Mintha az életem nem lenne éppen elég bonyolult, most éppen úton vagyok egy pszichiáter irodájához, aki azt hiszem tud segíteni abban, hogy megtudjam ki az apám. Valamiért anya soha nem akarta elárulni a nevét, amikor kicsi voltam abban reménykedtem, hogy majd meggondolja magát, ha elérem a megfelelő kort, de nem így lett. Azokban a ritka tiszta állapotaiban, amikor nem áll alkoholos befolyás alatt sem hajlandó mondani nekem semmit, őszintén, fogalmam sincs arról, hogy miért. Megpróbáltam én magam felkutatni és megtudni ki ő, de hamar vakvágányra sodródtam, sem elég pénzem, sem információm nincs ahhoz, hogy nyomozzak az öregem után. Hogy miért akarom tudni ki Ő? Megkérdezném tőle miért nem volt része az életemnek, miért nem érdekeltem soha, mit vétettem, hogy nem kereste a társaságomat. Tudni akarom, hogy kitől örököltem szőke fürtjeimet és zöld szemeimet, az egyértelmű, hogy anya gesztenyebarna haja és szemei távol állnak az én világos hajszínemtől és macskához hasonló zöld íriszeimtől. Három nappal ezelőtt viszont úgy tűnt, hogy végre sikerül valami információt megtudnom édesanyámtól. A kanapén ültünk, ölemben Dorothy a kutyám fejével, jobbomon az éppen józan anyámmal. Igazából fogalmam sincs, hogy éppen mit sugárzott a TV, valamilyen riport vagy interjú lehetett, arra lettem figyelmes, hogy anya holt sápadtan ismételgeti a Schiffman nevet, majd minden kérdezősködésem ellenére, némán bevonult a szobájába egy üveg vodka társaságával. Egyedül maradtam, a TV-t bámulva, az ismeretlen szőke doktort, aki mégis annyira ismerősnek tűnt. Elhatároztam, hogy meglátogatom, mert valami belső hang azt súgta, hogy Ő tudhatja ki lehet az apám, vagy esetleg ismerheti anyámat. Három nap kellett, hogy összeszedjem minden bátorságomat és eljöjjek ide. Idegesen bámulom a hatalmas üveg épületet, hideg van, de most még ez sem igazán érdekel. Fél órája állok idekint, figyelem a ki és beáramló ember tömeget. Ha cigiznék, most biztosan elfüstöltem volna egy fél csomag koporsószeget, így viszont csak tehetetlenül toporgok egyik lábamról a másikra. Erőt veszek magamon, nyakamat behúzva lépek be az épület hatalmas ajtaján. Az eligazító táblán kikeresem Dr. Miles Schiffman nevét és a lifthez lépkedve megnyomom a megfelelő emelet gombját. - Jó napot, Dr. Miles Schiffman-hoz jöttem. lépek oda a recepciós asztal mögött ülő ébenfekete hajú, csinos nőhöz, a szívem vadul kalapál a torkomban. Érdektelenül bámul rám, miközben idegesítően beszívja ajkait. - Van időpontja? ha lehet még idegesebben támaszkodom a pulthoz. - Nincs. Nem a betege vagyok, csak szeretnék feltenni neki néhány kérdést, nagyon fontos lenne. Kérem. - Sajnálom, de időpont nélkül a doktor úr nem tudja fogadni. zárja rövidre a mondatot, majd az éppen megcsörrenő telefon után nyúl és mélyenszántó beszélgetésbe kezd valakivel. Mindenképp beszélnem kell vele, ha már idáig eljöttem nem hátrálhatok meg. Fejemre húzom a kapucnimat és kihasználva a nő figyelmetlenségét az iroda ajtajához sétálok. Bekopogok és ha kapok odabentről választ remegő végtagokkal lépek be. Remélem, hogy éppen nem ügyféllel beszél odabent. - Dr. Schiffman, Violet Reeves vagyok. Elnézést, hogy zavarom, de azt hiszem ön ismerheti az apámat. miközben beszélek leveszem a kapucnit a fejemről és idegesen toporgok az ajtóban. Bennem lépni nem merek. Csak figyelem a szőke orvost, arcvonásait, tekintetét és remélem, hogy nem fog elkergetni, vagy nem kerülök a pszichiátriára. - Bejöhetek?
-Mit gondolsz Miles, édesanyád jól viselné, ha átköltöztetnék a másik szárnyba? Nem érezzük úgy, hogy ezen az osztályon kellene maradnia. – Én lennék a legboldogabb a világon, ha anyámat végre kihozhatnám a kórházból, úgy értem, ki a négy fal közül, a nyüzsgő városba, a zajos utcákra, a húsvér emberek közé. De jelenleg nem érzem úgy, hogy meg tudna birkózni az esetleges ingerekkel, vagy ha mégis, az nem tenne e kárt az eddig elért fejlődésében. Az, hogy egyik emeletről a másikra költöztessék, talán nem lesz olyan meghatározó, hogy ettől kiborulna és visszaesne abba a katatón állapotba, amiből végre sikerült kihozni. -Nézd, ha úgy gondoljátok, lépjétek meg. Megbízom benned Charles, most nem mint orvos az orvoshoz beszélek, hanem mint egy páciensed hozzátartozója. – A vonal túlsó végén megkönnyebbült sóhaj szakad fel kollégám és egyben barátom mellkasából. – Ne hogy már ez miatt napokig hánykolódtál az ágyadban… – Vetem oda vigyorogva, kicsit közelebb hajolva asztalon pihenő telefonhoz. -Tudod, hogy a szívemen viselem anyukád sorsát, tapasztalt kollégaként leginkább a véleményed érdekelt, nem az engedélyed. – Vág vissza azonnal, de kihallom a hangjában megbujkáló csíntalan gyerek vigyorát. -Akkor ezt megbeszéltük. Bármi komplikáció adódik, azonnal telefonálj. – Nem biztos, hogy anya olyan jól reagál, mint amire én gondolok, de szerintem nem lesz probléma. Ha mégis, csupán néhány utcányira vagyok tőlük, megyek, ha szükségét érzem. -Miles figyelj, tehetnél nekem egy szívességet. – Az orrnyergemet masszírozom, lehunyt szemmel, miközben várom, hogy Charles végre kinyögje, mit is akar tőlem. – Vettem egy gyűrűt Clara-nak. Tudod, milyen gyűrűt, had ne részletezzem. Szeretném, ha este elvinnéd vásárolni, amíg én puccba vágom a lakást. Ha nem nagy gond, néhány holmit akar még beszerezni a baba érkezéséig, de azt hazudtam neki, hogy esti konzultációm lesz és te voltál olyan kedves, hogy fölajánlottad a segítséget. – Hatásszünet, síri csend a túlvégen, szerintem levegőt is elfelejt venni. -Felajánlottam mi?! – Tettetek felháborodást, de úgyis tudja, bármikor elviszem Clara-t vásárolni, ha épp nem ér rá. – Ugye tisztában vagy vele, ha beindul a szülés, a lányod engem lát meg először. Nehogy úgy járj, mint az egyszeri kiskacsa, aki egy kutyát pillantott meg, miután kikelt a tojásból. – Nevetek és ha jól sejtem, Charles is épp elnyomott egy lusta vigyort. -Ha megfelel, ötre ott vagyok érte. Csinos legyen és elviszem egy kávéra is. – Morog valamit, gondolom arról, hogy ha elcsábítom a kilenc hónapos terhes leendő menyasszonyát, rálép a nyakamra, de nem tudok válaszolni, mert kivágódik az ajtóm, belép rajta egy ismeretlen lány és úgy beszél hozzám, mintha ezer éve ismernénk egymást. Köpni-nyelni nem tudok, először csak bámulom az épp betérőt, majd a háta mögé nézek, ahol biztonsági őr lohol egyenesen felénk. – Nem kell Bob, a hölgy nyilván mindjárt távozik. Csukja be maga mögött az ajtót. – Utasítom rezzenéstelen arccal. – Pontosan mit ért az alatt Violet, hogy ismerem az apját?
