Felkocog azon a megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőfokon, amelyek barátja lakásához vezetik, aztán szusszan egyet, mielőtt kopogás helyett kulcskeresésbe kezdene. Elkallódott virágcserepek alá les be izgatottan, aztán a rozoga szekrény fiókjait húzza ki szépen sorjában, már majdnem elégedett mosoly kúszik az arcára, mikor végső elkeseredésében felhajtja az ajtó előtt heverő szőnyeget, halkan felnevet, ahogyan meglátja azt, amit keresett. Lehajol, mutató és hüvelykujja közé fogja, cicceg egy sort, aztán bedugja a zárba és elfordítja, az meg megadja magát, kattan a zár, Josh pedig visszahelyezi azt, ahol találta, aztán belép.

- Jóóóó reggelt! - Hosszan nyújtja el a szót, ahogyan azon morfondírozik, hogy le merje-e rúgni a cipőjét, vagy inkább a higiéniai okok végett tartsa-e magán. Végül persze győz a józan esze, cipőstül trappol egészen a konyháig, vagy addig a helyiségig, amit amúgy kamrának is vétek lenne nevezni- Josh még sosem látott ennyire kicsi és jelentéktelen helyiségeket ezelőtt - , nem hogy konyhának, hogy ott aztán megálljon a hűtővel szemben és nemes egyszerűséggel, mintha csak otthon lenne kinyitja a hűtőt. - Egyébként lehetnél kreatívabb, minthogy a lábtörlő alá rejtsd a pótkulcsot. Nem olvasol híreket? Betörések, gyilkosságok... - Úgy kutat a hűtőben lévő gyér választék között, mintha joga lenne ahhoz, hogy a sajtok, felvágottak és zöldségek között különbséget tegyen. Végül kiválaszt egy epres joghurtot - persze csak nagy nehezen, hatalmas, mély sóhajjal -, letépi a fedőfóliát, gyors és gyakorlott mozdulattal lenyalja a felkenődött joghurtot, elégedetten csettint a nyelvével, ízlésének egészen megfelelő.

- Jézusom Orvel, csak azt ne mond, hogy ez még a pizsamád. - Pillant hátra, ahogyan megérzi a másik közelségét, egy pillanatra csupán, utána futó pillantása visszaszökik a joghurtjára és az egyik mosogatóból vele szemező kanálra. Találomra elveszi azt, a vizet pedig megengedi, hogy folyó csapvíz alatt dörgölje meg ujjával a kanalat, aztán meg, mint aki jól végezte dolgát, belegyömöszölje a joghurtos poharába és felüljön a konyhapultra. - Ma krikett meccs van. - Jelenti ki két falat között, mintha nem éppen most tért volna vissza egy hetes hullámvasútjának mélypontjáról.

Josh a korai órák ellenére elevenebb, mint az várható lenne, arcán izgatott félmosoly pihen ahogyan tekintetével Orvel minden egyes mozdulatát követi. - Játszanod kell. Tudom, hogy.. nem vagy valami jó benne, de kiesett a csapatunkból Roosevelt, szóval.. muszáj jönnöd. - Úgy pillanat a másik felé, mintha nem is létezne opcióként az, hogy Orvel esetleg visszautasítja, mert hosszú műszakot teljesített vagy, éppenséggel nincsen kedve hozzá. Még a joghurtos poharát is a másik felé nyújtja, hátha megkívánta tőle.

Korán ébred, fejében diagnózisok egész sorával – előző nap tanulókártyákkal kínozták, váratlan helyzetekben ugrottak elé, húznia kellett, harminc másodpercen belül válaszolni, és feltenni a kezeléshez tartozó, legkritikusabb fontosságú kérdést –, egyfajta éber bágyadtságban főzi le napindító kávéját, kortyolja el egy unalmas sorozatba ékelt reklámszünet alatt – kissé szíven üti, mennyi termék és ajánlat esik ki anyagi szórásából –, szedi össze a használt – és szétdobált – ruhát, halmozza szennyeskosárba, önti bele a mosógép dobjába, választja a rendelkezésre álló öt közül a legkevesebb vizet és áramot használó programot, méricskél hozzá mosóport és öblítőt. Soha nem kellett efféle gépeket használnia, erre tartottak külön embereket – elsősorban hölgyeket, bár egyikük nevét sem jegyezte meg, azt sem vette észre, ha valamelyiket lecserélték –, mindig idejében megkapta élére vasalt nadrágjait, felhőillatú, puha szvettereit, napjában akár háromszor öltözött át, górta őket szét, és csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy mire hazaért, minden összehajtva, rendszerezve várta a gardróbjában.

