-Nos, ez nem elhanyagolható. De legközelebb tényleg óvatosabbnak kell lenned –mosolygok. Akármi is történt, rémesen néz ki, én pedig nem tudok elmenni a dolog mellett. Sérült, bennem pedig azonnal feltámad a védelmező ösztön, ha sebesültet látok, lehet az egy katonatársam, vagy egy civil. Nem érdekel semmi, csak az, hogy ő rendbe jöjjön. Az, hogy mi történt velem, végül is részemről teljesen lényegtelen. Az a fontos csak, hogy az élete megmenekült. Az élet, gyakran kegyetlenebb, mint egy csatatér. Az ellenségedet nem szereted, de ha valaki olyan fordul ellened, akiben azt hitted, megbízhatsz, az minden rémálomnál rosszabb. Mikor már az utcák nem biztonságosak, akkor indul el egy város a lejtőn, és itt láthatóan ez történt. - Ha jobban leszel, ha nem, ezt a sebet akkor is el kell látni –mosolygok vissza. Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy szegény srác egy bántalmazó kapcsolatban ragadt. Talán nem is csaja van, hanem pasija, aki hobbiból veri. Micsoda undorító egy féreg lehet. Én semmi esetre sem emelnék kezet egy ilyen helyes arcú fiúra, hálás lennék érte, hogy velem van. A gondolatra megrázom a fejem. Mi a fene van velem, hogy már megint erre gondolok. Nem is ismerem a kissrácot, és ilyeneket gondolok róla. Hihetetlen vagyok. - Finn vagyok! –mondom mosolyogva, és egy pillanatra eszembe jut a szülőhazám. Hiányzik, nem mondom, hogy nem, mert rohadt módon nem bírom ezt az éghajlatot, de már ez van. Amerikát szeretem, ennek az országnak köszönhetek mindent, de az éghajlat nekem durva. Hiányoznak a fjordok, és a tavak, hiányzik minden. - Köszönöm, nem én vagyok az értelmi szerző, hanem egy jobb létre szenderült bajtársam. –mosolygok- Az ő emléke miatt csinálom. Halkan felnevetek, ahogy meglátom az első őszinte mosolyát. Pszichopata tömeggyilkos is lehetnék, hát ez igazán hízelgő. - Hát, sajna nem vagyok sorozatgyilkos, csak egy mezei katona, aki segíteni akar. Mosolygok, ahogy megdicséri a buszt. Jól esik. Sokat dolgoztam vele, mindent egymagam raktam össze, és igyekeztem, hogy a legmegfelelőbb legyen. Látom az arcán, hogy elgondolkodik, mikor azt mondtam, hogy három utcára lakom. Mintha attól tartana, hogy lesz ott valami, vagy valaki. De én ezen sajnos nem tudok segíteni. Mindent igyekszem megtenni, hogy rendbe jöjjön, mert tudom, milyen fájdalmas tud lenni egy sérülés. Bármi is történt vele, ellátásra szorul, én pedig a civilekért vagyok, vagy mi a fene. Nyújtom felé a kezem, óvatosan felhúzom. Kikapja a kezét az enyémből. De miért? Zavarba hoztam, vagy talán tényleg meleg, és tetszem neki. Ki tudja… csak annyit ér el ezzel a remek mozdulattal, hogy hátra bucskázik, és csak nehezen marad egyensúlyánál. De végül sikerül neki. - Szívesen teszem igazán. –mosolygok, kicsit furcsa, hogy ennyiszer kér bocsánatot. – Nem, nem hívok fel minden sérültet, mert általában itt nem nagyon találkozom sérültekkel. Mosolygok, a kérdésére. Feleségem, hát persze, még mit nem. Az kéne még most nekem, hogy valaki ott balhézzon, hogy ki ez az idegen. [color:3cbf=#EEEEEE- Gyere, itt]- Ha Ginger, a kutyám családnak számít, akkor van –mondom kicsit nevetve- De kétlábú családom nincsen még. De most elég a kérdésekből, ideje menni! A sebeid nem kötözik be magukat Ezzel a végszóval ellentmondást nem tűrve a hátára teszem a kezem, úgy kezdem el kitessékelni a buszból. A Pickup itt áll a busz mögött szerencsére. Gyorsan bezárok, majd a kocsi felé kezdem irányítani a lépteit, ahova gyakorlatilag be tuszkolom. Nem nagyon tiltakozik. Figyelem, ahogy beköti magát, majd indítok. Jó lesz, ha gyorsan felérünk, nem tetszenek nekem a sebei. A lakásom 10 percre van innen, és az utcába kanyarodva mintha kicsit ideges kezdene lenni. Nem értem ugyan, hogy miért, de talán annyira nem is fontos. -Gyere, itt vagyunk! -mondom mosolyogva, és kipattanok a kocsiból. A ház ajtajában várom meg, udvariasan kinyitom neki, majd utána a lift ajtaját is. Régi az épület, rozoga a lift, remélem nincs klausztrofóbiája. Egy örökkévalóság, míg felvánszorgunk, szinte megőszülök. Egy a mázli, mégpedig az, hogy a lift közvetlenül a lakásom előtt áll meg, hála a felső szintnek. Gyakorlott mozdulattal, még a mozgó liftből nyitom ki az ajtót, persze a kutya máris rohan elém. !- Hát szia Nagylány -simogatom meg a fejét. - Ő itt Josh, köszönj neki szépen! Josh, ő itt Ginger.
