Honvágyam van, legszívesebben hazamennék a családomhoz, de nem lehet. Max nem engedné. Utálok lenni, mert rajta kívül nem ismerek itt senkit, és nem is hagyja, hogy barátokat szerezzek. Az otthoni haverjaimat is rühellte, ezért most meg akarja előzni, hogy másokkal beszélgessek. Reménykedtem benne, hogy a költözés miatt megváltozik, kedvesebb lesz, vagy csak nem ver meg annyiszor. Tévedtem. Javulás helyett minden rosszabbra fordult. Rajtam vezeti a le a munkája miatt felgyülemlett feszültséget, de nem szólok érte semmit. Nem merek. Nem akarok. Szerzett nekem munkát, miatta járhatok újra egyetemre, nem szabad hálátlannak lennem. Ha kidobna nem lenne hová mennem, bár tény, hogy néha lennék inkább hajléktalan. Az a baj, hogy még így is annyira szeretem...nem tudnék nélküle élni. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem kölcsönös, hiszen szinte naponta ver, már sok emberrel megcsalt, de....akkor is...nem akarnám elhagyni. Tegnap is megvert, amiért túl későn értem haza. Tovább maradtam bent az étteremben, nem tudtam, hogy emiatt is mérges lesz. Biztos megint túl feszült. Előfordul. Hajnali három körül sikerült végre elaludnom, mert addigra Max is lenyugodott. Másnap általában újra normálisan szokott viselkedni, legalábbis ez eddig így volt. Úgy tűnik, hogy New York a legrosszabbat hozza ki belőle. Délben az üvöltözésére keltem, amiért nem vettem neki kaját. Teljesen be volt baszva, de még részegen is nagyot üt. Sokkal erősebb és nagyobb nálam, de akkor se ütnék vissza ha nem lennék ennyire gyenge. Sose bántanám akkor se ha tudnám...meg is ölne érte. Párszor ököllel az arcomba ütött, gyomorszájon rúgott és hasonlók, most megúsztam ennyivel. Ezután nagy nehezen felöltöztem, mert miután megvert és kialudta magát leküldött kajáért. Látott valami hamburgerest a múltkor, onnan kell neki valami. Szerencse, hogy tudom melyik a kedvence. Szinte mindig mindenből ugyanazt eszi, nem szereti a változatosságot. Én ma még semmit se ettem, de nincs is étvágyam. Elmúlt délután egy, de a hasam se korog. Csak baromira fáj. Elég hülyén nézhetek ki, ahogy az utcán dülöngélek összegörnyedve, mert a fájdalom miatt képtelen vagyok kiegyenesedni. Az orromból már nem ömlött a vér, de a szürke pólómat így is sikerült teljesen összevéreznem. Szédültem, a mellettem elhaladó emberek úgy néztek rám, mintha részeg lennék. Vagy háromszor eltévedtem, hiába mondta el Max, hogy merre találom azt a hamburgerest. Smokin' Burgers. Aranyos név. A bordáim is fájtak, de nem emlékszem rá, hogy ott is megrúgott volna. Lehet, hogy túl erősen vágott a falhoz. Lehajtott fejjel csoszogtam keresztül a Central Parkon, szégyelltem magam amiért ilyen külsővel ki mertem lépni a lakásból. Mondtam Maxnek, hogy nem vagyok jól, de nem érdekelte. Sose érdekli. Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam a kisbuszt, ahol a hamburgereket csinálják. Vettem egy mély levegőt, miközben halkan nyüszögve kiegyenesedtem. Ha zombiként kullogok oda nem fognak kiszolgálni. Lassú léptekkel közelítettem meg a kiszolgáló ablakot, aztán gyorsan a peremének dőltem, hogy ne zuhanjak össze. - Én...öhm.. - Köszönni is elfelejtettem, nem is néztem fel, hogy ki áll előttem, hanem próbáltam összeszedni a gondolataimat. Elfelejtettem, hogy mit kell vennem. - Bocsánat, jó napot... - Tettem hozzá gyorsan, nem akartam bunkó lenni. Most már felnéztem a férfira, de annyira összemosódott előttem a világ, hogy csak annyit láttam belőle, hogy férfi, és hogy magas. - Egy...egy dupla sajtburgert szeretnék baconnel, hagymával, és.... - az orrnyergemet dörzsölve próbáltam meg gondolkodni, de ettől a mozdulattól újra felszisszentem. A másik kezemmel a hasamat fogtam, de ez nem segített a fájdalom enyhítésével - ...minden mehet bele. - Aztán kiválogatom, hogy Maxnek mi kell. Nincs több ötletem. - Mennyi lesz? - Kérdeztem suttogva. Hülyét csinálok magamból, megnézhettem volna én is az árakat, de már mindegy. Ide se jövök többet.
