Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar vissza kell jönnöm a bárba, ahol a nem olyan régen eltöltött időmet töltöttem. Igaz abból az éjszakából olyan sok nem maradt meg. Arra emlékszem, hogy Emma nem jött el végül, hogy én táncolok egy asztal tetején, hogy kiosztottam Bowmant, aki fogalmam sincs hogy került ide, de valamin összekaptunk a zenével kapcsolatban. Hát igen, ő a szemetet szereti, ebben pedig soha nem fogunk egyezni, mint ahogy abban sem, hogy én nem bírom a bunkókat. Mégis valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a gyomrom a belépés pillanatában elkezdett jólesően bizseregni. Ennyire azért nem volt jó buli, bár tény, hogy legalább nem vizezik a jagert, de ennél azért több kell ahhoz, hogy egy helyet megszeressek. Az pedig, hogy ez a kis pöcs a tulajdonos, nos, levonható belőle a kellő következtetés. Megint egy kis takonyfejűnek megy a bolt, aki kívül akármennyire is jól néz ki, belül rohad. Ő pedig nagyon is fekete volt azon a tájékon, többek között ezért sem szerettem vele kommunikálni. Féltettem a lelkemet, ha már ilyen aberráltan szerette imádni az ördögöt. Én angyal voltam ebben a Földnek nevezett pöcegödörben és a lelkem igenis fontos volt a számomra. Hogy ne a mélybe, hanem a magasságokba emelkedjen, ahogy a karrierem is. Kezem lágyan simult az ajtóra, majd magamra erőltetve az összes határozottságomat léptem be a jólelkű homályba. Jelenleg rajtam kívül senki nem tartózkodott a helyiségben, így pedig csak remélhettem hogy egyáltalán nyitva van. A pult mögül meghallottam a már jól ismert orgánumot, nem kellett találgatnom azzal kapcsolatban, hogy vajon ki szólhatott hozzám hátulról, arról biztosítva hogy máris jön. Szememet megforgattam, nem volt kedvem a szópárbajhoz, meg úgy az egész stílusához, azonban muszáj volt összeszednem magam annyira, hogy anélkül kérjem vissza az itthagyott cuccomat, hogy hozzávágnék valamit. Mondjuk egy széket, egy söröskorsót, vagy épp egy hamutálat. - Helló! Látom nagy a tömeg, biztos a fantasztikus modorod miatt... - húztam el a számat, majd a bárszékhez sétáltam, és fel is csüccsentem az egyikre. Normál esetbe egyáltalán nem lennék itt, most azonban muszáj volt. Hiszen a Marilyn jelmezemből hiányzott a kurva szipka, azt pedig csak itt hagyhattam el, azonban fogalmam sem volt, hogy vajon hol is pontosan. Arra még emlékszem, hogy nem volt cigim, de arra is, hogy azért csak sikerült valahonnan cigit szereznem. A köztes rész nem igazán van meg, és bár nem szeretném túlfeszíteni a húrt nála, és én sem szeretnék öklendezni attól, milyen kedves vagyok azért, hogy segítsen... inkább csak segítsen rájönnöm hol is hagyhattam el azt a fránya kelléket. - Még ma számíthatok arra, hogy ki is szolgálsz, vagy csak kérjem el a panaszkönyvet? - kérdeztem félhangosan, és reméltem, hogy ettől talán jobban összeszedi magát.