- Óvatos leszek, ígérem. - Feleltem kedvesen, miközben bólintottam egyet. Bárcsak ilyen könnyű lenne. Ha az utcán támadnak ránk, azt később tényleg el lehet kerülni némi óvatossággal, de én mindig hazamegyek....és ugyanaz történik. Szerencsére az elmúlt időszakban többet van távol az előléptetése miatt, de ennek meg az a hátránya, hogy a felgyülemlett stresszt rajtam vezeti le amikor hazaér. Úgy tűnt, hogy Marco tényleg szeretné, ha jobban vigyáznék. Persze az is megeshet, hogy csak egy jó véleményt szeretne a kajáldájának a Facebookon. Régen próbáltam mindenkiről a legjobban feltételezni, de ma már senkiben se tudok megbízni, hiszen csak átvernek. Vagy megvernek. Egyik se túl jó érzés. Nem is akarok ebbe mélyebben belegondolni, inkább maradok abban a hitben, hogy tényleg ilyen kedves és segítőkész. Aranyos...és az ilyen jó emberek halnak meg a csatában, ez egyáltalán nem fair. Nem ismerem, de remélem vele nem ez fog történni. Az lenne a legjobb ha senkinek se kéne meghalnia, de sajnos a valóságban ez nem így megy. Annyit emlegettem ezt az utcai támadást, hogy a végén még megtörténik. Manapság már mindenhol lelőhetnek vagy megkéselhetnek, ez ilyen. - Nem merek nemet mondani egy katonának. - Védekezően magam elé emeltem a kezeimet, még mindig mosolyogtam. Tudom, hogy nemsokára vissza kell mennem, de kiélvezem ami most van, kicsit végre boldognak érezhetem magam. Annak ellenére is, hogy már az első perctől hazudok Marconak. Jó itt lenni, valamelyest enyhítette azt az érzést, hogy földönkívüliként egy idegen bolygóra kerültem. Az amerikaiak annyira mások, a városnak is teljesen másmilyen a hangulata. Nem ellenkeztem tovább, már csak azért sem, mert nyerhetek magamnak pár percet, órát. - Oooh, a Mikulás hazája. - Vágtam rá gyorsan, talán túl lelkesen. - Tudhattam volna, a szőkés haj és a kék szem eléggé északi jellegzetesség. - Jó, nekem is kék a szemem, de általában akik hidegebb helyekről jönnek náluk ez még inkább előforduló jelenség. Remélem nem bántottam meg a Mikulásozással, gondolom ezt már szinte mindenkitől hallotta. Nem tudok túl sokat Finnországról a Télapón és a hidegen kívül. Nagyon szeretheti Amerikát, ha érte harcol. Én béna katona lennék, szerintem a kiképzésen meghalnék. Rám esne egy tégla, vagy valami. Egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok. - Sajnálom...részvétem. Biztos vagyok benne, hogy örülne ha látná, hogy sikerült megvalósítani. - Egy kicsit megint elkaptam a tekintetem róla, sikerült felhoznom egy érzékeny témát, nagyon ügyes. Ez olyan szomorú, de sok kitartás lehet benne, ha most itt van, és nem adta fel. Újra elmosolyodtam, amint meghallottam a nevetését. Oké, nem tettem tönkre a hangulatot. - Azért annyira nem sajna. - tettem hozzá vigyorogva. - És milyen katona vagy? Ha nem titok...mert hát sokféle van. - Példákat nem akartam mondani, mert hülyét csinálnék magamból. Vannak ugye a pilóták, aztán...akik a tankokban ülnek stb stb. Nem értek ehhez, néhány háborús filmet láttam már, de nem lettem tőlük szakértő. Örülök, hogy nem sorozatgyilkos, bár ha a techikai oldalát nézzük akkor az, hiszen katona. Úgy viselkedtem, mint valami fogyatékos. A saját hülyeségem miatt majdnem elestem, most biztos azt hiszi, nem merek hozzáérni. Most is tiszta vörös lehettem, pedig ebben nincs semmi pirulni való. Csak....olyan helyes, és kedves, és aranyos. - Igaz. Nem mindenki olyan béna, mint én. - Szégyelltem magam, amiért ennyiszer kértem bocsánatot. Le kéne szoknom róla, csak baromi nehéz. Úristen, még kutyája is van. - Milyen cuki név. Azt mondják, hogy aki az állatokat szereti az rossz ember nem lehet, szóval lehet, hogy tényleg nem vagy gyilkos. Jó, de ez nem a sereg, nem kell ennyire sietni. - Igyekeztem kicsit ellazulni, de az én humorérzékem eléggé fejletlen. Mivel ennyire türelmetlen volt nem akartam tovább húzni az időt, és kissé sántítva, de kisétáltam a buszból. Szerencsére az autója rögtön itt volt, az is jó nagy, mint ő. Mármint nagydarab. Beszálltam, gyorsan