Alexander & Roman || Bad blood

**Alexander Ruben Gardner**

Ha kívülről láttam volna magunkat... meg merném kockáztatni, hogy azt gondolhattam volna, hogy barátok vagyunk. Mert hogy is festettünk? Két búskomor, kicsit beszámíthatatlan, magában punnyadó fickó, akik már minden kábulásra és felejtésre és gondtalanításra alkalmas eszközt bevetettek magukon... sőt, hát, ha engem számolunk, már nem is csak magunkon, hanem egymáson is. Furcsa? Igen... Végülis, én annak éreztem volna, ha kívülről és akár tiszta fejjel látom magunkat. Miért? Mert nekem már egy ideje nincsenek barátaim... Vagy legalábbis, szerintem nincsenek már. Elég sokat tettem érte, hogy elüldözzem őket magam mellől, akik előtte véletlenül akadtak. Az emberek ugye nem különösebben ragaszkodnak olyanokhoz, akik állandóan be vannak állva, el vannak szállva, akik néha tesznek rá, hogy élnek-e vagy halnak majd a sok cucctól, amit magukba juttatnak... de az emberek allergiásak néha arra is, ha simán rámásznék bárkire, amikor el vagyok szállva... Jó, a bárki túlzás, de... azért korlátok se nagyon vannak, mert miért is lennének. Nem szorulok rájuk. Se korlátokra, se barátokra. Nem kellenek olyanok, akik a fejem fölött állva papolnak róla, hogy hagyjam ezt abba, hogy mi mindent vesztettem már így is emiatt, és még mit fogok... Nem érdekel... Nem akarok szentbeszédet, és ha nem értik... akkor az se érdekel, vannak-e még, vagy már nincsenek...
De most itt ez a pasas... ő... nem papol. Azt mondta, megért... és igazat is adott nekem... Szóval lehet... hogy vele még józan eszű állapotomban is kijönnék... Nem mintha sűrűn volnék úgy, mert minek, mikor nem akarok úgy lenni... de... azért csak jó érzés végre valaki... valaki, aki nem azt nézi, neki mi a jó, hanem azt, hogy nekem mi a jó. És még csak nem is gyökér...
Ezért is fura volt a dumája, hogy miért utálnám... hiszen én nem utálom, sőt, jelenleg őt bírom a legjobban a városban szerintem...
- Ez nem igaz... Eeeez nem... nem igaz... nincsen okom... nincs rendes okom... - mondtam neki habozás nélkül ellent. Persze az így is beletelt egy percbe is talán, amit én nem éreztem eltelni a válaszom előtt. De válaszoltam neki, és nem értettem egyet. Válasz közben oldalra billentettem a fejemet. Előbb egyik, majd másik oldalra, és ezt is csak szépen lassan, mert ahogy billentettem a fejemet, esküszöm, nem úgy simán fordult a látott kép is a világból, hanem ahogy a fejem billent, a világ a szemem előtt 360 fokos fordulatot tett. Kicsit szédítő volt... de kicsit vicces. Kicsit fel is nevettem tőle.
- A bevált dolgokon baromság... változtatni! - nyeltem egyet kissé nehézkesen. Közben csuklottam egyet. - Baromság... baromság... baromság... Nagy-nagy baromság! - akadt aztán be kicsit a lemez, és mosolyogtam, valószínűleg elég bárgyún, ahogy ismételgettem, mert tetszett a szó. Mondjuk, lehet, hogy csak azon vigyorogtam annyira, hogy már megint... igazat adott nekem. Ez tetszett. Jót szórakoztam a dolgon... hogy valaki igazat ad nekem.
- Pedig igaz ám... - emelgettem meg a szemöldököm rá, tulajdonképpen játékosan, incselkedve... amin magamban tovább vigyorogtam. Hülyeség? Az, de... kellemes hülyeség. Szerettem hülye lenni.
Kicsit úgy éreztem magam... mintha az agyamban menne egy vonat. Nem azért... nem rosszból... sőt... épp ellenkezőleg. Volt valami... lüktető duruzsolás bennem, valami... ritmikus... valami stabilan erős dolog... ami... nem is tudom... mint mikor megy a vonat... nem tudtam volna máshogy lefesteni az érzést. És ez jó volt. Valahogy, ahogy érzékeltem ezt a megnyugtató közelségét, ezt... a fura bizalmasságot... ahogy beszélt velem, és ahogy én éreztem hogy reagál rá a testem... nem is tudatosan, nem is felfogottan, csak... volt bennem valami, a fejemben ez az érzet... ez a dolog... valami magával rángató, ragadó, sodró dolog... amiről úgy éreztem, elvisz valahova... és nem bántam... Mondhatnám, hogy régen nem éreztem már ilyet, de... azt hiszem, ennyire, ilyet, még soha... Volt néhány eltévelyedésem beállva, de azok mindig más-más állapotok voltak, más-más érzet, felfogás... józan, tiszta állapotban pedig ilyesmi... sosem volt... ennyire soha... Talán pont az volt a baj? Hogy mindig túl észnél voltam? Most nem voltam... és nem is akartam. Jó volt nekem így. Tiszta. Kábultan tiszta, ami furán hangzana, és épeszű ember aligha érthetné milyen ez, de... de nekem rendben volt ez.
Nem mondanám azt, hogy az utunk egyenesen hova vezetett, mert vezetett, de hogy egyenesen nem nagyon tudtunk menni, az erősen esélyes volt. Én biztos nem. Ezért tuti, hogy néha ki is lengtem, még jó, hogy volt mibe... vagyis, hogy volt kibe kapaszkodni, és hogy az illető nem egy olyan kis nyeszlett kis valami volt, akit elfúj egy kisebb széllöket is. Nem azért, nem volt nekem bajom a girnyókkal, néztem én néha tükörbe is, de ha meg már férfi... akkor én mindig úgy voltam vele, hogy akkor nézzen is ki annak. A kisfiúkra, meg a kis semmikre nem tudtam bukni. Jó, hagytam magam azoknak is, ha olyannal fújt össze minket a szél ilyen alkalmakkor, de... ha úgy esett, jobban húzott a vágyam egy férfihoz, egy rendeshez, és ezt nem az erkölcseire értettem, hanem a felépítésére, alkatára, stb. Ő pont olyan volt, amilyet szerettem.
- És ha megbánod? Akkor is meg akarod kapni? - kérdeztem, némileg elrévedezve, valahol az üveghegyen innen, és az üveghegyen túl, ahogy valami mesebeli fuvallat szállt a szememre... egy pillanatig esküdni mertem volna, hogy egy egyszarvú sziluettje kacsintott le a magasból... Ne is firtassuk, hogy hogy került volna oda... meg eleve ugye... Hisz simán nevezhettük volna délibábnak, ha nem egy drog okozta hallucináció lett volna. Dehát, így jár, az, akinek a fejében létezik egy fél gyerekcirkusz is a sok szar mellett.
De ettől függetlenül se zavart volna, és kicsit se ellenkeztem volna, hogy úgy érhetett hozzám, ahogy akart, ahol akart, és oda vezetett, amerre csak akarna. Nekem mindegy volt. Követtem volna a háztetőre is. Az, hogy bevitt egy sötét helyre, és egy szinte szűk zugba? Az semmi volt. Sőt. Végre kettesben voltunk. Nem mintha mások előtt zavartattam volna magamat, de ez mégis csak más ízt adott a helyzetnek. "Megkeményítette", úgymond. És nem csak a helyzetet. Minket is. Engem biztos. Őt nem tudom. Lehet már korábban is, de engem még csak most úgy igazán. És ha attól tartott volna, hogy meglógok majd, vagy meggondolnám magam... szegény nem is sejtette, hogy ő lenne bajban, ha meggondolná magát. Mert én nem akarnám már elengedni őt. Persze az még lehetne a mázlija, hogy ő a nagyobb, de... ki tudja. Az ember néha őrült tud lenni, főleg, ha be van állva. Én meg... tulajdonképpen már réges-rég be voltam. Szóval reméltem azért, hogy nem tervezi meggondolni magát...
Mondjuk, a jelek nem arra utaltak, hogy erre készülne, sőt, épp ellenkezőleg. Nagyon is úgy érződött, hogy határozottan benne van.
A fülemben lüktetett a vérem, így tulajdonképpen nem is hallottam a hangját. Vagyis, tudatában nem voltam, hogy hallottam. Ahogy annak se nagyon, ahogy bólogattam, és hümmögtem a megállapítására, hogy hol is vagyunk. Ha lift, akkor lift. Egyáltalán nem volt fontos, nyilván egyikünknek sem. Nem szorultunk ennél meghittebb helyre, ez épp megfelelő volt.
Csak néztem, ahogy nyomkodta a gombokat, magamban kicsit nevettem a dolgon, mert viccesnek találtam, de nem mondtam rá semmit. Mikor pedig felém fordult, már csak magamhoz akartam hívni. Akartam, hogy megint hozzám érjen!