Az a nap, is átlagosan indult, reggel egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy találkozás teljesen a feje tetejére állítja az egész világomat. Lassan egy éve vagyok itthon, így a hamburegest is csak nemrég nyitottam meg. Be akartam tartani az ígéretemet, és amúgy is… kellett valami elfoglaltság. AZ, hogy otthon ülök napszámra, és bámulom a tv-t, nem nekem való. Ezért fogadtam örökbe egy kutyát, és ezért öltem bele minden centemet a kisbuszba. Szerencsére gyorsan sikeres lettem, úgy tűnt, van valami természetes tehetségem a hamburgerek és hot dogok készítéséhez. Na meg nem mellékesen baromira élveztem. Így nem volt nagy megerőltetés aznap is felkelni, és elmenni, dolgozni. A nap viszonylag csendesen telt. Persze, ez attól is függ, hogy ki mit nevez csendesnek. Nálam az, hogy egy-egy részeg, szét csúszott szerencsétlen veterán üvöltve magyarázza, hogy ő miért nem fogja azt a minimális összeget kiadni a hamburgerért, teljesen megszokottnak számít. Ilyenkor viszek le egy kicsit az árból, ha nem akarja kiadni érte az egy dolcsit, akkor oda adom 30 centért, és máris helyre áll a világbéke. Tudom, hogy milyen nehéz nekik. Hogy az úgy nevezett veterán központok szarnak a fejükre magas ívből, azzal a felkiáltással, hogy úgyis mind árokban alvó lecsúszott csövesként végezzük, akiket szépen csendben felzabál a PTSD, miközben az emberek, akikért harcoltak, elsétálnak mellettük az utcán. Így, ha legalább annyival javíthatom sorstársaim helyzetét, hogy minden nap pár dollár fejében enni adok nekik, megteszem. Ezért csapom a fejembe minden reggel a terepszínű baseball sapkát, kötöm fel az ugyan csak terepmintás kötényt, és állok be a pult mögé, a legnagyobb melegben is. Nem mintha engem nem kísértene a harctér. Sokszor van úgy, hogy az éjszaka közepén hívom fel Nicket, az egykori felügyelő tisztemet, azzal, hogy nem tudok aludni, mert a fegyverek ropogását, és a halálsikolyokat hallom. Ilyenkor nem telik bele egy negyed óra és ő az ajtómban áll két doboz sörrel. Felesége, és kisgyereke van, mégis mindig szakít időt arra, hogy velem foglalkozzon, hogy vissza tudjak illeszkedni a hétköznapi világba. Bár a felesége Sarah is sokat segít ebben. Szinte náluk nevelkedtem mikor ide kerültem, nekik köszönhetem, hogy Norfolkba mentem, és ők kísértek ki először a repülőhöz, ami Irakba vitt. Olyanok nekem, mint a szüleim, sokat köszönhetek nekik. Az éttermet is segítettek felfuttatni. Ha ők nincsenek, kisiklott volna az életem. Ahogy ezen gondolkodom, szinte fel sem tűnik, hogy hogy repül az idő. A reggel lassan délre vált, majd délutánba fordul, és megint arra leszek figyelmes, hogy csak enni álltam meg. Na, nem baj. Szeretem ezt az életmódot, mát nem tudnék máshogy. Épp unottan bambultam kifelé, a kiadó pultra támaszkodva, amikor megláttam egy furcsa alakot közeledni a park felől. Vékony fiú volt, és nagyon görnyedten görnyedten jött, mintha fájna valamije. Figyeltem, ahogy egyre közelebb érve kihúzza magát, és magamban már össze is raktam, hogy valószínűleg megverték. Ahogy oda ért hozzám, a pultra támaszkodott, valószínűleg azért, hogy ne essen össze, és már kezdtem érezni, hogy valami nagyon nem stimmel vele. - Szia! –szóltam hozzá, a tőlem megszokott vidám hangnemben, és hallgattam