Conrad & Wilson

Úgy érezte magát mint egy számkivetett, valaki aki nem is a többiek közül való. Egy idegen a névtelen, ismerős arcok között. Mintha rá lett volna írva vörös betűkkel hogy nem illik közéjük, csak a megcsúfolása a férfi nemnek. Nevettek, beszéltek, egymáshoz értek, minden gond nélkül kifejezték mit éreznek. Látszólag a világ gondjai aznap egyikhez sem ért el. És ő, mi volt ő? Türelmetlenül dobolt a pulton az ujjaival, egyre nehezebben bírta ezt a feszültséget.
Wilson egy szűk, modern kialakítású Japán kávézóban szorongott. A hely dizájnja igen praktikus volt, pont New Yorkba illően a maga kicsiny méreteivel mely még a normál, nyugodt állapotában sem tetszett volna neki. Ő szerette a nagy tereket, a távolságot, a két lépést ami elválasztja a többiektől. Itt pedig kénytelen kelletlen de folyton hozzá kellett érnie valakihez mely eléggé felborzolta a kedélyét. Mindezek mellett az arany csempék verték ki nála a biztosítékot a vécében, a régies porcelánok megléte már csak a hab volt azon a bizonyos tortán. Tradícionális vagy sem? Nagyon rosszul ötvözték a modern stílust a régi japán építészeti elemekkel, legszívesebben leordította volna a belsőépítészt aki megálmodta ezt a szörnyeteget. Az anyja mindenképp az idegeire szeretett volna menni, akkor az már elég világosan látszott. Legalábbis az ő kis paranoid elméjében. Testalkatából fakadóban annyira nem kellett feszengenie, inkább a önnön gondolatai nem hagyták nyugodni míg kritikus szemmel figyelte a személyzetet és ott lévőket. Legalább turisták nem lepték el a helyet, azt már tényleg nem tudta volna feldolgozni.  
Igent mondott, már megint, valami kegyetlen ostobaságra amire sem ideje, sem kedve nem volt. Szívesebben válogatta volna ki a csomagokat, vagy írja meg kézzel az összes köszönő levelet a hülyéknek akik támogatták az épp trendi alapítványt amit felkaroltak, csak ne kelljen ott lennie. Átkozta magát hogy már megint nem tudott kiállni az anyja ellen és csak egyszerűen megmondani, nincs ideje. Még csak 24 éves volt, nem kellett neki is megtalálnia a nagy szerelmet hogy a szülőket megörvendeztesse. De már megint Eddievel jött. Eddie így, Eddie úgy, az esküvőn ez lesz meg az lesz. Mert neki is kell találnia valakit akit elvisz, az óra pedig csak ketyeg. Már csak pár hónap a nagy eseményeig. Hányni tudott volna az összestől. A koszorúslányok béna ruhájától kezdve a nyálas zenéken át amiknek nem is volt semmi értelme. Egyszer sem szakítottak egymással, miért kell majdnem az összesnek arról szólnia? A meghívók... Azt már fel sem idézte, már így is épp eléggé szenvedett.
A pult legszélén sikerült helyet foglalnia, így egész jól belátta a helyiséget, valamint folytathatta a megjegyzések hadát a fejében, elkezdve a berendezéstől egészen a béna ruhákig amikben egyesek képesek voltak képni az utcára. Épp az egyik pincér szánalmas szakáll próbálkozásán élcelődött magában amikor valaki megszólította.

- Elnézést, szabad ez a hely? - egy fiatalabb, látszólag nem régóta a városban élő férfi állt meg előtte széles mosollyal. Hogy honnan tudta? A New York póló és zokni szandál elég sokatmondó volt. Valamint a nyílt, őszinte tekintet, mintha csak egyszer sem törték volna meg a lelkét. Micsoda kiváló alkalom.

- Úgy tűnik sokáig maradok egyedül? - ezt maga sem tudhatta de megszólították, végre akadt valaki akin levezethette az idegességét! Ujjával jelentőségteljesen megkocogtatta a becsomagolt virágot ami előtte foglalt helyet a pulton. - Nem tudom eldönteni, a ruhák alapján úgy ítélném hogy csak vak vagy, ízlés nélküli persze, a kérdés viszont egy idiótát sejtet. Melyikre tegyük meg a tétjeinket?

