Igazán elgondolkodtató, hogy az esik-e rosszabbul, hogy ennyire jó kislánynak tart vagy az, hogy ez valóban így van. Sosem gondoltam ebbe ennyire mélyen bele, persze soha nem is volt rá okom. Próbáltam elzárni magamtól ezeknek a gondolatoknak a tömkelegét mert félő volt, hogy akkor teljesen fókuszt vesztek és rájövök arra, hogy az életemet apám élte helyettem. De amióta egyedül éltem és önállósodtam azóta sokszor ült a vállamra az ördög és kántálta azt, hogy engedjem el a gyeplőt. Sosem tettem. Azt hiszem azért mert ez volt az egyetlen olyan dolog amibe kapaszkodni tudtam, ami az enyém volt, amitől önmagamnak éreztem magamat még úgy is, hogy tudtam ez nem az önmagam által írt jellem hanem az amit apám olyan figyelmes pontossággal megalkotott. De próbálgatni a határaimat, ismerkedni önmagammal és a világgal izgalmas folyamat volt. Sokszor reagáltam éppen ezért úgy ahogy tudtam, hogy reagálnának emberek még akkor is ha a zsigereim tiltakoztak ellene. Épp ilyen volt az előző mondatom is. Más lányok felhúzzák magukat. Kikérik maguknak a dolgokat, küzdenek azért, hogy kiharcolják a férfiak megbecsülését és tiszteletét. Tehát, nekem is ezt kell tennem.
- Gyerekek… - ismételtem a szót amit ő mondott. Ízlelgettem kicsit, forgattam a nyelvem hegyén a szót s miután tudatosan végiggondoltam az előbb lefolytatott tematika alapján, hogy hogyan is kellene reagálnom – ha nem lennék egy elcseszett kislány – csak utána szólaltam meg.
- És Ön szerint én gyerek vagyok? - magamat arcon csaptam képzeletben. Az alkohol nincs jó hatással az agyam legeldugottabb részeire amik most láthatóan üdvrivalgás közepette tódultak előre átvéve az irányítást. Alap esetben nem ez a válasz jött volna az ajkaimra és alap esetben a flörtölés minden apró milliméterét is elutasítottam volna egy ilyen férfival mint Roberts – annak ellenére, hogy az álmaim gyakorta visszatérő elemét képezte -.
A mondatai hallatán a testem olyan elemien reagált mintha a sors azt írta volna meg, hogy minden szavát a bőrömre kell vésnem. Végigfutott rajtam a hideg és ez kivételesen nem a kinti friss levegőtől volt. Ahogy a pillantása rácsúszott az ajkaimra azok óhatatlanul is résnyire szétnyíltak és ugyan csak egy másodperc volt az egész, de mikor eleresztette azokat ismeretlen csalódottság lett úrrá rajtam. Magamra kellett volna szólnom, egy apró karámba kellett volna zárnom a vágyakozásomat, de nem voltam rá képes. Az alkohol az oka… minden bizonnyal.
Szavai egy másodpercre bennem akasztották a szót. Flörtölne velem? Tényleg? És ez miért okoz ilyen kellemes bizsergést a hasfalamban?
- Igen valóban, menyasszony volnék. - húztam ki egyenesre a hátamat mintha ez egyfajta erény lenne. Holott én tudtam a legjobban, hogy ez a szó az én egyszemélyes börtönöm és legkevésbé a megváltás amiben reménykedhetnék.
- De Roberts, igaza van. Így kérem a jövőben Ön is tartózkodjon az efféle megjegyzésektől. - Dehogy tartózkodjon. Ordította a belső énem torka szakadtából. Ha tudta volna, hogy mennyire lelkesítettek a szavai, ha tudta volna, hogy milyen mélyen simogatta a lelkemet a pillantása és ha tudta volna, hogy az ajkamra tévedő tekintete a nőiességem minden idegszálát felborozta...és ha én tudtam volna, hogy ezeket a gondolatokat holnap józanul mennyire meg fogom bánni.
