Az iskolai aktákat lapozgatva nem sok jót gondolhattak az emberek rólam. Figyelemzavaros, lusta, rendbontó és rossz tanuló. Ezeket nem csak leírták, hanem a fejemhez is vágták nap, mint nap. Azt bezzeg soha senki nem emelte ki, hogy mindig előre engedtem a lányokat, mindig köszöntem a felnőtteknek, illedelmesen segítettem, ha kérték és hogy tisztelettel beszéltem, bántam mindenkivel. Ezek a tulajdonságok valahogy eltörpültek a többi mellette.
Pedig mindig is bennem voltak, annak ellenére, hogy az otthonnak nevezett, roskadozó gerendák között miket láttam és hallottam, a szülőknek nem nevezhető egyedektől.
A katonai jellemzésem már sokkal tisztább és igazabb. Rendszerető, aki a társait is figyelmezteti arra, hogy tartsák tiszteletben a saját és egymás holmijait és környezetét. Nagylelkű, aki az utolsó darab kenyeret is elosztja hat felé akár úgy, hogy ő hetedikként már nem is tud belőle enni. Barátságos és nyitott, bár ezt az oldalát hosszú évek alatt sikerült csak előcsalogatni, melyeket a pszichológus segítségével arra vezettünk vissza, hogy a gyerekkori sérelmek és bizalmatlanság mögött dugdostam, ezzel védve magamat.
Szeretem a társaságot, munka után szívesen dobok be pár italt a kollégákkal, de a szomszédokkal is szeretek a tetőn lógni, hogy ott sírjuk el egymásnak a bajunkat. Olykor viszont a magányt mindennél többre értékelem, mert gyűjtögető vagyok az érzelmek terén, ha pedig megtelik a batyum, akkor jobban szeretek egy-két nap erejéig magam lenni, nehogy felesleges veszekedésekbe vigyem magamat és ember társaimat.

Az üres uzsonnás dobozt nézem hosszan, egyetlen aprócska sóhaj szakad ki belőlem csupán, az is a lehető leghalkabban, hogy senkinek a figyelmét se hívjam fel magamra. Szemeim lassan karnak körbe a termen, Lukenak szőlőt tett el a mamája, Sophie két szendvicset is kapott, Adam felől pedig gofri illat árad az irányomba. Hasam korran egy nagyot, melyet apró köhögéssel próbálok elfedni. Végül a magasba lendül kezem, hogy kikéretőzzek a mosdóba.
Ez egy mindennapos történet számomra. Ha egy szelet üres kenyeret találok a dobozban az már szinte felér egy karácsonyi reggelivel. Nem vagyok egy nagy darab gyerek, de alultápláltnak sem néznének, mert Williamsék gondoskodnak arról, hogy minden ellenőrzéskor mindent rendben találjanak náluk, nehogy elvegyenek minket tőlük. Mi pedig legyünk hálásak, hiszen van a fejünk felett fedél. Igaz, hogy hárman osztozunk egy szobán és két matracon, de a jó oldalát igyekszünk nézni ennek is. Tegnap este például úgy tettünk, mintha táboroznánk, a szekrényből szereztünk némi kekszet, innivalót és a hűtőt is kirámoltuk. Ezért nincsen ma étel a dobozomban. Büntetnek.
Néhány perc elteltével térek vissza a terembe, ahol mindenki jóízűen falatozza, amit otthonról hozott. Én unottan foglalok helyet, dobozomat felemelem, hogy a táskába dobjam, ám annak nagyobb súlya van, mint kellene lennie. Nem értem mi történik, hiszen tisztán emlékszem arra, hogy üres volt az imént. Gyanakodva nyitom ki és meglepődve veszem észre, hogy mi minden került bele az osztálytársaim jóvoltából. Ők úgy tűnik, hogy szeretnek.

