"Édes a vers gyönyöre s kétszer édes,
hogyha a dal két szívet testvérré tesz;
nem lelünk még emlékeink között
se tetszőbb sorsot, mélyebb örömöt..."
[...]
?Nem, vagyok
Különleges.
?Nem, vagyok
Egyedi
?Nem, vagyok
Megismételhetetlen.

Most olvasd visszafelé.(<---ezt is)

Életem első húsz éve egy álomvilág.Előkelő család, erősen felsőközéposztály beli neveltetés, egyetlen gyermek,ragyogó élet a lehetőségeken belül szinte mindent megkapva.Bár szófogadó, engedelmes és alapvetően csendes kislány voltam, már elég korán világossá vált, hogy az érzelmeim kimutatására nem vagyok teljesen alkalmas.Ennek okát pszichológusok egész sora kutatta akikhez anyám elcipelt, de egyik sem tudta megfejteni. Noha nyilvánvalóan az igazi ok ott ült mellettem minden alkalommal, a kezeit elrejtve hófehér csipkekesztyűjében, kifogástalan keménységű tweed kockás kosztümjében, és az ajkaira ugyanazt a burgundi árnyalatú rúzst kente, amely kihangsúlyozta örökkön szomorú vonásait.
Mióta fel tudtam fogni anyám érzelmeit apám iránt, mióta meg tudtam érteni, hogy az érzések ilyen fokú kimutatása mennyi szenvedéssel és fájdalommal jár, azóta megtanultam elrejteni a sajátjaimat. Nem akartam támadási felületet adni senkinek.
Szerelem házasság volt az övék. Elbillent érzelmek házassága. Az apám gazdag volt, az anyám családja meg befolyásos. Fúzió. Így mondták akkoriban divatosan az efféle dolgokat, manapság már inkább csak szerződésekkel bástyázzák körbe magukat. Anyám rajongott az apámért, az apám büszkén emelte maga mellé csinos kirakat feleségét, akit az első adandó alkalommal megalázott, porba tiport, és kihasználva az imádatát ott élt vissza vele ahol csak tudott.
A külső szemlélők számára tökéletes gyerekkorom volt, egyetlen gyermekként mindent megkaptam amire apámnak és anyámnak csak lehetősége volt. Egyedül a szeretet és az odaadó gondoskodás maradt ki a szórásból, de akkor úgy éreztem nem hiányzott. Ma már tudom, hogy az űr, az a betemethetetlen mélység, amely a lelkem helyén tátong, ennek az időszaknak a maradványa, és fogalmam sincs hogyan lehetne vagy kellene kitölteni.
Tizenöt éves koromban rajzoltam először emberi testet. Újdonság volt ez a sok gyümölcs, virágcsokor és megannyi jellegtelen csendélet után. Aktokat pedig tizenhét évesen. Nem vonzott úgy ahogyan másokat, nem úgy tekintettem egy nőre, hogy átitatta volna valami fülledtségbe fulladó illatos vágy. Én egyszerűen csak szépnek láttam, kecsesnek és finomnak.Mintha isten egy elborult pillanatában valami gyönyörűt álmodott volna és testet öltött egy mámoros reggelen.
Huszonkettő voltam, amikor apám rátalált a rajzaimra, és őrjöngött. Az Ő lánya nem lehet holmi fedetlen melleket és pőre testeket rajzoló éhenkórász. De valami furcsa indíttatásból arra is ráérzett, hogy a művészettől nem szakíthat el, mert arról képtelen lennék lemondani.
Huszonkét évesen megkaptam a ruhaszalont, némi induló tőkét, és onnantól a saját lábamra kellett állnom. Nem volt nehéz ilyen indulással.Mégis...hiába volt meg minden, valami mindig hiányzott.A mai napig hiányzik.
Egy éve annak, hogy férjhez mentem, és talán mindenki azt gondolná, hogy a boldogság is majd rám talál, de ez hatalmas tévedés. A boldogság még csak véletlen sem kopogtat az ajtómon. Messze elkerül, de nem hiányzik. Nem akarok érzelmeket, nem akarok semmi mást csak kölcsönös tiszteleten alapuló elfogadást.Biztonságot és jólétet. Valakit, akivel el tudok beszélgetni, aki meghallgat, akinek nincsenek felém követelései, ahogyan nekem sincsenek felé. Akivel a dolgok a maguk természetes egyszerűségében zajlanak.Én pedig hiszem, hogy ebben a világban, amely tökéletes ellentéte az anyáménak, ebben nem fogok az ő sorsára jutni. Mert ettől félek a legjobban. Hogy a dolgokat csak egy ideig őrzik a biztonságosnak vélt, magam által húzott falak...idővel repedezni kezd és ha leomlik nem feltétlen vagyok felkészülve arra mi vár mögötte.Harminckét évnyi hátránnyal indulok ezzel szemben.


