Fáradtan indulok haza a munkahelyemről, egy nagy fekete utazótáskával a kezembe. Mi van benne? Egy csomó felesleges kacat, ami már nem kell odabenn, viszont én még az albérletemben tudok hasznosítani. Mivel nem szeretnék cipekedni sokat, így a metrót választom, mint gyors és egyszerű közlekedési formát. A metróállomáson leülök a padsor szélére, s a táskámat pedig leteszem a földre. Magam elé bámulok, s várom a metrót, ami majd hazavisz. Nagy körülöttem a nyüzsgés, s mikor megpillantom a közeledő fényt, akkor felkelek a helyemről, s megfogom az utazótáskám. Nehéznek ítélem, de minden porcikámból a fáradtság beszél. Nem vagyok puhapöcs, hogy ne bírjam hazacipelni. Megemberelem magam, s felszállok a megfelelő járatra. Csak állóhely van, az egyik kezemmel kapaszkodok, míg a másikkal fogom a cuccaim. Tekintetem megakad az utazótáska jellegzetes formáján. Csodálkozok, hogy nem olyan régen más formája volt. Betudom annak, hogy lerakás után helyezkedett a benti tartalom. Hazáig viszem, ahol diadalittasan teszem le az ágyamra. Legszívesebben lefeküdnék aludni, majd csak holnap pakolni. A mondás tartja, hogy amit ma megtehetsz, azt ne halaszd holnapra. Egy fájdalmas sóhaj távozik az ajkaim közül, majd megfogom a cipzárt, s annak segítségével kinyitom. ~ Mi a franc!? ~ meredek előre a meglepetés erejétől, mert sok köteg pénz látványa izgatja a szemem. Második pillanatban nyúlok vissza a cipzárért, hogy behúzzam. Egyik pillanatból a másikba a kábultságomból felébredek. ~ Kié lehet a pénz? Hogy került hozzám? ~ megfogom a táskát, s rögtön a szekrényem mélyére teszem. Leülök újra az ágyamra, azonban nem találom biztonságosnak, hogy magamnál tartsam. Kit tudnék felhívni? A rendőrséget? Vagy nyomozót? Vagy ilyenkor hogyan lehetne a saját testi épségem megóvni. Ennyi pénzt még sosem láttam. A Kétségbeesés elkap, hogy már ebben a szent pillanatban elkezdenek engem felkutatni bizonyos emberek, hogy eltegyenek láb alól. ~ Nem akarok meghalni! ~ Kiveszem a szekrényből a csomó pénzt, majd gyorsan belépek a gépembe, s elkezdek nézelődni, hogy kiben bízzak meg. Így találok rá egy helyes nyomozónőre, aki ráadásul Manhattanben van. Gyorsan megkeresem az elérhetőségét, s amilyen gyorsan bepötyögöm a számát. Rányomok a zöld gombra, s a fejem mellé pakolom a mobilt. Várakozok, s mikor hallom, hogy végre ott van a vonal végén, akkor rövidre fogom a beszélgetést. - Jó napot! Cillian MacSween vagyok, s azért hívtam, mert gyanús táska van a birtokomban, rengeteg pénzzel. Nem tudom, hogy került hozzám, nem figyeltem hazajövet. Az én táskám elvihette valaki más. - hadarom el, mint aki idő szűkében van. Bármelyik pillanatban itt lehetnek, akik szeretnék a pénzüket. - El tudja jönni? Segítsen kérem! - kopogást hallok a bejárati ajtón. Már csak ez hiányzott, mint halottnak a csók! - Valaki kopog az ajtón! - mondom a telefonba, amit erősen markolok.
Az irodában való ücsörgés nem az világom, nagyon nem. Régebben sem, amikor még a normális élet reményében tettem a dolgomat, tartozott a kedvenceim közé az egy helyben tartózkodás állapota, de az utóbbi időben még annyira sem tudok nyugton maradni. A mai napom azonban mégis rohadtul unalmasnak ígérkezett, hiszen el kellett intéznem az elmaradt papírmunkáimat is. Bizonyára halogathatnám, megtehetném, hogy nem törődök vele, de akkor az megint nem én lennék. Én maximalista vagyok, és amit csinálok, abba mindent beleadok, szeretek a legjobb lenni minden téren. A főnököm is meg van velem elégedve, ezért is kaptam meg szinte minden nehézség nélkül ezt a nyomozói állást. Azt kell, hogy mondjam, hogy az egyik legjobb vagyok az őrsön, még ha ezt némelyik fafej nem igen ismeri be. Mondatom sem kell, hogy férfinemű egyedekről van itt szó. Félreértés ne essék! Semmi bajom a pasikkal, viszont munkahelyi körökben szinte általános jelenség a bunkóság és a tény, hogy azt hiszik, magukról, hogy mindenkinél jobbak. Hát én még náluk is jobb vagyok. Ahogy azt már mondtam, engem az irodámban ritkán találnak meg, általában az utcákat járom és az elméleti melót másra hagyom. Jelen pillanatban egy Manhattani étterem, az Oasis felé tartok az elképesztően gyönyörű Bugatti Chiron-ommal, ami csak nemrég hagyta el az autógyárat. Ébenfekete és a világ legdrágább autói közé sorolják. Ez nem egyszerűen csak egy autó, ez egy jelenség. Tudom, nem illik egy rendőr pénztárcájához, de én megtehetem és mivel, hogy az autók a mindeneim, nem hagyom korlátok közé szorítani magam. Ha pedig valaki megjegyzést merte tenni érte – de nem merik -, erre is van alibim. Na, de kanyarodjunk inkább vissza az úti célomhoz, miszerint éppen az Oasis-be tartok, hogy kihallgassam a tulajt és a pincéreket, hogy mit tudnak a tegnap esti zaklatásról, ami történetesen a kis lebujukban történt. Már majdnem meg is érkezem, amikor megcsörren a mobilom. Automatikusan az anyósülésre nyúlok érte, hiszen egy rendőr életében az idő nagyon fontos, amikor meglátom az ismeretlen számot a kijelzőn. Egy ideig vacillálok, hogy felvegyem-e, hiszen szemmel láthatóan nem a főnök vagy az egyik kollégám hív, de aztán végül mégis győzedelmeskedi bennem a zsernyák, így rányomok a zöld gombra. - Hamilton nyomozó! – szólok belé kemény és élces hangon, annak jelét adva a hívó fél irányába, hogy rövid és gyors legyen, mert különben nem állok jót magamért. Mikor azonban meghallom, hogy miről van szó, jobb lábammal azonnal a fékre nyomok és az útpadkára parkolok. Nagyon