a rendelését. A következő pillanatban, valami hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam a kisbuszt, és kipattantam az ajtaján. - Mielőtt bármiféle sajtburgert csinálok, te leülsz szépen kicsit. –fogtam meg egészen óvatosan a karját, hogy bevezessem a buszba. Lecsuktam a kiadó ablak feletti redőnyt, hogy most zárva vagyok, és betereltem az erőtlenül tiltakozó fiút. Bent leültettem egy székre, jeget vettem elő a fagyasztóból, és a kezébe nyomtam, hogy jegelje a sérülésit nyugodtan. Kitöltöttem neki egy nagy pohár kólát, ilyenkor jobb, ha cukrosat iszik az ember, segít a test sokkját kicsit lejjebb vinni. Pár perc múlva, mikor már nem tiltakozott, csak csendben jegelte az arcát, leguggoltam, hogy egy vonalban legyen az arcunk. - Mi történt veled? Nem tűnsz egy balhés típusnak. Talán megtámadtak? –kérdeztem kedves, nyugodt hangon, nem akartam megijeszteni, de tudni akartam mi a helyzet, hogy kell-e esetleg rendőrt hívni, vagy ne adja isten mentőt.
Szeretném, hogy vége legyen ennek az egésznek. Hogy Max valami okból szakítson velem, és örökre békén hagyjon. Olyan jó lenne. De másrészről rettegnék, ha elhagyja. Egyedül lennék ebben az idegen városban. Annak ellenére, hogy szinte naponta ver, csomó neki köszönhetek. A munkámat, az egyetemet, éhen halnék ha ő nem lenne. Próbálok mindent megtenni amit akar, de még így is hálátlannak tart. Igaza van, de ennél többet már nem tudok tenni. Tudom, hogy nem szeret. Arra is fel vagyok készülve, hogyha egyszer nagyon bekattan meg fog ölni. Kinézem belőle, már nem egyszer mondta, hogyha elszököm akkor megtalál és kinyír. Nem értem, hogy miért lett ilyen. A szülei egész normálisak, de biztos történt valami gyerekkorában. Valami ami ezzé tette. Senki se születik gonosznak....szerintem legalábbis nem. Sokszor megfordult a fejemben, hogy jobb lenne ha nem mennék haza, de rajta kívül senkit se ismerek itt. Londonban ez máshogy volt, de ott meg nem mertem senkinek elmondani. Max a legjobb színész a világon, bármit elhitet bárkivel. Velem is elhitette a kapcsolatunk elején, hogy kedves és hogy sose bántana. Ha lenne kocsim könnyebben eljutottam volna a hamburgeresig, de nem volt időm letenni a jogsit. Az utcára is próbálok minél ritkábban kilépni, mert baromi kellemetlen, hogy mindenhová kék-zöld foltokkal megyek. Egyébként Max nem venne nekem saját autót, a sajátját meg nem adná oda. Szerinte ehhez is túl béna vagyok, nem kell, hogy tömegszerencsétlenséget okozzak. Először fel se tűnt, hogy a pultra támaszkodtam. Ennél bunkóbb dolgot nem nagyon tehettem volna. Hallottam, hogy valaki beszél hozzám. Fura akcentusa volt, de aranyos. Köszönt nekem, amire én halványan elmosolyodtam, de ez az apró cselekedet is iszonyú fájdalommal járt. - Nem akarok leülni, csak egy hamburgert szeretnék... - Feleltem erőtlenül, és hiába ellenkeztem, ezt valószínűleg meg se érezte. Ha nem fogott volna akkor biztosan összeesem, így jobbnak láttam, ha inkább nyugton maradok. Még mindig homályosan láttam, sejtettem, hogy a kisbuszban vagyok, már csak a finom illatok alapján is. Ekkor éreztem igazán, hogy mennyire éhes vagyok. A jeget elfogadtam, de először nem tettem az arcomhoz. Miért ilyen kedves? Nem is ismer. Lehetnék egy benarkózott elmebeteg is. A jégtől már elkezdett lefagyni a kezem, ezért nagyot sóhajtva a bal szememre tettem, ott fájt a legjobban. Kezdtem egy kicsit jobban látni, a kólát nem fogadtam el, csak megráztam a fejem. Miután leguggolt elém lehetőségem volt kicsit jobban megnézni az arcát. Szépek a szemei. Meg úgy az egész ember...eh. - Én...