Jennifer (gyerekkori legjobb barát): Layla? Ő szuper. Mindig megvédett a nagyobbakkal szemben, akik kipécéztek maguknak a suli kezdete óta. Először őt is próbálták piszkálni, de sziklaszilárd maradt. Hamar rájöttek, hogy nem érdemes belekötni, így az én iskolás éveim is sokkal nyugodtabban teltek. Az évek során elsodródtunk, de ha valakire garantáltan lehet számítani, akkor az ő.

Mikey (sokszor idegesítő öcskös): Nekem van a legmenőbb nővérem a világon. Jó, párszor péppé vert kiskorunkban, de azért, mert... lássuk be, rohadt bosszantó tudok lenni. De ezt neki ne áruljátok el, jó? Sem ezt, sem a dicsérő szavakat. Meg kell őriznem a rólam kialakított képet. Amennyire én kb. leszarok mindent, ő éppen annyira patent a dolgokban, az életfelfogása is totál más. Én sodródom, ő meg még a naptárához is naptárat vezet. Azt említettem már, hogy frenetikus, ahogy képes baltaarccal benyögni valami cinikus szöveget, és pont kurvára, bocs... szóval rohadtul nem jössz rá, hogy komolyan beszél-e vagy csak húzza az agyad. Áh, ez a nő nagyon penge. Jó, ennyi, elegendő fényezést kapott tőlem erre az évre, de még a következőre is.

Mary (elhidegült anya): Amikor Mike szólt, hogy a nővére rendőrnek áll, mintha belém vágtak volna egy kést. Azt mindig mondogatta, hogy ez a munka érdekli, kislánykora óta, de azt hittem, majd kinövi. Persze-persze, nyilván aggódtam is érte, hiába volt világéletében önálló, magabiztos és önazonos. De sokkal inkább az apja múltja miatt nem tudom ezt megbocsátani Layla-nak. Biztos az is közrejátszott abban, hogy erre a pályára ment, hogy az apját többször is leültették az évek alatt. Biztos munkálkodott benne a bizonyítási és talán a felsőbbrendűségi vágy. Layla jobbnak tartja magát mindenkinél, ez tény. Miért nem érti meg, hogy az apja csak a legjobb életet akarta biztosítani nekünk? És ha megölt valakit, akkor mi van?! Így is egész életében börtönben lesz, ez nem elég a nagyságos kisasszonynak?

Vince (tanár az akadémián): Hunter nem az a típus, aki bármikor feladná. És olyan teherbírása van, ami ritka. Tudtam is, hogy ő sokra fogja vinni. Nagyon koncentrált, alapos, és nyugodtan rá merheti bízni az életét bárki. Ha valaki, Hunter fedezni fogja. Hallottam az... incidensről, és őszintén sajnálom. De nem, a munkája minőségére az sem lenne negatív hatással, ha megnyílna alattunk a föld. Ő akkor is, tűzön-vízen át hajtana.

Sam (a rendőrakadémia óta legjobb barát): Szegény Layla-t nagyon megviseli, hogy az anyja ennyire elutasító vele már hosszú évek óta. Persze nem mutatja, annál őt keményebb fából faragták, de belül biztos fáj neki. Miféle felsőbbrendűség? Ez honnan jött? Nem, dehogy. Persze, bizonyítási vágy van benne, de sokkal inkább önmaga felé. Hogy igenis bármit képes legyen megoldani, a munkájában 100%-ot hozni, és ha kitűz maga elé egy célt, abban nem szeretne elbukni. De soha, semmilyen körülmények között nem néz le senkit. Persze szigorú az újonc zsarukkal, de ennek is megvan az oka. Ő így tanít. És persze rendőrnek lenni nem játék, ő pedig erre próbálja nevelni a zöldfülűeket. Marha jó módszer szerintem. Ez a nő egy zseni, bár néha tényleg aggasztó, ahogy magába rejti a fájdalmait. Az anyja elutasítása még hagyján, na de a férje halála... ő is... egy volt közülünk. Konkrétan a társam volt... erről nehéz beszélnem. Ha nekem ennyire fáj még 5 évvel a halála után is, akkor bele sem merek gondolni, min megy át Layla. Na meg... ahogy a mondás is tartja, csőstül jön a baj, hiszen ott volt az a másik tragédia is, szinte egy időben ezzel...

