Utálom, ha hazudnak nekem. Sophie megtette, ugyanolyan, mint a többi, és nem hiszem el, hogy három hónapon át hülyeségekkel töltöttem az estéimet. Segítettem neki megoldani nem létező ügyeket, meg igazából elszórakoztattam, meséltem neki a nőügyeimről…és kezdtem elveszíteni a józan eszemet, hogy ezt megtettem. Egy vadidegen, aki megint másnak adja el magát, mint ami. Valójában miért hazudta azt, hogy ügyvéd, mikor még az egyetemet sem járta ki? Micsoda kellemes nap, hogy nem bírom kiverni a fejemből. Nem írtam neki aznap este óta, és nem is óhajtottam. Számtalan üzenet villogott a telefonomon, hogy miért nem keresem, hogy tett-e valami rosszat. Igen, tett, de erről magam akartam utána járni. A Columbia az Upper East Side ékessége, senki nem hagyja ki, ha a Nagy Almában jár. Olyan ez, mint a szobrunk, vagy a Broadway. Remek emberek jártak ide, aztán mégsem…mert a jog szentélye a Harvard, és nekem nem ér semmit, aki máshol végzett. Megengedhetem magamnak, hogy lenézzem őket, és a kisasszony előadása után meg is van rá az okom. Egy zöld póló van rajtam, a zsebembe süllyesztem a kezemet, és mélázok. Tényleg koslatok utána? Nem kellene, mert semmi értelme, mégis itt vagyok, és nem az irodában. Mára lemondtam az összes ügyfelemet, hogy beüljek egy órára, és megnézzem őt. Bíztam benne, hogy igazat mond. Volt egy sejtésem, hogy a két szak nem lesz igaz, mert melyik ember bírná, hogy a jogon kívül másra is járjon…minek adta nekem elő a hattyú halálát, hogy imád nyelveket tanulni és a többi? Nem tűnik a jogászat nagyasszonyának, de akkor meg miért jártatta ennyire magabiztosan a száját? Mindenesetre a farmeremet megigazítom, és két turistát kikerülve megyek át a kapun, és vegyülök el a tömegben. Nem volt nehéz kideríteni, hogy hol lesz a következő órája…na meg mit nem. Az előttem haladók valamilyen Matthew professzorról beszélnek, akit nem is ismerek. Milyen tanári kar van erre? Komolyan mondom, hogy menten eldobom az agyamat, de legyőzve az előítéleteimet mászok be a kitárt ajtón, és mászok fel a legfelső sorba, hogy ne legyek szem előtt. Megdörzsölöm az orromat, és feldobom a két lábamat keresztezve az asztalra, majd feltolom a napszemüvegemet is. Nem feltétlen baj, hogy lazának tűnök, de meg kell hagyni muszáj is. A diákok lassan beszállingóznak, én meg a tekintetemmel a kis csajt kutatom. Egy másik lánnyal tér be…teljesen hétköznapi viselet. Egyem meg a szívét, hogy képes így is kinézni. Az a kép…amit feltöltött. Nem értem, hogyan regisztrálhatott az oldalra, ha csak ügyvédek tehetik meg, és le vannak nyomozva is. Kinek a személyazonosságát használta fel? Nem töprengek sokat, mert előttem foglalnak helyet, és elcsípem az utolsó mondatokat a két lány között. - Hai..el kell jönnöd arra a bulira. Ma este mindenki ott lesz, és nem szoktál..na most az egyszer. Ott lesz Ray és Desmond is…szóval lehetne akár négyes randink is, ha nem bánnád. Mondj igent, és nem foglak órán zaklatni, de ha nem… - úristen mennyire sokat képesek beszélni, és ez az affektáló nyávogós hang. Na Sophie…vagy Hailey…na szép…