Bármennyire is próbálom nem tudom kiverni a fejemből a buli éjszakáját, azt a csókot és mindent ami azóta a fejemben kavarog. Fogalmam sincs miért csináltam, mi volt az a megmagyarázhatatlan érzés ami arra késztetett, hogy megcsókoljam Summert. A bennem tomboló feszültséget folyamatos próbákkal a pub menedzselésével próbáltam levezetni. A munka mindig jó hatással van rám, segít levezetni a felgyülemlett stresszt és az sem utolsó dolog, hogy kedvemre leüvölthetem az alkalmazottaim fejét, mert én éppen rossz passzban vagyok. A mai napom is pubban indult, mindennek tökéletesnek kell lennie az esti buli előtt. Jóval nyitás előtt érkeztem, szeretem átnézni az előző esti bevétel könyvelését, minden fontos adatot és intézni a rendeléseket. Egyik kezemben a telefonnal a másikban pedig az aktákkal ülök az egyik asztal mellett. Mindent tüzetesen átvizsgálok és lejegyzetelek, biztos akarok lenni abban, hogy nem csapnak be és minden úgy működik ahogy annak kell. Nem fogadom el a legkisebb kilengést sem, nem, ha az én karrierem és jövőm és hírnevem a tét. Ujjaimat a telefon képernyőjén járatom, a megfelelő telefonszám után kutatva, bármelyik percben megérkezhetnek a lányok, külön kérésemre ma mindenkinek hamarabb be jönnie, kiértékelés miatt. Cipő kopogásra leszek figyelmes, felkapom a fejem a papír rengetegből és a hang irányába fordulok. Néhány pillanatra levegőt is elfelejtek venni, ahogy megpillantom az annyira ismerős alakot. Hirtelen ismét eluralkodik rajtam az indulat, a harag és valami más, eddig beazonosítatlan érzelem. Néhány percig még ücsörgök a széken, próbálom rendezni a gondolataimat, majd felállok és és a hátába sétálok. - Wilson! Mit keresel itt? lépek közelebb hozzá, bár legszívesebben elküldeném a francba mégis moderálom magam. Besétálok a pult mögé, ha eddig nem volt rá szükségem, most nagyon is kell egy pohár ital. Előveszek egy hűtött poharat és töltök magamnak whiskeyt. Szemem sarkából a nőt figyelem, iszom magamba a látványát. Szavai rángatnak vissza a valóságba, hűvösen mérem végig. - Még nem vagyunk nyitva. Próbálok, tényleg erőmet túlfeszítve próbálok nem arra a bizonyos csókra gondolni, napok óta semmi másra nem vágyom csak arra, hogy kiverjem a fejemből. Beférkőzött gondolataim közé, és azóta nem telt el úgy nap, hogy ne mérgezte volna meg a tudatomat. - Úgy nézek ki, mint egy kibaszott báros? húzom fel a szemöldököm, de azért közelebb sétálok hozzá, tisztes távolságon a pult mögül természetesen. - Oka is van annak, hogy idejöttél, vagy csak hiányoztam? leemelek egy poharat a polcról és töltök neki is egy kis whiskeyt, igaz nem kérdeztem meg, hogy mit inna, de örüljön annak, hogy legalább töltök neki valamit. - Nem is lennék meglepődve, ha hiányoztam. Megszoktam, hogy ilyen hatással vagyok a nőkre... főleg azokra, akik ilyen szenvedélyen csókolóztak velem a sötét sikátorban, bővítem ki gondolatban a mondandómat.
- Hidd el, nem az utánad hajtott vágy vezérelt! - húztam el a számat, majd lábam jólesően simult a talpam alatt futó fém csőre, ami kifejezetten azért lett felszerelve, hogy a bárszéknél ülők ne essenek le a székről - ha már annak ülőkéjét átlagos popellóra szabták. Az enyém kissé felette volt, így örökösen azzal az érzéssel kellett léteznem, hogy rögvest lecsúszok. Ez pedig felettébb frusztráló, ha a másikat tökéletesen szeretnéd elhajtani mondjuk Kamcsatkára, anélkül, hogy a szempillád megrebbenjen. Mert én ezt éreztem, ahogy tekintetem végigsvenkelt Bowman-en. Nem kedveltem. Sem őt, sem a fejét, sem a fején lévő mosolyát, sem semmit. Tenyérbemászó stílusa volt vegyülve némi faszsággal, és nálam az ilyen jellemű emberek, akikben megláttam a kígyóságot, nem igazán voltak közkedveltek. Őt meg amúgy is utáltam. Azt is, ahogy rám nézett. Meg a magasságát. Meg azt, hogy az övé volt ez az egész hely, és hogy nekem pont most, pont hozzá kellett eljönnöm megkeresni azt a szipkát. - A táblán az áll hatkor nyitsz. Hét óra van. Vagy csak nekem nincs nyitva ez a... ez a ... kóceráj? - mondom ki a jelzőt erre a szórakozóhelyre, majd kezemmel körbe is mutatok, csak hogy biztos megértse miről is beszélek. Ugyanis nem vagyok abban bizonyos, hogy az iskolában elsajátította az alap műveltséget, és van elég szókincse. - Szolgáljam ki én saját magam? Engem az sem zavar. De te állsz ott, a te helyed ez, akkor talán már csak vehetek valamit a pénzemért, nem? - kérdezek vissza, majd az államat a sértettségtől feljebb emelem. Mit képzel ez magáról? Azt hiszi nem fizetnék az italért? Nem vagyok ingyenélő, tőlem távol áll, hogy csak úgy meghivassam magam. A pasiknak sem hagyom hogy fizessenek, tökéletesen elégedett vagyok a pénztárcám tartalmával és még hónap végén is ki tudom fizetni amit ki kell. Mily meglepő... - Már megbocsáss, de ennél azért jobb ízlésem van, és lehet hogy a piszkafa barátnődnek, meg sok rajongó picsának te vagy a vágyálma, nekem még nem. Nem szeretem az olyan almát, ami belülről rohad... - nézek rá egy kellemes mosolyt megeresztve, és nagyokat pislogva. Majd miután az összes létező sértettségemet a fejéhez vágtam automatikusan a pohár után nyúlok, és hajtom fel a whiskyt töményen. Azt nem láttam mit töltött nekem, úgyhogy a hatalmas korty után csak mintegy fél percig vörösödik a fejem, és próbálom a köhögést visszatartani. Nem mutatkozhatok előtte gyengének, a hiúságom nem engedi, úgyhogy csendesen fulladozom, miközben kibuggyan a szememből az első könny. Krákogok kettőt, mikor már nem bírom tovább, majd mély levegőt véve, és letörölve a cseppeket az arcára függesztem a tekintetem. - Te egy állat vagy! - közlöm vele kerek perec, majd párat dobolok az ujjaimmal a pulton, mielőtt ismét megszólalnék. - Valahol elhagytam a szipkámat. Meg kéne találnom, mert a színház leveri rajtam. Emiatt jöttem...