Ő pedig megtette. De még hogy! Amikor a keze megérintett, felnéztem rá. Lehet, hogy nem álltam a helyzet magaslatán, de láttam a szemében azt, amit kerestem, amit vártam... a kifejezést, hogy akar. Ez bőven elég volt. Ez egy emberi dolog. Roncs-dolognak is mondhatnám, de maradjunk inkább annál, hogy emberi. Akarjuk, hogy akarjanak. Hogy kelljünk. Valamire. Bármire. Valakinek. Ha csak ideig-óráig is, ha csak ma, ha csak most, ha csak öt percre, de érezni akarjuk, hogy éreztetik velünk... hogy jók vagyunk valamire, hogy kellünk valamire. Persze vannak, akik ennél többre vágynak, tovább érezni, mélyebbet érezni, mélyebbet gondolni... de én nem. Nekem ez pontosan az volt, amit akartam. Amit látni akartam. És érezni. Azt, ahogy a keze megérintette a derekam. Azt, ahogy a nyelve a számba hatolt, és vad táncra hívta az enyémet, amibe kétség nélkül be is szálltam én is, mert talán még nála is jobban akartam! És nem csak a forró leheletét, de a bőre vibrálását is, esküszöm, még azt is tisztán éreztem, pedig jelen állapotomban még talán a teljes nevemet se tudtam volna megmondani. Mondjuk, ki a francot is érdekelt volna a nevem?! Senkit! Engem is a nyelve érdekelt a számban, a keze, a fullasztó és nagyon kellemes élmény, amit a kisugárzása adott... Ez érdekelt. Más nem!
Na jó, pontosítok, még valami nagyon érdekelt... csak az még nem került elő.
Mikor a számba harapott, kirázott a hideg. De jó értelemben. És mikor eltávolodott tőlem, egyik kezem a derekába, a másik a felsőjébe kapaszkodott, nem akarva, hogy túl messzire szökjön el... na nem mintha nem tudott volna megszabadulni tőlem, ha akar, de azért ez megint olyan emberi reflex volt, hogy éreztessem, hogy valami kis keveset is tehessek érte, hátha a tapogatható közelségben marad hozzám.
Szerencsére hasonló vidékeken járt az esze neki is, mint nekem. Legalábbis nem ment túl messzire, és még mindig azt láttam, hogy akar, mikor szinte éhezve pislogtam fel rá kábán, miközben megéreztem kutató kezét a nadrágomon.
- Akarlak... jobban, mint azt elhinnéd... jobban, mint el tudnám mondani... jobban, mint amennyire megérdemellek... - leheltem, talán rámondható, hogy alig hallhatóan, dehát, úgyis ketten voltunk itt, kis helyen, közel, úgyhogy így is tuti hallott engem. Meg úgyis magánügy ez, nem igaz? Persze az már nem is igazán volt téma, hogy én magam sem tudtam volna megmondani, mennyire szólt ez neki, és... mennyire egy, a fejemben élő képnek...
De nem is nagyon álltak meg ezen a ponton a gondolataim, sőt, a gondolataim leginkább úgy hussantak ki a fejemből, mintha sosem lettek volna ott, amikor megint az ajkamba harapott... s én felnyögtem. Fel sem igazán fogtam, mint zajlott le maga a nadrágom letolása, csak a levegő érintését éreztem meg egy kissé a bőrömön a következő pillanatban. Nem mintha olyan fene hideg lett volna, de az ember csak megérzi azért, ha nincs rajta gatya. Na, nem azért, abszolút nem volt ellenemre sem az érzés, sőt, valójában nagyon is jólesett, mert szűkösen voltam már benne. Ha már annyira megtárgyaltuk, hogy irány a szabadság, épp itt volt az ideje, hogy valóban úgy érezhessem magam, és így már kimondottan úgy is éreztem magam!
Figyelmem viszont abszolút követte, amikor keze újfent megérintett, ezúttal csupasz bőrömet, ahogy a pólóm alá vándorolt. Szinte áhítoztam érintésére, igen, és jól is esett, nem is kérdés, de az irányban nem értettem egyet. Felsóhajtottam, magára az érintésre, de aztán némi kuncogás mellett nyúltam is a keze után, hogy finoman, de határozottan igyekezzek azt lefelé húzni inkább. Ha hagyta nekem, hogy némileg beleszóljak, merre taperol, én a magam részéről abszolút a délvidékre szavaztam. És reméltem, ő sem fogja ezt ellenkezéssel fogadni.
Úgy tűnt aztán, hogy nem, mert hamar jó irányba is kanyarodott aztán, és elért végre oda, hogy tényleg a kezébe fogjon, amit jóleső nyögéssel és morranással jutalmaztam, aztán felnéztem rá és rávigyorogtam.
- Rég nem volt... ilyen rohadt jó... jó... jó... jó estém... - döntöttem neki a fejem a lift falának, bele-belenyögve a mondatba, amiben enélkül is kissé el voltam varázsolódva, s szemem hol rá, hol a plafonon világító lámpára villant, de mikor a nyakamra cuppant, mint egy jól nevelt pióca, befogtam a számat, és szemeimet is lehunyva, csak élveztem... élveztem mindent, az érintését, a csókjait, azt, amint a bőröm szívta, ahogy megéreztem a szúrást... egyszerűen jó volt... túl jó, hogy érdekeljen, hogy ő irányít, hogy oda visz, sodor el, ahová akar, hogy azt tesz velem, amit csak akar. Nekem jó volt ez. Jó volt így. Élveztem, amiket tett, és eszembe sem jutott volna hogy bármire is nemet mondjak. Csak hagytam, hadd szédítse el a fejem, a lényem, az egész testem, és mindenem. Hagytam.
Közben az egyik kezem öntudatlanul is még mindig a felsőjébe kapaszkodott, a másik pedig saját életre kelve siklott a hátára, a felsője alá, és nem kizárt, hogy hagytam pár körömnyomot a bőrén talán... amiért lehet, hogy haragudni fog, talán bajba is keverhetem vele... Bár... végülis, mondhatná, ha bárki kérdezné, hogy egy macska volt... azok a fránya kóbor jószágok ugye, az ember csak sétál békésen, vagy iszogat valahol, és már bele is botlott egy ilyen kis dögbe... amit aztán nehéz is levakarni... néha egyenesen lehetetlen... és elég kicsit nem figyelni, máris belénk mélyesztenek valamit... jó esetben a körmüket... de néha a fogukat... mint ő is belém... ugye... Amit amúgy, azt hiszem, még talán nem csináltam, de... mondjuk nem is volt rossz érzés, sőt... meglepően feltüzelő volt! Lehet máskor már kérni is fogom.
Persze az se kizárt, hogy a dologban nagy szerepe volt annak is, amit a kezével csinált. Nem tökölte el a dolgot, szóval egyértelműen az az érzésem volt, hogy tempósan haladtunk a cél felé... nem mondom, hogy megállíthatatlanul, de határozottan jó irányba, és én csak élveztem a helyzetemet, a helyzetem, amiben minden figyelme rám összpontosult, a lehető legtöbb módon stimulálva érzékeimet.
Majd amikor a forróság ködén át, ami az agyamat ellepte, meghallottam a hangját, kinyitottam a szemeim. A fény szinte fájó volt, de igyekeztem rá koncentrálni ahelyett. Felsóhajtottam jólesőn, és kezeim finoman siklottak a derekához, miközben a lehelete a nyakam csiklandozta.
- Még... nem ismersz eléggé - nyögtem, és ha nem volt ellenkezés a dolog kapcsán a részéről, akkor finoman elkezdtem ezúttal már én is az ő nadrágját kioldani. Nehogy már itt adósa maradjak!
Tény és való, hogy én és az önuralom, az két nagyon távoli dolog volt, már... hát... már egy ideje. És lehet, hogy volt pár elsietett pillanatom ilyen téren, amire nem emlékszem már, és akkor meg is van, hogy azok miért voltak... de... azért arra még büszke voltam, ha másra már nem is, hogy legalább ilyen téren, azért sose kaptam még panaszt. Vagy nem emlékszem arra se. De francot se érdekli. Mindegy is, mert én úgy veszem, hogy nem volt még kritizálhatóan gyors elsülésem. Szerettem jól érezni magam, és szerettem addig érezni ezt a jót, míg csak bírtam cérnával.
Ha nem ütköztem ellenállásba, amíg a nadrágját bontogattam, akkor nem is gondolkodtam rajta semennyit sem, hogy én is letoljam róla, alsónadrágostól, ameddig csak elért a kezem, végül is, én voltam az alacsonyabb kettőnk közül. Mondjuk, ettől csak jobban kézre esett, aminek kézre kellett, és amit hasonlóan gondolkodás nélkül fogtam körbe kezemmel. Hisz feltételeztem, ha ő előbb mást szeretne, hogy máshol érintsem, úgyis szólni fog. Ha pedig nem... akkor csak azzal fogok foglalkozni, hogy minél előbb épp annyira jó érzések kerítsék őt is a hatalmukba, mint az imént engem, az ő hathatós munkájának köszönhetően.

