Tehát a Stockholm szindrómás elmélet nem volt olyan rossz, ám édes kevésnek bizonyult ahhoz, hogy felrepítsen az első helyre. Azzal, hogy a székemben maradhattam elértem, hogy a következő körre is benevezzenek, ám ami ott elkezdődött, eléggé meglepett. Vérre menő harc. Volt olyan, akinek tényleg kicsordult a vére csak azért, hogy előbb érjen információhoz, mint a csoporttárs. Hirtelen a kispadon ücsörögve éreztem magamat, s minden ötletemet beelőzték, így esett meg azt, hogy lecsúsztam a felajánlott 4 hely mindegyikéről. Ami számomra elfogadhatatlan.
Így elhatároztam, hogy igenis találok magamnak egy olyan helyet, ahol megszeghetem magamat, ahol olyan tudáshoz juthatok, mely az egyetemi információkat úgy bővíti ki, hogy nem akarok a nyakiütőerembe belevágni egy ceruzát. Mert bizony gyakran megesik ez, főleg mikor az életunt, hetven feletti professzorok előadásait kell hallgatni.. Tisztelem őket, de azt hiszem, hogy most már ideje lenne egy kis vérfrissítésre, hogy az innen kikerülők ne alapból burn out szindrómával kezdjenek.
Hosszú keresés és kutatás után végül ráakadtam a megfelelőre, legalábbis, ami az intézményt illeti. A Perkins-Hamilton Ügyvédi Iroda nagy hírnek örvend az ügyvédi berkekben, noha nem éppen gyakornoki pozíciót hirdetnek, de bizakodva abban, hogy lépésről lépésre fel lehet mászni a ranglétrán, még az asszisztensi szerepbe is képes vagyok belebújni, pár életszagú tapasztalat érdekében. Azt nem tudom, hogy az egyetem mellett ez mennyire jó ötlet, de majd talán kiderül.
A megbeszélt időpont előtt fél órával már a cég bejárata előtt toporgok, a visszatükröződő üvegnek hála, sikerese lesimítom a szoknyámat, ami a taxiból való kiszállás során kissé feljebb csúszott, mint illik. Fejemet hátra döntöm, így veszem szemügyre az épületet, melyet meg szeretnék hódítani. Robosztus, lehengerlő és kissé félelmetes is, de ez nem késztet hátrálásra, hanem felébreszti a túlbuzgó énemet. Veszek egy mélyebb levegőt, majd belépek az ajtón.
Megcsap egy különös illat. A légkör teljesen más itt, mint odakint avagy az egyetemen. Vér és verejték, igazságérzet, hazugság, feszültség egyvelege ez, s ez igazán szimpatikus, szinte hívogató. Kell nekem és az önbizalmamnak ez a hely. Lépteim egyenesen a pulthoz vezetnek, mely nincs nagy távolságra a bejárattól. A pult mögött egy kissé komor, negyvenes nő ücsörög, aki éppen a telefon másik végén lévővel kiabál. Hogy miért azt nem tudom, de látva, hogy az asztalon milyen káosz uralkodik van egy olyan sejtésem, hogy nincsen éppen jó napja. Türelmes vagyok. Kivárom a soromat, majd mikor felpillant rám, egy mosolyt csalok elő az arcomra.
- Szép napot, az interjúra jöttem - néz, lenéz. Kiül az arcára, hogy nem tart érdemesnek arra, hogy itt legyek. Még csak arra sem méltat, hogy szavakat intézzen felém, hanem a mutatóujjával jobbra int, hogy arra induljak. Máskor ugranék. Kikérném magamnak ezt a viselkedést, s felhoznám öreganyáinak az életét, hogy bezzeg ők még tudták mi a modor, ám tisztában vagyok azzal, hogy itt viselkednem kell. Így csak mosolygom tovább és elindulok, aztán lehuppanok egy székre, hogy várjak a sorsomra.

; ■

Körbe nézek. Nem egyedül vagyok jelentkező, de egyedüliként ücsörgök itt halál nyugodtan. Papírokat szorongatnak, neveket magolnak, ügyeket néznek át. Úgy érzem magam, mintha egy vizsga előtt lennénk, amire mindenki ráfeszül, már csak az hiányzik, hogy a bűvös ajtó mögül valaki sírva rohanjon ki. Én csak jót mosolygok, bár azért az izgalom átjárja a testemet.
A telefonom rezeg, üzenetet kapok attól a férfitól, kit soha életemben nem láttam. Eléggé különös ismeretség ez, mert annak ellenére, hogy szemtől szemben még nem találkoztunk, adok a szavára. Mert sokat segített, bár tudom, hogy néha az agyára megyek, s megkérdőjelezi, hogy mi is vagyok, ám míg nem találkozunk egymással szemtől szembe, addig bizony nincsen gond.

