And I'd hate to think you're better off without me

Nemo & Fran

Odafele a metrón még azt mondogatom magamban, hogy semmi gond. Minden rendben lesz. Nem lesz kínos. Semmi gond, minden rendben lesz, nem lesz kínos. Semmi gond, minden rendben lesz, nem lesz kínos.
Aztán Brysonnal az oldalamon belépek az Alibibe és tudom, hogy de igen, nagyon is kínos lesz. A kis társaság a hátsó asztaloknál ül, az egész helység visszhangzik a nevetésüktől. Még néhány beszélgetésfoszlányt is sikerül elkapnom, ahogy próbálják túlkiabálni a nyüzsgő kocsma zaját, meg egymást. Ellenállok a késztetésnek, hogy egyből őt keressem a kavalkádban, és nem foglalkozom a torkomat szorongató gombóccal. Felicia felpattan, ahogy észrevesz, és odarohan hozzám, hogy megöleljen.
- Boldog szülinapot, Felicia! - viszonzom az ölelését félig-meddig őszinte mosollyal, aztán közelebb lépünk az asztalhoz és a szokottnál kicsit bátortalanabbul köszöntöm a többieket is. Elég népes és vegyes ahhoz a társaság, hogy ne ismerjen mindenki mindenkit, hogy az emberek klikkekre szóródjanak szét, szóval épphogy bemutatom Brysont egy "ő itt Bryson"-nal, már ki is kerülünk a figyelem pillanatnyi középpontjából, mindenki ott folytatja a beszélgetést, ahol abbahagyta. Ekkor találkozik először a tekintetem az övével, és olyan émelyítő rosszullét mar a gyomromba, hogy egy pillanatra még nyelni is nehezemre esik. Alig észrevehetően összerezzenek, mikor Bryson a derekam köré fonja a karját és magához húz. Idegen az érintése, de most, hogy Nemo itt ül előttem, mintha még égetne is. Mégsem húzódom el, felé fordulok és felmosolygok rá. Mikor a fülembe súgja, hogy hoz nekünk valamit inni, aprót bólintok.
Bryson és én nem vagyunk… együtt együtt. Mégcsak nem is igazán az esetem. Bryson olyan… jófej, és ha az embernek az a legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy jófej, az valahogy nem a legvonzóbb dolog. Az viszont nagyon is tetszett, hogy Bryson odafigyelt rám. Láttam a szemében a vágyakozást, a rajongást. Mellette nem éreztem azt, hogy láthatatlan vagyok. Hát elhívtam. Azt hittem, ha egyedül jövök, sokkal védtelenebbnek érzem majd magam, hogy Bryson lesz az én pajzsom, ő ad majd nekem önbizalmat. De nem így történt.
A srácok szorítanak nekem egy kis helyet a pad szélén, szóval leülök, és valahogy borzasztó hülyén érzem magam, miközben várom, hogy Bryson visszatérjen az italokkal. Fogalmam sincs, hogy mit akartam elérni ezzel az egésszel. A büszkeségem nem engedné, hogy beismerjem, de valahol mélyen tudom, hogy ez sokkal inkább szólt Nemoról, mint Brysonról, vagy rólam. Azt akartam, hogy Nemo féltékeny legyen. Talán csak azért, hogy rosszul érezze magát. Talán azért, hogy lássam, hogy  még érdeklem. Bárhogy is legyen, most mégsem éreztem elégedettséget.
Lassan három hete, hogy utoljára találkoztunk. Voltak napok, amikor annyira haragudtam rá, hogy azt kívántam, hogy soha többé ne kelljen látnom. És voltak napok, amikor bármit megadtam volna azért, hogy keressen és beszéljünk, mert elviselhetetlenül hiányzott. Most itt van, az asztal túlsó végén, és én rá se tudok nézni.
Egy korsó sör meg néhány kör tömény után aztán kezd végül szép lassan felengedni a feszültségem. Bryson kifejezetten szórakoztató társaságnak bizonyul, és én is kezdem megtalálni a hangomat az asztal innenső oldalán kialakult kis klikkben. Mikor páran felállnak, hogy bevegyék a biliárd asztalt, Brysonnak is felcsillan a szeme, szóval a biztatásomra csatlakozik a játékhoz.
Most rajtam a sor, hogy kikérjem a következő kör italt. Már félúton járok, mikor meglátom Nemot a pultnál. Egy pillanatra megtorpanok, de már túl kínosnak érezném, hogy visszaforduljak, és egyébként sem akarom egész este kerülgetni. Illene legalább pár szót váltanunk, akár túl is eshetnénk rajta.
- Szia - köszönök rá hát nemes egyszerűséggel, mikor mellé érek, de nem nézek rá, a pult összekaristolt lapját vizslatom, mintha lenne rajta bármi érdekes. Egy pillanatra grimaszba rándul az arcom, mikor valami ragacsba nyúlok, miközben rá próbálok támaszkodni. Leküzdöm az ingert, hogy a ruhámba töröljem a kezem - ahhoz túl csinos -, szóval inkább kissé esetlenül a bárszékre mászom és nagyot sóhajtok. Csak most fordulok felé, óvatosan felnézek rá. Ha volt is valami tervem azt illetően, hogy mit fogok mondani, most úgy érzem, vattával van kitömve az agyam.
- Hogy vagy? - nyögöm ki végül halkan a létező legbutább kérdést. Egyszerre érzem azt, hogy már semmi dolgunk egymással, meg hogy még egy csomó minden maradt közöttünk kimondatlanul. Nem akarom, hogy haragban váljunk el, de nem merek mondani semmit, amíg nem tudom, hogy ő... hogyan is viszonyul most hozzám. Volt egy olyan érzésem, hogy Bryson nem sokat segített a helyzeten.