Mindig ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a lekezelő viselkedés, minden alkalommal amikor velem beszél. Felvágták a nyelvét rendesen, az egyszer biztos. Nem is tudom, hogy mit képzel magáról, amikor így beszél velm. VELEM. Azzal az emberrel, akit mindenki tisztel, akit körbeugrálnak, aki igazán fontos személyiség a zene világban. Meg úgy amúgy is. - Pedig nagy lehet benned a kísértéss, hogy megkóstolj nem? kacsintok rá. Határozottan emlékszem, hogy néhány napja amikor csókolózva forrtunk össze a sötétben semmi ellenvetése nem volt, sőt, nekem nagyon is úgy tűnt, hogy élvezi a dolgot, és ha bennem nem lett volt annyi lelkierő, hogy abbahagyjam, akkor tovább is mentünk volna, és biztos vagyok abban, hogy örömmel élvezett volna el az érintéseim alatt. Kíváncsian fürkészem arcát, próbálok rájönni, hogy mi a francot keres itt pontosan és csak remélni merem, hogy nem azért mert számon akarja kérni rajtam a buli éjszakáját. Mert nem akarok beszélni róla, én magam sem tudom, hogy mi történt, hogy mi ütött belém, miért csináltam és kurvára el alakarom felejteni. Mégsem tudtam kiverni a gondolataim közül ajkának puhaságát és azt a szenvedélyt amivel viszonozta a csókomat. Az, hogy megjelent, pont most és pont it pedig egyáltalán nem segít, hogy a feledés homályába merülhessen minden ami történt. Belekortyolok a saját italomba, de tekintetem egyetlen pillantra sem veszem le róla. Néha azt kívánom bárcsak képes lennék gondolatot olvasni, csak ilyenkor, néhány perc elejéig, igazán kíváncsi vagyok, hogy mi járhat a fejében. Szemöldököm felszalad a kijelentése hallatán, legszívesebben befognám a száját, hogy tanuljon meg végre hallgatni, lenne is rá egy jó módszerem. - Kóceráj? Kóceráj? A legutóbbi alkalommal nem nevezted kócerájnak, amikor a segged ráztad a zenémre. Kár is tagadnod, láttam milyen pillantásokkal néztél végig. Teljesen elkábultál tőlem...majdnem elélveztél a csókomtól is. nem tudom visszafogni magam, a szavak csak úgy előbuknak belőlem. Lehúzom a pohárban maradt whiskeyt és szinte már üvöltök a tekintetemmel. Mi a francnak jött ide? Miért kell felpiszkálni az alvó osroszlánt? Egyáltalán nem érdekel, hogy mit inna, így csak elé tolok egy kis whiskeyt, simán, ahogy a felnőttek isszák. Nekitámaszkodok a pultnak, kezemben a pohárallam amibe az imént töltöttem magamnak még egy kis italt. - Fogd már be a szádat Wilson! Különben nekem kell betapsztanom. lépek hozzá közelebb immár sokkal indulatosabban. Alma ami belülről rohad? Komolyan? Nem szokott érdekelni az emberek véleménye, általában magasból leszarom, most viszont, őt hallgatva a harag vörös lángja lobban fel bennem. Egészen közel vagyok már hozzá, csak a bárpult választ el minket. Remélem látja rajtam, hogy mennyire dühös vagyok és, hogy legszívesebben megfognám és kipakolnám innen a formás kis hátsóját. Elégedetten szemlélem, hogy a sima whiskey megtette a hatását. Nem ez volt a szándékom ugyan, de jobban nem is sikerülhetett volna. Karbatett kézzel figyelem őt, azt azért remélem, hogy nem fog megfulladni itt nekem rosszat tenne a hely hírnevének. – Nem kell mindent ilyen mohón bekapni édesem. kacsintok rá elégedetten, majd egy újabbat kortyolok az italomból. - Milyen kurva szipka? Miről beszélsz te? nézek rá zavartan, jelen pillanatban, tényleg fogalmam sincs, hogy mi az ördögről beszél. Én nem láttam nála semmilyen szipkát, egyáltalán az mi a franc? - Honnan kellene tudnom, hogy hol van? Lehet, hogy kidobtuk a többi szeméttel? Vagy nézd meg a bár melletti sikátort, lehet, hogy ott felejtetted, amikor elaléltál a csókomtól.
