Július kilenc, reggel 6:35. Egy újabb, döglesztően forró nap ígérete száll a nem létező szélben, még ha a reggel még viszonylagos hideggel is köszönt. Mert ez még reggel, mindegy, hogy melyik agyalágyult irodai munkás képzeli hajnalnak; és sokan vannak. Még az útépítő munkások egyenruhájába öltözött jóarcúak a két sarokkal odébb lévő kávézóban is felháborodottan nevezték hajnali ámokfutásnak és nem egyenlő bánásmódnak, ahogy a jelvényemet feltartva eléjük furakodtam a sorban, hogy rendeljek két tripla eszpresszót elvitelre. Nincsenek bodros fehér felhők, csak a város közepének viszonylagos csendje; és a később megjelenő, tömény párából font, nehéz levegő vasfüggönyének előfutára. A külső kerületekben, lényegében Manhattanen kívül bárhol, a keleti szélcsatorna átmossa a levegőt, de itt, az üveg- és beton felhőkarcolok dzsungelében csak a sötét marad, a bűz, meg a kényelmetlen atmoszféra. Semmi szokatlan nincs abban, hogy a világító sárga rendőrségi szalaggal kerítik el a Central Park egy részét, és marcona, bár egyébiránt zöldfülű járőrök állnak szobor módjára őrt néhány méterenként. Elvégre, ez a Central Park; az Upper East Side napközben talán az unatkozó milliomos-feleségek és a trust fund felnőtt-gyerekek játszótere, a zöld gyep tele jógázókkal, tai-chizőkkel meg a kézitáskányi kutyákat sétáltatókkal, kocogókkal, futókkal és biciklisekkel, akik azt hiszik, jobbak az autósoknál, hiszen zöldek, ám aztán ugyanúgy bekapcsolják a légkondit az üvegkalitkában, amit irodának hívnak… De az éjjel egészen más lények veszik át az uralmat a park felett. A francba is, talán még én se mernék itt sétálni éjszaka csak úgy, pedig a Bronxból jöttem. És épp ez az: ott számítasz a nyakadba tóduló szarra. De itt, az elit gyémántokkal kirakott ölében? A legvéresebb, legbetegebb dolgok mindig Manhattanben történnek; ott, meg a kertvárosokban. Gyűlölöm Manhattant. – Hé… West. – Megállok gyűlölködő gondolataim és a lépteim közepette is, hogy rápillantsak Borellire, aki tétován ácsorog az egyik padnál. Egy elég érdektelen, bár tágra nyílt szemű latin fószer ül rajta láthatósági mellényben, és reszketegen szívja a cigarettáját; Ő találhatott rá. – Hm? – Minden rendben? – Miért ne lenne? – Hát… Két kávé van nálad. És ingben vagy. – Látszik, hogy nagyon nem tudja összeegyeztetni a dolgot velem; az elvárt dresscode szerint öltözést és a kedvességet. – Meghalt valaki…? Erre körülnézek a rendőrségi járművekkel és személyekkel teli parkolóban. – Hát… Eléggé úgy tűnik. – Nem így értettem. – Nyomozó vagyok – közlöm vele, szabad kezemmel belecsippentve az ingembe. Nem kell tudnia, hogy ez volt az egyetlen, tiszta felsőm, miután a pólómat a hajnali hívás után nem sokkal lehánytam. Ma szabadnapos lettem volna, de a don jefe feltétlenül be akart hívni; állítólag nekem van az egységben a legnagyobb tapasztalatom ilyesmik terén. És persze én voltam az egyetlen, akit szívesen visszahívott szabadságról, mert úgyis tudta, hogy nincs semmi dolgom. Plusz az én pofám volt elég nagy ahhoz, hogy elférjen rajta egy-két tenyérnyom vagy szembe köpés. A helyi zsaruk ritkán szeretik, ha lecsapjuk a praclijukról az ügyet. Odasétálok a Borelli melletti kukához, az arcom kiismerhetetlen, és azt hiszem, nem sokon múlik, hogy a gatyájába csináljon. Egy tört pillanat erejéig rápillant a gőzölgő kávéra, és szerintem biztosra veszi, hogy leöntöm vele. Ehelyett csak megfogom az egyiket, amiből eddig is ittam, és egy huzamra kiiszom; aztán megfogom a még teli adagot, és a kiürült papírpoharat, valamint a papírtálcát, amire kéretlenül rakták őket, bedobom a kukába. – Ez meg az enyém. Nem csinálnak hatszoros eszpresszót. Legszívesebben még megállnék egy cigire, de jobban érdekel a helyszín. Azok alapján, amit a főnök elmondott nekem a telefonba, nem mindennapi; épp az esetem. Átbukok a rendőrségi szalag alatt, lustán felmutatva a jelvényemet az ott szobrozó rendőrnőnek. Egy kisebb, füves terület úgy nyüzsög már a kollégáktól, mint egy hangyaboly eső után. A háttérben két fa között egy nagy, fehér sátor, az oldalán a rendőrségi helyszínelők egységének nevével. Ott lesz az áldozat; meg a kút. Kisebb, kővel felszórt gyalogutacskák vezetnek oda be és tűnnek el a fehér ponyva mögött. Néhány fehér-zöld tisztasági egyenruhába öltözött technológus képeket készít egy málló zöldre festett pad vas karfájáról, rendőrségi rádiók recsegnek jobbra-balra, beszélgetés, a korai óra ellenére pedig már egy maroknyi ember kallódik a kordonon kívül. Néhányan sportfelszerelésben, egy nő kutyával, aztán a két korai madárka: messziről látszik rajtuk, hogy riporterek. Vérszagra gyűl az éji vad… Ha azt hiszik, a reggeli lapzárta előtt infóhoz jutnak, nagyot tévednek. Az ott strázsáló rendőr egy udvarias biccentéssel nyúl be a sátorba, hogy félre hajtsa az ajtaját. Kint még érződött a reggeli hideg, idebent viszont megcsapott nem csak a nedves földből felszálló meleg, de a bent tartózkodó féltucat ember szaga, parfümök és dezodorok, a már elzárt szökőkútból felszálló párás, enyhén klóros szag, és persze a rothadás. Szerettem volna összeráncolni az orrom, de nem tettem; az ember azt hiszi, hozzászokik a változatos szagokhoz, de ezzel legfeljebb az újoncokat ámítjuk. Néha sokat befolyásol az, milyen lábbal keltél fel, vagy hogy mit ettél tegnap, telihold van-e vagy fogyó; én ugyan rég nem öklendeztem már tetthelyen, de ez csak a véletlen műve. És most közel kerültem hozzá, bár ehhez a látvány is kétségtelenül hozzátett. Nem is foglalkozom a rám ugró tekintetekkel, kiszámított nyugodtsággal lépek közelebb. A ponyva alatt valóban a szökőkút fekszik, a legnagyobb sátrat hozták ki, ami alapvetően a rendőrségi nyomszakértők szolgálatára áll, de így is épp csak befért alá. És ott, a közepén, ahol egy díszesen faragott, felfelé vékonyodó kőoszlop-szerűség nyúlik az égbe, állt az áldozat. Tagadhatatlan volt az első benyomás: mint Krisztus a kereszten. Bevillantak a vasárnap reggelek, amiken az anyám minden reggel kötelezően elvitt a közeli katolikus misére, amiből egy szót sem értettem, minden olyan sötét volt, hideg és érthetetlen, aztán a kövön térdepeltettek… A bor pedig pocsék volt. De még pocsékabb a kötelezőség érzése; az erőltetés, az őszintétlen bocsánatkérés. Egy fadeszkát erősítettek az oszlopra merőlegesen, ahhoz szögelték ki a pasas kezeit. Az egyik padról tépték le; a festék színe passzolt. Pasasnak neveztem, de igazából bárki és bármi lehetett volna, az arca felismerhetetlenségig roncsolva, valahogy mégis furán püffedt fel a szája; mint a mókusoknak, a lábai pedig élettelenül lógtak le, de volt benne valami különös, valami természetellenes. Még nem tudom, mi az. Nem veszem le róla a tekintetem. Rá kellett jönnöm már régen, hogy az első pillanatok a legfontosabbak, az első benyomások; később mindig ezekhez nyúlok vissza, és mélyen az emlékezetembe akarom vésni őket. Valaki hozzám akar szólni, de nem figyelek rá, egy fél hangot tud csak kimondani, mielőtt felemelném a mutatóujjam, elcsitítva. Nem tudom, mennyi idő telhet el, mióta bejöttem; talán egy perc, másfél. A tekintetem továbbra is az áldozaton tartva emelem fel lassan a kávét, hogy belekortyoljak. A sokadik eszpresszó buzog az ereimben; otthon is ittam egyet, majdnem megégett, mire kiértem a zuhany alól. Még hajat is mostam, bár már alig érzem, ahogy egy utolsó, apró csepp végigszánkázik a hátamon. Izzadtság is lehet. Abban biztos vagyok, hogy ha most bárki bármit érez rajtam, az nem az alkoholszag, az a négy üveg sör meg a fél üveg vodka, amit alig hat órája fogyasztottam el, hanem valami random férfidezodor márkája. Szinte azt a benyomást kelthetem, hogy Axe-ban fürdő, öltönyös fazon vagyok. – Nicsak! Miféle szomorú mosómedvét sodort ide a szél. Szerencsére vannak, akik ismernek. – Marlene! Reggel is lenyűgöző, mint mindig – vigyorodom el hirtelen, a hulla mellett álló nőre nézve, aki óvatosan tartja maga előtt a lila gumikesztyűbe bújtatott kezeit; valószínűleg épp az áldozatot akarta megvizsgálni, mikor beléptem. Az egyik manhattani orvosszakértő, akivel elég sokat dolgoztunk együtt; szinte kedvelem. Annak ellenére, hogy angol származású. – Talán bemutatkozhatnál, ha már ilyen dramatikusan beléptél a díszterembe. Felvonom a szemöldökömet, aztán előhúzom a farmerem zsebéből a fényképes igazolványomat, és felmutatom; csak futólag, mert soha senki nem olvassa el, nekem meg fogalmam sincs, hogy Marlene-en meg az asszisztensén kívül fogalmam sincs, ki kicsoda. Valószínűleg helyi nyomozók. – Bellamy West nyomozó őrmester, Intelligence Unit. És azt hiszem, ez mostantól a mi ügyünk.