”Gondolj arra, hogy végre lesz valaki, akit ugráltathatsz. Legalább lepasszolhatod neki a legpocsékabb feladatokat. S. "

S mikor megnyomom a küldés gombot, már invitálnak is be.
Fejet felemel, has behúz, popsi ki, na jó nem, ennyire azért nem játszom rá, de a magabiztosságomat előhúzom a mélyen burjánzó rejtekéből és úgy lépek be a tárgyalóba, mintha enyém lenne a világ. Tekintetemmel szépen lassan nézek végig a bent ülőkön. Kissé lehangoló, hogy mind férfi. Nem az érdeklődéi köröm végett, mivel azt eléggé kielégítik ezzel a felállással, hanem azért, mert ezzel is megmutatkozik, hogy még mindig kevés nő van olyan pozícióban, mint amire én pályázom. S itt nem a gyakornokságról beszélek.
Lépek egyet, kettőt és hármat, aztán a székhez érkezem, tekintetemmel pedig a középen ülőt tartom fogva. Semmi köszönés, egyből a lényegre térés, ami zavar. Engem úgy neveltek, hogy először nyájaskodjunk, de legalább köszönjünk, aztán vágjuk bele a kivégzésbe. Persze ügyvédként ezt meg kell kerülni, ám a jó modorról még ebben a székben ülve sem vagyok hajlandó lemondani. Ám, ha ők nem köszönnek, én miért is adjam meg nekik a tiszteletet?
– Mert az ügyvédi társadalom egyre jobban felhígul. Lassan már mindenki bejut az egyetemre, főleg ha apuci vagy anyuci jól megtömte őket és lehetőségük van felbérelni valakit arra hogy jól megírja a vizsgájukat – ásítanék. Unalmas kérdés, nem kezdek el arról regélni, hogy erről álmodoztam gyerekkoromban, mert ez nem igaz. Azt sem vagyok köteles megosztani velük, hogy a szülői nyomás végett jelöltem meg ezt a szakot, s mit ad isten túl jóra sikerült a vizsgám és az elbeszélgetésem. Tényeket akarnak. Arra kíváncsiak, hogy képes vagyok-e arra, hogy jól forgassam a szavakat, s az érdeklődésük eközben mennyire marad fent. Bedobhatnám az ikreket, kezdhettem volna azzal, hogy a küszöböt átlépve lejjebb húzom a ruhámat, hogy dekoltázsom majd kiugorjon, ám én az a típus vagyok, aki inkább szájalással hívja fel magára a figyelmet.
– Szükség van olyanokra, akik nem csak ülnek az órákon, lejegyzetelnek minden egyes szót, amit hallanak, aztán pedig benyalják. Gyakorlati ember vagyok, tapasztalatokat begyűjtve építek fel mindent, amibe belevágok – most először nézek rá a legfiatalabbra. Meg kell hagyni, hogy nem rossz példány, de valahogy úgy érzem, hogy tőle inkább félni kell, mint azt várni, hogy kezeskedik mások iránt. Nem tetszik ez az érzés.
– Ráadásul, nem kell órákon át ücsörögnöm semmi felett. Amit elolvasok, értelmezem, ha pedig értelmeztem, akkor ott marad a fejemben, s szóról szóra felidézem – bár nem kérdezték, hogy milyen erősségeim vannak, ezt azért fontosnak tartom. Sosem kellett órákon át görnyednem semmi felett, ezért eléggé szerencsésnek gondolom magamat.