- Próbálkozni azért szabad és egy percig se gondolja azt, hogy megbékélek valaha is a jelenlétével. - nem hagytam, hogy úrrá legyen rajtam magabiztos tekintete. Az övébe szúrtam az enyémet és kitartóan álltam azt. A kettősség amely mellette eluralkodott rajtam bosszantó volt. Egyszerre gyűlöltem azt, hogy figyeli minden lépésemet és egyszerre izgatott fel az engem kémlelő pillantása.
- Ám legyen. Remélem kellő információval tud majd szolgálni. - húzódott mosolyra a szám. Baszki ez nem én vagyok. Én rettegek a férjemtől. Könyörögnöm kellene, hogy tartsa a száját, hogy falazzon nekem én meg még bátorítom is, hogy számoljon be Adrew-nak minden lépésemről? A holnapi napot nem kívántam magamnak. A tetteim vészjósló fellegekben kezdtek gyűlni a fejem felett és csak arra vártak, hogy mikor árasztják el a testemet a felismerés zuhatagával.
Talán az én tetteimet az övéi tartották sakkban. Ahogy egyik keze finoman simult a derekam vonalára a másik pedig erősen szorította meg vállamat, hogy megállhassak a lábamon az agyamat uraló ezernyi érzés mellett arra gondoltam, hogy lehetnék ellene. Mi lenne ha azt mondanám a vőlegényemnek, hogy taperol? Hogy hozzám ért egy olyan helyzetben ahol semmilyen szükségem nem volt a szolgálataira? Mi lenne ha azt mondanám, hogy rúgja ki mert illetlenül viselkedett velem? S hogy miért lenne az nekem jó? Semmiért. Kapnék mást aki lehet valóban úgy viselkedne ahogy nem illik egy nővel. Lehet, hogy Andrew azt mondaná én vagyok a hibás mert kiprovokáltam. Lehet...lehet…lehet. Aprót biccentettem a bocsánatkérésére és bár ezerszer bocsánatot kértem volna én is, hogy ezen szavak hagyták el a számat nem tettem semmit.

Hogy melyik ponton veszett el az önkontrollom teljes egészében azt jó lett volna tudni. Még odahaza mikor lemásztam a tűzlépcsőn? Vagy akkor mikor a részeges pasi magához szorított? Esetleg mikor Roberts megjelent? S ott hol? Mikor a hangjának rezgése végigzongorázott a gerincemen vagy mikor a pillantása az enyémet követelte, talán akkor mikor az ajkamat kémlelete vagy mikor a testének melegét megérezhettem magamon? Mindegy is volt. Az alkohol olyan ütemben járta át a testemet, hogy utolérnem esélyem sem volt, csak pörögtek az események, az idő és én azt kezdetem érezni, hogy egyre kevésbé vagyok önmagam. A legjobb döntésnek bizonyult mikor menekülőt fújtam és haza akartam indulni aztán tessék. Az érintésem alatt megfeszülő bicepsze, az apró meglepődés az arcán valamit hirtelen kapcsolt fel bennem. Hogy mi volt az én magam sem tudtam. Talán a nőiességem megtalálása? A szexuális vágyak megismerése? A vonzalom? Ismeretlenek voltak. Nőnek érezni magadat egy férfiak által uralt világban rettenetesen nehéz volt. Érezhetted magad nőként azért mert takaríthattál, azért mert főzhettél, azért mert gyereket nevelhettél vagy azért mert csinos voltál, de azért mert valaki érzelmeire hatottál, mert megbecsültek ritkán.
Hayley bódult hangja rántott vissza a zajos jelenbe s csak ekkor emeltem le a kezemet a férfi felkarjáról. Óvatosan fordultam a testvérem felé mert egyre inkább kezdett forogni velem a világ és a szavai is olyanok voltak mintha egy üvegfalon próbálnának áthatolni. Megnyaltam az ajkaimat, hogy kiszáradt számat megnedvesítsem, szemeimet résnyire szűkítettem és úgy próbáltam összpontosítani az előttem zajló eseményekre.
