Lilith és Mark Abbott - Szerető szülők, kellő lazasággal megáldva ahhoz, hogy soha ne kelljen titkolóznom előttük. Az őszinteség mindig alap volt a családunkban. Amíg én őszinte voltam és nem mentem a hátuk mögé, ők is azon voltak, hogy a lehető legjobb megoldással jöjjenek fel mindenre. Hiszem, hogy jó neveltetésben részesültem, amiért örökre hálás is leszek nekik. Cserébe majd nem dugom őket be egy otthonba (he-he). És nem, a humorérzékemet nem tőlük örököltem. A családi bizniszt talán majd egyszer fogom. A családi biznisz pedig egy kisállatkereskedést foglal magába, aminek köszönhetően világ életemben állatok vettek körül. Az élet egy furcsa fintora az hogy allergiás vagyok az állatszőrre, ennek ellenére, még ha szenvedve és fuldokolva is, de bizony hogy magamhoz fogok ölelni bármilyen szőrcsimbókot. Utálom a halakat.
Molly Abbott - A családunk gyöngyszeme, a büszkesége, a kis kedvence. A legfiatalabb Abbott lány, mint ahogy mindig minden családban, a miénkben is ő kapta mindig a legtöbb figyelmet. Félreértés ne essék... tőlem is. Kivéve amikor nem. Molly élsportoló, jó tanuló, pedáns lány, aki szerint én hülye vagyok amiért feladtam az álmaimat. Szerintem meg fogalma sincs miről beszél. Ennek ellenére, Molly nem csak a húgom, többek között a legjobb barátnőm is, akivel az égvilágon mindent megosztok... a ruhatáramat is sajnos.
Dean Williams - Dean lenne az a bizonyos Nagy Ő. A férfi akivel immáron tizenkét éve alkotunk egy párt, de egészen kisgyerekként ismerkedtünk meg, a szüleink jó ismeretségének hála, meg persze a gimnáziumnak, amit együtt, kézenfogva jártunk ki... szó szerint. A kapcsolatunk korántsem zökkenőmentes, valójában az út előttünk és mögöttünk is tele van hatalmas kátyúkkal, a kérdés már csak az, hogy még meddig megyünk át rajtuk szépen, csendben, meddig tűrjük őket, meddig tűrjük a zötyögést, a fájdalmat. Néha úgy érzem örökké, néha meg úgy, hogy soha többé.
Bianca Campbell - A legjobb és egyben egyetlen barátnőm, már akihez nem köt vér. Hat éves korunk óta ismerjük egymást, azóta igencsak egymás nyakára nőttünk, családtagként tekintek rá. Az egyetlen barátom aki nem távolodott el tőlem még akkor sem, amikor az életem fordulatot vett és mindenki mást eltoltam magamtól. És bár nem olyasvalaki akivel napi szinten beszélek, ahhoz mindketten túl elfoglaltak vagyunk, mégis tudom, hogy bármikor számíthatok rá... és ő is rám.

A tánc az ami az életemben megtanított tulajdonképpen a legtöbb dologra. A tánc az ami türelemre tanított, arra ösztökélt, hogy kiegyensúlyozott legyek fizikailag és mentálisan, önbizalmat adott, szeretetre és elfogadásra tanított. Szenvedélyt hozott az életembe, már egészen kicsi korom óta. Alig voltam három éves amikor anyám alig tudott lelőni, folytonosan csak táncolni akartam... aztán ennek az is lett az eredménye, hogy tánciskolába küldtek, hogy ne legyen annyi energiám, mert nem győztek velem, főleg Molly mellett. Így kezdődött hát minden... a szüleim lepasszoltak mert túl sok energiám volt. Szerencsére (vagy épp sajnálatos módon) ez később sem változott. A tánc innentől kezdve velős része volt az életemnek és még a mai napig is az. Soha nem kívántam abbahagyni, még akkor sem ha voltak időszakok amikor kiégtem... egyszerűen csak elfáradtam, de ez normális. Mindenkinek kell a szünet néha. Mostanában pedig sajnos erre a szünetre egyre több és több szükségem is van, főleg azóta, hogy összeköltöztünk Deannel és ő azt kezdte szajkózni, hogy amit csinálok az nem nevezhető munkának és ideje lenne megkomolyodnom. Vagy gyereket szülnöm.
