Szinte meghökken, ahogy elcsípi az aprócska mondatot. Látja, ahogy Howard Lewis összeszorítja a fogait, csoda, hogy szét nem pattannak az izmai, ahogy feszíti az álkapcsát az idegességtől. A tekintete szinte tűzcsóvákat lövel, a nyakán levő erek megduzzadnak. Végigméri a férfit, annak testmozgását, légzésritmusát és megállapítja, hogy bizony itt őszinte dühről van szó vagy csak a vele szemben ülő egy Oscar-díjas színész. Köztudott volt a feleségéről, hogy félrekúrogat, ezt New York bármelyik szegletében elárulták volna, így nem értette a hirtelen való felháborodást.
A szuka? Mégis hogy lehet valaki annyira ostoba, hogy félredobva az eddig felépített, gondosan kimunkált színjátékát most bevág egy olyat, hogy az a szuka? Nincs olyan ember a földön, aki ennyire ostoba lenne. Ez csapda?
Innentől kezdve óvatos és körültekintő játékba kezd, ugyanis a felfokozott érzelmi állapot nem tesz jót a kihallgatás eredményének. Innentől kezdve ha nem tudja őt visszahúzni a valóság talajára, a vallomása fabatkát sem ér majd, ugyanis befolyásolja a méreg, amit legbelül érez.
Óvatosan körbepillant, majd az asztalon dobolva közelebb csúszik a székével.
- Nézze Mr. Lewis, mi nem maga ellen vagyunk, csupán az igazságot szeretnénk megtudni. Gondolom nem kell vitatkoznunk azon, hogy a rendőrség hogyan talált magára azon az éjszakán, igaz? - kezdett bele sokkal nyugodtabban, azonban minden lépése kimért volt. A tűzzel játszott, bármelyik pillanatban borulhatott a bili, mindeközben pedig a feje fölött ketyegett az óra. - Higgye el, annyi mindent láttunk már, hogy nem kell attól félnie, hogy badarságnak fogjuk tartani a magyarázatát. Kérem mesélje el, mégis miért történtek a dolgok.
- Nem csináltam semmit a kibaszott feleségemmel, sose tennék vele semmit - morgott az orra alatt, amire Enzo De Santis egyre dühösebbé vált. A türelme fogytán volt, az idő, akárcsak egy homokórában minden egyes másodperccel megrövidült, tudnia kellett, hogy mi folyt abban a házban, itt és most. Nem várhatott többet.
- Elég volt Howard - szólalt meg a földet bámulva, miközben egyik keze az asztalon pihent, ahogy ujjait tördelte. - Maga a felesége fejével jött ki a rendőrök elé, a nő vérében ázva.
- Hazugság, sose tennék-
- Fogja be a száját és figyeljen - emelte meg a hangját. - Két lehetősége van, vagy hallgat és tagad, ahogy most is teszi, vagy végre kinyitja a száját és elmondja, hogy mégis mi a fenéért gondolta úgy, hogy jó ötlet lesz lenyakaznia szerencsétlent. Mikor tette? Így vetett véget az életének vagy miután megölte tette ezt vele? - nézett folyamatosan a szemébe.
- Én.. én.. - kezdett el elködösülni a tekintete, ahogy maga elé bámult.
- Krokodilkönnyek, baszki - rázta a fejét Matt Arwen. - Az összes bepróbálkozik vele. Szánalmas.
- Én nem tudom, mi történt.. őszintén nem tudom, hogy mi történt.. - kezdett el rázkódni a székén, majd olyan zokogásban tört ki, ami egész New York-ot képes lett volna felébreszteni. Az arcán takony csordult végig, a nyála az asztalra csöpögött, undorító és gusztustalan látványt nyújtott.  Enzo felvont szemöldökkel fordult a sötét üveg felé, egy kérdő pillantást vetve az általa nem látott kollégák irányába. Nem tudta, mihez kezdjen, ugyanis az bizonyos, hogy Howard Lewis most nem lesz hajlandó jó ideig beszélni, meg nem is igazán tud. Még mindig nem tudta, hogy mindez színjáték-e vagy a valóság és egy kóros elmeállapotú személyt próbáltak faggatni, de mindenesetre nem is most jött el az ideje, hogy kiderülhessen az igazság. Kissé kellemetlenül felállt, majd öltönyét megigazítva kilépett a vallatóteremből, hogy minél hamarabb maga mögött hagyhassa a polyácaként bőgő pasast.
Visszalépett a terembe, ahol Olivia és Matt tartózkodott, majd csak vállait felvonva jelezte bizonytalanságát.