- Elég lett volna egy nem is... - hunyt ki a bgizakodó fény a tekintetében, egy szomorú, megsebzett arcot öltve mely... Nem igazán hatotta meg. Ez New York bébi. Ennél csak rosszabb lesz.

- Szerettem volna elég világos lenni. Elmehetsz. - nem igazán nézték ki emiatt a beszólás miatt, egy nem messze ülő csaj még fel is kuncogott. Meg sem lepődött ezen a hozzáálláson, hiszen a divatszakmában mozgott,  inkább elővette a telefonját és unottan az instagrammot kezdte pörgetni, ha már a lány még nem érkezett meg.

Mit művelek?
Újra és újra szigorúan, elnyomhatatlanul gondolatai közé férkőző kételye ellenére mégse fordul sarkon, pedig igazán megtehetné és még csak nem is illethetné senki kegyetlen jelzővel. Nem az ő dolga végül is, hogy próbáljon finomítani valamin, amit az egyik barátnője készül elkövetni. Mégse képes hagyni, hogy a kényelmesség átvegye az irányítást és hazavezesse. Akárhányszor megtorpan és eljátszik a gondolattal, homályos, kivehetetlen arc jelenik meg lelki szemei előtt, miről egyetlen dolog olvasható le csak tisztán. A csalódottság.
Kifejezetten emberbarátnak nevezni nem lehetne. Öccse és húga a társasági ember a családban, nekik biztosan nem jelentene semmilyen nehézséget a helyzet, amibe belekeverni igyekszik magát, ők biztosan tudnák, mit kell ilyenkor mondani vagy tenni, de, természetesen, nem teheti meg, hogy tanácsot kér bármelyikőjüktől. El kellene magyaráznia akkor, mit csinál és miért, amiből aztán csak még nagyobb kellemetlenség és zavar támadna, mint amilyenre esélye van így, mindenféle tapasztaltabb támogatás nélkül.
Minden erejével igyekszik eltüntetni a fintort, mi úgy tűnik, az arcára fagyott, ahogy benyit a megjelölt kávézó ajtaján, de a beltér látványára a kifejezés nemhogy megszűnne, még fokozódik is. A hely minden, amit utál. Kicsi, zsúfolt és túlságosan vidámnak tetszik. El is önti a késztetés ismét, hogy kiforduljon, ezen pedig a mellette elviharzó, rendkívül feldúltnak tűnő férfi se segít. Jelnek is vehetné akár távozásának módját, mintha minden azt súgná, legyen esze és meneküljön. De nem véletlenül jött el idáig, nem véletlenül küzdötte le ellenérzéseit és vett erőt magán többször is. Mély levegőt vesz, tízig számol és csak ezután fújja ki, majd belép a kávézóba.
Tekintete fürkészőn siklik végig a vendégeken, röviden megtorpanva minden férfin, aki látszólag egyedül van. Ujjai közben farmerja zsebébe süllyesztett mobilja után kutatnak, mit működésre is bír azonnal, amint keze ráfonódik, s megkeresi az üzenetet, melynek tartalma támpontot ad ahhoz, kihez is kellene odamennie. A szükséges információk újbóli átnézése után szemei ismét a felhozatal felé fordulnak, s ezúttal nem tart sokáig, míg kiszúrja a legesélyesebb jelöltet. Megjátszott magabiztossággal indul meg felé, úgy téve, mintha pontosan tudná, mit, miért csinál, mintha nem lenne semmi, ami eltántorítaná a céljától. Halkan köszörüli meg torkát, amint mellé ér, felhívva magára a figyelmet, s egy apró, de barátságos mosollyal jutalmazza meg, amint felpillant rá, vagy legalábbis jelét adja annak, hogy észrevette.
- Helló. Te lennél... - futó pillantást vet a kezében szorongatott telefonjára, ellenőrizve, jól emlékszik-e a férfi vezetéknevére, vagy a megszólításra, amit megadott. - Wilson? - pillantása a másik melletti szabad helyre siklik, mire röpke tétovázást követően finoman leveti magát. Nem szerepel tervei között, hogy sokáig marad, de a figyelmet se szívesen hívná fel magára, márpedig azzal, ha itt ácsorog szerencsétlenül, ennek épp az ellenkezőjét éri el.
- Tudom, hogy nem engem vártál és el is húzok mindjárt, csak azért jöttem, mert a lány, akivel találkoznál itt.. - elhallgat, mély levegőt vesz, közben pedig igyekszik kitalálni, hogyan oszthatná meg a hírt kedvesen. Semmi használható nem jut eszébe azonban, úgy dönt hát, kerek-perec kimondja, a tényen úgyse változtatna az se, ha finom lepelbe burkolná szavait. - nem fog eljönni. Közbejött neki valami, vagy nem tudom, de beszélt rólad ma reggel és azt is megemlítette, hogy kihagyja a randitokat. Én meg nem akartam, hogy itt ücsörögj egyedül és feleslegesen várj rá. Sajnálom haver, biztos csalódott vagy, de találsz majd valaki jobbat - sután veregeti meg a másik vállát, megnyugtatónak, bátorítónak szánva, de csupán reménykedhet abban, valóban annak is sikerült, nem pedig furának és esetlennek.