Azt hiszem ezt a tervet nem gondoltam át eléggé. Mégis mit kellene mondanom vagy cselekednem, hogy a doktor úr ne nézzen teljesen bolondnak. Csak azért, mert az amúgy is fura anyám még furábbul viselkedik ide jövök és azt akarom, hogy Mr. Miles olyasmire válaszoljon amire tulajdonképpen kérdésem sincs. Szerencsésen sikerül átjutnom a figyelmetlen recepciós miatt, de miközben az iroda irányába somfordálok hallom, hogy valaki a nyomomban van, hátra nézni viszont nem merek. A szívem ötszörös sebességgel verdes a mellkasomban és csoda, hogy nem estem még össze a folyosón. Nem voltam soha lázadó, nem szeretem megszegni a szabályokat, nem vagyok olyan, aki mindent a saját érdekében csinál, most viszont annyira hajt a tudásvágy, hogy saját magamat is meglep. Tudni akarom, hogy ki az apám és ebben a biztonsági őr sem állíthat meg. Mély levegőt veszek mielőtt bekopogok, majd abban reménykedve lépek be az ajtón, hogy nem fognak kihajítani és a doktor legalább meghallgatja agymenésem. Nyelek egy hatalmasat és kérésének megfelelően csukom be magam mögött az ajtót, de nem mozdulok. Nem lépek hozzá közelebb, csak állok, néhány másodpercig megszeppenve és az ujjaimat tördelem. Most tudatosul bennem csak igazán, hogy milyen ostoba vagyok. - Ezt pontosan én sem tudom. pillantok a dokira, majd kényszerű mosollyal az arcomon inkább a falon lógó festményt bámulom. - Nem ismerem az apámat, soha nem ismertem, még csak a nevét sem tudom. Anyám nevelt egyedül, aki soha nem árulta el őt. Egyszer sikerült megtudnom annyit, hogy az apám nős. nem szívesen beszélek senkinek ilyen dolgokról, szerintem Finley az egyetlen az életemben aki előtt néha szóba kerül az ismeretlen nemzőm, de úgy gondolom, hogy most őszintének kell lennem, különben fölöslegesen jöttem el idáig. - Khm...Három nappal ezelőtt volt egy riport önnel a TV-ben és amikor anyám meghallotta a nevét teljesen elfehéredett és csak annyit ismételgetett, hogy Schiffman... megrántom a vállam és rápillantok a férfire. Komolyan attól félek, hogy bármelyik pillanatban rám adhatja a kényszer zubbonyt és bezárathat. - Arra gondoltam, hogy...talán ön kezeli vagy kezelte apámat és ezért volt ismerős a neve anyának. Vagy esetleg valamilyen köze van önhöz vagy az intézményhez. csak most merészkedek közelebb lépni az asztalhoz. - Ha esetleg mutatok egy képet anyáról, felismerné? Talán beszéltek személyesen vagy eljött ide látogatni. Veszek egy mély levegőt mielőtt a pénztárcámért nyúlok és egy régi fotót csúsztatok végig az asztal sima lapján, amin édesanyám mosolyog a kamerába. Ébenfekete haja lelóg a vállaira, barna szemében még ott a csillogás, amit régóta nem láttam már. Jobban szemügyre veszem a férfit, kedves arca van, szimpatikus, van benne valami ismerős, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Biztosan nagyon kedvelik az emberek, látszik rajta, hogy rendes. Mindenkinek rá van írva az arcára, hogy mi lakozik a lelkében és azt hiszem, hogy Miles doktor jó ember. Bár...Charlieról is ezt gondoltam aztán fél év együtt járás után megpofozott és az erőszakossága azóta csak folyamatosan nő és már meg sem próbálja fékezni magát. Elég csak egy rossz pillantás és már csattan is a keze az arcomon. Megrázom a fejem, sikerült elkalandoznom a témától. -Ismeri?