- Most már én sem vagyok biztos benne, hogy a pasas nem kattant. Mi van akkor, ha tényleg fogalma sincs mit miért tett? Az is lehet, hogy nem emlékszik semmire, mert mentálisan nem okés.
- Reméljük, hogy nem, mert akkor a paraszt sose jut börtönbe, csak egy elmegyógyba etetik élete végéig tejpapival - fogta a fejét Arwen, majd Oliviára nézett. - Kedves ügyésznő, maga mit gondol?

Valami továbbra is azt súgja, hogy ezt az ügyet gyerekjáték lesz gyorsan lezárni, úgy, hogy még a bíróságig sem jutunk el - ami aztán tényleg a legszerencsésebb precedens a szakmában -, arról nem is beszélve, hogy kifogtam egy kifejezetten normális nyomozót magam mellé, akivel remekül megértjük egymást, noha alig pár perce ismerkedtem meg vele. Kezdem azt hinni, hogy a következő meglepetés a napban az lesz, hogy még a lottót is megnyerem. Azon kapom magam, hogy babonásan keresztbe teszem az ujjaimat, remélve a szerencsém ilyen irányú folytatását. Még meg is mosolygom ezt, mialatt nézem, ahogy De Santis nyomozó birtokba veszi a kihallgatóhelyiséget. Egyre színpadiasabbnak hat Mr. Lewis megnyilvánulása. Egyre inkább hajlok afelé, hogy ő bizony egy mesteri fokú manipulátor, jó sok szociopata beütéssel. Lenyűgöző az, ahogy a nyomozó hozzáfogott a kihallgatáshoz, látszik, hogy nem ez az első rodeója, rendkívül profinak tartom. Nem telik el egy perc, és a korábban bent ücsörgő kollégája már bent is terem mellettem a megfigyelőben. Némiképp elrettentő így testközelből a külseje, rettentő magas és nagydarab, de pont ez ad neki tekintélyt, hiszen a korábban látottak alapján nem az eszével szokott villogni. A bókját megmosolygom, majd a bemutatkozásnál felé nyújtom a kezemet.
- Olivia Mayfield, és nem, valóban nem Mr. Lewis neje...vagy ez esetben épp a szelleme vagyok, hanem a kerületi ügyészhelyettes. - Jó pár perce már csend honol a kihallgatóban. Elsőre furcsa is volt, amikor a férj abbahagyta a zokogást, már annyira hozzászokott a fülem, hogy meglepett a hirtelen támadt csend. De ez is annak a jele, hogy haladunk. Bár Matt Arwen többször is szólásra nyitotta mellettem a száját, de végül mindig inkább becsukta. Gondolom, nem merte vagy nem tudta, hogyan kéne megzavarnia, miközben meredten nézem a kihallgatóban folyó eseményeket. Ahogy De Santis nyomozó végül szóba hozta az elhunytat, minden megváltozott. Kibújt a szög a zsákból, elkezdett felszínre törni Mr. Lewis valódi énje. Igen, innen már valóban könnyű dolgom lesz, akár készpénznek is vehetem, hogy vacsoraidőre már otthon is leszek. Enzo De Santis előtt emelem kalapom, minden elismerésemet meg fogja kapni, amint kijön onnan. Olyan finoman, módszeresen építette fel a szemem előtt a kihallgatás elemeit, hogy végül összeálljon kerek egésszé, lényegében egy kirakóssá. Ilyen az, amikor valaki kiválóan végzi a munkáját. Nem tisztem ítélkezni, de az egyértelmű számomra, hogy ha Arwen kollégán múlt volna az ügy, még jövő héten is itt piknikezhettünk volna a megfigyelőben, várva az eredményt. Viszont rajta is azt látom, hogy elismeri fiatalabb kollégája hozzáértését. Ez szimpatikus benne.
- Ó, elhiheti, minden idegszálammal a benti eseményekre összpontosítok. - Mosolygok a lelkesen magyarázó Arwenre, és továbbra is őszinte elismeréssel és csodálattal tekintek De Santis odaadó és szakavatott kihallgatási technikájára. Várom, mi sül még ki ebből, de tényleg úgy érzem, nincs okom aggodalomra.