"Reggelre minden ferde lesz
és széttörik ezer darabbá.
Ó, költők, hol van, ki az éj
tündéri tükrét összerakná?"
[...]

“Én, Marianne Coldstone-Meyer, Isten és az egybegyűltek előtt kijelentem, hogy Ewan Patrick Brooks-t szeretem. Szerelemből és szabad akaratomból megyek hozzá. És hogy őt gazdagságban és szegénységben, betegségben és egészségben, semmiféle bajában el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen.”

Milyen jó is lett volna ha ez igaz. De csak egy része volt az. A szerelem hiányzott. Volt ragaszkodás, volt szabad akarat, és hogy soha semmiféle bajban nem hagyom magára, de ezen kívül csak a letisztult baráti ragaszkodás.És ez van a mai napig.

Marianne. Mary és Anne. Két külön világ egyetlen emberben.Mintha az életem pontosan előre vetítette volna a névválasztásom. Egyik részem, amelyiket jó mélyre zártam, vágyott valamire, aminek a józanság erősen és megingathatatlanul útját állta.Ez a kettősség aztán az idő előrehaladtával szinte teljesen összemosódott és mára csak az van amit mások látnak….
Amit Te látsz…

Tizenéves buta kis kamaszok voltunk. A nyár az utolsókat rúgta, a levegőben ott vibrált a new york-i naplemente benzingőzt ásító ködpárája, és miközben a teraszon ücsörögtünk Milea meg én nevetgélve gondoltunk arra, hogy hamarosan középiskolások leszünk, de mi akkor is ilyen jó barátnők maradunk.
Váratlanul mondtam, hogy gyönyörűnek látom őt, mire elhúzódott tőlem. Félreértette. Megpróbáltam megmagyarázni, de nem volt rá kíváncsi. Hirtelen lett hűvös az utolsó nyári napok egyike. Hirtelen már nem találtam olyan menthetetlenül csodásnak azt a naplementét.Utána akartam szaladni, de valami visszatartott.Hallottam a dacos lábak rohanását a murvás bekötőúton, hallottam ahogyan a távolban a vaskapu tompa zörrenéssel csapódik mögötte. Két évembe telt amíg sikerült megbékélnie, és két évembe, mire először lerajzolhattam őt.