Homlokomra mély barázdákat vet az értetlenség. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy egy betegemmel állok szemben, vagy egy kétségbeesett lánnyal, aki tőlem várja a megoldást. Nem vágok közbe mondandójába, inkább csendben hallgatom, miközben mutatóujjam többször végigszánt alsó ajkamon. -Először is, üljön le és vegyen egy mély levegőt. – Mutatok a velem szemben üresen álló székre. Az emberek hajlamosak idegességükben egy szuszra ledarálni mondandójukat, amit így – jelen esetben – én sem igazán értettem meg elsőre. Nem tudom eldönteni, hogy az elmesélt történet után felajánljam e a segítségemet az anyjának, mert nyilván valami probléma van nála, ha a vezetéknevem skandálása ilyen hatással volt rá. De jobbnak látom, ha nem zaklatom fel az így is emelkedett idegállapotú leányzót. Ahogy elnézem, jóval fiatalabb nálam, talán még a lányom is lehetne, de hamar elvetem ezt az ötletet. Az én genetikai hátteremmel, képtelenségnek gondolom, hogy valaha is családot alapítok majd. A betegség az én DNS láncomban is megtalálható, már csak az a kérdés, mikor robban. Igaz, rég elhagytam már azt a kórt, hogy kiütközzön viselkedésemen a skizofrénia, a mai világban hallani még csodákról. Az én esetemben inkább átokról. -Persze. – Válaszolom röviden. Megnézem az orrom elé tolt fényképet. Bájos arcú nő mosolyog rám, szemében ott csücsül az élet, a vidámság, de hiába kutatok az emlékeim között, egyszerűen nem tudom felidézni az ábrázatát. -Elnézést, de az arcmemóriám nem az igazi, megmondaná, hogy hívják az édesanyját? – Kérdezem, előre dőlök a székemben, könyökeimmel a tömör mahagóni asztal lapjának támaszkodva. Frusztrál a tudat, hogy semmi emlékem nincs a nőről, ugyanakkor azzal nyugtatom magam, hogy lehetetlen szinte minden arcot tű pontossággal felidéznem. A válla fölött átpillantva észreveszem Bob jellegzetes fizimiskáját, ahogy az ajtóban ácsorogva kémleli a benti szituációt tettre készen. Jól láthatóan összedörzsölöm tenyereimet és széles mosollyal nézek a férfire. Ez egyfajta titkos jeladás arra, hogy minden rendben van. Még akkor találtuk ki, amikor Bob idekerült az intézetbe. Na nem mint páciens, ez nem az a film, amiben DiCaprio rendőrnek képzeli magát. Teljes állású biztonsági őrként alkalmazzuk immáron öt éve. Ügynökként dolgozott nyugdíjazásáig, rengeteg olyan kézmozdulat van, amit nekem is megtanított az esetleges incidensek elkerülése végett. De most nem éreztem úgy, hogy Violet bajt hozhatna rám. Bár gondolom Leika is ezt érezte, mielőtt Mr Martens majdnem elvágta a torkát. - Ez számomra is épp oly érdekes, mint magának. Szóval, ha kicsit jobban kifejtené, mit tud a születése körülményeiről, talán eljutnák a-ból b-be. Mert így egyelőre azt tudom mondani, hogy várnak a betegeim. – Ami egyébként igaz, bár talán tudnak nélkülözni még néhány percig. A telefon megcsörren mellettem, June kedves hangja szól a szomszéd szobából. Nem hangosítom ki, megehetősen sértettnek érzi magát, amiért a lány olyan csúnyán átverte és beslisszant hozzám az irodába. – Kérem küldje el helyettem a vizitre Ingrid-et. – Leteszem a kagylót. – Ezt muszáj volt felvennem. – Beletúrok a hajamba, annyira fáradt vagyok, hogy nehezemre esik néhány értelmes javaslatot megfogalmaznom. -Nézze, ez édes kevés információ ahhoz, hogy azt mondhassam, ismerem az apját. – Szeretnék segíteni, de most csak a fejemet vakargatom, mert épkézláb ötlet híján csak bámulok bele a zöld íriszeibe. -Azt sem tudja, hol dolgozott? Vagy mi a keresztneve? Esetleg milyen autója volt. – És akkor beugrik a mondat arról, hogy a férfi nős volt. – Említette, hogy az apja nős férfi. Nem tud valamit a másik családjáról? Gyerekek, feleség…
Mély levegőt veszek, hogy sikerüljön lenyugtatnom magam. Már-már úgy viselkedem, mint egy megszállott, kezdek attól félni, hogy a velem szemben ülő doktor sem vesz komolyan, és fontolóra veszi a kezeltetésemet. Néhány másodpercnyi gondolkodás után közelebb sétálok és leülök a székre. Kicipzározom a kabátomat, kezd túlságosan meleg lenni idebent és reménykedő pillantással nézek bele a doktor mély tekintetébe. Próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat, hogy vajon mennyire néz hülyének, de sajnos nem vagyok olyan jó ember ismerő, mint amennyire lenni szeretnék. Reménykedtem, hogy talán a fényképről felismeri majd az anyámat, hiszen ő sem volt mindig ennyire bezárkózott és alkoholista sem. A születésem előtt vidám nő volt, karrierrel, boldogan, de aztán valami megtört benne, lehet, hogy a váratlan terhessége velem, vagy az, hogy apám nem vette ki a részét a nevelésemben vagy az ő életében. Amíg éltek a nagyszüleim segítettek neki és akkoriban ivott ugyan, de kevesebbet, a nagyim halála után viszont anya is legurult a mélybe és ott is maradt. - Eva Reeves! Régen egy kávézó vezetője volt, a születésem előtt. válaszolok a kérdésére, majd a fényképet újra a pénztárcám menedékébe rejtem és visszadobom a táskámba. Azt hiszem fölöslegesen jöttem ide és most olyan ostobának érzem magam. - Nem szeretném feltartani, csak valóban azt reméltem, hogy ön talán a segítségemre lehet. Szeretném megtalálni a nemző apámat, hogy megkérdezhessem tőle miért nem akart sz életem része lenni. pillantok le az ölemben összekulcsolt ujjaimra, zavarban vagyok, butának érzem magam, és amíg telefonál legszívesebben felpattannék, hogy messzire szaladjak és örökre elfelejtsem ezt a borzalmas napot. Kérdéseit hallva elgondolkodom. Talán többet tudok az apámról, mint azt gondolom, lehet, hogy anya úgy kotyogott ki részegen néhány információt, hogy fel sem fogtam igazán kiről beszél. - 22 évvel ezelőtt születtem, anya ezek után vált szépen lassan alkoholistává. A nagyim mindig azt mondta, hogy amiatt a gazember miatt aki teherbe ejtette, majd nem viselte a következményeket és egyik pillanatról a másikra lelépett. Anya a születéseim pillanatáig reménykedett abban, hogy visszatér, állítólag a szülés után is az volt az első kérdése, hogy Ő itt van? megrántom a vállam. - Tudom, hogy a Rose Coffeban találkoztak először, ahol anyám dolgozott, ami mellesleg itt van valahol a környéken, lehet, hogy ismeri. Nagyi azt mondta, hogy apám minden nap oda járt kávézni és reggelizni, panaszkodott a beteg feleségéről, és hogy nem tudja mit csináljon a gyerekeivel. Igen, azt hiszem több gyereke van. Kettő talán. Mármint, amiről tudomásom van, aztán ki tudja még hány fattyú szaladgál a környéken. keserű mosoly kúszik az arcomra. - Azt mondják rá hasonlítok, úgyhogy minden bizonnyal szőke és talán zöld szemű illetőt keresünk. Tudom, hogy nem sok információ... vakarom meg idegesen a fejem és elmémben emlékek után kutakodom, elhangzott szavak, esetleg látott fotó, bármi a segítségemre lehet most. - Volt egy régi karórája, kék és szürke, amit anyának hagyott amikor utoljára találkoztak. Anya azt mondta, hogy az apám családjáé volt, soha nem vette le, mindig nála volt, de amikor megtudta, hogy anya terhes és eldöntötte, hogy többé nem jelentkezik neki adta a családi ereklyét, ami anya szerint sokat ér. Nem tudom. rántom fel a vállaimat. - Csak ennyit tudok. Nem akarom tovább rabolni az idejét, ide sem kellett volna jönnöm. Sajnálom dr. Schiffman, annyira szerettem volna megtalálni.