Verejtékben úszva ébredek, a hajam csomókban tapad a homlokomra és szerintem pár liter vizet simán ki tudnék csavarni az ágyneműmből, ha nagyon akarnék. Napok óta ez megy, mivel vészesen közeledik az a dátum, amitől a legjobban rettegek, így aztán az illetékes személy minden éjjel meglátogat. Hol kellemes, hol irtó pocsék helyzeteket élek át újra és újra, ráadásul a munkám sem segít ezeket elfelejteni, sőt. Színesítik a repertoárt, így a rettegett exem újabb és újabb módszerekkel hálálja meg, amit vele tettem. Én pedig újra és újra végig gondolom, hogy vajon jól döntöttem-e akkor rég és minél többször játszódik le előttem az a jelenet, mikor a bíróságon ülünk, annál inkább érzem magam egy utolsó szemétládának. Még akkor is, ha már azóta zsaru lettem, nem feltétlenül érzem úgy, hogy jól tettem, amit. Évente egyszer megmozgatom a szálakat és utána kérdezek, hogy ott van-e még, ahova juttattam de valahogy az sem nyugtatja meg az elmémet, hogy igen, mert tudom, hogy hamarosan szabadul. Kicsinál idegileg, pedig már tíz év eltelt és minél közelebb az a bizonyos dátum, annál rosszabb, pedig a munkámban nem engedhetem meg magamnak, hogy figyelmetlen legyek vagy épp, hogy ne koncentráljak teljes egészében arra, amire kell. Pár pillanatra lehunyom a szemem, miközben próbálom csillapítani zakatoló szívemet, majd nagyot sóhajtva az órára pillantok. Négy óra tizenhárom perc. Remek. Megdörgölöm az arcom, majd igen komoly erőfeszítések árán rá veszem magam, hogy kikecmeregjek az ágyból. Nem látom értelmét, hogy megpróbáljak visszaaludni, mert gyanítom, csak ugyanott kötnék ki, ahol voltam. Inkább összeszedem az ágyneműt, bevágom a mosógépbe majd a fürdő felé veszem az irányt, hogy egy kellőképpen hideg tusolással felébresszem magam. Nincs három órája, hogy lefeküdtem aludni, mert én idióta még itthon is az aktuális ügyeim aktáit olvasgatom, ahelyett, hogy valami mással foglalkoznék. De mégis, mi mást csinálhatnék? Festegessek? Kötögessek? Hogyne. A hideg víznek köszönhetően valamennyire sikerül felébrednem de a jobb eredmény érdekében, inkább úgy döntök, hogy a szokásos reggeli futást sem hagyom ki. Mindezek után persze egy újabb zuhany szükségeltetik, melyet a telefonom csörgése zavar meg. Már, amikor dalolni kezd a készülék tudom jól, hogy a főnök keres, a kijelzőn megjelenő név pedig még inkább biztosít efelől. A hívás a szokásos gyors és lényegretörő stílusban zajlik. Ő elnézést kér, hogy korán zaklat, én pedig biztosítom afelől, hogy nem keltett fel, ami igaz is, hiszen már két és fél órája talpon vagyok. Mindezek után megkérdezem, mi a helyzet - persze, nem épp ezekkel a szavakkal- mire ő ismertet velem valami igazán zaftos történetet egy hulláról, amit mindenképpen szemügyre kell vennem minél előbb. Az ember azt hihetné, hogy pikkel rám, amiért még reggeli előtt ilyesmit varr a nyakamba, de itt szimplán csak arról van szó, hogy ez a dolgom. Ezért vagyok, hogy a mások által ott hagyott hullákat nézegessem és a lehető legtöbb következtetést levonjam belőlük. A gyors hívás után sietve indulok el a Central Park felé, ahol egyébként futni szoktam néha, de most sajnos, nem ilyesmivel fogom elütni az időt. Helyette egy komoly helyszínelőcsapat, a szokásos sárga szalag és megannyi jelvényes fazon üdvözöl, ám a felfedezés, miszerint nem csak mi vagyunk kint a helyszínen, cseppet sem dobja fel az egyébként is pocsékul kezdődő napomat. Már megint azon kell majd vitatkoznom valakivel, hogy kinek mekkora... mármint a hatásköre. -Hàt ez sem mindennapi látvány... -húzom ez kissé a szám, ahogy belépés a sátorba a sürgő-forgó kollégák közé, majd az orvos szakértőnk felé indulok, aki épp egy férfival szemben ácsorog. Ránézésre FBI-osnak tippelném a pasast, ami azt jelentené, hogy rohadtul megnehezítik a dolgunkat, bár akkor engem alapból már nem is vezényeltek volna ide. Ha ők rátennék a kezüket, mert hozzájuk tartozna az ügy, nekem már nem sok szabad utam maradna. A férfi épp bemutatkozik, amikor mögé érek, így tisztán hallhatom a nevét, a rangját és a szerv megnevezését is, amihez tartozik, ám ennek hallatán inkább azt kívánom, hogy bár csak az FBI egy embere ácsorogna épp előttem. -Azt hiszem, engem nem értesítettek arról, hogy Mr. West-é az ügy de, ha így is van, akkor én mit keresek itt? - szólalok meg karba font kezekkel, Marlenenek pedig biccentek egyet üdvözlés gyanánt. Mindezek után napszemüvegem oltalma mögül alaposan végig mérem a pasast és még kell állapítsam, hogy soha nem volt még balszerencsém találkozni vele. -Erin Watson gyilkossági nyomozó.- nyújtok felé kezet, mert bár cseppet sem tetszik, hogy itt van, azért bemutatkozni akkor is illik. A többi rizsát szándékosan nem mondom, hiszen már abból, hogy simán nyomozót mondtam, pontosan jól tudhatja, hogy a New York-i rendőrség nemes "osztagát" bővítem, azok közül is a Manhattan kerületében ügyködőket. Biztos meg van az oka, hogy az IU egy embere itt szaglászik a tetthelyen, ergo jobbnak látom, ha először inkább finoman érdeklődök, hogy mi a fene van itt.
A méltóságos Don Jefe azért küldött ide, mert „már láttam ilyet”. Sokszor tévedett az öreg, aki egyébként alig egy tizessel idősebb nálam (talán annyival sem), például máig állítja, hogy a disco volt a zene csúcspontja, jobb e-mailben beszélni, mint élőben, és hogy nincs jobb az ananászos pizzánál. Viszont még ezekben együtt sem tévedett akkorát, mint ezzel a kijelentéssel. Ilyet ugyanis még sosem láttam – ellenben kezd egy olyan érzésem lenni, hogy a maga kiforgatott, groteszk, polgárpukkasztó módján nagyon is ismerős. De honnan? Ez a kérdés majdnem annyira foglalkoztat, mint a miért?; sokan követik el a hibát a nyomozók között, hogy csakis a hogyan? és mikor?, talán a mivel? kérdéseket követik megszállottan, akár a vadászkopók a dög szagát. Engem mindig jobban érdekelt a miért; azt hittem, talán választ kapok azon a pszichológia-képzésen, ahová a rendőrség egyik „fejlesztjük nyomozóinkat!” programján keresztül jutottam, de csak több szarra húzott rá aranyló zsákot, aztán a szádba tömte, mondván: csillog. Az őrület az őrület. Nem számít, hogy ez nem polkorrekt, vagy hogy miféle latin elnevezésből származik a dolog; bárki is művelte ezt, egészen biztosan nem egészséges, és nem megtévelyedett vagy zavarodott. Nem; ez a fickó tudta, mit csinál. Kegyetlenül. Honnét ilyen ismerős? Annyira erre a kérdésre koncentrálok, hogy alig veszem észre, ki szólított meg, már Marlene-en kívül. Szőke nő, szigorú hajviselettel és tekintettel, ami végett nem látszik annyira eltörpülni a férfiak között, mint egyébként tenné. Határozottan lép felém, céltudatosan, szóval nem a levegőbe beszél. – Most értesítik – vonom meg a vállam. Felesleges lenne udvariassági köröket futni azzal, hogy mennyire röstellem, amiért épp kitúrni készülök innen, vagy hogy miféle procedúrák előzték meg ezt a megalpozott döntést. A Jefe címlapsztorit akart magának, ahol sajtótájékoztatón mutathatja egyszerre minden kamerának a legjobb profilját, engem pedig csak a megoldás érdekelt. Mintha valami kifacsart keresztrejtvény lenne. – Ezért – közlöm sztoikusan, némi késedelemmel, a szükségesnél semmivel sem tovább rázva meg a kezét. – Azt kérdezte, miért van itt; ez a válasz. Gyilkossági nyomozó. Standard procedúra, mielőtt a nagyobb hal megenné a kisebbet, a helyiekhez fordulni. Megtörtént a level-up a különleges nyomozócsoportig. Attól tartok, hogy a szolgálataira itt már nem lesz szükség. Nem, nem tartok tőle; és a legkevésbé sem sajnálom. Pofátlan egyszerűséggel veszem át a vezetést a helyszínen, és a helyszínelő-analitikus kollégák nyilván cseppet sem lepődnek meg rajta; rég nem érdekli őket, hogy egy-egy ügyet épp kinek a számlájára írnak, csak a dolgukat végezték, és kiadták az anyagot annak, akinek kellett. Egyszerűbb helyzetben voltunk, mint lehettünk volna; egy kicsivel kisebb városban valószínűleg már az FBI is ott kopogtatna az ajtón. Igazából még nem lehetünk biztosak benne, hogy nem fognak. – Ha vége a farokméregetésnek – szólal meg hirtelen Marlene, megigazítva a nem túl divatos szerelőövét, amiben a fontos holmik (kesztyűk, csipeszek, zacskók) egy részét tartotta, az egyenesen rusnya, fehér kezeslábán – , akkor talán érdekel valakit, hogy úgy nézem, van valami a szájában… Hogyne érdekelne. Ezt pedig azzal fejezem ki, hogy zsebre vágom a kezem, és beleiszom a kávéba. Marlene odahajol, és még az orra hegyét sem ráncolja a bűz miatt; a lehető legnagyobb óvatossággal próbálja kinyitni az áldozat száját, ami a hullamerevség miatt (eszerint annyira rég nem lehet halott) szinte lehetetlen. Nagyobb erővel áll neki, és harmadjára sikerrel is jár a feszegetéssel – valami nagy, sötét és nehéz koppan a szökőkút még enyhén nedves kövezetén; egyszer, kétszer is visszapattan, mintha kacsáznánk vele, mígnem megáll a külső széle mellett nem sokkal. Távolról is látszik, hogy csupa piszok; de leszek én az, aki elsőnek lép oda, főleg mert nem sokan mernek, és mellé guggolva odahajolok. Van egy halvány sejtésem, de már nyújtom is a szabad kezem egy kesztyűért oldalra; az egyik technikus nyom egy lila gumikesztyűt bele, én pedig félbehajtva, óvatosan felemelem vele a az ádozat szájából kieső tárgyat. Csupa sár, mintha fürdőt vett volna; fogom a kávéspoharam tetejét, hogy maszatolás nélkül kaparjak le róla egy vastag csík sarat. Alóla pedig kirajzolódik a dombornyomott felirat egy része: „ITY O N W Y”. – Ez egy detektív jelvény – jelentem ki összevont szemöldökkel. Régebbi darabnak látszik, de az; az egyenruha kékje is megcsillan a sárréteg alatt. A technikus, aki a kesztyűt is adta, egy bizonyítékos zacskót tart felém kinyitva, én pedig óvatosan beleejtem a véres-saras jelvényt. Nehéz, valóban fémből van, de van benne valami fura. Mintha a betűtípus nem passzolna, de hirtelen nem tudnám felidézni. – Jelentettek nyomozói eltűnést a napokban? – Én nem tudok róla – vonja meg a vállát az egyik gyilkosságis pasas. Az ilyesminek mindig visszhangja van a szakmában, úgyhogy valószínűleg nem csak ő volt süket. Néhány pillanatig még a zacskóban nézegetem a bizonyítékot. Valakinek hátul elakad a lélegzete; Borelli lépett be az előbb a sátorba, és most szembesült a valósággal. – Hé, Borelli! – Semmi válasz. Hangosabban szólok neki: – Borelli, baszd meg! – Mi? Hol? – tér észhez. Látszik rajta, hogy a rosszullét kerülgeti. – Ja, bocs. Kicsit elbambultam… Ez eléggé… Szóval… Régen nem voltam templomban. – Hát, ez nem is Isten háza – sóhajtok fel fáradtan. A tekintete megint a holttestre siklik, de időben észleli a zacskót a jelvénnyel, amit felé hajítok. – Ezt küldesd be a technikusokkal sürgősségi matricával a laborba. Derítsd ki, milyen sár van rajta. És nézesd meg a jelvényen lévő sorozatszámot; hátha abból megtudjuk, ki ő. – Hallod, eléggé hasonlít rád… – Összeszűkített szemekkel meredek rá. Nagyot nyel, látszik az ádámcsutkájának mozgása a nyakkendő alatt. – Mármint… Csak olyan izé, érted. Elég magas. – Nem, nem volt az – szól közbe ismét Marlene. Neki határozottan megbocsájtok. Megtörli a melegben főlő, izzadó homlokát a kézfejével, és nagyot fújtatva fordul felénk. Aztán megemeli a fickó karját, ami ernyedten engedelmeskedik a gravitáció törvényeinek; mintha kígyó volna. – Szerencsétlen majd’ összes csontja eltört. Mintha magasról esett volna le. – Ez volt a halál oka? – Majd kiderül. De láttam már ilyet, síbaleseteknél Aspenben; ott voltam kórboncnok egy darabig. A hülyéji nekivágnak a fekete pályának tehetség nélkül, aztán pár száz métert potyognak lefele… Haláluk után is. Ha még a hullamerevség előtt törik össze az ember, aztán így fennakad, mint a síelők mondjuk a sziklákon, akkor a gravitáció teszi a dolgát, és csontváz nélkül megnyúlik a bőrük. Alacsonyabb lehetett. Értőn bólintok egyet. Szóval a szerencsétlent nem csak felszögelték egy keresztre, de vagy a halála előtt vagy után még egy magas helyről is ledobták. Aztán beletömték a szájába a jelvényét, és… – Várj, kivágták a nyelvét? – eszmélek fel, megpróbálva elnézni a nő válla felett, aki időközben beállt a holttest elé. Meglepődve fordul meg, aztán bólogatni kezd. – Ah. Igen. Bocsánat, a szájából kieső dologra koncentráltam… Valóban, kivágták a nyelvét. Precíz munka, éles késsel. Talán orvosi szikével. Posztmortem. Legalább ennyi. – Gondolom, nem találtatok szabadon kóborló nyelveket a környéken… – Nem is kell hallanom a választ. Kiiszom a kávém maradékát (gondosan a szemben lévő oldalról kortyolva, mint ahol a véres-saras cafat van, ami egyébként régóta nem zavar már), és kiropogtatom a nyakam. – Szóval elvitte… Maga mit keres még itt? – pillantok hirtelen a nyomozónőre. Alig tűnt fel, hogy eddig is itt volt. – Az ügy az IU hatásköre innentől. Vagy van valami ellenvetése…? Igazából nem volt feltétlen kötelességük átadni az ügyet; küzdhettünk két külön nyomozócsapatban is, hiszen az NYPD kötelékén belül vagyunk, sőt, akár azt is kibulizhatta volna a kerületi ügyésznél, hogy közös nyomozásnak nyilvánítsa az ügyet. De kinek volna kedve ahhoz? Aztán biccentek a fejemmel a hulla felé. – Látott már ilyet? Látta már őt?