Mindig ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a lekezelő viselkedés. Mindig, minden alkalommal olyan módon beszél velem, VELEM, mintha minimum ő szarta volna a spanyol viaszt, ez pedig erőteljesen ki tudja nyitni a szebemben azt a bizonyos bicskát. - Fúj, kössz nem, inkább nyalok sót! - mondom undorodva. Mit hisz ez magáról? Hogy én is egy vagyok a lábai előtt heverő cédákból? Hogy minden vágyam vele együtt lenni? Inkább halok meg öngyilkosság által, mint hogy vele legyen bármi is. Szemöldököm összeszorul, és rosszallóan nézek az arcára. Tekintetemet nem veszem le íriszeiről, ugyanis hiszek abban, hogy mindig az veszít, aki hamarabb félrenéz. Itt pedig én nem fogok veszíteni! Nem fogok félre nézni! Jobb vagyok nála, az én stílusom kifinomult, ő meg csak egy tahó. Beszéljen így a barátnőjével, de ne velem! - Miért, mi másnak neveznéd? -- kérdezem, miközben a kezemmel körbe mutatok a helyen, majd mikor előhozakodik azzal, hogy mennyire ráztam magam a múltkori bulin, csak fintorba szalad a szám. - Tudod, van az az alkohol mennyiség, mikor a zaj is zenének tűnik. Ez is egy ilyen pillanat volt.. - mondom, majd egyik szemöldököm az égbe szalad. Miről beszél ez? Tuti be van tépve, vagy szed valamit. Vagy csak rólam fantáziál, de mondjuk ebből egyik sem érdekel. Csak az érdekel, hogy miért pont rólam. És hogy ne találjon ki baromságokat, mert még a végén másnak is mondani fogja, én pedig soha nem mosom le magamról a pletykát, amit örökké elkerülnék - mert hát vele kapcsolatos. Pont időben teszi elém a whiskyt. Kiborított, így evidens, hogy mit sem érdekel mit szól mindehhez, egyszerűen csak lehúzom egy szuszra. Jó, meg kellett volna néznem az üveget a kezében. Legalább meg kellett volna szagolnom! Nem kellett volna hagynom, hogy az agyamra telepedő vörös köd elkábítson. És akkor most nem estem volna abba a hibába, amibe mégis. Szememből kicsurran pár könnycsepp, a mellkasom és a nyelőcsövem ég. Mi a fasz van ebben az üvegben? És hány százalékos? Mert hogy kimarja mindenemet! Jobbommal letörlöm a nedvességet az arcomról, majd mikor már képes vagyok arra, hogy csúnyán nézzek, akkor nagyon, nagyon rondán nézek rá! - Nem vagyok mohó, azt hittem, valami gyengébbet töltöttél. Bár nem is értem miért vannak veled szemben elvárásaim. - gúnyolódom, majd mikor a kurva szipkát felhozza, leugrom a bárszékről, hogy az oldalsó ajtóhoz sétáljak. - Annak pedig meg kell lennie, meg is nézem hátul. - mondom, majd mielőtt még kimehetnék, szavai megállítanak, és kissé ingerültebben sétálok vissza, mint amennyire kellene. Ujjam vadul dobol a pulton, és szerencséje van, hogy az elválasztja tőlem, mert már lehet hogy máskülönben kitekertem volna a nyakát. - Na idefigyelj te idegesítő mitugrász. Szakadj le rólam! Nem azért jöttem, hogy azt hallgassam hogyan fantáziálsz rólam. Vagy gyere le a cuccról, vagy egyszerűen csak ne beszélj baromságokról! Mikor csókoltál te meg engem? Én nem tudok ilyen esetről és nem is fog ilyen előfordulni! Soha nem hagynám! Szóval ébresztő csipkerózsika! Csak a szipka kell és már itt sem vagyok! - dohogom, majd a nyomatékosítás végett ujjaimmal a pultra csapok. Remélem vette az adást!