is jól tudom, hogy milyen kibaszott táskáról van szó! Az apám nemrégiben értesített arról, hogy az állomáson valaki lenyúlta egy vagon pénzzel, és rendőrként figyeljek oda, ha valaki jelenti. Mondjuk ez rohadt gyorsan ment, de legalább ezt a dolgot is kipipázhatom, amit apám számlájára írhatok ismét fel. - Mr McSween, kérem, nyugodjon meg! Azonnal elmegyek a táskáért, de ahhoz tudnom kellene a lakcímét. – mondom egy kicsit emberibb hangnemben, hiszen elvileg meg kell nyugtatnom ezt az embert ahhoz, hogy megszerezzem apám táskáját. A pasi még riadt hangon meg tudja adni a címet – s Istennek hála, melyhez épp nem messze vagyok -, majd a következő pillanatban megszakad a vonal. Feltétezéseim szerint azért, mert azok, akik az ajtón kopogtak csavarták ki kezei közöl a készüléket. Az pedig számomra nem is lehet kérdés, hogy kik ezek a fickók. Mert többen vannak, azt is tudom. Ahogy ígértem is az ismeretlen táskás fickónak, nagy gázt adok a Bugatti-nak, majd pár perc múlva a megadott címhez érkezem, és az autó leparkolása után, felrohanok az adott lakásba. Ahogy sejtettem, apám emberei már éppen gyomrozni készülnek a fickót, de még mindig van bennem valami, ami ezt nem engedi. - Elég! – kiáltom el magam a lakásba belépvén fegyvert tartva a hegyméretű alakokra, mire Svensonék ledermednek, mint a cövek és leállnak azzal, amit épp művelnek. A lakás tulaja nyilvánvalóan nem tudja, hogy kik nekem ezek az emberek, ő csupán azt hiszi, hogy én leszek a megmentője. - A nevem Brooke Hamilton nyomozó, és ha nem tévedek az imént beszéltünk telefonon. – lépek közelebb a székre ültetetett férfi mellé. - Az urak viszont mit is keresnek itt? – szólok még oda felvont szemöldökkel apám zsoldosaihoz miközben megeresztek magamnak egy pajkos mosolyt, de ezt már csak az látja, akit akartam, hogy lássa.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞ MEGJEGYZÉSED HELYE ×
Szerencsém van a hívással, mert felveszi a vonal túlsó végén a nő. Kisebb megnyugtatást kapok tőle, hogy eljön a pénzért, azonban az ajtómon kopognak. Nem az a nyugodt kopogás, amiből tudnám, hogy valamelyik szomszéd az, vagy a postás. Túlságosan türelmetlen, így egyértelműen az van a fejemben, hogy eljöttek értek! Lakcímemet kellene megadni a nőnek, de én magamban hezitálok. Még sosem voltam ennyire kiszolgáltatva, s jobb szeretek személyesen találkozni másik féllel, hogy megbízzak benne. Azonban a helyzet szomorító, s én pedig kapaszkodok az utolsó szálba. Megadom a lakcímem, azonban ezzel egy időben a bejárati ajtó felől lövést hallok. Nem akarok odamenni, hogy megnézzem mi történt vele, ráadásul ránézek a táska pénzre. Nem szeretném eltenni magamnak, mert ki tudja, hogy milyen emberek vére van rajta, ráadásul miért venném el, ha a másé? A legnagyobb hülyeséget csinálom, egyszerűen az előszobába sétálok, hogy fogadjam a hívatlan vendégeket. Egyenesen három megtermett bűnöző képű férfit pillantok meg. ~ Önvédelem? Felejtős ~ hozzájuk képest kislánynak érzem magam, ráadásul valószínűleg erőszakra erőszakkal válaszolnának. Egyáltalán nem jönnék ki jól belőle. A mobilomat még mindig szorongatom, azonban az események pörögnek körülöttem. Akarnék valami jót mondani feléjük, azonban a kiscica elvitte a nyelvem. Be vagyok rezelve, hogy ha bármit mondok, akkor bepipulnak tőle, s szintén a szétveréshez, vagy esetleg halálhoz vezet. Odalépnek hozzám, s játszi könnyedséggel csavarja ki a kezemben a mobilt, amit aztán úgy a földhöz vág, hogy ripityára törik. Engem megkapnak, s hamar feltalálják magukat a lakásban. Kikötöznek egy székhez, s a táskát mellém rakják. Nem törődve a személyiségi jogaimmal lefényképeznek, valószínűleg a főnöküknek. - Miért vitted el a pénzt?! - fröcsögi végül az egyik, közvetlen közelről. - Én nem csináltam semmit! Ti hibátok – ellenkezek az ellen, hogy engem tegyenek felelőssé. Rosszul döntöttem, mert az egyik odajön. Látszik, hogy felment neki pumpa a válaszom hallatán. Lendítené az öklét, azonban a bejárati ajtóból ismerősnek tűnő női hang szól. Nem tudom, hogy a megmentőmé, vagy valaki másé, de a fickók határozottan megmerevednek tőle. Aki meg szeretett volna engem ütni, az hirtelenjében a hang irányába fordul, úgy mint a másik kettő. Székhez kötözve, eléggé tehetetlen vagyok. Kezem és lábam hozzá van kötözve, ami nincs lekötözve, az éppenséggel a szájam. Külső szemlélődővé válok, mert csupán arra várok, hogy megoldódjon a helyzet, s soha többet ne lássam a fajtáját. ~ Nem! Hülye vagyok! Ezek bármikor máskor máskor eljöhetnek, s eltehetnek láb alól. Elvégezhetik a piszkos munkát. ~ testem ettől görcsbe feszül, hogy ettől a naptól fogva nem lesz nyugtom? Menekülnöm kell, meg bujkálnom? Egyedül elég kevés vagyok hozzá. A gondolataim világából az a kellemes női vonal ébreszt fel, amit Hamilton nyomozó tudhat magáénak. Kifejezetten tetszetős nő. A kérdésére nem válaszolok, csupán próbálok tekintetemmel a magam mellett heverő táska pénzre nézni. Nem tudom, hogy mi fog itt lezajlani, de elfelejteni biztosan nem fognak. Csend és feszültség lesz hirtelenjében a levegőben, s én viszont egyre kívánok rágyújtani egy nyugtató cigire. A fejemben az kattog folyton: Mi a garancia arra, hogy én a hetet megélem? Ez a nő? Dehogy. Költözzek haza? Utánam jönnének! Végül egy ponton eleresztem az életbe kapaszkodást. Tekintetem a földet nézi, s az arcom pedig teljesen kifejezi a belső világom. Elfogadom a sorsom, ami 26 év után lezárul.