Van pár dolog, amit utálok. Ezek közé tartozik a Valentin nap, a Karácsony, a marcipán, a szomszéd kutyája - pedig esküszöm, állatbarát vagyok de az a dög tuti, hogy a Sátán kutyája-, a tenisz, a kínai kaja, a hideg, a nagyképű emberek és még sorolhatnám estig. Mindezek közül azonban van valami, amit kiemelkedően, rohadtul, nagyon utálok, az pedig az, amikor kiküldenek egy helyszínre, ahol aztán közli velem valami nálam nagyobb hatáskörű, és ennek köszönhető pökhendi majom, hogy akár le is léphetek, mert innentől övé az ügy. Erről részben ők is tehetnek ilyenkor, részben a főnököm is, de akkor is kapja be mindenki. Ezért rohantam ennyire? Az egyetlen ok, amiért nem kezdek el látványosan hőzöngni, csupán az, hogy nem akarok hülyét csinálni magamból az összes kolléga előtt, mert egyébként a pasas fennhéjázó stílusa cseppet sem tetszik. Most komolyan. Olyan nehéz lenne normálisan, tudálékos hangnem nélkül válaszolni a kérdésemre? Tényleg ennyire kicsinál mindannyiunkat a meló, hogy már az élő emberek sem tudnak minket meghatni? -Köszönöm, Mr. West, hogy ilyen alaposan a számba rágta, mi is a helyzet, ha maguk megjelennek valahol. Az alapos ismertetője nélkül biztos vagyok benne, hogy nem sikerült volna felfognom. - mosolygok rá negédesen a napszemüvegem mögül, majd Marlene közbe vág, amiért baromi hálás vagyok, mert sokkal jobb, ha inkább az ügyre figyelek - még akkor is, ha már nem nekem kell majd nyomozni. A kíváncsiság az, ami miatt figyelmesen szemügyre veszem ismét a holttestet, ahogy Marlene felhívja rá a figyelmünket, hogy a pasas szájába beledugtak valamit. Az ilyen szándékos nyomok hátra hagyása általában elég sok mindenben a segítségünkre lehet, akár azzal kapcsolatban is, milyen a gyilkos személyisége, de ez persze a profilozó kollégák dolga. Az viszont mindenképp kikövetkeztethető, hogy a gyilkosnak elég nagy az önbizalma és kellőképpen hülyének néz minket. Úgy gondolja, hogy úgy fair a játék, ha hagy nekünk valami nyomot szándékosan, különben sose találnánk meg. Legalábbis, a legtöbb esetben így szokott lenni, de ez persze nem jelenti azt, hogy mindig így van és sokan ott szoktak eltolni az ügyeket, hogy korán vonnak le olyan következtetéseket, amelyek aztán kihatnak az egész nyomozásra. Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy Marlene nagy nehezen kinyitja a hulla száját, majd amikor az a valami kipottyan belőle, sietve hátrébb lépek. Részben azért, mert jobb félni, mint megijedni - akármi lehet az a valami- részben pedig azért, mert nem szeretném, ha aztán azt hallgatnám, hogy nem szándékosan ugyan, de megrongáltam az egyik bizonyítékot. Rá kerülne egy kis por a cipőmről, némi szövet a nadrágomról meg még Isten tudja mi más, és megnehezítené a laborosok dolgát. -Mi a... -bukik ki belőlem az egyszerű és lényegre törő kérdés, ahogy magam elé pillantok, majd lekapom a napszemüvegem, ahogy West lehajol az imént lepottyant valamiért és a homlokomat ráncolva nézem, ahogy felveszi a földről. Mintha most kapcsoltak volna fel egy lámpát egy sötét szobában, úgy hasít belém a felismerés annak ellenére, hogy percekkel ezelőtt meg voltam róla győződve, hogy nem ismerem az áldozatot. Elképedve lesek fel az összezúzott testre és arca, melyet hónapokkal korábban még láttam párszor, csak épp akkor még... Szóval kicsit jobb állapotban volt, mint most. Kicsit. Ha a jelvény nem kerül elő, talán sose csusszan a helyére a fejemben az utolsó kirakós, miszerint az áldozat egy rendőr. Pontosabban nyomozó. Csendben, gondterhelt arccal figyelem, ahogy West a kollégája gondjaira bízza a jelvényt, majd az utasítások is elhangzanak, így rá kell jönnöm, hogy ez a szájbarágós stílus alapból hozzá tartozik. Azt hiszem, a társa nagyon jól tudta volna amúgy is, hogy mi a teendő, de persze az is lehet, hogy tévedek. Talán, egy igazi idióta, akinek tényleg mindent el kell magyarázni. Még mindig némán hallgatom és figyelem, ahogy Marlene szemügyre veszi a holttestet és fél füllel hallom, hogy a síelés is szóba kerül, de én már csak azon tudok agyalni, hogy mégis mi történhetett ezzel a szerencsétlennel. Kinek volt az útjában egy nyugalmazott nyomozó? És ki az az állat, aki így végzett vele, akármi gondja is volt szegénnyel? Egy egészen röpke pillanatra megfordul a fejemben, hogy megtartom magamnak az információt, miszerint tudom az áldozat nevét, de ezt gyorsan el is hessegetem. Még, ha nem is az én ügyem, akkor sem akarom hátráltatni a nyomozást, mert minél előbb szeretném megtudni, kinek volt az útjában Jerry és bár az lenne a legjobb, ha én magam végezhetném ki a rohadékot, erre kicsi az esély. A rendőrgyilkosság mégis, talán mindannyiónknak fájó pont, hiszen akaratlanul is arra gondol az ember, hogy akár én vagy a másikunk is lehetne a helyén. Talán, épp emiatt nem tetszik, ahogy Jerry nyelvéről viccelődik ez a barom, és emiatt van, hogy nem reagálok arra, amikor rám förmed, hogy mit keresek még itt. -Azt hiszem... Én ismerem az áldozatot.- találom meg végül a hangom és közbe szólok, nem foglalkozva azzal, hogy épp most vont kérdőre. -A neve Jerry DeFalcon, pár hónapja nyugalmazták. -pillanatok Marlenre, mert talán dereng még neki is a név és így esetleg ő is ráismer, azaz vagy meg tudja erősíteni, vagy cáfolja, hogy tényleg Jerry-e at áldozat. Már csak azt nem értem, mi köze volt a maffiához? Hiszen köztudott, hogy ők vagdossák ki szívesen a hullák nyelvét, hogy ebből mindenki tudhassa: azért halt meg, mert túl sokat beszélt. -És igen, van ellenvetésem. Én is részt fogok venni a nyomozásban, amit kérvényezni is fogok, amint visszamentem az örsre. -közlöm vele határozottan, rezzenéstelen tekintettel és valóban, az a tervem, hogy kiharcoljam magamnak a lehetőséget, hogy részt vegyek ebben. Mondjuk azt a kérvényezést leginkább úgy tudom elképzelni, hogy berontok a főnökhöz és addig csesztetem ezzel, míg fel nem emeli a seggét - képletesen értve- és nem intézi el nekem, hogy az ügyön dolgozhassak. Nincs kétségem, hogy ez a West fazon is végig tudná vinni az ügyet, mert nem tűnik kezdőnek, de ettől függetlenül én is részt akarok ebben venni.-Már csak azért is, mert ez a jelvényes dolog szerintem elég komoly üzenet nekem és a kollégáknak is, maguknak pedig szokásuk elzárkózni, ha ráteszik a kezüket egy-egy ügyre. Attól tartok, talán akkor sem értesítenének minket, ha esetleg konkrét jelei lennének annak, hogy szemet vetett másra is a gyilkosunk és folytatni akarja a nyelvek... kivagdosását. -közlöm a pasas arcába bámulva, mert bizony, ha itt valami zsaruk ellen irányuló megtorlásról van esetleg szó, vagy csak felmerül a lehetősége annak, hogy más is veszélyben van, arról szeretnék tudni. Ez nem egy véletlen dolog, nem egy idióta gyilkos kapta el épp Jerryt és szórakozott el vele; konkrétan ellene irányult és a rendőrök semmibe vételét mi sem jelzi jobban, mint az a kicseszett jelvény ami szerencsétlennek a nyelve helyén volt. -Vagy netán van valami ellenvetése, Mr. West? -sandítok rá bujkáló mosollyal az arcomon, az iménti szavait idézve és nagyon remélem, hogy a makacsságom célravezető lesz.
