Bakancslista:
❆ kiadni egy verseskötetet
❆ megtanulni játszani egy hangszeren
❆ ejtőernyőzni
❆ bejárni a világot
❆ motorozni a kínai nagyfalnál
❆ megmászni a Machu Picchut
❆ meztelenül fürödni a tengerben
❆ megnézni a Sarki fényt
❆ Stoppolva bejárni a Balkán félszigetet
❆ megtalálni Amelia Howardot

Pozitív tulajdonságok:
❆ áldozatkész
❆ célorientált
❆ egyenes beszédű
❆ együttérző
❆ elkötelezett

Negatív tulajdonságok:
❆ lobbanékony
❆ könyörtelen
❆ fontoskodó
❆ elkényeztetett
❆ kötekedő


Édesanyám olasz származású, így már egészen kicsi koromtól ott van a véremben ez a tipikus mediterránokra jellemző mentalitás. Apámnak bevallása szerint ezt nehéz volt megszoknia, aki egy nigériai férfi és az édesapja vándorolt be az Egyesült Államokba még az 1900-as években.Ezt örököltük mind a két testvéremmel együtt, de többnyire én szoktam a leghangosabb lenni a családi ebédeknél. Elég nyitott személyiség vagyok, így sosem okozott akadályt, hogy elmeséljem otthon, hogy éppen milyen pletykák kaptak szárnyra és mit csináltam az adott napon. A legtöbb gyerekkel ellentétben a szüleimnek sosem kellett megkérdezniük tőlem, amikor hazaértem, hogy mi történt az iskolában. Ez két okból kifolyólag is így volt: a már említett nyitottságom és mert apám az igazgató a gimiben, ahová én és a testvéreim jártunk. A mi családunkban sosem voltak titkok. Ebből kifolyólag nagyon sokáig nem tudtam tartani a számat mások előtt sem. Simán kikotyogtam, hogy anyám korrupt módszerekhez folyamodott a cégénél, pedig ez egy hétpecsétes titoknak számított. Ahogyan azt sem értettem meg tíz évesen, hogy apa miért nem tudhatja, hogy ki az a bácsi, akihez anya minden péntek este átjár, míg mi moziba megyünk. Később persze miután egy vacsora alkalmával megkérdeztem, hogy miért sunyiban csinálja, akkor rájöttem, hogy talán ideje lenne egy kicsit befognom a számat. Sokáig magamat okoltam a szüleim válása miatt, ez volt az a tényező az életemben, ami igazán átformálta a személyiségemet. Megerősödtem és nem igazán érdekelt innentől fogva, hogy kin kell áttaposnom ahhoz, hogy előrébb jussak az életben. Miután anyám összeköltözött az új pasijával, aki egyébként akkor végzett az egyetemen, sokkal szigorúbb lettem önmagammal és a körülöttem lévő világgal. Rájöttem, hogy még azok az emberek is csalódást okozhatnak, akikről azt hinném, hogy egész életemben mellettem állnak, így sokkal jobban ragaszkodtam a barátaimhoz és mindig a középpontban akartam lenni. Szinte bármit megtettem, hogy megtartsam magam mellett a barátaimat. Ez a hűség a mai napig megmaradt. Nem akarok soha senkit úgy elárulni, ahogyan anyám tette velünk. Annyiban azért változtam az évek során, hogy már nem hagyom, hogy irányítsanak és szeretném a magam útját járni.
A válástól függetlenül jó gyerekkorom volt. Apám mindig mellettünk állt, sosem kellett nélkülözni. Anyám már másabb, hiszen miután különváltak nem igazán kereste a társaságunkat, de úgy gondolta, hogy pénzzel és drága holmikkal ezt el tudja rendezni. Mindig mindenból a legújabb és legdrágább dolgaink voltak, amikkel szerettem dicsekedni bárkinek.
Ha vissza kell gondolni a gimis éveimre, akkor elég toxikus ember voltam. Sokszor puszta kedvtelésből kicsesztem másokkal. Ez mára mindössze annyiban változott, hogy már tudom hol kell meghúzni a határt. Ennek ellenére, ha valami a javamat szolgálja, akkor nem félek kihasználni másokat, ám ingyen nem várok el semmit. Ha kapok, akkor adok is.