öhm... - Természetesen nem akarom elmondani az igazat, ez az én privát ügyem. - Igen, kiakartak rabolni, de sikerült elmenekülnöm. A barátnőmnek akarok hamburgert venni, jó hogy nem tudták elvenni a pénzem. - A terepszínű baseballsapkából és a kötényből ítélve katona lehet. Ők olyan tipikus heterok....tipikus homofób heterok. Ha elmondanám, hogy barátom van rögtön lebuzizna és kidobna a buszból. - Nem kellett volna miattam bezárnia. - Nem lehet sokkal idősebb nálam, de nem akarom tegezni. Megpróbáltam elővenni valamennyi pénzt a sebemből, de megint felszisszentem, az oldalam is nagyon fájt. - Már jobban vagyok, köszönöm... - Tettem hozzá kedvesen, miközben a pénz kivevésével szenvedtem. Régebben amikor a sérüléseimről kérdezgettek általában megpróbáltam bunkón visszavágni, hogy békén hagyjanak. Ezzel csak az a baj, hogy én képtelen vagyok bárkivel is bunkóskodni. Mintha egy hörcsög akarna gyilkolni. Lehetetlen. Ő vele nem is akarok...nem tudom miért. Helyette próbálom kulturáltan lerázni. - Kifizetem...a kólát is - Felakartam állni a székről, de hamar visszaültem. Fantasztikus. Ha elkések Max még jobban megver.
- Értem. Nos, akkor ez tényleg szerencse volt. – hagyom annyiban a faggatózást. Nem akarom firtatni, mert láthatóan nem akar róla beszélni, de szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem az történt, amit elmondott. Ki akarták rabolni… hát persze. Ha így volt, hol van az említett barátnő, és miért nem láttam rajta olyan sebeket, amik arra utalnak, hogy ő is támadott. Ezek a sebek, a szeme alatti sötét karika, és a betört orr, mind a védekezés sebei. Mintha egy bántalmazó okozta volna őket. Lehetséges, hogy az a bizonyos barátnő erőszakos… vagy az apja. Esetleg egynemű párkapcsolatban él, és a párja veri. Honnan is tudhattam volna, de nem is érdekelt. Egy reszkető, megvert fiút láttam magam előtt, aki lelkileg elég erős ugyan, hogy elviselje mindezt, de fizikailag már nem ennyire szívós. Csak azt akartam, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Hogy ne fájjon neki annyira, hogy úgy közlekedjen, mintha a közeli zombi-film forgatásáról szökött statiszta lenne. Nem érdekel senki nemi irányultsága, amíg normálisan szólnak hozzám. Míg ő a széken jegelte a sérülését, én a pult felé fordultam, hogy elkészítsem a rendelését. Még jó, hogy a memóriám nem egy aranyhaléhoz hasonló. Lassan, komótos mozdulatokkal kezdtem el formázni a darált húsból a pogácsát, miközben néha hátra pillantottam rá. Minden mozdulatomat direkt lassítottam, hogy minél tovább maradhasson a busz biztonságában. Mindig is ilyen voltam, szívemen viseltem mások sorsát, és ebben a szép arcú fiúban volt valami. Magam sem tudtam megmondani micsoda, de megfogott valami benne, és segíteni akartam neki. - Nem olyan nagy ügy, a bolt nem megy csődbe ettől a pár perc zárva tartástól. Most jobban érdekel, hogy veled mi van. És légy szíves, ne magázz! –mosolyogtam rá kedvesen, ahogy egy pillanatra felé