Hayley sosem volt rest érvényesíteni az akaratát. És az ő akaratának tárgya most William Roberts volt.
- Miss Graham szeretne haza menni… – ütötte meg a fülemet Roberts hangja. Hátráltam egy lépést miközben feltartottam a kezemet.
- Ó, miattam aztán ne fogja vissza magát. - adtam meg az engedélyt, hogy ha táncba kívánja vinni a húgomat akkor megtehesse. S bár mélyen őszintén reméltem, hogy nem teszi ezt meg, mégsem mondhattam azt, hogy álljon egy helyben. Persze Hayley a tűzzel játszott. Ha a kis pimaszsága kitudódna és apánk fülébe jutna valószínűleg hosszú évekig elfelejteti az efféle bulikat.
- De, de remekül érzem magam. Ne hazudjon! - pillantottam a testőrömre, aki egyértelműen engem próbált védőfalként használni a húgommal szemben.
- Nem Hayl, semmi bajom. - ráztam meg a fejemet óvatosan miközben Hayleyre emeltem a szememet és ekkor felcsendült egy közös számunk. Sikítottunk, ugráltunk mint az őrült tinilányok és nem volt kérdés, hogy a hazafelé vezető út hosszabbra nyúlik mint előbb reméltem. Kezem a lányéba kulcsoltam és ismét a táncparkett felé vettem az irányt ahová egyre többen szivárogtak az ismerős ritmus hallatán. Automatikusan mozdult a csípőm a zenére, de meg is álltam a mozdulatban ahogy észrevette, hogy Hayley egy ismeretlen telefont lóbál a kezében. Követtem a pillantását - amely nem meglepő módon – Robertsen állapodott meg.
- Hayley! - üvöltöttem át a dübörgő zenét mikor a tudatomig elért a felismerés, hogy a húgom kizsebelte a férfit. Ekkorra már a testőröm is megindult felénk és ismerős érzés áradt szét a vénáimban. Félelem. Fogalmam sem volt, hogy mire képes ez a férfi, de abban biztos voltam, hogy nem ez az este fog a kedvencei között bevésődni a naptárába. Hirtelen mozdulattal kapta ki a húgom kezéből a telefont és csak egy rosszalló pillantással díjaztam tettét.
- Folyton elrontod a bulit. - dobbantott egyet a lábával mint egy hisztis kislány és azzal a lendülettel fordult is meg, hogy a pult felé vegye az irányt. Követtem még a szememmel pár lépését aztán teljesen elnyelte a tömeg. Vissza fordultam Roberts vélhető irányába aki egyre vészjóslóbban közeledett. Bár a szűnni nem akaró félelem egyre jobban úrrá lett a testemen az alkohol és valami más erősen küzdött az előző érzéssel. Féltem mert feldühítettem, mert húzgáltam az oroszlán bajszát és tudtam, hogy az én világomban a férfiak nem tartanak attól, ha használniuk kell az erejüket. De csak nem egy zsúfolt táncparkett közepén fog megrángatni.
Hirtelen ötlettől vezérelve csúsztattam a telefont a hátsó farzsebembe majd széttártam a karomat, lehunytam a szememet és átadtam magamat a ritmusnak. Csak akkor engedtem, hogy a rezonáló fények ismét íriszembe fúródjanak mikor érezhető volt Roberts jelenléte előttem. Felemeltem rá a tekintetemet majd óvatos mosolyra húztam a számat.