- Anya hová ment? – kétségbeesetten nézek apámra, miután végig kellett hallgatnom egy csúnya veszekedést kettejük között. Én és Grace a szobámban játszottunk, amikor kiabálásra lettünk figyelmesek, ám mire leértünk az emeletről édesanyám mögött becsapódott az ajtó.
- A nagyihoz – apám érdes kezével megsimogatja a fejem, majd magához húz.
- Mikor jön vissza? – szólal meg Grace is.
- Nem fog visszajönni.
- Miért nem? – érdeklődöm megtörten. Azt hiszem fel sem fogom, hogy mi történik. Velem ellentétben Grace, aki négy évvel idősebb tőlem rögtön kapcsol és a könnyei potyogni kezdenek. Kétségbeesetten kapkodom a fejem kettejük között.
- Édesanyátok és én el fogunk válni – jelenti ki apám, mire úgy érzem, hogy az idő megáll körülöttünk.
- Azért mert elmondtam, hogy átjár ahhoz a bácsihoz? Ha igen, akkor nem volt igaz! Nem jár át senkihez! – hátrálni kezdek. Hirtelen nehezebben kezdem venni a levegőt, s nővéremhez hasonlóan a könnyeim záporozni kezdenek. – Jaxon tudja már? – utalok ezzel a két évvel fiatalabb öcsémre, aki valószínűleg tudatlanul alszik a szobájában.
Apám lemondóan bólint, s nekem ennyi elég ahhoz, hogy a földön összekuporodjak magzat pózba és órákig úgy maradjak. Hiába próbálnak vigasztalni és felrángatni, esélytelennek bizonyul minden egyes próbálkozásuk.



Mason rendkívüli gyorsasággal tekeri meg a füves cigit, amit a kezembe nyom, miután kész van vele. Én sosem tudtam ilyen szépen megcsinálni, általában hosszú percekig tart és a felénél még szét is esik, aztán újra kell kezdenem.
- Vedd el a kezed – figyelmeztet a barátom, majd egy szempillantás alatt meggyújtja a számból kikandikáló jointot.
- Ameliaval is szoktál esténként kiülni az ég alá és ugyanígy rágyújtani? – mindössze egy slukkot szívok bele, s visszanyújtom a barátomnak a cigit, amit alig pár másodperce adott ide.
- Leah, ne kezdd megint!
- Miért ne? Nem én kúrtam félre ebben a kapcsolatban tudtommal és nem én lógok még mindig munkában a lánnyal, akit messziről el kellene kerülnöm.
- Egyszer történt, nincs azóta semmi. Nem hagyhatnánk ezt?
- Ha én tettem volna, akkor biztosan minden ribancnak lehordanál – emelem fel a hangom, mire Mason felpattan mellőlem.
- Akkora egy díva vagy, Leah, elegem van ebből – a hangjában nincs semmi érzelem. Ugyanúgy elsétál mellőlem, mint minden alkalommal, amikor ezt felhozom, de jól tudom, hogy másnap vissza fog jönni, mintha mi sem történt volna. Egy éve ezt csinálja, még Amelia előtt is ez volt. Nem hiszem, hogy valaha is változni fog ez, de szeretem és kitartok mellette.


- Ennyi kép van? – pillant fel rám a telefonjából Nicole, miután végignézte a Masonnek küldött fehérneműs és meztelen képeimet.
- Aha, nem elég? Legalább harminc kép van ott. Már egy is nagy felháborodást keltene – válaszolom rá sem pillantva, mert éppen az instagram fiókunk új nevét találom ki, amire rólam fognak felkerülni ezek a bizonyos fotók. – Meg is vagyok – mosolygok rá a vörös lányra.
- Elég lesz az – szúrja közbe Essie. Mikor beleegyeztem ebbe az egészbe, hogy ilyen képeket fogunk feltölteni rólam és Ameliára kenjünk az egészet nem igazán gondoltam ebbe bele.
- Akkor fel is töltöm az elsőt. Ez jó lesz? – körbemutatok egy olyan selfiet magamról, amiben mindössze egy csipkés melltartó van rajtam. Egyenesen a kamerába nézek, tisztán látszódik az arcom. Nem lehet összekeverni senkivel.
- Tökéletes – mosolygnak rám mind a ketten, mire egy kis idegességgel, de feltöltöm a képet az internetre. Ez volt az utolsó pillanat, hogy csak nekem és Masonnek volt meg. Innentől bárki láthatja és lementheti magának.