Az ilyesféle helyzetek egyáltalán nem jelentenek újat vagy meglepetést a számomra. Egyáltalán nem vagyok ideges vagy izgatott, az adrenalin sincs ereimben felpumpálódva, de még csak ezt sem mondhatnám, hogy nem tudom, mi lesz e-sztori végkimenetele. Igen, a Hamilton név velejárója, hogy a dolgok általában úgy történnek, ahogy én akarom. Voltak olyan idők, amikor hallani se akartam ezt a nevet, amikor igyekeztem leplezni, hogy ennek a családnak a sarja vagyok, de már apám már annyira átmosta az agyamat, hogy tudjak élni e-névvel járó előnyökkel és lehetőségekkel. A székhez kötözött láthatóan ijedt és ártatlan pasas arckifejezése sem idegen és meglepő számomra. Már ezer hasonlót láttam a munkámból kifolyólag is, még többet apám piszkos ügyeinek intézése közben. Néha a rendőr énem és a maffiózó énem összemosódnak, s az utóbbi időben már az is előfordult, hogy jómagam sem tudom különválasztani őket. Persze, ez csak nagyon ritkán fordult elő velem, mert a többi családtagomtól eltérően még mindig van bennem valamiféle gát, valami határ jó és rossz között, valami, amitől megmarad a józan eszem. A lényeg, hogy a jelen helyzetben is tudom, mi fog történni, ahogyan már apám emberei is tudják. Talán némi csalódottságot vélek felfedezni Svenson arcán? Nem érdekel. Ez már az én ügyem, az én melóm, igazából ők feleslegessé válnak. Hogy, hogy intézi el ezt a főnökével, vagyis apámmal? Nem érdekel. - Van valami ennél a kis mitugrásznál, ami a miénk. – feleli aztán öblös hangán Sven, de azért már koránt sem annyira vérmes, mint pár perccel ezelőtt. - Aha, és ezért betörtek a lakásába és egy székhez kötözték? Ugye tudják, hogy ezért a tettükért jó pár év börtönt vasalhatok magukra. Hacsak nem tűnnek el innen azonnal...- állok szembe a tőlem kétszer magasabb izomtömeggel miközben szarkasztikusan ecsetelem a fenyegetést. Ha nem ismernénk egymást, akkor is ezt tenném. - Mi ketten még találkozunk. – mutat erre tömzsi mutató ujjával a széken megilletődött férfire, majd aztán bólint a többi társának és hangos léptekkel elhagyják a szobát. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez a könnyű siker nem a rendőri mivoltomnak tudható be, csupán annak, hogy az apám lánya vagyok. Biztos vagyok benne, hogy más esetben már én is egy széken landoltam volna, vagy a földön hevernék eszméletlenül. Vagy ők. - Nem fognak visszajönni, erről gondoskodok. - fordulok aztán végre az áldozat irányába, amikor ez a hadsereg elhagyja a privát lakást. Úgy vélem, az idegen jelen pillanatban nem igazán hisz nekem, amit nem is csodálok, hiszen nem ismer engem, és hál’ istennek nem tudja, ki vagyok. - Mondja, hogy került magához az a táska, ami miatt hívott? – teszem fel az első kérdésem, miközben egy kicsit leguggolok és kioldom a csomókat a fickó kezein levő kötélen, majd mikor végül megszabadítom tőle, szembefordulok vele. - Elég kellemteln helyzetbe hozta magát. Az mondjuk szintén egy igen nagy kérdés, hogy hogy jutott a mobilszámomhoz, de jelen esetben ez a kevésbé fontos információ. - Ugye, tudja, hogy most ide kell adnia nekem? Nekem pedig elvinni a rendőrségre. Biztos helyre.– kérdezem felvont szemöldökkel és csak remélni tudom, hogy már feléledt a kezdeti sokból és képes arra koncentrálni, amit kérdezek és mondok neki. Naná, hogy nem a redőrséghez kerülne a táska, de ezt a pasinak nem kell tudnia.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞ MEGJEGYZÉSED HELYE ×
Oda vagyok kötözve a székhez, s nem tudok mit csinálni. Elfutni nem tudok, de szerintem van olyan érzésem, hogy az ajtóig sem jutnék. Egyszerűen ezt a játékot feladom, mert az esélytelen bármit is tennem. Csak várom, hogy a fejembe repítsenek egy golyót, vagy verjenek agyon, hogy az arcomat fel se lehessen ismerni. Azonban ez sem történik meg, ami mindennél rosszabb. Az idegőrlő várakozás, a bizonytalanság. Hallgatom a beszélgetést, s valami nem hagy nyugodni. Az izomköteg hegykolosszus mitugrásznak titulál. - Nah persze, nem kellett volna összekeverni a két táskát. - úgy vélem, hogy csupán ez vezetett el minket ahhoz, hogy most itt együtt beszélgessünk egy jót. A csinos nyomozónővel egyet tudok érteni, azonban csak bizonyos fokig. - Én csak társlakó vagyok, de hála nektek már nem. - fájdalmas sóhaj, ami hallatszik tőlem. Azonban elnémulok