Sose hittem volna, hogy egyszer egy pénzes ember fel fog karolni, hogy segíteni fog a művésszé válásban. Anyám mindig csak azt hajtogatta, hogy nem fogok tudni megélni, hogy éhezni fogok, még az utolsó szavai is ezek voltak és egy darabig azt hittem, hogy igaza is van, de jött Mr. Bartlett és megváltoztatott mindent. Visszaadta az elvesztett önbizalmamat és úgy éreztem magam, hogy megint nyeregbe kerültem, mindezt két hét leforgása alatt. Bár a hozzáköltözést kicsit túlzásnak találtam, bár a pletykák, amik terjengtek azok is azok voltak, sokak szerint szeretők voltunk, mekkora marhaság... Apámként tekintettem rá, egy olyan apaként, akit sosem kaphattam meg. Bár vonakodva, de végül csak rá bólintottam, hogy odaköltözzem és talán legjobban így tudtam kifejezni a hálámat, hogy fél évig inkább támogatott, mint csesztetett azért, mert nem voltam produktív.
Gondolom, hogy a fia pikkel rám, nem is csodálom, azt mondta kiköltöztette a szobából egy másikba az én kedvemért... Próbáltam mondani, hogy semmi szükség erre, de hát csak erősködött, én meg inkább befogtam a számat és elfogadtam a döntését, mi mást tehettem volna? Bár valahogy kárpótolnom kellett a fiát, így még a beköltözés megelőző nap elkértem a számát, hogy elhívjam egy ebédre.


Meglep az azonnali válasza, sőt még el is jön velem, hát keresnem kell az államat, azt hittem, hogy utál, de ezek szerint nem is utál annyira vagy éppen jól titkolja. Nem ismerem őt, még nem is találkoztunk szerintem egyszer sem, pedig már elég régóta segít nekem az apja, fura is, hogy még a sors sose keresztezte egymással az utunkat. És rohadt ronda ez a buborék szín, nem elehet valahol máshol átállítani a színét.


Megint csak meglep, szóval nem tudom, hogy elhiggyem vagy elkezdjek gyanakodni, hogy nincs e valami hátsó szándéka. Lehet leakar lökni a lépcsőn vagy valami, de csak nem lesz ilyen.


Eltelik egy perc, eltelik kettő és nem érkezik válasz. Na jó, nem írtam semmi olyat, amin megsértődhetett volna és negyed órával később pedig már pötyögném, hogy "csak vicceltem, ne vedd komolyan, mikor megérkezik a válasza és valahogyan megkönnyebbülök.


Írom neki és már helyet is foglalok a telefonomon. Sosem hittem volna, hogy egyszer ebben a városban fogok élni, hogy ilyen helyen fogok vacsorázni. Emlékszem, hogy először hét éves koromban mentünk el enni valahova, de az sem nagy hely volt, egy hotdog-os New Yorkban, anya ott dolgozott és csak hétvégente jött haza, addig a hétköznapokat a nagynénémmel és az unokatesóimmal töltöttem. Szóval egyszer a néném gondolt egyet és azt mondta meglepjük anyát, én nekem meg sok félrerakott pénzem volt abból, hogy idős néniknél vágtam a füvet.
Mindegy is, most arra kell koncentrálnom, hogy megbékítsem a fiút és próbáljam egy kicsit éreztetni vele, hogy nem akarom kihasználni az apját és nem a pénze miatt megyek oda... Vagyis részben igen, de tényleg bírom az öreget és tényleg apámként tekintek rá. Bár nem ismerem ezt a Noelt, de nagyon reménykedem benne, hogy nem fog azonnal ítélkezni felettem, mert azt is utálom, én sem szoktam mások felett ítélkezni, míg meg nem ismerem őket jobban, de mostanában elég elszigetelten éltem, talán ez a város majd kicsit segít rajtam, segít mindenben.