bekötöttem magam, és szótlanul ücsörögtem az anyósülésben, miközben haladtunk előre. Idő közben elkezdtem megenni a hamburgert, mert nem akartam bunkónak tűnni, hogy csak fogom. Ahhoz képest, hogy keveset eszem sikerült az egészet befalnom. - Ez isteni volt. - Szólaltam meg, miután lenyeltem az utolsó falatot. Ma már nem fogok többet enni, az is biztos. Az ismerős utcákat látva lehajtottam a fejem, már a látványtól is görcsbe rándult a gyomrom. Nagyon közel lakik hozzánk. Mosolyogva figyeltem, ahogy kinyitotta az ajtót. Még nem igazán találkoztam ilyen udvarias heteroval. Igaz, ő katona. Ők jók az ilyesmiben. Gyorsan elhadartam egy köszönömöt, ezután beszálltunk a liftbe. Múltkor a plázában sikerült bent ragadnunk az egyik hülye felvonóban, azóta kerülöm a lifteket. Magabiztosan néztem a semmibe, nehogy azt higgye, hogy parázom. Nem a lift miatt féltem, hanem megdöbbentett a saját felelőtlenségem. Tényleg itt vagyok. Egy idegennél. Istenem, csak ne derüljön ki. Maxnél ez már bőven megcsalás. Nála még az is annak számít, ha valakivel tíz percnél tovább beszélgetek. A negatív gondolatokat a padlón kopogó körmök hangos zaja törte meg. Rögtön elmosolyodtam, imádom az állatokat, főleg a kutyákat. - Úristen! - Fájt lehajolnom, de nem érdekelt, rögtön simogatásba kezdtem, amint Ginger a közelembe ért. - Nagyon aranyos. - Nem gondoltam volna, hogy ekkora kutyája van. Miközben beljebb léptünk folyamatosan simiztem a blökit. - Remélem egyszer nekem is lesz egy kutyám, olyan aranyos, mint amilyen ő. Régebben volt egy madárpókom, őt is imádtam - A nappaliba érve megálltam, és csak akkor ültem le a kanapéra, ha felajánlotta. Hatalmas lakás, legalábbis a belmagassága biztosan az. - Szép...ehhez képest az én lakásom egy szűk kis lyuk. - Kínosan felnevettem, dehát ez az igazság. - Gyorsan essünk túl rajta, így is túl sokat zavartam már. Nem is olyan vészes az arcom. - Nem kell rajta annyit kötögetni, nem akarom, hogy még jobban fájjon.
-Helyes –mondom mosolyogva. – New York nem a legbiztonságosabb hely a világon, itt sajnos bármi megtörténhet. –tettem hozzá, ha ő úgy akarja, higgyem azt, hogy az utcán támadták meg, ám legyen. Bár nehezemre esik hinni neki. A sebei alapján hetente többször is „megtámadják az utcán”, mert csak azok a sebek halmozódnak így egymásra, amiket többször ejtenek egymás után. Az egyik még be sem gyógyult, máris ott van felette a másik. Ördögi kör, nincs belőle szabadulás. Szegény Josh pedig elég vékonyka ahhoz, hogy ezt ne bírja sokáig. Próbálom magamban azt sulykolni, hogy emberbaráti jóérzésből akarok segíteni rajta, de magamnak is hazudok. Több van emögött, sokkal több, de ezt makacsul tagadom. Nem. Nem tetszik, nem tetszhet egy fiú… vagy mégis? - Helyes, ne is! –mosolygok, kicsit már oltottabbnak látszik. Mosolyog, és mintha jobban érezné magát, mint eddig. Remélem, hogy ezt én váltottam ki, bár megszokott tőlem ez a folyamatos hülyéskedés, mégis most még inkább tolom a marhaságot, hogy kicsit mosolyogjon végre. Jól áll neki. Minden perccel, amit beszélgetünk, egyre inkább az látszik rajta, hogy kicsit jobban érzi magát lelkileg. Mikor a Mikulással jön, önkéntelenül felnevetek. Hát igen, mindenki erre asszociál először Finnországról, de nem zavar. Igazi gyermeki lelkesedéssel kiált fel, amit aranyosnak találok. Nyilván tudja, hogy a Mikulás nem létezik, mégis őszinte örömmel mondja ki ezt a pár szót, és ez nagyon aranyos. - Igen, az bizony! Legalább, most nem viking lettem, az is valami! –mondom nevetve. Nem meglepő, hogy megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok, mert még mindig nagyon erős az akcentusom, nem lehet nem észre venni. Még az avatatlan füleknek is feltűnő, hogy nem úgy beszélem az angolt, mint mások. Mikor szóba jön a halott bajtársam, kicsit elszomorodom, de ez természetes szomorúság. Nem lennék normális, ha a halott barátaimat említve nem kámpicsorodnék el, remélem, nem veszi magára, hogy ő szomorított el. Sokszor van, hogy a legvidámabb