Josh természetellenes könnyedséggel sétál be hétköznapi – ugyanakkor szükséges, halogatást nem tűrő – teendői halmazába, cipőben – pedig előző este sietve felporszívózott, és azt a dögöt folyton cipelnie kellett magával, mindig más konnektort keresve neki – trappol végig a lakáson, egyenesen a konyháig. Akaratlanul arra gondol, azt a joghurtot akciós áron vette, négyes pakkban, munkanaponként egyet számolt, az ötödikre megengedett magának egy darab mangót, és éppen arra gondol, igen, éppen arra, hogy reméli, nem hajol mélyebbre, nem veszi észre, és nem eszi el előle. Josh nyilvánvalóan visszavenné neki, gondolkodás nélkül, Orvel azonban sosem lenne képes ilyesmit kérni tőle. Amióta kisodródott a szegénység peremvidékére – bár egyesek ilyen szegénységért ölni tudnának, elvégre kapott egy két szobás, összkomfortos lakást, ráadásul az apja bebútorozta és gépesítette –, megbomlott közöttük valami. Akárcsak Orvelben, főleg benne.

– Jó reggelt! – kissé elesetten nézi végig a joghurt megakadályozhatatlan halálát, aztán beletörődően nyújtózik egyet – fej felé emelt karok, felcsúszó póló, roppanó ízületek. Hozzá kell szoknia, okosabban zsonglőrködni a havi keresetével. Kérhetne apanázst, nos, igen, bizonyos feltételek teljesítése mellett, csakhogy ezeket a feltételeket nem hajlandó teljesíteni, ezért teljes egészében a gyakornoki fizetésére támaszkodhat. – Nem, kérlek, ez az itthoni szettem, tudod, a takarításhoz – elnyom egy ásítást, gondolataiban megelevenedik a veszettség elleni oltás hatóanyagának kémiai képlete, aztán el is tűnik. – Érted, hogy ne koszolódjon össze, meg ne menjen tönkre.

Elengedi Josh megjegyzését, inkább közelebb lép hozzá, szinte már túlzó közelségbe, megcsapja a férfi karakteres parfümje és arcszesze, természetesen passzolnak egymáshoz, ellenben Orvel jelenleg maximum a lehengerlő japánkert illatát áraszthatja – az öblítőnek köszönhetően. – Utálok krikettezni, szóval esélytelen – kanálnyi joghurtot csúsztat a szájába, fogai közé szorítja, finom forgatások mentén nyalogatja le. Szégyenkezés nélkül, csináltak már ennél mocskosabbat – például közvécé víztartályáról szívtak fel kokaint, ha egyebet nem is érdemes említeni –, ez szinte ártalmatlan és baktériummentes. (Holott tanult mikrobiológiát, és gyűlöl emiatt metrón utazni. Vagy bármihez hozzáérni, amihez idegenek is hozzáérhettek. Aki nem látott még nagyítón keresztül baktériumtenyészetet, az nem értheti. – Egyébként ez a pihenőnapom, le akarok darálni valami sorozatot, tespedni és mirelit pizzát enni. Nem fogok smúzolni a hülye krikettes haverjaiddal.