; ■

Telefonom ismét rezeg, ám már az asztalnál ülök, így nem kaphatom elő hirtelenjben. Pedig fúrja az oldalamat, hogy most vajon miféle replikát kaphattam az ügyvéd uraságtól. Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy be kellene adnom a derekamat egy találkára, ám  tudom jól, hogy akkor az egész illúzió romba dőlne, s utána már nem lenne esélyem arra, hogy segítséget kérjek tőle. Már pedig sokszor nagyon is kell.
Egész kellemes a itt az atmoszféra. Nem érzem magamat úgy, mintha a halálos ítéletemre várnék Magabiztosságom még akkor sem dől romba, mikor látom, hogy nem mind a hárman örvendeznek annyira a válaszomnak.  De ez egyáltalán nem zavar. Kizökkent-e, hogy a kis mitugrász fennhangon hozzámszól? Hát ki, de nem fagyok le. Testemmel mozdulok, hogy egy kissé felé fordulva vegyem fel vele a szemkontaktust.
– Úgy hallottam, hogy magának is eléggé bejött az arrogancia és a magabiztosság – mosolyodom el kedélyesen, majd visszafordulok ahhoz, aki előtte intézet hozzám szavakat. A kérdéseit mintha meg sem hallottam volna, ám ő úgy tűnik csak meg akar leckéztetni. Hát legyen. Hallgatom a kitalált sztoriját, nevetnem kéne rajta, hiszen eléggé komikus kis sztorit sikerül elénk penderítenie.
– Mi a vád? – szökken fel a szemöldököm. – A szerencsétlen meglövi magát, s még őt vádolják meg? Ugyan már.. Tud ennél sokkalta jobbat is – kissé előre dőlök, nem várom meg míg újat talál ki, hanem egyből neki állok felsorakoztatni magamban a gondolataimat.
– Az ügyfelem a bank széfjében szerette volna elhelyeztetni a fegyvert, melyet még a dédapjától örökölt. Arról sajnos nem tudott, hogy töltve van, mivel nem ért a fegyverekhez és egy nappal ezelőtt jutott hozzá, amikor a nagyanyja adta neki, mint családi örökséget. Egy díszdobozban kapta, mely odahaza megsérült, mivel a lánya és a fia úgy gondolta, hogy mennyire jó lesz az a doboz az új macskájuknak. Valamelyik közösségi oldalon még fényképet is láthatnak róla… A reggeli kapkodásban, késésben a munkából, mely annak volt köszönhető, hogy  nem indult az autó, mivel lemerült az akkumlátor, hiszen a feleségének sikerült rajta hagyni éjszakára a világítást, a zsebébe vágta be a fegyvert. Mikor belépett a bankba, a kezei nem voltak a zsebében, nem véletlenül, hiszen nem akarta használni a tárgyat. Ám mikor elkezdődött a zűrzavar, ő is megijedt, ezért benyúlt a zsebébe és szerencsétlenségére lábon lőtte magát – gyorsan beszélek, nem az izgalom miatt, hanem mert mindig így sikeredik előadnom magamat. Tudom, hogy ez az egész olyan katyvasz, amely arról dönt, hogy felvesznek-e ide, de egyszerűen nem szeretem, ha szivatni akarnak. Márpedig a legfiatalabb erre vágyik. A véremet szeretné, s valószínűleg rövid időn belül meg is kaparintja, ám még mielőtt elégtételt vehetne, tovább folytatom a mondandómat.
– Ami azt illeti, ügyfelem áldozatnak minősül. Először is a magánszféráját zavarták meg, hiszen ahhoz, hogy a zsebébe lássanak, elég közel kell hozzáállni, szinte az arcába mászni, mivel eléggé mély zsebről árulkodna a ruhái. Ezek után, lévén, hogy a magas hangokra érzékeny a füle egy műtét végett,  baleset érte, hiszen a hölgy, aki a pánikot keltette, előidézte benne a védekezési mechanizmust, ami miatt a zsebébe nyúlt – csak had menjek innen, had vegyem le ezt a ruhát, aztán had randizzak egy üveg vodkával, miközben kipanaszolom magamat a telefonban Leonak. Sokkal több értelme lesz annak.