 | ⚶

I hope I never lose the bruises that you left behind

Fran & Nemo

Ő itt Bryson. Csak így. Bryson.
A sörösüvegem nyaka majd összeroppan az ujjaim szorítása alatt, Jacknek mellettem alig sikerül kifeszegetni a kezemből, mielőtt tényleg szilánkosra törném. Hallom, ahogy óvatosan megkérdezi, hogy minden oké-e, érzem magamon a tekintetét, ahogy a választ várja, az enyém viszont Fran arcát figyeli, a halvány mosolyát, a szemeit, amint sietve végig futnak a jelenlévőkön. Engem, mintha átugrana, még csak tudomást sem vesz rólam, de hát miért is venne, mikor hozott egy Brysont. Egy nyomorult Brysont, aki illedelmesen felajánlja, hogy italt hoz, aki kedvesen elcseveg a többiekkel, aki barátságosan ismerkedik. Egy Brysont, aki szórakoztató, aki vicces, aki olyan jófej.
Ugh.
Fél óra sem kell neki, hogy olyan könnyedén, olyan szenvtelen egyszerűséggel simuljon bele a társaságunkba, mintha mindig is a tagja lett volna. Mindenféle érdektelen témáról fecseg a lányokkal, vele szemben meg Felicia szinte átesik a poharán, olyan közel próbál hajolni, nehogy akár egyetlen szóról is lemaradjon. Aztán nevet, és vele együtt nevetnek a többiek is, mert Bryson természetesen valami szörnyen humorosat mesélt, mert ő már csak ilyen; szellemes és figyelmes és barátságos és szerethető.
Az egészből aztán mégis csak Fran hangja az, ami nem tud beleveszni a kocsma alapzajába. A bárpultot támasztva is hallom, ahogy az ismerős hangszíne elüt a többitől, és a nevetése visszhangjával együtt, amolyan önkéntelen reakcióként mosolyodom el én is. Éppen csak átfut az arcomon a jókedv, valahogy mégis elég ahhoz, hogy egy szemhunyásnyi kis időre elfeledkezzem az elmúlt hetek történéseiről, a dohányzóasztalon hagyott jegygyűrűről, a rádiócsendről, vagy az ostoba Bryson létezéséről, és egyszerűen csak örüljek, hogy hallom. A pillanatnyi boldogság illúziója viszont gyorsan darabokra törik, mikor Jackson megjelenik mellettem, hogy készségesen visszarángasson a valóság talajára.  
- Minden rendben? – kérdi az este folyamán már nagyjából harmincadjára, én pedig ismét csak megrántom a vállam. Mert hát, mit mondjon az ember, mikor mindenki számára fájdalmasan nyilvánvaló, hogy semmi sincs rendben, valószínűleg soha nem is volt, és még valószínűbb, hogy már soha nem is lesz?
- Persze.
Tudom, hogy nem hisz nekem, de nem firtatja tovább a kérdést. Hálás lennék érte, ha nem tudnám, hogy két felesre van attól, hogy kényszerítsen belőlem egy rendes választ az egyszavas hazugságaim helyébe, ami meg, őt ismerve úgy negyed óra múlva esedékes. Nyamvadt tizenöt percre nem pazarlom a hálámat.  
- Jössz biliárdozni?
- Kihagyom.
- Nemár, a srácokkal szétrúgjuk Bryson seggét! Mármint képletesen, természetesen. Hacsak… - összevonom a szemöldököm, mire mentegetőzve a magasba emeli a kezét. – Jó-jó, tényleg csak képletesen. Persze, ha mondjuk, csak úgy tudod, véletlenül…
- Jackson, nem.
- Jó, oké, jó leszek, ígérem! – majd ezzel a lendülettel, kapásból rácáfolva a saját állítására, ellopja előlem a sörösüveget, egyből azután, hogy a pultoslány, egy halk koppanással leteszi elém a maszatos bárpultra. – Ne merészelj eltűnni, amíg játszunk.
Nincs időm tiltakozni, sőt, igazából megszólalni sem, mert Jack egy vállveregetést követően már azelőtt magamra hagy, hogy egyáltalán kitalálnám, melyik válogatott sértésem vágjam a fejéhez. Így aztán egyáltalán nem is mondok semmit, – mert hát neki amúgy is minek –, csak kérek egy másikat a lenyúlt söröm helyébe, és várok tovább unottan. Egészen addig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg talán jobb lenne hazaindulni, míg Jack külön ki nem kötötte, hogy ne tegyem, aztán, ahogy Fran hirtelen felbukkan mellettem, már kezdem érteni, hogy miért is volt ezt olyan fontos kihangsúlyozni. Egyetlen, semmitmondó „sziával” szinte azonnal kibillent a gondolataim közül, én pedig alig tudom útját állni a fáradt sóhajnak, ami kikívánkozik az ajkaim közül.
- Hello – köszönök vissza színtelen hangon, tekintetem makacsul a pult mögötti tv képernyőjén tartva, mintha a tegnap esti kosármeccs ismétlése lenne a legizgalmasabb dolog a világon. Még csak azt sem tudnám megmondani, kik játszanak.
A szemem sarkából látom, ahogy felügyetlenkedi magát a bárszékre mellettem, és, bár a tenyerem ég, hogy felé nyújtsam a karom, és segítsek neki, nem teszem. Helyette a kezeim közé kapom a sörösüvegem, és a címkéjét kezdem piszkálni, hogy valamivel lefoglaljam az ujjaim, mielőtt még önállósítják magukat.  Az elhangzó kérdésére sem fordulok felé, csak a fejem billentem oldalra kicsit, hogy lopva rá tudjak nézni, mielőtt visszaterelném a tekintetem a tévére, a bárpult mögötti polcokon sorakozó üvegekre, a krétával felrajzolt árlistára, bármire, ami szembe jön, csak őt ne kelljen néznem.
- Jól – felelem végül, és egy egész kicsit büszke vagyok magamra, amiért csak félig hat hazugságnak.
Nem kérdezem meg, hogy ő hogy van, mert felesleges. Abban a percben, mikor átlépte a küszöböt, kifogásolhatatlanul csinosan, mint mindig, mosollyal az arcán, és Brysonnal az oldalán, már akkor nyilvánvaló volt, hogy Francine jól van és nekem semmi jogom nem volt elrontani az örömét. Kár, hogy úgy tűnt, máshoz nem igazán értek.
- Szóval Bryson, mi? – a szám sarka megrándul, ahogy kibukik belőlem a kérdés, és bármennyire is igyekszem, a világ legostobább férfineve végül csak kikényszerít belőlem egy fintort. Sose hittem volna, hogy a Nemonál tudok majd bármit is jobban utálni, és tessék, Bryson még ebben is első lett. Nagyszerű. – Ez gyors volt.
Nem egészen három hét. Nem egészen huszonegy nap, nem egészen ötszáznégy óra. Egyszerre tűnt tegnapnak és tíz évnek, gyorsnak, és gyötrelmesen lassúnak és én gyűlöltem minden másodpercét. Talán Francine csinálja jól, és én választottam rossz módszert a továbblépésre. Őszintén, nem ez lenne az első alkalom, hogy én tévedek.
Végül aztán nem mondok inkább semmit, csak beleiszom a sörömbe, hátha az egyik keserű íz majd kiváltja a másikat.

 | ⚶

And I'd hate to think you're better off without me

Nemo & Fran

Egy egyszerű, közömbös hellót kapok válaszul, ami nem kéne, hogy meglepjen, mégis valahogy furcsán idegennek hat. Egy hónapja még az esküvőt terveztük, most pedig úgy érzem magam, mint valami kellemetlen régi ismerős, aki elől az ember átmenekül az utca túloldalára, csak hogy ne kelljen beszélgetnie vele. Nemo még csak arra sem hajlandó, hogy rám nézzen. Pechére most nincs hová menekülnie, én pedig már nem fordulhatok vissza, szóval felmászom mellé a bárszékre.
Azt mondja, hogy jól van, persze mi mást is mondana. Nem kérdez vissza, még csak alapvető udvariasságból sem. Ezzel azt akarja a tudtomra adni, hogy nem érdeklem? Most már rá merek nézni, mert ő makacsul kerüli a tekintetem. Az arcát fürkészem, próbálom kitalálni, hogy mi járhat a fejében, de ez akkor sem volt mindig könnyű feladat, amikor még együtt voltunk. Azt a fintort, ami Bryson említésekor suhan át az arcán, végül nem esik nehezemre értelmezni. Egy rövid pillanatra kis híján felfelé görbül a szám sarka, mert elégedettséggel tölt el a tudat, hogy még igenis érdeklem, és hogy féltékeny. Aztán rájövök, hogy ettől kicsit rosszul is érzem magam. Tényleg gyors volt, még ha nem is úgy vagyunk együtt, mint ahogy Nemo gondolja.
Mielőtt válaszolnék, akaratlanul is a biliárdasztal felé pillantok. Bryson hangosan beszél és nevet, egy pillanatra rám néz, mintha csak megérezné magán a tekintetem. Vigyorogva int, én pedig valamiért már közel sem tartom olyan imponálónak a figyelmét, mint eddig.
- Hé, Fran, lemaradsz a győzelmemről! - kiált keresztül a kocsmán. Zavaromat leplezve mosolygok rá és kissé esetlenül intek, valami olyasmit próbálva kifejezni a gesztussal, hogy mindjárt megyek. Aztán visszafordulok a pulthoz, de ahelyett, hogy Nemo megjegyzésére reagálnék, inkább a pultoslányt szólítom meg, hogy kérjek két vodkanarancsot. Már csak azért is, hogy húzzam kicsit az időt és közben átgondoljam a választ. Egy részem azt akarja felelni, hogy igen, Bryson, mert ő olyan jófej, és figyelmes, és mellette nem érzem magamat láthatatlannak, de ez elég sokat ferdítene az igazságon. Azt viszont csak nem mondhatom, hogy Bryson egyáltalán nem jelent semmit, hogy engem csak ő érdekel, és nem hiszem el, hogy képtelen volt felvenni azt a nyomorult telefont és megkérni, hogy maradjak, mert csak ennyi kellett volna. Ha erre eddig nem jött rá magától, akkor tulajdonképpen… már tényleg nincs nagyon miről beszélnünk.
- Bryson csak egy haver - felelem végül vállat vonva, mert ez az igazság. Nem történt közöttünk semmi, és nem is fog.
- Együtt dolgozunk egy cikken a korallok megmentéséről. Tudtad, hogy a korallzátonyok a tengeri állatfajok közel egyharmadának adnak otthont? Van ez a telep Szingapúrban, ahol úgy tenyésztik őket, hogy felgyorsítják a szaporodásukat, ami természetes körülmények között csak egy évben egyszer történne - csacsogok zavartan, mert bármi jobb, mint a kínos csend, és ki ne akarna többet tudni a korallok szaporodásáról. Abszolút komoly téma, amit tényleg szívesen kifejtenék, de azt hiszem ez most nem a legjobb alkalom rá.
- De ez mindegy is. A lényeg, hogy panaszkodott, hogy nincs semmi programja péntek estére, szóval gondoltam elhívom - folytatom és még valami mosolyfélével is megpróbálkozom. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy sikerült meggyőznöm Nemot arról, hogy jó ötlet volt elhívni, szóval inkább elkapom róla a tekintetem és sietve belekortyolok az elém kerülő vodkanarancsba. Aztán csak bámulok magam elé. Annyiszor gondoltam már arra ebben a három hétben, hogy milyen lesz vele újra találkozni, hogy mi mindent akarok a fejéhez vágni. Most itt vagyunk, és Brysonról beszélgetünk.
- Azt hittem, hogy keresni fogsz - mondom végül halkan. Nem nézek rá, csak a poharamat szorongatom. Bizonyos szemszögből nézve én voltam az, aki fogta magát és szó nélkül lelépett, de ez így nem teljesen igaz, mert én próbáltam vele beszélni, ő volt az, aki nem tudta, hogy mit mondjon. Valahol talán abban reménykedtem, hogy ez majd felébreszti, hogy ettől majd megtalálja a szavakat. Három hete volt gondolkodni rajta. Még mindig nincs semmi mondanivalója?
- Na mi a helyzet, hagyod, hogy szomjan haljak? - lép oda hozzánk Bryson vigyorogva. A hangját hallva összerezzenek. Közénk hajol, hogy elvegye a pultról az italát.
- Bocsi, kicsit leragadtam - felelem mosolyogva, de ahelyett, hogy szembe fordulnék vele, akaratlanul is Nemon marad a tekintetem. Bryson is méregeti egy kicsit, aztán mögém lép és átkarol, mintha csak a birtoklási vágyát akarná kifejezni.
- Nemo, ugye? Sokat hallottam már rólad - jegyzi meg, és az italába kortyol. Ha hallott is valamit, nem tőlem. A biliárdasztal felé sandítok. Talán Felicia pletykálta el neki a dolgokat a játék közben, mikor látták, hogy beszélgetünk.
Most én vagyok az, akinek nincs hová menekülnie, szóval a kelleténél gyorsabban húzom le a vodkanarancsom, hogy az alkohol tegye a dolgát és oldja kicsit a feszültségem. Egy pillanatra megszédülök, de attól nem kell tartanom, hogy leborulok erről a bosszantóan magas és kényelmetlen székről, amíg Bryson átölel. Ennél a helyzetnél valahogy a padló is hívogatóbbnak tűnik. Most igazán elnyelhetne a föld.
- Már vége is a játéknak? Hogy ment? - érdeklődöm, abban a reményben, hogy mindjárt indul vissza a biliárdhoz, és nem húzza tovább Nemo idegeit.