Újabb és újabb pozitív meglepetések érték. Az ügyésznő olyannyira közvetlen és kedves volt vele, hogy már szinte ezért kezdett gyanakodni valamifajta hátsó szándékra, ugyanis semmi sem magyarázta a szívélyességét. Enzo csak tette a dolgát, ha kérdeztek tőle válaszolt, segített, tanácsot adott és azon volt, hogy a tudását demonstrálni tudja a másiknak, egyfajta tekintélyt szerezve magának. Megszokta már, mióta New Yorkba költözött, hogy itt, ilyen küllemmel, rettentően erős akcentussal és modorral ki kellett vívnia magának a tiszteletet, ami javarészt sajnos nem járt sikerrel. Bármennyire úgy hirdették ezt az államot mint a szabadság földje, ahol az ember bárhonnan is érkezett, bármilyen a bőrszíne, a vallása, a politikai nézete, a szexualitása vagy a neme, bárki lehet, bárkivé válhat, ő pont azt vette észre, hogy sokkal kevesebb toleranciával és nyíltsággal találkozik itt, mint a szülőhazájában. Az emberek gyűlölködőek voltak, rengeteg erőszak hömpölygött az utcákon, a pisztolyukat szinte mindennapi kelléknek tekintették és még sorolhatnám, ami miatt nem feltétlenül volt könnyű dolga beilleszkedni, most mégis azt éreztették vele, hogy ide tartozik, hogy helye van abban a szobában, hogy megérdemli a jelvényét, ez pedig olyannyira tetszett és jól esett a szívének, hogy nehéz volt nem elfogulttá válnia. Észre se vette - és talán most az egyszer úgy istenigazából nem is akarta -, hogy a gyengepontját érintik és akár akaratlanul is manipulálni, befolyásolni, elvakítani kezdik őt.
A kérdésre csak határozottan bólintott, mint egy betanított kutya, aki most kapta meg hosszú idő után az első parancsát, pitizés helyett pedig a kihallgatószoba bejáratához lépkedett, kilépve a teremből, ahol Olivia helyezkedett el, hogy a tükör - vagy ablak - másik oldalára kerülhessen.
Hármat kopogott, nem többet, nem kevesebbet, apró, furcsa kis megszokása volt, ami alól semmi sem képzett kivételt. Természetesen kollégája azonnal beinvitálta, hangosabban kiszólva neki, amire meg is jelent már a vádlott mellett - mert hát ezt a fickót nehezen lehetett volna bármikor is csak gyanúsítottnak nevezni. Azért ha valaki a felesége fejével sétál ki a zsaruk elé, ne lepődjön meg, ha bilincsben rángatják az őrsre. Ez a fickó mégsem tűnt olyannak, mint aki értené miért van itt.
Zavarodott volt a tekintete, folyamatosan, pánikrohamszerűen tört rá a zokogás, véresre marta a karjait, leharapta a bőrt az ajkairól, taknya-nyála egybefolyt ahogy próbált megküzdeni a kiszolgáltatott - de illik megjegyezni csakis magának köszönhető - helyzetével.
- Üdvözlöm, Mr. Lewis, Enzo De Santis nyomozó vagyok - szólalt meg szelíd és nyugodt hangon, azonban testtartása és mozgása erős volt, kihúzott gerinccel magasodott a férfi felé, aki állóhelyzetben minimum egy fejjel fölötte lenne, most azonban ki tudta használni az ülőpozíciót, hogy tekintélyt szerezzen magának. Nem nyújtott kezet, saját elve volt, hogy gyanúsítottak és főképp vádlottak nem érdemelnek tőle hasonló gesztust. Végtére nem barátkozni jön, csak megtudni az igazságot, ha ehhez az kéne, hogy tövig nyaljon valamelyiknek, akkor köszöni szépen inkább kigondolja egyedül mi is történt valójában, nem szorul rá egy vallomásra sem. - A következő pár percben kifejezetten szeretném, ha koncentrálna a szavaimra annak érdekében, hogy mi is hamarabb a végére juthassunk ennek és kideríthessük mi is történt valójában. Előtte azonban szeretném, ha válaszolna néhány kérdésemre. Mit gondol, meg tudja ezt tenni nekem? - sétált lassan a vele szemben lévő székhez, majd jelzett kollégájának, hogy távozzon, aki egy hatalmas sóhajjal felállt és robogva távozott Olivia mellé szegődve.
Nagydarab, kopasz fickó, Matt Arwennek hívják. Ötvenes, házas, édesapa, de ami a legfontosabb, hogy azok közé tartozik, akik már a szuicid hajlamaikkal küzdenek ennyi év ittlét után. Teljes mértékben elmebeteg, türelmetlen és rettentő udvariatlan, de nehezen kerül konfliktusokba, ugyanis legalább 190 centi, a bicepszei pedig akkorák, mint Mr. Mayfield combjai. Verőembernek tartják az NYPD-nél, de mivel ez egy hivatalos és formális kihallgatás, így az eszét kellett volna alkalmaznia és mivel az nagyon nincs neki, ezért inkább üldögélt és számolta visszafelé a másodperceket, minthogy évtizedes tapasztalatát használja Howard Lewis megtörésére.