Az utóbbi időben mégis a táncparkett az egyetlen hely ahol elengedhetem magam, ahol nem kell folytonosan visszafognom magam, a gondolataimat, az érzéseimet. A tánc egyben lefáraszt és energiát ad. Erőt merítek belőle úgy, hogy közben kitombolom magam. Kitombolhatom az összes magamban elfojtott érzésemet, anélkül, hogy bárki is észrevenné. Anélkül, hogy bárkivel veszekednem kellene, vagy bárki a porba tiporhatna. És mindezt úgy, hogy közben oktatóként ezt a módszert másoknak is átadhatom. Másokat is megtaníthatok mindarra amikre huszonévvel ezelőtt engem is tanítottak. És bár megvolt az esélyem, hogy valaki legyen belőlem, hogy tovább vigyem a karrierem és ne "csak" egy táncoktató legyen belőlem... mégsem tettem.
Megbántam? Igen. Tudok változtatni? Nem.

Leah egy nagyon energetikus, már-már túl energetikus személy, aki imád pörögni, neki mindig csinálnia kell valamit, nem tud a fenekén ülni. Ha nem táncol, akkor takarít, főz, mos, kertészkedik (vagy inkább próbálja életben tartani azt a pár növényt ami van neki, érteni nem ért hozzá), futni megy. Mindig csinálnia kell valamit ahhoz, hogy kellőképp lefárassza magát estére és aludni tudjon. Dean szerint ő lenne az ideális feleség és legtöbbször készteti is arra, hogy úgy viselkedjen... nőjön fel. Mert ugyebár huszonhét évesen már nem táncikálni kellene, sokkal inkább a családalapításon gondolkodni, amiről viszont Leah hallani sem akar. Leah fél az elkötelezettségtől, attól  hogy túlságosan megkötik a kezeit, de már abban sem mindig biztos, hogy Dean lenne az igazi. Ennek ellenére mindig mellette dönt, mindig vele marad mert... mert ő sem tudja pont miért. Jobbat nem tud? Jobbat úgysem találna, hiszen Dean a tökéletes. Mindenki ezt mondja. Dean így, Dean úgy, Dean a legjobb. Őt mindenki imádja, mert olyan mosolyt tud magára önteni mások társaságában amelyet Leah valójában vagy tíz éve nem látott tőle a négy fal között. Olyan törődő és vendégszerető tud lenni másokkal szemben, amilyet soha nem mutat Leah felé. Leah sűrűn össze van zavarodva a kapcsolatukat illetően, de fél lépni, talán nem is akar lépni, inkább csak elmerül a boldogtalanságban és próbál a lehető legkevesebbet otthon lenni, vagy éppen akarattal csak akkor megy haza amikor tudja, hogy a férfi nincs otthon. Elnyom mindent magában. A boldogságot tánc közben hajszolja és majszolja.
Aztán lassan ő maga is rájön, hogy a régi énje már koránt sincs ott benne. Az a poénos, vagány énje amely már régóta nem integet vissza a tükörből, legfeljebb magában motyogja el a vicceit, az orra alatt, nyíltan nem. Mostanra sokkal inkább bújik meg a kitűzői mögött. Egyfajta rejtett szarkazmus lapul benne, ami nyíltan nem jön elő belőle. Ő pont az az ember aki mosolyogva fog leszidni és teljesen összezavar, mert túlságosan hozzá van szokva ahhoz, hogy sosem győzhet egy szópárbajban vagy veszekedésben, mindig alul marad. Sokszor fél kimondani amit gondol, harapófogóval kell kihúzni belőle ha valaki tényleg kíváncsi. Makacs és dacos... imád dacolni, legalábbis imádott. Ma meg? Talán Molly és Bianca ismeri még ezt az énjét. S bár sokszor színjátéknak tűnik a mosolya, mégsem mindig az. Leah alapvetően egy jókedvű és mosolygós személyiség, csak épp nem akkor amikor otthon van. Dean szerint a túlzott mosolygás komolytalanná teszi őt. Leah utálja ezt, de elfogadja mert tudja, hogy Dean szereti őt és csak jót akar neki.
