Korábban ritkán adódott olyan alkalom, mikor elvesztem azon gondolatok között, melyek során társas lénynek nevezhettem volna magamat. Élveztem a csendet. A pillanatokat, amikor a világom által felállított csapdában rekedhettem, kívül hagyva a külvilág rezdüléseit, az egész napos gondolatokkal egyaránt. Ezekben a percekben nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy a nyugalom körülöleljen, én pedig szorosan kapaszkodhassak belé, amennyire erőmből telik. Egyszerű volt. Megszokott, de hiányzott belőle valami, ami élettel töltötte volna meg. Aminek létezését nem tudtam volna szavakban megragadni, most mégis tapasztalat árán értelmet nyert bennem mindez és egy részem örül annak, hogy most részese lehetek minden pillanatának. Ahogyan a társaság, úgy a filmezős esték sem tartoztak a megszokott rutinjaim közé, ma mégis több ízben ellentmondtam magamnak, így a folytatásban sem kívánok másképp cselekedni. Figyelembe véve döntéseim velejáróit eddig úgy gondolom kellemes percekben lehetett részem, így a továbbiakban is ebben bízom. Mire a popcornnal visszatérek hozzá, ő már kényelembe helyezi magát és egy orvosos sorozatot kezdünk el ízekre szedni. Szórakoztat, hogy ennyire kis szurkálódós kedvében van ezzel kapcsolatban, és bár tudom jól, hogy az igazságot mondja, azért mégiscsak mosolyt csal ezzel az arcomra. - Lehetne ez az új szlogenetek, nehogy még a végén félreértelmezzék a munkátok lényegét. – pillantok fel rá ajánlatom után, és már majdnem sikerül elnevetnem magamat az arckifejezését meglátva, de aztán végül csak visszafogom ennek a reakciónak a kibontakozását és helyette inkább közelebb húzódok hozzá, hogy ezzel is csak még jobban fokozzam a kényelmemet. Olyan ritka pillanatok egyike ez, hogy igyekszem minden másodpercét a lehető legjobb módon kihasználni és megvallom az őszintét, nem szívesen mozdulnék el ebből a pozícióból. A popcorn közöttünk foglal helyet, mégis egy-két darabja az ölembe köt ki, amit természetesen nem hagyok megjegyzés nélkül, ő viszont úgy tűnik roppantmód élvezi a megteremtett körülményeket. Többet viszont személy szerint nem fűzök hozzá, mert azt a választ, amire kíváncsi voltam, meg is kaptam. Érdeklődve cikázik tekintetem hol a sorozat, hol pedig Jake arca között miközben próbálom megválaszolni a kérdését. Néhány momentumával magam is tisztában vagyok a részeknek, és a szereplők sem túlságosan idegenek számomra, így ezekből az információmorzsákból igyekszem döntésemet egy személyre összpontosítani, aki végül Owen lesz. - Igen, ő. – helyeselek a visszakérdezése okán, de a folytatás szinte már az engem cincáló elemzésbe megy át. – Hogy micsodám? – kérdezek azért vissza az ismeretlen megnevezés hallatán, a nevetést viszont most már lehetetlennek érzem, hogy visszafogjam. – Lebuktam. Valóban erre játszok. – sóhajt hallatok a folytatás elődjeként. – El sem tudod képzelni mennyire vonzónak találom a nehéz eseteket. Az a sok probléma, amit megoldhatok, az egymással eltöltött idő. – álmodozásom újabb sóhajba fullad, amit egy hümmögés követ, ahogyan ő is bevallja kire tenné le a voksát. – Szóval..van egy kis dolgod a szőkékkel, hm? Ez nekem elég problémásnak tűnik. – veszek el újra a kék szempárba csupa komolytalan viselkedésem után, aminek egyértelmű jele még mindig ott tündököl arcom vonásain. - Nem is tudom. Talán a sok szex helyett tanulhattak volna akár azt is. – tanácstalanul vállat vonok, és egy újabb popcornért nyúlok, hogy kiokosodjak ennek a sorozatnak a menetéből. Ugyan a kapcsolati hálóval már most