Természetesen dühít a szemtelensége, és az a hangsúly amit velem szemben üt meg, nem is tudom mit képzel magáról, kinek hiszi magát. Velem nem lehet így beszélni, mindennek van határa és bármennyire is ellenszenvet érez irántam azt hiszem joggal várom el a tiszteletet. Görcsösen szorítok rá a kezemben tartott pohárra, nagyon kell koncentrálnom, hogy ne basszam neki a falnak vagy a padlónak a poharat. Kár lenne a whiskey-ért. Amúgy is elég csekély a tűrőképességem, ennél kisebb dolgokon is képes vagyok kiakadni, fogalmam sincs, hogy most honnan van bennem ekkora türelem, pedig a határaimat már rég túllépte. Tulajdonképpen már akkor amikor betipegett ide, mintha ő lenne a világmindenség királynője. - Az a baj édesem, hogy nem vagy szokva az ilyen menő és előkelő helyekhez, de ezen nem is csodálkozom. Aki megelégszek a legaljával, az kimarad az ilyenekből … a helyiség helyett viszont saját magamon mutatok végig, célozva erre is, hogy soha nem lesz több köztünk, mint az a múltkori véletlen csók, amit valószínűleg az alkohol hatása alatt követtem el. Arról már nyilván nem kell tudnia, hogy azóta sem sikerült kivernem a fejemből ajkának ízét és puhaságát. - Mi lenne, ha megtanulnád, hogy mikor kell befogni az édes kis szádat? Legfőképp azt, hogy ne fikázd a zenémet. nem kell szeretni amit csinálok, tudom, hogy csak a magas intelligenciával rendelkező emberek képesek megérteni, meghallani és elfogadni. Ezzel nincs semmi probléma, főleg, hogy teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta zene és a háttérben meghúzódó mondanivalója talán túlságosan magas neki. Elégedettséggel tölt, hogy sikerült felbosszantanom, legalább annyira mint ő engem. Széles mosollyal az arcomon figyelem arcának elváltozásait, ahogy törölgeti a whiskey miatt felszínre tört könnyeit, és igen, elégedettséget érzek, hiszen ez a minimum amit kaphatott tőlem. Mondjuk úgy mindenért. A poharat bedobom a mosogatókagylóba, még az sem érdekel, hogy az darabokra törik szét és az üvegszilánkok szétpattognak. Tényleg fogalmam sincs, hogy milyen szipkáról beszél, vagy hogy nekem honnan kellene tudnom egyáltalán, hogy hol hagyta el. Több mint száz ember volt itt aznap éjszaka, akár el is vihették, vagy másnap a takarítok ki is dobhatták. Nem ellenőrzöm, hogy mit dobnak a szemétbe. Ahogy elindul a raktárhelyiség fele én is kilépek a pult mögül és már indulnék utána, hogy leüvöltsem a haját a fejéről, nem mászkálhat csak úgy kénye kedvére oda ahova akar. Szavai és dühkirohanása azonban megtorpant. Felvont szemöldökkel bámulok rá, hallom szavait, csak nem tudom felfogni, hogy még mindig képes ilyen hangnemben és ennyire tiszteletlenül beszélni velem. Létezik, hogy tényleg nem emlékszik arra ami történt? Az képtelenség. Nem lehet, hogy én mindenre emlékszem, neki mintha kitörölték volna az emlékeit. Az a minimum, hogy akit én megcsókolok az napokig szenved még utána az ajkaim hiányától. - Mivan?!!!!! Te tényleg nem emlékszel? Ne játszd itt meg magad...pontosan tudom, hogy erre azóta is ez jár a fejedben. Azért jöttél ide, mert vágysz a csókomra, ismétlést akarsz. Te tudod mit? …. mondatomat azonban nem szavakkal fejezem be. Közelebb lépek hozzá, kezemmel a átölelem a nyakánál és közelebb vonom őt magamhoz, majd minden felvezetés nélkül ajkára tapasztom az enyémet. Szám szétnyílik, követelőzően falja a puha ajkakat, nyelvem ellentmondást nem tűrve tör utat magának. Lehunyom a szemem és élvezem a pillanatot, azt amit napok óta próbálok kiverni a fejemből. Teljesen átadom magam a pillanatnak, az sem érdekel, hogy a többiek akármelyik pillanatban megérkezhetnek.