Nem gondoltam volna, hogy a beszélnünk kell üzenet éppen az ellenkezőjét fogja kiváltani. Azóta egy szót sem hallottam róla, tőle. Három hónapig beszéltünk, a mindennapjaim részévé vált, pedig először csak azt akartam, hogy segítsen. Ki akartam használni a tudását, tanulni vágytam valakitől, aki nem igazi oktató, elvégre ő az életből hozza a tapasztalatát. Aztán beszélgetéseink mássá váltak, már nem csak a „munka” körül forogtunk, s én ezt igazán élveztem. Hiányzik, bár nem tudom, hogy miképpen lehetséges ez, hiszen soha nem láttam, s igazán azt sem tudom kicsoda, micsoda. Szerencsére a mindennapjaimat meg tudom élni anélkül is, hogy Ő benne lenne, így azóta nem dőltem a kardomba, hanem még jobban beleástam magamat a tanulásba. Ez lett a menekülőutam. Ugyanis azon a napon Jonathan Hamilton vérig sértette az önbecsülésemet, mellyel arra sarkalt, hogy még jobb legyek, még ha nem is igazán vágytam erre a szakra és arra, amit magával hoz. Végre kaptam egy célt, végre újra bizonyíthattam valakinek, hogy nincsen igaza, s lássuk be, ezeket a kihívásokat kifejezetten élveztem. A folyosón sétálva futottam bele Sambe, aki a legtöbbször kellemes társaság, ám most valahogy a hátam közepére sem kívánom. Csupa fénysugár, lelőhetetlen, s folyton áradozik valamiről, nem is értem, hogy mit keres a jogon, egyszerűen nem passzol a személyiségéhez. Most éppen egy bulira van ráállva, s az első pillanattól kezdve tolja nekem az igét, hogy igenis muszáj megjelenni, s milyen jó lesz… Ám nekem ez most nem. S mire beérünk a terembe, arra se fogy ki az indokokból. Csak mondja, huszadszorra ugyanazt, s látszik rajta, hogy ő teljesen azt hiszi, hogy ez mennyire jó és nekem is az lesz, ám én már nem bírom tovább, hangomat kissé megemelve förmedek rá. – Hagyjál már békén ezzel.. – nézek rá a mellettem helyet foglalóra. – És utoljára mondom, hogy nem vagyok Hai – szemeimet forgatom, majd feldobom a táskámat az asztalra és előkaparom a laptopomat. Nincs szükségem négyes randevúra, főleg nem az említett alakok egyikével. – Egész idáig ezt magyaráztad, de nem érted meg, hogy nem érdekel egyik se? – s még mindig tolja, hogy de mennyire jó lesz és mennyire jó fejek és egyéb. Hát hol nem tojom én ezt le? – Más dolgom van – nyögöm oda immár fájdalmas arccal, s ekkor felteszi a kérdést, melyet nem akarok mostanság hallani. - Csak nem találkozol végre ezzel a titokzatos pasassal? – bekapcsolom a gépet, megnyitom a dokumentumot, mely ennek a kurzusnak az eddigi jegyzeteit tartalmazza, s csak ezután fordítom a fejemet ismét felé. – Annak már vége – közlöm egyszerűen, s látva az értetlenséget rajta, egy kis magyarázatot is teszek hozzá. – Nem tudom, talán rájött, hogy nem igazán vagyok még ügyvéd és nem tetszett neki… Tényleg nem tudom, nem adott esélyt se, de hát ez van – megvonom a vállaimat, majd a hátamat neki vetem a szék háttámlájának, s bánatos kiskutya szemekkel pillantok a telefonra, ami azóta bizony néma. Nem szeretem a csendet, zajra vágyom és beszélgetésre, vagy legalább arra, hogy legyen esélyem magyarázatot adni. Bár nem tudom, miért kéne magyarázkodnom? Nemsokára ténylegesen befejezem a jogi kart, már ilyenkor is alkalmazni szokták a hallgatók tudását, így hát nem róhatja fel nekem, hogy több ismeretre vágytam. Sóhajtok, nem szabadna még mindig ezen rágódnom, talán tényleg rám férne az a buli, de annyira nem vágyom rá, hogy előbb ülnék le egy évadnyi bármilyen sorozat elé, minthogy mások között bájologjak.