problémáim akadnak, és az orvosi részeket is inkább Jake tudná elmagyarázni, ez a fajta rögtönzött oktatás viszont úgy tűnik elmarad, amikor elnyomja őt az álom. Különös érzés bontakozik ki a mellkasomban emiatt, és a mocorgást is minimálisra csökkentem a felébresztésének elkerülése érdekében. Azért óvatosan helyezem le a popcornt mellénk, a hangerőt pedig lejjebb veszem, bár annyi minden jár most a fejemben és annyi érzés kerít a hatalmába, hogy az alvás egyelőre nem jön össze, noha a sorozat sem köti le a figyelmemet. Jobban elvagyok a társaságommal, és azzal a rengeteg hatással, melyet a közelsége okoz bennem. Noha kétlem, hogy ilyen módon elaludni bárkinek is teljes kényelmet okozna, de úgy tűnik őt ez egyáltalán nem zavarja. Azért magamban elhatározom, hogy segítek neki valami kellemesebb pozíciót találni mihelyst a rész végére érek, bár azzal nem számolok, hogy fogalmam sincsen hogyan végződik majd… A reggel egészen érdekesen indul, habár nem önszántamból ébredek fel, hanem arra, hogy Samira megnyalja az arcomat. Majd az elmaradt reakciómat követően még egyszer és újra megtenné, ha így a földön fekve nem pillantanék fel rá, ahova fogalmam sincsen hogyan keveredtem az eredeti ülő helyzetünkből, mely úgy tűnik az alvási folyamat következtében fekvővé változott. Felfogni azonban nem marad időm hogyan is gabalyodtunk így össze, mert újabb rögtönzött ’puszi’ érkezik a négylábú ébresztőórától. - Ne tedd ezt velem.. – takarom el az arcomat és a hangom is szinte már könyörgő, mégis nevetnem kell ezen, meg a jelenlegi tehetetlenségemen, azért úgy döntök megpróbálom felébreszteni a gazdáját is. - Jake…ami azt illeti, a kutyád egészen elemében van. – érintem meg óvatosan Jake vállát, hogy hátha így sikeresebb lesz a reggeli küldetésem az egyedi ébresztő után, melynek következő áldozata úgy tűnik ő lesz. Azt hiszem bajban vagyunk!
Élvezem a társaságát Maddie-nek, meg ez a sorozatnézés is pont passzol a hangulatomhoz. Nem szeretnék mélyrepülésbe kezdeni amiatt, hogy boncolgatni kezdjük a történteket, és kihozzuk belőle, hogy ez most átmeneti állapot volt a részünkről, és többet nem fog megismétlődni. Sosem láttam még ilyennek őt, ennyire sebezhetőnek. Alaszka alatt is inkább finoman palástolta az érzéseit, de most ki lehetett hallani a hangjából, hogy mennyire neheztel, ha magára hagyom, és mennyire nem örülne annak, ha ez a kis kalandunk így végződne. Nekem nem voltak terveim a holnapra, még azt sem tudtam, hogy mit fogok kezdeni a családommal, hogyan mentem meg az öcsémet, miképpen állok a húgomhoz. Túl kusza volt minden, és nekem kellett egy biztos pont. Madelaine betölthette azt az űrt, amit más nem, és szerettem volna elhinni, hogy erre képesek vagyunk. Könnyeden merülök bele az elemzésbe, és mosolyodom el a választásán. Bevallom nem hittem volna, hogy Owent választja, de ebből is látszik, hogy még nem ismerem eléggé. Bennem van a késztetés, hogy adjak egy esélyt ennek a valaminek. Túl kicsi még, egy kis mag, amit ketten ültettünk el, és fogalmunk sincs, hogy mit hoz a jövő. Bámulom a képernyőt, néha ásítok, meg eszek halomszámra kukoricát, de az fel sem tűnik, hogy másodpercek alatt nyomom le magam, és döntöm oldalra a fejemet. A szöszi válla kényelmes, felhúzom az egyik térdemet is, amikor elhelyezkedik. Laposakat pislogok, és perceken belül elveszítem a kapcsolatot a jelennel. Kényelmesen lebegek, ennél jobban nem is aludhatnék, mert szerintem a napját sem tudnám megmondani, hogy mikor aludtam el úgy valaki mellett, hogy ne kapjak frászt.