Ezek után nem is annyira meglepő, hogy amikor betette a lábát abba a terembe, ahol a csinos és dekoratív ügyésznő tartózkodott, csak egy macsósnak szánt vigyorral nyújtott kezet.
- Nézzenek oda, ha tudtam volna, hogy ez vár az üveg másik végén hamarabb kijövök - nevette el magát, hangja olyan mély volt, hogy szinte brummogott. Nem sértődött meg, hogy Enzo kiküldte, mondhatjuk, hogy még hálás is volt, szabadulni akart már egy ideje a bömbölő faszitól. - Matt Arwen - mutatkozott be. - Kérdezném, hogy esetleg Mr. Lewis felesége-e, de nagyon meglepődnék, ha így lenne - nevette el magát.
Időközben a kihallgatószobában jó ideig csend honolt. Howard nem méltatta válaszra a nyomozót, viszont könnyei is elapadtak. Nem hallhattak semmi mást csak az ajtó felett elhelyezkedő falióra idegesítő, ütemes, monoton kattogását, ahogy másodpercről másodpercre mutatói mozgásba kezdtek.
- Howard, kérem mesélje el hogyan ismerkedtek meg a feleségével - szólalt meg hosszú hallgatás után De Santis, miközben hátradőlt a széken, természetesen nem kapott feleletet. - Milyen ember volt a felesége? Milyen volt a házasságuk? Boldog volt? Boldogtalan? - kérdezgette tovább, amíg félbe nem szakították.
- Maga ne merje a feleségem nevét a szájára venni - szúrt oda fogai között sziszegve, akárcsak egy kigyó, az eddig bömbölő férfi, hirtelen kimutatva a foga fehérjét. - Amber a legjobb dolog volt az életemben. Csodálatos nő, csodálatos feleség. Minden elcsúszott.
- Ezt mégis hogy érti?
- Jó házasságunk volt. Ideális. Példás - hagyta figyelmen kívül a kérdést.
- Mr. Lewis, mégis hogy érti, hogy minden elcsúszott? - ismételte meg.
- Meg se próbálja rámtukmálni ezt az egészet. Attól, hogy voltak problémáink én sose emelnék kezet egy nőre - vált pökhendivé, fenyegetővé, kötekedett, mint aki felett már kalapácsot vertek volna az asztalnak a tárgyaláson. Enzonak feltűnt a védekező mechanizmus, ami miatt akaratlanul is egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Egy szóval sem mondtam, hogy kezet emelt volna a feleségére, uram - fürkészte őt. Tudta, hogy most tudja megtörni, kihúzta a lába alól a talajt, bizonytalan, kétséges helyzetbe hozta, ahol a pánik annyira eluralkodhat rajta, hogy képtelen lesz tovább megjátszani magát. - De ha már itt tartunk, Nancy kihágásai tényleg nem idegesítették magát annyira, hogy csak egyszer is tettlegességig fajultak volna a vitáik? - vonta fel a szemöldökét.
- Kihágásai? - értetlenkedett tettetetten, melyet elárult, hogy egy hatalmas gombócot küzdött le a torkán az idegességtől. - Mégis miről beszél nyomozó?
- Nancy félrelépéseiről. Ne áltassa magát, ezek nyilvános információk, nem titkok. Többször is megszegte a hűségre tett esküjét, nem igaz?
- A szuka.. - sziszegett a fogai között, alig hallhatóan. Tekintete megváltozott, elborult, a testtartása feszültté, merevvé vált. Mint aki 180 fokot fordult, alig lehetett ráismerni, ha valaki most látta volna először, sose tudta volna elhinni, hogy 10 perce még az asztalra borulva zokogott, hogy mennyire szereti a feleségét. Ideje volt kiugrasztani a nyulat a bokorból…
- Ez a pöcs se tudja, hogy mikor kéne befognia a száját - nevette el magát Matt az ügyésznő mellett. - Levágom az asszony fejét, eljátszom a halálomat aztán szukának nevezem szerencsétlent - röhögcsélt tovább, kezét derekára helyezve. - Figyeljen, mostantól még viccesebb lesz az egész. Nézze De Santis arcát, ahogy megváltozik - mutogatott a fiatal nyomozóra, akinek tekintete egyre határozottabbá vált. Ijesztően eltökélt lett, mint aki már minden lépést, minden másodpercet megtervezett. Ideje volt véget vetni a színjátéknak és pontot tenni az i-re.