A lány végtelenül kedves és érzelmes személyiség, mégsem tudja ezt őszintén kimutatni. Fáj neki, hiszen szülei mindig őszinteségre nevelték, mégsem tud már önmaga lenni, oly régóta. Elnyomva érzi magát, de valahol azt gondolja, hogy ez a normális. Az élet így működik. Hiszen ezt biztosan minden ember érzi és nem kellene túl sokra vágynia, vannak akiknek sokkal rosszabb sorsa van. Nem tudja mi az ami még elfogadható. A családja tökéletesnek gondolja a kapcsolatukat, Dean-t, az életüket, így aztán senkinek sem akar panaszkodni, nem akar hálátlannak tűnni. Némileg elveszett, de talán csak arra van szüksége, hogy valaki megfogja a kezét és kivezesse őt a sötétből ami mostanában körbelengi őt.

Már bőven elmúlik hét óra amikor végül, nagy nehezen kitessékelem magam a stúdióból, be is zárom a terem ajtaját és szinte remegő kezekkel kezdem el keresgélni az autó kulcsait. Részben mert rájövök, hogy veszettül éhes vagyok, fel tudnék falni egy egész csirkét, fittyet hányva még az általam megpróbált betartásra szoruló diétára is. Részben pedig már előre félek, mert tudom, hogy Dean nem fog örülni a késői hazaérkezésnek. Egyre jobban irritálja amikor elhúzom az időt és nincs vacsora az asztalon amikor hazaér. Engem meg ő irritál egyre jobban, szóval kvittek vagyunk. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, úton hazafelé még betérek a közeli pizzázóba és felveszek egy nagy pizzát, hiszen tudom, hogy szükség lesz vacsorára, ezzel legalább kiengesztelem majd Dean-t is a késői hazaérkezés miatt. Egyszer meg én sem halok bele a pizzába. Kétszer sem. Valójában imádom az egészségtelen életmódot, de aztán mindig bűntudattal és fájó hassal végzem, jól tudom, hogy oda kell figyelnem.
- Segítenél? - Kérdezem miközben egy hatalmas doboz pizzával, vagy három zacskóval és egy táskával a kezemben próbálom egyensúlyozni magam és mindent ami a kezemben van, miközben a nemlétező harmadik kezemet igyekszem használni arra, hogy az ajtót nyissam, majd pedig csukjam magam mögött... vagy inkább hagyjam becsapódni miután megrúgtam. Csak a hangos durranás után fordulok a férfi felé, akinek az arcára van írva minden amit gondol... velem ellentétben. - Légyszíves? - Próbálkozom meg újra, miközben előveszem a legaranyosabb kiscicaszemeket is. - Hoztam vacsit... - Újabb próbálkozás, de szemmel láthatóan semmi sem működik. Dean csak áll ott akárcsak egy nagy fa, duzzogva, mint aki képes lenne szemmel megölni, de minimum megverni. Bár Dean korkántsem tökéletes, de egy biztos... az pedig, hogy soha nem emelt kezet rám, talán ezért is vagyok még itt.
- Hol voltál? - Felsóhajtok a kérdése hallatán, nem válaszolok azonnal, ha már nem segít akkor legalább kivárja amíg sikeresen lepakolok mindent. Még szerencse, hogy jó egyensúlyérzékkel vagyok megáldva.
- A stúdióban. - Válaszolom végül megadóan.
- Egyedül?
- Diákokkal.  