- Az ott Grace? – hajol oda hozzám Jaxon és egy full ismeretlen lányra mutat a tömegben. Éppen a reptéren várunk arra, hogy a testvérünk felbukkanjon.
- Te tényleg ennyire hülye vagy, hogy nem ismered meg a saját nővéred?
- Hát istenem! Ez miért akkora probléma? Az utóbbi hónapokban Skóciában volt, talán már nem is ugyanúgy néz ki, mint mikor elment. Lehet meghízott és eltorzult az arca. Európa meg tudja változtatni az embert – tárja szét a karját, mintha valami hatalmas okosságot mondott volna.
- Nem változott semmit, láttad a képeket te is, amiket magáról küld.
- Annyira nem érdekel.
- Gratulálok – forgatom meg a szemeimet. – Hónapok óta nem láttad Gracie-t, mert ebben a tanévben külföldön tanul és mikor végre hazajön karácsonyra ezt csinálod. Ne legyél már ilyen!
- Tudod, hogy csak viccelek és nagyon szeretlek titeket? – kérdezi Jaxon nevetve és átölel. – Szerinted miért írtam Ameliának azt a hosszú üzenetet, hogy azonnal szedje le rólad a képeket instáról? Van pofája mentegetőzni, hogy nem ő volt – rázza meg a fejét lemondóan, mire az ütő is megáll bennem. Jaxon tud a fiókról? Hogyne lenne tisztában vele, hiszen ő is ugyanoda jár. Az egész suli erről csámcsog. Egyre nagyobb a gombóc a hasamban amiatt, amit a lánnyal tettünk. Nem ezt érdemli.


- Apa, Amelia tényleg eltűnt? – kétségbeesetten nézek édesapámra, aki éppen a nappaliban ül és egy könyvet szorongat a kezében már legalább fél órája. Még odáig sem jutott el, hogy kinyissa, hiszen láthatóan ideges, mint aki nem tudja mit tegyen.
- Igen – bólint, de nem néz rám. A semmibe bámul, s van egy olyan érzésem, mintha itt sem lenne.
- Tud valamit a rendőrség? Van valami nyom, amin el tudnak indulni?
- Valószínűleg mindenkit ki fognak kérdezni. Muszáj leállnotok, nem tudok tovább falazni nektek a balhéitokban, ha ez így folytatódik gyanúsak lesztek. Mind a hárman. Ne használjátok tovább azokat az instagram fiókokat és hagyjátok egy kicsit a többi diákot – a könyvet lassan, komótosan lerakja maga elé az asztalra, majd engem megkerülve felmegy az emeletre. Otthagy egyedül a gondolataimmal, mint mostanában olyan sokszor. Azt mondja, hogy túl sok, amit a lányokkal leművelek. Mindenben falaz nekünk az iskolában, hiszen az igazgató lányának kiváltságai vannak, de most már nem tud mit tenni. Olyan helyzet állt elő, amire már nem hat ki ő sem.
A torkomban egy gombóc képződik. Ha akarnék sem tudnék megszólalni. Vajon a mi hibánk, hogy Amelia eltűnt? Vajon van bármi közöm ehhez az akaratomon és a tudtomon kívül?


- Miért akarsz jogásznak tanulni? – kérdezi az egyik szaktársam a szórakozóhely közepén. Már túl vagyok jó pár felesen és sörön. Alig bírok a lábamon állni és természetesen pont ilyenkor kell felhozni ezt a témát. A legtöbben csak rávágnák, hogy érdekel vagy presztízs, de nekem más áll a háttérben. Egy olyan dolog, amiről nem akarom, hogy tudjanak az emberek. Senkinek sem kell tisztában lennie azzal, hogy milyen voltam gimiben, hogy valószínűleg öngyilkosságba kergettem egy lányt. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Amelia Howardra. Nem akarom, hogy valaha ilyen történjen megint. Meg akarom akadályozni amennyire csak lehet, s úgy gondolom, hogy ez a szakma sokat segít ebben.
Már éppen válaszra nyitnám a számat, amikor az egyik srác karon ragad és húzni kezd. Nem ismerem és nem akarok vele menni, de inkább egy éjszaka egy idegennel, minthogy életem szégyenfoltjáról meséljek bárkinek is.