hirtelen, mikor azt mondja, hogy mi még találkozunk. Nah, azt már nem! Ki akar egy ilyen béna képű, kétajtós szekrénnyel találkozni? - Bocs de nem vagy az esetem – maradék eszemet is eldobva válaszolok, miközben nem rejtve véka alá a kellemesebb formákkal rendelkező egyetlen női alak felé nézek. Ég és föld a kettő. Hamarosan lelép a banda, s kicsit megilletődök, hogy csak így elengedi őket. Mikor elhalkulnak a léptek, akkor érdeklődő tekintettel nézek rá Szépségre. - Jönnek, vagy sem. Nekem lőttek itt. Legszívesebben felszívódnék, s valamennyire azt fogom tenni. Ebben az albérletben nem maradhatok, mert bajt hozok a lakótársamra. - ingatom a fejem, mert alig vagyok itt, de már tovább kell állnom. Meglepődök a kérdése hallatán. - Én csupán vártam a metróra, hogy felszállhassak. Nem figyeltem a saját táskámra az oldalamnál, de biztosan közülük azt hitte valaki, hogy én vagyok a csere-bere ember. Felkapta a cuccaimat, s a sajátjukat meg ott hagyták nálam. Ez csupán egy feltételezés részemről. Az esetet nem láttam. - mikor érzékelem, hogy végre meg akar szabadítani a kötelektől, akkor nem kapálózok. Szavai nyomán az a kevés reménysugár is eltűnik. - Egyszer mindenki meghal – nyelek egyet, miközben próbálok szemezni az előttem levő nővel. Nem tudom, hogy mennyire sikeres a műveletem, azonban ez cseppet sem aggaszt. - Ez nem csak kellemetlen, ez egy rémálom. Sosem fogok most már normális életet élni. - tör ki belőlem a kőkemény igazság. Meglep az utáni szavai, mert rólam egy szó sem esik. Szóval egy kibaszott kétajtós gorilla fog kibelezni, majd feletetni a disznókkal. - A pénzt viheti, Egy darab köteg sem kellene belőle. Nem fogom megélni a hetet. - úrrá lesz rajtam a keseredettség. Elkezdem végre lassan mozgatni magam, hogy végre helyre álljon a vérkeringésem. - S velem mi lesz?
Attól függetlenül, hogy a széken ragadt fickó szemmel láthatóan félti az életét és valószínűleg még egyáltalán nincsenek tapasztalatai a mi kis mocskos világunkkal kapcsolatban, néha oda-oda szólogat Svenéknek, mire én csak villámokat szóró tekintettel nézek rá, hogy fogja már be! Nem elég, hogy most húztam ki a seggét a lószarból, neki még van kedve és ereje a nagydarab gorillák hibáira irányítani a figyelmet. Ő nem tudhatja, hogy ki vagyok és a jelenlétemben nincs félnivalója. Viszont a szavaiban van valami, hiszen apám nehezen viseli az ilyen hibákat, s tény, hogy képes lenne a táska zsozsoért megöletni ezt az idegen fickót, biztos vagyok benne, hogy a saját emberei is megkapják a maguk büntetését, hiszen egy ilyen fontos táska tartalmát jobban szemmel kellett volna tartani. Miután apám emberei elhúznak, a pasason egyáltalán nem azt látom, hanem megnyugodott volna, hanem helyette további problémákat kreál magának, és persze nekem. Igaz, szavaiban van valami, hiszen honnan tudhatná, hogy nekem nem mernek ellent mondani ezek az emberek. - Ha úgy látja jónak, akkor felőlem nyugodtan elköltözhet másik lakásba, de ezek az emberek, ha akarnák, bárhol megtalálnák. – magyarázom aztán vállamat megvonva, hiszen nem áll szándékomban jóságos gardedámot játszani. – De nem akarják. - Nem lehetne, hogy egy kicsit megbízik bennem, és hisz nekem? Azaz, ha azt mondom, hogy ezek az emberek elfelejtik még a maga létezését is, akkor higgye el! A rendőrséggel nem mernek packázni, pláne nem velem.– teszem hozzá aztán határozottan, habár látom,elég bizalmatlan a pasas. Naná, hogy mernének a rendőrökkel packázni, de ez ő nem tudja. Miért is hinné el ezt egy nyomozó nőnek? Azonban azt nem mondhatom el neki, hogy nem éppen olyan rendőr vagyok, mint a többi. Azt meg még kevésbé, hogy nagyon jól ismerem az imént távozott hadat. - Természetesen ez nem a maga hibája. – folytatom mélyen a férfi szemébe nézve, hogy megnyugtassam őt. Meg persze jó lenne már a lényegre térni, megszerezni azt a táskát, majd visszaadni apámnak, hogy aztán azt csináljon vele, amit akar. Egyáltalán nem áll szándékomban ebbe a rendőrséget beavatni, mint azt kellene, de a látszatra azért adni kell, így aztán előhúzok a zsebemből egy papírt és tollat, majd az asztalra ejtem azokat. A tanúvédelmi programot szintén ez okból meg sem említem. - Ettől függetlenül azonban most rögtön át kell adnia a táskát nekem. Aztán már nem is lesz rá gondja. Annyi, hogy még