Sosem dolgoztam szívesen együtt másokkal; könnyen pedig főleg nem. Azt sem mondhatom viszont, hogy ez teljesen mások hibája lenne; elvégre, azt nem írhatom a számlájukra, hogy egyszerűen inkompetens barmok, akik legfeljebb azért juthattak be az akadémiára, mert ahogy egyes mondások tartják: mindenki rendőrnek születik, csak van, aki tovább is tanul. Nem azt mondom, hogy nincs köztük eszes, de pont olyan ritka, mint az emberiség egyéb berkeiben. És belőlük lesznek a nyomozók, akik aztán megkülönböztetett helyzetük teljes tudatában még nagyobb dilettáns barmok lesznek. Ha nem azért, mert eleve azok voltak, akkor azért, mert végül annyira elkényelmesednek a nyomozói székükben, hogy elfelejtik, mi a munkájuk lényege, az pedig nem az adatiktatás. Nem a régi iskola növendékei közé tartozom, akik elvetnek mindent, ami új és friss; és azokat az időket sem kívánom vissza, amiben felnőttem, amikor a rendőrök ugyanúgy verték a feketét, mint a fehéret, de főleg a latinot az utcán, csak nem volt mindenki zsebében egy kamera, hogy felvegye. Amikor úgy basztak oda a kocsihoz, hogy a gyomrod a torkodon akart kiugrani az erejétől, aztán három napot ültél összehugyozott gatyával a fogdában, mert addig bent tarthattak. Amikor még nem az iskolában lövöldöztek tizenhat éves meg nem értett emós kölykök, hanem az utcán, drogért cserébe. Én, ha lehet így mondani, nagyon is előrehaladott eszmékkel rendelkezem, nem különböztetek meg senkit kor, rang, nem vagy rassz alapján. Mindet épp ugyanúgy nem állhatom. Az egyetlen szűrőm az intelligencia, meg az, mennyit tűrnek el tőlem. Erin Watson nyomozó úgy festett, nem sokat kíván a véletlenre hagyni, de annyira mégsem ellenkezett, hogy szó szerint megpróbálja kikapni a kezemből a bizonyítékot, pedig olyan is megesett már. A nyomozók ritkán tűrik jól, ha elvesszük az ügyeiket; Watson meglepően simulékony volt ilyen tekintetben. Egy-két pillanatra talán abba a hitbe is ringatott, hogy egyszerűen hátra lép. – Hogy mi? – pördülök meg a sarkam körül, hogy felvont szemöldökkel, egyébiránt viszont eléggé érdektelenül hallgassam. A fickó péppé vert (vagy sziklán zúzódott) fejére rakódott vér és koszmaradványok végett nem túlzás azt állítani, hogy talán az anyja se ismerné meg. A nő viszont állhatatosnak tűnik. – DeFalco… Övé volt az az ügy, ugye? A… Brigitte Greene ügy. – Az egyik járőr megrázkódik; talán ő volt a kerületben, mikor megtalálták a tizenhat éves lány borzalmasan megcsonkított holttestét. Fél éve történt a dolog, és azóta is lezáratlan; a média már kevésbé emlegette, de az első hetekben tele voltak az újságok mindenféle rémhírekkel, meg reddittes felhasználókkal, akik magukra vállalták, és rituális gyilkosságnak meg hasonlóknak bélyegezték. Akadt egy Hasfelmetsző Jack imposztor is, akiről végül kiderült, hogy egy kissé gyengeelméjű, testi fogyatékos harminchét éves fazon Connecticutból, aki megmozdulni is alig tud, nemhogy idejönni New Yorkba megölni bárkit. Az is eszembe jutott, hogy beszéltem a dologról DeFalcoval. Nem voltunk barátok, úgyhogy az arcom nem árul el semmi újonnan jött fájdalmat, ahogy a testre nézek, bár azért a mellkasomban pang valami, amit csak bűntudatnak tudok nevezni. Mindig ilyen érzésem támad, ha egy kollégát öltek meg. – Biztos benne, hogy ő az? – kérdezem aztán. – Ha így össze lennék törve, magamat sem ismerném meg… Valószínűleg némi gondolkodás azért már lapult a nő kijelentése mögött, mert ilyesmivel nem dobálózunk csak úgy. Úgyhogy mély levegőt veszek – a tüdőmet eltölti a rothadás bűze –, és bólintok. – Hát jó. A fogmintákból kiderül majd. – Marlene bólint. Minden egykori és jelenlegi rendőrségi alkalmazott fogsormintái megvannak az adatbázisunkban. Jóval olcsóbb azt végigkeresni, mint DNS-vizsgálatot kérni, ami ráadásul hetekig is eltarthat a laborok túlterheltsége miatt. Alig fordulok vissza hozzá, mikor már jószerivel nekem ront, mármint hangilag, a nagyon is nyilvánvaló ellenvetésével. – Nem kell leharapni a fejem, attól még nem lesz magáé az ügy – közlöm vele szarevő vigyorral. A helyszínelő kollégák már körbevették a holttestet, hogy lefényképezhessék minden létező szögből, mielőtt leakasztanák onnan a szerencsétlent. Ekkor lép be két új kolléga is, kezükben egy kinyitható hordággyal,rajta leplekkel. Ezen viszik majd ki a helyszínelők hűtött hullaszállítójáig. – Azt hiszem, itt csak útban leszünk. Szívjon egy kis friss levegőt – paskolom meg a nő vállát atyáskodva. Biztos vagyok benne, hogy ez nem fog tetszeni neki. Én meg valamiért eléggé unatkozom ahhoz, hogy az ilyesmi jobb kedvre derítsem. Talán az ügy bizarr részletei okozzák, amik csak most kezdték el felfedni magukat, mint valami groteszk peepshow; egészen úgy érzem magam, mint ahogy tettem úgy tizenöt éve. Majdnem frissnek, ami elég régóta nem esett meg; és érdeklődőnek. Rosszul kellene éreznem magam, amiért egy kolléga valószínűleg igen fájdalmas halála felvillanyoz, és ez valahol így is van. Sokat el lehet mondani rólam, de igenis, értékelem az emberi életet; az ilyesféle elvétele pedig a leghalálosabb bűn. De attól, hogy bűntudatot érzel, nem lesz jobb, ugye? Attól, hogy hagyod, hogy az elmédbe beférkőzzön az összes szarság, ha hagyod, hogy a gondolataidat rágják, meg a szökőévente előforduló majdnem elfogadható hangulatod, nem leszel udvariasabb. Amint kiérünk, rágyújtok egy szálra. Ha jól látom, az elmúlt percek alatt mintha duplázódott volna a nézelődők száma, a továbbra is baszottul korai órához képest. – Attól fél, hogy más áldozata is lesz a nyelvvagdosásnak? – kérdezem aztán, bár a figyelmemet előbb a cigaretta meggyújtása tereli el, a fémdobozos öngyújtó kattanása szinte éltető sóhajnak tűnik, aztán meg a gyülekező emberek. – Maga szerint ez a legnagyobb baj azzal a benti szörnycirkusszal? Egy fotós megpróbált átgurulni a kordon alatt, mint valami rohadt nindzsa, és gyorsan kattintani egy képet a fellibbenő ponyva alatti helyzetről. Borelli, aki épp egy egyébként meglepően csinos járőrkislánnyal traccsolt, az arckifejezéséből ítélve épp megpróbálta felszedni, és valamit mutogatott is neki, reflexből nyújtotta ki a lábát, a fotós meg telibe arcba kapta a földet. Ahogy két rendőr felkapta a vállánál fogva, mint egy zsák krumplit, vékony vércsík kezdett folyni az orrából. Nem ellenkezett, mikor elkezdték elvonszolni, helyette rajtam állapodott meg a tekintete. – West nyomozó! West! Ha az IU itt van, akkor ez nagy cucc, ugye? Tényleg olyan borzalmas, mint mondják? Még azután is kiabál, hogy már elnyelte őt meg az őt kíséri rendőrt a tömeg. A fejemet csóválom. – Ez is inkább omlettet csinálna reggelire, nem szenzációt – morgom a cigivel a számban, aztán a kis közjáték után visszafordulok Watsonhoz. – Hol tartottunk? Ja, igen. Ott, hogy már most következtetéseket próbál levonni… Pedig még azt sem tudjuk, miben halt meg a fazon. Hadd találjam ki: a nyelvkivágásról rögtön a maffiára asszociált, mi? – Rávigyorgok, még a szememnél lévő ráncok is gyűrődnek, ahogy érzem. A helyzethez képest jól szórakozom. Pedig nem lehet olyan fiatal nyomozó; úgy értem, fiatalnak fiatal, de már hallottam a nevét, ha jobban belegondolok. – A híres manhattani maffia… Még a Maffiózók sorozat is Jersey-ben játszódott. És ez már nem a hetvenes évek. Persze, ettől még lehetne szervezett bűnözésis a dolog – fordulok vissza a fehér sátor felé, ami hatalmas bálnaként tűnik ki a Central Park zöldjéből. Lassan minden munkába menő hülye látni fogja, és itt fog tobzódni. Addig még sok dolgunk van. – De mégis, melyik bűnszervezet szokta keresztre feszíteni az áldozatait, hm? Megrázom a fejem. – Nem vonunk le következtetést. De kábé biztos vagyok benne, hogy a maffiának semmi köze hozzá… Attól tartok, ez csak egy átlagos őrült gyilkos. Persze, ha ragaszkodik a maffia-vonalhoz, legyen a vendégem, maguk haladnak azon a vonalon, mi meg minden máson, és majd megemlítjük, hogy maguk nélkül fele olyan gyorsak se lettünk volna. – Mélyet szívok a cigarettából, aztán elkezdek körülnézni, mintha épp azon gondolkodnék, a mai időjárásjelentés mennyire lesz pontos. – Ez elég frekventált hely. Még este is, az ide vezető ösvényt látni az útról, sok a járőr – jelentem ki aztán. – Na jó, itt egy találóskérdés: hogy hozok ide egy hullát és csinálok belőle Jézus Krisztust úgy, hogy ne próbáljon senki megállítani közben? A válasz nagyjából az akadémia első napján el szokott hangzani: úgy, hogy nem hullának néz ki. De vajon akkor minek? És ekkor valami sípolást hallok. Először azt hiszem, csak a fülem cseng, vagy aztán, hogy a szemétszállító viszi épp a kukákat valamerre, amikor megpillantom a behemót, narancsszínű szörnyeteget: egy betonkeverő tolat ki épp az egyik utcából. Aztán eszembe jut, hogy nem is olyan messze van a Central Park állatkert. Széles vigyorral fordulok a nő felé. – Fél a kígyóktól, Watson? – kérdezem, aztán fejemmel arra az útra mutatok, ahonnét a betonszállító kanyarodott ki. – A terrárium-részt épp felújítják. Éjszakai műszakban. És ki lenne az, aki nem tűnik fel éjjel, nehéz holmikat cipelve a Central Parkban, mint egy éjszakás építőmunkás?