Mindig örömteli olyan nyomozóval találkozni, aki osztja a nézeteimet, és legfőképp, aki nem brummog az orra alatt sértéseket, amikor meglát. Bármily meglepő, vannak sajnos olyan zsaruk is, akik amint felbukkan a hivataltól valaki, zabszem megy a hátsójukba és inkább kilométerekről el akarnának kerülni, ha rajtuk múlna, persze. Pedig nem ügyvéd vagyok, én az esetek nagy részében pont a rendőrök oldalán vagyok, hiszen az általuk elfogott rosszfiúkat én küldöm aztán rács mögé. Jó, volt már olyan, hogy kifakadtam némelyikre, mert eljárási hibát vétett, ami miatt az adott tettes lazán megúszhatja, ha nem vagyok elég jó abban, amit csinálok. Sőt olyan is volt, hogy olyasvalakit akartak pofavizit alapján lesittelni, akinek sziklaszilárd alibije van, én meg nem vagyok Óz, a nagy varázsló, és meg kellett értetnem velük, hogy akit elfogtak, semmiképp sem felelős az adott bűncselekményért. Ám De Santis nyomozó más. Ő egyértelműen azok közé tartozik, akinek nem vagyok rágógumi a cipője talpán, és épp emiatt úgy sejtem, jól meg fogjuk érteni egymást. A kérdés, amit épp feltett, elég költői volt, mégsem tudom megállni, hogy ne reagáljak rá.
- Azt hiszem, legfőképp csodát várt vagy egy láthatatlanná tévő köpenyt... Vagy új agyat. - Próbálok nem nevetni, de Howard Lewis annyira szánalmas látványt nyújt a kihallgatóban, meg úgy eleve az egész ügy szánalmat keltő, hogy ismét kiszalad belőlem egy halk nevetés. A kérdésére felkapom a fejem, mosolyogva nézek a nyomozóra.
- Ezer örömmel magával tartok, úgyis ritkán jutok el a tetthelyekre, legtöbbször csak a fotókon látom a bizonyítékokat, pedig mennyivel több inger éri az embert, amikor a saját szemével figyel meg valamit, ez esetben a bűntény helyszínét. Köszönöm, hogy felajánlotta. Nem minden kollégája ilyen készséges. - Súgom oda neki az utolsó mondatot. Nem tervezek panaszkodni a rendőrség embereire, és bízom benne, hogy De Santis nyomozónak sem ez lesz erről a benyomása, ám szívesen hangsúlyozom, amikor valakivel szimpatizálok. Látom, jólesik neki, hogy kikértem a véleményét. Mindig is így dolgoztam, bár sokszor volt, hogy nem mosolyt kaptam válaszul, hanem nemes egyszerűséggel sértőnek érezték, mert azt hitték, mint ügyész, "méltóztatok leereszkedni" közéjük, és amúgy nem is érdekel a véleményük. Nonszensz, akkor nem kérdezném, de megtanultam, hogy az ilyen reakciók sosem igazán ellenem szólnak, hanem belső bizonytalanságról árulkodik. Enzo ebben is sok kollégája fölött áll, ahogy ebből a pár percből meg tudom ítélni. Tetszik az ötlete, ráadásul ez a módszer abban is segít, hogy amennyiben valójában Mr. Lewis kimagasló színészi kvalitásába rejti szociopata énjét, a valóság felszínre kerüljön.
- Én is sokféle metódussal találkoztam már, és véleményem szerint, minden stratégiának megvan a maga helye és ideje. Van, hogy működik a félrevezetés, noha etikailag bőven bele lehet kötni. A cél szentesíti az eszközt, ahogy szokták mondani... de vajon ennek bármi áron így kell lennie? A fene se tudja, én mindenesetre bírom, amit most felvázolt, szóval... a magáé a terep, én majd innen figyelem. Mit gondol? - A magabiztos mosoly ismét az arcomon pihen. Valami azt súgja, ha ebédre nem is, de vacsira még simán otthon lehetek. Ráadásul némi terepmunka is kilátásban van, ami eléggé felcsigázott, ha már egyszer szinte mindig az irodában, egy rendőrőrsön vagy épp a bíróságon vagyok. Ez úgy érzem, most kell. Kell az új horizont.