; ■

Hallgatom a szavait, amelyek egyáltalán nem a higgadt és megfontolt ügyvéd szerepében tüntetik fel. Olyan hisztéria ez, amit legutoljára az egyetem folyosóján láttam valamelyik lánytól, aki nem jutott be a kívánt órára, s a professzor ajtaja előtt kapta el az ideg. Tudom, hogy tisztelni kellene, mert van neve és kiállása, de egyáltalán nem hengerel le. A határait akartam feszegetni, s úgy tűnik, hogy sokkal hamarabb sikerült elérnem a célomat, mint amire fogadni mertem volna. Ezért még képzeletben meg is veregetem a vállaimat.
Nem süllyedek össze. Közönyösen hallgatom a szavait annak ellenére, hogy éppen kioktat és megaláz. Tudom, hogy erre most az lenne a legjobb reakció, hogy pincsikutya módban elkezdek nyáladzani neki és könyörögni azért, hogy bocsásson meg a tudatlanságom végett, ám én erre egyszerűen képtelen vagyok. Na meg van még egy adum, ami a szavaiból kiderülvén neki nincsen meg. Ezt pedig akár még magam oldalára is fordíthatom, s már készen is állok a támadásra, amikor… Csörr.
Mi a..? Nem szólhatna, hiszen figyeltem rá, hogy levegyem a hangot, ez a vacak mégis itt játssza az idegesítő dallamot, mely külön L-nek van beállítva. Nem hiszem el. Tudja, hogy nem érek rá, mégsem képes kivárni azt, hogy visszaírjak, hanem hív. Szemem akkor rebben igazán, mikor meghallom azt, hogy bizony nem csak az én telefonom hívja fel magára a figyelmét, hanem a lassan arcomba mászó uraságé is.
– Elnézést - előveszem a telefont, s amilyen gyorsan csak lehet lenémítom. Nem elég, hogy ez az arrogáns pöcs a földbe aláz, még a világ is ellenem van. Lassan túljutva azon, hogy a telefon kizökkentett a felperzselt állapotból, nem is foglalkozom azzal, hogy az övével mi volt. Csak mosolygok magamban, mert éppen ő volt az, ki megszólt, közben meg... Hagyjuk.
– Tehát ellenvetés – köszörülöm meg a torkomat. – Lenne, nem is egy. De tekintettel arra, hogy nem azért jöttem ide, hogy önnel harcoljak és azt hallgassam, ahogy be akarja bizonyítani egy egyetemistának, hogy ön mekkora király, mert már letett valamit az asztalra, nem állok bele a harcba – a telefont szépen visszacsúsztatom a helyére, hátamat lassan neki döntöm a szék háttámlájának. - Sajnálom, hogy már annyira magas lovon ücsörög, hogy elfelejtette azt, mik folynak az egyetem berkein belül lassan megemelkedem. Annak ellenére, hogy az interjúk akkor szokta befejeződni, amikor a vezetők mondják, én nem kívánok tovább egy ilyen ember közelében lenni. Maximum majd akkor, mikor a földbe tiporhatom egy ügy kapcsán, addig meg remélem, hogy még fényképen sem kell köszönnöm a csapnivaló arcának.
– S, ha most megbocsájtanak elmegyek a Specter & Spierce ügyvédi iroda interjújára, ahol talán tisztában vannak azzal, hogy az évfolyam egyik legjobbját mekkora vétek lenne elszalasztani –hiba megemlíteni egy riválist véget, de ez sem érdekel igazán. Felzaklattak, egy kellemes kis beszélgetésre számítottam, nem pedig egy harca egy pitbullal, aki már nem képes visszaemlékezni az iskolás éveire. Mert biztos vagyok benne, hogy neki is voltak gyengébb pillanatai... A telefonomat előszedem és egy videót azért még odatolok az orra elé. – Amúgy a fegyvertartási engedélyhez visszatérve, megigényelte. De mint a videón látható, a kutya nincs jóban a postással - s a videón tényleg az van, hogy a kutya a megérkezett levelek nagyját széttépi azon a reggelen. Honnan van ez meg nekem? Az egyetem nagyon jó arra, hogy kapcsolatokat építs ki. Nem állítom, hogy legális, de egyszerűen utálom, ha megvádolnak. Ő pedig azt mondta, hogy nem készültem. Ugyan már. az, hogy a folyosón ülve nem bújtam az ügyeiket, nem azt jelenti, hogy nem készültem. Csupán csak olyan stílust képviselek, ami kissé tenyérbemászó, s biza nem mindenki kultiválja ezt.
– Uraim, köszöntem az idejüket -  a telefont visszaveszem, a két idősebbnek dobok egy mosolyt, majd elindulok kifelé. Kell a fenének egy ilyen hely, amikor vannak még neves irodák ebben a városban.