Nehezemre esik koncentrálni, kutatok az emlékeim között, de az évek során annyi emberrel sodort össze az élet, hogy legtöbbjük arcát fel se tudnám idézni. Szeretnék segíteni a lányon, de egyelőre csak sötétben tapogatózom. Megrázom a fejem a név hallatán, még soha életemben nem találkoztam olyan nővel, akit így hívtak volna. Arról pedig tényleg nincs semmi információm, hogy valaha is ott dolgozott e abban a kávézóban, amelyikbe munka után gyakran beülünk a kollégáimmal. Még csak említést sem tett soha senki az ott dolgozók közül, ha lecsúszik néhány rumos kávé, utána az ember könnyebben kezd el nosztalgiázni, elevenít fel régmúlt történeteket, de az elmúlt években még csak hírből sem hallottam Eva Reeves nevét. -Sajnálom, hogy nem tudok hasznos információval szolgálni. – Kellemetlenül érzem magam, mert az esetek többségében minden konzultáció pozitívan zárul, de most úgy tűnik, nem tudok semmi érdemlegeset felmutatni. De talán maradt még valami a tarsolyomban. Nem hittem volna, hogy ennyi apró részletet ismer az apjáról, azt hittem, nekem kell majd összekaparnom némi információt, ehhez képest rengeteg olyan dolgot mesél, amit fél füllel, az anyjától hallott, esetleg a szomszédoktól vagy a nagyanyjától. Figyelmesen hallgatom, megpróbálok ismét egy arcot társítani a hallottakhoz, de egyre több olyan részlet bukkan a napvilágra, ami kísértetiesen hasonlít az én életemhez. Először is, valóban beteg az anyám – isten lássa lelkem, mindig próbálom elhitetni magammal, hogy elmúlik és minden a régi lesz -, ketten vagyunk testvérek, van egy nővérem, aki jelenleg az unokahúgom nevelésével foglalatoskodik és tényleg volt egy bizonyos óra a családom tulajdonában, amit hosszú ideje nem láttam már apám csuklóján. Ennyire nem vághat egybe minden? Képtelenség, hogy apámnak kapcsolata lett volna. Még azokból az időkből, amikor azt hittük, anya állapota javulófélben van. Emlékszem, tudom, hogy arra bíztattam, keressen magának valakit, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy megfogadja a tanácsom és valóban így tesz. Az pedig egyenesen abszurd, hogy itt ül velem szembe ez a 22 éves lány, aki azt állítja, ugyan annyi joga van viselni a Schiffman nevet, mint nekem, vagy a nővéremnek… A felismerés akkora erővel vág fejbe, hogy orrnyergemet masszírozva próbálok észnél maradni. A fejfájásom a másodperc tört része alatt vált át migrénbe, a gyomrom nagyot bucskázik, de szerencsére eszébe sincs megtisztelni vele a fényesre polírozott padlómat. Keresem a szavakat, szeretném elküldeni a francba, tudatni vele, hogy semmi köze a családunkhoz, apámhoz, vagy hozzám, de még idejében veszek erőt magamon és hűtöm le a gyűlölet szikráját. Nem tehet arról, hogy apám – és most már apánk – igyekezett a felszínen maradni és folytatni az életét, mely már akkor el lett cseszve, hogy én megfogantam. -Violet, azt hiszem tudom ki az apád. – Felállok, teszek egy kört az asztalom körül, mint a megtébolyult oroszlán, akit ketrecbe zártak. Kedvem lenne tombolni, ripityára zúzni az üveges szekrényt egyetlen ökölcsapással, de nyilván halálra rémiszteném és nem kellene mindjárt az elején ilyen benyomást keltenem. – Theodore akkor kezdett el találkozgatni anyáddal, amikor a házassága válságossá vált. – Kezdek bele hátamat a bejárati ajtónak vetve, nem tudom, felém fordul e vagy sem, de folytatom. – Menthetetlen lett. A fia tanácsára kezdett el randevúzni, hogy érezze, hogy fontos része a társadalomnak. Hogy az imádott felesége betegsége nem az ő hibája. – Valóban így volt. Bátorítani kellett, hogy dolgozzon, hogy szeressen, hogy éljen. -Én voltam az a fiú. Az apád Theodore Schiffman, ahogy az enyém is. – Összefonom karjaimat, majd tehetetlenségemben ujjaimmal szőke üstökömbe szántok. Fejem tetején marokra fogom hajam és úgy révedek a semmibe. A húgom épp annyi idős, ahány én voltam akkor, amikor feleszméltem arra, hogy apám végleg elengedte anyámat.
Próbálom leplezni az idegességem, de nem tudom, hogy mennyire sikerül. Most már egyre inkább azt érzem, hogy hiba volt idejönni, nem is tudom, hogy mit vártam ettől a találkozástól, de annyira szeretném megtudni, hogy kicsoda az apám, hogy ezért szinte bármit megtennék, igen, még ilyen hülyeségeket is. Hogy miért akarom tudni ki is Ő? Mert ezernyi kérdés kavarog a fejemben, amikre csak ő adhat választ. Miért hagyott el? Miért nem keresett soha? Miért nem volt ott amikor tanultam biciklizni, amikor kiesett az első fogam, amikor díjat nyertem a suliban, miért nem volt ott, amikor megismertem Charliet. Miért tudott ennyire könnyen lemondani rólam? Miért nem kaptam meg annak az esélyét, hogy megismerjem? Talán a válaszok nem lennének a kedvemre valók, és minden bizonnyal ha huszonkét évig nem érdekelte a létezésem ezután sem fogja, de mindennél jobban szeretnék legalább egyszer a szemeibe nézni. Lesütöm tekintetem miközben beszélek, érdekes, hogy milyen sok apró információt tudok az apámról. Leginkább a nagymamámtól, aki szinte már megszállottként utálta őt, hiszen miatta lett anyából alkoholista. Miatta nem volt képes felnevelni engem és talán soha nem is szeretett. Két ember felelőtlensége miatt jöttem a világra, hogy aztán egyedül nőjek fel és én viseljem gondját anyának is. Nem, nem akarok panaszkodni, csak szeretnék válaszokat kapni a kérdéseimre. Lemondóan sóhajtok, úgy tűnik, hogy itt sem tudok meg semmi újat arról az emberről aki hiányzik az életemből. Már éppen nyitnám szólásra a szám, hogy bocsánatot kérjek a zavarásért és távozzak, amikor megszólal. Theodore. Ízlelgetem a nevet. Magamban ismételgetem, és a névhez arcot is próbálok társítani. Tekintettemmel követem a férfi mozdulatait minden egyes mondatát megismétlem a fejemben Miközben beszél egyre világosabbá válik számomra minden. Hát ezért borult ki anyám amikor meghallotta a nevet és megpillantotta Milest a Tv-ben, hát emiatt tűnt annyira ismerősnek a férfi első pillanattól fogva. Szívem vadul kalapál a mellkasomban, mintha bármelyik pillanatban ki akarna ugrani a helyéről, a szoba hirtelen forogni kezd körülöttem és ha nem ülnék, most minden bizonnyal meg kellene kapaszkodnom, hogy ne essek össze. Nem szólok közbe, hagyom, hogy végig mondja amit szeretne, látom rajta, hogy nem igazán tetszik neki a kialakult helyzet és a hirtelen felbukkanó testvér. - Theodore Schiffmann. ismétlem meg hangosan a nevét, mintha ettől változna bármi is. - Azt is te mondtad neki, hogy csinálja fel anyámat és soha ne keressen engem? Azt hiszem normális, ha dühös vagyok, de talán nem az újdonsült bátyámon kellene levezetnem az évek óta felgyülemlett haragomat. Felállok a székről és az ablakhoz sétálok. Nem tudok most a testvéremre nézni, helyette inkább az utcán járókat figyelem. - Te nem tudtad, hogy van egy húgod? Apád...apánk soha nem beszélt rólam? Tudod, hogy egész életemben nem keresett? Huszonkét év. Ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy legalább egyszer megkeressen. Fura érzések kavarognak bennem, egészen idáig tudni akartam, hogy ki az apám, de most, hogy tudom, fogalmam sincs arról, hogy mit kezdjek az információval. Megfordulok saját tengelyem körül, hogy ismét a tesómra nézhessek. - Ha nem akarsz megismerni elmegyek és nem kereslek. De átadnád az apádnak, hogy a lánya keresi?