Nem tudom, hogy miért érzem úgy, hogy az az össze-vissza roncsolt test olyasvalaki, akit én ismertem, de így érzek. Nevezhetjük ezt női megérzésnek is, amire sokan csak legyintenek, mégis, az intuícióim már sokszor segítettek egy-egy ügy előre lendítésében. Ez persze nem azt jelenti, hogy kifejezetten csak ezekre hallgatok de, ha jönnek, akkor nem hagyom őket figyelmen kívül. West persze nem úgy néz ki, mint aki elhiszi, amit mondok, de az legalább dicséretes a részéről, hogy rögtön tudja kiről van szó. Úgy tűnik, az ügyeivel kapcsolatos nevekre elég jól szokott emlékezni, mert amúgy kétlem, hogy ismerte volna DeFalco-t személyesen is. -Pontosan. -bólintok egyet, miközben továbbra is a holttestet szemlélem, most pedig, hogy beugrott Jerry neve, csak még inkább biztos vagyok az állításomban. Tény, hogy a test eléggé megroncsolódott, de az arcberendése és az, ahogy megpróbálom elképzelni, milyen lehetett az eredeti állapotában, Jerryre hajaz, nem beszélve egy aprócska dologról. West persze biztosra akar menni és szóvá is teszi, hogy nem könnyű azonosítani valakit, aki így néz ki, de én összepréselem az ajkaimat, még egy pillantást vetek a testre, végül bólintok. -Kilencven százalék. Már csak az órája miatt is. Kétlem, hogy lenne másik rendőr, aki ilyen órával rohangálna.- biccentek a bal karja felé, melyen ott díszeleg az a régi, egyedek szerint béna óra, ami körülbelül a kilencvenes években jött divatba a maga műanyag mivoltával. Az első olyan órák egyike volt, melynek világított a számlapja és ráadásul kék színnel. Jerry szerette azt a vackot, pedig szerintem már akkor is béna volt, amikor divatba jött. Meg voltam róla mindig győződve, hogy valami emlék köti hozzá, de sosem kérdeztem rá, mert annyira nem voltunk jóban. -Igen, abból majd kiderül... -értek vele egyet, hiszen a fogminta az egyik legbiztosabb azonosítási módszer. Már, ha nem sérültek a fogai az ütésektől, vagy ne rongálta volna meg őket szándékosan a gyilkos. Akár ki is húzhatta mindet, hiszen volt már ilyenre is példa, de reméljük ez esetben nem történt ilyesmi. Így is elég alaposan megcsonkították szerencsétlent. Az, hogy felismertem egy volt kollégát, csak még inkább arra késztet, hogy én akarják foglalkozni az üggyel. Még akkor is, ha tudom, hogy West nem fogja ezt olyan könnyen hagyni. Minden esetre próbálok erélyes lenni, amit ő egy olyan vigyorral fogad, amitől kedvem lenne itt a helyszínen tökön rúgni, de mindezt inkább csak képzeletben viszem véghez. Ennél profibb vagyok és amúgy sem segítene a célom elérésében. Ettől függetlenül persze rohadt jól esne. -Az nem ilyen, ha valakinek leharapom a fejét, Mr. West. -biccentem kissé oldalra a fejem egy túlzottan bájos mosoly kíséretében, majd tekintetemmel követem az érkező két kollégát, akik elviszik majd a holttesteket. Őket sem irigylem. Az amúgy is szar munkánk nem épp kellemes felét végzik jelenleg, de itt mindenkinek kijut ezekből. A gyomrunk megedződik idővel, mégis mindig akad valami új, ami megrengeti. Lesújtó pillantást vetek Westre, mikor megpaskolja a vállamat, de azért követem. A friss levegő említése eszembe juttatja, hogy már jó ideje abban a sátorban ácsorgunk, ahol nem éppen kellemes szagok vesznek minket körül. Fura, mennyire meg tudja ezeket is szokni az ember. Csendben követem az ügynököt, aki máris túlságosan az agyamra ment, tekintetemmel követem a mozdulatsort, ahogy elő vesz egy szál cigit és meggyújtja, majd zsebre dugott kezekkel a körülöttünk ácsorgók felé pillantok. Rémes, milyen gerinctelenek tudnak lenni az emberek, ha egy hullaról van szó és nem csak a fotósokra gondolok, akik ilyenkor keselyűként körözgetnek a helyszíneknél, hátha kapnak valaki fincsi falatot, amiből pénzt csinálhatnak. A sima átlagemberek is sorakoznak, akiket hajt a kíváncsiság, pedig inkább örülniük kéne, hogy nem kell minden nap ilyen látványban részesülniük. -Miért? Ön szerint a szájába dugott jelvény nem hordoz magában semmilyen üzenetet? -lesek Westre a kérdése hallatán, majd követem a tekintetét és figyelem, ahogy egy újságíró megpróbál a helyszín közelébe kerülni. Undorító embereknek tartom őket, nem tehetek róla, még akkor is, ha a munkájukat végzem. Szerintem ahhoz, hogy valaki ezzel foglalkozzon, beállítottság is kell, azaz: nekik semmi sem szent. -Maga a cirkusz a baj de, ha már van, megpróbálom értelmezni a dolgot... -válaszolok készséggel, holott őszintén kezd ez a piperkőc az agyamra menni. Nem beszélve arról, amilyen kioktató stílusban beszél velem utána, mintha ő lenne a nyomozók királya. Baromira utalom az ilyet, főleg, ha valakinek fingja nincs róla, hogy milyen vagyok a munkámban egyáltalán. Ki is von le következtetéseket? -Valóban megfordult a fejemben, de az, ha egy dolgot több szempontból is megvizsgál valaki, szerintem nem következtetés. Tény, hogy a maffia szeret ilyen drámai lenni, ugyanakkor az is tény, hogy a nyelved dolog szintén üzenet értékű lehet. Akármilyen dilinyós gyilkosról is van szó, az ilyen "apróságok" sosem véletlenül vannak, de ezt azt hiszem, maga is tudja. -mosolygok rá negédesen, miközben össze fonom a karjaimat és undorodva figyelem a tömeget. Képtelen vagyok megállni, hogy ne gyújtsak rá én is egy szál bagóra, ha már ilyen csodás ez a reggel. -Kitalálom. Maguk meg addig levelet írnak a pápának, nem-e vagyon megírva, hogy a kedvenc mártírjuk feltámad ismét? Mert ez esetben akkor még is van oldva az ügy. -válaszolom szemtelenül, ha már a keresztet szóba hozta meg még próbál is kioktatni. Ettől függetlenül utána fogok járni, volt-e bármilyen ügye Jerrynek, amivel egy-két maffiózó útjába kerülhetett. Az nem árthat, ha sokfelé vizsgálódik az ember. Végül félre teszem inkább a sérelmem a stílusa miatt és inkább arra koncentrálok, amire ki akar lyukadni. Tekintetem végig vezetem a környéken, majd West pillantásának irányát követem, amikor valami sípolni kezd. -De itt nem csak az idehozatalról van szó. Fel is kellett oda tenni... Arra se figyelt fel senki? Vagy pont talált a gyilkos olyan időpontot, amikor tényleg nem jár erre senki. -töprengek tovább hangosan, majd a kérdése hallatán felvonom a szemöldökeimet. Mi köze ennek a kígyókhoz? -Tuti, hogy nem fogom Sherlocknak nevezni... De egyébként nem, nem félek a kígyóktól. -forgatom a szememet, majd a folytatás úgy hàt rám, mintha felkapcsoltak volna egy lámpát a sötétben. Végtére is igaza van. A fenébe is, csak nem olyan hülye ez a pasas, mint amennyire szeretném és ezek szerint mégis csak együtt fogunk ennek utána járni. Legalábbis, ha már beavat a gondolataiba, gyanítom, hogy most nem fog itt hagyni, de bolond lennék rákérdezni. -Oké, ebben van némi logika, de nem ellenőrzik azért a munkásokat is az éjjeli őrök? - teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, hiszen építkezés ide vagy oda, azért mégis csak egy olyan helyről van szó, ahol veszélyes állatokat tartanak. Csak utána néznek, hogy akármi őrült ne mehessen be, nem? -Mázli lenne, ha igaza lenne West, mert biztos, hogy ott vannak kamerák. Hátha látszik rajta a gyilkosunk, vagy legalább egy gyanús személy. -töprengek tovább hangosan és egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy talán nem véletlenül van West ott, ahol de ezt neki akkor sem mondanám meg, ha ezen múlna, hogy a kereszten kötök ki vagy sem. -Viszont, ha így is van, vagy nagyon erős gyilkosról van szó, vagy nem egyedül volt. Nem könnyű egy holttestet elhozni ide majd felpakolni egy keresztre... Nem gondolja? - ha sikerült jól azonosítani Jerryt, akkor az biztos, hogy egy nyolcvan kilós pasasról beszélünk, az pedig nem kis súly. Tényleg valami izmos, kigyúrt gyilkosnak kellene lennie, ha egyedül dolgozik. Vagy nagyon eszesnek. -Persze, az is lehet, hogy valamivel felemelte oda, ami szintén megoldható, ha építkezésen van az ember. -gondolkozok hangosan, hátha ezzel beugrik valami ötlet Westnek, de talán az lenne a legjobb, ha megnéznénk azt az építkezést. Remélem, felajánlja, hogy tartsák vele, mert már a kíváncsiság is dolgozik bennem, nem csak a tenni akarás.
– Azt nem mondtam – válaszolom könnyedén és lassan. A mosoly továbbra is ott bujkált a szám sarkában. – Csak azt, hogy ne legyen ilyen biztos benne. Precíz vágás volt, mint hallottuk. Az illető tudta, mit akar, nem heves érzelmektől fűtve döntött így. Lehet direkt félrevezető nyom; sajnos vagy sem, nem minden gyilkos az expresszionizmus híve. – Ellenben mindegyiküknek van legalább akkora hozzáférése a kábeltévéhez, mint bárki másnak. Szeretjük azt hinni, hogy kevesebb gyilkosság történik, hogy több ügyet oldunk meg, mint valaha, de ez csak csillámpor és szárazjég, porhintés, némi bűvésztrükk a valósággal szemben. Igazából az a tény, hogy bárki megvásárolhatja ugyanazokat a tankönyveket, mint amikből a rendőrakadémián tanítanak, bárki követheti a nyilvános nyomozati anyagokat a lezárás után. Majdnem minden publikus információ az ügy lezárását követően; nem mi lettünk ügyesebbek, hanem az elkövetők. Nem azt kell nézni, hogy mennyivel csökkent a megoldatlan gyilkosságok száma, hanem azt, mennyivel nőtt az eltűnt embereké. A legtöbb bűnöző annyit leszűrt már a rendszerből, hogy holttest nélkül kábé csak akkor tudják elítélni, ha vallomást tesz. Nem lenne meglepő, hogy valaki félre próbál vezetni minket. Szeretünk szemet hunyni felette, de valójában a bűnözők jelentős része legalább olyan agyafúrt, mint amennyire mi szeretjük annak hinni magunkat. Mármint, ha én gyilkolnék meg valakit, egészen bizonyosan hasonló, sehová sem vezető nyomokkal halmoznám el a helyszínt. És mindenki magából indul ki, ahogy azt a 2010-ből itt maradt „nem flegma vagyok, hanem