Hálát adott az égnek, hogy egy kedves és közvetlen ügyésszel hozta össze a sors, ugyanis az évek során megszokta már a nagyképűséget az ilyen beosztású személyektől. Az igazságszolgáltatás szektorában természetes volt a hierarchia, ő gyakorlatilag csak egy, a nagykutyák segge alá dolgozó nyomozó volt, aki feleakkora fizetést kapott, mint azok, akik vádat emeltek, annak ellenére, hogy az érdemi munkát ő tette le az asztalra. Az ügyészek már egy kész aktát kaptak a kezükbe, a nyomozás során annyi volt a feladatuk, hogy felügyeljék a hatóságot, tehát Enzo-t, hogy mindent jogszerűen, az eljárásjogi szabályok betartásával végez, félévente átnézték a jelentéseiket, ha kicsit kíváncsibbak voltak, talán meg is jelentek pár cselekményen, megvizsgálták maguk is a helyszínt vagy meghallgatták a kihallgatásokat, de egyébként összességében csak meg kellett írniuk egy csinos kis vádiratot, elpróbálniuk egy esküdtszéket megrázkodtató beszédet meg kiválasztaniuk a tárgyalásra illő elegáns, meggyőző öltözéküket, hogy megjelenésük és stílusuk ne befolyásolja negatívan az ítéletet. Ez az eset azonban annyira evidens volt, hogy gyakorlatilag még esküdtek sem kellettek a döntéshez, zárt tárgyalást akartak, ha a tettes végre nem összevissza hadovál és kimondja azt, amit kimondott akkor is, amikor a rendőrök megjelentek az ajtaja előtt.
- Tettenért elkövető - jegyezte meg halkan. - Fogalmam sincsen, hogy mégis miért dönt a hallgatás mellett, amikor ez már nem tudja befolyásolni a meglátásunkat. A pasas a felesége fejével várta a zsarukat, mégis mit vár ezek után? - borzolta a szemöldökét zavarodottan, teljesen felesleges, eszement kapálózásnak érzékelte ennyi minden után a hallgatás jogának kihasználását, de ezzel bizonyosan kollégája is így lehetett, aki vele szemben helyezkedett el az asztalnál a tükör másik oldalán. Feltűnően dobolt ujjaival, idegesen rázta a lábát, a szakmaiság minden egyes tényezője eltünedezni látszott, ahogy türelmetlensége elnyomta a benne rejlő nyomozót. Úgy érezhette, feleslegesen pazarolja az idejét egy nyámnyila alakra, aki hirtelen nem tud szembenézni a tettei következményeivel. - Ha ennek vége, kimegyek a helyszínre, magam is szeretném látni a bizonyítékokat. Velem tart esetleg? - pillantott fel a nőre, akinek a puszta látványa is zavarba tudta hozni Őt. Alapjába véve nem gyengült el egy szép hölgy megjelenésére vagy csábos szavaira, de a határozottság és a magabiztosság könnyen megszédítette az ő fejét is, szerette, ha valaki karakán volt, ha értett a dolgához s habár nem feltétlenül beszélgettek még úgy, hogy ez kiderülhessen Oliviáról, érezte, hogy megérzései nem csalnak. Észre sem vette, hogy tegeződés és magázódás között ingázott, egyik percben közvetlenül, a másikban már formálisan hozzászólva a mellette állóhoz. A kérdésre szelíd mosoly jelent meg az arcán, tagadni sem tudta, mennyire jól esett neki, amikor a segítségét és a tanácsait kérték, így úgy érezhette tisztelik és nem becsülik alá a képességeit, aminek túlzottan sokszor az ellentétét kapta ebben a városban, mióta a kékek között dolgozott. - Véleményem szerint a szembesítés tudná megtörni a jeget. A férfi jelenleg tagadásban van, de trauma érte, láthatóan az agya szeretné kizárni a valóságot, egy alternatív világot létrehozva a fejében, hogy elhihesse, tényleg ártatlan. Ha megmutatnánk neki mit tett, ha újra át kéne élnie mindent, pillanatok alatt előtörne a bűntudata és beszélni kezdene - fejtette ki véleményét komolysággal hangjában, tekintete a terheltet fürkészte, aki remegve feküdt mostmár az asztalon, rázkódtatva azt. - Nem vagyok a híve annak, hogy valakit nyugtatni vagy vigasztalni kéne, esetleg vak reménybe üldözni, hogy ha elmond mindent minden rendben lesz. Szerintem nem kell hazudni senkinek, én személy szerint utálnám ha ennyire naivnak és hiszékenynek hinnének, de tudom, hogy sok kollégám ezt a módszert preferálja - rázta meg a fejét.

