Az életem maga a káosz, és itt beszélnünk kell elsősorban az életről. A szerencsével határos, hogy két szívműtétet vészeltem át, és még harminc sem vagyok. Ez idő alatt elfogyasztottam egy férjet, akit aztán meg is öltem, és ott van a mostani sikerszériám…az ex vőlegényem, akit sikerült a padlóra küldenem. Pár hete már nem beszéltem Jamie-vel, és nem is erőltettem, mert nem tett volna jót nekünk. A Johnéknál történt eset is jól jellemezte a kapcsolatunkat. A szüleim és Molly is jobbnak látta tehát, hogy kerüljük a témát, a nővéremre amúgy is haragudtam, szóval egy kis ideig visszavedlettem azzá a kislánnyá, aki a családja körében tölti az idejét. Nem praktizálhattam kórházban, nem mehettem ki, nehogy elkapja valami fertőzést, de azt sem engedhettem meg, hogy örökre be legyek zárva. Elhatároztam, hogyha betartok minden szabályt, amit előírnak az orvosaim, és a megfelelő szakértelem is rám néz, akkor vállalhatok itthon néhány beteget, heti egy-két alkalommal. Nem éreztem így már, hogy felesleges vagyok a társadalom számára, és elüthettem az időmet is azzal, amit szeretek. A mélyből nem könnyű feljönni, de amíg nem az én problémáim állnak a középpontban, addig minden tökéletes, és én is nyugodt vagyok.

A bérelt lakásom távol esik Manhattan szmogos közegétől, és örülök is neki, hogy nincs az a nagy nyüzsgés errefelé. Az egyik aktával foglalok helyet a fotelemben, mikor megszólal a csengő. Mára lett volna időpontom? Kicsit feledékeny vagyok, és rá kellene többször néznem a határidőnaplómra is, de már állok is fel. Lassabban teszek mindent, többször kell mosakodnom, nem igazán érintkezem sem. Elindulok az ajtó felé, miközben egy kéztörlőt ragadok, és úgy nyitok ajtót. Az idegen láttán egy pillanatra felszalad az egyik szépen ívelt szemöldököm, és nem is tudom, hogy mivel kellene kezdenem, de végül felvilágosít, hogy miért érkezett.
- Jó napot, én lennék Dr. Wilson…és maga kicsodája Mr. Bowdennek? – döntöm oldalra a fejemet, és jobban szemügyre veszem a srácot…hát lehet, hogy velem egy idős.
- A feleségét vártam volna, de maga nem nő, és nem is a férj.  – ingatom a fejemet egy mosoly kíséretében, mert azért nem fogom egyből rácsapni az ajtót. Nekem is kell a társaság, még ha az váratlanul is érkezik hozzám.

Ideges vagyok, a görcs vasmarokkal gyúrja a gyomromat. A hajamba túrok, mély levegő, kopogtat. Gyorsan lekövetem a nőt a tekintetemmel. Ecsém, ha minden pszichomókus ilyen lenne, lehet tényleg kedvet kapnék a kanapéra feküdni, ám vagy rá. Tuti tigris az ágyban, valahol le kell vezetni a sok faszságot, amivel naponta traktálják.
- Az alkalmazottja, beosztottja, élete megmentője. Nagyon sajnálja, hogy nem tudott eljönni, de bántják a szelek. – jó, ez utóbbit nem tette hozzá, de a kurva anyját, amiért elbaszta a napomat ezzel. Emily bizonyára nem andalog erre, mondjuk ezt ajánlom is neki, mert kikapom a belét annak is, akinek a karjába látom kapaszkodik.
Pedig szeretem ezt a helyet, nem zúg állandóan a légkondi motorja és nem sipít végeláthatlanul valami szirénás harsona.
Megállapítására elröhögöm magam, micsoda Sherlock. Letapogatom gyorsan a jegygyűrű helyét, végig simítok rajta a mutatóujjammal, mintha az emlékét próbálnám felidézni egy régmúlt sikertelen házasságnak.
- Nem nézi ki belőlem, hogy nős lennék? – kajánul rávigyorgok. Szépen vagyunk. Visszagyűröm a parámat a sötét kis barlangjába. Nem lesz semmi baj, nem kérdezget semmit, ha igen, akkor is kivágom magam. Viszont…mégis csak bolondokkal diskurál, tuti van valami bogyója a hülyéknek. Azt hiszed valami Tic-Tac elkussoltat? Most is abban gyönyörködsz, hogy milyen szépen ívelne a penge vérvörös csíkja nyakán. Beteg emberektől kér pénzt, Jordant. Akik elveszítették az irányítást elméjük felett. Azt se tudják merre vannak arccal előre és lehúzza őket ropogós dollárokkal. Te ezt engeded? Tegyél igazsságot
Összeráncolom a tekintetemet egy száguldó másodpercre. Belevájom a körmömet az imént végigsimított a sosemvolt gyűrű vonalán. HALLGASS William, megtalálom a módját, hogyan füstöljelek ki a fészkedből. Te vagy a fészek. Mi vagyunk a fészek.
Megköszörülöm a torkom, a nő tán tényleg azt hiszi, hogy az emlékek ragadtak magukkal a volt feleségemről.
- Esetleg egy percre használhatnám a mosdót? – a háta mögé pillantok, engedj be! Hadd keressem meg az elixírt, ami megment önmagamtól. Kicsit toporgok is, mintha menten összehugyoznám magam, mindenféle észvesztett jár-kel itt, engem csak nem küld egy bokor mögé dolgot végezni.
 