őszinte” kacsacsőrrel csücsörítő tinilányok profiljai is mondják. – Mint mondtam: nyugodtan haladjon azon a vonalon – tárom szét a karjaim. Bosszantom a nőt, tudom. Mentségére legyen szólva, baromi jól leplezi. Bár a „dilinyós” kifejezésen azért mosolygom magamban egy kissé; azon pedig, hogy ő is dohányzik, egy kissé meglepődöm. A manhattani zsaruk többsége már kávét inni sem szokott rendesen, csak és szigorúan olyan löttyöt, aminek a nevében a „kávé” szó véletlenül sem szerepel, nemhogy dohányozni. Elvigyorodom a replikáján. – Katolikusnak lettem nevelve. Úgyhogy azt hiszem, az anyám elalélna a hírtől! – Már ha még élne, persze. Bár egy efféle „most látsz, most nem, most pedig a Central Parkban vagyok” trükk mellett Jézusnak tán arra is lenne egy kis affinitása, hogy őt feltámassza. Meglehet, azzal egyikünk sem járna jól; a világ azóta sem épp a jobb irányba haladt. Ellentétben a beszélgetéssel. Némileg. Egyelőre nem viharzott el sértetten, ugyan nem tudom, erre mi motiválja: vajon csak a kitartó makacsság, a bizonyítási vágy, vagy már hozzászokott az efféléhez? – Nem hiszem, hogy éjjel épp ennél a szökőkútnál olyan sokan járnának – vonom meg a vállam. Volt belőlük több tucat a parkban. – Ha az ide jutást megoldotta, elég volt várnia egy keveset… Vagy fizetni az itt magukat belövő drogosoknak, hogy álljanak kissé arrébb. – Meg egyébként is, maguknak se igazán hiszik el, amit látnak, másoktól főleg nem várják el, és megvan a maguk tartózkodása a rendőröktől. Bár eddig nem találtak szemtanút, ez nem jelenti azt, hogy nincs is. Talán épp csak éjjel kéne visszajönni ide, a környékre. – Hé, maga mondta, nem én! – emelem magam elé megadóan a kezeimet, ami a nevet illeti. Kétségtelenül találó a hasonlat; kissé valóban Dr. Watsonra emlékeztet. Főleg azért, mert a hozzátevés helyett főleg csak az én ötleteimet próbálja aláásni, s minden mondata az egészségesnél több „de”-t tartalmaz. Ráérősen szívom a cigarettámat, miközben elindulok a megfelelő irányba. Gondolom, követni fog. – Maga nem nagy sportrajongó, ugye? – fordulok felé széles vigyorral, lepöccintve a hamut. – Tegnap NBA Nyári liga meccs volt – magyarázom. – A Knicks játszott a Lakers ellen, és nem mellesleg nyert, 117-96. Higgye el, az éjszakai őröket annyira sem érdekelte, ki jár-kel ott, mint egyébként. Na meg, úgyis mindig alkalmi munkásokat foglalkoztatnak az ilyesmire. Fogyóeszköz, tudja. Egy fehér sem dolgozik éjjel a Central Parkban önszántából. És ez tapasztalat. Ettől persze ki kell majd kérni a csekk-listát, bár nem ritka, hogy olyanok is be vannak ott jelentve, akik amúgy nincsenek, és olyanok voltak ott, akiknek semmi keresnivalója… Egyszer egy melós meghalt a helyszínen. Gyilkosságnak tűnt, úgyhogy minket hívtak ki. Nem volt nála fényképes igazolvány, de a felelős műszaki vezető megmondta a nevét, úgyhogy elvittük a hullaházba, és hívtuk a rokonokat azonosítás céljából. A nejecske egész sportmedencéket megtöltő könnymennyiséget hullajtva robbant be a boncterembe, hogy aztán hirtelen abbahagyja a bőgést, mintha elvágták volna a hangot, mikor meglátta. Kiderült, hogy nem az ő férje az; egy haverja ugrott be helyette dolgozni némi aprópénzért, mert ő le akarta inni magát a kocsmában. Ez olyan jól sikerült, hogy két nap múlva Jersey-ben tért magához. – Egy próbát megér – bólintok vállat vonva, bár szerintem mindketten tudjuk, hogy a kamerák harmada csak dísz, másik harmada csak élő felvételt közvetít, a maradékon meg nem látszik semmi. Legalábbis részleteiben; ha valóban itt rejtették el a hullát, legalábbis itteni eszközt használtak a cipekedéshez, azt talán látjuk. Először csak hümmögök a nő fejtegetésére, ahogy néhány rendőr kolléga arrébb tessékeli a sajtósokat, miközben mi átbukunk a sárga szalag alatt. Kérdések záporoznak ránk, szóban és tekintetekben is, de egyikre sem válaszolunk. – Jó reggelt mindenkinek – csak ennyit mormogok a bajszom alatt, miközben még egy cigire gyújtok. Aligha hallják. – DeFalco mennyi lehetett? Úgy kilencvenöt, száz kiló? Nem túl magas, de nem vetette meg a sajtburgert, ha jól emlékszem. Nem egy könnyűléptű menyecske – értek egyet, miközben a betonozott úton haladunk az állatkert felé. – Néhány éve volt a hírekben egy nő, alaszkai vagy kanadai talán… Kézitusában lenyomott egy jegesmedvét, mert az a gyerekeire támadt. Az emberi test csodálatos dolgokra képes, ha nagyon akarjuk. A gyilkosok sokszor adrenalinlöketet kapnak az öléstől. – Tűnődve nézek hátra a vállam felett. A tömeg már ismét összezárt a rendőrökkel és rendőrségi szalaggal körbevett terület körül. Valami ilyesmi lehetett a kolosszeumokban uralkodó hangulat is. Kenyeret és cirkuszt. – De valószínűbb, hogy járművet használt. A társat sem szabad kizárni, bár az efféle „dilinyósok” ritkán dolgoznak párban. Annál sokkal pontosabb elképzeléseik vannak a gyilkosság rituáléjáról, amibe senki sem piszkíthat bele. Már ha valóban rituáléról van szó. Van valami különös az egészben, mesterkélt. Túlzottan… elrugaszkodott. Ilyesmit a krimikben szoktam olvasni, meg az olyan sorozatokban látni, mint a Castle, vagy a Férjem védelmében, ahol az egyszerű, parki szeméremsértési kihágás alól dutyiból kihozott kertvárosi anyukáról kiderül, hogy egy évtizedekkel ezelőtti bombás merénylet kitervelője. Egyelőre elhessegetem a gondolatot, de elraktározom. A megérzésekre érdemes hallgatni. – Nem érzi egy kissé úgy, hogy túl sok a jelzés értékű nyom? – vakarom meg az állam, a borosta serceg ujjaim alatt. – A kereszt. A nyílt helyszín, a kivágott nyelv, amit elvisz magával, a helyére erőszakolt jelvény… Sok a jóból. – A jelvény egyébként elég részletesnek tűnt, de nem lehetett a férfié; miután elhagyod a testületet, visszaveszik a szolgálati fegyveredet és a jelvényedet is, mindegy, milyen nosztalgikus erővel bír. Érdemes lesz utánanézni, hol készült; van egy érzésem, hogy nem egyszerűen „Made in China”. – Vagy csak a paranoia. Ritkán akadnak ilyen… kiélezett bűnügyek – rázom meg a fejem végül. – Valószínűleg nem először gyilkolt. Ahhoz túl precíz. Össze kéne gyűjtenie a Manhattanben lévő összes felderítetlen bűnügyet az elmúlt tíz évből. Keressék meg a hasonlóságokat… A jelkép-használatot. Már ha van kedve hozzá. – Elvigyorodom. – Elvégre, szívesem átvállalom magától, többek közt, ezt is. Az állatkert nagy területen terül el, több bejárattal is rendelkezik, a munkásoknak pedig úgymond külön nyitottak egyet; úgyhogy bizonyos értelemben a művészbejáró felé vesszük az irányt, ahol a biztonság lelkes őre hamar kiugrik a bódéból, nagy nehezen ott hagyja a futballmérkőzését, és a reggeli órától kissé még gőzös fejjel lép elénk. – Hé-hé-hé, ez egy lezárt terület, belépés csak… – Engedéllyel – bólintok. Az ezt hirdető táblára mutatok. – Látjuk. Watson és West nyomozók, NYPD. – Felmutatom a fényképes igazolványomat, aztán a jelvényt, bár igazából úgyse nagyon pillant rá. A szemét forgatja, valószínűleg nem ez az első ügye a rendőrséggel. – A gyilkosság miatt vannak itt, mi? – Gyorsan terjednek a hírek. A fickó meg is magyarázza: – Láttam azt a cirkuszt, mikor melóba jöttem. Kabaré. – Szóval nem maga volt itt éjjel? – Nem há’. Az Louie volt. Izé. Luis Cortez. – Megtenné, hogy felírja valahová az elérhetőségét? Illetve szükségünk lesz az éjjel itt dolgozók listájára, valamint a kamerák felvételeire is. A fickó, névtáblája szerint Leon, megvaakrja a homlokát a sapkája alatt. – Ahhoz én nem férek hozzá, a főnök kell… – Akkor megtenné, hogy hívja a főnökét? – Itt lesz az minnyá’. Húsz perc múlva kezdődik az új műszak. Megvárják? Hát hogy a viharba ne! – Akkor… Addig ha megengedné, körülnéznénk bent. – Hát… Gondolom, meg, de nincs itt senki. Mit keresnek? – Az majd még kiderül. Egyelőre én sem tudtam, de az információra hiába vártunk egy helyben toporogva. Hátha látunk valami árulkodó jelet, vagy valamit, ami beindítja az agytekervényeket. Ezen mondjuk jelenleg egy tripla eszpresszó segíthetne csak. Az építkezési terület el van kerítve az állatkert többi részétől, a két átjárási ponton drótkerítést húztak fel ideiglenesen. Letakart halmokban állnak az építőanyagok, konténereken függ lakat, az előző műszakos munkások jószerivel eldobták, ami a kezük ügyében volt, mikor lejárt a munkaidő. – Arról a halomról hiányzik a ponyva – mutatok az egyik raklapra, amin betonelemek sorakoznak. – Persze lehet, hogy csak elfelejtették felrakni rá… Nem találtunk semmit. Bár számos eszköz van, amivel emelni lehet – nézek körbe, a tekintetem megállapodik egy villás emelőn. Innen a szökőkútig ezzel az izével alig lehet egy perc az út. A nőre pillantok, arra, ahogy a helyet vizslatja. – Volt már hasonló ügye? – vonom fel a szemöldököm, miközben nekitámaszkodom az egyik kordonnak. – Olyan, ahol valószínűleg nem a házastárs ölte meg a másikat féltékenységből.