Conrad & Wilson

Az unalmában egy újabb hang zavarta meg, amivel csak egyre jobban növelte az utálatát a hely iránt. Épp azon lett volna hogy valami igencsak elmés beszólással eltántorítsa saját magától, amikor kiejtette a nevét. Kérdőn felvonta a szemöldökét, ám mielőtt megszólalhatott volna a másik elmagyarázta a helyzetet. Még egy sajnálkozó kis kontaktust is kapott? Hirtelen nem is tudta hogy hová tegye az egész történetet a fejében. Örült, minden kétséget kizáróan. A teher, mely a lelkét nyomta, váratlan felemelkedett és már nem is látta olyan sötéten a világot. Csak hirtelen azt nem tudta eldönteni hogy hogyan is kellene viselkednie. Sosem írta meg rendesen a heteroszexuális randipartner szerepkörét az agyában. Csalódottnak kéne lennie és összetörni valamit, csak hogy megmutassa mennyire zaklatott? Vagy ezt könnyedén kezeli mindenki? Végülis egy nagyvárosban élnek, a felszínes emberek mindennapi velejárói az ember életének. Neki legalábbis azok voltak.  

- Oh, milyen kár. - húzódtak gúnyos vigyorra az ajkai míg felemelkedett a székéből. Még nem rendelt semmit, azért olyan régóta nem kellett várakoznia, így nem kellett fizetnie. Olyan feszült volt hogy nem tudott volna semmit sem lenyelni, viszont sikeresen elűzött a vendéget a "kedvességével". Talán mert bűntudata támadt egy kicsit, vagy csak nem akarta a kezében szorongatni a virágot, a pultos lányhoz fordult.

- Tessék drága, virágot a virágnak. - villantott egy halovány mosolyt, a meglepett pultos kezébe nyomva a nem túl olcsó költeményt, egyértelművé téve, nemleges választ nem fogad el. Nem akart az utcákon a csokorral mászkálni, épp elég ciki volt hogy itt rabolta az idejét ahelyett hogy valami értelmes tevékenységgel töltötte volna.

A nő egy kicsit megütközött a férfi előzékenységén, még ha amaz ezt inkább csak praktikusságnak vélte, míg zavartan nézegette a csokrot, nem tudva mit is kezdjen a helyzettel. Nem tartotta feltétlen szimpatikusnak, főleg ahogy a másik férfival viselkedett, ezért nem is szívesen vette el a csokrot, ám nem nagyon tudta hogy miképp utasíthatná azt szépen vissza, anélkül hogy a főnöke mérges legyen rá a későbbiekben. Ezzel szemben a társa, akivel épp egy műszakban kellett tengődniük, egy igazi opportunista volt, rögtön kikapta kezéből a virágot.