- Előkelő hely? Te megvesztél? Nézz már körbe! Rohad a pult a kifolyt piától, még egy rendes takarítód sincs, mert ha lenne, akkor ez a hely nem így nézne ki. Akkor a padló nem lenne fekete állandóan. Szóval hagyjuk is ezt az egészet... - oktatom ki, mert miért ne. Megtehetem. Ő csak egy senki, és pont nem tőle fogok tartani. Nem olyan nagy szám, mint hiszi és igen, direkt ignorálom a mutogatását. A hely sem egy főnyeremény, ő meg aztán... blöehhhh. - Szabad országban élünk. Jogom van a véleményemet közölni, ha épp ahhoz támad kedvem! - mondom, és mikor felhozza a zenéjét csak megforgatom a szememet. Oké, nem olyan rossz, de számomra nem ő a műfaj koronázatlan királya. Vannak nála sokkal jobbak, mint ahogy tőlem is vannak jobbak, de én igyekszem fejlődni. Ő csak ugrándozik egy koncerten, vedel, és nőzik. Hol van benne a zene iránti alázat? A fejlődés utáni vágy? Vagy épp az azutáni, hogy ő legyen a legjobb? Leginkább ez dühít. Hogy lenne tehetsége és elfecsérli mindezt és közben olyanokat piszkál, akik tényleg tesznek azért, hogy jók legyenek. Mert nekem a zene és az éneklés a mindenem. Mindig is az volt, és ő mindig akkor állt belém, mikor épp kezdtem kivirágozni. Mintha azzal, hogy lealázott magát emelte volna isteni magaslatokba. Pedig épphogy nem! Miatta lettem ilyen. Azért mert örökké piszkált! Miatta lettem törtető, és tapostam el a körülöttem lévő magánénekeseket. Mert én voltam a legjobb, és ezt el is hittem! Mint ahogy most is elhiszem. Még akkor is, mikor úgy nyelem le a whiskyt, mint kacsa a nokedlit, és persze majdnem megfulladok tőle. Látom a vigyorgó képét, de büszkén felszegem a fejem, nincs szükségem a kárörvendésére, sem a szánakozására. Én ennél többet érek! Ezért is indulok el a hátsó kijárat felé, mert én végül is csak a szipkámért jöttem, azt pedig meg kell találnom. Nem értem miért van ennyire felháborodva és miért indul meg felém ekkora lendülettel. Mikor elém ér csak nézek rá, mint egy hülyére, hiszen fogalmam sincs miről beszél. - Milyen csók? Te szívtál? Akkor se csókolnálak meg, ha te lennél az utolsó férfi a földön, fúj! - húzom fintorra a számat és egyre jobban biztos vagyok abban, hogy ez ketyós. A sok fű, vagy a sok pia meghülyítette. Kezem felemelkedik, hogy azzal is nemet integessek, ha már a NEM szót nem érti, és a fejrázásomat. - A szipkámat keresem, te értelmi fogyatékos. Sose csókolnálak meg, és nem kuncsorognék azért hogy megismételjük. Mit képzelsz.... - kezdek bele a monológomba, majd ennél a résznél elakadok. Elém lép, keze a nyakam köré fonódik én pedig a döbbenettől sokkot kapok. Szája játszi könnyedtséggel találja meg az enyémet, és ez a mozdulat túl természetes. Nem akarom megcsókolni, nem akarom érezni sem őt, sem az illatát és mégis valami megmagyarázhatatlan dolog történik. Az ütésre emelkedő kezem eljut a válláig, párszor rácsapok erőtlenül, aztán mikor megérzem a nyelvét a számban szemem mögött csillagok milliárdja robban. Kezem önkéntelenül simít a tarkójára, úgy húzom magamhoz közelebb, majd ha már ilyen nagyon igyekszik a nyelvével, én is ostromba kezdek. Finoman simogatom őt, szájának belsejét, és mindennél édesebbnek érzem ajkának whiskytől kesernyés ízét. Belesóhajtok a csókba és míg ott állunk összefonódva valami halovány emlékfoszlány tör utat magának az elmémben. Deja vu-m van...