**Roman W. Hemlock**

Error after error

A ~~good~~ friend with extras

Nem panaszkodásból, de az már korán feltűnt számomra is, hogy hibát hibára halmozok. Akkor is, ha változtatni szeretnék, és akkor is, ha pont beleszarok. Sok szart tettem, amivel fájdalmat okozhattam Juliannek, és ő is nekem, de gondoltam, ha megkérem a kezét, minden más lesz, mert hát... ha tényleg úgy utáltuk volna egymást, nem mondott volna igent soha. De a fogadalom ellenére sem bírtam magammal, pedig látványosan ráléptem a jóknak kikövezett útra. Nagyon szerettem volna megváltozni. Főleg érte, de magam miatt is. A gyerekek miatt is. És mégis. Az esküvő után fokozatosan romlott el minden. Elvették tőlem őket, pedig már sokkal jobb életet éltem, Julian válni akart, Julie pedig meghalt. Erre nincs bocsánat. Ennyi szart összehozni egy év alatt még nekem is sok. Egyedül nem is fogom tudni feldolgozni, dokihoz viszont a legutóbbi eset után inkább nem mennék. A gyűlések, amik olyan nagyon népszerűek is a sorozatban szart sem érnek. Voltam már anoním szexfüggők gyűlésén, és mi lett a vége? Egy kibaszott jó orgia. Biszexuális lévén, még az sem zavart, ha nem abba a lyukba vagy személybe tettem, mint előtte. De őszintén szólva, sosem hittem volna, hogy végül megint ilyen mélyre süllyedek. Azt pedig végképp nem, hogy Juju is. Bizonytalanul hajtom mélyre bűnbánó buksim a poharam figyelgetve, ahogy megosztom vele az iránta érzett sajnálatom és a megértésem, hogy gyűlöl. Mert minden joga meg lenne hozzá. De meglep, hogy nem így érez. És persze baromi jól is esik, annak ellenére is, hogy most csak egy halovány mosolyra van erőm. Pedig elhiszem neki.
- Pedig minden okod megvolna rá. - pillantottam fel rá, erőteljesen vágyakozva már a tabletták után, amit kaptam tőle. Nem akarom elkapkodni, de végülis, mire várjak, nem? Heves tiltakozására azért kissé megrökönyödve pillogtam első körben. Mégis mióta használja, hogy így rászokott? Persze attól még...
- ...igen, igazad van. A leszokás faszság. A világ is az. Csak gondoltam adok neki még egy esélyt. Hülyeség volt. Az ember ne változtasson, ha már megtalálta a jót, nem? - vonok vállat. Ő sem azért szeretett, mert olyan úriember voltam, gazdag és ártatlan. Már az első percben nyitott lapokkal játszottam. Lehet épp a változás miatt történt ez a sok szarság. Nem akarta, hogy jobb ember legyek. Tetszett neki, mikor versenyzés közben cumiztam le, vagy az ellenkezése ellenére is folyamatosan nyomultam rá. Még ki is jött elém, hogy kémkedjen. Erre én mit csinálok? Szerelemből megkérem a kezét... Kurva hülye ötlet volt. És józan. Bár akkor épp részeg voltam.
Hiába a válás, ha ilyen kis szelíd nem tudom megállni, hogy ne kezdjem taperászni, vagy ízlelgetni bármiképpen is. Az mondjuk meglepetésként ér és jó érzéssel tölt el, hogy nem csak nem lök el a puszi miatt, de még örömét is kifejezi. Jó, akkor sem volt rest bókolni, de így a papírok aláírása után, nem vártam ilyesmit. Persze, hogy ő utána az én pofámra is kiül egy széles vigyor.
- Hát mostanában biztos nem... - vigyorgom még mindig élénken a bóktól és leszívesebben már itt az egykori munkahelyem mosdójában megtömném, de éppen ezért érzem idejét menni. Amíg itt voltam, nem volt gond a rosszalkodással, de mostmár inkább tisztelem a helyet és örülök az ingyen piának. Fel is kelünk, hogy másutt folytassuk a kalandunk. Látom, hogy a pultos cimbora még egyszer megforgatja szemeit, de mit mondhatnék... nehéz nemet mondanom egy ilyen szuper társaságra. Az se zavarta, hogy odakint is átkaroltam, én meg örültem a fejemnek, mégha csak mára is kapok a jóból. Mert lehet holnap megint olyan búval baszott fejjel fog rám nézni józanul, mint eddig, mikor éppen meglátjuk egymást a rendőrségen. Tök mindegy, csúnyaság ide vagy oda, kihasználom, hogy egyikünk sincs ellenálló állapotban. Neki is jó lesz, meg nekem is.
Igazából fingom sincs ki adta a másik alá a lovat, de engem sem zavart különösebben, hogy odakint rontsuk a levegőt, avagy kiabáljunk hülyeségeket az ég felé. Még hujjogtam is a felkiáltására, és ha picivel józanabb lennék, biztos fel is kapnám a vállamra, hogy elfenekeljem, amiért már most így elkanászodott. Bezzeg, mikor velem volt és puccos hotelekbe vitt. Nem tett jót neki sem a válás. De akkor maradjunk így, gyűrűk nélkül, nekem az is jó. Csak Alie baba meg ne tudja.
- Egy ilyen nap után...? - mosolygom rá, totál ködös fejjel. - Megtisztelnél, ha lennél a Holdam, amire éjszakán át vonyíthatok, hátha megkapom. - simogatom meg pocakját azzal a kacsómmal, amivel még mindig átkarolom. Még a végén rossz irányba megy. Bár az nehéz is volna, lévén, hogy már magam sem tudom merre megyünk. Amint beütött a cucc, még annyira sem tudtam mi van, mint addig, ezért kanyarodtam be az első nyitott ajtón, amit láttam és eleresztve derekát, helyébe csuklójára fogva húztam magam után. Nem fog elszökni, azt nem hagyom. A szekrény pedig éppen jó búvó helynek tűnt a világ elől, bár belökve és utána lépve már egészen más formája volt a helynek.
+18 - Ez egy... lift... - állapítom meg kissé ingatag lábakon, ahogy a nagy fej tekergetéstől megszédülve találom magam szemben a gombokkal. Oké, hát az sem baj. Nem újkeletű dolog, szóval csak végig nyomkodtam mindent rajta, és az ajtó már csengetve be is csukódott. Őt addigra már a falának lökve várt és nyújtózott felém. Ahw, oké, ez elég szexi... Hajamba túrva léptem felé, mert elég volt igazából két kisebb lépés, hogy odaérjek és a föl-alá járó lift biztonságában újra derekára simíthassam kezeim, hogy közben lassan, és nem kevésbé vágyakozóan ajkaihoz hajoljak egy szenvedélyes csók erejéig. Egy lehetőleg hosszú, lassú és kellemes pillanat erejéig. Ha kitartott, miközben én enyhén oldalra is döntöm fejem közben, halkan bele is morgok, nyöszörgök a magam férfias módján, mert drog és pia ide vagy oda, sosem volt problémám felizgulni, ha arra került a sor, már pedig most bőven volt, ami elindítson. Mondjuk csodálom, hogy még mindketten bírtuk állva, ahelyett, hogy szétesve feküdtünk volna a saját hányásunkban, de a szex felélénkít, és miután megízlelhettem a végén már a nyelvemmel is ostromolva őt, finoman ajkába harapva távolodok el végül tőle, hogy a szemeibe nézhessek.
- Egész végig erre vártam... - suttogtam halkan pihegve, mialatt derekára simuló kezeim aljább kalandozva végül az övénél állapodtak meg, ha volt rajta, de a lényeg, hogy elkezdtem kiszabadítani az alsó ruházatából. - ...hogy akarj... Örülök, hogy végül meggondoltad magad és ezúttal nem féltél kimondani... - búgom ajkainak, újra finoman ráharapva az alsóra, miközben kellően kilazítom nadrágját, amit hajolgatás nélkül ha lehet, térdig le is tolok róla. Alsóval együtt persze. Nem fogok rá azonnal, előtte óvatosan felvezetem felsője alá kezem, óvatosan végig járatva ujjaim izmain, vagy lapos hasán, függően, hogy gyúr e még. Csak eztán vándorolnak le ujjaim, lassan körbe fonva tagját, hogy lassú előjátékba kezdjek, miközben vagyok olyan szemét, hogy engedélyt sem kérve nyakához hajolok, és eleinte csókolgatni kezdem, majd ki is szívom, míg végül szokásomhoz híven, átlagosnál hosszabb szemfogaimmal kicsit felsértem bőrét. Nem baj, ha nyoma marad, mert ő még mindig az enyém. A méretében sem érzek különbséget, pedig akkor biztos elgondolkodnék még így beállt fejjel is, hogy mi történt Jujuval. De így csak mi vagyunk, és a pillanat, amiben vagyunk. De ahogy jómagamnak is lassan kezd egyre kényelmetlenné válni a nadrágom, úgy kezdek finoman rágyorsítani.
- Ügyes fiú leszel, ugye? Nem sülsz el egyből... - duruzslom nyakának, amin már több helyen is piros foltok vagy épp harapás nyomok vannak. De a hangját fürkészve tudom, ha tetszik vagy épp nem tetszik neki és asszerint folytatom.