; ■

Ez az egész kezd egy kissé komikussá változni, ami igencsak nincs ínyemre. Ha a legfiatalabbik nem lenne itt, akkor ez az egész helyzet nem így alakul, de mit ad Isten muszáj volt neki is beugrania. Ez az én szerencsém. Hallgatom a szavait, elgondolkoztat, ám mégis megmosolyogtat, hiszen ahogy beszél Ő is hibázik, még csak nem is egyszer.
– Mondja csak Mr. Hamilton a tárgyalóteremben mennyire fontos az, hogy pontosan fogalmazzon? Az egyik legfontosabb, igaz? – szemeimben nem csillan félelem, holott tudom, hogy ő feljebb van a ranglétrán és sokkal többet tett le, mint én. Ennek ellenére, tekintettel arra, hogy már úgyis mindegy ennek az interjúnak, hagyom, hogy az indulataim immár elvigyenek. Bassza kukac az állást, kell a halálnak az, hogy egy ilyen arrogáns pöcs rendelkezzen felette.
– Első pont. Nem azt állítottam, hogy a legjobb, hanem az egyik. Második pont, egészen addig alázattal és tisztelettel beszéltem, míg ön úgy nem gondolta, hogy egy kis fruska betipegett ide és most meg kell mutatni neki, hogy ki a Jani – közönyösen nézek rá. Kínosan figyelek arra, hogy elegendő távolság legyen közöttünk. Nem kell, hogy még egyszer az arcomba másszon, mert akkor bizonyosan kikaparom a szemeit, most hogy már nem kell azzal foglalkoznom, hogy mit fognak gondolni rólam ezek után. – Harmadik tény, ha vette volna a fáradtságot, hogy belenéz az aktámba, akkor tudná, hogy nem a Yaleről jöttem, ugyanis a Columbiára járok – még, hogy én nem készültem? Legalább annyit tudhatna, hogy aki vele szemben van az melyik oktatási intézményt képviseli. S még rá kéne felnézni, mert milyen fiatalon hol tart? Még a végén arra kell gondolnom, hogy őt is apuci és anyuci pénze lendítette előre. Kár lenne…
– Negyedikként említeném, hogy az én generációm majdnem ugyanazt, mint az Öné, maximum abban különbözünk, hogy nekem nem toltak a valagam alá mindent az iskolás éveim alatt, hanem igenis küszködnöm kellett – van egy határ, amit nem akar átlépni az ember. Nos, én ezt nem szerettem volna, de ha már lúd… igen. Legyen csak olyan kövér, hogy akár a biztonságiakkal akarjanak innen kivitetni.
– Az ügyhöz kapcsolódva pedig. Elolvastam az összeset, amelyet átküldtek. Nem tudom, hogy Ön megtette-e avagy végzett-e további kutató munkát. De amivel most tesztelni kívánt, az egy 2017. november 15-én megtörtént eset rekonstrukciója, a Hartman kontra állam. Annyiban tér el, hogy itt egy nő volt a főszereplője az egész esemény sorozatnak. A videó pedig, amit látott az ügyben felhasznált képsorokat tartalmazza – felemelem a fejemet. Nem mondom, hogy nyeregben érzem magamat, de azt bátran állíthatom, hogy a kezdeti idegességem, s kirohanásomnak a megindítója, most már kezd alább hagyni. Az adrenalin löket szépen lassan elandalog és a köd kezd felszállni. Tudatosul lassan bennem, hogy a velem szemben állónak csak egy hívásába kerül, hogy az egész ügyvédi pályámat elássa. A vicc az, hogy azt hiszi ezzel ártana nekem, holott.. Csak segítene.
– Mr. Perkins, Mr. Graham elnézést kérek ezért az egészért – feléjük tényleg úgy fordulok, hogy egész testemből látszódjon, hogy szégyellem magamat az egész miatt, ami itt történt. Nem így kellett volna lennie, ám ha lehetőségem lenne rá, akkor nem csinálnám másképpen. Rühellem az erő fitogtató férfiakat, akik azért, mert idősebbek és már valakik, azt gondolják, hogy sokkal jobbak.
– Mr. Hamilton – csak biccentek felé, s már indulok is kifelé. Nem kell nekem több szó ettől a gerinctelen alaktól. Remélem, hogy amikor legközelebb találkozunk, akkor ő az egyik oldalon lesz én pedig a másikon és úgy alázhatom a földig, ahogyan most ő kívánt engem.
Szinte el sem hagyom a helységet, már nyúlok is a telefonom után, amelyen ott villog még az el nem olvasott üzenet. Nem tudom, hogy van-e ehhez most kedvem. Olyan szinten csalódtam az ügyvédi társadalomban, hogy arra szavak sincsenek. Megnyitom az üzenetet, szám sarkában megbújik egy aprócska mosolyt, de nem az őszintébből való.

