essie ✗ leah

Három év telt el mióta leérettségiztem. Ennyi idő alatt már annyit kellett volna változnom, hogy ne érdekeljenek a gimis drámák. Régen el kellett volna felednem mindent, ami akkoriban történt. Túllépni és nem foglalkozni olyan emberekkel, mint Essie, a lány, aki maga a napsugár. Pár hónappal ezelőtt, talán egy éve is van már, hogy felvettem vele a kapcsolatot. Mindössze egy rövid üzenetet írtam neki érdeklődve, hogy hogy van. Megtehette volna, hogy nem válaszol és teljesen kioffol Nicole miatt, ám kaptam rá választ. Ráadásul rövidebb időn belül, mint amire számítottam. Végülis a sohánál nincs hosszabb időintervallum, nem?
Beszélgetni kezdtünk. Csak hétköznapi dolgokról. Kinek hogy megy a tanulás, szerelmi élet és hasonló dolgok. Nem mentünk bele semmi komolyba. Két lánynak adtuk ki magunkat, akik mindig is barátnők voltak, s nem volt éppenséggel két éves szünet a kapcsolatukba. Emellett pedig mintha nem is csináltuk volna azokat a szörnyű dolgokat Ameliával. Az is miattam volt. Minden miattam volt. Ellenkeznem kellett volna Nicole ötletére, de nem tettem.
Most pedig itt állok, tizenöt perc késéssel, remegő lábakkal a cukrászda előtt, ahová megbeszéltük a találkozót Essie-vel. Sokáig nem mertem felhozni, hogy találkozzunk. Azon is gondolkoztam, hogy az utolsó pillanatban lemondom vagy sosem jövök el, de a lány jólelkű, hogy nem tudtam volna megtenni. Meg amúgyis én akartam ezt. Már a jogot is csak azért választottam, hogy igazságot szolgáltassak. Hogyan lennék rendes jogász, ha még a saját életemet sem vagyok képes helyrerakni?
Már a kirakat üvegen keresztül megpillantom Essie gyönyörűen göndörödő, szőke haját. Úgy ül, hogy nem láthat, így még pár másodpercig gondolkozom, hogy mitévő legyek. Torkomban dobogó szívvel nyitok be végül az apró üzletbe, de mielőtt még a lányhoz sétálhatnék veszek magamnak egy szelet sajttortát és egy eper shake-et. Miután kifizetem a pultban lévő srác felajánlja, hogy elhozza nekem az asztalig, ha itt fogyasztom, s én hálásan egyezek bele. Annyira remegek, hogy valószínűleg félúton valahol leejtettem volna és most takaríthatnának utánam.
Nagyot sóhajtok és erőt veszek magamon, még egy mosolyt is sikerül az arcomra varázsolni Essie-hez közeledve. Túl hirtelen pattanok le a vele szemben ülő székre, ami egy kicsit meginog alattam és az asztalhoz kapok, hogy ne csússzanjon ki alólam.
- Huh ez meredek volt – színpadiasan letörlöm a homlokomról a nem létező izzadtságcseppeket, majd megköszönöm a srácnak a segítségét, aki még rám kacsint, ahogy sarkon fordul. – Egyébként szia Essie, olyan jó látni! – mondom teljesen őszintén. Érettségi óta három év telt el, már ennyi ideje nem láttam. Változtam én is sokat. Valamivel vékonyabb lettem, a hajam is megnőtt és még sminkelni is megtanultam rendesen. A ruhatáramat pedig már nem a kivágott darabok teszik ki, mint azokban az időkben, amikor Masonnel se veled, se nélküled kapcsolatban voltunk.
- Őszintén azt hittem, hogy nem fogsz belemenni a találkozásba, de ez nagyon kellemes meglepetés számomra – mosolygok rá, s egy kisebb darabot a tortából a villámra veszek, hogy megehessem. Hiába finom, nem esik jól. Nem bírok most enni. Túlságosan izgulok ahhoz, s félő, hogy rosszul leszek. – Nicole tud róla? – érdeklődöm. Van egy olyan tippem, hogy erre egy határozott nem lesz a válasz. A lány valószínűleg azt sem tudja, hogy beszélünk egy ideje már, hiszen akkor felkeresett volna, hogy szálljak le Essie-ről.