where: ops when: late at night after work
why: drink, drugs and sex. Do you need more than that?

**Alexander Ruben Gardner**

Most talán kicsit mégis csak... tényleg elgondolkodtam, ahogy őt hallgattam. Félrebillentettem kissé a fejemet, és úgy hallgattam a szavait, mint kisgyerek az anyja esti meséjét... mikor sárkányokról és egyszarvúakról regél anyuka, és minden egyszerre ijesztő, és varázslatos, és... tanulságos, és... megnyugtató...
Én is hasonlóképpen éreztem magam most... őt hallgatva, miközben igazat adott nekem. Kicsit talán azért is, mert nekem nem nagyon szoktak igazat adni... mármint hogy nem csak erről mindről, de semmiről se nagyon... Nem tudom, hogy azért-e, mert sosincs igazam, vagy azért, mert mindig az alkalmatlan emberektől vártam, hogy igazat adjanak nekem? Passz... Mindegy is...
De ő most igazat adott nekem. Elvigyorodtam a dolgon. Aztán folytatta. Akkor kissé kíváncsi lettem, hunyorogva fókuszáltam a szájára, hogy hátha érteni is fogom, amit magyaráz... de... nekem igazából az jött inkább csak át belőle, hogy... hibáztunk, de most így tényleg jobb... és ne utáljunk senkit, őt se... Én ezt értettem, és egyetértőn bólogattam is neki, mikor elhallgatott. Mikor elfordult, hozzátettem hangosan is.
- Nem gyűlöllek téged. Sose gyűlöltelek - mondtam, kicsit talán rekedten, a torkom furán száraz lett, nem is tudom miért...
Én tényleg nem gyűlöltem. Vagyis... nem gyűlöltem én senkit se... vagyis csak egyet gyűlöltem, de azt nagyon... de az már meghalt... meg egyet utáltam... de az meg kit érdekelt... egyre kicsit haragudtam... de nem miatta, hanem magam miatt... egyre meg nagyon haragudtam, de amúgy leszartam, mert ő is engem... De itt és most... őt... egyáltalán nem gyűlöltem... nem volt bennem harag... és neheztelés, és más... őbenne... én inkább olyan fura... megnyugvást éreztem... Talán ilyen a bizalom? Franc tudja... talán hasonlít... Mindegy is...
Kicsit felnevettem a megszólításon. Lelki szemeim előtt, megjelent egy mókus az én hajammal... ahogy ül egy fa ágán... és pirulákat kapdos be a pici kezével...
- Hülye vagy? Ne szokj le! Hát kell, hogy szar legyen az élet?? Nélkülük szar! Így még pont el lehet viselni! Hülye aki leszokik! Mintha magadat akarnád tökön rúgni! Ne legyél hülye! Leszokni szar! A valóság szar! - magyaráztam neki, végtelenül bölcsen a filozófiámat, ami így a mai napra beütött. Na jó, nem a mai napra... beütött ez már egy ideje, és... nem terveztem, hogy valaha is kimásszak belőle. Nekem jó volt ez a filozófia. Úgy is, hogy ezt a szót talán jelen állapotomban kimondani se bírnám, mert beletörne a nyelvem. De ki a francot érdekel az?!
Elsőre csak félig érzékeltem, ahogy hozzámér, rám nehezedik, de mikor megszólalt, sőt, megpuszilt, hirtelen elvigyorodtam, ahogy kattant az agyamban, hogy milyen közel van. Jó, meg végülis a szavai is tetszettek.
- Én... bírlak téged! Mondtam már? Bírom a dumádat! - paskoltam meg az arcát, még mindig a vigyorral a képemen, ami valahogy csak nem akart lemászni onnét. Pedig lehetséges, hogy egész héten vagy egész hónapban nem vigyorogtam ennyit összesen, mint eddig ma. Lehet, véglegesítenem kéne a csávót magam mellett.
- Ja... - ismételtem meg szinte reflexszerűen, annak egy felét, amit tőle is hallottam. Rámondhatnám, hogy az agyam gondolkodni próbált, de valójában nem, csak... beletelt némi kis kapcsolási időbe, míg a parancs eljutott, oda, bennem, ahova kellett, aztán bólogattam is már egyetértőn, és határozottan. - Persze! Menjünk! - feleltem, hiszen semmi rossz gondolat nem merült fel bennem ezzel kapcsolatban. Lássuk be, baltás gyilkos is lehetett volna, aki azt is felvethette volna, hogy ha benne vagyok, menjünk el hozzám, ahol megdug, feldarabol, és eldobál szanaszét a városban... arra is feltehetőleg igennel feleltem volna, hogy hadd szóljon, csináljuk! Az önvédelmi ösztönöm jelenleg totálisan halott volt, tényleg, teljesen, hulla, kampó, zéró! Úgy éreztem, bárki, bármit megkaphat tőlem, amit csak akar, nekem az jó lesz! És az egészben talán az volt a legszebb és legszomorúbb is egyszerre, hogy nekem ez most így tényleg jó is volt. Minden, és bármi, csak... hadd legyen úgy, ahogy!
És mire felocsúdtam, már úton is voltunk! Kis akadás állt be a "műholdadásban", s már csak azt vettem észre, hogy megcsap a hűs levegő. És egyik lábamat a másik után raktam. Ebből fogtam fel, hogy nem estünk el, míg felkeltünk. Mondjuk ennek örültem. Voltam én ma már eleget lent a padlón, nem? Mondjuk, mással együtt még ma nem... az még végülis jöhet, miért is ne...
- Helyes! Nyeregbe, cowboy! - rikoltottam, ahogy magához vont, és ami jó érzés volt, nagyon is, pezsgetően jó, és a hatás kedvéért, meg mert úgy hozta a kedvem, a fenekét is megpaskoltam, ahogy együtt, némi ingadozással, de elszántan tartottunk a szabadságunk felé, a boldogságunk felé, az elégedettségünk felé... (a kielégülésünk felé?) meg csak úgy, bárhova, ahova épp úri kedvünk hajtott! Én már készen voltam! Készen, bármire!
Megint felnéztem rá, és kuncogni kezdtem a dumáján.
- Ha te leszel a farkas, lehetek én a telihold? Bááár... a fehértől kurva messze vagyok... de leszarom... - nevettem, és engem aztán kicsit se zavart semmi. Az sem, ahogy lassan de biztosan kezdett ő is az én utamra tévedni, amint beütött a cucc, az sem, hogy tuti megbámultak, akik mellett elhaladtunk, ha nem azért, mert két faszi összeborulva vonult az úton, akkor azért, mert ránk aztán már minden is hatott, csak a gravitáció nem, és ez látszott, meg hallatszott is, valószínűleg. És ezt látványosan le is szartuk.
Aztán sötét lett. Nem úgy! Csak ahogy haladtunk, én belekellemesedtem az érzésbe, ahogy ő tartott, én meg kapaszkodtam bele, szóval némileg váratlanul ért, mikor egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy sötétbe kerültünk. Jó, nem egészen, meg kint se volt ugye már világos, már nyilván... csak kint a fények mások voltak, több, nagyobb, de idebent... bárhová is kerültünk... itt még sötétebb volt a zárt térben. De még mindig éreztem magam mellett, éreztem a teste melegét, és ez jó érzéssel töltött el, vágytam erre az érzésre, ami sugárzott belőle, a megértés, a bizalom, a biztonság, és hogy akar... hogy nem tol el, vagy néz rám úgy, mint egy kupac kutyaszarra az út közepén.
És akkor szemem elé került a homályban egy liftajtó... majd a kapcsolótábla... egy bő pillanatig elrévedve azt bámultam, mikor felfogtam, hogy a hátammal a falnak dőltem... Hogy dőltem-e oda magamtól, vagy ő nyomott oda, nem is fogtam volna fel a különbséget, akárhogy is történt... közben kiszáradt a szám... ahogy felnéztem RÁ... a szemében volt valami, amiről tényleg a farkas jutott eszembe... és amin elvigyorodtam. De most nem úgy, mint előzőleg, ez más volt... mert az érzés is más volt.
- Kívánlak... - leheltem, és érte nyújtottam a kezem, ha hívni kellett, és nem jött még magától. Nem tudom, hogy ez bennem volt-e eddig is, és csak most fogtam-e fel igazán, vagy tényleg most ütött be, a zárt és sötét hely és a szitu, és őmiatta, de... beütött a gondolat, és csak arra vágytam, hogy megcsókolhassam.... és hogy csináljunk most olyat, amit megbánunk majd holnap! Mondjuk én nem terveztem megbánni...