pillanataimat is elrontja egy-egy bevillanó emlék, és erről nem tehet senki. Igyekszem életben tartani az emléküket, azzal, hogy gondolok rájuk, és a kisbusszal. Az, minden halott katona emléke előtt tiszteleg, és az a célom vele, hogy a még élőket segítsem. - Semmi baj, és köszönöm –mosolygok. – Igen, én is biztos vagyok benne. Sokat beszéltünk róla, szinte az egész kisbusz azokból az ötletekből állt össze, amiket gyorsan össze irkáltunk. Elmosolyodom magamban, annyit kérdez, már egészen olyan mintha egy randin lennénk. Valahol az agyam hátsó zugában már kezdem elfogadni, hogy tetszik nekem, és egy icipicit reménykedem benne, hogy én is tetszem neki. - Tengerészgyalogos vagyok –mondom mosolyogva, nem tudom, hogy tudja-e, hogy ez mit takar. De ha nem, majd megkérdezi. Elvigyorodom, mikor az állatok szeretetéről beszél. – Imádom Gingert, a legjobb kutya a világon. És nagyon barátságos, szóval ne lepődj meg, ha leteper. Nyugodtan vezetek, figyelem, ahogy eszik. Láthatóan ízlik neki a burger, aminek nagyon örülök. Szeretem látni, hogy mégsem vagyok ebben olyan béna, hogy az embereknek ízlik, amit csinálok. A házban is igyekszem udvarias lenni, mire felérünk a lakásomhoz, már úgy néz ki, egészen jól érzi magát a társaságomban. Ginger persze azonnal vágtat ki, ahogy meghallja a kulcsot a zárban. És teljesen megbolondul, ahogy meglátja a vendéget. Ilyenkor mindig begőzöl, annyira aranyos. Imádja az embereket, és imádja, ha simogatják. - Marádpók. Nem macerás azokat tartani? –kérdezem mosolyogva, tényleg érdekel. Tini koromban egy csomó ilyen marhaságot akartam, persze egyikre sem volt pénzem, így maradt végül most, hogy már van rendes fizetésem a kutya. Persze Ginger még akkor is szeretteti magát, amikor leültetem a kanapéra. Nem olyan nagy szám szerintem ez a lakás, és nem is olyan drága, az én fizetésemhez mérve legalább is biztosan. - Ugyan már, nem akkora etvasz, csak egy loftlakás –mosolygok, és bevágtatok a fürdőszobába az elsősegély dobozért, míg ő kint ücsörög a kanapén. Nem baj, ha kicsit véres lesz a kárpit, majd kimosom. - Dehogynem kell! –szólok mosolyogva. – Minden sebet rendesen el kell látni, ha azt akarod, hogy gyorsan begyógyuljon! Lehet, hogy a fertőtlenítő kicsit csípni fog, de azért igyekszem vigyázni! –mondom mosolyogva, ahogy elé guggolva neki látok a sebek tisztogatásának.
- Igen, de legalább szép. Még nem láttam valami sokat belőle, mert csak nemrég költöztünk ide, de tényleg olyan, mint a filmekben. - Csak büdösebb és zajosabb, ami érthető egy ekkora város esetében. Egyszer fel szeretnék menni az Empire state buildingre, csakhogy tériszonyom van, így ez a tervem se fog megvalósulni. Lentről azért nézegethetem, az is épp elég. A Szabadság-szobrot csak távolról láttam, nekem nem is tűnik valami izgalmasnak. Max régebben járt már New Yorkban, ezért most már nem nagyon izgatja a városnézés, valószínűleg mindent látott amit kellett. Én is a netről nézem a képeket, hiába élek itt. Élni sincs kedvem, nemhogy várost nézni. A sérüléseim miatt örülök, ha nem kell mászkálnom. Igaza van, New York veszélyes, de ez a legtöbb nagyvárosra igaz. Ez a hely nem is olyan vészes, inkább választanám ezt, mint mondjuk Mexikóvárost, vagy esetleg Kabult. Lehajtott fejjel mosolyogtam, nem akarnék neki nemet mondani, a katonák veszélyesek. És bátrak...és jó lenne, ha az összes úgy nézne ki, mint ő. Nagyot sóhajtottam, amikor nevetni kezdett. Még ilyenkor is mély a hangja, mintha egy grizzly köhögne. Aranyos. Örültem, hogy látszólag nem untatom halálra, mert az emberek hamar bealszanak mellettem. Nem vagyok valami jó társaság, nem is szeretek már beszélgetni senkivel. Rossz, hogy mindig hazudnom kell. Féltem, hogy majd Marco is elküld a fenébe, hogy oké, ennyi elég volt, de nem így történt. Régen nevettettem meg már bárkit is, mintha nem is a valóságban lennénk. Az én fejemet meglátva az embereknek inkább sírhatnékjuk van, ahogyan nekem is. Nem csak az a fura, hogy ő neki van jókedve, hanem az is, hogy