- Köszönöm. Végre elismerted, hogy igazam van és elcseszted, hogy nem szóltál előre. Látom haladunk és végre megtaláltad a sárga köves utat - vigyorogtam a telefon túloldalán és eldobtam a csikket.
Kicsit kezdtem engedékeny lenni, hogy bocsánatot kért és tudtomra adta, hogy sajnálja, de ez nem mentség arra, hogy el akar menni tőlem. Valahogy vissza kéne őt tartanom. Itt egy jó kis Kyrie-féle szabotázsra lesz szükség. Nem fogom megkönnyíteni a dolgát.
Duzzogva hallgattam végig fejmosását, majd sóhajtottam. Végül is igaza van. Csak nem akarom elfogadni.
- Kimozdulni? - kérdeztem meglepetten. - Mégis minek? És mi lesz a tévével? Vigyem magammal a Central Parkba? - kérdeztem meglepetten. - Mi lesz a műsoraimmal? Most vetítik a Dr. Who 40. évadát és 25.-én jön a különkiadás. Van otthon pizza és tévé, mi mást akarhatnék? Ráadásul a szigorlatokat és beadandókat sem szeretném mondjuk a... tudom is én a Time Square közepén átnézni. Bár most majd nyílik egy új kiállítás a történelmi múzeumban, amit majd szeretnék megnézni, szóval oda el fogok menni - tanakodtam magamban.
- Rendben. Befejeztem a hisztimet - adtam meg magam. Most egy ideig, de szerintem sejtheti, hogy nem végleg. Lesz ennek még visszhangja. - Elfogadom a döntésed - meg a fenéket. - Nem vagyunk már kölykök, szóval nem csesztetlek tovább. Ha hazaértünk beszélünk még erről. De most már megérkeztem a burgereshez. Megebédelek és mennem kell vissza órát tartani. Otthon tali. Csácsá - mondtam valamivel jobb kedvűen és ki is nyomtam.
Ha harc hát legyen harc.

Ha ezt így kérdezi, akkor vagy abban reménykedik, hogy erre hirtelen, a világon először nem lesz a válasz, vagy épp olajat önt a tűzre. Évek óta ő a legjobb barátom, az ordítóan neurodivergens vonásait ennyi idő alatt nemhogy kiismertem, de valamennyire meg is szerettem. Ez viszont nem jelenti azt, hogy feltétlenül ki is tudok igazodni rajta. Sőt, néha szabályosan bosszant a hülyeségeivel, de annak ellenére, hogy inkább a cigimmel tökölök a színház sikátorában, meg néha el-eltartom a telefont, hogy már ne is halljam, azért még figyelek rá. Muszáj vagyok. Az én neurodivergens vonásaim nagyjából komplementerek az övéivel, ha akarnám se tudnám teljesen kizárni. Mármint, oké, neki van egy érzelmi mintázata, ami miatt úgy reagál a dolgokra, ahogy, és nekem is van egy érzelmi mintázatom, ami miatt úgy reagálok a dolgokra, ahogy. Ez az egész pszichológiai alapismeretek és türelem kérdése. Egyikből sincs túl sok nekem, de próbálok változni. Remélem, a jó irányba.
- Jó, tényleg mondhattam volna előbb – adom be a derekam. Még ha fel is idegesített, nem azzal tette, hogy az igazat mondta. Az ilyesmit illik szóvá tenni. Bár ezzel a védekezésem hazugságokból tákolt bástyáját is hamar leromboltam. Ha tényleg mondhattam volna előbb, akkor mégsem annyira hirtelen jött, mint ahogy fél perccel ezelőtt próbáltam beadni. – Tudom, tudom, tuuudom, jó? Nem esett jól neked, és sajnálom. De ez van. De tényleg sajnálom.
Az anyám és az ex-nejem is sokat mondta nekem, hogy a bocsánatkérés nem verseny. Talán hallgathattam volna rájuk.
Meg is bántam, ahogy és amit mondtam, meg nem is. Az elnökválasztásról szóló lélegzetvételnyi kifakadása mondjuk megmosolyogtatott. Pont ezért gondoltam, hogy a demokratákra szavazna, amit most elmondott róluk. Azt hittem, szereti a káoszt. Vagy legalább mellettem hozzászokott, de ha nem, még nem késő tanuljon.