 | ⚶

I hope I never lose the bruises that you left behind

Fran & Nemo

Az volt ebben a helyzetben a legborzasztóbb, hogy három hét után is lépten-nyomon elfelejtettem, hogy vége. Nem úgy igazán, ténylegesen zárta ki a tudatom a tényt, hogy már nem vagyunk együtt, egyszerűen csak elfelejtett emlékezni rá, hogy ne keressem magam mellett reggel, hogy ne készítsek neki is egy bögre kávét, mikor magamnak főzök, vagy, hogy ne kiabáljak be az üres nappaliba, azt kérdezve, mit szeretne a pizzájára. Valahogy mindig csak a tett, a mondat, a gondolat után kattant a felismerés, hogy valami nem jó. És ez mindig ugyanolyan nagyot ütött, mint az első metaforikus pofon, vagy a dohányzóasztalon hagyott eljegyzési gyűrű látványa. Négy napba tellett, mire végül elraktam a hülye kis ékszert. Egész addig csak kerülgettem, mintha azzal, hogy hozzányúlok, én magam raknék pontot a történet végére, pedig tudtam, hogy Fran nem fog vádlón előugrani a kanapé mögül, mint aki erre a pillanatra várt. Végül aztán a gyűrű visszakerült a kis fekete dobozába, és az egészet száműztem az előszobaszekrény hátuljába, hogy még csak egy légtérbe se kelljen tartózkodnom vele huzamosabb ideig. Volt egy pillanat, mikor eljátszottam a gondolattal, hogy az egészet, dobozkástól, gyűrűstől, emlékestül, mindenestül kivágom a kukába, az utolsó mozdulat előtt valahogy mégis meginogtam. Semmi más nem maradt a lakásban, amit Frannie-hez köthettem volna, kellett valami, amihez ragaszkodhattam. Ez is pusztán azért ironikus, mert most, hogy teljes életnagyságban ücsörög mellettem a bárszéken, hirtelen mást sem szeretnék, csak mérföldekre menekülni előle.
A kijelentésére, miszerint Bryson csak egy haver, azért kis híján felhorkanok. Egy apró, szusszanásszerű reakció még így is kiszökik belőlem, az a fajta, ami egyértelmű üzenetként közvetíti a ki nem mondott szavakat: hát persze. A korallokra is végül csak azért nem teszek megjegyzést, mert hiába mondanám, hogy érdekes – mert amúgy az, tényleg az, bár főként csak azért, mert Ő mesél róluk – tudom, hogy az előbbi után minden szavamon úgyis csak a sértett gúny érződne. Akkor is, ha valójában órákig képes lennék hallgatni, ahogy Francine az imádnivaló lelkesedésével csupa olyan dologról csacsog, ami soha, senki más szájából nem lenne izgalmas. Az övéből az. Az övéből mindig, minden az. Ez egész addig fel sem tűnt, amíg hirtelen csönd nem lett nélküle a közös lakásunk falai között.
- Kedves tőled, hogy elhívtad – felelem végül, majd rögtön kortyolok egyet a sörömből, nehogy ez a négy szó végül kiszáradással fenyegessen. Vagy, talán csak az időt húzom a mozdulattal, hátha majd, így harminchárom év után csak úgy rájövök, hogyan kell normálisan beszélgetést kezdeményezni vagy fenntartani. Persze, nem lep meg, hogy nem leszek hirtelen okosabb, és megint Franre hárul a feladat, hogy megtörje a közénk feszülő kínos hallgatást. Egy részem szörnyen örül az elhangzott mondatnak, a másik, egy leheletnyivel talán nagyobbik viszont megint csak menekülne a beszélgetés kényszere elől.
- Nem hittem, hogy… - kezdek bele végül, de hiába tudom végre, mit szeretnék mondani, nem tudom befejezni a gondolatot. Egész addig a pontig, amíg félbe nem szakítanak, bármit megadnék, hogy egyetlen szót se kelljen szólnom, így viszont, hogy Bryson veszi el előlem a lehetőséget, az indokoltnál kicsit talán jobban felhúzom magam. Mert hiába jófej, és kedves és szerethető, a mondatának a kezdetét azért csak szörnyen zavarta az enyém közepe, és feltétlenül ezt a pillanatot kellett választania ahhoz, hogy megjelenjen és közbeszóljon. Szinte látom is körülötte a kéngőzt, mintha nem is a billiárdasztaltól sétált volna idáig, hanem a pokol legalsóbb bugyrából manifesztálódott volna, pusztán azért, hogy az én életem megkeserítse. Valószínűleg itt, ezután a gondolat után kellett volna rájönnöm, hogy a kelleténél már jóval többet ittam.
Dacosan kortyolok egy újabbat, csakazértis, majd még egyet és még egyet, amíg Bryson olyan kedélyesen vált néhány szót Frannie-vel, mintha én ott sem lennék. Aztán, mikor gondol egyet és méltóztatik észrevenni a létezésem, a lehető legrosszabb szöveggel áll elő, amit egy ilyen helyzetben mondani lehet.
- Igen? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel, tekintetem pedig Brysonról nyomban Franre vándorol. – Csupa jót, gondolom.
Fran nem néz rám, a billiárdasztal körülötti eseményeket vizslatja a vállam felett, én pedig fél füllel hallom, ahogy Felicia felnevet. Fél percre követem csak a tekintetét, de éppen elkapom, ahogy hátravetett fejjel kacag valamin a barátaink gyűrűjében, mert ezek szerint nem csak Bryson az egyetlen, aki vicces lehet ma este. Jó tudni. Szülinapos szalag van a vállán, és valaki, valahonnan szerzett neki egy műanyag koronát is, ami most kissé csálén virít a hajába tűzve. Amint szemkontaktust létesít velünk, egyből integetni is kezd, hogy menjünk – gyanítom, nem az én társaságomat hiányolja – és közben visszavágóért kiált. Ha Bryson épp nem a győzelméről mesélne nagyzolva, Felicia simán ellopná előle az est legidegesítőbb alakjának címét. Nem fair, tudom, hogy nem az, hisz az utóbbi ma épp ünnepel, az előbbi meg Fran feltett kérdésére válaszol, engem valahogy mégis zavar mindkettő.
Hallgatom egy darabig, ahogy Bryson azt ecseteli, milyen taktikával sikerült elvernie a fiúkat az asztalnál, és ha valójában nincs is dicsekvés a szavai mögött, én akkor is csak az önfényezést hallom. Bele is fintorgok a sörömbe, amiből mostanra már tényleg nem sok maradt. Remek.
- Bryson, megbocsátanál nekünk egy kicsit? – szakítom most félbe én a sikersztroit, mikor végül megunom a hangját. – Szeretnék egy kicsit kettesben beszélni Frannel, ha nem bánod.
De persze bánja. Látom az arcán, ahogy kikívánkozik belőle valami megjegyzés, ott van a nyelve hegyén, hiába tartja még magát. Vagy talán nem is akar mondani semmit, és ő tényleg nem egy rossz ember, csak én nagyítom fel vele kapcsolatban az összes indokolatlan és felesleges ellenszenvem. Akárhogy is, ő nem felel, csak kicsit szorosabbra fonja a karjait Fran dereka körül, mintha ezzel jogot formálhatna rá.
Összeszűkített szemmel méregetem még egy pillanatig, mielőtt folytatnám.
- Tíz perc, tényleg. Utána megy, és szurkol neked a következő győzelmedhez, én csak tíz percet kérek.
- Francine felnőtt nő, el tudja dönteni, hogy mit szeretne. Majd megyek, ha ő azt mondja, hogy menjek.
És hiába tudom, hogy igaza van, hiába vagyok maximálisan tisztában azzal, hogy Fran képes önállóan döntést hozni, bennem mégis eltörik valami. Mintha Bryson eddig kísérletezve pedzegette volna a türelmem utolsó húrját, azt figyelve, meddig feszítheti, mielőtt elpattanna. Hát eddig. Ez volt az a pont.
Lecsúszok a bárszékről és elé állok. Néhány centi magasságkülönbség van köztünk csupán, - az ő javára, természetesen, mert ebben is jobbnak kell lennie nálam –, így könnyedén a szemébe tudok nézni, ahogy a karjaimat összefonom a mellkasom előtt.
- Figyelj, ez a beszéltetés csak rám és a menyasszonyomra tartozik. Ha ő úgy érzi, meg kell osztania veled, hát majd megteszi utólag, de most kérlek, menj el, mert ehhez tényleg semmi közöd.  
Fel sem tűnik, mit mondok. Önkéntelenül csúszik ki a kifejezés a számon, és már túl késő ráharapni a nyelvemre, mikor észreveszem, hogy milyen hibásan fogalmaztam. Visszakozni viszont, pláne Bryson javára, eszembe sincs, így csak állok ott előtte, megingathatatlanul ragaszkodva a távozásához, és makacsul nem veszek tudomást arról, hogy ez az egész, amit elindítottam, mennyire nagyon rossz ötlet.