Ritkán kell átcaplatnom Brooklynba, de mivel a legfelsőbb bíróság valamiért mindenáron el akarja sikálni ezt az üzletembert, aki kinyírta a nejét, értelemszerűen annak szólnak, aki több mint valószínű, hogy rácsok mögé tudja juttatni, és nem fog kicsúszni a rendszer markából. Mondjuk komolyan nem értem, ehhez miért kellek én, hiszen maga az elkövető hívta fel pár napja a rendőrséget, miután brutálisan végzett a feleségével. Ezt a világ legbénább ügyésze is végig tudná vinni, nem tudom, miért sózzák még ezt is az én nyakamba. Így is bőven van ügyem, na meg pár hónap és jönnek a választások. Lehetséges, hogy helyettesből előléphetek kerületi ügyésszé, de akkor semmiképp, ha addig kiégek a rengeteg munkában, vagy ne adj isten, túlhajtva magam elvisz egy szélütés alig 40 évesen. Mindegy, már elvállaltam, bár a főnökömnek nehéz is lenne nemet mondanom bármire, hiszen a jogi iskola óta ő a mentorom is. Az egyetlen ember, aki ha arra kérne, ugorjak kútba, nem az a válaszom, hogy "hülye vagyok én?" vagy visszakérdezek, hogy "mégis milyen mély az a kút?", hanem egy árva szó nélkül cselekszem. Neki sem fűlt különösebben hozzá a foga, hogy nekem adja az esetet, de ebbe sem neki, sem nekem nem volt igazán beleszólásunk. Csak abban bízom, hogy hamar letudjuk az egészet, és ha szerencsém van, már ebédre otthon is leszek.

Amint odaértem a kapitányságra, egy rendőrtiszt várt a pakolóban, hogy bekísérjen. Némi formalitás után már be is engedtek a megfigyelőbe. Ez a férfi vagy tényleg egy rakás szerencsétlenség zéró IQ-val, vagy egy vérbeli profi szociopata. Egyelőre nem sikerült rájönnöm. Nincs is nagyon időm ezen tovább morfondírozni, mikor belép mellém egy férfi a helyiségbe. A munkám során megtanultam már nem külső megjelenésből ítélni, így bár enyhén mulatságos, ahogy összeválogatta ma reggel az öltözékét, mégsem az óvodában vagyunk, hogy ezt szóvá tegyem neki, plusz jó régóta mindig a karizma az, amiből igazán levonom a következtetéseimet, és bizony a kisugárzása alapján leszűrhető többek között az, hogy nagyon is jó a munkájában. A bemutatkozása közben elejtek egy halvány mosolyt, mert tényleg mókás, ahogy zavarban van, de eszemben sincs ezen élcelődni.
- Üdvözlöm, nyomozó. Olivia Mayfield, kerületi ügyészhelyettes vagyok. Ha az érdekesnek számít, hogy Mr. Lewis váltig tagadja, hogy bármi köze lenne a neje megöléséhez, és amint a kollégája rávilágított, hogy mégis minden ellene szól, ő sírógörcsöt kapott, és ennek már úgy 23 perce, akkor igen, mondhatjuk, hogy történt valami érdekes. Én még egy ilyen picsogó bébit életemben nem láttam. - Jegyzem meg De Santis nyomozónak egy halk nevetés kíséretében. Közben kinyitom a kezemben szorongatott ügy aktáját. Akárhogy nézem, ez sima ügy. És baromi jó lenne, ha nem hetekig kéne vesztegelnem ezzel a bíróságon, hanem szépen kisajtolhatnánk belőle azt a vallomást. Ez alapvetően egy egyszerű ügy, de előbb át kéne látnom, hogy honnan érdemes közelíteni a gyanúsítotthoz, hiszen teljesen máshogy lehet megfogni egy szociopatát, aki csak játssza az ostobát, mint egy ténylegesen hülyét. Nagyot sóhajtok.
- Nem tudom, Ön hogy van ezzel, de jó lenne minél előbb dutyiba küldeni a bőgőmasinát. Szóval arra gondoltam, kiugraszthatná a bokorból a nyulat. Ezen merengek már egy ideje, hogy vajon tényleg ennyire hülye az ipse vagy csak megjátssza? És az utóbbi felé kacsintgatok, ám ehhez az kéne, hogy valami kiváltsa belőle a valódi énjét. Hogy elárulja magát. Van esetleg valami ötlete? - Rámeredek a mellettem álló nyomozóra. Nem tudom, miért, de máris azt érzem, hogy vele nem lesz sem egysíkú, sem csapnivaló a közös munka.

- Layla - motyogta magában, hevesen forgolódva az ágyában. A szájából nyál csöpögött ki, szemhéja alatt tekintete hevesen cikázott, rémálmai rabul ejtették, ahogy húga távolodó alakja után kiáltozott az alternatív világban. A tehetetlenség börtönébe zárva, a szabad akarat teljes hiányában újból visszakényszerült abba az erdőbe, amit soha többé nem szeretett volna látni. Térdig sárosan menetelt előre a zuhogó esőben, megpillantva újból az ezüst karkötőt, ám amikor az ékszerért nyúlt volna, egy hirtelen mozdulattal felült az ágyon, a valóságban találva magát. Hangosan zilállt, levegőért kapkodott, miközben két kezével támasztotta magát, mint aki retteg, hogy ha nem kapaszkodik elég erősen, zuhanni kezd. Éjjeliszekrényére nézett, ahol ébresztőórájáról leolvasva a számokat jó pár percébe telt, hogy realizálja, rettentő késésben van.