sikerült egy kicsit megfeledkeznem arról, hogy mi vár otthon. Rossz érzés, hogy Marcot nagy eséllyel többet nem látom, nem szeretnék úgy idejönni, hogy megint szét vagyok verve. Túl kedves, nem érdemli meg, hogy ennél is többet hazudjak neki. Azért remélem, hogy a továbbiakban is jól fog menni neki ez a hamburger biznisz, és hogy....nem lesz semmi baja. Nem mintha annyira érdekelne, csak....a jó embereknek legyen jó élete. - Ezzel a külsővel pedig jobban elmennél vikingnek, mint a Mikulásnak. - Lepergett előttem az életem, miután felhoztam a télapót. Nem akartam felidegesíteni, vagy megsérteni. - én angol vagyok. - Tettem hozzá gyorsan, hogy ne legyek illetlen. - Unalmas, teázós angol. - Hát igen, ha már viking akkor az ő felmenői fosztogathatták és erőszakolhatták az én őseimet, milyen vicces. Ezt nem mondtam ki hangosan, mert nem szeretnék túl morbid lenni. Ez van amikor ideges vagyok, cikis és hülye témákat hozok fel amikkel végleg elijesztem magam mellől a többieket. Nagyon szomorú, hogy meghalt a bajtársa, de nagy lelkierőre utal, hogy még ezek után is képes volt folytatni amit elterveztek. Katonának lenni alapból nem könnyű, én nem is bírnám azt a sok vért, szétfröccsenő agyvelőt és halálsikolyokat. - Biztos ő is kedves ember volt. - Ő is? Be kéne fognom. Szólásra nyitottam a szám, hogy elmondjam nekem milyen ötleteim voltak régen, de inkább csöndben maradtam. Nem akarom a hülyeségeimmel untatni, úgy is béna vagyok az ilyesmihez. Max szerint az egyetemet se fogom elvégezni, mert túl hülye és szerencsétlen vagyok. Igaza van, de azért megpróbálok nem kibukni, ez egy új suli, égő lenne. - Ohh. Ők kemények, azt hiszem egy tengerészgyalogos ölte meg Bin Ladent. - Nem biztos, lehet, hogy most ki fog röhögni. A szóhasználatomon is változtatni kéne, egyre röhejesebbnek tűnhetek a szemében. Kiskoromban azt hittem, hogyha valaki tengerészgyalogos akkor biztos egész nap búvárruhában van. Sőt, sokáig nem értettem, hogy miért tengerészgyalogos a nevük, amikor nem tudnak a vízen gyalogolni. Kisgyerekként se voltam valami nagy agytröszt. Többet nem faggattam a katonaságról, alig ismer, furának tűnnék a sok faggatózásommal. Azt tudom, hogy sokan szeretik összehasonlítani az amerikai tengerészgyalogosokat a brit SAS-el, hogy melyik a jobb. Sose értettem ezt a nagy erőfitogtatást, tök értelmetlen. - Nem fogok. - Válaszoltam mosolyogva. Nem zavarna, ha leteperne a kutyája, megőrülök az állatokért, ők a legcukibbak. Ovis koromban teheneket akartam tartani, azt hittem, hogy belőlük lesz a kakaó. Nem tévedtem sokat. Ginger tényleg nagyon megörült nekem, próbáltam kulturáltan agyon dögönyözni. Évek óta nem örült senki se örült ennyire nekem, egyszerre vicces és szomorú, hogy egy kutyus juttatja ezt eszembe. - Annyira nem, de jobb ha olyan tartja őket, aki pókbarát. - Egy hatalmas madárpókom volt, a lakásban sétálgató kicsi pókoktól mégis szívrohamot kapok. Az a legrosszabb, amikor eltűnnek, és ezt az ágy környékén teszik. Hezitálva, de leültem a kanapéra, közben igyekeztem nem összevérezni a bútort. Egyik kezemmel Gingert simogattam, miatta már nem is paráztam annyira azon, hogy egy idegen lakásán vagyok. - Az én lakásomnál akkor is szebb...és tágasabb. Nincs itt dög meleg nyáron? - Ahhoz képest, hogy egyedül él sehol se látok kupit, dehát a katonáknál ez biztos megszokott. - Hát jó.. - Feleltem sóhajtva, feladva mindenféle ellenkezést. - Oké-oké, essünk túl rajta. - Idegesen fészkelődtem a kanapén, főleg amikor elém guggolt. Kerültem a tekintetét, nehogy megint zavarba jöjjek és valami hülyeséget mondjak. A fertőtlenítőtől felszisszentem, hiába voltam azon, hogy csöndben maradjak. - Ühm...szerintem így jó is lesz. - Szólaltam meg egy kis idő múlva, és próbáltam óvatosan arrébb tolni a kezét. - Köszönöm. - Kedvesen mosolyogtam rá, remélve, hogy végeztünk. - Már jobban is vagyok. - Ugyanúgy fájt mindenem, de el akartam hitetni vele, hogy tényleg nem fáj már annyira az arcom. Máshol nem kell fertőtlenítenie, ehe.