 | ⚶

And I'd hate to think you're better off without me

Nemo & Fran

Nagyjából úgy megy minden, ahogy vártam. Kínos small talk, még kínosabb hallgatás, miközben ott lóg a fejünk felett az a rengeteg kimondatlan érzés és gondolat, amit jó lenne kiadni magunkból, de még jobb lenne menekülni előlük. A menekülés azonban többé nem opció. Nemo ugyanolyan szűkszavú, mint amit megszoktam tőle, engem pedig ugyanúgy bosszant, mint eddig. Minden komoly jelentőséggel bíró beszélgetést nekem kell cipelnem a hátamon. Felesleges arra várnom, hogy majd ő kezdeményez. A hangom erőtlen, mikor végre megszólalok, de ennek a néhány halk szónak komoly jelentősége van, mert én tényleg azt hittem, hogy keresni fog, és egy pillanatra úgy érzem, hogy az életem múlik azon, Nemo mit felel. Még levegőt sem merek venni, annyira törékenynek érzem a pillanatot, miközben a válaszára várok, a magyarázatra, hogy miért engedett el ilyen könnyen. Bryson hirtelen felbukkanása végül azelőtt félbeszakítja, hogy bármit is kinyöghetne, nekem pedig hosszú pillanatokig visszhangzik a fejemben a kérdés, hogy mit, mit nem hitt, mielőtt oda tudnék figyelni rá. Rutinosan erőltetek mosolyt az arcomra, és a biliárd után érdeklődöm. A győzelmét ecsetelő részletes beszámoló azonban jóval hosszabbra nyúlik, mint amire igényt tartanék.
- ...Aztán az utolsó lövés azért volt érdekes, mert a lyuk meg a fekete között ott volt egy csíkos, szóval úgy kellett oldalról megcsavarnom, hogy… - eddig jut a mesélésben, mielőtt Nemo közbevágna. Az arcán átsuhanó megilletődöttségből ítélve Brysont elég kellemetlenül érinti a dolog, engem azonban ennél most sokkal inkább foglalkoztat az, hogy Nemo beszélni akar velem. Attól tartottam, hogy bármilyen bosszúsággal is tölti el a közbeszólás, talán örülni fog annak, hogy kibújhat a beszélgetés alól, és hogy talán még ki is használja a lehetőséget arra, hogy itt hagyjon. De nem, ő beszélni akar velem, és ebben már csak Bryson jelent akadályt, aki nem hajlandó ilyen egyszerűen átengedni a terepet. Én igazán értékelem Bryson figyelmességét, hogy rám akarja bízni a döntést, elvégre ő csak annyit lát a dologból, hogy az exem rám nyomult a bárpultnál, én pedig szemmel láthatóan kényelmetlenül érzem magam. Már éppen szóra nyitnám a szám, hogy biztosítsam róla, én is szeretném, hogy magunkra hagyjon, mert fontos lenne, hogy négyszemközt beszéljünk. Nemo azonban közel sem értékeli ennyire Bryson figyelmességét, ebben a pillanatban ugyanis látom az arcán, hogy elpattan benne valami. Szinte egyszerre mozdulok vele, hogy lekászálódjak a bárszékről, csakhogy fele olyan gyors sem vagyok, mint ő. A szoknyám valahova becsípődik, miközben fordulok, az ülés is előre-hátra billeg, szóval belekapaszkodom a pultba.
Az a nagy helyzet, hogy ideális esetben nem lenne ok a feszültségre, Brysonnak vennie kéne a lapot, hogy nekünk van most egy kis megbeszélnivalónk, Nemonak pedig nem kéne felhúznia magát azon, hogy valaki véletlenül érdeklődik irántam. A szituáció azonban semmilyen szempontból sem ideális, a feszültség pedig szinte tapintható a levegőben, ahogy Bryson a pultra löki a félig üres poharát és fenyegetően mered az elé lépő Nemora, szóval szükségét érzem, hogy azonnal közbelépjek. Mikor azonban végre sikeresen földet érek, szinte azonnal mozdulatlanná is dermedek, ahogy meghallom Nemo szájából a menyasszony szót. Olyasmi érzés, mint amikor az embert gyomorszájon vágják. Úgy tűnik, egy kicsit mind a hármunkat ledöbbenti a kijelentés, mert néhány pillanatig senki nem szól semmit.
- A menyasszonyod? - szökik végül a magasba Bryson szemöldöke. A szeme sarkából pillant rám megerősítésért. Magától értetődő módon már nem vagyok a menyasszonya. Nemo részéről csak nyelvbotlás volt a dolog, de nem javítja ki magát, én pedig ha akarnék, sem tudnék megszólalni. A választ, úgy tűnik, ennek ellenére is le tudja olvasni az arcomról, mert gúnyos mosolyra húzza a száját.
- Szerintem egy kicsit el vagy tévedve, haver - feleli végül kihívóan. Van egy olyan érzésem, hogy Nemonak nem tetszik a válasz, szóval ezt a pillanatot választom arra, hogy becsússzak közéjük.
- Adj nekünk 10 percet. Aztán csatlakozom hozzád a biliárdnál, oké? - teszem Bryson mellkasára a kezeimet, egyrészt hogy lenyugtassam, nagyobb részt azért, hogy Nemot védjem. Mert nincs joga így beszélni vele, és semmi köze a kapcsolatunkhoz.
- Fran, ha ez a fickó zaklat, akkor… - akadékoskodik tovább, mire én hevesen rázni kezdem a fejem.
- Nem, dehogy, szó sincs ilyesmiről. Megyek mindjárt én is - noszogatom az asztalok felé. Bryson nem tiltakozik tovább, hátrál pár lépést és közben hosszú, szúrós pillantást vet Nemora, mintha azt üzenné, hogy figyellek, vagy… még nem végeztünk. Hát én nagyon remélem, hogy végeztek, mert ennyi izgalom épp elég volt egy estére. Elkapom Felicia tekintetét, akin most először látok az önfeledt jókedv helyett valami zavart aggodalmat, szóval sietve intek neki, hogy minden okés. Emlékeztetem magamat rá, hogy ez most az ő napja, és nagyon nem kéne tönkretenni azzal, hogy jelenetet rendezünk.
- Jó ég, Nemo, semmi szükség nem volt rá, hogy ennyire felhúzd magad - sóhajtom fáradtan, miközben zaklatottan a hajamba túrok és megfordulok, hogy ismét szembe kerüljek vele. Arra inkább nem gondolok, hogy ha mások lennének a körülmények, mennyire vonzónak találnám, amikor ilyen határozottan tudja, hogy mit akar. (Engem.) Talán az idegesség, talán a lehúzott vodkanarancs, ami hirtelen a fejembe szállt, de elfog a rosszullét. Túl bizonytalannak érzem az egyensúlyérzékem ahhoz, hogy egyedül nekivágjak, szóval ha hagyja, akkor óvatosan a karjába kapaszkodva mászok vissza a székemre. A pultra könyökölök, megtámasztom a fejem és lehunyom a szemeim. Várok néhány pillanatot, hogy a körülöttem forgó világ a helyére billenjen. Mikor a pultos lány legközelebb erre jár, végül csak egy pohár vizet kérek tőle, hiába van a nyelvem hegyén a tequila. Ehhez a beszélgetéshez jobb lenne egy kicsit kijózanodni.
- Nem kell kiakadnod rá. Csak jót akar. Én kevertem hülye helyzetbe - motyogom magam elé Bryson védelmében. Közben megkapom a vizemet, és bár nagy a késztetés, hogy az egészet az égő arcomba öntsem, inkább egyszerűen csak belekortyolok.
- De azért örülök, hogy sikerült lerázni - teszem hozzá nagy sóhajjal, mert az igazság az, hogy bármennyire is bosszantó, de Nemonak felesleges féltékenynek lennie. Szívesebben vagyok most itt vele, mint bárki mással, legyen bármennyire is kínos a helyzet. Ettől függetlenül egyenlőre csak tíz háborítatlan perc jutott nekünk, szóval nem akarom az időt húzni.
- Mit akartál mondani? - kérdezem végül. Elszakítom a tekintetemet az összekaristolt pulttól, és az arcát figyelem, hogy azt is lássam, amit esetleg nem akar kimondani.