Nem akartam eljönni, de a büszkeségem nem hagyta, hogy ennyiben maradjon ez a Sophie ügy. Most komolyan egy huszonkét éves fog átverni, és megússza annyival, hogy enyje? Nem érdekelt, hogy mivel foglalkozik, hogy miért adta ki magát ügyvédnek, nekem innentől kezdve az számít, hogy becserkésszem, és porrá zúzzam, mert ez a női nem megszégyenítése. Egyik sem tanul a hibájából, de most komolyan? Egy kis füllentés, és máris a fellegekben járnak? Egy valami, amit ki nem állhatok, és az a hazugság, tök mindegy, hogy mekkora. A múltam után, amit három hónappal ezelőtt hagytam a hátam mögött, úgy voltam vele, hogy ez nem történhet meg, de mégis. A legtöbbet az egy éjszaka után leráztam, mert annyit értek. Egy kis vacsora, egy méregdrága lakosztály, és a puncijukat már úgy kínálták oda, mint én magam adtam volna alá az ezüsttálcát. Szánalmas, hogy ennyire könnyen kapható lett mindenki, de ha belegondolok, nem is várok többet tőlük. Az egyik énem, vagyis a józanabbik most nem örül, és ujjal mutogat rám, hogy akkor mi a jó fenét keresek egy egyetemi órán? Nem lett volna elég, hogy elengedem, és többet nem törődöm vele? Miért érdekel, hogy milyen lehet a felsője alatti kis mélyedés, ahogyan a két hegy is eltűnik, meg a mélyedés is az anyag alatt. Mindenesetre, amíg nem jön be, addig a többieket figyelem a hátsó sorból, és megint megbotránkozok, hogy mennyire sokat nyom a latba a tíz év korkülönbség. Nem is kellett sokat hesszelnem, mert egy barátnőjével az oldalán lép be. A napszemüveg takarásában érdekes felmérni az ellenség öltözetét, de a legkevésbé izgatja a fantáziámat a fehérneműje színe, vagy éppen, hogy az pamut, vagy a csipkés formákra bukik. Lehajtom a fejemet, és az egyik tájékoztatót lesem…nagyszerű, ennyire kicsi a könyvtár? Nem csoda, hogy folyton tőlem kérdezett. Ez nem a Harvard, tehát a lehetőségek is korlátozottak. Sóhajtok egyet, és megvárom, hogy elém üljenek le, így már a beszélgetés fonalát is utolérem. A drága energiabomba valami bulira akarja meginvitálni, de nagyon ellenkezik a kisasszony. Mi az, talán hatottak a szavaim, és jobban érdekli a házi feladat, mint a szórakozás? Enyhén megemelkedik a szemöldököm, mikor szóba kerül a titkos idegen. Remek, hogy másoknak is mesélt a kis beszélgetéseinkről. Még jó, hogy annyi eszem volt, hogy én ne tegyem meg. Senkinek semmi köze a nőügyeimhez, de hát a fiatalság más kategória. Ó, vége van a kapcsolatunknak? Mindjárt megsajnálom, és befizetem egy vidámparkos délutánra, hogy kiheverje. Nem is fogok, mert egy kibaszott hazudozó vagy, aki az egója nagyobb, mint a fejében lévő ész. Komolyan lefáraszt ez a rövid intermezzo az egyetemi diákok életéből, de aztán hamarosan befut a professzor is, így a többség elhallgat. - Jó napot kívánok…és bocsánat a késés miatt, de most kaptunk egy friss ügyet. Mr. Lawrence-ért valaki letette az óvadékot, és ma szabadult a börtönből. – na ez kezd érdekes lenni. - Tudják, hogy ő kicsoda? – mosolyodik el az előadó, mire több kéz is a magasba lendül. - Ms. Caffrey? – érdeklődik a második sorból egy lányra bökve. - Ő tulajdonította el a japán elefántok egyikét, ami a 1902-ben került át az USA-ba a japán császári hagyatékból. Nagyon értékes…sajnos a többi négyet nem találták meg. – mondja nagyon büszkén, mire elismerően bólint a pulpituson álló férfi is. - Igen..így van. Mr. Lawarence-t ma reggel elütötték, és meghalt a kórházban…így elindult egy nyomozás. Szóval a mai óra témája… - hajaj, mégsem kellett volna kihagynom a találkozóimat ma délután.