kitölti a jelentést. Tudja, ez amolyan formalitás. - bökök fejemmel a dohányzóasztalra dobott nyomtatvány és íróeszköz felé. - Aztán, ha szeretné, segíthetek magának egy biztonságos lakást keresni, amíg összeszedi magát. De, ha azt mondom, nem fogják megölni, akkor nem fogják. – teszem aztán hozzá erőteljesen, mert látom, hogy a férfi elkönyvelte, hogy hamarosan meg fog halni. Általában nem igen érdekel az emberek lelki világa, viszont nem vagyok gyilkos és azt sem nézem jó szemmel, amit a Hamilton-klán művel. Szóval, igen, ha csak egy emberi életet is megmenthetek, akkor azt meg is teszem. Már magam előtt látom, hogy miután távozok innét, azonnal felhívom vagy megkeresem apám fő gorilláját, hogy megfenyegessem és meghagyjam neki, nem bánthatja az iménti fickót. A táska amúgy is visszakerült hozzánk. - Azonban soha senkinek nem beszélhet erről, ami ma történt! Felfogta?– nézek határozottan újra „vendéglátóm” szemébe. – Mert akkor nem tudok segíteni…és akkor….talán mégis eljönnek magáért ezek a kétajtós szekrények. Igazából ez egyáltalán nem maffiózóhoz méltó cselekedet: csak úgy megbízni valakiben, de én mégis képtelen vagyok bárkit is halálra ítélni.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞ MEGJEGYZÉSED HELYE ×
Ki a frászt érdekel, ha nemsokára úgyis meghalok? Inkább érdemes most kiadni magamból a mocskot, amik eddig a felszínen arra vártak, hogy előtörjenek. Egyszer élünk, s egyszer meghalunk, csak én jelen esetben végesen közel kerültem hozzá. Megrémiszt a tény, hogy esetleg egy álmom alkalmával elvágják a torkom, s soha többet nem ébredek fel. Vagy esetleg a házat robbantják fel velem együtt? Nem igazán hat meg a hősnő villámokat szóró szeme, egyszerűen kivagyok. Végül csupán marad a magam igaza, hogy ezek a keménynek tűnő hegyi gorillák hibáztak. S rajtam akarják elverni a port? Én vagyok a ravasz, s legyőzhetetlen ellenség, aki gonosz módon ügyesen kicserélte a táskákat? Élet nagy igazságtalansága lenne, s én miért tűrném szavak nélkül? Végül sikerül rávenni az urakat arra, hogy távozzanak. Mivel nincsenek egy légtérben velem, úgy kezdek nyugodt lenni, míg meg nem szólal a nő. Kicsit villámokat szórok felé, azonban rájövök, hogy teljesen igaza van. Szomorúsággal tölt el a tény, szinte marja a lelkemet. - De legalább nem olyan embert keverek bele az ügybe, aki meg sem érdemli a hasonló fogadtatást. Mert annál rosszabb nincs, mikor hirtelen megjelennek kétes kinézetű alakok. - legalábbis elég szar volt átélni, hogy betörik a bejárati ajtót, aztán ordibálnak velem, s erőszakot alkalmaznak. Rövid kijelentése kapcsán felszalad a szemöldöke. - Mi az, hogy nem akarják? Úgy vélem, ha egy ilyen alak valakit kiszúrt játékszernek, akkor nem ereszti. Vissza fognak jönni, s meg fognak keresni. - s újra csak témánál vagyunk. Egy nőben bízzak meg, akit baj esetén hívtam, s körülbelül 10 perce látom csinos sziluettjét? Fájdalmas sóhajtás tör ki ajkaim közül. Próbálok arra gondolni, hogy valahogy túlélem. A rendőrség egy dolog, de egy embertől miért félne a Maffia? - Mit tud tenni ellenük egyedül? Ok többen vannak, s valószínűleg jól felfegyverkezve. - leginkább most filmből szedett tudásomat villantom meg előtte. Érdekesen akar nyugtatni, mikor úgy benne van a lelki világomban. Nem az én hibám? Mégis ez történt. Keserűn nevetek fel, mert annyira halvány vigasz, amit ő mond. Elém ad egy papírt, amit alá kell írnom. Végig sem olvasom, egyszerűen aláírom a megfelelő résznél. Legyen bármi oda leírva, akkor sem ez a papír fog engem megmenteni a haláltól. Sóhajtok egyet, s végre felállok a helyemről, hogy odalépjek a táskához. Felemelem, s odahajítom a nő elé. - Egy köteget sem vettem el belőle, mind megvan. - jegyzem meg neki, hogy mióta nálam van, azóta egy címlet sem lett belőle felhasználva. Ha ezzel megvagyunk, akkor kezdek körülnézni, hogy mennyire van itt rendetlenség. - Fizessék ki az ajtót, s keressen egy másik lakást, s kvittek leszünk. Ráadásul igényt tartanék a védelmezésére. Legalábbis jó lenne, ha közelben maradnánk egy darabig. - nem akarok én a nővel sülve-főve lenni, mert még azt hinnék, hogy a barátnőm és nyomulok rá. - Ezzel miért kellene dicsekednem? Ez nem olyan dolog, amit bárki szívesen elmesélne az ismerőseinek, vagy barátainak. - ezt tartom észszerűnek.