A perc tört része alatt tornázza fel a pulzusomat az egekig a viselkedésével. Kedvem lenne a székhez kötözni és nyugtatóval telenyomni, de emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ő nem egy a hepciáskodó betegeim közül, hanem a féltestvérem. Konkrétan, a nővérem kicsinyített mása. A hevességet úgy látszik, örökölte, egyébiránt mást is, beleértve szőke tincseit. -Felfogod, hogy mit beszélsz?! – Mordulok rá, nehezemre esik visszafogni magam, tényleg úgy beszélek hozzá, mintha a bátya lennék. Tulajdonképpen az is vagyok. Ízlelgetem a kifejezést, hozzászoktam már, hogy én vagyok a fiatalabb testvér, Willa rendszeresen az orrom alá dörgöli, ha esetleg valami butaságot készülök elkövetni, vagy kijátssza a jogot arra, hogy ő az idősebb, ezáltal a döntés véglegessége őt illeti. Ellenben most én vagyok az ő szerepében, egy évtizeddel öregebb vagyok újdonsült húgomnál. Elmélázok rajta, ahogy beszél, ahogy jár, a tartása, de még a kisugárzása is Schiffman. Nem akarom a családomat fényezni – az már rég megkopott akkor, amikor anyámat bedugtam abba az apró szobába a Presbyterbe -, de le se tagadhatjuk egymást. – Vegyél vissza ebből a stílusból. – Kérem épp úgy, ahogy a betegeimet szoktam, ha valamelyikük egy kicsit elragadtatja magát. -Ha tudok a létezésedről, nyilván megkereslek. – Válaszolom csendben, borostámon matatva. – De ha apánk úgy döntött, nem kíváncsi rád, annak is minden bizonnyal meg volt az oka. – Nem tudom, mi lelte az öreget, amikor elhatározta, hogy nem akarja felvenni a kapcsolatot a gyerekével. Hozzánk mindi jó volt. A mai napig az és nehéz azt gondolni róla, hogy nem vállalta tettének következményeit. Mindig arra tanított, hogy őszinte legyek és egyenes. Ha valami nem tetszik, ne csomagoljam mézes mázas dobozba, mondjam el, még akkor is, ha ezzel valakit megbántok. Nos, ez leginkább itt működik a kórházban, máshol nem igen tolerálják, ha az igazat papolom. -Jézusom, fejezd be a drámázást már. Ha nem lennél kíváncsi rám, nem lennél itt. – Visszaülök a székembe, tabletta után matatok a fiókomban. Kell lennie valahol fájdalomcsillapítónak. – Ülj le és beszéljünk, mint két normális felnőtt. – Felpattintom az időközben kezembe akadt műanyag dobozka kupakját és rögtön kettő pirulát engedek a tenyerembe. Szárazon, víz nélkül nyelem le őket. Látótávolságba helyezem a tégelyt, úgy érzem, szükségem lesz még rá. – Mielőtt még megkérdeznéd, orvos létemre nem vagyok sem narkós, sem gyógyszerfüggő. – Bár olykor eljátszom a gondolattal, hogy kettővel több altatót vegyek be este, csak hogy elűzzem a legrosszabb rémálmaimat. -Kezdjük az legelején. – Felpillantok rá, mosolyt erőltetek az ajkaimra. – Miles Augustus Schiffman vagyok, harmincnyolc éves, pszichiáter. Az anyám paranoid skizofrén, egész életét a kórház falai közt töltötte. Talán apám azért nem keresett fel, mert mardosta a bűntudat. Fogalmad sincs, milyen úgy élni, hogy mindenért magadat okolod. Örülj neki, hogy egyáltalán a világon vagy. – Ha kicsit nyers is vagyok, nem szándékom elijeszteni vagy megfélemlíteni. Elvégre, ha igaz amit mond, mégis csak a testvérem. -Nem kérsz egy pohár vodkát? – Kérdezem tőle hanyag egyszerűséggel. A húzósabb páciensek, a nehezebb napok után mindig jól esik egy pohárkával.
