Álmos fejjel üldögéltem az eligazítóban, kezemben az aktával, mit már unalomig lapozgattam, míg hallgattam az eligazítás monoton szövegét, s természetesen nem az én ügyem volt, de az esetről mindenkinek tudnia kellett. Egy olyan dolog, ami fenekestül képes felfordítani az emberek életét, vagy épp csak a miénket. Igaz, nem élvezett prioritást, de abban biztos voltam, hogyha ennek végére sem alszom el, akkor igazán remekbe szabott tehetségem van a napok óta való nem alvásban. A válás, és a hasonló finomságok, képesek kikészíteni az embert, s teljesen kifordítani önön valójából. Az eligazítás végén megtudtam, hogy kapok magam mellé egy ujjoncot. Mindez már 3 napja történt. Azóta az alvási nehézségeim nem oldódtak meg, ahogy az sem, hogy minden visszaálljon a megfelelő menetbe. Nem voltam odabent, az irodámban koptattam az asztalt, s pötyögtem az unalmas jelentéseimet, mit eddig csak papírra vetettem le, ám hál a rengeteg újításnak, így bizony gépre is fel kell vinni, bár már hosszú évek óta éltünk ezzel a módszerrel, de sosem rajongtam érte. Megdörgöltem arcom, majd végezve az utolsó simításokkal, elküldtem a jelentést, felvettem fegyverem, belebújtam kabátomba, jelvényem visszaakasztottam az oldalamra, s már épp majdnem elhagytam a helyet, mikor eszembe jutott az új társam. Magamban morogva léptem vissza a terem felé, hogy aztán nekidőlve az ajtófélfának karba font karokkal pillantsak végig rajta. Rég volt már, ám még is elevenen emlékeztem milyen érzés is volt az ő helyében lenni. Kezdőnek, tele ambíciókkal, s tettvággyal. Végül beléptem, zsebemben pihentetett kezemmel. -Jerome Whitlock? – mikor tisztes távolságba értem megálltam, kezet nyújtottam, mit ha elfogadott, egy határozott, de még sem fölényeskedő kézfogást tudhatott magáénak. – Cain Blackstone. Engem ért a megtiszteltetés, hogy egyengethetem az utad. -nem mosolyodtam el. Nem az én szokásom volt. Legalább is egy ideje nem. -Épp a halottkémhez készültem. Velem tartasz, vagy túl erős kezdés lenne? – bármiféle választ is fogok kapni, eldöntöttem, nem fogom megróni miatta, hisz meglehet nem a mélyvíziben kellene megindítani az első lépéseket.
“When we are running in the wrong direction there is no sense in increasing the speed.Never show card tricks to those you play poker with..”
Az első pár nap újoncként...miként élem meg? Milyen véleménnyel vagyok ezzel kapcsolatban? Hogy hiányzik-e a családom? A régi életem? Hogy nem minden fenékig tejfel? Hogy nincs az, hogy apuci kihúz a szarból, ha gáz a helyzet? Vagy csak úgy visszatérni a gyerekkorom emlékei közé? Ami kellemesebb perceket olykor hozhatna. De nem fog, nem akarok oda visszatérni, a múltam megbéklyóz, kemény volt a gyerekkorom. Örülök, hogy végre a pórázt megnyújtották, hogy levették a nyakamról azt az átkozott nyakörvet végül. Egész eddig megpróbáltam apa háta mögött ténykedni, legtöbbször sikertelenül, valahogy mindig tudott a lépéseimről. És tudhat most is. Ami szörnyen bosszantó tud lenni olykor! De legalább már nincs az a nagy feszültség, mint mikor még ott voltam a városban. A bátyámról megint jó ideje nem hallottam, de nem is erőltettem a dolgot. Ha jelentkezik, itt leszek. New York hatalmas, egyedül vagyok minden bajommal, ráadásul kurva messzire sodródtam az otthontól. Hogy megbántam-e, hogy otthagytam mindenkit? Barátot és rokont egyaránt? Nem, egy cseppet sem. Csak nincs segítségem, ha épp pénz kellene. Így kénytelen vagyok dolgozni, hogy jussak valamire. Ami végtelenül gáz. Jobb dolgom híján sokszor pedig olvasásra is adom a fejem, hogy az unalmat meggátoljam, de így sincs teljes sikere. Szóval az idő is lassan telik, így nap nap után, mire odáig eljutok, hogy mehessek végre dolgozni. Partnert fogok kapni, aki közben a mentorom lesz, ki bevezet ebbe a zsaruk világába, ami nem csak egyszerű tananyag, hanem maga a valóság. Mire a felszereléseimet és az útbaigazításokat is megkaptam tényleg rengeteg idő telt el. Párszor elkellett gondolkodnom azon, hogy tényleg megéri-e nekem ez a sok hajsza? Mi van, ha nem lesz így sikerem? Mi van, ha a csajok is inkább odébb állnak és egyik sem akar rám nézni? Jó persze, ne legyek nőfaló...de ha egyszer a csábító hírnevem ennyire magas fokon ég...mit tehetnék? Nem lehetek olyan profi mindenben, mint a testvérem. Kell egy fekete bárány is....minden családban van, így nálunk én vagyok. Mindig a legkisebb az, aki messzire kalandozik és ez valahol igaz is. Mi lett volna ha az apámra hallgatok? Kőkemény munka a kezem és a lábaim alatt, rengeteg dicsőség és dicséret. De ezek nem nekem valóak, átadom a bratyónak ezeket a balgaságokat, kösz nem kérek belőle. Még így is olyan ez a munka, mintha a fogamat húznák éppen. Mást akartam elérni az életben, de már fogalmam sincs, hogy mit. Azt sem tudom, hogy mint újonc miféle feladatot, ügyet kapok majd és miféle társat kapok ezek mellé. Vagy hogy egyáltalán elviseljük-e majd egymást...ezt fontos lenne tudni előre. De úgysem lesz szerencsém ezzel kapcsolatban sem. Szóval a megadott időpontban megindulok a terem felé, ahol majd találkozok a partneremmel, vele együtt fogunk megindulni...hogy mit csinálunk a későbbiekben...nos az megint remek kérdés, hiszen előttünk lesz az egész nap. Félek? Kételyek lapulnak-e bennem? Izgulok? Ilyenek senkiben se merüljenek fel velem kapcsolatban. Nem vagyok kis kamasz, hogy ezeken izguljak, lesz majd más, ami miatt parázhatok. Ez nem lesz a listán. Lehet kicsit késni fogok...nem kellett volna kitérőt tennem egy kávé miatt...nem gáz. A terembe belépve még nincs miért aggódnom, üres, így beljebb lépe megtámasztom magam az asztalnak, kortyolgatva a feketét...korán lenne még, vagy késik? Talán jelentést kellene tennem róla, hogy strigulázzák? Hogy több ilyen ne legyen?
Kezdőlap