Az emberek általában rám szokták mondani, hogy arrogáns és beképzelt vagyok, de ők valószínűleg még nem találkoztak ezzel a nővel. Eszem megáll, hogy nő létére képes ennyire nagyszájú, makacs, erőteljes és akaratos lenni. Nem vagyok hozzászokva, hogy a szebbik nem képviselői ilyen hangszínt ütnek meg amikor velem beszélnek. Igen, hozzászoktam, hogy általában a kegyeimet keresik, hogy elég egyetlen pillantás és a lábaim előtt hevernek. Mert ez vagy én, Christopher, aki nem ismeri a nemet, akinek nem mernek ellent mondani, mert a befolyás mondhatni már csodákra képes. Hozzászoktam egy életszínvonalhoz, megszoktam, hogy én vagyok az akinek kijár az utolsó szó. Aztán pedig jön ez a nő, aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Szemtelenkedik és mindezek mellett azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Pedig ki ő hozzám képest? Mit tett le eddig az asztalra? A nagy száján, temperamentumán kívül semmit nem tud felmutatni. Ellenben én, fiatalkorom ellenére igencsak sikeresnek mondhatom magam, és eszem ágában sincs megelégedni ennyivel. Tudom, nem kellene érdekeljen a véleménye, hiszen soha nem adok senki szavára mégis zavar, hogy ilyen véleménnyel van rólam. Nem ismer, szart sem tud az életemről mégis képes úgy viselkedni, mintha tíz éves házasok lennénk. - Jogod van a véleményedhez, csak engem éppen nem érdekel. vetem oda neki a szavakat félvállról, jobb most tisztázni vele a helyzetet, mielőtt még elhinné magáról, hogy adok a szavára. Arról nem kell tudomást szereznie, hogy mennyire bosszant a tény, hogy lenéz engem, hogy nem értékeli a munkámat, hogy tulajdonképpen egy darab szardarabnak néz. Tudom, nem kellene érdekelnie a véleménye, de valamilyen oknál kifolyólag nem tudok átsiklani a dolgok fölött, szavai lyukat vágtak az elmémbe és akaratom ellenére is folyton ismétlődnek benne. Nem vagyok az a személy, akit megrenget a kritika, de tőle valahogy mégis nehezemre esik elfogadni azt, hogy ennyire semmibe vesz. Ha nem lenne elég mindaz, hogy engem, a munkámat és a báromat semmibe veszi, mindezek tetejébe még arra a grandiózus csókra sem emlékszik. Hogy lehet, hogy én már napok óta álmatlanul forgolódom, mert másra sem tudok gondolni csak ajkának puhaságára és csókjának ízére, ő pedig látszólag semmire sem emlékszik. Már éppen elégszer sebezte meg az elmúlt percek alatt az önbizalmam és hiúságom, de azzal, hogy nem rémlik neki semmi abból ami történt még nagyobb csorbát ejt az önbizalmamon. Eddigi életem során soha egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy a nők elfelejtettek volna engem. ENGEM. Ez már túl sok, nem tudok megbirkózni vele, úgy érzem azonnal lépnem kell, még mielőtt darabokra hullik az önbizalmam, és túl sok jelentőséget adnék a szavaira a közeljövőben. Végig sem gondolom amit teszek, gyors és határozott léptekkel közelítem meg, kezem a nyaka köré fonódik és ajkam azonnal megtalálja az övét. Nem gondolkodom, csak cselekszem, már rég túl vagyok azon a ponton, hogy normálisan tudjak gondolkodni a közelében. Ajkam megnyílik és nyelvem követelőzve tör utat magának, hogy aztán az övével összefonódva járjanak táncot. Közelebb húzom őt magamhoz, a vágy amit ismét sikerült életre keltenie bennem elhomályosítja gondolkodásomat. Abba sem gondolok bele, hogy a tűzzel játszom, hiszen a személyzetem bármelyik pillanatban megérkezhet és igencsak kellemetlen lenne, ha rajtakapnának minket. Több mint kellemetlen, ami azt illeti. Átadom magam a pillanatnak, engedem, hogy elhagyjon a józan eszem, és csakis a pillanatra figyelek. Tudom, hogy ezt holnap meg fogom bánni, tudom, hogy gyűlölni fogom magam emiatt, de ebben a szent percben most még ez sem érdekel. Kezem önkéntelenül indul meg a hátán, összegyűrve a ruha anyagát, egészen a fenekéig, amibe jólesően markolok bele. Egy pillanatra sem szakadok el ajkaitól, ahogy a kezdeti ellenállása csillapodik bennem úgy lobban lángra jobban és jobban a vágy. Másik kezem a mellére téved, rámarkolok a formás idomokra. Mit művelsz Chris? Ezt nem lenne szabad, nem vele és nem itt. Szinte fáj ahogy ajkaink különválnak, de meg kell szakítanom a csókot, félő, hogyha nem teszem itt és most magamévá tenném. - Ezt biztosan nem fogod elfelejteni suttogom még ajkaira, majd óvatosan eltolom magamtól és hátrálok néhány lépést. Szükségem lest friss levegőre vagy valami jó erős italra, hogy az agyam visszazökkenjen a normális medrébe.