Kezdem azt hinni, hogy Mr. West már csak azért is alapon direkt vétózza meg minden egyes elgondolásomat. Ha ide állítanék a gyilkossal, aki még be is vallja, hogy bizony tényleg ő csinálta ezt az egészet, ez a fazon még arra is azt mondaná, hogy ez nem feltétlenül van így. De nem ma kezdtem. Nem hagyom magam felbosszantani, inkább az ügyön töprengek tovább, hátha akad valami ebben az ügyben, ami pontosan megsúgná, merre is tovább. Mondjuk már az, hogy annak lehetőségét boncolgatjuk, hogyan kerülhetett ide a park közepére ez a holttest, valószínűleg vezetni fog valamerre. -Precíz vágás, de ez nem jelent semmit. Bárki, aki szereti a nyomozós, boncmesteres sorozatokat láthatja, hogyan kell egy ilyet elvégezni. Ez a hülye tévé csak megnehezíti a dolgunkat. -sóhajtok egy nagyot, mert nem igazán tartom jó dolognak, hogy a nézettség érdekében egy csomó módszerünket megosztják a közönséggel. Ha egy elmés gyilkos eleget tanul, könnyen rájöhet mik a kiskapuk. -Az is lehet, hogy hentes az illető, vagy volt valami köze orvosi pályához, netán hullaházban dolgozott... Talán, csak igényes a munkájára. És persze lehet félrevezető nyom. Tisztában vagyok én is azzal, milyen sok lehetőségünk van. - válaszolom nyugodtan, mert egyre inkább zavar, hogy úgy kezel, mint egy zöldfülűt. Szimplán csak mások a módszereink. Én szeretek végig menni a lehetőségeken. Ellenőrizni minden szálat, minden körülményt, nem pedig neki állni filozofálni, hogy aztán a szerintem legvalószínűbb szálat vizsgáljam meg. -Azt hiszem, amilyen leleményesek a firkászok, ebből holnap olyan szenzáció lesz, hogy talán tényleg még a pápa is szóba kerülhet. Egyértelmű a póz, ezek össze fogják fűzni a gyilkosságot Jézussal az olvasottság növelése érdekében és kész a káosz. Talán, a gyilkosunkat majd még szentté is avatják, amiért feláldozta a "megváltót".- mosolyodok el, mert most bevallom, épp ezen a szerencsétlenen viccelődök, de tény, hogy az emberek baromi hülyék tudnak lenni, ha szóba kerül valami vallási dolog. Tekintetemet újra meg újra végig futtatom a környéken, ahogy a lehetséges szemtanúkról beszélünk, de igaza van abban, hogy az itt éjszakázó lecsúszott embereket könnyen meg lehet venni. Vagy épp el sem hiszik, ami itt történik, mert betudják a drog okozta képzelődésnek. -Akárhogy is legyen, valakinek látnia kellett valami furcsát. Szólni fogok valakinek, hogy keressen szemtanúkat, térfigyelő kamerákat vagy épp kocsiban lévő kamerák felvételeit a bejáratok környékéről. Ha nem is találunk semmit, legalább kizárhatjuk a lehetőségét annak, hogy a gyilkosunk keresztül cipelte a hullát a városon.- vonok vállat tanácstalanul ötletelés közben, hiszen valamerre el kell indulni. A legjobb az lenne, ha megtalálnánk a gyilkosság helyszínét, ahol előkészítette az egészet ez a beteg állat, mert, hogy nem itt ölte meg az biztos. Ahhoz kevés a vér a helyszínen. -Oké, hagyjuk is ezt inkább. - jelzem is egy kézmozdulattal, hogy ezt a Sherlock és Watsonos dolgot inkább söpörjük is félre, mert még bóknak veszi itt nekem és elszáll magától. Ebből a pasiból amúgy is árad az önelégültség, úgyhogy nem kell még tetézni. Ahogy elindul én is követem kényelmesen, lassan sétálva mellette. Elgondolkodva pöfékelel, ahogy szóba hoz valami nyitómeccset, a feltevésére pedig az első reakcióm egy szemforgatás. -Már elnézést, de nem igazán érek rá meccset nézni a tévében. Tudja, dolgozom, ha pedig épp nem így van, akkor sem ilyen hülye meccsekkel múlatom az időmet. - hozom a tudtára, még mielőtt neki állna itt ujjongva mesélni, hogy mi volt tegnap az eredmény vagy, hogy kire fogadott és mennyit nyert vagy bukott. Azonban, ahogy folytatja a mondandóját, kezdek rációt látni az egészben. A pasik tényleg foci mániások, ez tény. Lehet, hogy tényleg ez segítette a gyilkosunkat a terve véghezvitelében? -Igaza van. Leginkább a feketén itt tartózkodó embereket tudják ilyen pocsék melóra befűzni. Ez esetben viszont nem sokra megyünk a hivatalos papírokkal. Az is lehet, hogy még az angol királynő is itt dolgozik. - szabadulok meg a cigicsikkemtől, majd csípőre vágom a kezeimet és a várakozó sajtósok felé pillantok. Igazi hiénák. Fel sem fogják, hogy egy ember életéről van szó, csak a rohadt pénzt meg az olvasottságot látják maguk előtt. Követem Bellamyt át a szalag alatt, de én még egy "Jó reggeltet" se mormogok el, csak csendben, anélkül, hogy a firkászok bármelyikére pillantanék tovább folytatom az utam az állatkert felé. Igazság szerint kezdem egészen jó ötletnek tartani, hogy netán összedolgozzunk. Nem egy hülye rendőr ez a West, de ezt nem fogom az orrára kötni. -Lehet adrenalin löket de az is lehet, hogy csak talált valami eszközt, amivel feltűnés nélkül ide tudta juttatni a hullát. Nagy súlyból is lehet kicsit csinálni megfelelő súlyelosztással, de ezt ön is tudja. Inkább arra szavaznék, hogy a gyilkosunk okos volt és megoldotta ezt úgy, hogy ne kelljen nagyon megerőltetnie magát. - töprengek hangosan folytatva ezzel az ő gondolatmenetét, tekintetem pedig ide-oda járatom továbbra is nyomok után kutatva. Sosem tudhatjuk, hol találunk valami apróságot, amihez aztán oda tehetjük a kis sárga számozott táblánkat. -Oké, tegyük fel, hogy nem volt társa. Pár dolcsiért azonban könnyen talál az utcán olyat, aki segít neki elvinni egy "csomagot" A-ból B-be. Nem gondolja, Mr. West? Talán, a segítő nem is tudta, hogy miben is segít pontosan. -ötletelek, hiszen, mint ahogy azt nem rég meg is jegyeztük, errefelé sok a hajléktalan vagy épp drogos ember. Mondjuk a drogosokat nehéz munkára fogni de, ha épp szüksége van egy kis pénzre a cucchoz, talán rávehetők arra, hogy segítsenek egy bevásárlókocsit vagy akármit odébb tolni. A kérdése hallatán kicsit eltöprengek. Valóban sok a jelzés, de erre is láttunk már példát. Mindig van oka az ilyesminek. Vagy a félrevezetés a szándékos nyomokkal, vagy a túlzott önbizalom. -Nem egy olyan eset volt már, ahol a gyilkos túl okosnak érezte magát a zsarukat meg túl hülyének tartotta, így volt olyan kedves és direkt hagyott sok nyomot, mert alig várta, hogy reflektorfénybe kerüljön vagy épp meg akarta mutatni, hogy ő annyira szuper és okos, hogy a sok nyom ellenére se lehet elkapni. A kérdés az, hogy a gyilkosunkra melyik vonatkozik. Feltűnésre vágyik vagy csak túl öntelt? -vetem fel a kérdést, bár nem hiszem, hogy ezt meg tudná bármelyikőnk is válaszolni. Viszont én a szájba dugott jelvény miatt is inkább arra tippelnék, hogy ez a gyilkos pofátlanul beképzelt és idiótának tart minket. Talán, épp azt üzeni a jelvénnyel, hogy akár meg is ehetjük azt nyugodtan. Amikor szóba kerül, hogy a régebbi ügyeknek utána kellene járni és keresni valami összefüggést, egészen meglepődöm, mikor hozzá teszi, hogy "már, ha van kedve hozzá". Mi a fene? Még a végén egészen udvarias lesz Mr. West? -Mint mondtam, szeretnék segíteni, úgyhogy szívesen utána nézek bárminek. - bólintok a felvetésére, mert magam is gondoltam rá, hogy talán nem először gyilkol az illető. Másképp nem lenne ennyire pofátlan. -Talán, már jó pár gyilkosságot véghez vitt anélkül, hogy elkaptuk volna. Viszont ez jó hír is lenne, mert benne van a pakliban, hogy elbízza magát és hibázik. -vetem fel a következő meglátásomat, mert a legtöbb esetben így szokott lenni. Ha túl sokáig megússza valaki a büntetést, a végén lankad a figyelme és talán nekünk elég lenne egy aprócska hiba, hogy végre elkapjuk. Lehet, hogy a lezáratlan ügyek átkutatásával találunk valami puzzle darabot, ami jól jöhet. Ahogy az állatkertbe besétálunk, az őr azonnal tenni akarja a dolgát, csak az a baj, hogy nem épp velünk kellene ezt csinálnia. Lefogadom, hogy tegnap este nem volt ilyen lelkes, mert a tipikus "simán végig alszom a műszakot vagy épp foci meccset nézek a tévében" alaknak tűnik. West azonban jól kezeli a dolgot, mert már csírájában elfojtja az őr akadékoskodását, én pedig csak csendben felmutatom a jelvényemet átadva a szót ideiglenes társamnak. Én játszom most a rossz zsaru, ha úgy tetszik, mert csak összefűzöm a karjaimat és míg Bellamy az őrrel tárgyal, én szemügyre veszem a mögötte lévő monitorokat, a sarkokban lévő kamerákat és minden mást. -A kamerák tényleg csak élő képet mutatnak. A felvevő egység ki van kapcsolva és a rajta ülő porból ítélve nem is ment már jó ideje.- mormogom halkan Bellnek, ahogy elindulunk körbe nézni. Menet közben is végig futtatom mindenen a tekintetemet, majd arra a halomra pillantok, ami nem lett letakarva. -Talán, csak nem látták szükségét, hogy letakarják.- vonok vállat, de azért közelebb sétálok az említett helyhez és apró nyomokat keresgélek. Egy vérfolt vagy bármi nagy segítség lenne. Miközben Bellamy összefoglalja az észrevételeit, én végig sétálok minden raklap mellett, majd az egyik kialakított bejáratnál lehajolok, hogy a drótkerítést is megvizsgáljam. -Van magánál csipesz, West? -kérdezem válaszadás helyett, ahogy észre veszek egy apró ruhacafatot az egyik drótra akadva. Az egész nem nagyobb, mint egy gomb, de talán szerencsénk lesz vele. Ha West tud segíteni a csipesszel kapcsolatban, elő szedek egy zacskót és leügyeskedem a cafatot, majd felegyenesedek és végre válaszolok is. -Volt egy ügyem két évvel ezelőtt. Egy pasi váltig állította, hogy látja mások lelkét és ez Isten adománya azért, hogy a gonoszokat ő büntesse meg. Totál flúgos volt. Öt embert ölt meg, mire megtaláltuk. Egy templomban dolgozott karbantartóként. - mesélem el röviden a történetet, ami megint csak vallási töltetű. Furcsa, hogy egyesekből mit hoz ki az Istenben való hit. -De nagyrészt inkább házastársi ügyeink szoktak lenni. Ritka, hogy ilyesmivel találjuk szembe magunkat. -vallom be őszintén, hogy ilyen téren nincs nagy rutinom, de azt hiszem, a lényege ugyanaz. Adott egy gyilkos akit el kell kapnunk. -Ezt oda adom a labornak, hátha szerencsénk van. Talán, a rejtélyes ponyva egy darabja, vagy az áldozat ruhájáé, netán a gyilkosunké.- pillantok a zacskóban lévő apró cafatra, majd újra Westre sandítok. -És önnel mi a helyzet? Volt már hasonlóval dolga? Vagy csak ilyenekhez hívják, mióta nem egyszerű nyomozó? - érdeklődők apró, bujkáló mosollyal az arcomon, hiszen könnyen lehet, hogy az ő helyzetében már csak ilyennel találkozik az ember. Megjelenik végül egy pasas, aki a felháborodását cseppet sem rejti véka alá. Gyanítom, ő lesz az a bizonyos főnök, aki most neki lát majd pattogni az engedélyünkkel kapcsolatban, hátha mentheti az irháját a feketén dolgozó embereivel kapcsolatban.