 | ⚶

I hope I never lose the bruises that you left behind

Fran & Nemo

Józanul soha nem hagytam volna senkinek, de legfőképp Brysonnak nem, hogy kiprovokáljon belőlem egy veszekedést, most viszont, a sokadik söröm, és a mellé elfogyasztott jónéhány vodka után már messze túl voltam az ítélőképességem határán. Ezen a ponton már nem volt opció, hogy türelmesen meghallgassam a teljességgel érdektelen biliárdsikereit, vagy, hogy ne akarjam lendületből beverni az orrát, mikor gúnyos mosollyal az arcán, a lehető leglekezelőbb hangsúllyal kísérve kiesik a száján, hogy haver.
Francine szerencsére még azelőtt közénk lép, hogy nekem esélyem lenne tényleg elveszíteni a fejem, a kezét pedig a másik mellkasára simítva igyekszik a lehető legtávolabb tartani minket egymástól. Nagyon próbálok nem többet belelátni a mozdulatba, de azért még így is megrándul a szám sarka. Ez természetesen Bryson figyelmét sem kerüli el, én meg, így a szalonspicc határán már esküdni mernék rá, hogy kárörvendve szélesebbre húzza azt a tenyérbemászóan önelégült vigyort az arcán. Szóvá ugyan nem teszi a dolgot, helyette csak gyanakodva méreget, még azután is, hogy Fran végtelen kedvességgel a hangjában biztosítja afelől, hogy nem zaklatom. Némi noszogatás árán végül távozni is hajlandó, bár a tekintetét azért készségesen rajtam felejti, mintha komolyan attól tartana, hogy esetleg eldurvulnak a dolgok, és közbe kell lépnie. Már épp készülnék ezen is mélységesen felbosszantani magam, mikor Francine ajkai között kiszökik egy fáradt sóhaj, ami amolyan józanító pofonként visszaránt a valóságba. A saját igazam bizonygatása közben fel sem tűnt, mennyire kellemetlen helyzetbe sodortam, a feldúlt mozdulat láttán viszont, amivel a hajtincsei közé túr, egyből bűntudatom támad.
- Nem húztam fel magam, csak… - dehogynem. – Mindegy, bocsánat.
Megadóan a magasba lendítem mindkét kezem, ahogy végre újra eszembe kerülünk egymással. Bryson jelenléte nélkül a haragom is egyből oldódni kezd, a helyét viszont nyomban át is veszi az aggodalmas homlokráncolás, mikor a fáradtság jelei mellett valami más is átfut Fran arcán. Automatikusan lépek közelebb és nyújtom felé az egyik karom, hogy meg tudjon kapaszkodni benne, amíg vissza felmászik a bárszékre. A másik eközben óvatosan a dereka köré fonódik, hogyha esetleg kibillenne az egyensúlyából, el tudjam kapni. Aztán valahogy ott is marad a csípője alatt, még bőven azután is, hogy a pultra könyökölve végül megtámasztja magát.
Eltelik néhány másodpercbe, míg csak állok ott mellette szótlanul, a tenyere közé rejtett arcát fürkészve, és végül a pultos feltűnése kell ahhoz, hogy az én agyam is utolérje az eseményeket.  
- Bizonyára – forgatom a szemeim a Bryson védelmében felhozott szavaira, mert az én figyelmem valahogy elkerülte az illetékes jószándéka. Nem, mintha jogom lenne szóvá tenni, hogy egy provokatív baromként viselkedett, mikor lényegében én kezdtem az egészet; rá is hagyom inkább Francine-re a dolgot.
Torokköszörülve húzom el a kezem a derekáról és lépek egyet hátra, éppen abban a pillanatban, ahogy a pultoslány illedelmes mosollyal az arcán Fran elé teszi a pohár vizet, majd érdeklődve felém pillant a saját rendelésemért. Bármennyire is csábít a lehetőség, hogy legyen valami előttem, amivel lefoglalhatom a szanaszét cikázó gondolataimat, végül lebeszélem magam egy újabb üveg sörről és csak megingatom a fejem. Már az előzőt sem kellett volna meginnom, sőt, valószínűleg az azelőttit sem, most meg, hogy már végképp nem tudok hová menekülni a beszélgetés elől, jobb ötletnek tűnik nem rontani tovább a helyzeten még több alkohollal.
- Nem hiszem, hogy sikerült lerázni, fogadok, hogy másodpercre pontosan komolyan veszi azt a tíz perces ígéretet, és újra itt lesz úgy… - a csuklómon lévő óra számlapjára pillantok, ahol a másodpercmutató épp túlhalad a hatoson. – hat és fél perc múlva.
Márpedig hat és fél perc nem valami sok idő, egyszerre mégis úgy tűnik, mintha soha nem akarna véget érni. Hiába próbálom értelmes mondatokká rendezni azt a sok mindent, amin három hete őrlődöm, a gondolatok csak nem akarnak a helyükre kerülni, végül aztán a csend olyan hosszúra nyúlik, hogy kénytelen vagyok megszólalni.
- Én csak... – kezdek bele tanácstalanul, ám ahogy Fran arcára terelődik a tekintetem, nyomban ki is hullik a fejemből minden, ami eddig ott örvénylett, és csak egyetlen dologra tudok fókuszálni. - Figyelj, biztos jól vagy?
Úgy hangzik, mintha terelném a témát, hátha megúszom ezt a beszélgetést - is -, ami még csak nem is teljesen valótlan állítás, egyedül az arcomon átfutó kétely árulkodik arról, hogy komoly a kérdés mögött rejlő minden aggodalom. Nem tudom, vajon feltűnik-e neki is, de most már őszintén nincs erőm még ezzel is foglalkozni.
- Ne menjünk ki egy kicsit? Lehet, jót tenne egy kis friss levegő.
Nem, mintha Brooklyn - vagy hát New York egésze, úgy általánosságban - híres lenne a friss levegőjéről, de hirtelen valahogy minden jobb opciónak tűnik, mint a zsűrzavaros kocsma bármelyik pontja. Meg hát, nem utolsó szempont az sem, hogy szörnyen szerettem volna az önjelölt testőrszolgálata gyanakvó tekintetén kívülre kerülni végre.
– Ez most amúgy sem a legalkalmas idő és hely beszélgetni, meg egyébként is ideje lenne indulnom, elég korán kelek holnap. - Szomorú, bocsánatkérő mosolyba húzom az ajkaim, ami a kifogás mivoltán ugyan nem segít, de jelen pillanatban ennyire futja. – Neked sem ártana lassan hazaindulni.
A tekintetem akaratlanul is a billiárdasztal irányába siklik, ahol nyomban bele is akad Bryson éberen figyelő szempárjába. Igyekszem a lehető legmélyebbre száműzni a gondolatot, hogy a „haza” Fran szótárában ma talán az ő lakását jelenti, de a belső kényszer ismét győzedelmeskedik a józanész felett, és a megjegyzés még azelőtt kicsúszik a számon, hogy átgondolhatnám, kivel is kötekszem éppen. - Már Bryson is biztos alig várja, hogy végre megszabaduljatok tőlem.