Titokzatos. Azért hívja, így mert nem tud róla semmit, egy szóval sem említettem, mert nem volt miért. Ha egy ilyen adut kiadsz, akkor mindenki akar belőle, én pedig csak magaménak szerettem volna a tudását, a tanácsait, az álláspontját. Furcsa, hogy ismeretlenül is megbíztam benne, s közben talán olyan dolgokat is elárultam magamról, melyeket másoknak nem. Hogy miért? Fene se tudja már, de az biztos, hogy a végkimenetel ellenére is, újra belemennék. Nem a kihasználás végett, hanem azért, mert én tényleg értékeltem Őt és hogy van. ”Na, ne ellenkezz már.” Szólal meg ismét a mellettem ülő, én pedig válaszképpen csak az égre emelem a tekintetemet. Nem értem, hogy miért nem képes feladni és megérteni, hogy a nem az nem. Semmikedvem a bájolgáshoz, nem vágyom a férfiak társaságára, sőt mi több a nőkére sem. Egyszerűen most csak haza szeretnék menni és bevackolni magamat a kanapéra. - Nézd, tényleg semmi kedvem bájologni és tenni a szépet. Sem neked, sem pedig azoknak az éretlen idiótáknak – kissé előre dőlök, de hangom még így is hallható a körülöttünk lévők számára. Ha nem megy szép szóval, hát muszáj egy kissé modortalannak lenni. S látszólag ezzel most tökéletesen sikerül betalálni, mert végre feladja, s hisztis képet vágva áll neki a táskájában kutatni. Hátamat ismét neki vetem a széktámlájának, s egészen a professzor megérkezéséig, élvezem a nyugalmat, melyet a bántó megjegyzésemmel sikerült elérnem. Mindeközben olyan érzésem van, mintha valaki folyamatosan figyelne, szinte égeti a bőrömet, s lassan fojtogat. De nincs időm ezzel törődni, hiszen már pörög is a nyelve a professzor úrnak. Első körben a nevet ütöm be a laptopba, nem a fileba, melyet az órára nyitottam meg, hanem a böngészőbe, hogy minél több információhoz jussak. Mr. Lawrenceről csodás kis cikkek jelentek meg, vannak támadói és követői is. S persze család is. Nem egy képen virít mellette egy nő, aki egy leírás szerint a huga. Ez talán nem is olyan rossz elindulási pont ebben az ügyben. Fejemet felemelem, s figyelek. Érdeklődve fülelek, hogy merre felé terelik a témát. Bár sosem hittem abban, hogy a tanterem falai között kellene megoldani egy-egy ügyet, mégis szeretem, ha „tesztelnek” minket. Ugyanis ez ismét az. A tanár arra kíváncsi, hogy ki mit tud előhúzni a tarsolyából, s bizony van itt jelentkező százával. Én pedig csak figyelek, jegyzetelek, egyik kitalációt elvetem, a másikat megfogadom. Több kérdés is felmerül ebben az egészben, ám egyik sem az igazi, valami mindig hibádzik. - Ki tette le az óvadékot? – még csak magamnak teszem fel a kérdést. A helyzet az, hogy mióta Hamilton urasággal volt szerencsém összefutni már nem megyek bele olyan bátran és vehemensen a dolgokba, mint előtte. Ha nem törte volna le a szarvamat, akkor most az elsők között kapálóznék, hogy mindenképpen engem szólítsanak fel. Ám jelenleg inkább csak meghúzom magam, s a figyelő pozíciót választom, egészen addig, míg meg nem hallom a nevemet. - Miss Kydd, igen csendben van ma. Önnek nincsen véleménye? – felemelem a fejemet és meglepődve nézek a professzorra. Persze, hogy észreveszi, az a dolga többek között, hogy kiszúrjon mindent, így nyilván nem kerüli el a figyelmét az, ha az egyik diákja, aki még a múlt órán majdnem megveszett az igazáért, most csak ül és néz. Megköszörülöm a torkomat, felsőtestem kihúzom, egy utolsó pillantást vetek még a képernyőre, majd végre szólásra nyitom a számat. – Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy aznap történik a baleset, hogy leteszik az óvadékot. Ha nyomozó lennék errefelé indulnék el.. Illetve kikérdezném a szőke nőt, akivel elég sok képen szerepel az interneten - nem vagyok nyomozó, soha nem is készültem annak. Nem is értem, hogy miért kéne ilyesmivel foglalkoznunk, elvégre nekünk a védés a dolgunk. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt ne mondta volna már előttem valaki. Egyszerűen nem vagyok önmagam, nem tudom mi van velem, levegő kell és magány, úgy érzem lassan elönt valamiféle pánik.
Kezdőlap