- Keres valamit Roberts? - döntöttem oldalra a fejemet majd egy újabb őrült ötlet zúgott végig az agyamon, letarolva minden józansággal kitartó elmeoszlopomat. A karjaimat a nyakába vetettem, lábujjhegyre álltam és a csípőmet ütemesen mozgatni kezdtem. Úgy éreztem magamat mintha teljesen kifordultam volna önmagamból. Kicsit sem azt tettem mint amit tennem kellett volna, vagy azt amit a gondolatom diktált. A testem önálló életre kelt. Ujjaim óvatosan szántottak bele a tarkóján kunkorodó barna tincsekbe, a kisujjam végigszántott a puha bőrön, orrom megtelt az ismerős illattal, a hasam összeugrott a közelségétől, majd kissé hátrébb hajtottam a fejemet, hogy láthassam az arcát.
- Mindig ilyen karót nyelt? - beszélek én. Én aki először életében tesz ilyen dolgokat. Aki 32 évesen soha nem táncolt férfival egy szórakozóhelyen. Aki soha nem volt igazán részeg. Akinek a neve mellett 40-es betűmérettel szerepel a karót nyelt kifejezés.
- Áh… maga unalmas, jobb lesz ha keresek jobb társaságot. - engedtem el a nyakát majd visszaereszkedtem a tűsarkaimra. Vártam egy másodpercet amíg megtalálom az egyensúlyomat majd én is a bárpult felé vettem az irányt mint ahogy a húgom percekkel korábban tette.
Szemeim körbefésülték a bérszékeken pihenő testeket, de egyik se volt a húgaim közül valamelyik. Intettem a pultosnak és egy újabb kör alkoholt kértem ki magamnak egy pohár víz társaságában. Az egyemen azt tanultam, hogy a másnaposság ellen a legjobb a víz és az Aspirin. Bár igencsak kételkedtem jelen állapotban a kettő együttes hatásában.
Megfordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy Roberts követett, nekidöntöttem a derekamat a pult szélének majd kezemet a hátsó zsebemre simítottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a készülék még mindig ott pihen.
Nem kellett sokáig pásztáznom a környéket, egyértelmű volt, hogy a férfi nem enged ki a látóköréből.
- Egyezséget ajánlok. - fontam keresztbe a mellkasom előtt a karomat. - Ha tartja a száját a ma estéről, nem adom vissza a telefonját a húgomnak. - fúrtam a szememet az övébe. Persze pontosan tudtam, hogy egyetlen mozdulatába kerülne, hogy kivegye a farzsebemből és ellenkezni se tudnék, de mindent be kellett vetnem, hiszen a húgom kezei között ez a telefon egy fegyverré változna Robertsel szemben, így jobban jár ha velem egyezkedik.
- Óh és Roberts… - léptem hozzá közelebb. - Ha belemegy az egyezségünkbe, jobban teszi ha félreteszi a fene nagy önuralmát és elveszi maga a telefonját mert félő, hogy elhagyom. - mosolyodtam, el majd mint aki jól végezte dolgát újra hátat fordítottam neki, hogy lehúzzam a kikért alkoholt. Nemrég még arra kértem, hogy tartózkodjon bárminemű illetlen megjegyzésről most meg arra bátorítom, hogy vegye el a farzsebemből a telefonját? Mi a franc ütött belém?
 

William & Yvonne

Yvonne & William

Tell me, my little bird, why are you dancing on my nerves?

Le kellene szoknom róla, hogy homályos megjegyzésekbe próbálom fojtani a frusztráltságomat, ami azért még mindig ott ült a mellkasomon, valahányszor arra gondoltam, hogy valójában McAdamst kellene kísérgetnem, jelentenem a találkozóit, és minél mélyebben alámerülni az illegális birodalma jólszervezett bugyraiban. Nem bulizni vágyó lánykákat hajkurászni…
Másrészről, az utóbbi pár hét tanulsága nyomán arra is rájöttem, hogy a kiasszony mellett igazán nehezemre esik visszafognom bizonyos késztetéseket, mintha könnyűszerrel megtalálta volna azt a kicsiny kis szeletét az idegrendszeremnek, amit az évek alatt nem bástyáztam körbe elég alaposan. Nagyon igyekeztem, hogy vele is éppoly professzionálisan viselkedjek, mint McAdams testőreként, de a két feladat merőben másfajta kihívásokat tartogatott számomra. Nehéz volt megállni, hogy néha ne mondjak egy kicsivel többet a kelleténél, de csábított, hogy olyan reaktív volt. Nem vallottam volna be, de egy részem kifejezetten élvezte, valahányszor sikerült felkeltenem a kíváncsiságát, halvány pírt csempészni az arcára, vagy épp kibillenteni abból a fenenagy büszke egyhangúságából, amit megállás nélkül felém közvetített; – azért nem nagyon, épp csak egy hajszálnyit, mint most. Talán ez volt az én bosszúm az események felett, amire szemernyi ráhatásom sem volt, vagy… az is lehet, hogy titkon mégis élveztem volna ezt a köztünk dúló, kimondatlan háborút?