 | ⚶

And I'd hate to think you're better off without me

Nemo & Fran

Olyan természetesnek érződik a keze a derekamon, hogy mikor hátrébb lép, a hiánya élesebben tudatosul bennem, mint az, hogy egyáltalán ott volt. Mindent olyan tompán érzékelek, azt hiszem tényleg kicsit többet ittam, mint kellett volna. Az arcát fürkészem, miközben a válaszára várok. Végül mégiscsak kitér a kérdésem alól. Nagyon szeretnék dühös lenni miatta, de látom rajta, hogy tényleg aggódik. Olyan megbánóan, olyan aggodalmasan néz rám, hogy legszívesebben a nyakába borulnék és átölelném, hogy megnyugtassam, hogy biztonságban érezzem magam a karjai közt, és hogy olyan legyen minden, mint régen. Szerencsére még maradt bennem annyi józanság, hogy halványan azért sejtsem, ez egy nagyon rossz ötlet, és ezt a helyzetet nem lehet ilyen könnyen megoldani.
- Jól vagyok, tényleg - felelem végül valószínűleg nem túl meggyőzően, ujjaim görcsösen szorongatják az üvegpoharat. Lehet tényleg jót tenne egy kis friss levegő, de már a hat és fél percből sem maradt vissza túl sok, és nem akarom tovább húzni az időt. Aztán lassan ráébredek, hogy igazából nincs is mire várnom. Ha már Nemo egyszer ilyen határozottan kijelentette, hogy beszélni akar velem, azt hittem, hogy… hogy tényleg beszélni is fogunk, most azonban egyre inkább kételkedek benne, hogy ebből lesz bármi. Hamar jön a kifogás is, hogy neki lassan mennie kell, hogy ez nem a legjobb idő és hely. Ebben abszolút igaza van, egyikünk sincs olyan állapotban, hogy sorsdöntő kérdéseket vitassunk meg, nekem mégis keserűen összeszorul a mellkasom a mentegetőzést hallva.
A fejem automatikusan mozdul, hogy kövessem a tekintetét a biliárdasztalok felé, de félúton megtorpanok, elvégre Brysonnak nem kéne tudnia, hogy éppen róla beszélünk. Biztos nagyon várja, hogy Nemo kikerüljön a képből, de én nem akarok kettesben maradni vele.
- Azt hiszem, hogy egyikünk sem így tervezte ezt az estét... - jegyzem meg halkan, de azonnal elfog a bűntudat. Rosszul érzem magam, amiért hoztam magammal valakit, aki miatt Nemo féltékenykedhet, és rosszul érzem magam, amiért Brysonnak azt kell látnia, hogyan drámázok az exemmel, miközben én hívtam el őt, és rosszul érzem magam, mert ha nem is pont így terveztem, azért mégiscsak az én hülyeségem miatt alakultak így a dolgok, és igazán számíthattam volna rá, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Igazad van, ez most tényleg nem a legjobb hely és idő és… inkább hazamegyek én is, mielőtt tovább rontok a helyzeten - felelem kissé esetlenül és Nemoba kapaszkodva lekászálódom a bárszékről. A földre érve megtorpanok, még nem engedem el a kezét, ujjaim óvatosan kulcsolódnak az övéi köré. Mikor felnézek rá, olyan közel állunk egymáshoz, hogy a szívem vadul kezd verni. Ismerem az illatát, minden apró vonást az arcán, a bőrének érintését, és egy pillanatra újra emlékeztetnem kell rá magamat, hogy már nem az enyém. Már nem a vőlegényem, és semmi jogom nincs fogni a kezét. Zavartan húzom ki az ujjaimat az övéi közül, hogy aztán jobb híján idegesen tördelni kezdjem őket magam előtt, és lesütöm a szemeimet.
- Ha esetleg… ha tényleg szeretnél majd valamikor beszélni… - kezdek bele bizonytalanul, de aztán sikerül összeszednem a magabiztosságom. Úgy nézek fel rá, hogy ezúttal egyértelműen a tudtára adjam, részemről még nem végeztünk. - Majd hívj.  
Ellépek mellőle, vissza a kocsma forgatagába. Az a felhőtlen vidámság, ami a biliárdasztalnál fogad, hirtelen abszurdnak és idegennek hat. Azért megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra, mert nem akarom elrontani a bulit. Bryson hamar odatalál hozzám, én pedig már készülök rá, hogy sűrű bocsánatkérések közepette közöljem vele, hogy lassan haza indulnék, de majd ha kicsit józanabb leszek, beszélünk. Ő azonban megkér, hogy lépjek ki vele egy cigire a bár elé, és már karon is ragad, hogy a kijárat felé vezessen. Ahogy követem, akaratlanul is hátrafordulok, tekintetem Nemo után kutat. Nem tudom pontosan, hogy milyen szándékból, egyszerűen csak elfog valami rossz érzés, és történjen bármi, számomra ő marad a biztos pont. Néhány pillanat múlva azonban már odakint vagyunk és én egyedül maradok Brysonnal. Eltávolodunk a bár bejáratától és megállunk az egyik sarkon, ahová már alig ér el az utcai lámpa fénye, és az ajtó előtt ácsorgó társaság beszélgetése is csak halk morajlás. Itt aztán Bryson rágyújt. Felém kínálja a cigisdobozt, de én megrázom a fejem. Néhány pillanatig csak állunk szótlanul.
- Minden okés? - kérdezi végül, miközben kifújja a füstöt. Nem tudom, hogy Nemora gondol-e, vagy arra, hogy milyen bizonytalanul állok a lábamon. A válasz mindkét esetben nem, de én azért sűrűn bólogatok.
- Igen, persze - felelem. Aztán rájövök, hogy ennyivel nem úszom meg a dolgot. Szegénynek szépen tönkretettem az estéjét, és ez egyáltalán nem okés. Gonosz dolog volt visszaélni azzal, hogy érdeklődik irántam, és hiába volt részemről baráti ez a meghívás, mégiscsak hamis reményeket tápláltam benne. Nemo ingerültsége is rajta csattant, szóval tényleg tartoztam egy jó nagy bocsánatkéréssel.
- Ne haragudj, amiért ilyen helyzetbe kevertelek, nem volt fair, szóval tényleg… bocsi - teszem hát hozzá sietve őszinte megbánással a hangomban.
- Még jóvá tudod tenni - feleli erre Bryson egy vállrántással, én pedig kérdőn pillantok fel rá. A félig elszívott cigaretta a földön landol. Talán én adtam teljesen félreérthető jeleket, talán ő ivott jó pár pohárral többet a kelleténél, valószínűleg mindkettő. Mindenesetre Bryson elém lép, határozottan megragad és megcsókol. Mielőtt eszembe juthatna, hogy meneküljek, a hátam már a hideg falnak simul. Az alkohol hatása és a hirtelen sokk lelassítják a reakcióidőmet, szóval beletelik néhány pillanatba, mire odáig jutok, hogy végre jelezni tudjam, hogy én ezt nem akarom. Elfordítom a fejem, kezeim a mellkasának feszülnek, erre ő megtorpan és bizonytalanul elhátrál. Őszinte meglepettséggel mered rám.
- Bocs, én azt hittem, hogy… hogy te is... - mondja, nekem pedig fogalmam sincs, hogy mit feleljek, szóval csak nézek rá rémülten, levegő után kapkodva, tágra nyílt szemekkel. Először zavarban van, aztán dühös lesz.
- Hát persze, hogy nem! - nevet fel keserűen és bosszúsan megforgatja a szemeit.
- Hadd tippeljek, csak nem kavarsz még mindig az “exeddel”? Akkor meg mégis mi a faszért hívtál el? Nyugodtan kihagyhattok a hülye kis játékotokból! - vágja a fejemhez emelt hangon.

 | ⚶

I hope I never lose the bruises that you left behind

Fran & Nemo

Négy napnyi felhalmozott papírmunka és huszonegy órányi túlóra alá temettem a gondolatot, hogy milyen lesz majd a szakítás után először látni Frant. Nem akartam tervezni, nem akartam elképzelni, egyáltalán semmilyen formában nem akartam tudomást venni a lehetőségről, mert félő volt, ha megteszem, akkor végül el sem jövök ma este. Inkább maradok otthon, egészségtelen mélységig süllyedve az önsajnálatba, – megkockáztatva ezzel egy újabb, Nana-féle kiabálós pokoljárást – míg Francine élvezi az estéjét Brysonnal, Felicia meg a születésnapját, anélkül, hogy a kellős közepébe időzítenénk a hetek óta esedékes első találkozónk drámáját.
És őszintén, úgy mennyivel kényelmesebb lett volna mindenkinek.
Mert így viszont, előtte állva, az ujjaim közé kulcsolt ujjait szorongatva hirtelen megint minden annyira valós lesz, hogy nekem újfent elfogynak a szavaim. Egyszerre akarok mondani mindent és semmit, és biztosítani arról, hogy nem ő az, aki a helyzeten ront, és megígérni, hogy hívom. Végül aztán nem teszek semmit, csak elnyomom a kényszert, hogy utána kapjak, mikor kihúzza a kezét az enyémből, és szótlanul tűröm, hogy elsétáljon. Megint.
Őszintén, ezen a ponton már tényleg meg sem érdemlem a második esélyt.
Beletelik néhány pillanatba, de végül én is ellököm magam a pulttól, és az asztalainkhoz lépek. A kezem automatikusan a széktámlámra terített dzsekim felé indul, és ha Jackson nem pontosan ezt a pillanatot választaná arra, hogy felbukkanjon mellettem, valószínűleg minden további búcsúzkodás nélkül el is indulnék haza. De Jack ezt a pillanatot választja, és mielőtt még eltűnhetnék a szeme elől, megragadja a vállam.
- Jól vagy, haver? Minden rendben?
Válasz gyanánt ezredjére is csak bólintok, és ő ugyan még ezután is magyaráz valamit, az én figyelmem valahol a mondandója felénél az ajtó felé siklik. Épp mielőtt átlépné a küszöböt, a tekintetem beleakad Fran sötétbarna szempárjába, és onnantól kezdve, hogy Brysonnal együtt kilép az ajtón, már semmit nem hallok meg a sztoriból, amit épp nekem mesélnek.
Vele érkezett, evidens volt, hogy vele is fog távozni, tudtam én is, látni viszont… Látni egy másik férfi oldalán kilépni a bárból, egészen más kategória. Egy olyan, amire a legkevésbé sem voltam felkészülve. Minden józan gondolkodás, minden ésszerű döntéshozatali folyamat egyszerre megszűnt létezni, és nekem fogalmam sem volt arról, most mégis hogy kéne reagálnom, éreznem, vagy, hogy egyáltalán mit kéne csinálnom. Egyhelyben állva az agyam szüntelen azt hajtotta, hogy induljak utána, hogy az isten szerelmére, most az egyszer ne hagyjam elmenni, ám akárhányszor mozdultam volna, a lábaim gyökeret vertek a padlóban, és az a kis kétkedő hang azt kezdte búgni: hagyjam békén.