- Sajnálom, mi mindent megtettünk, de a férje sajnos elhunyt... - Zúg a fejem. Olyan sok itt a fény. Más nem is hunyorog, ezek szerint őket nem zavarja, hogy alig lehet látni, sőt körülöttem mindenki engem bámul. Az orvos mondott valamit? Távolról szól a hangja, nem értem tisztán. Annyira szeretnék leülni, miért nincs itt egy rohadt szék?! Amikor a hozzátartozókkal közölnek híreket, mindig minden sorozatban szokott lenni szék, ahova le tudnak rogyni. Itt ebben a nyomorult kócerájban meg... ó, de... itt egy szék. Sam vezet oda. Én azt hiszem, az elmúlt percekben nem is pislogtam. Fáj a szemem. Mikor lettünk ennyien? Eddig is ilyen sok ember volt körülöttem? Itt van szinte az egész őrs. Valaki teát nyom a kezembe. Milyen kellemes illata van. Erre most kiesik a kezemből. Hogy lehetek ilyen ügyetlen? Robotmódjára hajolok le, hogy a kezemben összegyűrt könnyáztatta zsebkendőkkel töröljem fel, mire valaki megállít és elvégzi helyettem a feladatot. Nyilván nem vagyok magamnál, ha még erre sem vagyok használható. Ez a monoton stagnálás annyira nem jellemző rám. Biztos körülöttem néhány kolléga csodálkozik, mennyire hasznavehetetlen vagyok. Vagy pont nem ezzel vannak elfoglalva, és eszük ágában sem lenne a szememre vetni. Bár én megteszem helyettük is. Gyerünk Layla, ne légy ennyire szerencsétlen. Henry... ő elment, fogd fel, szívd fel magad és lépj tovább! Miért ilyen nehéz még a lélegzés is?


Három hete halt meg a férjem, és megint itt vagyok a kórházban. A golyó simán átment rajtam, nem ért létfontosságú szervet. Dolgozni akarok. A főnököm szerint így is túl korán mentem vissza, és szerinte a pszichológusnak is csupán azt mondtam, amit hallani akart, hogy engedélyezze a terepmunkát. Pedig jól tudhatná, hogy ez nem így működik. Az agyturkászok átlátnak rajtunk. Ezért is voltam egyszerűen őszinte. Elmondtam, hogy megőrülök otthon a négy fal között abban a halotti csendben. Henry sem akarná, hogy lábat lógatva tovább zokogjak az elcsesződött életemen, az ő mérhetetlen hiányán. A halála napjára alig emlékszem, kb. másnap fogtam fel, utána 2-3 napon keresztül csak bőgtem. Kész, kijött, most már elég volt az önsajnálatból. A pszichológus szerint is rendben vagyok, nem ezért lőttek meg. Jó, ennyi, látom a felettesemen, hogy ő ezt mennyire nem így látja. Tessék, most az orvossal együtt bejön a kórterembe, hogy alaposan megdorgáljon. Nehogy azt higgye, hogy nem merem neki megmondani, hogy nekem már van egy apám, de ha a börtöntöltelék spermaadóra nem hallgatok, akkor aztán biztos nem az önjelölt apapótlék lesz az, akitől elfogadom az életemre vonatkozó kritikát.
- Jó, essünk túl rajta, aztán hadd menjek vissza dolgozni, rendben? Már megfigyeltek, picit össze is foldoztak, ideje hagyni, hogy végezzem a munkámat, ha már a doktor úrnak sikerült. - Mutatok az oldalamra, ami szépen át lett kötözve. - Falfehérek mindketten. Még jó, hogy kórházban vagyunk, ne szóljak valakinek? Vagy Dr. Keene el tudja látni önmagát is? - Próbálom mosollyal oldani a feszültséget, elég kevés sikerrel.
- Hunter... én kértem az orvost, hogy hadd legyek itt... nem kéne egyedül lennie éppen most.
- Ms. Hunter, a magzata többé már nem életképes. Nagyon sajnálom. - Jaj, ne... már megint ez a fejzúgás, a szédülés.
- Várjunk, mi? Én gyereket várok? - Értetlenkedő szemöldökráncolás mindkettejük részéről, mozog a szájuk, de nem értem. Azt hiszem, az sem lenne megoldás, ha rájuk üvöltenék, hogy beszéljenek lassabban, mert eleve lassítva érzékelem a külvilágot körülöttem. És olyan homályos minden. Pont, mint Henry halálakor. Sam. Ő mikor érkezett meg? Most meg sírva átölel. Hát persze, hiszen gyereket várok. Várjunk csak, nem... múlt időben. Már ez is csak kósza emlék lesz. Mint a boldogságom Henryvel. Ez a baba, akiről még csak nem is tudtam, ő volt az utolsó kapocs a szerelmünkhöz. Az utolsó darabka belőle, kettőnkből. Szerethetek valakit ennyire, ha még csak nem is ismerhettem meg? Hogy fájhat ilyen iszonyatosan valakinek az elvesztése, akit még ultrahangképen sem láttam soha? Ez az én hibám. Miattam halt meg a kisbabám...