“Gyere a Tündérek Völgyébe holnap hatkor. Ne öltözz túl!”
Sosem felejtem el, azt a lila virágos könnyű selyem anyagú ruhát, amely sikoltva hullott le a testéről. Szégyenlősen takarta a kezeivel a pőreségét, és amikor leheveredett a földre, zavarodottan tépett le egy fűszálat, amit rágcsálni kezdett. Nevetve akarta félredobni, de én utána kaptam. Tökéletes lesz. Tizenhét évének érett csodája hevert előttem, és semmi másra nem vágytam csak arra, hogy megörökítsem.
-Te tényleg nem úgy nézel rám….hogy?
-Én művész vagyok. A szépséget látom.
-Tehát nincs mögötte semmi ami…
-Nincs.
-A férfiakat szereted?
-A férfiakhoz vonzódom.
-Voltál már szerelmes?
-Még nem.
-De majd leszel.
-Nem hiszem.
A mai napig őrzöm azt a rajzot Milea-ról. Az első rajzom volt, és talán csak az elmúlt idő miatt, az emlékek miatt érzem olyan tökéletesnek. Nem tudom. Ott fekszik a Tündérek Völgyében, a tavaszi fűben, ajkai között fűszál hintázik, és a mosolya átragyog a sötét és szürke tónusokon. Testének zsengesége, hajlékony vonzó vonalai tökéletesen visszaköszönnek minden ceruzavonásomból, amelyet róla rajzoltam. Nem úgy tekintettem rá, ahogyan egy másik nő tekintene ha szeretne belefulladni és érezni az illatát. Nem voltak ilyen vágyaim, nem is akartam volna ilyesmivel bemocskolni a tökéletességét.
A mai napig gyönyörűnek látom, és akkor is annak láttam, amikor két évvel később Detroitba költöztek, ahol huszonhárom évesen megnyert egy városi szépségversenyt. Ő volt Detroit első mulatt szépségkirálynője.

Apám hangja az egész házat végigseperte, mint egy pusztításra kész, és mindent eltiporni vágyó hurrikán. A szobám felől jött a zaj, az anyám fojtott könyörgéssel csitítani próbálta.
-Mégis mi ez? A lányom nőket rajzolgat és te még csak nem is tudsz róla, Caroline? Tessék nézd meg! Egy niggert rajzol! Az én lányom, egy feketét! Hát mégis milyen világban élünk mi? Így nevelted te a lányod? Na de ennek vége lesz egyszer és mindenkorra! Ebben a házban fegyelem és rend lesz újra. Kap tőlem pénzt, tisztességes munka lehetőségét és férjhez megy. Egy fehér emberhez. Caroline, takarítsd el ezt a sok mocskot a szemem elől!
Dübörögve és döngve hagyta el a szobámat, és hallottam, hallgatózva az egyik alkóvban, hogy anyám zokogva szedegeti a rajzaimat a földről. A papír kemény sercegése, minden mozdulat után pár másodpercig rázta a zokogás. Egy ideig gondolkodtam mit tegyek, végül lassan mellé léptem, leguggoltam, és némán vontam magamhoz a törékeny testű édesanyámat.
-Sajnálom, Annie….annyira sajnálom.
-Cssss, semmi baj, mama, semmi baj.

Fogalmam sincs, hogy hol tűntem el én, és hol kezdődött az, aki nem merte megmutatni többé önmagát. Mikor kezdett a szövet szakadozni, mikor kezdett vakon pislogni a szeretetre, szerelemre szomjazó énem sok évtizednyi elzártság után. Fogalmam sincs hogyan történhetett meg, pedig mindent elkövettem annak érdekében, hogy ilyesmire ne kerülhessen sor. Nincs támadási felület. Maradok a szüleim engedelmes jó kislánya, a csendes, a beletörődő, az engedelmes. A barát, a feleség, aki a házassági szerződés minden pontját betartja egyetlen zokszó nélkül. Egy fedél alatt élve, de két külön lakrészben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szeretem őt. Ahogyan az ember szereti azt aki megérti, aki törődik vele, aki nem faggatja ha rossz a kedve és aki elkölt vele egy kellemes vacsorát, megiszik egy üveg bort, aztán egy homlokcsókot követően vonul el a saját szobájába.Aztán egy napon ez kevés lesz.De csak beharapom az ajkaim, és megrázva a fejem emlékeztetem magam arra mi történt az anyámmal. Ez velem nem következhet be. Soha.
“...szerelemből és szabad akaratomból…”
…”semmiféle bajában…”
“...el nem hagyom…”
“...úgy segéljen…”