Hatalmas sóhaj kíséretében ereszkedtem le a kanapéra. Hosszú napom volt. Be kellett délelőtt ugranom a kórházba, majd a vőlegényem jelentkezett be, hogy velem kíván ebédelni. Én jó menyasszony akartam lenni. Tonhal salátát rendeltem, tekintve, hogy a gyomrom olyan apróra zsugorodott össze mint az öklöm. Pár tonhalat kihalásztam belőle amit hosszú percekig rágtam szinte molekuláira miközben mélyeket hallgattam, hagytam, hogy hallassa a hangját. Beszélt az üzletről, hogy milyen fényes karrier áll előtte, beszélt az esküvőről, hogy egy év múlva én leszek a legszebb az oldalán és arról is, hogy felhagyhatok a „hobbimmal” ha az ő felesége leszek és soha többet nem kell majd orvososdit játszanom. Elmondta, hogy ronda karikák vannak a szemem alatt az ügyeletek miatt és ilyen állapotban nem jelenhet meg mellette a jövendőbeli felesége és, hogy ha megszültem neki a fiú örököst akkor nekem csak az lesz a feladatom, hogy vele foglalkozzak. Ezek állandó témák voltak s miután többször pofon kísérte azt ha elmondtam neki, hogy én szeretem a munkámat és nem fogom miatta ott hagyni, inkább megtanultam csendben lenni, mosolyogni és bólogatni. Gyereket se akartam neki szülni, mert tudtam, hogy annyiszor kell vele lefeküdnöm ahányszor fiú nem születik, plusz ki kíván egy olyan életet ahol magányosan kell élnie tenyészkancaként egy pszichopata oldalán. S bár még csak egy hónapja voltunk jegyesek már most olyan hatalmat próbált gyakorolni felettem amitől a torkomban gombóc gyűlt.

Bekapcsoltam a tévét és néztem magam előtt a vibráló képernyőt, de gondolatban valahol egészen máshol jártam. Olyan mélyen képes voltam belesüppedni a saját problémáimba és az önsajnálatomba, hogy el is felejtettem, hogy mellette élnem is kellene. Elmélázásomból a kaputelefon éles csengése zökkentett ki. Olyan gyorsan pattantam fel a kanapéról mint akit fenéken rúgtak. Nem vártam mára látogatót, de csak egy ember arcképe kúszott erőszakosan a szemeim elé akit még véletlenül sem akartam a lakásomban látni. A vőlegényemből pedig igencsak kitelik, hogy megjelenik bejelentkezés nélkül. Haboztam, hogy felvegyem-e egyáltalán az azóta is élesen csöngő telefont, de végül úgy döntöttem, hogy bárki is álljon odalent mindenkinek jobb lesz ha felveszem.
- Igen? - szóltam bele erőtlenül, de ahogy megütötte a fülemet Hope bársonyos hangja az összes eddig bent szorongatott levegőm egy hatalmas sóhajjal távozott a tüdőmből.
- Ó hála az égnek. - nyomtam meg az apró gombot a telefonon ami élesen sípolva engedte be a lent várakozót. A mondatom szólt annak is, hogy hála az égnek, hogy ő csengetett és hála az égnek, hogy nem egyedül akart iszogatni. Ha jobban belegondolok egy pohár bor nekem is jól esne.
Szélesre tártam a bejárai ajtót és vártam, hogy felérjen Hope.
- Ahjajj, mi történt? - zártam a karjaim közé a lányt ha felért hozzám majd a vállánál fogva toltam el magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. Gyönyörű volt mint mindig, csinos és kellőképpen elegáns. Sokszor éreztem mellette magamat szürke kisegérnek, de a barátságunk az ilyen felszínes dolgoknál mint a kinézet ezerszer mélyebb volt. Amikor elkezdtem a rezidensi képzést és külön költöztem apáméktól akkor ismerkedtünk meg. Borzalmas lelki állapotban voltunk mind a ketten és az ilyen megviselt lelkek úgy vonzzák egymást mint a mágnes. A kapcsolatunk azóta is töretlen volt.
- Mesélj! - álltam félre az ajtóból, hogy beengedhessem. Ismerte már a járást, több iszogatás és éjszakába nyúló beszélgetés helyszíne volt a lakásom. Én is követtem őt és egyből a konyhába indultam, hogy két borospohár és egy üveg vörösbor kíséretében térjek vissza hozzá.
- Csak száraz van itthon. Múltkor megittuk mind a három üveg édeset. - mosolyodtam el miközben leültem mellé a kanapéra és öntöttem a vörös nedűből mindkettőnknek. Nem finomkodtam, nem csak a pohár alját színeztem meg, feléig öntöttem mint a kettőt és Hope kezébe nyomtam az egyiket.
 

Hope & Yvonne