- Awwww... De édes! - tolta félre a lányt, míg nagy kiskutya szemekkel nézett Wilre. Vajon azért volt tényleg ilyen kedves mert megsajnálta, esetleg a férfi öltözködése és általános viselkedése, mi gazdagságról utalt, befolyásolta tetteit? Egy ilyen találkozás egy szegény new york-i lány életében... Igazi fordulópontot jelenthetett. Wil kicsit meglepődve nézte a jelenetet, olyannyira sikerült meghökkennie hogy elfelejtett gyorsan eliszkolni a helyszínről.

- Üljetek le! A vendégeink vagytok! - csicseregte édesen, mintha csak nem is számítana mit rendelnek, ahogy igyekezett minél közelebb kerülni a másikhoz. A srác szerencséjére a pult ezt erősen megakadályozta. - Mi?! Nem, vagyis... - a másik próbált volna ellenkezni, miért pont egy kis milliomos kölyköt hívjon meg bármire?! Viszont a jó szíve, ami túl sokszor sodorta bajba, elhallgatatta. Hiszen cserben hagyták a randiján... Végülis ez a legutolsó dolog amit tehetnek, nem? Gyűlölte Cindy-t. Egyre jobban.

- Nem kell...

- De, de! Ragaszkodom hozzá! - Wil előtt az élete pergett le, utálta az ilyen nőket. Nyomulós, hátsó szándékokkal teli ostoba libák. Miért mindig neki kellett az ilyeneket kifognia? Sanda oldalpillantást vetett a srácra, ha amaz egy halovány jelét adta volna hogy menni készül, esetleg akár eltávolodott volna tőle, akkor gyorsan megragadta a karját, persze nem fájón, ha amaz nem tért ki a mozdulat elől, és megállította.

- Egy kávé. - kereste tekintetét, mondhatni halovány könyörgéssel esdekelve neki. Abban a pillanatban az arca mindent elárulhatott a másiknak. ~ Kérlek, csak ne hagyj itt ezzel az idótával kettesben... ~.