fordultam a grill lapon sercegő hús felől. – A nevem Marco! – mondtam, és fent hagytam a hangsúlyt, hogy ő is be tudjon mutatkozni ha akar. Miután rutinosan csak keresztnévvel bemutatkoztam, megengedtem magamnak, hogy végig járassam rajta a tekintetemet. Egyre többször kaptam magamat azon, hogy az utcán egy jó csaj helyett, egy hozzá hasonló, vékony fiú után fordultam meg, és néztem végig rajta elismerően. Kezdtem érezni, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Most is, az első gondolatom róla nem az volt, hogy menő a cipője, vagy ilyesmi, hanem az, hogy milyen aranyos arca van. Nem értettem magamat, de tudtam, hogy nem szabad ellen állnom bármilyen érzés is tör rám. Anno Nick terapeutához járatott, néha elmentem hozzá, bevetések előtt, meg után meg persze kötelező. Mind a két agyturkász azt mondta, hogy a nemi identitás nem egy olyan dolog, amitől félni kéne, és 29 évesen még nyitottnak kell lenni mindenre. De nem tudtam, soha egy pasival elképzelni magam. És tessék, azon gondolkodtam, hogy egy idegen srác, akit úgy szedtem össze, mint valami sérült kikutyát milyen aranyos. Inkább gyorsan elhessegettem a gondolatot, nem volt se kedvem, se energiám ezzel foglalkozni. - A kóla ajándék –mosolyodtam el – Az ital mindig ingyen van – tettem hozzá gyorsan, mielőtt azt hitte volna, hogy könyöradományt adtam neki. Nem tűnt olyannak, aki szereti, ha pátyolgatják, vagy sajnálják, és nem akartam az irgalmas szamaritánus képében tetszelegni. – A hambi pedig 1 dolcsi lesz. – mondtam az árat, és láttam, hogy megleptem vele. Nem ő az első. Sokan jönnek ide, akik gurmanságból ki akarják próbálni a kajámat, és egy kisebb vagyont akarnak fizetni, majd meglepődnek, az 1 és 3 dollár között mozgó áraimtól. - Igen, jól hallottad –mosolyogtam rá, majd vissza fordultam a pulthoz össze rakni a szendvicset. – Ezért is mertem ilyen nyugodtan bezárni, hogy kicsit meg tudj pihenni idebent. Nem a profitért csinálom.
- Igen...nem ismerem még valami túl jól a várost, nem tudom merre nem ajánlatos menni. - Ebben nincs semmi hazugság, hiszen el is tévedtem már nem egyszer amióta itt vagyunk. A Nagy Alma nagyon szép, de nekem örökre London marad az otthonom. Mostanában biztos, hogy nem utazhatok haza. Itt az egyetem és a munkám is, örülök hogy van saját pénzem, és nem kell mindenben Maxre támaszkodnom. Rajta lehetetlen kiigazodni. Azt akarja, hogy teljesen tőle függjek, közben pedig ő segített munkát találnom. Nem a pincérkedés az álmom, de a suli mellett ennél jobb nincs. Igaz, hogy sokszor hulla fáradtan esek haza, aztán még a barátom "vágyait" is ki kell elégítenem. Néha olyan az életem, mint egy rémálom, csak ebből nem lehet felébredni. Örültem, hogy a férfi elhitte a béna mesémet, amiben volt egy-két logikai bukfenc, amik csak utólag estek le. Ennél azért jobban szoktam hazudni. Az arcomat még pár percig jegeltem, miközben óvatosan figyeltem ahogy a másik a hamburgert készíti. Nem is tűnt fel, hogy ilyen magas. Hogy is vettem volna észre, ha előttem guggolt...istenem. A karja is vagy kétszer akkora, mint az enyém, bár ez nem túl nehéz. Régen, még Max előtt eljártam edzeni, de már nem. Mostanában enni se szoktam annyit, ritka alkalom, hogy most megéheztem. Ezeknek a hambiknak isteni illatuk