Igazából meg kéne ölnöm ezt a pasast, csak simán lepuffantani a nem rendőri fegyveremmel, senki sem tudná meg, hogy én voltam. Az apám azt tenné, Rob azt tenné, Mike azt tenné, sőt, apám minden egyes embere azt tenné. Ilyenek vagyunk mi, maffiózónk, ilyen a természetünk, de még inkább ezt kívánja tőlünk ez a közeg, amiben élünk. Jómagam mégis képtelen vagyok embert ölni. Nem önszántamból választottam ezt az életformát, hanem minden erőmmel azon voltam, hogy kilépjek a családom árnyékából. Mondanom sem kell, nem sok sikerrel. Lassan már magam sem tudom, ki vagyok, s lassan már én magam is élvezem a családom hatalmával járó előnyöket. Már nem az a kislány vagyok, akit annak idején Hannah Jones sértegetethetett, de ölni, embert ölni még mindig nem voltam képes. Szóval ennek a belső lelkiismeretemnek – és hogy éppen engem hívott fel. -, köszönheti a velem szemben ülő fickó az életét. Látom rajta, hogy számára idegen ez a helyzet és félelmet látok rajta, amit nem is csodálok, minden oka megvan rá, hogy féltse az életét. Ha már nem tudtam megtenni, amit tennem kellett volna, és Svenéket is elküldtem, valamit gyorsan ki kell találnom, hiszen ha csak úgy életben hagyom, az egy elvarratlan szálat jelentene, és mi nem hagyunk elvarratlan szálakat. Apám sose egyezne bele. Talán egy ideig ki tudnám őt játszani, de nem örökre. - A táska már nem magánál lesz, hanem nálam. Szóval igazából már én leszek a célpontjuk. - jegyzem meg azért ismét megnyugtatásként, habár tudom, hogy ezzel nem sokra megyek ennél a fiúnál. Viszont nem igazán bírom a rinyálást vagy a felesleges aggódást, így a továbbiakra előre tekintve örülnék neki, ha tovább tudnánk haladni, és nem csak ugyanazt hajtogatná, mint egy papagáj. Mondjuk, megint csak szerencséje van, hogy nem töltött el több időt a „kedves” Svensonékkel. - Maradjunk annyiban, hogy tudnék egyedül…. – kezdek bele kicsit erélyesebben, amikor már engem is kezd kicsit felhúzni ezzel a méltatlankodással, de aztán belátom, hogy felesleges járatni a számat, hiszen, ha nem mondom meg neki, hogy történetesen ezeknek a gorilláknak a főnöke vagyok, akkor nem fog nekem hinni, és senki sem hibáztatja érte. Viszont azt meg egyáltalán nem áll szándékomban elmondani, hogy ki vagyok és ledobni az álcámat. Egyáltalán nem bízom ebben a fószerben. Mint mondtam, szemmel láthatóan fél, és aki fél, az képes bármit megtenni azért, hogy mentse a bőrét, szóval egyelőre ki kell találnom valami mást. Aztán végre előáll a táskával, s megnézem a tartalmát, meg is tudok győződni róla, hogy a benne levő papír, azaz a pénz érintetlen. Ezt a velem szemben levő is elmondja, de valami azt is súgta, hogy nem mert volna elvenni belőle. - Nos, ezzel többet akkor nincs gondja. – jegyzem meg, amikor becsukom, majd gondosan lezárom az aktatáskát és a földre helyezem azt. Következő szavai azonban már akkora képtelenségnek hatnak, hogy nem bírom ki és hangosan felnevetek. Még, hogy fizesse ki neki valaki az ajtót? Hol él ez, valami Disney-mesében? Örülhet, hogy apám emberei helyben nem loccsantották szét a fejét vagy csak simán verték halálra! De nem, ő még követelőzik. - Szóval akkor azt akarja mondani, hogy nyomozzam le ezeknek a gorilláknak a számát és hívjam vissza őket, hogy reklamálni tudjon a törött ajtója miatt? – teszem fel a kérdést igen-igen gunyoros stílusban, miközben hunyorogva méregetem őt. - Nos, a védelmemet megkaphatja, sőt, mi több ez a kötelességem. – vonom meg a vállamat, hiszen rendőrként valóban ezt várják el tőlem. De egyébként nekem is jó, ha a közelben van a hajasbaba, amíg ki nem találom, mi legyen vele. - Igazából tudok egy igen jó lakást, de kissé talán drágább környéken, mint ez itt. – kezdek bele. - De a tulaj lehet, hogy kér majd egy-két dolgot cserébe, ahogy ismerem. Apámnak és a családomnak rengeteg ingatlanja van, köztünk egy manhattani toronyház is, de abban biztos vagyok, hogy oda csak akkor engedi be ezt a fickót, ha neki dolgozik. Igen, talán ez lenne a legjobb verzió arra, hogy megmentsem az életét. - Nem utolsó sorban, jó lenne, ha megmondaná a nevét. – majd azokra a bizonyos papírokra bökök, amiket nemrégiben az asztalra hánytam, hogy itt az ideje kitölteni. Az álcámat ugyanis még tartanom kell, legalább addig, amíg ki nem ismerem egy kicsit.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞ MEGJEGYZÉSED HELYE ×