**Roman W. Hemlock** · Re: Alexander & Roman || Bad blood Csüt. Aug. 29 2024, 11:33

Error after error

A ~~good~~ friend with extras

Komolyan mondom, hogy megsajnáltam az idegent, akit Juliannek hittem, mert ahogy hibáztatta magát, pláne ilyen majdnem teljesen hullarészegen, elég szívfacsaró volt. De jó tudni, hogy legalább ő is bánja kicsit. Senki sem tökéletes, nem? Ő is csak azt hitte magáról, aztán nézd meg, már drogozik is, pedig eleinte pont ez ellen küzdött. Bár volt némi zavar a beszédében, mert nem igazán értettem mire érti "mindenki ott"-at, de oké, legyen igaza.
- Talán igazad van... - látom be az üres pohárkám forgatva kezeimben, és azt is vizslatva szemeimmel, noha markomban még ott rejtegetem a tablettákat. - Mármint, nem abban, hogy csak a te hibád. Ez mindenkié. A szarhoz ebbe az esetben több ember kellett. Hibáztunk ennyi. De abban igazad lehet, hogy jobb így. Kötöttségek nélkül, elvárások nélkül. Szabadabban, szóval... attól még nem kell úgy egymásra néznünk, mintha végtelenül gyűlölnénk egymást, nem? - pillantok rá várva rá egy igenleges választ, vagy egy nagy egyetértő bólintást, de azzal vagy nélküle végül vissza nézek a poharamra. Részeg vigyorra húzódnak ajkaim, ahogy talán mostanában tett ilyen felfedezéseket a drogok hatását illetően.
- Kis mókus, nekem ezt nem kell magyarázni. Tudom én, hogy mire jók ezek. Én is használtam, csak már leszokóban voltam, mert gondoltam jobb lesz úgy... De nem lett... - csóválom fejem, félig sikeresen el is fojtva egy böffentést, aztán átkarolom nyakánál, de csak annyira nehezkedek rá, hogy ne rántsam le onnan - De örülök neki, hogy te is használod őket... Jófiú vagy. - nyomok egy puszit a halántékára. Nem csoda, hogy ezek után felvetődik bennem, hogy akár másutt is folytathatnánk.
- Jaja... - bólogatok, de kérdése kicsit elbizonytalanít. Elég dögös, ahhoz, hogy legyen rá esély, hogy már is összeszedett valakit - nagy bánatomra, de hé, elfogadom -, bár előttem nem nagyon tűnt hosszútávra nézőnek. Aztán ki tudja, lehet megváltozott. Gondoltam azt már mondani sem kell, úgy is ismer, hogy azért is vetődik fel a dolog, mert megakarom dugni. Be is vettem a tabikat, és lehúztam a másik szomszédom épp figyelmen kívül hagyott piáját, aztán óvatosan lecsúsztam a székről, és megfogva a karját húztam magam után kicsit, hogy jöjjön már. Neki sem volt könnyebb, de azt hiszem én még józanabb voltam hozzá képest, így max kicsit megbillentem, mikor ő is, de ha nem is nagy sebességgel, azért csak eltántorodtunk az ajtóig, aztán meg ki rajta. Azon meg már nem is mosolyogtam, hogy belém karolt. Nyilván nem a régi idők kedvéért, hanem, mert alig áll a lábán, de akkor is, attól még jól esett. Úgy is, hogy a sok piától nem csak brutálisan másnapos leszek, de esélyesen néhány röpke órán belül a lelkem is kiokádom. Azon viszont széles vigyorra húzódtak ajkaim, mikor belelendült a mehetnékjébe.
- Így van! - értek egyet vele hangosan, ide kint meg már úgysem szólnak ránk. - Megérdemeljük a boldogságot! Irány a szabadság! - vonom magamhoz közelebb ösztönösen, ahogy én is elkiáltom magam a semmibe kalimpálva szabad kezemmel. Azt is érzem, hogy kezd beütni a cucc és hogy túl messzire nem fogunk eljutni, mert lassan előttem is csoki vízesés, meg csillámfaszlámák jelennek majd meg.
- Siessünk, mert érzem, hogy mindjárt átváltozok vérfarkassá... - dörgölöm végig arcom, ahogy mellékhatásként azért megjelennek a verejték cseppek. Mondjuk lehet nem is alkohollal kellett volna keverni azt a szart, de most már banános turmix. Némi séta után pedig az első nyíló ajtót elkapva terelem be rajta, ami épp egy lépcsőház. Odabent már senki és annyira ócska hely, hogy a villanyok is vagy pislákolnak vagy alig égnek. Mire beérünk az agyam már nem tud mindent rendesen feldoglozni, mármint előtte se nagyon, de utána már végképp. A liftet is egy nagy ruhásszekrénynek nézem, így érthető módon oda lökdösöm befelé, vagy húzom, ha még belém van karolva.
- Gyere itt jó lesz... - lépek be én is.

where: Valhalla Bar & Cafe when: late at night after work
why: drink, drugs and sex. Do you need more than that?