Pillantása leköveti barátja minden egyes mozdulatát, bár tekintete egy másodpercre elkalandozik a fiú kivillanó hasfalára, a bőrön rügyedző karakán szőrszálakra, és még csak emlékeztetnie sem kell magát arra, hogy mi mindent tud a másikról, agyába ezernyi ködös emlékkép kúszik, aminek a feléről sem tudná eldönteni, hogy tényleg megtörtént-e, vagy csak Josh agyának alkoholmámoros szüleményei. Rákérdezhetne, megbizonyosodhatna róla, mégsem képes ezeknek a kétes képeknek a végére járni, nem meri megkérdezni Orvelt, hogy mit tud azokról az estékről, hogy mire emlékszik azokból a hosszú éjszakákból, mert talán attól retteg, hogy Orvel semmire sem emlékszik. Akkor beégne a másik előtt, félreértéseket generálna, és akaratlanul is még nagyobb szakadékot kreálna, mint amekkora már amúgy is tátong közöttük. Nem akarná ezzel gyötörni a közéjük ismeretlenül, ámbár folytonossággal beépülő kínos csendet, nem akarná, hogy aztán Orvel úgy törje meg azt, hogy sietve kezd magyarázni mást, azt meg pláne nem akarja, hogy emiatt mély pontra kerüljön. Tudatosan tartja magát távol olyan dolgoktól, amik padlóra küldhetik, barátja visszautasítása pedig ezek közül a dolgok közül, a listája legelején áll. Nem fog kockáztatni.

Szemöldöke értetlenül szalad a magasba két falat joghurt között. Nem igazán érti milyen olyan dolgot lehetne otthon végezni, amitől az ember ruhája bekoszolódik, még csak soha ki sem takarította a saját szobáját teljesen. Persze porszívózott már - egyszer gondolt rá, még kamaszkora elején, az első magömlésekor, hogy nem enged be majd senkit fenségterületére, inkább egyedül tart rendet az oroszlánbarlangjában, de még a porszívózás közepette meggondolta magát -, akkor is inkább átadta a lehetőséget a bejárónőjének, ezt a szokását persze azóta is megtartja, és még csak nem is szégyelli. Ebben nőtt föl, ez volt számára az evidens, elképzelhetetlen, hogy ez máshogy is lehet. - Szóval bekoszolsz egy másik ruhát azért, hogy takaríts? De így nem kettő adagnyi ruhát koszolsz össze? Ezt, meg amit aztán egész nap viselsz. - Tényleg nem érti, nem csak megjátssza, hanem nem érti. Fölöslegesnek gondolja ezt az egész procedúrát a takarítással és Orvel lázadásával kapcsolatban. Nem érti a másikat, de most, amikor eleve szívességért jött ide, nem fog vele veszekedni.

- Neee máááár. - Nyújtja el gyerekesen a szavakat, miközben megragadja a pillanatot, hogy Orvel ilyen közel merészkedett, két kezét a másik vállára helyezi, így alakítva ki egy bizonyos kapcsot, és így tartva magához közel. Az a tapasztalata, hogy az embereket sokkal könnyebb meggyőzni közelről, mint távolról, mert ilyenkor muszáj figyelniük, nem menekülhetnek kényszer mozdulatok vagy pótcselekvések mögé. - Nem lehetsz ilyen önző. - Pofátlanul dörgöli Orvel orra alá, pedig kettőjük közül ő az, aki nem törődik amásik pihenőnapjával. - Az utolsó két alkalommal is ejtettél, pedig akkor csak bulizni mentünk volna. Komolyan kezdem azt gondolni, hogy igazából nem akarsz velem időt tölteni, csak túl jól neveltek ahhoz, hogy ezt meg is mond. - Kicsit keményebb ütőkártyákhoz nyúl Orvel hajthatatlanságát látva. Muszáj valamilyen érzelmi zsarolással kicsikarnia a fiú beleegyezését, hiszen ha nem sikerül magával vinnie, akkor nem is játszhatnak, Josh pedig mindennél jobban szeretne játszani.
- Kössünk alkut. Eljössz velem, játszunk egy kicsit, nem szólsz a hülye krikettes haverjaimhoz, csak tulajdonképpen elvegetálsz, aztán hazajövünk hozzád, vagy elmegyünk hozzám. Tudod mit? Menjünk hozzám. Rendelünk pizzát és ledarálunk egy évadnyi sorozatot a Netflixen. Ott is aludhatsz. - Josh komolyan úgy adja elő az ötletét, mintha legalább egy lottósorsolás főnyereményét olvasná föl.