- Mikah, most komolyan. Nem tudom, hogy éltél, mielőtt odaköltöztem, de ez az elmúlt időszak mintha azért neked sem a csúcskorszakod lett volna. Ha leléptem, ki tudod dugni magad, miután kijózanodtál, és jobban leszel, mint új korodban. Mármint ember, nem vagyunk már kollégisták. Nem értem, mit nem tudsz ezen felfogni.

- És a stílus maga az ember, jeah? - kérdeztem vissza, hiszen ez egy elég sablonos és közkedvelt mondás, mi? - Nade hát mondhattad volna, hogy keresgélsz, nem? Nem, mintha segítettem volna, de jól esett volna, hogy tudom - mert több időm lett volna hisztizni neki minden nap. Aljas módon megfosztott engem több napnyi, sőt, lehet több heti hisztitől, amit sehogy sem fogok tudni bepótolni. Hát milyen barát az ilyen.
- Hát ki másra? Csak nem gondoltad, hogy egy demokrata álcába bújt kiöregedett kapitalistára fogok szavazni, aki egy médiasztárság által fogpaszta reklámból elnökké avanzsált túlnapozott ál Nobel békedíjas elnök ideje alatt alelnökként gyakorolt? Mintha Megatron Optimusnak öltözne Halloweenkor. Remélem tudod, hogy amúgy is a republikánusok tették naggyá Amerikát. Abraham Lincoln, Ulysses S. Grant, Rutherford B. Hayes, Chester A. Arthur és még sorolhatnám - tartottam neki egy rövidke történelem órát. - A demokraták csak dísznek voltak.
Egyébként az, hogy hogy lyukadtunk ki ide, azt már én sem tudnám megmondani, de tény és való, hogy nem ez a legfontosabb most nekünk. Ideje lenne visszatérni a hisztihez. Így is tettem, hogy aztán megkapjam tőle a pofánverős választ.
- Oh, igen? Csak jelzem, hogy Richelieu bíboros is ezt mondta tizenharmadik Lajosnak, mielőtt Avignonba száműzték - feleltem sértetten. - Vissza fogod te még sírni, hogy a szomszéd szobában alhass. Egy hetet adok és az ajtómban fogsz kopogtatni a bőröndöddel - mondtam könnyelműen. De tényleg nem hittem, hogy sokáig jól érezné magát nélkülem. És abban is kételkedtem, hogy felügyeleti jogot sikerülne szereznie.

- Az elegancia stílus kérdése – vetettem közbe könnyedén. – Nézd, én sem tudom, hogy mikor fogok pontosan költözni. Igaz, hogy elkezdtem már korábban keresgélni, de csak most jött olyan ajánlat, amiről érdemes beszélni is. – Nos, lehet, hogy ezzel egy kicsit hazudtam. De csak hogy mentsem a menthetőt. Aztán hamar rájöttem (újra), hogy itt első sorban hallgatóság vagyok. Abból sem a legjobb, de a kellemetlen telefonhívásoknál, ha már a cigarettázás nem jött be, még mindig meg lehet tenni azt is, hogy csak eltartod a füledtől a kagylót, és hagyod, hogy a másik kiröfögje magát. Nem segít rajtunk, ha a rasszizmus felé tereli az irányt. Nem csak most, de általában sem. A gyűlölet nem megoldás. Bár, a kurva életbe is, a saját kapcsolataimat sem tudom békésen rendezni, a világ problémáit talán nem most kéne a vállamra vegyem.
- Ez most úgy hangzik, mintha végül Trumpra szavaztál volna – jegyeztem meg röviden az epés véleményét hallgatva. Bizonyos dolgok csak két évvel ezelőtt voltak viccesek, csak az interneten, és ott sem mindig. – Bár, mindegy, egyébként sem értem, hogy jön ez ide.
Nem akarom, hogy a végén megpróbálja elmagyarázni. Inkább csak elejtettem egy újabb mély, elkínzott sóhajt, és hagytam, hogy a csend beszéljen helyettem. A csend talán nálam is hangosabban tudná ordítani, hogy EMBER, csak hallgasd végig magad. Hét éves a lányom, te pedig így pofázol még munkában és józanon is (egek, remélem, tényleg józan). Nem csak az anyja, de még én sem engedem őket szívesen egymás közelébe. Amit a barátainak megenged az ember, azt nem biztos, hogy a családjától jó néven veszi, és ez fordítva is igaz. A kettőt pedig nem érdemes keverni, ha nem lehet kihozni belőle egy harmonikus közös valóságot. A közös életem Mikah-val már-már álomszerű. Az is álomszerű, hogy amúgy mennyire jó apa lehetnék. Csak ez a kettő együtt már olyan, mint a Harry Potterből a jóslat, hogy nem élhet az egyik, amíg él a másik.