-Igen, nagyon szép... bár nekem az első benyomásom az volt róla, hogy tömeg és büdös van –mosolyogtam- De hát Finnország után éles váltás volt. Idővel meg lehet benne találni a szépséget. Majd egyszer megmutatom, hogy gondolod, és rá érsz. –tettem hozzá széles mosollyal, igazán örültem volna, ha láthatom még. Nem igazán tudtam, hogy mi ütött belém, ez nem az a fajta „legyünk haverok” érdeklődés volt. De adni akartam egy esélyt ennek az érzésnek, nem akartam csak úgy elmenni emellett. Nem volt hosszú kapcsolatom szinte soha, és már elgondolkodtam rajta, hogy talán azért van ez, mert nem a nőkhöz vonzódom. Szegény Josh, nem akartam rajta kísérletezni, ha mégis rosszul veszem a jeleket felőle, akkor így jártam, ezt hívják úgy, hogy pofára esés. Barátok atól még lehetünk, abban nem akadályoz meg senki. Én ugyan már ezerszer láttam a várost, mert nagyon szeretek sétálni, de szívesen megnéztem volna vele is. Nem úgy tűnt, hogy nagyon sokat látott belőle, ha most költöztek ide, akkor meg pláne nem. Mikor már egy kicsit felenged a szégyenlőssége, kifejezetten kellemes a társaságában lenni. Nem tudom, mi történhetett vele valójában, de úgy tűnt, valamikor mosolygós, vidám srác volt. Mintha valaki, vagy valami miatt megváltozott. Szerettem volna megnevettetni, jobb lett volna a mosolyát látni, mint ezt az „én nem vagyok elég jó” kifejezést látni az arcán. Jobban tetszett a mosolya, olyan volt akár a napsugár, egy borús napon. Melegség áradt tőle szét a szobában, a kutya is olyan boldogan csóválta a farkát ahogy látta. Furcsálltam a viselkedését, nem mindenkivel ilyen barátságos. Talán ez is egy jel volt ki tudja. A mikulás után a vikingekre terelődött a szó, na, tessék én hülye, felhoztam, és már megint megkaptam. Na, nem baj, tőle ezt sem volt rossz hallani. Ő angol. Hát igen, ez sok mindent megmagyarázott. Nem mintha unalmasnak tűnt volna, nem is hiszem, hogy csak attól, hogy a szigetországból származik, unalmas lenne. - Ugyan már, szerintem egyáltalán nem vagy unalmas –mondtam mosolyogva- Anglia szép ország, szívesen megnézném egyszer. Ott még sajnos nem jártam. Kedves volt, de még mennyire, és bátor is, nagyon. Az utolsó pillanatig harcolt, és ő is emelt fővel csatlakozott azokhoz a bátrakhoz, akik miatt a veteránok napját ünnepeljük. Én pedig, a hátra maradottak táborát erősítve csak azt tudom tenni, hogy igyekszem az embereket emlékeztetni, hogy az ő biztonságukért harcoltunk. - Igen így volt –mondtam mosolyogva. Nem szívesen forgattam magamban a gondolatot, bele gondolni is kellemetlen. Nem szeretek erre gondolni, mert sokszor nem adják meg a kellő tiszteletet az ilyen katonáknak. - Érdekes lehetett pókot tartani –mondtam mosolyogva, tényleg érdekesnek tartottam. Nekem Ginger az első háziállatom, őt így úgy hoztam el a bombakeresőktől, mikor szegénykének az orrába fúródott egy repesz, és nem tökéletes már a szaglása. Ezt az egy dolgot nem szeretem a hadseregben. Szegény kutyust kínozzák, amíg kiképzik, aztán amint „nem tökéletes” kiteszik. Ezért igyekeztem mindent megadni Gingernek, amit egy kutyának csak meg lehet adni. Talán el is kényeztetem kicsit, de imádom őt. Josht is láthatóan szereti, úgy bújt hozzá, mintha kötelező lett volna, azt hittem el se akarja engedni. - Nincs meleg, mert ott a légkondi –mondtam mosolyogva. Nem válaszoltam arra, hogy túl akar esni a sebei ellátásán. Nagyon csúnyák voltak, nem lehet csak úgy „túl esni rajta” valószínűleg sokáig tartott volna. De egy idő után eltolta a kezemet, mintha feszélyezné, az, hogy hozzá érek. - Hékás, még nem vagyunk készen –mosolyogtam- Legalább hadd ragasszam le, aztán készen is vagyunk. Jut eszembe, kérsz valamit, enni, inni? Esetleg, ha le szeretnél zuhanyozni, arra van a fürdőszoba.