**Alexander Ruben Gardner** · Re: Alexander & Roman || Bad blood Hétf. Aug. 26 2024, 01:48

Egyszer... még pár évvel ez előtt... megígértem az idősebbik lányomnak Disneylandet... Hogy egyszer elviszem. Látta a tévében, és tetszett neki nagyon, én meg megígértem, mint jófej apuci, hogy majd egyszer elmegyünk...
De sose mentünk...
Jó, mondjuk... igaz, hogy én minden nap elmegyek kicsit oda... a saját kis vidámparkomba, a fejemben... Jó, nem ugyanaz, de... jó ez... Neki nem, de... nekem igen, és... neki meg jó, hogy én nem vagyok ott, ahol ő van, szóval... végső soron így mindkettőnknek jó, meg... a húgának is jobb, meg az anyjuknak is biztos jobb... mindenkinek jobb... szóval... jó ez a dolog így... mindenkinek jó.
Mondjuk, általában nem páros belépővel csináltam... vagyis... néha kicsit... igen... vagy nem... de nem úgy... nem adogattam a belépőt mindenkinek... mert az enyém, és kell... szükségem volt rá... De most adtam. Nem is tudom, miért csináltam... valahogy... ahogy... beszélt... abban volt valami... úgy éreztem, hogy ugyanazt akarjuk... hogy... jó ez így... Ezért adtam, azt hiszem... vagy nem... nem tudom... Kapott, és gondoltam, így majd repülhetünk együtt... Végülis, párban minden jobb, nem? Inni állítólag jobb csapatban, szóval... Ha buliban állok be néha, az mindig másmilyen, mint egyedül... lehet, hogy azért, mert akkor nem éreztem, hogy egyedül vagyok. Egyedül minden rosszabb, nem? Kicsit biztosan...
Ahogy a férfi kezébe raktam a bogyókat, felnéztem rá. Egy bárgyú vigyor szaladt szét az arcomon a kérdésére, valószínűleg sokkal lassabban, mint amilyennek én éreztem ezt a reakciómat.
- Hééééjjj, én basztam el mindent! Én voltam... Egyedül csináltam... csak én... én... csak... De már mindegy! Mindenkinek így a jobb! Mindenki boldog lehet már! Én itt... mindenki ott, és... mindenki mindenhol! Így már minden jó lesz... Neked is jó így, nem? Így a jó, mert így nem tudom elrontani. Így mindenki biztonságban van tőlem! És ezek mindenre jók! Elvisznek... meeeesszire! - olyan lelkesen mutogattam, azt, hogy messzire visznek a pirulák, hogy majdnem le is estem a székemről hanyatt. Az utolsó pillanatban kapaszkodtam meg... nem is tudom hogyan... de a mellettem ülőben, amit tulajdonképpen észre sem vettem. Nekem olyan volt, mintha a levegőbe kapaszkodnék.
- Hehh, végre valakinek! Vééégre valaki nem rinyál...! - heherésztem, amikor azt mondta, hogy tetszik neki ez a dolog. Jó, engem az se hatott meg, ha valakinek nem tetszett, de mégis... én is ember vagyok, szerettem, ha egyetértésbe botlottam. Miért ne szeretném? Abból baj még sose lett! Vagy csak nem emlékszem már rá, ha lett...
Azon kicsit elhúztam a szám, mikor kiderült, hogy itt nem jó neki... Nem azért, nekem ugye mindegy volt, hol is vagyok, csak ez is olyan volt, mint mikor a moziból tessékeltek ki, hogy... mindenki meg akarta mondani, hol lehet, meg hol nem... Mintha közük lenne hozzá! Én se mondom meg senkinek, hol éljen, meg hogyan éljen, sose tettem, nem is fogom... de mások... beledumáltak még eddig szinte mindig... Itt miért nem tudnak az emberek csendben félrenézni, mint régen otthon...?
- Feljönnél... hozzám? - kérdeztem vissza, igen, még mindig lassan. Elgondolkodtam... vagyis... áhh, dehogy gondolkodtam, ne vicceljünk már! Inkább csak belekerült némi kis időbe, míg felfogtam a közlése értelmét. Hogy menni kell innét, azt már megértettem az előbb... csak a kettőt összerakni volt kicsit nehezebb, hogy ő meg én... mehetünk együtt valahova el innen... mulatni. De mikor végül is felfogtam, mit mondott, akkor tetszett a gondolata. Nekem így tetszett, hogy itt volt mellettem. Nem is tudom miért... De ez a bizalmas dolog... olyan kellemes érzésű volt. Emlékeztetett valamire...
Hagytam magam, mikor húzni kezdett. Jó, kicsit megtántorodtam, ahogy felkeltem, de egyik kezemmel a távirányítómba kapaszkodtam, a másikkal meg beléje... bárki is legyen... Mondjuk, nem tudtam, annak milyen sikere lesz várható, mert nem tudtam, hogy ő mennyire állhat stabilan a lábain...
- Benne... benne is vagyok! A francba is, már... már... ideje, hogy a jó... az jobb legyen! Nekem is jár, nem?! Meg neked is! Menjünk oda! Oda, ahol a legjobb! Ahol minden a legjobb! - Azt hiszem, a végén már kiabáltam... Beláthatjuk, én nem voltam tudatában a dolognak, szóval, ha bárkinek kedve támadt volna pisszegni rám itt, hát... azt nagy eséllyel nem fogtam volna fel, hogy miért csinálta. De nekem tetszett így. Kezdtem úgy érezni, bármi is folyik itt... kicsit mintha... cinkostársra leltem volna.
De a kezdeti lelkesedésemet egy tétovává váló kérdés követte, ahogy megint felnéztem rá.
- Hozzám menjünk? Ott szabad! Ha akarod... - mondtam neki, megint csak bizalmaskodva, és bár nem konkretizáltam, de nekem úgy jött le, hogy egyértelmű, amit mondtam, hogy a pirulákra utaltam ezzel.

**Roman W. Hemlock** · Re: Alexander & Roman || Bad blood Szer. Aug. 21 2024, 10:35

Error after error

A ~~good~~ friend with extras

Ő sem volt a toppon annyi szent, bár én talán még fele annyira sem, igaz, az én fejemben egészen másként érződött minden. Nehezen vette a lapot, majdhogy nem nulla reakcióval, amit betudok annak, hogy nem itt kezdi az ivászatot. Sőt, látszik rajta, hogy valahol már szépen betankolt. Biztos azóta is kerülte ezt a helyet. Nem mintha itt bárki is haragudna Julianre. Tudják, hogy én basztam el. Max akkor kapna egy nyaklevest, ha megint elkezdené a hülye dumáját, mint anno, anélkül, hogy én itt lennék és a wc-be nyomnám a fejét. Vajon most miért van itt?
A csapos sem sieti el a kiszolgálását, ő se szívesen marasztalna minket ilyen állapotban, amit megértek. Én sem tervezek itt meghalni, csak gondoltam beugrok, iszok egy kicsit, megkérdem mizu, és sajnáltatom magam egy-két óráig, aztán tovább is állok. Már csak azért is, mert holnap munka és Alie baba is velem egy műszakban lesz, noha az más kérdés, hogy amúgy nem egy emeleten dolgozunk. Szóval még a másnapot is kikell hevernem máma. Már majdnem felhagynék a vele való dumálgatással, mikor kotorászni kezd, amire összevonom szemöldökeim. Mindig is egy furcsa fickó volt. Azt hittem egy kapcsolóhoz csatlakozott mini tévé lesz nála, de végül csak mini algopirineket szed elő. Legalábbis elsőre azt hittem. Az még úgy érthető is volna. És akkor hozzá tenné, hogy legalább ez segít az általam okozott fejfájásán. De nem. Részeges bizonytalanságban pillogok álmatagon a kezembe tett bizalmas kis tabikra. Hm... ez... drog? Partidrog vagy másmilyen? Mióta él egyáltalán ilyen szerekkel? Még engem is óvott tőlük.
- Hát ilyen mélyre süllyedtél, hah? A sok tragédia, mi? Te sem tudtad feldolgozni, hogy így elbasztuk, igaz? - dünnyögöm, sokáig nem is csodálkozva azon, hogy végül ő is eljutott idáig. Tudtuk jól, hogy eljön ez a nap. Józanul idegentől gyanús tablettákat biztos nem vettem volna be, de ííígy Juju kezéből mi baj lehet nem?
- Tetszik ez a hozzáállás... - jegyzem meg. - De itt ezekkel igazán élni nem lehet, szóval... mit szólnál, ha odébb állnánk vaaagy... felmehetünk hozzád is... - ötletelgetek. Az én lakásom nem opció, mert ha betörne a szar, Alie baba ott keresne először és akkor lebukunk. Mondjuk vicces, hogy eddig pont fordítva történtek a dolgok.
- Gyere bazd meg... ideje végre élnünk is... - csapdosom meg kicsit a hátát és ha nem is a megszokott tempóban, azért kikászálódok a székből, s ha más nem, hát megpróbálom őt is húzni magam után.

where: Valhalla Bar & Cafe when: late at night after work
why: drink, drugs and sex. Do you need more than that?