A kérdésén azért megütköztem. Ez a baj Mikah-val. Van, hogy teljesen felcseszi az agyam a hülyeségeivel, hogy aztán az egész baromkodását elüsse egy komoly kérdéssel, amire már biztos nem úgy fogok válaszolni, mint ahogy abban a kontextusban tettem volna, ha a baromkodás nincs előtte. Jó, ez nem is biztos, hogy teljesen Mikah baja. De majd én azzá teszem.
- Te, tudod mit? Lehet, hogy nélküled tényleg jobb ember lennék.  

Kérésének eleget téve befogtam, de csak azért, hogy válaszokat kapjak. Kaptam, csak éppen majdnem leharaptam a füstszűrőt döbbenetemben. Semmi közöm hozzá? Sok mindent vártam, csak ezt nem.
- Hát nem, banyek - morogtam, mert valóban nem jött ki jól. De legalább elkezdett makorászni és összeszedni a gondolatait. Nehéz volt ám kivárni.
Ha nem éreztem volna magam baromira megsértve, még meg is értettem volna, hogy miért akar otthagyni egyedül a lakásban, de azért úgy egy hónappal előtte illet volna közölnie, hogy "bocs bro, de a felügyeleti jog miatt lassan elkezdek saját lakást nézni.". Igen, egy hónappal előre. A szabadságot is két héttel előre kéne jeleznie a főnökének, akkor én megérdemlek egy hónapot, hogy mire lelép, túl tudjam tenni magam rajta. És az nem mentség, hogy egyébként mi még találkozunk attól, hogy nem nálam fog lakni. Az egy dolog, hogy össze fogunk járni, de már tökre megszoktam, hogy velem van a lakásban és kitöltjük egymás idejét és jól érezzük magunkat.
- Jó, oké, ezt mondjuk megértem, de ezt mondhattad volna korábban is. Mondjuk úgy november elején, hogy lelkileg felkészüljek. Ennél még az is elegánsabb lett volna, hogy azt mondod lemész cigiért és sose jössz vissza - drámáztam, hiszen jogom volt hozzá. - Vagy egyik nap elmegyek az egyetemre, addig te kicuccolsz tőlem és csak egy búcsú levelet hagysz a pizzás dobozon - vettem még drámaibbra, hogy érezze a nekem okozott fájdalmat, amit mondjuk a hambi tompítani fog. Azért a pizzás dobozon, mert ott legalább biztos észreveszem.
- Hát mégis mit mondjak akkor? Bantu, negro, étcsoki, UV szűrő, sötét háttér, vagy szolibaleset? - kérdezgettem és általában többek közt az ilyen rasszista elszólásaim miatt szoktak szájba vágni. - Égett húspogácsa? - ha már hamburger...
- Hát de miért nem lehet? Jaj ne mondd már, hogy a te fejedben nem fordult már meg, hogy miért találták ki a sakkot fekete-fehér játéknak. Te is tudod, hogy miért lehet fehér csokit is kapni a boltba és miért nem láttad még, hogy a bokszosokat is levennék a polcról. Te is öntesz tejet a kávéba, nem? - merültem el a rasszista témában, bár nem tudom konkrétan erre gondolt-e, amikor azt mondta nem lehet mellettem normálisan gondolkodni.
Aztán kezdtem kicsit elgondolkodni azon, amit mondott.
- Most arra célzol, hogy ha nem leszek ott veled, akkor jobb ember leszel? - kérdeztem vissza most már vissza véve a hangomból, valamivel csendesebben. - Szerinted én nem vagyok jó ember és téged is lehúzlak? Gondolom akkor már találkozni sem akarsz velem később, mi? Ha gondolod majd írd meg SMS-ben, hogy mikor költözöl és akkor addig nem megyek haza se. Hátha neked úgy könnyebb - mondtam, de neeem, azért ennyire nem vettem a lelkemre. De azt senki sem mondta, hogy nem kelthetek benne bűntudatot. Ha ha ha. Bár azért tény és való, baromi rosszul esett és a szívem egy része vérzik, de biztos vagyok benne, hogy azért még találkozunk később. Csak nem lép le mellőlem teljesen. Úgy se bírná ki nélkülem, tesók vagyunk.