Nem így képzelte a napját, ahogy a közeljövőjében se szerepelt ehhez hasonló elfoglaltság, meg a távoliban se. Sose rajongott azért, hogy kilépjen a komfortzónájából, márpedig azzal, amire most készül, éppen ezt teszi. Könnyedén hátat fordíthatna persze, az utolsó-utáni pillanatig minden lehetősége megvan a megfutamodásra, pontosabban a taktikai visszavonulásra, már ha bárki kíváncsi arra, miképp jellemezné menekülését, mégse teszi. Ha már eljött idáig, ha már beóvakodott a kávézóba, minek küszöbén normális körülmények között a lábát se tenné át és a férfira is rátalált, aki keresett, igazán erőt vehet magán még néhány gyorsan elszálló másodpercre és megteheti, amiért érkezett.
Őszinte, leplezetlen meglepettség ül ki az arcára a nevetés hallatán. Igaz, hogy nem gyakorlott randizgató, felidézni is nehéz lenne, mikor vette a fáradtságot utoljára ilyesmire. Mindig is felesleges időpazarlásnak tartotta, most pedig, hogy akad más, amire szívesebben áldozza szabadon maradt óráit, különösen, valahogy mégis arra számított, némiképp nehezebben veszik az emberek, ha felültetik őket. Aztán ki tudja, a srác talán a háta közepére se kívánta az egészet és még meg is könnyebült, hogy meg is úszta és le se kellett mondania.
Fejét finoman oldalra biccentve figyeli a szemei előtt kibontakozó tragikusan komikusnak tetsző jelenetet. Hiába érzett ellenállhatatlan késztetést az előbb még arra, hogy lelépjen innen, amilyen gyorsan lehet, a látvány szinte a székhez ragasztja, pedig hazugság lenne azt állítani, hogy New York unalmas lenne, hogy utcáin sétálgatva nehéz ehhez hasonló jelenteket találni. Az is igaz persze, ha nem muszáj, nem is nagyon lép ki a kollégiumi szobájából, ott pedig, érthető mód, igencsak ritkán találkozik hasonló párbeszéddel, vagy emberekkel. Nem is nagyon tudja, mihez kezdjen velük.
- Hát akkor én... - sietősen pattan fel, úgy vélve, ide rá már végképp semmi szükség, mielőtt azonban esélye lenne kimenekülni, ujjak fonódnak karjára, megdermesztve mozdulata kellős közepén. Könnyedén ki tudna szabadulni, igazán megerőltetnie se kellene magát, ehelyett mégis felpillant inkább, kérdő tekintetével a kar gazdájáét keresve. - maradok? - sután fejezi  be megkezdett mondatát, hangjában meglepettség csendül, mintha nem lenne biztos benne, minden egyértelműnek látszó jelzés ellenére, valóban ez az, amit a másik akar.
Lassan ereszkedik vissza a székre, minden erejével elnyomva az erőszakosan feltörni készülő sóhaját, miközben búcsút int a nyugalmas délutánnak. Fogalma sincs, miért marad, annak ellenére, hogy minden vágya eltűnni innen, valahogy mégse képes egyedül hagyni itt a másikat, különösen őszintén kétségbeesettnek látszó kifejezését követően.
- Valami édest  - halkan, de jól érthetőn sóhajtja a lányok egyike felé, anélkül, hogy odanézne, s megereszt egy mosolyt a mellette ülő felé, mintegy jelezve, nem csak megkapta és értelmezte néma jelzését, eleget tenni is hajlandó neki. - Conrad vagyok, egyébként - nem nyújt kezet, fittyet hányva minden írásos etikett szabályra, de megemeli karját egy kicsit, s lustán int a másik felé.
- Szóval...huh, elég rossz vagyok ebben a bájcsevej dologban – arcára kiülő fintora kíséretében ismeri be egyik legnagyobb gyengeségét, mi a megszokott napjaiban nem okoz számára különösebb problémát, az ehhez hasonló ritka esetekben azonban szinte megáll a tudománya. Nem véletlen, hogy jobb szeret a saját társaságában maradni. Ártani ugyanakkor nem árthat, ha szerez némi tapasztalatot, ezzel igyekszik nyugtatni magát legalábbis.
- Nem akarok bunkónak tűnni, de mit szeretnek az emberek ezen a helyen? – tanácstalanul tárja szét karjait, körbe pillantva ismételten a kávézóban és titkon reménykedve abban, nem Wilson kedvenc randevúpontjáról van szó, főleg, mert véleménye szerint még arra se jó. Persze, mit tudhat ő.

Conrad & Wilson

Nem tudta volna hogy mit csinál ha a másik elmegy. Mármint, mihez kezd magával ha azzal a hárpiával kell egy légtérben maradnia? Elmehetett volna, általában tudott pont elég bunkó lenni ahhoz. Csak az anyja megemlítette hogy ismeri a tulajt vagy valakit akinek van köze a helyhez? Külön kiemelte hogy viselkedjen. Ami félig-meddig sikerült is... Ha az előző incidenst nem számoljuk bele.
Kicsit megnyugodott amikor azt látta hogy a másik lassacskán visszaereszkedik a helyére és nem hagyja magára. Pontosabban egy világ terhe esett le a vállairól. Valahol a fejében egy olyan terv, vágy született hogy majd a másik fogja azokat elszórakoztatni, hiszen annyira nem volt egyik csaj se ronda, ő meg majd szépen kioldaloghat ha nagyon egymásra találtak.
Persze ez valahol igencsak naiv remény volt, hiszen a szőke teljesen rá volt fikszálódva. Ezért volt kétélű fegyver a telefon és a drága holmik hada. Az ilyeneket úgy vonzotta mint fény a bogarakat éjjel, nehezen tértek el szánt szándékuktól, nem törődtek a buktatókkal.

- Valami édes, oké... Akkor tudom ajánlani a mézes kávénkat, vaaagy... - direkt áthajolt a pulton, jobban mint az a kérdés igazából érdemelte volna és kiterítette a két férfi elé az étlapot. Meg a melleit. A kolleganője, aki valószínűleg már hozzá volt szokva a jelenethez, egy szemforgatás kíséretében már arrébb is lépett, nem kívánt asszisztálni az egész szituációhoz.