**Alexander Ruben Gardner** · Re: Alexander & Roman || Bad blood Hétf. Aug. 19 2024, 17:40

Emlékszünk...? Volt pár éve... egy mese. Ja, megint a mesék. Szóval, volt egy mese... amiben mindenféle állat volt... mármint... emberek helyett... és az egyik hivatalban, vagy miben... asszem lajhárok dolgoztak, de... de TÉNYLEG k*rva lassan! Megvan? Na, nem azért, csak... ha az ember el akarja képzelni, milyen állapotban ültem le a pulthoz... akkor asszem ez a hasonlat állna legközelebb a valósághoz. Míg letettem a távirányítómat, és míg azt az egyetlen, és igencsak igényes mondatomat eldünnyögtem a csaposnak, lehet, hogy annyi idő alatt egy könnyebb alhasi műtétet is le lehetett volna folytatni valakin. És hogy EZ honnan jutott eszembe? Hát, a múltkor egy kórházsorozatot néztem betépve otthon... az is vicces ám úgy, csak mondom. Annál csak a zombis sorozatok jobbak betépve. Ott aztán tényleg elhiszed, hogy itt a világvége! Bár, lehet, hogy a szomszédaim annyira nem díjazták, mikor ordítottam beállva, hogy ne egyenek meg... de mondjuk engem nem zavart, hogy dörömböltek az ajtón, hogy kussoljak már... Mit tehetek én arról, hogy ők éjszaka aludni akarnak?! Ők a hülyék, és én tehetek róla?!
Na mindegy... ahogy ültem ott, annyira fel sem fogtam, hogy a pultos odébbment, mert én még mindig azt a semmit bámultam, ami előttem volt. Jó, volt az, csak mégse volt. Aki érti, érti, aki nem, az meg így járt. Ennek megfelelően persze azt se fogtam fel, hogy a mellettem ülő akármi... izé... akárki... egy ember... engem nézett. Nézett, hát nézett, biztos ő is volt a moziban... és belejött a nézésbe. Nekem nem fájt, hogy néz, meg nem is éreztem, és rá se néztem, így nem is láthattam, úgyhogy, ha néz, akkor nézzen csak. Igen, ez annyit jelent, hogy a tudatom legszélén valami bennem felfogta, hogy valaki néz, csak igazán mégse. Csak hát, aztán az a talán nem is létező valaki, hozzámszólt! Mondjuk, nem biztos... Hozzám szólt?
- Mm...? - Ennyi volt az első reakció, amit a hallott hangra kiadtam, de ez is olyasmi volt, mintha az érdekelne, tényleg hallottam-e valamit. Aztán nagyon lassan arra fordult a fejem, önkéntelenül is, a hang irányába. Erős fáziskéséssel jutottak el hozzám a szavak, hát még, mire a jelentésüket felfogni véltem. Asszem még kicsit jobban be voltam állva, mint először hittem... ami eddig talán azért nem tűnt fel, mert eddig nem szólt hozzám senki. Eddig csak én voltam a kis világomban igazából, de most beleült egy ilyen... izé... egy ember is.
Oldalra biccentettem a fejem, és valószínűleg fél évezred késéssel válaszoltam vissza a kérdésére, meglehetősen elmésen, mit ne mondjak!
- Keresek...? Hol?! - hangom szinte felháborodottnak tűnt, meg kicsit meglepettnek. És körbenéztem. Mint aki most fogta fel, hogy ott van valahol, ahol keresni lehet valamit. Meg hogy egyáltalán szerinte keresek itt valamit, valahol, valamiért. Amúgy nem kerestem, de most a kérdés után szinte elhittem, hogy igen. Csak fogalmam se volt, hogy mit, meg miért...
De nevezzük szerencsének, a következő mondatát is sikerült végre felmérnem némi ésszel, és abból úgy szűrtem le, meg is van a válasz! Szóval, piát keresek itt!
- Az! Az hiányzik még nekem! - csaptam kezemmel nagyot a pultra, mintegy megvilágosodást élve meg, amitől ugrott is amúgy közben egyet a milliméterekkel odébb pihenő távirányítóm, szóval inkább gyorsan újra a kezembe fogtam, nehogy itt elhagyjam véletlenül csapkodás közben. - Piát akarok! - kiáltottam a pultos felé, legalábbis gondolom, hogy ő az volt, akinek kiabáltam, mert hát... a pult túloldalán állt, odébb, ahol már nem is láttam teljesen tisztán a fejét, szóval kicsit hunyorogtam is rá. Nem, nem akadtam fenn rajta, hogy az első, és igen furán megfogalmazott kijelentésemre még nem adott innom. Asszem amúgy nem is lehetne felróni neki, hisz melyik épeszű ember adna nekem még piát is? De mindegy, ebbe nyilván szintén nem gondoltam most épp bele, mert minek azt.
Aztán a bámuló valaki megint megszólalt, és én másodjára is rácsodálkoztam, hogy hozzám beszél... főleg, mert mint ezúttal felfogtam, közelebb volt hozzám, mint elsőre hittem. Hát még a kérdésén hogy meglepődtem! Aminek hangot is adtam.
- Honnan tudod?! - kicsit emelt hangon, de nem olyan erőszakosszerűen, inkább döbbentnek tűnhettem, ahogy kérdeztem, honnét tudja ugyan, hogy van nálam. De aztán, mintha mi sem történt volna, válaszoltam tovább is. - Az semmin... semmin, de semmin nem segít! Nem segít! De ez... - belenyúltam a zsebembe, és egy olyan kicsike, tenyérnyi zacskót vettem elő, amiben pici, fehér pirulák pihentek. - Ez segít! - lengettem meg kicsit az orra előtt büszkén. Majd belenyúltam a zacskóba, és kettőt kivettem belőle, aztán meglehetősen bizalmaskodva, a kezéért nyúltam, és mintha valami kincset adnék éppen át neki, úgy raktam óvatosan a tenyerébe őket. Bár, azt végképp nem tudtam volna megmondani, hogy ugyan, miért is voltam ennyire adakozó kedvű és jófej...

**Roman W. Hemlock** · Re: Alexander & Roman || Bad blood Pént. Aug. 16 2024, 16:31

Error after error

A ~~good~~ friend with extras

Szeretem Alie babát, de Julian elvesztése épp olyan fájó, mint Julie halála. A különbség annyi, hogy... nos... nincs különbség, mert mindkettejüket az én hibámból vesztettem el. S hát ilyen témákban nem sírhatok Alaistar vállán, mert a végén még magára veszi vagy dühös lenne, de attól még szar, és nehéz úgy tenni, mintha minden szipi-szupi volna. Ezért néha napján tartok egy néhány órás privát önsajnáltató programot hátha idővel jobb lesz. Leiszom magam a sárga földig és mivel, hogy egyedül élek, magyarázkodnom sem kell, ha nem érek haza. Max, ha kések a munkából és Alie meg vár rám. A volt kolléga már arra sem fárad, hogy elmossa a poharam, annyit ittam már. Inkább csak szimplán újra tölti. Sőt már megjegyzéseket sem vág a fejemhez, hisz ő is látja, alig értek már valamit a külvilágból, jó, ha kettőt látok belőle, nem hogy egyet. Vagy ha egyáltalán látom. Némaságba forduló önsajnálatom közepette aztán egy ajtónyitódásra kapom fel lassan fejem, mely eddig a pulton pihent éppen csak nem bele fejelve a mogyis tálba.
Már a szemeim is alig bírnak nyitva maradni, mire megfordulok ki császkál befelé, mert kb. fél óráig biztos nem volt kibe járkálás. Itt nem lehet meccset nézni, ez nem olyan bár, így aztán, jobbára csak a megszokott csapat iszogat, azoknak meg meg van a maga érkezési ideje. Álmos pislogások közepette kúszik halovány mosoly bajszom alá, ahogy óvatosan felrémlik nem éppen tiszta koponyámban, ahogy Julian lépett be az ajtón. Akár egy földönkívüli, és úgy is bámultuk meg. Akkor nem, de onnantól mindig jó érzés kucorodott a gyomromba, mikor megjelent, annak ellenére, hogy végtére is eleinte nem volt köztünk semmi és tudtam, hogy leakar csukatni az én kis mókuskám. Szép emlékek...
Nem rejtem véka alá, hogy szemügyre vegyem az elveszett kis bárányt, aki homályos látásomnak köszönhetően először, mintha maga Juju volna. Össze is vonom szemöldökeim, elgondolkozva nem e csak káprázik a szemem, esetleg annyit ittam, hogy itt mindenkit Juliannek nézek. Követem is tekintetemmel, míg le nem csüccsen mellém, sőt egy kis ideig még utána is. Ő sem volt jobb bőrben, bár a szemeim előtt olykor még így is Juliant láttam. Ő is kb. pont ilyen fizimiskájú pasas, pláne, ha iszik. A távirányítóra néztem, amin a csaposnak is megakadt a szeme, bár hozzáfűzni ma már semmihez sem akart, így csak rám pillantott, majd szemeit forgatva, hogy már megint egy flúgossal több, odébb is állt. Én meg a távirányítóról felnéztem a sötéthajúra.
- Mit keresel itt...? - kérdem kissé kómásan hangon, miközben hagyom, hogy az elmém kényelmesen elhitesse velem, hogy Juju az. - Hiányzott a pia, mi? - nem mintha máshonnan nem szerezhetne, de tény, hogy ebben a viking barlangban kapható csak New York szerte igazi meggy, szeder és mézsör. Még véletlen sem arra kérdezek rá, hogy én hiányoztam e neki, bár jó volna hallani, hogy igen, de esélyesebben kapok nemleges választ, az meg sokkal szarabbul esne.
- Van nálad valami lélek nyugtató...? A pia itt már nem segít... - mormogom oda neki, félig még oda is hajolva, de hogy miért osztom meg vele mindezt, nem tudom. Nem is volt nála drog, mert nem szokott drogozni. Bár aztán ki tudja.

where: Valhalla Bar & Cafe when: late at night after work
why: drink, drugs and sex. Do you need more than that?