Feltűnésre vágyik, vagy csak túl öntelt? Hirtelen nem is tudom, ezt a gyilkosra érti-e, vagy rám. Mindkettő jogos kérdés volna az ő szemszögéből nézve a dolgot. Annak ellenére, hogy anno megszereztem a magam kis alapfokú pszichológiai diplomáját esti szakon a Columbián, az NYPD Oktatási Központja finanszírozásában, még mindig zavaros sok terminus, főleg azért, mert a legtöbbön a pszichológusok és kutatók sem tudnak megegyezni. Úgyhogy általában leegyszerűsítem; a magam rendszerében dolgozom. Eszerint az első kérdés az: gyilkosról van szó vagy vétkezőről? Nem vagyok túl nagy híve az egyháznak, de különbség van aközött, ha valaki előre megfontolt szándékkal öl meg valakit, akár többeket, és aközött, ha az érzelmei vezérelve, például megcsalás vagy elhagyás végett megüti a (volt) párját, aki aztán nem kel fel többé. Mindkettő emberölés, de megvan a maga különböző árnyaltsága. A nyomozások során általában utóbbi szokott felbukkanni, ám azokkal a gyilkosságiak foglalkoznak, mi már nem igen. Úgyhogy maradtak azok, akiket szeretek hivatásos gyilkosoknak hívni – attól függetlenül, fizetik-e őket vagy sem. Ők azok, akik nem egyszer és nem kétszer ölnek, akik nem bánják meg, és akik valóban veszélyt jelentenek a társadalomra. Őket is két kategóriába tudom sorolni: a pszichózisban szenvedőket, akik erőszakosak, meggondolatlanok és hangosak, ha nem szóban, hát tetteikben, és azok, akik, amint Watson nyomozó is leírja: azt hiszik, mindenkinél okosabbak. Nyilván az ő fejükben sem stimmel minden, gyakorta nárcisztikusak, képtelenek az empátiára, és valamilyen „intelligensnek” tartott okból csinálják azt, amit. Nem muszáj, hogy sorozatgyilkos legyen; lehet, hogy csak a feleségét paterolja el így az útból, vagy a testvért, aki helyette örökölne. Ők azok, akik mindig ott ténferegnek a nyomozás körül, és valahogy mégis mindent megúsznak. Mert ők sosem hibáznak, ezt gondolják; és sokszor valóban elsiklunk a hibák felett, ha pedig észre is vesszük őket, nos, sokkal drágább ügyvédet tudnak fogadni, mint amivel az ügyészünk még elbánna. Valamiért az volt az érzésem, hogy utóbbival állunk szemben. Nem tűnt dühöngő őrültnek, bár ők is mindig eltakarítanak maguk után; ez megfontolt volt, túlontúl is átgondolt. Nem stimmelt, nem volt valódi – mint egy forgatókönyv. Mintha csak tette volna, amit mondanak. Nem tudom, miért tűnik ilyen ismerősnek az egész… Hol láthattam már hasonlót? – Ilyen a mi szerencsénk – felelem hasonló morgással.. Az ember azt gondolná, hogy a mai világban, amikor tényleg mindenről készül videófelvétel, talán a kamerák működnének. Hányszor volt már, hogy azért nem tudtunk használni egy felvételt, mert épp abban a sarokban történt valami, amit nem vett a kamera…! A technológia sajnos ritkán segít. Marad a jó öreg kézimunka és nyomkeresés. – Lehet – vonok vállat. – Bár a faanyagnak ritkán esik jól az eső… Megszívja magát, aztán nem lehet vele dolgozni, mert megvetemedik. A sógorom építőmunkás – válaszolom meg a fel nem tett kérdést, miszerint mi a fene közöm van nekem a faanyagokhoz. Nem mintha Antonio meg én olyan gyakran cserélnénk eszmét, de épp elég családi vacsoránál voltam félig jelen, félig alva, hogy emlékezzem néhány károgására. Nem tudom, mi a valódi helyzet az építőiparban, de Tony elbeszélése szerint egyetlen épeszű sincs köztük. Figyelem, ahogy hajoldozva sétál. Én már elmúltam negyven; hajoljon csak ő helyettem nyugodtan. – Sajnos a szemöldökömet már tegnap kiszedte a kozmetikusom – sóhajtok, mintha valóban letörne a dolog. Mit gondol, van nálam?, üzeni a tekintetem. – Nem akarja inkább megvárni vele a nyomszakértőket? Nem fog tetszeni nekik, hogy nyúlkál… De persze, ahogy jól esik – emelem fel a kezeim megadóan. Engem úgyis inkább a gépek kötnek le jelenleg. Milyen magasra lehet egy ilyennel emelni? Valószínűleg nem annyira; egyszer, még járőrként, egy kikötői raktárba hívtak ki minket, mert ott találtak hullát. Az ottani gépekkel akár tizenöt méter magasra is lehetett emelni, de ez sokkal kisebbnek tűnik. Nagyobb munkákra ott a daru; bár a delikvensünk aligha daruval vitte a helyszínre a manhattani Jézust. Azon gondolkodom, miféle hely lehetett, ahonnét ledobhatták, hogy úgy összetörjön, ahogy a halottkém megállapította. Itt a legtöbb magaslat nem több egy-két emeletnél. Aligha dobhatta le egy felhőarcoló tetejéről anélkül, hogy valaki észrevette volna. Az még New Yorkban is újdonság volna. – Én is dolgoztam a gyilkosságiaknál. Három évet – jegyzem meg, mintegy mellékesen. – A kertvárosok a legdurvábbak, én mondom… Mindenesetre, azzal nem lep meg, hogy olyan nagy tapasztalata nincs. Szerencsére Amerika nincs tele sorozatgyilkosokkal úgy, ahogy azt a Gyilkos Elmék akarja elhitetni velünk. – Hmm… Egyes számítások szerint, az ismert múltbéli adatok alapján, a világon jelenleg úgy hetven aktív sorozatgyilkos lehet, ezeknek nagyjából harmada az USA-ban. – Muszáj vagyok leguggolni, hogy az egyik géptől az út felé vezető sárcsíkot megnézzem. Frissebbnek tűnik a kerék által ott hagyott sártörmelék, mint a többi; lehet, hogy az éjszaka használták. Mivel azonban itt munkálatok zajlottak, ez nem biztos, hogy fontos a számunkra. – Ennek ellenére New Yorkban 1977 óta nem volt hasonló eset. Arra talán…? Nem, ahhoz túl fiatal, hogy emlékezzen rá. De hallani biztos hallotta már; Sam fia. – Igazság szerint még én is kisgyerek voltam, és meglehet, hogy amit most emlékként azonosítok, valójában csak az utólagosan megszerzett információk manifesztációja. – Volt egy esetem, mikor azt hittük, sorozatgyilkosról van szó. Kiderült, hogy személyes indíték volt, és szándékosan ölte meg a többi embert, hogy elfedje a személyes gyilkosság nyomait… Bár persze vitatható, ettől eltekintve sorozatgyilkosnak számított-e. – És nem mellesleg nem sokkal később megölte a legjobb barátomat és társamat, nekem pedig a házasságom és majdnem a karrierem is ráment, hogy másfél év alatt kézre kerítsem. A mai napig nem tudom megbánni, hogy lelőttem annál a texasi raktárnál. Pedig tudom, hogy kellene. – Volt még egy, akiből talán az lett volna… Ő az úgynevezett „küldetéstudatos” sorozatgyilkos kategóriába tartozott volna, kitalálta, hogy a kormányon felbuzdulva illegális bevándorlókat öl majd, de a második áldozata megszökött, a harmadikat pedig megmentettük. Aztán volt egy feketeözvegy, talán öt éve… Tudja. Amelyik fogyasztja a férjeket és szeretőket, aztán megöli vagy megöleti őket, és felveszi a vagyont meg a biztosítási pénzt. De a legtöbbet maximum a washingtoni továbbképzésen hallottam róluk – vonom meg a vállam. Markkal együtt jártunk annak idején az FBI kurzusára, pirospontért. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát veszem. Mint mondtam: ez itt nem a Gyilkos Elmék, hanem a valóság. – Azt viszont nem tagadom, hogy bizarr ügyekből kijutott – vonom meg végül a vállam. Ekkor hallom meg a felénk közeledő lépteket a murván. – Na végre, csak magukra volt szükségem! – morran ránk, szinte köszönés helyett. Felegyenesedem, és mivel ő sem sieti el a dolgot, én se nyújtok felé kezet. Azért a bemutatkozás nem maradhat el. – Erin Watson és Bellamy West, NYPD – mutatom fel neki is a jelvényt, bár még annyira se nézi meg, mint az őr. – Igen, igen, Petrocelli szólt már… Norton Peterson. Én vagyok a felelős a hüllő, kétéltű és sarki részlegért. Ez a felújítás pedig egyébként is az agyamra megy már – pillant az órájára türelmetlenül. A telefonja, amit a kezében tart, megrezzen, de ő csak kinyomja. – Maguk hiányoztak! – Igen, ezt már mondta. Nos, sajnáljuk, ha a közelben történt gyilkosság talán kellemetlenül érinti önt. De szeretnénk körülnézni a területen, ugyanis jó okunk van arra gyanakodni, hogy… – Hogy az egyik munkás volt? – vág közbe. – Hát az se lepne meg. Eszevesztett bagázs az egész, de nem találni jó munkaerőt, én mondom… Ezekből bármi kitelik. Egy kis gyilkosság? Oda se neki. Hát az a rohadt kígyó is…! Erre megemelkedik a szemöldököm. – Kígyó? – Igen, azokat a részeket is most újítják fel. Tudja, az akváriumit. A látogatók elől el van zárva, de az állatok bent maradnak, mert szakaszosan haladunk… Hát nem lenyúlták az egyiket?! – Elloptak… Egy kígyót? – El, ha mondom. Atheris hispida. Pikkelyes kígyó. Négy darab volt bent, kettőt elküldtünk volna a berlini állatkertnek. Az egyik tűnt el. – Megint csörög a telefon, ismét kinyomja, de most a hajába is túr. – Ez Berlin lesz… Mióta megtudták, hogy eltűnt az az átkozott…! Figyeljenek már, ha úgyis itt vannak, körülnéznének ott? – Tegnap éjjel történt a kígyó…rablás? – vonom fel a szemöldököm. A fickó bólint, én pedig hasonlóan teszek. – Nos… Szolgálunk és védünk. Lehet, hogy van köze a két dolognak egymáshoz. – Fogalmam sincs, hogy így van-e, de a hüllőház is itt van, az építkezés egyik külső terepe. Valóban lehet összefüggés. A ház igazából kicsit a föld alatt van, viszonylag sötét, a folyosó egyik felén pedig csak reflektorlámpák irányítják az utat; no meg a barlangszerűre kialakított falban lévő, üveg mögötti kis akváriumok. A folyosón egészen hűvös van, de a tenyerem hozzáérintve az egyik üveghez, az hőt sugároz. Bár ez nem meglepő; kevés kígyó szereti a hideget. – Nos… Ez valóban csak három – állapítom meg, ahogy a megfelelőhöz érünk. A kis, sárgászöld kígyók valamiféle sárkányra emlékeztetnek. Egészen jópofák. – Biztos, hogy nem csak megszökött, mondjuk etetésnél? – Már mindent átnéztünk. Egyszerűen sehol sincs, ráadásul a gondozó, aki utoljára itt járt és lekapcsolta a fényeket, megesküdött, hogy négyet számlált. Valaki egyszerűen elvitte. A fejemet rázom. Eközben tűnik fel valami: a folyosó másik vége, min ahonnét jöttünk, egy Y alakú elágazáshoz vezet, ahol a két másik folyosó közt valami nagy húzódik, a padlótól palfonig érő üveggel van borítva. Nincs kivilágítva, így ilyen messziről semmit sem látok. – Az ott nem a… jegesmedvék medencéje? – tippelem meg. Bailey és Charlie imádott ide járni, még régebben. – De. Az is átalakítás alatt van, addig a jegesmedve a fókák kifutójánál alszik téliálmot. Ne aggódjon, eleget etetjük, nem eszi meg őket – jegyzi meg Norton, és ez bizonyára felettébb mulatságos állatkerti körökben. – Be tudunk oda menni? – jut eszembe egy hirtelen ötlet. Ha nem csal az emlékezetem, elég nagy medencéről van szó. Ha pedig le van engedve a víz… A fickó csak megvonja a vállát, láthatóan nem érdekli, mit nyomozgatunk, és végre felveszi a telefonját is. Közben az Y egyik folyosójából nyíló ajtó felé veszi az irányt, hogy felkapcsolja a fényeket, minket pedig vele átellenben irányít egy másikhoz, amelyen egy tábla áll, „BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL” felirattal. Egy lépcsőhöz vezet, ami pedig egy rövidebb, sötét folyosóhoz; szemben vele egy ajtó, amelynek üvegablakán túl hirtelen felkapcsolódik a világítás. Nem mondhatom, hogy túl sokszor jártam volna a jegesmedvék leengedett medencéjében. Attól a szinttől, ahol korábban áltunk, nagyjából öt méterrel lehettünk lejjebb, és onnan még egy emeletnyi, vaskor betonfal vezetett felfelé; tető híján beragyogott ide a napfény, bár a világítás nélkül, ilyen mélyen, csak botorkáltunk volna. – Nos… Ez meglehet vagy tíz, tizenöt méter, nem? – nézek körbe, kissé hunyorogva a korábbi sötétség után. A medence elég egyszerű, kör alakú, úgy háromnegyed részt üvegezett fal veszi körbe félúton, ahonnét be tudnak látni a látogatók; a másik negyede pedig egysíkú betonfal, bár az illúzió kedvéért valamiféle jég-mintás burkolat fedi, már ott, ahol már elkezdték visszarakni. A beton egészen frissnek tűnik, pár hetesnek. Azaz itt már nem dolgoznak éjszaka. A medence legtetején valamiféle fém korlát csillog; onnét pedig a felszínen lévő látogatók nézhetik a medvéket. Elég magas, hogy ha esetleg egyszer, vagy többször, eldobták volna ide… De annak nyoma kellene maradjon, ugye? A talpunk alá nézek, a betonra. És kezd feltűnni, hogy valahogy olyan… foltos. Leguggolok, a térdeim nem köszönik meg, és megkapargatom a felszínét. Fehéres anyag marad a körmöm alatt. Megszagolom, hogy biztos lehessek bene. – Ez hipófolt. Mit akartak kitisztítani egy betonozáson…? – félig vigyorogva nézek fel Erinre. – Na, és magánál nincs UV-lámpa?
Kezdőlap
Legszívesebben még megállnék egy cigire, de jobban érdekel a helyszín. Azok alapján, amit a főnök elmondott nekem a telefonba, nem mindennapi; épp az esetem. 