Attól, hogy csinos a pofija és markolni való a hátsója, attól a helyzet után nem igazán fogok lenyugodni. Az a érzésem van az egésztől, hogy elkezdünk visszaszámolni valamennyitől, majd ha a nullához érünk, akkor én meghalok. Hosszú ideig hozzám sem szól a megmentőm, így reménykedek, hogy neki lesz ötlete a továbbiakban . Felkapom a fejem, mikor kijelenti, hogy ezentúl nála lesz a pénz, s ő lesz a célpont. Nem tudom, hogy ettől örüljek, vagy sírjak. Ez lenne a nagy megoldása? Végül beletörődök. - Rendben, nekem amúgy sem kellett volna a pénz. - ismétlem meg magam, mint egy vérbeli papagáj. A sok pénz csupán elveszi az ember eszét, s olyan hülyeségekre költené, amire azelőtt sosem tette. Kifújom többször a levegőt jó hangosan. A fejemben forgatom, hogy erről a helyről el kellene tűnnöm. Ha maradok itt, akkor könnyen megtalálnak, s én meg nem szeretnék kellemetlen perceket okozni Sorchának. Eddig jól elvoltunk egymással, de most a helyzet hajt előre, hogy elvigyem a feje fölül a bajt. Elkezdek járkálni, a kicsit átrendezett lakásban, mikor a nyomozónő megkapta a táska pénzét. Próbálom magamban átgondolni, hogy mit fogok csinálni. Nem nézek oda, hogy mit csinál pontosan, csak mikor már kijelenti újból, hogy azzal nem lesz gondom. - Hála szerencsére – adom tudtára, hogy számomra mennyire megkönnyebbülés ez az egy tény. A Többivel vannak gondok, mert nem tudni, hogy ezek a maffiózók nem-e akarnak eltenni láb alól. Simán felhívhatnám a rendőrséget, de ehelyett megbízok egyetlen egy darab nőben. Ha ennyire magabiztos, akkor utána ne engem hibáztasson. - Akkor mindegy, majd én kifizetem az ajtót – szólok vissza, mert nem erre számítottam. Sajnos nincs egyetlen biztosítónál, hogy maffiózó által okozott anyag kár. Visszagondolva nevetséges vagyok ilyen kéréssel. Nem akarom így hagyni Sorcha lakását, hogy bárki bejöhet. Magyarán még 1-2 napot vagyok, aztán távozom innen, erről a helyről. Végezetül csak kimondja, amit szerettem volna hallani az ő szájából. A védelem, hogy ne harapjak túlságosan hamar a fűbe. - Köszönöm – az eddigiekhez képest, most ül ki az arcomra az első pozitív arckifejezés. Meglep azzal, mikor kijelenti, hogy tud nekem egy másik helyet ajánlani, azonban számítsak arra, hogy drágább helyen van. Nagyon kecsegtető ajánlat, s a helyzetből adódóan lecsapok rá. Nem hinném, hogy én ilyen hamar találnék más helyet. - Hallgatom, szükségem lenne arra a helyre. Bármit megteszek annak a tulajnak. - vágom rá. Nem gondolkodtam túl, azonban nem érdekel, mert még az agyam egyik szegletében ott motoszkál, hogy véges határidőn belül meghalhatok. Mikor felhívja a figyelmem a papírra, akkor odasétálok, s végignézem. Gyorsan kitöltöm, de van amihez használok segítséget. Természetesen aláírom, s úgy nyújtom vissza. - Tessék, s a nevemet már láthatta. Cillian MacSween – mutatkozom be neki, miközben nem tudok elszakadni a szemkontakttól. Eszembe jut, hogy mi az a fontos, ami innen valójában kell? Talán a számítógépem, semmi több. Az összes többi pótolható, vagy beszerezhető. - Egy pillanat, mindjárt mehetünk. - elsietek a számítógépemért, aztán mikor visszatérek, akkor készen állok, hogy az új helyre menjek ezzel a nővel. Érdekel engem, hogy az új helyen mit kell tennem. Mi az a feladat?
Csak alig láthatóan bólintok, amikor kijelenti, hogy neki amúgy sem kellett ez a pénz, ami teljesen véletlenül került hozzá. Ó, milyen nagylelkű tőle, hogy nem tartja meg mások millióit! Még csak ez kellett volna, hogy meg akarja tartani. Akkor még én magam sem tudtam volna rajta segíteni, de még a Jóisten sem óvta volna meg apám haragjától. Aztán kissé szúrósabb pillantás lövellek felé, amikor arról tesz bizonyságot, hogy mekkora megkönnyebbülés és öröm a számára, hogy innentől már nem ő, hanem én vagyok a lehetséges célpont, akit apám gorillái levadászhatnak, hiszen nálam a fekete bőrtáska. Persze, nekem nincs semmilyen félnivalóm, de ezt ez a pasi nem tudhatja. Szerencsére viszont nem akadékoskodik tovább a hülye, ócska törött ajtója miatt, amit nyilvánvaló, hogy senki nem fog megtéríteni neki. Nem mintha nekem vagy apámnak nem futná rá, de mi ilyen piti dolgokkal nem érünk rá foglalkozni. És amúgy is, én még mindig azt mondom, hogy örülnie kellene az életének, ami csakis az én jóvoltomból lett és lesz is megkímélve. Nem mondom, hogy megismerkedésünk ezzel jó irányba fogja vinni az életét azzal, hogy beköltözik apám egyik luxuslakásába vagy, hogy majd neki fog dolgozni -, mert igen, biztos vagyok benne, hogy a kégliért cserébe piszkos ügyeleteket kell majd lebonyolítania, - de legalább életben lesz, és nm utolsó sorban még anyagi biztonságban is fog élni. Nem fog többé a feje fájni holmi IKEA-szintű ajtó miatt. Amikor megköszöni a védelmemet, még arra sem mondok semmit, hiszen nem az a fajta vagyok, aki elvárja, hogy hálálkodjanak neki. Teszem a dolgom, teszem, amit kell, és főleg teszem, ami a Hamilton-klánnak jó. Szinte azonnal belemegy az új lakás gondolatába, aminek örülök. Vagyis nem annak, hogy belemegy, hanem, hogy nem kell őt győzködnöm. - Azt hiszem, azért arra nem lesz szükség, hogy „bármit” megtegyen. – jegyzem meg komolyan, amikor kiderül, hogy a pasas mennyire simulékony és ezek szerint bármire kapható. Na, talán apám most mégsem letolni fog, hanem megdicsérni, hogy szereztem egy újabb „falkatagot”. Annak pedig megint csak örülnie kellene, hogy nem kell bármit megtenni, mert biztos vagyok benne, hogy ha tudná, kiről is