára is, aki csk ismeri a családot, úgy tűnhet, hogy nincs semmi baj. Hisz ki hinné, hogy két tehetős, és tehetséges orvos elhanyagolná a saját gyermekét? Nos, az első esetben ez nem is volt így. Az idősebb, az első Fletcher fiú volt a szülők szeme fénye, aki már a kezdetektől megkapott mindent. Rengeteg szeretetet, figyelmet, és játékokat, soha nem szenvedett semmiben sem hiányt, így egy egészséges fitallá cseperedhetett. Nem úgy, mint az öccse, aki öt évvel később született a családba. Persze egy külső szemlélőnek nem tűnhetett fel semmi. Hisz ugyanúgy kapott enni, játékokat, és ha az éjszaka folyamán sírt volna, elég hamar ott termett valamelyik szülő, hogy lecsitítsa. Ám ha jobban megfigyelték volna  család mindennapjait, rájöhettek volna, hogy ez nem mindig volt így.

Hallgass már el...
Hát nem hiszem el, hogy még mindig bőgsz...
Most kaptál enni, mi kell még...?
Na jó én ezt nem bírom, leléptem, majd visszajövök mielőtt az őseid megjönnek...

Amelia Fletcher, a két fiú anyja már egész korán, csupán két hónappal Austin születése után visszaállt a munkába, a gyereket pedig az egyik, akkor még csupán 16 éves unokahúgra bízták. Azt azoban nem sejtették, és évekig nem is tudták, hogy tulajdonképpen a lány egyáltalán nem foglalkozik vele. Persze néha megetette, és még annál is ritkábban tisztába tette, de az ideje nagy részében csak a fülhallgatójával a fülében - természetesen, hogy ne hallja a gyerek sírását - nézte a tv-t. Jobb esetben egalábbis. Mert volt, hogy szinte egész napra magára hagyta a gyereket, teljesen egyedül a lakásban. És ez kicsit több, mint három éven keresztül így ment, egészen addig, míg Jason egyszer le nem betegedett az iskolában, így az anyjuk hamarabb hazahozta őt onnan. Az üres lakásba, ahol nem volt senki más, csak a akkor már lassan három éves kis Austin. Egyedül, épp hogy nem borította magára a konyhában azt a fiókot, amiben a konyhakéseket tárolták. Ezek után természetesen többet nem bízták az unokahúg gondjaira a fiúkat, és kerestek neki egy megbízhatóbb bébiszittert, de azt már nem tudhatták, hogy a baj már rég ott van a nyakukon.
Az első pár év ugyanis a legkritikusabb. Ha ekkor nem kap kellő szeretetet és figyelmet, akkor az agyban sem rögzülnek azok a jelek és kapcsolatok amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy egészséges gyerek, és őszinte, rendes kapcsolatokat kialakítani képes felnőtt váljon belőle. És már ebben a korban is látszott, hogy Austin nem olyan, mint a bátyja. Sőt, mondhatni az ellentéte. Jasonnel ellentétben a fiatalabb Fletcher sokkal aggresszívabb, és neveletlenebb volt, már az óvodában is, a szülők sorra kapták a hívásokat, hogy a gyerekük megint rosszalkodott, és ha így folytatja, kénytelenek lesznek elküldeni őt az intézményből. És ez meg is történt a szülők nagy örömére pedig nem is egyszer...

Austin... Hányszor kell még elmondanom, hogy nem szép dolog verekedni?
Ne hozz szégyent ránk Austin...
Ha így folytatod megint keresnünk kell neked egy új iskolát...
Miért nem tudsz olyan jól nevelt lenni, mint a bátyád? Olyan nehéz lenne egyszer szót fogadni...?

Neki nagyon nehéz volt mindig is rendesen viselkedni. Egyik balhéból a másikba keveredett már egészen kicsi kor óta. Mert Ő csak egy kis figyelemre vágyott mindig. És ha máshogy nem kapta meg, hát így elérte mindig is, hogy  szülei, és tanárai rá figyeljenek. A korholások, és büntetések pedig egyáltalán nem hatották meg. Persze ahogy teltek az évek, mintha kicsit megjavult volna. Persze a magatartásával még így is elég sok gond volt, ahogyan a szorgalmával is, de már egyre kevesebbszer kellett Őt az igazgatóhoz küldeni. És hogy miért? Mert rátalált a focira, amibel a felgyülemlett feszültségét valamennyire le tudta vezetni. És néha úgy tűnt, hogy még a családja is felfigyelt rá ilyenkor. Vagy talán mégsem...

Austin Fletcher, mégis hogy képzelted....? Elszökni? Tudod mennyire aggódott érted anyád?
Mi az, hogy nem hiszed? Ne feleselj az apáddal fiatal úr...!
És ne nyafogj már, ez csak egy meccs volt. Máskor is lesz még ilyen, de a bátyádnak több ilyen hangversenye nem lesz.
Majd a következőn ott leszünk...

De csak nagyon ritkán voltak ott... S ahogy teltek az évek, már nem is foglalkozott vele, hogy a szülei ott vannak-e vagy sem. Eészen elhidegült tőlük, csupán csak a kötelező közös családi vacsorákon hajlandó egy levegőt szívni velük, egyébként az ideje nagy részét a haverjaival, vagy épp a szobájába zárkózva tölti. Vagy épp Jaden Fosternél.
A lánynál, akivel kicsit több mint fél éve jöttek össze, és aki iránt egészen fura ézelmeket táplál. Tulajdonképpen maga sem tudja pontosan, hogy mit érez iránta, csak annyit tud, hogy akarja őt, s ha bárki más akár csak ránézni, az nem éli meg a másnapot. S talán ez volt az, ami miatt a kapcsolatuk egészen hullámzóvá vált az utóbbi három hónapban. Legalábbis részben. Hisz Austin mindig elérte, hogy megkapja a lányoktól, amit akar, ami természetesen sosem volt több egy j kis szexnél. Ezt Jadie-től azonban sosem kapta meg, amitől csak még frusztráltabbá vált. Egészen pár héttel ezelőttig... Igaz, nem sokra emlékszik arról az éjszakáról, csupán csak anyira, hogy egy buli volt, és ő talán a kelleténél kicsit többet ivott. És hogy ott volt Jaden is, ő pedig nem bírt magával, és kicsit... Na jó, sokkal erőszakosabb volt vele a kelleténél. És ő megint csak visszautasította, amitől a vörös köd elhatalmasodott az elméjén. És talán még egy pofon is elcsattant. Igaz, erre nem emlékszik potosan, ahogyan arra sem, hogy ki, vagy mikor ütötte ki annyira, hogy aztá az éjszaka hátralevő részét édes álmaiba burkolózva töltötte. Nem sokra emlékszik, de azt sejti, hogy hibát követett el azon az éjszakán. De mintha nem is nagyon akarná jóvá tenni. Persze azóta Jadent folyamatoan bombázza az üzeneteivel, de valahogy az a bűvös "sz" betűs szó sehogy sem akar előkerülni. Mert nem is tudja, hogyan kéne azt kimondani...

Válaszolj már a picsába is Jaden...
Nézd, nem tudom mi volt velem aznap este jó?
Részeg voltam, nézd el nekem...
Jaden.
Jadie
Cicababám, vedd már fel a telefont, a kurva életbe már...!