A sötétség nyugodalmas. Csámcsogok egyet, és valami mocorgást hallok mellőlem, de biztosan a kutyák azok. Etetés van, Samira nem bírja ki sokáig, és ki kellene vinnem futni is, különben bánhatom az egész napomat. Megmozdítom a kezemet, és feljebb tolom, de ekkor ütközöm bele valami szőrösbe. - Hmm… - morcosan túrom belem az arcomat a hidegbe, és az első sokk most ér, hogy nem is vagyok ágyban. - Mi van? – nyújtom ki a karomat még egyszer, és most már nem szőrös, hanem valami más az, amihez, vagy éppen akihez hozzáérek. Hirtelen emelem meg a fejemet, és ekkor a kék íriszekkel találom szembe magamat. - Mi a fene? – kifolyt a nyálam, látszólag elaludtam, és nem is vagyok egyedül. Samira a szöszit vette célba, és nagy lelkesen dézsmálja őt. Első körben rá kellene szólnom, de nem teszem meg, csak felkönyökölök, és szemügyre veszem a hálótársamat, meg a környezete is. - Megy a tv, és ez itt…nem az ágyad. Nem emlékszem mikor aludtam be…. – ásítok egyet, és a kutyám fenekére csapok, aki megijed, és egy hangos ugatással áll odébb. - Én is szeretlek, de most nem kell megjátszanod magadat, megértetted? – megpróbálok felülni, de zsibbadnak az ujjaim, nem érzem a lábamat, így ráborulok Maddie-re, és leterítem a földre. A reflexeim még nem az igaziak, így eltart egy darabig, hogy ne nyomjam agyon, és megpillanthassam őt, de már fölötte támaszkodva. - Bocsi…de azt hiszem össze vagyunk akadva. – elpillantok magunk mellett, és határozottan egybefonódtak a lábaink, a ruha sem segít ezen. Egy kicsit mocorgok, de megtartom a súlyomat, és úgy merülök bele a kékjeibe. - Mondták már neked, hogy jól áll neked a reggel Doktor Szöszi? – vigyorodom el, és pofátlanul egy csókot lopok az ajkairól. Az idő érdekelne a legkevésbé most, de sajnos orvos vagyok, és egy szabadnap már járt. - Mennyi az idő? – hunyorogva nézek a tv melletti digitális órára. - Elkéstem….a picsába. Be kell mennem dolgozni, de… - ekkor tudatosul bennem, hogy Samira is itt van, én meg nem hoztam magammal egy váltóruhát sem. - Figyi lenne egy kérésem, remélem áll az alku. 11-kor lesz egy műtétem, és addig már nem tudom hazavinni őt. – nem nézek rá, de tudja, hogy kire célzok. – Itt hagyhatom neked? Elboldogulsz vele, már ismer is. Dózer valószínű megőrül, sőt mi több, itt hagyom neked a kulcsomat. Ránéznél? Az is lehet, hogy lesz otthon valaki. Utána meg találkozhatunk, vagy mi. – hát nekem ez még nem megy. Gyorsan, mielőtt ellenkezne, még megcsókolom, és felemelkedve kezdek neki a villámvarázslatnak. Egy gyors mosakodás, ujjal való fogatmosás, és tíz percen belül kabátban állva mondok neki búcsút. - Csipogj rám. – rohanva nézek még hátra, majd egy fura érzéssel hagyom el a lakását. Ez most mi, ami zajlik közöttünk?
Kezdőlap
/