Jackson végül úgy dönt, velem tart hazafelé, úgyhogy egy viszonylag rövidre fogott búcsúzkodás után együtt lépünk ki az utcára. Míg ő szüntelen azt az egy darab biliárd játszmát emlegeti, amiben sikerült elvernie Brysont – közben készségesen egyikünk sem beszél az összes többiről, amiben viszont nem – az én gondolataim továbbra is teljesen másfelé járnak. Egész addig fel sem tűnik, mennyire felelőtlenül nagyon kizártam a külvilágot, míg Jack fel nem hördül mellettem. Nem kiabál ugyan, de határozottan abba a fenyegető tónusba emeli a hangját, amit kivétel nélkül akkor használ, mikor hatósági személyként dobálja az utasításait egy tetthelyen.
A tekintetem a pillanat törtrésze alatt követi az övét, és nyomban meg is állapodik Bryson és Fran kettősén. Először fel sem merül bennem, hogy valami baj lenne, Jack viszont olyan határozott lendülettel lép oda hozzájuk, mintha arra készülne, hogy bilinccsel a kezében elkezdi a jogaikat sorolni, és erre azért már az én érzékeim is riadót fújnak.
- Hé-hé-hé, nyugalom, haver! Közterületen vagyunk, ne emeld fel a hangod, mert feljelentenek csendháborításért – utasítja Brysont, közben köröz párat a mutatóujjával a környező lakóépületek felé mutatva, én meg segítőkészen nem jegyzem meg, hogy ez még mindig New York, szóval, ha meg is hallja bárki, akkor sem fog senki rendőrt hívni rájuk némi utcai kiabálás miatt.
Bryon tekintete Jackson arcáról egyenesen az enyémre vándorol, és bár nekem egy szó sem hagyta el a számat, a vádló megjegyzését azért felém intézi.
- És megint te… – közli szárazon, aminek hála úgy érzem magam, mintha egy romantikus komédia filmkockáin lennénk épp, és az, hogy történetesen pont belefutottam a vitájukba, az előre megírt, kedves és szerethető véletlene lenne csak a forgatókönyvnek. Mivel ma már egyszer megvádolt zaklatással, szinte várom, hogy ezen felbuzdulva megtegye megint.
Aztán persze nem teszi meg, nekem meg nem áll szándékomban mentegetőzni azért, hogy történetesen ebbe az irányba lakom, úgyhogy azon túl, hogy tüntetőleg összefonom a mellkasom előtt a karjaim, nem történik semmi. Ez Jacksont kezdi el a legjobban zavarni, aki így finom tolakodással beférkőzik kettőnk közé, nehogy véletlenül tettlegességig fajuljon a nonverbális szócsatánk.
- Oooooké, mi lenne, ha mindenki venne egy nagy levegőt? – egyikünk részéről sem érkezik további reakció, de nincs is rá szükség. Maga a tény, hogy Jack képes felnőtt módjára viselkedni, elég sokkolóan józanító ahhoz, hogy félretegyem a sértett önérzetem, és pusztán elméleti szintre korlátozzam az esetleges testi sértés lehetőségét. Bryson is ugyanígy tesz, és ahelyett, hogy tovább provokálna, csak – már-már megadóan – széttárja a karját.
- Jó, nekem erre tényleg nincs szükségem – morran ingerülten, majd Fran felé fordulva folytatja – Ha legközelebb szórakozni akarsz, akkor tegyél egy szívességet, és engem hagyj ki belőle.
Majd ezzel minden további ránk pazarolt köszönés nélkül zsebre vágja a kezeit és otthagy minket a járdán, hármasban. Jackson még azelőtt dönt úgy, hogy követi a példáját, hogy nekem lehetőségem lenne egyáltalán bármiféle választ kipréselni magamból.
- Azt hiszem, az én jelenlétem is indokolatlan itt a továbbiakban – ismer már annyira, hogy tudja, a lerázós szövegeit nem szoktam szó nélkül hagyni, így gyorsan elejét is veszi a tiltakozásomnak, és csak vigyorogva megveregeti a vállam. – Bele se kezdj, nem akarom hallani. Fran, nagyon csinos voltál ma este, örülök, hogy láttalak. Most pedig, ha megbocsátotok, hét perc múlva megy egy metró, amit igazán jó lenne elérni.
Ezzel pedig néhány másodperc leforgása alatt ismét kettesben maradunk Francine-nel, ott az utca sarkán, a közterületes lámpák tompa fényében. Hiába vagyunk távol a szórakozóhely zajától, a csend most valahogy abszolút nincs hasznomra abban, hogy összeszedjem a gondolataim, így meg csak a fáradtság és az az elnyomott frusztráció marad, amit Bryson hagyott maga után. Úgy döntök, egyelőre az utóbbiba kapaszkodom.
- Még jó, hogy Bryson ilyen jófej – morgom végül bosszúsan, csak, hogy legyen vége ennek az idegörlő feszültségnek, és történjen végre valami. – Jézusom, Fran, komolyan? Ha tovább akarsz lépni, hát tessék, minden jogod megvan hozzá, de ha csak az volt a célod, hogy engem bosszants, akkor legközelebb valaki normálisat szedj össze, jó?
Nem, mintha szakértője lennék a normális viselkedésnek.
Ingerülten sóhajtva bogozom ki a karajaim, és szánok végig mindkét kezemmel az arcomon. Szörnyen nagy a kísértés, hogy az ujjaim mögé bújjak, el Francine hatalmas barna szempárja elől, végül aztán mégiscsak emlékeztetem magam, hogy felnőttek vagyunk, és talán ideje lenne elkezdeni úgy is viselkedni.
- Jól vagy? Nem… Nem csinált semmit, ugye?