Senki nem mondta, hogy ha az igazság ilyen hatással lesz rám. Senki nem figyelmeztetett arra, hogy nem biztos örömmel hallom, majd azt amire olyan régóta keresem a választ. Az egyik felem örül, a másik viszont tombol, és legszívesebben üvöltenék és tombolnék. Ehelyett csak bámulok ki az ablakon, próbálom megemészteni a hallottakat, azt, hogy van két testvérem, hogy apám él és minden bizonnyal azért nem keresett eddig, mert egyszerűen nem érdekeltem. Azt hiszem könnyebben meg tudnék birkózni a dolgokkal, ha halott lenne. Nem kívánom persze senki halálát, csak így még több kérdés fogalmazódott meg bennem, a mérhetetlen vágyról, hogy találkozzak vele nem is beszélve. Lesütöm a tekintetem Miles parancsoló hangját hallva, mint egy kislány akit rajtakaptak miközben valami rosszaságot művel. Talán túl messzire mentem, hiszen a testvéreim nem tehetnek arról, hogy apánk elhagyott. Ők ugyanolyan áldozatai a döntésének, mint én. Ettől eltekintve mégsem vagyok képes lakatot tenni a számra. Én, aki mindig csendesen a háttérben vonul, akire elég csak csúnyán nézni és meg sem mer szólalni, én, aki mindig tűrök és hallgatok most képtelen vagyok csendben maradni. Mormogok még valami olyasmit, hogy te nekem ne mondd meg mit csináljak, de ezt már tényleg nagyon halkan, inkább csak magamnak. - Meg volt az oka? Mesélj még! Igazán kíváncsi lennék arra, hogy milyen oka lehetett, ami huszonkét évig tartott. Lehet, hogy csak az én felfogásommal van, én vagyok túlságosan érzékeny, de igazán érdekelne, hogy egy szülőt mi viszi rá arra, hogy elhagyja a saját gyerekét. Ezt a kérdést csak magamban teszem fel, tudom Miles nem tehet arról amit az apja tesz vagy éppen nem tesz, és nem fair, hogy rajta akarom levezetni az elmúlt évtizedek összes haragját és sérelmét. Felsóhajtok és visszasétálok a székhez. Igaza van, meg kell próbálnom uralkodni magamon, az nem segít, ha úgy viselkedek, mint egy eszement. Ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz szembesülni a valósággal akkor soha nem kezdek el kutakodni. - Nem feltételeztem, hogy az lennél. rántom fel a vállam, miközben figyelem ahogyan eltünteti a gyógyszereket. - Ilyen hatással vagyok az emberekre, fejfájást okozok. halvány mosoly jelenik meg az arcomon, hosszú percek óta először. Nem biztos, hogy érteni fogja a viccem, néha elég morbid a humorom, de ha egy kicsit is hasonlítunk egymásra akkor ő is elmosolyodik majd. A jókedvem, azonban tényleg csak néhány pillanatig tart, mert megszólal és sikerül ismét kivernie nálam a biztosítékot. - Örüljek, hogy a világon vagyok? Oh, hogyne, mindjárt végigtáncolom az irodádat örömömben. idegesen tördelem az ujjaimat. - Nagyon sajnálom az édesanyádat Miles, de ez nem ok arra, hogy engem elhagytak. Anya alkoholista lett a születésem után, mostanra már nem is tud létezni anélkül, hogy ne inna valamit. Azért, mert elhagyták. Huszonkét éves vagyok, két állásom van, mert nekem kell fizetnem a lakást, a számlákat, a kaját és nekem kell figyelnem a saját anyámra. Még egyetemre sem tudok járni, mert nem engedhetem meg magamnak. A gimi óta dolgozom. Valóban, kurva hálás vagyok azért, hogy létezem. rá kell harapnom a nyelvemre és tekintetemmel inkább a falat pásztázom, hogy elkerüljem azt, hogy sírni lásson. Meg kell erőltetnem magam, nem akarok gyengének tűnni. - Inkább egy pohár vizet ha van. azt már nem teszem hozzá, hogy szerintem neki sem kellene az a vodka a gyógyszerre. Felnőtt ember, pontosan tudja, hogy mit csinál. - Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem a pénz miatt vagyok itt. Nem érdekel. Végülis, jogosan fordulhatna meg a fejében, hogy esetleg pénzt akarok. A semmiből bukkan elő egy huszonkét éves lány, akiről kiderül, hogy a testvére, talán az én első gondolatom is az lenne, hogy pénzt akar kicsalni. - Megismerhetem őt is? És van egy nővérem? Ő milyen?
Csupán két kortyi vodkát töltök az ősrégi kristálypohárba, amit még házasságkötésük alkalmából kaptak a szüleim. Amikor még mindig szép és jó volt. Amikor még nem mérgezte meg anyám lelkét az ördög. Különös, hogy épp most kortyolom ki az utolsó cseppig az italt, ebből a pohárból, mely egykoron szerelmüket hirdette. Marja torkom az alkohol, apró fintorba húzódik a szám, sosem tudtam tisztán meginni. Idejét sem tudom, mióta lapul a fiókomban az üveg. Nem szeretem a szeszt, nem vagyunk ellenségek, de nem is keresem, ha nem muszáj. Ellenben olykor lecsúszik egy-két korty. Ezt nagyban befolyásolja a hangulatom, ami elég gyászos mostanában. Néhány páciensünk hozzátartozójának ingerültsége, a betegek frusztrációja, eléggé meghatározza a napjaimat, egyáltalán nem vágytam arra, hogy egy családi probléma is felüsse fejét. -Egyáltalán, miért kéne nekem elhinnem bármit is arról, amit mondasz. Nem ismerlek, idejössz az irodámba, még te érzed magad megsértve, úgy beszélsz, mintha minden az apám hibája lenne. Honnan tudod, hogy nem az anyád az oka mindennek? Mesélhetett neked bármit, akármit, csak hogy befeketítse az apánkat. – A vodka és a fájdalomcsillapító kezd hatni, kótyagos lesz a fejem, de most kivételesen örülök neki. Kezdek visszatérni a valóságba. -Fogalmam sincs, miért hagyott magadra, de ne gondold azt, hogy ez csak rajta múlott. – Továbbra is fent tartom azt az elméletemet, miszerint nem csak Theodore volt a hibás abban, hogy ez a lány apa nélkül nőtt fel. Meg voltak a maga démonjai apámnak, egy része úgy érezte, nem sikerült minket kellően felnevelnie, hogy Willa az ő hibájából olyan, amilyen és hogy én azért pártolom annyira anyát, mert bűnösnek érzem magam azért, amilyen állapotban van. Nem akarta elcseszni ezt a gyereket sem. – Mint mondtam, minden két emberen múlik és lezártam ezt a dolgot. Fogadd el, hogy így történt, ha fejre állsz sem lesz jobb. Legalább kaptál két testvért. – A nővérem nevében nem beszélhetek, de a magaméban igen. Nem kívánom tovább nevelni, isten őrizz, azt nem nekem találták ki, de ha már egyszer felbukkant, nem rázhatom le csak úgy. Felállok a székemből, a keskeny ajtó mögötti csaptelepből engedek vizet neki egy műanyagpohárba. Jéghideg a folyadék, leteszem elé az asztalra és visszaülök a helyemre. – Nem is tudnék adni. Azért, mert orvos vagyok, még nem jelenti azt, hogy millióim vannak. – Bár az lennék, de mivel apám nehezen tudja fizetni a kórházi számlákat, Willa-nak eszébe sincs beszállni a költségekbe, így jobbára magamra maradtam. Felsóhajtok. Hazudjak vagy mondjam meg neki az igazat? Végig szántok szőke üstökömön, elmosolyodom, ahogy felvillan előttem Willa átkozottul gúnyos arca. -Apánkkal még csak csak, de a nővéred nem lesz elragadtatva tőled. – Mondjuk, ő senkitől sem. Csodálom, hogy egyáltalán akkora szeretettel halmozza el azt a csöpp lánykát, amit tőle sosem kaptam meg. Pedig ő az idősebb, gondoskodnia kellett volna rólam, mégsem tette. – De talán, ha az elején nem áruljuk el ki vagy, még el is cseveghettek. Félre ne értsd, a nővérem senkit nem tűr meg maga mellett, akik a szüleinkre emlékeztetik őket. – Még nagyanyánkat sem, aki konkrétan felnevelt bennünket. Akinek apánk óriási hálával tartozik.