- Espresso. Simán. - tolta fel az étlapot, miután Conrad választott valamit, végig a nő szemébe nézve. Ő nem játszott, nem dőlt be az ilyen olcsó trükköknek. Persze, miután meleg volt... Nos, semmilyen szinten nem izgatták az idomai, vagy épp más testrészei. Amiről a nő tudott vagy sem, valahogy nem volt hajlandó figyelembe venni az igen egyértelmű elutasításokat.

Miután a csaj távozott, felvéve Conrad rendelését is, a másik felé fordult. Nem nagyon volt kedve ismerkedni, főleg nem valami fiatal gyerekkel. Viszont kisegítette a bajból, még ha nem is volt olyan nagy önfeláldozás a részéről, amit valahol értékelt. Így, még ha nem is nézett ki sokat a másikból, a kedvesebb énjét adta. Nagyon ritkán olyan is tudott neki lenni.

- Wilson. - biccentett felé míg hátradőlt a falnak, fél szemmel a szőkét követve, csak reménykedve benne hogy sokáig elbajlódik az italok előkészítésével. Félig Conrad felé volt fordulva míg beszélgettek, kezei a pulton pihentek, a mobilját piszkálta ujjaival. Nonverbális kommunikációja alapján teljesen nyugodtnak lehetett hinni. Az agyában viszont mi játszódott le... Az egy egészen más kérdés volt.
Szürke szemei kíváncsian, fürkészőn pillantottak a másikra, próbálta megfejteni a történetet. Ő nem jött el volna valaki más helyett. Vajon zsarolta a lány? Vagy később ezzel akart visszaélni? Nagyobb játékos lett volna mint azt elsőre gondolta volna? Ez a történet már sokkal jobban tetszett neki.

- Nem tudom. - utalt itt a helyre, nem fűzött megjegyzést ahhoz hogy milyen a bájcsevelyekben, csak egy halovány mosollyal jutalmazta, nyugtatta? Neki a szavak kiforgatása és fegyverként való használata volt a kenyere, a mindennapi eszköze a túlélésre. Amihez hozzátartozik hogy sokszor az eseményeket is csak azokkal lehet előrébb vinni. Nem használni, amit mindig mindenkor magaddal hordhattál és felvértezhetted magad vele? Micsoda pazarlás. Ha olyan hangulatban volt akkor tudott elbűvölő lenni, ha megkövetelte a szituáció és a társaság... Akkor a kedve sem számított.

- Az én legkedvesebb anyám szerint, aki állítólag szakértője a New York-i randizásnak, ez egy kíváló hely az ismerkedésre. - mutatott körbe ujjával, némileg gunyorosan. - Nem tudom, talán arra számított hogy nehezebben szökök el ha a kis barátnőd nem tetszett volna. Esetleg csak azt akarta kifejezni ő mennyire nyitott, kultúrálisan persze. Még olyan helyre is hajlandó beülni ahol nem mindent a kék-fehér csíkok borítanak. A nők és a rejtélyes játékaik. - a nő látszólag nagyon ráfeszült a két kávéra, csak néha-néha jutott eszébe hogy felpillantson rájuk és meglebbentse a haját, úgymond egy előnyösebb oldalát mutatva. Mintha azt a szűkös, túlzsúfolt helyen olyan egyszerű lett volna. Bár nagyon kitartó volt, ezt valahol mélyen, nagyon mélyen, értékelte.

- Ha valamit tenne az italomba akkor vedd magadhoz a tárcám és a mobilomat... és védd a testem. - pedig egészen sokáig bírta bunkóbb elszólalás nélkül. Ezt valamiért mégsem tudta megállni, minden idegszála megfeszült tőle. Úgy érezte magát mint egy adag húst amit kidobtak a pusztába és rátalált egy dögkeselyű. Épp csak a körmeit nem villantotta meg még. Vagy azon már rég túlvagyunk?