**Alexander Ruben Gardner** · Re: Alexander & Roman || Bad blood Szer. Aug. 14 2024, 16:28

Valahol azt hallottam... de nem tudom igaz-e... csak hallottam, egyszer, hogy aki írta azt az "Alice Csodaországban" mesét, állítólag beállva írta, azért olyan elborult, mert igazából egy hallucinációs katyvasz az egész mese. Nekem mondjuk gyanús, hogy eleve beteg emberek írták anno az ilyen meséket... kb. mindet. Mert hát, mégis, melyik mese sztorija normális, most komolyan?? Egyik se! Az hagyján, hogy nem hiszem, hogy a legtöbb dolog bennük, kisgyereknek való téma lenne, de ami meg még legalább gyerekes dolog is, az is debil. A másik véglet meg, ugye, mikor már csak simán hülyének nézik a gyerekeket... az se jobb...
Miért érdekes most ez? Honnan jutott eszembe? Korábban sok mesét néztem a lányokkal... otthon... meg néha moziban a nagyobbal, de... néha még ma is le- vagy beülök megnézni egyet-egyet, nem azért, hogy érdekel, mert amúgy nem... csak ha eléggé betépek, néha tudom azt képzelni, hogy velem vannak a lányok, és együtt nézzük... az meg kicsit jó is, kicsit önkínzás is... minden igényt ki tudok elégíteni vele. Mondjuk, amikor beállva megyek be egy gyerekműsorra a moziba, általában kiraknak egy idő után... aminek az szokott a vége lenni, hogy kifekszem a dolgot a mozi mögötti sikátorban... részben, vagy egészben, aztán elindulok valamerre, mert csak. Úgysincs miért hazamenni...
Ez most ma is így nézett ki. Valami hülye sellős mese ment a moziban... vagy sellő volt, vagy szörny... vagy mit tudom én... nem tudom mi lett a vége, de gondolom ugyanaz, mint mindnek. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Álszent szar. Hazugság. Mekkora kamu ez! Nincs olyan, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk! Kamu az egész! Baromság!
Mindegy, ahogy a biztonságis ürge szokás szerint kitessékelt a hátsó ajtón, igen, hevertem ott talán pár órát a földön, az egyik kuka mellett... de nem néztem az órát, mert hát... nem várnak sehol. Közben az járt az agyamban fel és alá, amit a biztonsági őr mondott nekem kifelé jövet. Rám szólt már, így sokadik alkalommal látva, hogy hagyjam már abba az ide járogatást, mert ide családok jönnek, én meg nem vagyok gyereknek való látvány. Igazából egyet kellett volna vele értenem, de azt hiszem, helyette valami olyasmit válaszoltam neki, hogy a hagymát üvegesre kell párolni, hogy jó legyen. Igen, mondhatjuk, hogy nem voltam képben... Mondjuk, arra nem is próbáltam magyarázatot találni például, hogy minek van a kezemben egy távirányító. Ott volt, hát ott volt. Nekem nem volt útban. De nyilván ez is egy jelzés volt, hogy nem vagyok a toppon.
Aztán, egy idő után eluntam az üldögélést a földön, felkeltem hát, és elindultam ki az útra. Gondoltam, elballagok valameddig, majd hazamegyek, mikor azt is megunom... vagy nem. És hát... ebből a "nem" opciója sikeredett, mert igaz, hogy viszonylag hamar meguntam a bandukolást, hülyén éreztem magam, nyomott volt a fejem, vagy nem is tudom, de ráuntam, és... ahogy megálltam a járda közepén, valahol, nem is tudtam hirtelen, hogy hol... mert nem érdekelt az utcatábla, tőlem egy jó méternyire az egyik ház falán... de láttam egy ajtót magam előtt... az volt ráírva, többek között, hogy bár... hát... nekem az is jó, gondoltam, ott is el lehet ütni egy kis időt. Majd sétálok tovább utána.
Így betértem, és mint a szemellenzős ló, vonultam oda... jó, inkább csoszogtam, egészen a pultig, ahol az első utamba kerülő székre leültem, és mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, leraktam magam elé az eddig kezemben hozott távirányítót. Fogadunk, hogy a pultos meglepődött? Nem mintha érdekelt volna a véleménye... fel se néztem, csak lestem magam elé, fókuszálni próbáltam, valamire, ami ott se volt előttem, mikor odavetettem neki foghegyről, hogy mindegy is nekem, hogy mit ad, csak üssön minél nagyobbat! Abban szinte biztos voltam, hogy drogot itt nem szolgálnak fel, de... annyi baj legyen, azt hoztam magammal, csak adjon mellé egy kis kísérőt, ha már leültem.

**Roman W. Hemlock** · Alexander & Roman || Bad blood Kedd Aug. 13 2024, 18:59

Error after error

A ~~good~~ friend with extras

Nem mondom, hogy nem viselt meg a válás, mert szerettem... a faszt, még mindig szeretem Juliant, annak ellenére is, hogy csaltam, és hogy mai napig, akárhányszor elmegyünk egymás mellett a folyosón mindig úgy néz rám, mintha leakarna fejelni. Aztán meg még teszi az ilyen sorok közt rám utalgató megjegyzéseit is. Oké, jó, hibáztam, és igen, megérdemlem a büntetést, csak attól még... szarul érzem magam. Alaistar is szeretem és örülök, hogy ő nem tűnt el az életemből, noha most megint kicsit más minden. Kicsit új. Szokni kell. Megint egyedül élek a lakásban, mert még nem költöztünk össze ténylegesen, csak hol itt, hol ott alszunk egymásnál. De jó eséllyel meg fog történni... azt hiszem. A lényeg, a lényeg, hogy bár Alastairral is sok időt töltök, megint minden más. A lakásom új és bár a gyerkőcök miatt már nem olyan bazi nagy, még bőven a múlt nyomait viseli. Julian emlékét és Julieét. Pedig már hónapokkal ezelőtt el lett temetve. Talán csak azért érzem szarul magam, mert még nem találtam meg Natet, hogy agyonverjem... igazából akármivel. Eljárnék dokihoz, de egyrészt cikinek találom, másrészt nem sok kedvem van hozzájuk azok után, hogy kiderült az előző is egy pszichopata kannibál volt. Szóval elértem azt a szintet, hogy meginogtam és meginogásom alatt azt értem, hogy néha egy-egy alkalommal beadom a derekam, ha a függőségeimről van szó, amiket eddig valamelyest tudtam kontrollálni. Mármint a szexfüggőséget nem, de a drogokkal jobbára leálltam és az ital mennyiséget is lejjebb sikerült vennem, pedig aztán Juju sem a józanságáról volt híres. Sokszor dolgoztunk más műszakokban a kis drámakirálynő nyomozómmal, így amikor épp nem vele voltam, kurvára nem akartam a néma csendben otthon ülni, szóval bárokba, kocsmákba és klubokba jártam levezetni a feszkót. Nem mindig számoltam be róla, mert... nem tudom... De azért próbáltam nem átlépni bizonyos határokat... a mai napig.
Idővel gyakoribb vendéggé váltam egykori munkahelyemen, a Valhallában, s ha kérdezték az ingyen piára fogtam, ami járt, mert itt dolgoztam és szerettük egymást. Jobbára legalábbis. De talán magamnak sem vallanám be, hogy a régi emlékek miatt térek vissza gyakrabban. Julian előttről és azok miatt, amikor megjelent a kis puccos, túl bő öltönyében és lökte a hülye dumáját. Emlékszem, hogy a többiek már az első percben elakarták nyomni, mint egy elszívott szálat, vagy muslicát, de én odamentem rendet teremteni és a végén ki csaltam tőle egy csókot is. Mennyire abszurdnak tűnt volna már akkor is a gondolat, hogy mi ketten, ráadásul még össze is házasodjunk, mégis megtörtént. S most el is váltunk. Hajamba túrva próbálom elhessegetni az arcomra mosolyt csaló régi képeket, miközben lehúzom a már ki tudja hanyadik pohár whiskym.
- Elbaszott egy csávó vagy Roman Wolf Hemlock. - sóhajtotta a régi pultos cimbora, ahogy letörölgette előttem a pultot. - Neked még azt sem lehet tanácsolni, hogy próbáld visszaszerezni, hogy szimplán keresztbe basztad azzal, hogy a szeretőddel jöttél össze. Elvileg boldognak kéne lenned... Ember, hogy lehet valaki ilyen egy elbaszott baszadék? Létezik nálad nyomorultabb emberilény...? - csóválta fejét hitetlenkedve, lassan inkább még jobban letörve, noha eddig sem biztos, hogy erőt akart volna belém önteni. Hát baszódj meg, cimbi... Én meg mint, aki meg se hallotta...
- Van valami kedvderítő cuccod? Átmennék a szemben lévő klubba kicsit még dögleni zenére. - pöckölöm oda az üres kis poharat, amire száját húzva elveszi, de néma fejcsóválással ott is hagy a faszba. - Akkor bazd meg! - horkanok fel fél részegen, de már le se tojják a morcos jelenlétem. Hiába cimborák, hiába gyúrok, itt azért nagy mackók vannak, simán kidobnak.

where: Valhalla Bar & Cafe when: late at night after work
why: drink, drugs and sex. Do you need more than that?

Ajánlott tartalom

» Julian & Roman || Again?
» Julian & Roman // The Spy, and the Bad Boy
» Roman Weiss
» welcome to NYC | nancy & roman
» how can i help | lilly & roman