- Áh, szerintem nem az. - De igen, csak nem akartam megsérteni. Általában minden nagyváros büdös, London se a rózsaillatáról híres. - Köszi, kedves tőled, de sajnos nincs időm várost nézni. De tényleg köszönöm. - Nem is az időhiánnyal van a baj, hanem azzal, hogy Max sose engedne el sehová, főleg nem egy másik emberrel. Megakarom egyszer nézni a várost, de ez egyelőre eléggé lehetetlennek tűnik. Másrészről Marcot még mindig csak pár órája ismerem, nem mernék elhagyatott helyekre menni vele. Gonosz dolog ilyet gondolni, de még magamban sem bízom, nemhogy másokban. Lehet, hogy ez normálisnak számít, de nekem baromi fura, hogy ennyire kedves és segítőkész. Én is mosolyogtam, de csak néha néztem rá. Mostanság egyetlen emberrel beszélgetek rendszeresen, aki megüt ha rosszat mondok, emiatt nem tudom, hogy egy beszélgetést hogy kell elkezdeni. Nagyon idegen. - Mert még nem ismersz. - Ez úgy hangzott, mintha majd később jobban megismerne. Hülyén fogalmazok, jobb lenne ha befognám és lelépnék, csak annyira fáj mindenem hogy belehalok. - A katonák nem is utazhatnak amikor akarnak, vagy...igen? - Kérdeztem bizonytalanul, nem akartam hülyeséget mondani. Gingert egy pillanatra sem engedtem el, egyfolytában simogattam és vakargattam a füle tövét. Megnyugtatott a jelenléte, mert hiába ilyen kedves Marco, jobban félnék ha Ginger nem lenne itt. Kár, hogy nem lehet kutyám, ők a legaranyosabbak. - Nem volt benne semmi érdekes, valójában sokkal unalmasabb mint egy kutya. De azért szerettem. - Idegesen fészkelődtem a kanapén, bizonyára halálra unja magát a pókos témától és a város elemzésről. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Feleslegesen félek, hiszen többet úgyse találkozunk, de akkor is. - Ha tudtam volna, hogy van kutyád akkor nem eszem meg a hamburgert. - Biztos imádja, bár látszik rajta, hogy nincs elhízva, biztos normális kajákat kap. Vannak olyan emberek akik pizzával tömik a kutyájukat, aztán csodálkoznak ha a súlyát se bírja el szegény állat. Hagytam, hogy Ginger bújjon hozzám, kicsit arrébb csúsztam amikor hozzáért valamelyik sebemhez. Közben folytattam a simogatást, örültem, hogy ennyire bír engem. Max szerint a kutyák senkit se szeretnek, mert hát állatok. Sose értettem a logikáját. - Igaz, bocsi, idióta vagyok. - Nagyot sóhajtottam és szégyenlősen lehajtottam a fejem. Már nem tudom, hogy jó ötlet volt-e feljönnöm, mert csak hülyét csinálok magamból. - Nem baj, már nem is fáj. - Vágtam rá gyorsan. - Oké, de akkor óvatosan. Nem köszi, az előbb ettem. - Még egy kicsit éhes voltam, de nem szeretnék bunkó lenni, egyszer adott már kaját. Fürödni se akarnék egy idegen ember lakásán, de az se túl kedves hogy véresen ücsörgök a kanapéján, ez is ugyanolyan bunkó dolog. - Rendben köszi, csak nincs mit felvennem. Mondjuk ezek a ruhák annyira nem is véresek...megoldom. - Ezután óvatosan felkeltem a kanapéról és határozatlan léptekkel elindultam a fürdő felé. - Köszi. - Kedvesen mosolyogtam rá, miközben azon járt az agyam, hogy miért nem mondtam nemet. Otthon is tudnék zuhanyozni, csak hát ki tudja Max mikor ér haza.
- -Büdös, büdös, de hozzá lehet szokni –mondtam mosolyogva, és komolyan is gondoltam. Olyan régen lakom már itt, hogy meg se érzem, ahogy a hangzavart se nagyon hallom meg. Néha, hogyha nagyon oda akarok figyelni, akkor hallom meg az emberek kiáltozását, meg az autók dudálását, de már az is csak fehér zaj. Az életem háttérzaja, mint minden más emberének is. Kit érdekel, ez csak egy város, ugyan olyan mit bármelyik. - - Ugyan már –mosolyogtam rá kedvesen. - – Az embernek arra van ideje, amire szán. Nem olyan nagy ám ez a város, mint amilyennek tűnik, metróval egész gyorsan be lehet járni. Nem tudtam eldönteni, hogy miért hárít mindent, de betudtam annyinak, hogy nem olyan haverkodós, mint én. Mindig is szerettem új barátokat szerezni, na meg nem is ártana meg néhány új barát. Akiket Finnországban hagytam, azok enyhén szólva sem voltak jó társaság, a sereg meg nem a legjobb hely a barátkozásra. Vagy lelőnek, vagy a barátodat lövik le, vagy haza mehettek, és akkor derül ki, hogy az Államok két ellentétes végében laktok. Az nem egy vicces dolog. Mikor leszállsz, és kisül, hogy a legjobb haverod, akivel hónapokon keresztül védtétek egymást bejelenti, hogy Los Angelesben lakik. Onnantól meg legfeljebb csak telefonon tudjátok tartani a kapcsolatot. Nem nagy barátság, ezért igyekeztem bebizonyítani Joshnak, hogy nem vagyok darabolós gyilkos, és nem fogom egy sötét sikátorban brutálisan meggyilkolni, csak barátkozni szerettem volna. Sosem fogom megérteni azokat az embereket, akik ennyire bezárkóznak, de