Nem így képzelte a délutánját. Már az idelátogatást se tervezte el előre, vagy találta kielégítő és kedvelt elfoglaltságnak, abba teljesen önszántából, mindenféle külső nyomástól tisztán keverte bele magát, puszta jófejségből, melyről nem is tudta, hogy szunnyad benne ekkora mennyiség. Ezzel még különösebb megerőltetés nélkül el lett volna, idejön, elregéli érkezése okát, bocsánatot kér barátnője nevében, aztán sarkon fordul és már távozik is. Néhány perccel később már el is felejti a kis kitérőt és minden egyes gondolatszála visszakanyarodik a megszokott kerékvágásba. Ehelyett a néma, de nem kevéssé kétségbeesett kérésnek eleget téve visszaereszkedik székébe, némán átkozva mindenkit aki két méteres környezetében él és mozog, beleértve saját magát is.
Választ adni arra, súlyos ellenérzései és nem létező kedve ellenére miért marad mégis itt, nem tudna. Egyértelműen nem azért, mert ennyire emberbarát, csupa báj és kedvesség lenne, mert előzetes tapasztalatai alapján nem az. A rejtély megfejtéséhez alaposabban is bele kellene mélyednie a témába, ahhoz pedig őszintén szólva semmi kedve, van elég baja anélkül is, hogy jelentéktelen apróságokon morfondírozzon.
- A mézes kávé jónak hangzik – habozás, gondolkozás nélkül vágja rá, egyetlen másodpercig se időzve el az elé kerülő étlap tanulmányozásában. Mindenhova figyelve, csak az aurájába durván behajoló pultuslányra nem. Számára a személyes tér szent és sérthetetlen, sose mászna bele máséba ilyen udvariatlanul és elvárná ő is, hogy az övét is tiszteletben tartsák. Az ehhez hasonló helyeken az ilyesmi persze nem divat, ez nem jelenti azt azonban, hogy kevéssé zavarná. Nem véletlen, hogy igyekszik távol is tartani magát tőlük, többnyire kiváló teljesítménnyel.
- Szóval tényleg ez a neved - épp csak egy kicsit, de meglepődik, maga se tudja, miért. Részéről a vakrandi az övétől teljesen idegen világot ölel fel, nincs benne tapasztalata, nem is akarja, hogy legyen, fogalma sincs hát, mennyire őszinték ilyenkor az emberek, de ismerőse példája alapján úgy gondolta,  semennyire.
- Nekem valahogy nem ez jön le belőle - szerény személye legalábbis mindenhol máshol szívesebben randevúzna, mint itt. Persze, ezen oly sokat emlegetett tevékenység is kifejezetten hátsó helyen szerepel a tennivalói listáján,  ez is tagja lehet azon okoknak, miért taszítja annyira ez a kávézó. Vagy egyszerűen csak nincs ízlése. - Elő szokott fordulni, hogy megszöksz? - őszinte kíváncsisággal emeli magasra szemöldökét, mintha egy másik faj életének sajátosságait hallgatná éppen.
Horkantó nevetést hallat a kérésre, biztosra véve, Wilson viccel csak. Hogyan is történhetne valami ilyesmi egy ilyen helyen, fényes nappal? Ahogy azonban tekintete visszasiklik a mellette ülő arcára és agya elkezdi felfogni a jeleket, mik elkerülték figyelmét eddig, elképedése eltitkolhatatlanul átveszi az irányítást kifejezése fölött. - Várj! Komolyan beszélsz? Történt már hasonló? - ismerős számára a felvázolt jelenség, nem egy kő alatt él, annak ellenére, hogy kerüli az emberi társaságot, tudja, mi folyik a nagyvilágban, pusztán csak egész más helyszínt képzelt el egy ehhez hasonló bűntett véghezviteléhez.
- Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, szóval nyugodtan mond, hogy fogjam be, de nem úgy nézel ki, mint aki bánja, hogy nem jött össze a randija - minden pusztán feltételezés, fejletlen emberismerete által súgott megfigyelés, mi legalább akkora eséllyel lehet hibás, mint nem. - Édesanyád vett rá, hogy elgyere? - annak tűnhet időnként olyanok számára, akik nem ismerik, de ostobának messze nem lehetne mondani, könnyedén kiszűri az összefüggéseket, a mostani esetben pedig különösen egyértelműnek bizonyult, mit keres itt a másik, hogy nem egészen önszándából érkezett.

How can I escape from here?