van. Igyekeztem nem túl feltűnően bámulni, amikor rám nézett gyorsan elkaptam a tekintetem. Katona létére kedves arca van. Lassan abba kéne hagynom ezt a katonázást. Homofóbnak tartom, közben meg én vagyok itt a legelőítéletesebb. Vannak jó fej katonák is....végül is a hazájukat védik. Én képtelen lennék embert ölni, a vért, a szétloccsant agyak látványát se bírnám. - Ez igaz, csak nem akarom, hogy elhíresztelje valaki, hogy néha csak úgy bezárnak. Jól vagyok, tényleg. Holnapra már semmi bajom se lesz. Bocsi... - Idegesen megvakartam a tarkóm, legalábbis megpróbáltam. Remélem nem bántottam meg a magázással, csak udvarias akartam lenni annak ellenére, hogy szerintem maximum öt évvel lehet nálam idősebb. Engem szinte mindig fiatalabbnak néznek a koromnál, számtalanszor kérték el a személyimet amikor alkoholt vettem. Nagyon idegesítő. - Joshua....de mindenki Joshnak hív. - Viszonoztam a mosolyát, aztán a padlót kezdtem el vizslatni. Mintha égne az arcom....ahj, most biztos hülyének néz, mi lehet annyira érdekes a padlóban? Vettem egy mély levegőt, hogy visszarázódjak a valóságba. Nem kell zavarba jönnöm, nem vagyok már tizenöt. - Londonban sose hallottam ilyenről. Itt, ahol dolgozom csomó pénzt elkérnek egy üdítőért, sajna. - Ez egy kicsit a KFC-re emlékeztet, bár ott fizetni kell érte, és csak utána lehet újratöltetni ahányszor csak akarjuk. Meglepődtem, amikor elmondta, hogy mennyi a hamburger. - Jó olcsó. - Elismerően bólintottam egyet, utána kihalásztam a zsebemből az egy dollárost és magam mellé tettem. Tiszta kaja a keze, inkább ne fogdossa. - Ez nagylelkű dolog, ha mellette meg lehet élni valami másból.- Mielőtt folytathattam volna megcsörrent a telefonom, amitől összerezzentem. Nagyot nyelve fészkelődtem egy kicsit a széken, a jeget is magam mellé téve. Tudom, hogy ki hív. Nem fogom felvenni. Ezt később biztosan meg fogom bánni, de nem akarok hazamenni....most még nem. Megvártam, míg a mobilom elcsöndesül és úgy csináltam, mintha mi se történt volna. - Nem ismersz gyógyszertárat a közelben? - Muszáj vennem fájdalomcsillapítót, mert már sírhatnékom van, annyira szúr az oldalam és fáj a fejem. Nem akarok puhánynak tűnni egy vadidegen előtt, de egyre nehezebb tartanom magam
- Nem jó dolog itt eltévedni, mert látod, ilyen dolgok tudnak történni az emberrel. –megyek bele a meséjébe. Ha ő el akarja hitetni velem, hogy kirabolták, ám legyen. Nehezen, de elhiszem. Mert tudom, hogy akit megtámadnak az utcán az általában nem így néz ki, hanem sokkal rosszabbul. Rajta nincsenek olyan sebek, amik arra utalnak, hogy védekezett volna, ő egyszerűen csak hagyta, hogy megtörténjen. De oké, beveszem a mesét, mert amúgy egészen hihető. Erre felé szinte minden napos az ilyen, sok a részeg, agresszív hajléktalan, vagy épp drogos idióta, akik 1 dollárért is képesek megkéselni az embert. Sok ilyen ember közülük az országért harcolt, mint én, de ők nem voltak ennyire szerencsések. Lám, mit ér egy barát, meg egy kis üzleti érzék. - Nem, ezt a holnapra kutya bajom sincs, szöveget nem nyalom be! –mondom mosolyogva, és tényleg nem vagyok hajlandó ennyiben hagyni. Komoly sérüléseket szenvedett, olyanokat, amik egy katonának is becsületére válnának. Ezt nem lehet csak úgy kialudni. Ha kell, felráncigálom a