Talán egy kicsit jobban bele kellene képzelnem magam a doki helyébe és kevésbé lennem ennyire vehemens, hiszen ő semmiről nem tehet, éppen ugyanolyan ártatlan áldozata ennek az egésznek, mint én. Igaza van, nem szabadna így beszélnem vele, nem szabadna engednem, hogy az indulataim irányítsanak. De mi mást tehetnék? Hogyan reagálhatnám le ezt az egész szituációt? Hogyan kellene felnőttként viselkednem? Csak figyelem a férfit, ahogy a piát tölt magának és a gyógyszerek után azonnal le is húzza. Nem feltétlenül tetszik nekem a dolog, de hát ki vagyok én, hogy beleszóljak? Azt csinál amit akar. - Ide jöttem, mert segítséget akartam kérni, és nem azért, mert tudtam ki vagy. Ebben a témában sosem leszünk egy állásponton, te mindig is apádat fogod védeni, és ez rendben is. De, azt azért elvárhatom, hogy legalább egy kicsit próbáld magad a helyembe képzelni, és ne dobálózz nekem olyan nagy szavakkal, hogy hálás lehetnék meg boldog, örüljek, hogy élek. Tényleg, esküszöm mindenre ami szent, hogy én nem szeretnék vitát szítani, vagy esetleg megbántani őt, egyszerűen csak olyan régóta kavarognak mindenféle kérdések a fejemben, hogy úgy érzem végre ideje választ kapnom rájuk. Mindezek ellenére igyekszem visszafogni magam. - Rajta múlott. Ha anyámat nem akarta, engem még látogathatott volna. ÉN mit ártottam? Sértődötten kortyolok bele a felém nyújtott pohár tartalmába, élvezem a hideg víz hatását, ami szinte lenyugtatja kiszáradt torkomat. - Ne érts félre, Miles. Én nem akarok hibáztatni senkit, vagyis...mindegy, hogy ki a felelős, én csak azt hiszem, hogy ennyi év után megérdemlem, hogy kiakadjak vagy válaszokat kapjak a kérdéseimre. Persze, tudom, hogy nem tőled kell. Ne haragudj...és, ha...tényleg úgy gondolod én szeretnélek megismerni. Szeretném ha lenne egy bátyám. mosolygok rá őszintén. Tudom, hogy a múlton változtatni nem lehet, ahogy azt is, hogy hiába éreztetem vele a haragomat az nem fog változtatni semmin. Igaza van abban, hogy a múltnak már semmi jelentősége, örüljünk inkább a jelennek. Nem számítottam rá, de mégis kaptam és bár jelenleg fogalmam sincs, hogy hogyan, de szeretnék az élete része lenni. - Igazából, ha úgy gondolod, hogy nem tudna megbirkózni a gondolatával annak, hogy létezem...akkor maradhat titok. Tudom, a bemutatkozásom nem lehetett szimpatikus, de ha azt szeretnéd, hogy ez titok maradjon, akkor én nem mondom el senkinek. szomorkás mosollyal a szám szélén rántom fel a vállam. Valóban, huszonkét év eltelt úgy, hogy nem tudtam róluk, a többi is elillan, akkor is, ha nem kérnek belőlem. Megérteném. Most már van egy név, egy arc és ezzel már boldog vagyok, ez a sokszorosan annak, amit huszonkét év alatt kaptam. - Hasonlítok rá? Apára? kérdezem kíváncsisággal a hangomban és mosolyogva fürkészem az újdonsült testvérem arcát. Olyan sok kérdésem lenne hozzá, hogy fogalmam sincs mivel kezdjem. - Van róla egy fotód? helyezem kényelembe magam a széken. Hosszú percek óta most először érzem magam kevésbé feszültnek. - Van családod Miles? Vannak unokaöcséim vagy húgaim? Mindent tudni akarok róla, mindent, amit szándékában el elmesélni persze. - Nem zavarlak? Biztosan sok a munkád. Remélem, hogy ő is legalább fele annyira kíváncsi rám, mint amennyire én rá. Tudom, váratlanul érte ez a helyzet, felkészületlenül, de ha már így alakultak a dolgaink jó lenne kihasználni a helyzetet. Mindketten kaptunk egy testvért, és bármennyire is bizarr, de mégis egy új lehetőség számunkra.
Türelmesen hallgatom, közben ujjaimat a kristálypohár mintáin görgetem végig. Egyszer, kétszer, többször. Nem kívánok szólni, engedem, hadd mondja ki magából a sérelmeit. Fordított helyzetben nyilván magam is így viselkednék. Nem ennyire teátrálisan, de hasonló hevességgel adnám ki magamból. Egy részem testvéri törődésből – már ha ez kialakulhat röpke fél óra alatt -, másik részem orvosi szemszögből nem avatkozik bele mondandójába. Már az iskola elején belénk verték a lényeget. A hallgatás segítség. Egyben meg marha idegesítő emberi jellemző, de úgysem tudom neki megmagyarázni azt, amit én gondolok, amiben hiszek, ami számomra igaz. Én az apámat védem, ő pedig az anyját. Logikus dolog, kár lenne ezért egymás torkának menni. -Nekem semmi bajom veled, hogy milyen véleménnyel vagy, az engem nem érdekel. Kicsit sem. Szívesen megismernélek, ha tényleg azt akarod, ez elől nem zárkózom el. De ezentúl ne beszéljünk arról, hogy mi volt a múltban. Mindenki követ el hibákat, nem mondom, hogy apánk nem bűnös, de mindennek oka van. – Levegőt veszek és mielőtt még ismételten rákezdene saját monológjára, elragadom előle a lehetőséget. – Felejtsd el, mi történt, koncentrálj arra, ami most van. Ezt nem mint pszichiáter mondom, hanem mint a testvéred. – Még nekem is furcsa kimondanom. Az egyetlen, élő, lélegző lény a szüleimből a nővérem, Willa, aki egyre távolabb sodródik tőlem, minél több időt töltök anyámmal. Már felhagytam azzal, hogy rábeszéljem arra, akár csak egy pillantásra látogassa meg. Évekkel ezelőtt foggal-körömmel küzdöttem azért, hogy elismerje, anyánk még létezik, ma már egyszerűen csak leszarom. Az én lelkiismeretem tiszta. Felnevetek, ahogy eszembe jut Willa jellegzetes arcmimikája. – Szívesen megnézném a nővérünk arcát, ahogy pár órányi önfeledt beszélgetés után közöljük vele, hogy a féltestvérünk vagy. Életem legszebb napja lenne, de tényleg. – Vigyorogva dőlök hátra a székemben, a fejfájásom tompul, az alkohol és a tabletta közös erővel legyűrte. -Eljöttél, nem volt más választásod, ha kell, mesélek apánkról. – Tudom, hogy leginkább úgyis ez mozgatja a fantáziáját. Az már csak hab a tortán, hogy ennek a sztorinak a hozadéka egy báty és ez nővér. – Az orrod és a szád. Az kifejezetten Schiffman. – A többiről nem tudok nyilatkozni. – És a hajad színe. – Az még rajtam is elég észrevehető. Egy óvatos pöccintéssel életre keltem a laptopom. Felvillan az egyszerű, kék háttér, rajta több tucat sárga mappa, tele páciensek aktáival. Egynek azonban megváltoztattam a kinézetét. Egy apró házikó jelképezi a családunkat, egy kis ikon, amit már hosszú ideje le akartam cserélni. Belekattintok, három újabb mappát dob ki, amiből a középsőt választom. Száznál is több fénykép sorakozik egymás után, abból egyet felnagyítok. Felé fordítom a gépet, nem szólok semmit. Észrevehető a hasonlóság, épp azok, amiket az imént én is említettem. – Ő az apád, Theodore Schiffman. – Hagyom, hogy megeméssze a látottakat, csak kis idő múlva szólalok meg. -Nincs feleségem és gyerekeim sincsenek. Nem találtam még meg az igazit. Jézusom, ez de hülyén hangzik… – Megvakarom az állam, kínos mosolyra húzódik a szám. – És neked van valakid? – Ha már egyszer faggatózunk, én sem akarok kimaradni belőle. -Nem zavarsz, sikerült akkor betalálnod ide, amikor amúgy is az adminisztrációval szoktam foglalkozni. – Bökök fejemmel arra a néhány kartonra, ami az asztal szélén pihen. – Majd később megcsinálom, vagy megkérem Jules-t. – Szegény, drága, lelkiismeretes Jules. Rengeteg dolgot akasztok a nyakába, csodálom, hogy még nem mondott fel. -Nem vagy éhes? – Kérdezem, mogyorós zacskót csörgetek a fiókban.