- Ugyan, dehogy haragszom, áh, még véletlen sem, nem sír a lelkem és nem vérzik a szívem, csak úgy érzem épp most lőttek bele egy tárnyi AK-47-es lőszert, miután Molan Ram kitépte és leeresztett a forró lávába, hogy feláldozzon Kálinak. Szerencsére a gyermekrabszolgák éppen dolgoztak a bányába és nem látták. De semmi baj - legyintettem. - Ahogy mondani szokták, hallanom kellett. És ki mástól, mint a legjobb barátomtól. Talán így végre elhiszem, hogy egy senki kis köcsög vagyok. De hé. Marie Antoinette is így kezdte, mielőtt a felháborodott franciák levágták a fejét a guillotine-nal.

Könnyen lehet, hogy ezt a beszélgetést mégis illett volna inkább élőben megejteni. Közben persze a lényegen nem sokat változtat, hogy hogyan adom a tudtára. Végül is mennyi ideje tervezem ezt? Hát, nem kizárt, hogy azóta, hogy beköltöztem hozzá. Komolyabban legfeljebb másfél hónapja. És tudtam, hogy nem lesz könnyű kigabalyodni ebből, de mondják, hogy ha lépni kell, hát lépni kell. Nem mintha ilyen egyszerű lenne a helyzet. Van oka, hogy a telefonálok. Telefonon könnyebb távolságot tartani. Ha nem jutna eszedbe, hogy mi az, amit mondani akarsz, még mindig rá lehet gyújtani egy cigarettára, vagy még mindig tenni lehet egy kört a színház mögötti sikátorban, konténertől konténerig, amíg a többiek ki nem érnek a próbaközi szünetre maguk is bagózni egyet.
Közben pedig, ha egyszer már telefonálsz, akkor muszáj is a lényegre térned. Velősen, őszintén, könnyedén. És tulajdonképpen könnyebbé teszi, hogy nem kell a szemébe néznem, miközben kiderül, mi van, elég csak türelmesen végighallgatnom.
Azt nem állítom, hogy persze mindvégig türelmes is maradtam. Szemmel láthatóan csak gyorsan le akartam tudni az egészet, mint amikor letépsz egy ragtapaszt egy sebről. Csak az a seb még nem egészen gyógyult.
Istenemre, milyen drámai vagyok, látszik, hogy egy próbát hagytam ott ezért, nem igaz?
- Ember, könyörgöm, fogd már be – morogtam a vonal túlfelén, miközben levertem a hamut. Nem tudom, mire számítottam, de arra biztos nem, hogy egyből mennyi mindent a fejemhez vág. – Semmi közöd ahhoz, hogy miért költözök el tőled. Vagy… ez most rosszul jött ki, ugye? Mármint, nem úgy van közöd hozzá. Vagy hát, úgy is. A fenébe, Mikah, tudod, hogy esélyem sincs felügyeleti jogra, amíg nálad lakok. Ezt pedig nem azért mondom, mert meleg vagy – az ilyesmit állítólag fontos megjegyezni, de nem érzem jobban magam tőle, hogy ilyeneket mondok –, hanem mert nem lehet normálisan gondolkodni a közeledben. Hónapok óta nem volt egy józan hétvégém sem, és… és mi a fenéért niggerezel már megint? Vagy tudod mit? Igazából pont ez a baj veled! Nem lehet melletted…
A picsába, ezt most tényleg kimondtam, ugye? Vettem egy mély levegőt. Összecsíptem a szemeim között az orrnyergemet, miközben a gyűrűs és a kisujjam közé szorítottam a cigimet. Mielőtt még bekönnyezhetett volna a szemem a füsttől, a földre ejtettem a szálat. Nem sok mindent szoktam így megfogni, bár a dolog eredménytelenségét nézve, ez tulajdonképpen érthető is. Kifújtam a levegőt némi füsttel, aztán lehajoltam a cigiért.