- Miért nem válaszoltál a hívásra? - A hangjában ott van a kétkedés, a már túlságosan is tőle megszokott féltékenység és jól tudom, hogy szíve szerint csak bezárna ebbe az átkozott házba és soha ki sem engedne. Irritál, de lenyelem a békát, mint mindig.
- Órám volt, Dean! - Válaszolom némileg türelmetlenül, hiszen úgy érzem, hogy szinte már napi szinten fussuk le ugyanazokat a köröket, most mégis egy kedves mosolyt erőltetek az arcomra, nem akarok vele veszekedni. Nincs kedvem és erőm se hozzá. - Gyere, együnk inkább. - Intek fejemmel az asztal irányába, ahova végül le is helyezem a jókora pizzás dobozt, majd pedig tányérokat is rakok mindkettőnk kijelölt helyére. Dean még toporog néhány másodpercig, nem akarja ráhagyni, látszik, hogy nem fejezte még be, de végül mégis helyet foglal és vesz is egy szeletet. Én is így teszek.
- Az a srác még mindig jár hozzád? Mi is a neve... Matt? - Teszi fel a kérdést úgy, mintha teljesen ártatlan lenne az, pedig mindketten pontosan tudjuk, hogy nem az. Azt is tudjuk, hogy pontosan tudja Matt nevét. Veszek is egy mély levegőt mielőtt válaszolok, visszateszem a pizzát a tányérra. Lassan elmegy az étvágyam.
- Igen jár. Had emlékeztesselek, hogy a srác tizenhét éves. - Nézek rá felvont szemöldökkel. Igen, igaza van, virágot hozott nekem, nem kellett volna elfogadnom, még kedvességből sem, de basszus, nézzen már ki többet belőlem! Szinte már sértő, hogy ilyesmit gondol vagy éppen feltételez rólam.
Aztán bár farkaséhes vagyok, most mégis felkelek inkább az asztaltól és a fürdő felé veszem az irányt, egyszerűen képtelen vagyok tovább hallgatni és tűrni a gyanúsítgatást. Inkább ráhagyom, majd később eszek. Egyedül.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy nagyon cuki, csupa szív, csupa energia lányzó vagy, aki biztosan már csak a puszta jelenlétével bárkit képes lenne jobb kedvre deríteni.
Nagyon jó családban nőttél fel, amit kevesen mondhatnak el magukról. Az esetek nagy többségében elmondható, hogy törvényszerűen van egy testvér, aki több figyelmet kap, de a te esetedben ez nem okozott traumatikus fordulatot a gyerekkorodban. A szüleid nagyon kedves embereknek tűnnek, és olyan jó volt olvasni, hogy a testvéreddel is ilyen jó a viszonyotok.
Szép dolog a szerelem, ilyen fiatalon ilyen hosszú kapcsolatban lenni pedig nem semmi. De ami az elején tökéletesnek tűnhetett, most közel sem az. Egy nagy manipulátor ez a fickó, ha mindenki más előtt játssza a Mr. Tökéletest, a négy fal között pedig úgy csinál, mint egy elviselhetetlen mikromenedzser. Két lábon járó red flag. Szerintem te is érzed már, hogy ideje lenne ebből a langyos állóvízből elmozdulni, mert ez így jobb semmiképp sem lesz... Aki nem engedi, hogy önmagad legyél, nem támogat abban, ami a szenvedélyed, hanem a saját képére akar formálni teljesen, az nem szeret igazán. Régóta együtt vagytok, sokat változtatok mindketten, és úgy tűnik, idő közben teljesen elmentetek egymás mellett. Ez sajnos gyakran megesik. Remélem, minél előbb eljön az a pont az életedben - vagy az a személy, aki miatt így érzel majd -, hogy erőt vegyél magadon, és ne elégedj meg azzal, ami/aki nem tesz teljesen boldoggá. És ha ezt megléped, akkor talán idővel arra is rájössz, hogy sosem késő változtatni.  

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig is utadra engedlek.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!