Már kevésbé érzem magam feszülten és zavarban, bár még meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy hirtelen a semmiből lett két testvérem. Testvérek, akikre mindig is vágytam, és soha nem kaptam meg, most pedig huszonkét év után egyik pillanatról a másikra kettő is életem rész lett. Vagyis remélem, hogy az lesz. Csendben hallgatom végig, be kell vallanom hatásos a meggyőző ereje, minden bizonnyal nagyon jó orvos lehet, be kell látnom, hogy igaza van. Jogom van a felháborodásra, a válaszokra, de a megfelelő embertől kell majd kérdeznem és nem tőle. Ha lesz alkalom arra, hogy találkozzak majd apámmal neki kell mindezt elmondanom és megkérdeznem, hogy a bátyám is olyan ártatlan ebben a történetben, mint én, és az is normális, ha az apja pártját fogja egy idegen nővel szemben. Az igazságot amúgy is csak két ember ismeri teljesen, a szüleim. - Igazad van. ismerem el, halvány mosollyal az ajkaimon. – Majd felteszem a kérdéseimet apánknak, ha eljön az ideje, inkább koncentráljunk arra, hogy megismerjük egymást. Gondolom a te életedben sem bukkannak fel mindennap testvérek. próbálom oldani a hangulatot egy kis humorral. Általában jó a humorérzékem, de most minden amit mondok olyan furának tűnik és annyira idegen a saját fülemnek is. Remélem, hogy lesz majd alkalmam arra, hogy megmutassam a bátyámnak milyen is vagyok valójában, amikor nem zavarják össze a fejem saját gondolataim, amikor nem érzem magam feszélyezve. Tudom, idő kell ahhoz, hogy egyáltalán felfogjam az elmúlt óra eseményeit, de bízom abban, hogy eljön majd annak is az ideje, amikor nevetve gondolunk vissza erre a találkozóra. - Szívesen találkoznék vele, ha biztosítasz arról, hogy utána nem fog máglyán égetni amiért átvertem. Ő mindenkivel távolságtartó? érdeklődöm tovább, hiszen nem csak a velem szemben ülő férfit szeretném megismerni, hanem a nővérünket is. Miles szavait hallva vele nehezebb dolgom lesz, de legalább az esélyét szeretném megadni annak, hogy megismerhessem, természetesen utána nem fogok a nyakára járni, ha nem szeretné. - És ahogy észre vettem a makacsság is Schiffman vonás. mosolygok rá ismét. Sokkal jobban érzem magam most, mint akár néhány perccel ezelőtt, nyugodt vagyok és bármennyire is bizarr ez az egész helyzet, mégis kezdem azt érezni, hogy hatalmas kőtől szabadultam meg, ami a lelkemre nehezedett. - Egy kicsit hasonlítunk egymásra... motyogom az orrom alatt miközben tekintetemmel az övét keresem, első ránézésre nem lehetne megmondani ugyan, hogy testvérek vagyunk, de, ha jobban megvizsgáljuk egymás vonásait akkor sok hasonlóság felfedezhető bennük. Mozdulatlanul figyelem a felém fordított laptopot és rajta apám fényképét. Végre nem csak a fejemben létezik az arc. Szinte pislogni sem merek, hogy arcának minden vonása elraktározódjon elmémben. Jóképű férfi, megértem, hogy hosszú évekkel ezelőtt sikerült elcsavarnia anyám fejét és, hogy ő azóta sem tette túl rajta magát. Mostmár látom, hogy kitől örököltem mindazt amit az imént a bátyámon is felfedeztem. Könnyes szemekkel bámulom a képet és hálásan nézek rá testvéremre, el sem tudja képzelni, hogy ezzel milyen örömet okozott nekem. Kérdését hallva arcvonásaim megkeményednek ahogy eszembe jut Charlie. A srác, akit valamikor nagyon szerettem, és akit mostanra már teljes szívemből gyűlölök. A srác, aki minden gondolkodás nélkül szétver, ha valami neki nem tetszőt cselekszem. Tekintetemmel inkább a falat kezdem pásztázni, remélve, hogy nem veszi észre az arcomon átsuhanó érzelmeket. - Nos van, igen...Charlie...még a gimiben ismertem meg. ennél többet nem szándékozom mondani róla, mert félek, hogy túl sok mindent elárulnék, amit nem akarok. Nem szeretném, ha bárki is tudomást szerezni arról, hogy mind testileg, mint lelkileg bántalmazva vagyok, mert félek, hogy a bosszújába belehalnék. - Barátnőd sincs? terelem inkább vissza a témát rá, remélve, hogy nem kapok újabb kérdéseket Charlieról. Utálok hazudik, de ha a pasimról van szó, mindig kénytelen vagyok rá. - Egy egészen picit éhes vagyok. ismerem be őszintén, olyan gyorsan viharzottam el otthonról, hogy nem volt időm reggelizni. - Tudnod kell, hogy allergiás vagyok a mogyoróra, szóval semmit nem ehetek meg, ami egy picit is tartalmaz belőle. Lenne kedved esetleg máshol is találkozni velem majd az irodádon kívül? érdeklődöm, hiszen talán mindkettőnknek kellemesebben telne a beszélgetés, ha valami kevésbé hivatalos helyen találkoznánk. - Mutatsz képet a nővérünkről is? fordítom felé óvatosan a laptopot, nem akarok udvariatlanul a gépéhez piszkálni, majd megkeresi ő a fotót, ha szeretné.
Kezdőlap