5 év. Mondanám, hogy csak úgy szalad az idő, amikor két irgalmatlanul nagy tragédia után az élet úgy gondolja, halad tovább a maga hétköznapi medrében, de az bizony hazugság lenne. Ólomsúlyként cipelem magammal azt a két óriási veszteséget, egy életen át ott marad bennem az űr. A munka segít, egyfajta terápia. Az újoncokhoz kötélidegzet kell, annyi szent. Bár töredelmesen be kell ismernem legalább önmagam előtt, hogy engem roppantmód szórakoztat, ahogy vért izzadnak, ha mellém kerülnek, és a tekintetükből mindig az olvasható ki, hogy bár némán, de kb. az életükért rimánkodnak. Ez mókás tud lenni, noha valamilyen szinten ijesztő is. Bizonyára van egy mélyen gyökerező szadista énem. Most azt hiszem, meg kéne riadnom ettől az aprócska felfedezéstől, de... ez talán a legérdekesebb dolog bennem, szóval inkább csak lelki kezeimmel átölelem a felismerést.
- Hoppácska, most mit hagytunk el? - Kicsit lehet, túltolom a sejtelmesen cinikus hanghordozást. A mellettem vezető frissen a rendőrakadémiáról kikerült zsaru úgy néz a visszapillantóba, mintha az élete múlna rajta. - Ne remegjen, újonc. Ha van rá mód, nem így és főleg nem magával egy kocsiban szeretnék meghalni. Ha kinyiffan, azt ne mellettem tegye, árt a renomémnak. Ellenben lehet, nem ártana visszafordulni, mert azt az italboltot éppen most pakolják ki. - Látszott, hogy akkor sem fejtené meg a találós kérdésemet, ha egész nap szónokolnék neki. Sőt félek, hogy ezen a ponton már a hangom az, ami megrémíti és belefojtja a szavaknak még a gondolatát is. Na jó, be kell ismernem, ez a járőrözés kicsit azért hiányozni fog. A karrieremnek jót tesz, hogy nyomozó leszek, de azt hiszem, nem bánnám, ha még a jövőben olykor bele kéne ugranom a szolgálati öltözetembe és járni az utakat. Ha már a magánéletemben az elmúlt hosszú évek alatt semmi örömöm nem volt, örülök, hogy a munkám ezt ellensúlyozza. Ha valamiért, ezért őszintén hálás lehetek.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Örültem annak, hogy a jellemed leírásához ezt a megoldást választottad, hiszen legtöbbször a környezetünkben élők azok akik véleményt formálnak rólunk. Egyes emberekkel közelebbi kapcsolatot ápolunk, így egy más oldalunkat látják és olyanok is akadnak, akik ebből kevesebbet érzékelnek. Minél több ismeretség, annál több felfedezés melynek a nap végén csak te biztosíthatod az igazságalapját.
Az életed közel sem alakult egyszerűen. A veszteségek a nyomodban jártak és minden döntésedet befolyásolták. Kezdve édesapád helyzetével, amit aztán édesanyád ridegsége követett. Már ezek önmagában nyomot hagynak az ember jellemén, de neked még el kellett szenvedned a férjed és a gyermeked elvesztését is. Ezek után közel sem csodálkozom, hogy a munkád élvez prioritást, mert annak keretei között legalább van lehetőséged háttérbe száműzni a téged kísérő nyomasztó érzéseket. Ebbe viszont a maximumot hozod, amik végül hoznak némi örömforrást és sikerélményt az életedbe. Remélem idővel több jót is hoz magával a jövőd, hiszen megérdemled a boldogságot a sok rossz után.
Tetszett a karaktered és ahogyan megírtad, a folytatáshoz pedig kívánok neked sok játékot.   Köszönöm, hogy olvashattalak.
Mellesleg imádom a PB választásodat!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!