”Ne felejtsd el, hogy valaha Te is voltál iskolás. Támogatni kell őket.
Nem tudom. Most volt szerencsém egy hatalmas seggfejhez, kiábrándultam a férfiakból.
Miért hívtál? H.”
Még mielőtt észbe kapnék, már el is küldöm. S ezután veszem csak észre, hogy a kezdőbetűt bizony sikeresen elhibázom.
Ó bassza meg… Mély levegő be, lassan ki. Lépteim nem sietősek, s nem is kifelé visznek, hanem a folyosón lévő mellékhelyiségekhez, hogy felfrissítsem magamat. Ez az egész interjú földhöz vágott. Úgy jöttem be, hogy enyém a világ, s mégis most úgy érzem, hogy egy kupac kakim sincsen.

; ■

Alapjáraton a vérnyomásom nem szokott magas lenni, de most valahogy úgy érzem, hogy egy ér, mintha erőteljesen elkezdene lüktetni a halántékomon. Komolyan mondom, hogy ettől a férfitől egyszerűen a plafonon vagyok, s ehhez elég volt pár szót szóéni a hozzám, már az első pillanatban ezt váltotta ki belőlem. Aztán a további arrogancia és lenéző magatartás egyszerűen arra sarkalt, hogy belőlem is a rosszabbik felem bújjon ki. Igen, magabiztos vagyok és elhivatott, ám egy aprócska arcrándulással ez a fickó elérte nálam azt, hogy a szépen felépített kis stratégiám, mely biztos lábakon állt, úgy omoljon össze, mint bármelyik nagyobb város, melyet Dothraki horda ostromolna a sárkányok anyjának oldalán.
Egyszerűen nem tudok és nem is akarok már mit mondani az Ő szavaira. Mindent kiadtam magamból, illetve az, hogy egyáltalán nem veszi tudomásul, hogy igenis sokkal többet készültem, mint az várható lett volna, hiszen a kitalált ügyükhöz kerestem egy hasonlót és még annak a hogyan és mikéntjében is tájékozódtam, szerintem eléggé értékelendő. De Ő nem. Ő csak támad és belém magyarázza, hogy mekkora szar vagyok, s nekem mennyire nincsen ezen a pályán helyem, én pedig majdnem el is hiszem. Hiszen Ő csak jobban tudja, nem?
Ezért kell a mosdó, ezért kell víz az arcomba, mély levegő és mi egyéb. Le kell higgadnom, újra fel kell építenem mindent, melyet az elmúlt percek alatt Jonathan Hamilton ledöntött. Tényleg csak remélni tudom, hogy még összefutunk, hogy lesz lehetőségem bebizonyítani, hogy igenis sokkal több vagyok, mint Ő azt elkönyvelte, sőt akár még nála is több. S lám a sors előbb nyomja a képét az arcomba, mint azt reméltem, s máris utamba küldi azt a személyt, aki körül a gondolataim minduntalan forognak, mióta kijöttem a vallató szobából.
–Nem is volt blézerem – nézek rá értetlenül, s mivel a ruhanemű tényleg nem hozzám tartozik, így eszem ágában sincsen elvenni. Ettől függetlenül ő valahogy mégis kiügyeskedi, hogy hozzámérjen, ami más helyzetben még felháborodásra is sarkallna, ám tekintettel az odabent történtekre, nem kívánok még itt is szóváltásba keveredni vele.
– Szerencsére, eddig sem fogadtam meg a magafajták tanácsait – mosolygom rá szelíden, majd oldalra lépek, hogy távozásomban immár ne tudjon tovább feltartani.
– Kösz – nézek a szemeibe, majd lassan elindulok mellette, magam mögött hagyva ezt az egészet. Telefonomat csak most veszem a kezembe, hogy sikeresen elolvassam, mit is írt válaszképpen az „én oroszlánom”. Mélyről jövő sóhaj szakad ki belőlem, s ez nem csak annak köszönhető, hogy végre elhagyom az épületet, hanem a lelepleződés röpke fénysugara is kikényszeríti belőlem.
”Azt hiszem beszélnünk kell. Lenne miről.” Megnyomom a küldés gombot, aztán a telefont némára állítom. Nem tudom, hogy mit lép, keríthettem volna most valami tarka sztorit arra, hogy mennyire véletlen volt a H betű és mennyire gyökerek manapság az okos telefonok, de a mai interjú után úgy érzem, hogy inkább legyünk korrektek egymással, s nézzünk farkasszemet. Ha pedig nem tetszik neki valami, hát akkor le is út, fel is út, találok valaki mást, akihez segítségért fordulhatok. Igaz nem lesz ennyire jó, ám valahogy majd csak sikerül feltornázni az ő általa kapott tanácsokat is. Kár lenne érte…

; ■