 | ⚶

And I'd hate to think you're better off without me

Nemo & Fran

Ritkán fordul elő, hogy a torkomon akad a szó, amikor épp vitába kéne szállnom. A megszeppentségemet az alkoholra fogom, meg a hirtelen sokkra, meg az egyébként is megtépázott idegeimre. Tényleg nem volt szép dolog belerángatnom Brysont ebbe az egészbe, de ez akkor sem jogosítja fel rá, hogy így beszéljen velem, hiszen még bocsánatot is kértem az előbb. Minden bizonnyal jól meg is mondanám neki a magamét, ha Jackson nem avatkozna közbe. Vagy csak állnék tovább bambán. Ezt már sosem tudjuk meg, a következő percben ugyanis Jack előtűnik a semmiből, és innentől már csak megfigyelője vagyok az eseményeknek. Egy kívülálló. Utálom azt érezni, hogy a dolgok csak úgy történnek körülöttem, és nekem nincs hatalmam felettük, de most valahogy nem találom a hangom. Talán egyébként is csak olaj lenne a tűzre, bármit is mondanék, és ismét felém irányulna minden feszültség, nekem pedig kényelmesebb kikerülnöm a figyelem középpontjából. Szerettem volna, ha ez a nézeteltérés köztünk marad Brysonnal, ha lett volna lehetőségem kiállni magamért és megbeszélni vele a dolgokat. Részben azért hálás is vagyok a közbeavatkozásért, mert nem biztos, hogy jelen állapotomban, a józan ítélőképességem híján sikerült volna megfelelően kezelni ezt a konfliktust.
Nemot figyelem, aki úgy áll Bryson előtt keresztbe font karral, mintha egyszerűen csak erre tévedt volna, és várja, hogy mikor állnak arrébb az útjából. Szokás szerint nincs semmi mondanivalója, de azt hiszem, ezért most nem hibáztathatom, fogalmam sincs, hogy minek kéne még elhangoznia. Végül Bryson még egyszer utoljára a fejemhez vágja, hogy legközelebb hagyjam ki a szórakozásomból, én meg csak nézem összeszorult mellkassal, ahogy hátat fordít és visszaindul a bárba. Legalább még azelőtt távozott, hogy tovább fajult volna a helyzet. Most biztosan éreznék egy kis megkönnyebbülést, ha nem telepedne rám mindent elsöprő erővel a bűntudat, a szorongás, meg az undor.
- Köszi, Jack, én is örültem - kapom vissza zavartan a tekintetem Jacksonra, mikor ő is indulni készül, és egy halvány, rövid életű mosolyra még telik tőlem. Aztán egyedül maradok Nemoval. A ránk boruló csend fojtogató, de akkor sem érzem magam jobban, mikor végül megszólal. Egyáltalán nem hiányzik most a számon kérése. Ha az lett volna a célom, hogy felbosszantsam, most bizonyára elégedett lennék, ugyanis ez szemmel láthatóan sikerült. De nem vagyok elégedett.
- Nem, képzeld nem ez volt a célom - felelem hasonló morcossággal. Erre viszont jogosan merül fel a kérdés, hogy ha nem ez, akkor mégis mi.
- Nem is volt semmiféle cél. Egyszerűen csak… nem akartam egyedül jönni - folytatom végül a legegyszerűbb magyarázattal, ami többnyire igaz is. Elvégre egyáltalán nem gondoltam túl a dolgot. Nyilvánvalóan rettegtem attól, hogy milyen lesz három hét után újra találkozni Nemoval. És nyilvánvalóan azt hittem, hogy ad majd valamiféle magabiztosságot, ha nem egyedül jövök. Azt szerettem volna, hogy Nemo lássa, hogy igenis vannak, akik érdeklődnek irántam. Nem felbosszantani akartam, hanem egy kicsit… felrázni, vagy nem is tudom. Aztán mindenki mindent félreértett, én meg csak annyit értem el, hogy sikerült még több feszültséget generálnom egy amúgy is feszült helyzetben.
- Nem történt semmi komoly - felelem végül a kérdését hallva, mégis ösztönösen átölelem magam és zavartan lesütöm a szemeim. Végigsimítok a karomon ott, ahol Bryson megragadott, mikor a falhoz lökött, és végigfut rajtam a borzongás. Tényleg nem történt semmi komoly, de én egyáltalán nem akartam, hogy hozzám érjen. Vadul háborog a gyomrom az emlékre. Nem akarok mást, csak hazaérni. Csakhogy az otthon már nem azt jelenti számomra, mint régen. Nem is igazán jelent semmit, mióta kiköltöztem. Biztonságra vágyom, négy fal melegére, egy puha ágyra. Minden olyan távolinak tűnik.
Hátam a nyirkos falhoz simul, ismét megborzongok, ahogy a hideg lassan a ruhámba ivódik. Fázom, de nem merek mozdulni. Ha ellépnék a faltól, akaratlanul is Nemo felé indulnék. Úgy ölelném át, hogy közben a dzsekije alá bújok. Felszisszenne, ahogy hideg ujjaimmal a hátához érek, de azért hagyná, hogy a karjai közt megmelegedjek. Kár, hogy a dolgok már nem ilyen egyszerűek. Én pedig emlékeztetem magamat arra, hogy most épp nagyon haragszom rá.
- Különben is, miért érdekel ennyire, hogy kivel vagyok? Ha nem lettél volna ilyen feszült, ha nem provokálod Brysont, talán nem fajul így el a helyzet! - vágom hozzá bosszúsan, mert már három hete csak gyűlik bennem a feszültség, és nem bírom tovább ezt az egyhelyben toporgást. Nem Brysont próbálom mentegetni, Bryson elmehet a francba, és még csak nem is gondolom, hogy jogos Nemora hárítanom a felelősséget. Arról nem is beszélve, hogy végső soron úgy reagált, ahogy szerettem volna, hogy reagáljon, hiszen morcos volt és féltékeny és különös mód határozott, amikor Brysont kellett lerázni. Kár, hogy aztán nem tudott semmit kezdeni a helyzettel.
- Azzal kezdődött az egész, hogy közölted, hogy beszélni akarsz velem. - A menyasszonyommal. Ezt mondta, és az emlékre megint csavarodik egyet a gyomrom. Ha ez egy kicsit előbb eszébe jut, akkor nem kellett volna Felicia szülinapjára időzítenünk ezt az egészet. Nem értem, hogy miért nem keresett. Annyi minden van, amit nem értek.
Végül csak ellököm magamat a faltól és felé lépek, olyan közel hozzá, hogy hátra kell vetnem a fejem, hogy felnézhessek rá.
- Hát beszéljünk - mondom halk kétségbeeséssel a hangomban és kérlelő szemekkel fürkészem az arcát.

 | ⚶

I hope I never lose the bruises that you left behind

Fran & Nemo

Olyan szürreális volt az egész, olyan elmondhatatlanul, kényelmetlenül abszurd; kiabálni akartam, dühöngeni, valakin levezetni ezt a rengeteg feszültséget, ami hetek óta halmozódott már, de hiába próbáltam a fejéhez vágni bármit is, megint idő előtt elfogytak a szavaim. Pedig annyi minden volt, amit mondani akartam, egyszerűen csak nem tudtam, hogyan. Mintha a beszéd valami elsajátíthatatlan tudományág lett volna, és én mindegy mennyire próbálkoztam, nem tudtam megtanulni.
Úgyhogy inkább ráhagytam. Megint.
- Szóval ez is az én hibám, igaz? – forgatom meg bosszúsan a szemeim a nekem szegezett vádaskodás hallatán, és bár nem mondhatnám, hogy egy részem nem ért vele egyet a kifogásolható viselkedésemet illetően, az biztos, hogy Bryson javára nem adok neki igazat. – Hát nagyon sajnálom, hogy elrontottam az estédet, legközelebb majd…
Befejezetlenül marad a gondolat, mert most először gondolok bele úgy igazán abba, hogy lesz legközelebb. Hogy valószínűleg még több tucatszor mosódnak majd össze a baráti társaságaink, és vár rám még egy halom másik alkalom, – szülinap, eljegyzés vagy csak egy egyszerű péntek este –, amire Francine nem egyedül jön majd. Mindig lesz egy Bryson, és bármennyire is szeretnék, nem támadhatok neki az összesnek. Joga volt továbblépni, ha akart, bár jelen esetben nem igazán volt egyértelmű számomra, hogy akkor végülis mit akar. Nem, mintha hibáztathattam volna érte, én sem igazán tudtam, hogy én mit szeretnék.
- Nem – csóválom meg végül a fejem néhány másodperc hallgatás után, remélve, hogy a mozdulattal együtt a gondolataim is visszarendeződnek a megszokott, lineáris síkjukra, és talán végre átlátom őket. – Nem fogok a kapcsolatunkról beszélgetni az utcán.
Egy részem, mintázva az ő mozdulatát, előre akar lépni, közelebb hozzá, át azon a láthatatlan határon, amit magunk köré húztunk, de tudom, hogyha akár csak megmozdulnék, kicsúszna a kezem közül az irányítás. Még ennél is jobban.
Eszembe jut Nana ostoba hasonlata arról, hogy az emberek sók és borsok, aminek továbbra sem láttam semmi értelmét, de akkor este oda lyukadt ki az inkoherens zagyválása, hogy nekem kell keresnem Frant, nem pedig fordítva, és ebben igazat kellett adnom neki. Mikor végre küszöbön kívülre került, megígértem – nem neki, magamnak –, hogy hallgatok rá, és felhívom Francine-t.
Aztán nem hívtam fel.
Még csak egy üzenetet sem írtam neki, csak hagytam gyötrelmes lassúsággal múlni a napokat, és úgy tettem, mintha nem érezném jogosnak, hogy én tegyem meg az első lépést. Pedig az igazság az, hogy egyszerűen csak nem értettem, miért akarná, hogy keressem, és hiába reméltem, hogy Nanának majd erre a kérdésre is lesz egy ködös, de nyomokban hasznos válasza, nem volt. És most, hetekkel később itt voltunk, és nekem bűntudatom volt, amiért semmit nem tettem. Sem akkor, sem jelenleg.  
- Nézd, igazad van. Keresnem kellett volna, és sajnálom, hogy nem tettem meg, de ez most… - körbenézek az utcán, és hirtelen úgy érzem, mindenki minket bámul, holott egyetlen tekintet sem vetül ránk. Ez emberek tudomást sem véve a létezésünkről haladnak el mellettünk a járdán, és még a taxisofőrt sem különösebben érdekeljük, aki percek óta nyomkodja a telefonját az egyik utcalámpa fénye alatt parkolva. A világ egyszerűen csak zajlott körülöttünk, és nekem fogalmam sem volt róla, hogyan haladjak tovább vele. Az én világom mintha megállt volna abban a pillanatban, hogy Fran eltűnt belőle. – Ez most nem a megfelelő hely és idő. Tudom, én mondtam, hogy beszélni akarok, és tényleg akarok, hidd el, de nem így.
Teszek egy óvatos lépést hátra, hátha akkor egy kicsit könnyebb lesz ez az egész. Úgy látszik, három hét nem volt elég megérteni, hogy a fizikai távolság nem old meg semmit. A kabátom zsebébe süllyesztem a kezeim, hogy még véletlenül se tegyek semmi meggondolatlant. Abból bőven elég volt mára.
- Menj haza. Kérlek. Holnap felhívlak, megígérem – bocsánatkérő tekintettel nézek rá, remélve, hogy ő is belátja, elég kárt okoztam ma már ahhoz, hogy ezt most ne folytassuk tovább.
Nem a legjobb ötlet ismét elmenekülni a beszélgetés elől, de szerencsére azt már mindketten tudjuk: nem a jó ötletekről vagyok híres.  

 | ⚶