lakásomra, hogy ott pihenhesse ki magát. Nem tudok csak így elmenni az erőszak mellett, főleg, hogy ez a fiú elég vékony, és nem is túl magas, egy szóval nem egy harcos alkat. Míg haza botorkál, bármi baja is eshet, amíg itt van a buszban, legalább tudom, hogy nem kell aggódnom érte. Bármi is történt vele, mélységesen felháborít. Azért harcolok, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, pedig Amerika nem a szülőhazám. Mégis, ennek az országnak köszönhetek mindent, amim most van, így örömmel védem meg. - Nagyon örülök Josh –mosolygok, és egy pillanatra kezet rázok vele. A keze puha, kicsit már nőies, bár az első pillanatban könnyen kiszúrható volt, hogy nem egy díjbirkózó. Ilyen alkattal, nem csodálom, hogy így helyben hagyták, de az is igaz, hogy ez az alkat sérülékenyebb, és ilyen állapotban jobb, ha nem hagyom magára. - Tudod, ez az egész kóceráj egy alapítványnak is felfogható. Egy dolcsija még a leg szegényebbeknek is van, és így abból is jól tudnak lakni. Úgyhogy ne törődj a pénzzel –mosolygok, szeretem, mikor ezt elmondhatom. Büszke vagyok rá, hogy nem csak a harctéren, de itt is segíthetem a hazámat, és az embereket, akik benne élnek. Bár nem itt születtem, mégis büszke Amerikai vagyok, így szívemen viselem a leg szegényebbek, és az elesettek sorsát. És ez a fiú most segítségre szorul, most rá kell koncentrálnom. - Hát, gyógyszertárat, azt nem tudok… de a kocsim itt parkol, a lakásom meg körülbelül 3 saroknyira van. Semmi hátsó szándékom nincs, nem vagyok pszichopata tömeggyilkos, de a lakásomon van tiszta víz, kötszer és fájdalomcsillapító –mosolygok, és felé nyújtom a kezem. – Jobb, mint az olaj szagú buszban nyomorogni nem?
- Tudom, de legalább még élek. Legközelebb megpróbálok nem eltévedni, csak sikerül. - Azt már tudom, hogy az a hamburgeres amit Max annyira bír merre van. Bár a késésem után valószínűleg ide többet nem fog elküldeni. Ez a megtámadós történet annyira béna és átlátszó, hogy az valami hihetetlen. Ennél azért jobban szoktam hazudni. Az emberek egy része felháborodna az igazságon, de a többséget nem is érdekelné, esetleg kiröhögnének. Mondani mindig könnyű, hogy hagyjam ott, lépjek le, vagy szóljak a rendőröknek. Egyiket se merem megtenni, mert úgy is utánam jönne és megtalálna. Valószínűleg nem is hinnének nekem, Max mindenből kimagyarázza magát. Nem csak azért nem beszélek róla, mert félek a következményektől. Szégyenlem magam, ezért is örülnék neki ha ez az egész sose derülne ki. Nevetséges vagyok és még szánalmas is. Ha esetleg tényleg megtámadnának az utcán Max azért is megverne, mert hogy az én hibám. - Pedig így van, holnapra már jobban leszek. - Mosolyogtam én is, bár én csak halványan. Ő legnormálisabb ember akivel eddig találkoztam a városban. Egyszer kértem valakitől segítséget, mert eltévedtem – hát igen -, de elküldött a francba. Hallottam, hogy a new yorkiak nem a kedvességükről híresek, és úgy tűnik, hogy tényleg nem. Persze ez nem csak itt van így, Londonban is vannak bunkó emberek. Ennek ellenére inkább lennék ott, mint itt. Hiányzik a családom, még úgy is, hogy nem segítettek amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. Megértem őket, Max mindenkit képes megfélemlíteni. Vagy egyszerűen csak nem hiszik el, hogy nem