- Nézd, ne haragudj. Nem így akartam… – hogy pontosan melyik részét nem akartam így, az megint jó kérdés.

A szokásos decemberi időszak zajlott az egyetemen, mielőtt még a karácsony és az új év idejére leállna az oktatás és a kutatás, ám éppen nem volt órám és a kutatásom is szüneteltettem kicsit, mivel közelgett az ebédidőm. Egy cigivel az ajkaim között meneteltem a közeli hamburgeres felé, hogy vegyek egy dupla sajtos-dupla húsos csípős burgert, amikor megcsörrent a telefonom.
- Cső haver, mizu? - kérdeztem és megszívtam a cigit, ám meglepett milyen ügyben keres. Egy pillanatra meg is kellett állnom, mert azt hittem valami van a telefonommal. - Heh? Várj, öreg, vacak a vétel. Mintha azt hallottam volna, hogy másik lakásba akarsz menni, de biztos csak a NASA zavart be a vonalnak. Mondd még egyszer - füleltem, de még mindig ugyanazt hallottam. - Na de miért? Mert meleg vagyok, vagy nem figyeltem és a kanapén maradt egy mosatlan alsóm? - kérdeztem, noha sose hagytam szanaszét a ruháim, maximum a szobámban. Az meg, hogy homi vagyok azt eddig sem titkoltam és nem is másztam rá soha. Amúgy is úgy tűnt nem zavarja
- Hát de ne már tesó. Tudod te mennyi egy lakás a városban? Szerintem nem gondoltad át. Tudod te hol kapsz lakást olcsón és milyen körülmények között? Minden sarkon heroinos tű fog halomra fogadni és használt óvszer a járdaszegélyek mentén. Reggelre leszerelik a kocsidról az összes kereket és csak téglákon pihenő kibelezett karosszériát fogsz találni. A szomszédodban arab terroristák fognak lakni és egy bérgyilkos az alattad lévő lakásban, de még az is csak átmenetileg munka miatt. Ne kockáztass!! Nem éri meg. - Persze azért nem volt annyira csóró, hogy tényleg ennyire le kelljen adni az igényeit, szerintem egy tűrhető lakást meg fog tudni fizetni, de akkor sem tetszik a dolog, hogy magamra hagy. Igaz, azt nem mondta, hogy másik házat is keres majd, szóval lehet csak pár lakással megy arrébb, de akkor is. Bammeg, hát ki akar tőlem költözni! Hát ne már!
- Amúgy is minek akarnál egyedül élni és magányoskodni, amikor itt vagyok neked én? - kérdeztem és vigyorogtam a telefonomnak egy sort. - Most gondolj bele, hazamész az üres lakásba, nincs kihez szólni, egyedül kell vacsiznod, velem csak telefonon beszélhetsz, de a sört nincs aki a kezedbe adja, esténként pedig magányosan fekve hallgathatod az arabokat, ahogy a Chrysler Building felrobbantását tervezik egy bérelt repülőgéppel, az ablakból pedig a panoráma fogad majd, ahogy a helyi niggerek törött sörösüveggel indulnak esti sétára.
Aztán szöget ütött a fejembe egy gondolat és kezdett nekem gyanús lenni.
- Vagy titokban összejöttél valakivel, csak nekem nem mutattad be? - kíváncsiskodtam. - Ugye nem rejtegetsz előlem egy új bigét, haver? Szégyellsz engem előtte? Tudod, hogy nincs miért. Jó fej vagyok, ápolt és tanult. Miért félsz nekem bemutatni, hm? - kérdezősködtem. Nem is értem miért kell előlem rejtegetni egy nőt. Igaz, biztosan nem lennék jó véleménnyel róla és nem is szívesen engedném a múltkori mellényúlása után, hogy komolyan összekössék az életüket. Úgy is az lenne a vége, hogy visszaköltözik hozzám, akkor meg már minek megy el? Amilyen szerencsétlen a nőkkel, tuti ez is csak kisemmizi és aztán útjára engedi hozzám. Csak felesleges cipekedés és csomagolás. De nem vagyok előítéletes, léteznek normális nők is, csak valahogy ők kerülik a cimborámat. Nem tudom. Biztos ki vannak téve a kötelező haladási irány táblák, amik jelzik merre vannak a kerülő utak más pasikhoz.