Önmaga néhány héttel ezelőtti verzióját látja – ilyen perspektívából logikai esetlensége veszít valamennyit általános bájából –, egymásra rakódó értetlenkedést, a gyerekkortól megszokott kiszolgáltság – ugyanakkor kiszolgáltatottság – tehetetlenségi együtthatóját. Kevésbé képlékeny büszkeséggel valószínűleg magára vehetné barátja megjegyzését, de kettejük között nincsenek sem falak, sem gátak, sem rosszindulat, sem ártó szándék, ezért – meg persze a szájában szétterülő joghurt miatt – nem horkant fel új keletű élettapasztalatát fitogtatva. Szerencsétlenebb körülmények között kell lavíroznia, mindezt mégis magának köszönheti, Orvel döntött úgy, hogy tizenkilencre lapot húz, az apja – azaz a bank – pedig mindent vitt.

Lehetett volna okosabb.

Tehát gyávább.

Inkább megtartja magának kedvenc Burberry pulóverének történetét, első takarításnál esett áldozatul, apró pöttyökben fakult ki, miután Orvel kezében megremegett a mérőkupak, és néhány csepp fertőtlenítő egyenesen a méregdrága anyagon kötött ki. – A takarítás nem mindig jár mosható piszokkal. Tudod, a nátrium-hipoklorit nehezebb kiszedni, mint a kokós vért – finoman porciózott, kellő iróniával és zéró lenézéssel tálalt riposzt, enyhén csíp, éppen annyira, hogy az ember ne sértődjön meg, de többet akarjon belőle. Több beszélgetést, több csipkelődést, több élcet. Fiatalságuk bújik meg benne, elmosódó vércseppek, egymás pólójába törölt orrok, izzadság, az a hézagos pillanat, amikor tekintetük találkozott, és gyöngéden letakarították egymás arcáról a nyomokat.

Leplezetlen nosztalgiával járja most be Josh vonásait, az elmúlt tíz év egyszerre megkövesedett emlék és követhetetlen süvítés. Mintha mozdulatlanul suhannának, keresztül téren és időn, vécéfülkék és bőrkanapék végtelenített glédáján.

Josh két kezének ismerős melege és súlya nehezedik rá, vállának gömbje tökéletesen illeszkedik tenyerébe, őket senki sem teremtette egynek, sok szeretettel, véd- és dacszövetségekkel csiszolódtak egymáshoz. Ha efféle szentimentális baromságok jutnak eszébe, akaratlanul arra gondol, talán az apjának mégiscsak igaza van vele kapcsolatban, álmodozó, a rosszabbik fajtából, és nagy árat kell majd fizetnie érte. Meglehet, éppen ezért találja gyomron, sőt, öv alatt a férfi gyanúsítgatása. Hecceli, nyilván, elveti a sulykot, teljesen egyértelmű, de ott találja el, ahol a legjobban fáj.

– Dolgoznom kellett, vagyis túlóráznom, mert a gyakornoki fizetésem arra sem elég, hogy… – elharapja a folytatást, pillantását leejti, pontosan ezeket akarja kimondatlanul hagyni, ezeket szégyelli, ezek hangzanának segélykérésnek, amire Josh azonnal reagálna. Túl fiatal még a sugardaddy szerephez. – Igazad van, ha te hajlandó vagy elviselni a kedvemért ezt – fejével a lakás belseje felé bök –, akkor nekem is illik elviselem azokat. Akarom mondani, őket – elcsaklizza tőle a pulton hagyott joghurtot. – De napszemüveget fogok viselni, és mindenkinek azt kell majd mondanod, hogy másnapos vagyok. Akkor békén hagynak. – Hálószobája felé indul, könnyedén lerázva magáról Josh érintését – melegét még sokáig tartja a bőre. Bentről tompítottan, viszont nem kevésbé élesen szűrődik ki az utolsó feltétele: - És igényt tartok egy sós-karamellás Häagen Dazs-ra is.