nyilván oka van. - - Nem baj, majd megismerlek, remélem –mondtam neki mosolyogva, mintha csak a gondolataimra válaszolt volna - – De, utazhatunk, csak én most igyekszem gyűjteni egy kicsit. Sosem lehet tudni, mikor jöhet jól egy kis félre tett pénz –mondtam mosolyogva. Figyeltem, ahogy Ginger oda bújik hozzá, nem láttam még, hogy ennyire oda lenne valamiért. A legutolsó csajommal azért lett elég gyorsan vége, mert a kutya olyan szinten nem bírta elviselni, hogy az ajtón se hagyta belépni. Nem is volt baj, hogy nem hagyta, mert utóbb derült ki, hogy már amikor megismerkedtünk terhes volt, és ő sem tudta, hogy kitől. Úgyhogy onnantól biztos voltam benne, hogy Gingernek van valami érzéke ehhez, és mindig hallgattam rá ilyen kérdésekben. - - Nekem érdekesen hangzik, a pók egy nagyon menő állat –mondtam mosolyogva, annó, kölyökkoromban minden féle extrém háziállatokat akartam, de egyet sem kaptam. Főleg mert nem volt rá pénzünk, de azért is, mert a szüleim tutira kinyírták volna egy perc alatt. - - Jaj ugyan, nem kap soha hamburgert –mondtam mosolyogva - – Még a végén meghízik itt nekem, és elpusztul. Szeretném, ha hosszú élete lenne –mondtam mosolyogva megsimogattam a kutya fejét. Láthatóan nem izgatta a dolog, nagyon el volt foglalva a vendégünkkel, megnyugtató, hogy ennyire oda van érte. - - Dehogy vagy idióta, ne mondd ezt magadra –mosolyogtam. Nem szeretem, ha valaki így le nézi magát, nem lenne szabad senkinek azt mondani magára, hogy idióta. Ebből lesz a negatív énkép, aztán meg a depresszió, és Josh túl kedves ahhoz, hogy ez történjen vele. Arra nem válaszoltam, hogy most evett, nem kötelező semmi. Mosolyogva figyeltem, ahogy a fürdő felé indult, de nagyon véresek a ruhái, és nem kellene vissza vennie őket. Ha én adok neki ruhát, az meg nagy lesz rá, meg hát ki tudja, látjuk-e még egymást. - - Ha gondolod –szólok utána mosolyogva- - Ott van a mosó meg a szárítógép egymás mellett, be teheted a ruháidat egy gyors mosásra aztán meg szépen megszáradnak. Nem több egy fél óránál.
Egyetértően bólintottam egyet, mert hát tényleg meg lehet szokni. A nagyvárosokban alapból több ember él ugye, ergo büdösebb is. Ettől függetlenül New York nagyon szép, annak ellenére is, hogy a nagy részét még nem is láttam. Nem is akartam tovább sértegetni a várost, mert hiába finn, attól még itt lakik, ezért az országért harcol. Én még egy csokit se tudnék megvédeni. - Eh, ezt tipikusan olyanok mondják akik nem jártak egyetemre. - Bizony, és én mellette dolgozom is. Max miatt egyébként se lenne időm semmire, mindig kitalál valamit csak azért, hogy ne tudjak másokkal találkozni. Szívesen szakítanék időt másra, de nem tudok. Kicsit féltem, hogy a bunkóságommal hamar megutáltatom magam Marcoval, de egyelőre nem dobott ki. Általában az állatok szeretnek engem, de Ginger különösen fel volt dobódva miattam. Próbáltam kielégíteni a simogatási igényét, csak nincs nyolc kezem. Olyan jó amikor valakinek van kutyája, és az még aranyos is mikor a Marcohoz hasonló nagy emberek szobacirkálókkal az oldalukon mászkálnak. Ginger korántsem nevezhető kicsinek, de így legalább jobban lehet gyömöszölni. Legszívesebben hazavinném magammal. Meglepett, hogy meg akar ismerni, nem is tudtam rá mit felelni, csak mosolyogtam, és próbáltam nem zavarba jönni. Nagyon furcsán viselkedem vele, szóval kétlem, hogy valaha is látni akarna még. - Igaz, de egy lakásod van Manhattanben, nem lehetsz szegény. - Én nem tudok félretenni, Maxnek szokása elvenni a fizetésem, vagy ha ad valamennyit az nem túl sok. - Tényleg az. - Feleltem mosolyogva. Hiányzik az a pók, nagyon szerettem. Tudom, hogy túl érzékeny vagyok, nem kéne mindenhez ennyire kötődnöm, de nehéz megállni. - Túl szigorú vagy, egy hamburgerbe nem hal bele. Biztosan örülne neki. - Talán jobb is, hogy nincs kutyám, mert halálra etetném szegényt. - Oké-oké. - Már abba is hagytam, nem akartam előtte sajnáltatni magam. Igazam van, mert idióta vagyok, de nem kell erről mindenkinek beszámolnom. - Köszönöm. - Feleltem csak ennyit, majd eltűntem a fürdőben. Gyorsan levetkőztem és betettem a ruháimat a mosógépbe, aztán miután elindítottam hamar lezuhanyoztam. Siettem, nem akartam bunkó lenni. Nagy nehezen találtam törülközőt a szekrényben, és miután a ruháim megjárták a szárítógépet vissza is vehettem őket. Visszamentem a nappaliba, Gingertől már el is köszöntem. - Mégegyszer köszi....hogy nem daraboltál fel, és hogy segítettél. - Mondtam mosolyogva. - Akkor..ühm...szia. - Nagyon nem akartam visszamenni Maxhez, de muszáj volt. Sietősen elhagytam az épületet és elindultam hazafelé, vissza a pokolba.
Kezdőlap
//