Lelki megnyugvás hiányában olasz szitokszavakkal való dobálózás közepette készült el, rohanva kapkodva magára a ruhadarabokat, melyek egyáltalán nem passzoltak egymáshoz. Szürke zakója alatt egy vörös ing rejtőzött, teljesen más anyagú nadrág takarta lábait, mindezek tetejébe pedig egy fényes, fekete lakkcipőt viselt. Haját már csak lefele menet igazgatta, majd csotrogány járgányába szállva megindult a manhattani rendőrkapitányságra, ahol éppen az egyik ügyében folyt egy kihallgatás. A pasas 42 év körüli, három nappal ezelőtt este saját magára hívta ki a rendőröket, könnyek közepette magyarázkodva, hogy habár nem akarta, valahogy úgy jöttek össze a dolgok, hogy a felesége feje a kezében maradt, ő pedig nem tudja, mihez is kéne kezdenie. Az elkövetési mód szörnyűsége miatt nem csoda, hogy rendőrautók armadája jelent meg a pasas házánál, aki egy szál alsógatyában még ennyi idő után is fogta az asszony levágott darabját, bocsánatért esedezve. Természetesen bilincsbe verték a tagot, pár napig hagyták, hadd főjjön a saját levében egyedül a rácsok mögött, most pedig készültek puhítgatni őt, hogy megtudhassák az eset részleteit. Nem volt egy nehéz ügy, sőt mi több, rettentő evidensnek tűnhettek a körülmények, azonban elkövetési eszközt sehol sem találtak, az igazságügyi szakértő véleményét pedig mindenképp meg kellett várni, hogy tudják, hogy is történt a csonkítás, ugyanis a mese, miszerint puszta véletlenből valaki kezében landol a párja feje abszurd, így inkább azon volt a fő hangsúly, hogy a testrész halál után került eltávolításra vagy pont, hogy ezzel oltották ki szerencsétlen nő életét, ugyanis ha utóbbi, az már különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésnek számít, amiért pedig jelentős büntetés jár.
Enzo meglátogatta a helyszínt, ahol a vérnyomok alapján egyértelmű volt, hogy a turbékoló házaspár kemény dulakodásba kezdhetett azon az éjszakán, hisz valahogy nem tűnt logikusnak, hogy egy sima fejezés mindkét emeleten meglátszódott volna, a részletek azonban homályba vesztek. Hogy mi volt az indíték, a pontos elkövetés, a tényállás, mind rejtély volt, amíg a csávó nem döntött úgy, hogy kinyitja a száját és elkezd csicseregni.
Megérkezve a kapitányságra gyorsan leparkolt a legközelebbi helyet kiválasztva magának, hamisított rokkant kártyáját kipakolta a szokásos helyére, majd sietősen megindult befelé a folyosón. Ismerték már, így hála az égnek nem tartották fel az igazoltatással, viszonylag hamar meg is érkezett. A kihallgató szoba megfigyelői oldalába lépett be, amit egy, az ő oldalukon üveg, a kihallgatószoba oldalán tükör választott el egymástól. Látta, hogy nincs egyedül, egy barna hajú, már idősebb nő figyelmesen hallgatta a rendőr és a gyanúsított közti beszélgetést. Tüzetesen végignézte a mellette álló ismeretlent, mielőtt szóba enyeledett volna vele, ruhája alapján arra mert következtetni, hogy az ügyész vagy az ügyvéd társaságát élvezheti, így nem hagyhatta ki a bemutatkozást.
- Jó napot, Enzo De Santis nyomozó vagyok - nyújtotta felé a kezét illedelmesen, tenyerére rálógott bő zakója, melyet zavarában tohonyán csúsztatott feljebb, ezek után újból kezet nyújtva. Halkan suttogott, nem akarta megzavarni a dolgok menetét, de származásából adódóan nála a csendes beszéd is egy amerikai számára rettentő hangosnak érződhetetett. - Ne haragudjon a kérdésért, de történt valami érdekes? Elnézve a pasast nem tűnnek úgy, mint akik elcseverészték volna a reggelüket - pillantott az ablak túlsó végére, elemezve az elé tárult látványt. A gyanúsított ölébe csúsztatott kezekkel sírt, miközben a rendőr az asztalon dobolva, nulla empátiával - jogosan - várta a végét a manipulációnak. Ki tudja mióta mehet ez.