az az aranyos cégvezető, mint akinek beállítja magát. Néha megfordult a fejemben, hogy az egyetlen kiút ebből már csak a halál lehet, de végül sose tettem meg. Nem akarok gyáva lenni, plusz ha esetleg nem sikerülne akkor utána még jobban szenvednék. - Ühm, én is... - Most nem hazudtam, örülök, hogyha ilyen hülye módon is, de találkoztunk. Kissé félve nyúltam előre, hogy kezet fogjunk, de rájöttem, hogy nem harap. A kezem szinte eltűnt az övében, és lehetett érezni rajta, hogy nem egy irodában dolgozik. Még így is puha volt, és szerencsére nem roppantotta össze a kézfejem. Marco. Fogalmam sincs, hogy milyen nemzetiségű lehet, de az akcentusából ítélve talán európai. Igen, ezzel nem nagyon szűkítettem le a kört. - Hová valósi vagy? - Kérdeztem halkan, az ujjaimat tördelve. Nem akarok tolakodó lenni, szokatlan tőlem, hogy kérdezek, és nem csak bólogatok kommunikáció helyett. Ha agyrázkódásom van érthető ez a viselkedés. Ha meg nem, akkor...akkor nem értem. - Szép megvalósítás. - Feleltem csak ennyit, hülyének éreztem magam amiért pont ide jöttem. Nem vagyok szegény, helyettem kaphatott volna egy rászoruló hamburgert. Most már mindegy. Már nem mosolyogtam, még az is fáj. Szegény potyára csinálta meg a hambit, de azért hazaviszem, hátha Max megeszi ha visszaért. Tudom, hogy nem dolgozni ment, ilyenkor biztosan nem. Mindketten tudjuk, hogy egyfolytában megcsal, de nem hozhatom fel. Marco szavain meglepődtem, először nem is tudtam, hogy mit kéne erre felelnem. Itt él, de nem ismer a közelben egy gyógyszertárat sem? Nemet kéne mondanom, mert ha felmegyek hozzá és valahogy kiderül....azért kinyírnak. - Egy pszichopata tömeggyilkos is pont ezt mondaná, nem? - Szélesen elmosolyodtam, persze tudtam, hogy nem megölni akar. Vagyis reméltem. Simán leléphetnék és kereshetnék magamnak gyógyszertárat, de menni is alig bírok. Olyan....jó vele beszélgetni, még úgy is, hogy inkább ő beszél én meg válaszolok. Nem lehet valami izgalmas neki. - Nekem tetszik a busz is, kajaillata van. - Három saroknyira? Nagyjából én is annyit jöttem, de biztos nem arra lakik, hanem a másik irányban. Lehet, hogy hülye ötlet felmenni egy idegenhez akit nagyjából fél órája ismerek, de az életem már így is egy nagy hülyeség. Ha meg mégis megöl legalább megszabadulok minden problémámtól. - Oké, mehetünk, és köszönöm, hogy segítesz. - Megfogtam a kezét, amit odanyújtott, miközben felkeltem a székről, de aztán gyorsan el is engedtem. Ettől majdnem vissza is zuhantam, de végül sikerült megtartanom magam. Megpróbáltam egyedül lépni kettőt előre, hogy ne tűnjek egy rakás szerencsétlenségnek, igaz ezzel már elkéstem. - Mégegyszer köszönöm. - Sokan megmondták, hogy idegesítő amikor sokszor köszönök meg valamit, vagy kérek bocsánatot, de nem tehetek róla. Nem akarok hálátlannak tűnni. Miután a hamburger be lett csomagolva azzal együtt vártam, hogy Marco kinyissa a kisbuszt. - Minden sérültet felhívsz a lakásodra? - Ezt viccnek szántam, de elég hülyén jött ki. - Nem fogok zavarni? Ha ott a feleséged, vagy a családod. - Nem vagyok valami szép látvány, így ha van ott valaki akkor inkább nem megyek. Túl sokat kérdezek, jobb lenne ha végre befognám. Újra kerültem a tekintetét, helyette a buszt vizslattam amíg még bent voltunk.
Kezdőlap