- Igazán megindító, mikor így beszélsz. Teljesen meghat, remélem látod mennyire... - teszem csípőre a kezem és szegem fel az államat. Mit képzel ez magáról? Még mindig nem tudok rájönni. De valójában nem is akarok. Túlontúl idegesít mindennemű megnyilvánulása, és azt sem értem, hogy miért hiszi azt, hogy ha rámtapad, mint egy dinnyehéj lekvár, akkor jobban fogom magamban tartani a véleményem? Mert hát nem jellemző rám, hogy sokáig bírom csendben. Vele legalább is vele nem. És ha mindez nem lenne elég, ha nem idegesítene a közelsége kellőképpen még tesz is rá egy lapáttal. Megindul felém és én önkéntelenül is hátrébb lépek. Kezem a testem elé kerül védekezésképpen, bár jelen esetben oly lényegtelen mit csinálok, mert egyszerűen csak ignorál és én képtelen vagyok megállítani. Mintha egy kibaszott lavina lenne, amit azt hiszem hogy feltartóztathatok egyetlen fáklyával. Hát nem jön be. Ahogy az sem sikerülne, úgy ez sem. Átszeli a kettőnk között lévő távolságot, mintha ez olyan természetes lenne. Látom a kitáguló pupilláját és ettől határozottan megijedek. Vajon mit mondhattam, ami ennyire nem tetszett neki? Vagy csak azt képtelen befogadni, hogy én nem vonzódom hozzá, és nem veszek részt a kisded játékaiban? Ajkamra millió szó tolul, azonban nem hagyja hogy kimondjam őket. Keze a tarkjómra siklik és még mielőtt további sértéseket vághatnék a fejéhez, egyszerűen csak megcsókol. Egy percig még tiltakoznék, kezem ütésre lendül, ám úgy is hal el bennem ez a mozdulat, ahogy megfogalmazódott bennem. Képtelen vagyok bántani, képtelen vagyok ellenállni, hiszen annyira édes a szája, és annyira sok érzést szabadít fel bennem! Nyelve határozottan tör utat magának én pedig valami miatt viszonzom mindezt. Gusztustalan és undorító, hogy ezt csinálom vele, pont azzal, akit a világon mindennél jobban utálok! Vajon mennyire elborult dolog, hogy a csókját viszont szeretem? Megférhet az emberben egy személy irányába két ilyen teljesen eltérő érzelem? Hiszen az egyik felem azt kívánja bár soha ne hagyná abba, a másik viszont szabadulna. Ahogy a fenekembe markol, majd végigsimít a mellemen bensőmben hangosan szirénázni kezd egy kürt azonban hiába tudnék megsüketülni tőle, inkább átadom magam az érzelmek kavalkádjának. Jólesően morranok fel és sóhajtok bele a szájába, kezemmel pedig még közelebb húzom magamhoz. Nem akarom, hogy elengedjen, hogy elválljunk egymástól, ám mégis megteszi, én pedig megszégyenülten tűröm, hogy a számra lehelje azt a bizonyos mondatot. Kezem remeg az idegességtől, és valahol mélyen, legbelül elpattan bennem valami. Tenyerem ökölbe szorul és csak azért nem ütöm meg, mert simán feljelenthetne bántalmazásért, ez pedig nem ér meg annyit. - Remélem kiélvezted a helyzetet. Megnyugodhatsz, nem fog bennem mély nyomot hagyni. Csak kíváncsi voltam, hogy ha már ekkora személyiségzavarral rendelkezel, akkor vajon a nagy pofádhoz tartozik-e valami különleges adottság! De be kell valljam, eléggé átlagos volt... - mondom ingerülten, majd kezemet kicsit kiropogtatom, és a fejemet ismét felemelem, hogy a szemébe nézzek határozottan és egyáltalán nem meghunyászkodva. Hiszen csak szórakoztam, csak bizonyítani akartam... hogy nem nagy szám. Igen, ezt akartam! - Most pedig ha megbocsátasz... - mondom és hátrálok egy lépést, hogy a terjedelmes fenekemmel, melyet az előbb olyan lelkesen fogdosott megfordulhassak. A mozdulat azonban nem igazán stimmel, mint ahogy a radiátor kiálló fém vége se. A ruhám beleakad a kiálló darabba, majd a lendületet erőteljes anyagszakadás követi. Elkerekedő szemekkel teszem a kezem a nadrágomra, melyen immár hátul hatalmas lyuk tátong, úgy akkora, mint a fél seggem... ami természetesen ki is lóg belőle. Vajon lehet még ennél is rosszabb ez a nap? Vajon mi lenne, ha csak levetkőznék és meztelenül mennék haza? Ennél nagyobb szégyen már úgysem érhet. - Ez is a te hibád... istenem! Mi a fasznak társalgok én veled egyáltalán? És miért nem tudsz rólam lekopni? - kérdezem tőle ingerülten, majd hogy nyomatékosítsam a dolgot, a mutatóujjammal még mellkason is bököm. Na nem mintha erről pont tehetne... De hát ilyen az élet. Igazságtalan...
Kezdőlap
• 
redit