Járom az utcákat céltalanul. Tudom, hogy az utolsó kompot már régen lekéstem és csak méregdrága Uber-rel jutok haza, de nem érdekel. New York éjszaka a leggyönyörűbb. Nem is értem miért jöttem be a városba a szabadnapomon. Ilyenkor semmi másra nem vágyom, csak, hogy ülhessek otthon, csendben, sötétben és senki ne szóljon hozzám. Körülzár négy fal és még így sem érzem magam teljesen egyedül. Ja igen, ezért jöttem be a városba.
Az élet furcsa fintora, hogy a hely, ahol leginkább egyedül érezheti magát az ember, az éppen a világ legzsúfoltabb helye. Hiába zsongnak és zümmögnek az emberek ezresével a Time's Square-en, sehol sem éreztem még magam olyan egyedül, mint itt. Senki sem figyel rád, mindenki a mozgó hirdetéseket bámulja, vagy az üzleteket, vagy a Mickey Egérnek beöltözött pasasokat. De téged senki. Te nem létezel, te felejthető vagy. Egy a sokból. Addig ücsörgök a turistákkal körbevett piros lépcsőkön még lassan levegőt sem kapok. Felpattanok és átfurakodom a tömegen. El akarok tűnni, várom, hogy elnyeljenek, le a föld alá, a metró alá, el a világ szeme elől. Nem tudom merre menjek úgyhogy megindulok a Rockefellerhez. Ki kell cseleznem pár utcai árus, akik minden áron gagyi, hamis Guccit akarnak rám sózni, de már megszoktam. Ismét rájövök, miért nem jár new yorki sose ezen a környéken. Ha itt élsz, ismered az egérutakat, és ha ismered az egérutakat, nem jössz ide soha.
A Rockefeller sem sokkal jobb, de egy kicsit talán több helyem van levegőt venni. Felbámulok az égre és ezredjére eljátszom a gondolattal, milyen lenne felmenni a Top of the Rockra és egyszerűen csak a mélybe zuhanni. Persze megfognának a több méteren üvegfalak, szóval a tervem már kútba esett.
Elgondolkozom merre mehetnék, ahol nincsen sok turista. Nincsen kedvem útbaigazítani őket. Nem, nem tudom merre van a katedrális... a Fifth Ave. a város másik felén van és sosem hallottam még olyan boltról, hogy Victoria's Secret. Fúj.
Csak megyek, nem nézek az emberekre és imádkozom, hogy senki ne nézzen rám. Automatikusan szedem a lában, nem gondolkozom, hová visz. Egészen addig, még be nem sétálok a saját munkahelyemre. A bárba, ahová sose jönnék ha szabad akaratból tenném és a reflexeim mégis ide hoztak. Szétnézek, ki dolgozik és gyorsan elbújok az egyik sarki asztalhoz. Ez a kedvencem. Amikor dolgozom, itt ülnek a legkevesebben. El van dugva, sötét van és üvölt a füledbe a zene. A magányos farkasok törzshelye. Leülnék.
De valaki már ül az asztalnál. Megnézem a fiút és csak bámulom. És még bámulom egy kicsit. Meg egy kicsit tovább.
"Wow... suttogom. Sosem láttam még angyalt, de az ő arca... Le akarom rajzolni, hogy mindig emlékezzek rá. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de nem akarom hallani. Nem akarok személyiséget kapcsolni az archoz. Nem akarom, hogy valódi legyen. Mert a valódi emberek önzők és gonoszak.