♪

A napjaim mostanában fura fordulatokat vesznek, mint például, hogy ingázom két város között is, hiába a bérelt lakás, a hétvégéket általában Claire házában töltöm, és az ikrekről adott támpontokat elemzem. Sajnos még nem döntöttem el teljesen, hogy belevágjak-e, hiszen nagy falat lenne annak tudatában, hogy haldoklom, de mégis úgy érzem, hogy valamit le kell tennem az asztalra, hogy a nevem fennmaradjon az utókornak. Nem a hírnév ösztönöz, hanem a vágy, hogy legyek valaki, nem egy átlagos nő, aki várta az elkerülhetetlent. A lövöldözés óta ráadásul sok mindenben meginogtam, hiszen, ha nem találkozom a vonaton a neves pszichiáterasszonnyal, akkor mára alulról szagolnám az ibolyát. A tapasztalatszerzéshez még az is hozzájárul, hogy elkezdtem könnyebb pácienseket fogadni. A legaljáról indulok, nem vagyok egy világhírű pszichológus, de akadtak már publikációim, és ez a mostani, ha elvállalom…áttörés lehetne….csak egy bibi van, hogy ahhoz találkoznom kell Jamie-vel, és az jelenleg szóba sem jöhet. A fotelben elhelyezkedem, az aktát lesem…a betűk nem állnak össze, egy kicsit fáradékonyabb lettem az eltelt hetekben. A delikvens kitartó, én pedig erőt veszek magamon, és ha már egyenesbe jöttem, akkor meg is tisztelem az ajtó másik végén állót, hogy kinyissa előtte. Az első pillantásom egybeforr a velem majdnem egykorú férfiéval, és az agyam hátsó zugából igyekszek információkat kicsikarni, ha menne…de nem ismerős. Az említett név hallatán egyből eszembe jut a múlt héten felkeresett asszony gömbölyded arca, meg a probléma. Nem boldog a házasságában, és attól fél, hogy a férje megcsalja. Hahó…ez amolyan női megérzés, hogy pont engem választott ki. A szakításunk előtt derült ki, hogy miközben a halálomon voltam, Jamie összefeküdt a volt gyakornokával. Cornelia gyönyörű, és sérült, akárcsak én…de emellett mindaz, ami én sosem leszek. A férfi magyarázatát hallgatom, és sűrűn pislogok a szelek bántása kifejezésnél. Nincs sok köze a betegemhez, de a pimasz visszakérdezés pont elegendő ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
- Dehogynem nézném ki, csak tudja a betegem Mr. Bowden felesége, és mivel volt szerencsém a hites urához is, hát ebből nem volt nehéz kilogikázni, hogy maga egyik sem. Talán nős? – mosolyodom el, és hiába a sziklaszilárd meggyőződésem, hogy ne álljak vele szóba, fogjam rövidre a társalgást, valahogyan eloltom a vészlámpákat, és tovább ácsorgom a küszöb másik oldalán, azonban én sem most jöttem le a falvédőről, és az aktát harmadik kézbe nem adom ki. Meglepődöm, mikor magába zárkózik, és elúszik az emlékek tengerén. Nem sürgetném, de most mégis azt kellene tennem, de a mosdós kérdésre nincs ésszerű válaszom. Tessa nem jó ötlet egy idegent beengedni a házadba. Ne legyél ostoba, mint Scott esetében.
- Öhm…igen. – az eszem és a szám valóban nincsenek összeköttetésben, amikor kitárom előtte az ajtót, és a folyosó végére mutatok.
- A második ajtó lesz jobbra, nem lehet eltéveszteni. – invitálom beljebb, majd ha kap az alkalmon, akkor elállok az útjából, és hátulról is szemügyre veszem. Miért az alkalmazottját küldte Mr. Bowden? A konyhába sétálok át addig, és töltök a bögrémbe teát, de igyekszem fülelni is. Kérem, ne egy őrült gyilkos legyen!