van szó és kinek a lakásába költözik, sose mondta volna ezt. - De, ugyebár, semmi sincs ingyen. - teszem még hozzá megvont vállal, mert egyelőre eszem ágában sincs neki részleteket megosztani. Azt majd akkor, ha már tudom, hogy némileg megbízhatok benne. – Viszont erről beszélni még ráérünk. Aztán, mikor végre aláírja azokat a kibaszott rendőrségi papírokat, a szétcincált ajtó nyílásában állva, karba tett kezekkel várok, míg a férfi összeszedi a szükséges cuccát. - Csak ennyi lenne? – kérdezem meglepetten, amikor csak nagyon kevés csomaggal a kezében jelenik meg a szobából a pasi, akiről ezennel megtudtam, hogy Cillian a neve. – Nem mintha panaszkodnék. - teszem aztán rögtön hozzá az előbbihez, nehogy nekem tovább húzza az időmet. Ezután lelépcsőzünk a kocsimhoz, ami a világ egyik legdrágább és természetesen leggyorsabb autója, s melynek láttán, látom, hogy leesik a pasi álla. Gondolom, rögtön megfordul a fejébe, hogy ezt hogy engedheti meg magának a nyomozó, de nem adva neki idő a kérdésre, azonnal behuppanok, majd mikor elrendezi a csomagját, ő is ugyanezt teszi. Nem fogom magam vissza a vezetést illetően, szóval úgy vezetek, ahogy nekem jól esik, és a hála a tempónak, hamarosan már meg is érkezünk Manhattannek abba a részébe, ahol az a lakás van, amit kinéztem neki. - Na, meg is érkeztünk. – jegyzek meg egyelőre csak ennyit, amikor kiszállok a kocsiból. Azután katonalépésben meg is indulok a recepció felé, ahol csak annyit odavetek a recepciósnak, hogy kérem a 123-mas szoba belépő kártyáját, majd folytatom utamat egészen a liftig. Ő remélhetőleg követ engem, habár egyelőre nem sok figyelmet szánok a pasasra. Én ilyen vagyok, első a kötelesség és a munka. Egészen addig továbbra sem szólok, amíg meg nem érkezünk a 8. emeletre és el nem érjük ama 123-mas szoba ajtaját. - Nos, ez lenne az a szoba, amiről beszéltem. Remélem, megfelel az úr ízlésének. - jelentem ki aztán piszkálódó hangnemben, amikor belépünk a minimal stílusú luxuslakásba.
[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞ MEGJEGYZÉSED HELYE ×
Sokáig ül a csend közöttünk, mikor is ő teszi meg az első lépést. Válaszol az én szavaimra, s én meglepődök, hogy kijavít. Szóval bármit nem kell megtennem. Akkor kezdek én összezavarodni, hogy mégis mire gondolhatott ezzel az egésszel kapcsolatban. Talán kiderül, de lehet, hogy az örök homály fogja fedni. Komoly a hangja a nőnek, szóval nem a viccelődés ideje van. - Rendben, akkor kíváncsian várom, hogy mégis mire értetted. - ezzel ezt a témakört letudom, s több kérdést nem teszek fel ez ügyben. Biccentek a szavaira, mármint arra, hogy semmi sincs ingyen. Egyre inkább felkelti az érdeklődésem, hogy milyen lakásba fogok kerülni? Mindennek eljön a maga ideje, nem szabad türelmetlenkednem. - Akkor később – egyezek bele szintén, majd nem marad más, mint a rendőrségi papírokat kitölteni. Utána következik, hogy én átfontolom, hogy mi a a csomó dolog, amit szeretnék magammal vinni. Csupán a munka eszközömre tudok gondolni, meg még pár apróság. Hamar végzek, így hamar megjelenek a nőnél, hogy indulhatunk. - Nekem nem kell több. Új hely, új minden egyéb. - nem akarok foglalkozni ezzel a lakással. Sokkal jobban a vonz a következő. Egy üzenetet sem hagyok a lakótársamnak arról, hogy mi történt. Majd fog engem keresni, de én addigra hazudhatok neki. Ránézek az ajtó helyének kiszakadására, s egyetlen megoldás jut csak eszembe: kiszakadt a helyéről, mikor erősebben nyitottam. Hogy én miért tűntem el a lakásból? Mert rögtön haza kellett mennem Írországba. Nem húzom tovább az idejét, így hamarosan már sietve indulok el vele. Látom, hogy viszi a pénzt, ami nekem egyáltalán nem kell. Megérkezünk az autójához, ami eléggé drágának tűnik. Fogalmam sincs, hogy miért ilyen drága autóval jár. Én sajnálnám összetörni, mert a javítattása biztosan nem olcsó, már ha nem válik totálkárossá. Beszállok mellé, s becsatlakozok. Ami azt illeti, kiderül elég hamar, hogy jól tettem, mert ő cseppet sem lassan vezet. Kapaszkodok a nő mellett, s olykor megfordul a fejemben, hogy egyszer mikor fogunk beleszállni egy másik autóba. Hamarosan megérkezünk arra a helyre, amit ő gondolt. Elsőre szokatlan, de nem fogok most kivágni a hisztit. Azt a felem magam mögött hagytam. Követem őt, s hagyom, hogy ő beszéljen helyettem. Hamarosan már felfelé tartunk a luxuslakás felé. Néha elkalandozok a megmentőm testén, ha már nem méltóztat beszélni hozzám. Odafenn megtörik ez a varázs. - Nem fogok kényeskedni. - válaszolom neki, az ajtó nyitás után beengedett minket. Mikor meglátom a minimál stílusú luxuslakosztályt, akkor határozottan mondom neki. - Tetszik. Jól láttam, hogy három szoba van? Meg egy fürdőszoba és egy konyha, egy nagy nappali és egy előszoba? - ez több mint elég számomra, van benne elég hely. - Szívesen maradok ezen a helyen. - fújom ki a levegőt, miközben megállok a nappaliban gyönyörködni.
Kezdőlap