Nem bírom már tovább. Nyolc gyötrelmes és hosszú éve tart ez az egész. Voltam én ez idő alatt már minden, a rossz, agresszív gyerek, akinek dührohamai vannak. A büdös, szakadt éhező, aki a kukából eszik. A rossz tanuló, aki nem képes arra, hogy figyeljen vagy jó jegyeket produkáljon. Mindig én vagyok a hibás mindenért, annak soha senki nem akar utána járni, hogy vajon mi lehet a mélyebb ok. Williamsék újra és újra beetetnek mindenkit, előadják, hogy ők a lehető legjobb szülők és csak tinédzser kori lázadásom legmélyebb pontjait élem. A szart.
Nem lennék ennyire elbaszott, ha nem velük lkellene élnem. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy felismerjem bennük azt, hogy őket nem a szeretet vezérli és nem azért vállalnak újabb és újabb gyermekfelügyeletet, mert ennyire szeretnék őket, hanem a pénz miatt, melynek csupán csekély részét költik azokra, akik után kapják.
Egy oka van annak, hogy majdnem mindennap belecsöppenek valamilyen balhéba, az elzárás. Ha az iskolán belül bevágnak délutánra, akkor legalább később kell hazaérni és elviselni Ted részeges kirohanásait, illetve Chelsea hisztijeit. Utálom őket és ma este minden adott ahhoz, hogy végre megszökjek.

Nem egy hirtelen jött ötlet vezérelt, amikor a toborzó irodának átléptem a küszöbét. Két évvel ezelőtt, mikor elszöktem csak tizenhat éves voltam, de már akkor tudtam, hogy utam a katonaságig fog vezetni. Talán azt reméltem, hogy majd elegendő figyelmet és fegyelmet kapok és új lapot, hiszen senki se tudta honnan jöttem és ki vagyok. A fizikai állapotom elég gyatra volt mindig is, így az elején megszenvedtem a kiképzés minden egyes pillanatát. Nem voltam első, sem második, de valószínűleg harmadiknak sem sikerült soha lennem, azonban tisztelettel és alázattal álltam mindenki felé, melynek köszönhetően lassan elmaradoztak a kezdeti szívatások és a csapat teljeskörű tagja lettem. Főleg azután, hogy rájöttek nem csak babot vagyok képes főzni.
Egy percig sem bántam, hogy a konyhába vezetett az út, mert már Williamsék otthonában is forgatnom kellett a fakanalat, ha azt akartam, hogy valami tápláló étel jusson nekem vagy az aktuális testvéreimnek. A nyolcadik év letelte után nem újítottam meg a szerződésem, de csak azért, mert úgy éreztem, hogy idehaza valami még vár.

Hogy a nyolc év az életemben valamiféle véletlen-e vagy azt jelenti, hogy mindig ennyi idő után jön-e valami újdonság az életemben, azt nem igazán tudom. Az viszont egészen bizonyos, hogy immár nyolc éve élek New Yorkban és kezdem úgy érezni, hogy az a valami, ami hazahozott még mindig nem talált rám.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy nagyon szívszorító és szomorú történettel és múlttal rendelkező férfit hoztál el nekünk, Brandon minden bizonnyal már sokat tapasztalt az életből, sajnos leginkább rosszat. Szörnyű lehetett úgy elmenni iskolába (vagy akárhova), hogy abszolút semmi ételt nem vihettél magaddal, szívesen el is beszélgetnék azokkal a szülőknek egyáltalán nem nevezhető "emberekkel". Ugyanakkor mégis egy kicsit megmelengette a szívem ahogyan az osztálytársaid megtöltötték azt a dobozt neked.
Valójában nagyon figyelemreméltó ahogy sikerült kitörnöd és a saját lábadra állnod, jóformán még gyerekként, bebizonyítanod magadnak és a világnak, hogy igenis képes vagy saját magadat ellátni és nincs szükséged senkire. Hosszú és rögös út vezetett ugyan ahhoz aki most lettél, de hiszem, hogy sikerülni fog megtalálnod a boldogságod. A főzés mindenképpen olyasvalami ami különleges helyet foglal az életedben és biztos vagyok benne, hogy bizony nagyon sikeres is leszel benne.  
Nem szaporítom tovább a szót, New York most már a tied is, menj vedd be a várost! Én pedig sok szerencsét kívánok neked a továbbiakban.  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!