Egy fenéket. Inkább csak próbáltam valamivel lefoglalni magam.
- Ugyan, ne forgassa ki a szavaimat… – hárítottam udvarias hanghordozással, majd ráérősen beleszívtam az ujjaim között pihentetett cigibe, hogy némi időt nyerjek, húzzam vele az idegszálait, és közben felpillantsak rá. A csattanós válasz alapján, úgy tűnt, valamire rátapintottam. Vajon túlságosan jókislánynak érezte magát? És ami még érdekesebb, ez ennyire zavarta volna? – Csak a gyerekek dohányoznak a vagányság miatt. – Ami akkor is így volt, ha történetesen már harminc évesek is elmúltak. Eleinte róla is ezt gondoltam, hogy kaptam egy hisztis királykisasszonyt a nyakamba, de azóta beláttam, hogy ettől azért árnyaltabb a kép, azt viszont még nem tudtam, mennyire. Olyan érzésem volt, mintha valami folyamatosan mozgolódott volna benne, nyughatatlanul fortyogva és mocorogva a mélyben, egyre csak a kijárat után tapogatózva, de talán ő maga sem tudta, hogy mit is keres pontosan. Vagy hogy mit kezdene a helyzettel, ha a keze egyszer tényleg rásimulna a kapcsolóra.
- Ha egy igazi nő cigarettára gyújt, a férfiak tekintetét elkerülhetetlenül az ajkaira vonzza – pillantottam le az övére, egyetlen, szemléltető pillanatra. – Ez biológia. Nincs választásuk. Kőkemény hipnotizálás – találtam vissza a tekintetéhez, azt vizsgálva, mi fodrozódott benne.
- Maga viszont túlságosan finom nő az ilyesmihez. És ezenkívül menyasszony is… – emlékeztettem, mintha csak azt írtam volna körbe, hogy nem engedné meg magának, hogy nyíltan vagy akár bújtatottan is flörtbe bocsátkozzon egy férfival. – Senkit nem akarna kísértésbe hozni, nincs igazam?
Ami azt illeti, valóban nehezen tudtam elképzelni róla, hogyan viselkedne, ha el akarna csábítani valakit. Pontosabban... nem annyira a képzeletem ütközött akadályba, de amíg így volt, vigyázni is sokkal egyszerűbb volt rá.
- Túljárt volna? – vontam fel én is a szemöldököm titokzatosan. Talán inkább én voltam, aki túljárt az ő eszén, hiszen elég hamar rátaláltam. – Engem sosem fog lerázni, Miss Graham, annál jobb, minél hamarabb hozzászokik a gondolathoz.
Hagytam, hogy az ebből fakadó magabiztosság elárassza a tekintetem, és megkísérelje bekebelezni az övét.
- Azért nem jelentettem, mert még nincs vége a napnak. Csakis magán múlik, hogy miről kell még beszámolnom reggelig.

Azért mégsem értettem annyira szó szerint azt a reggelt. A hajnalig tartó bulizás gondolata nem volt ínyemre, bár ha abból indultam ki, hogy az utóbbi egy percben három lépésből kettő kis híján elborulással végződött, talán nem is kellett olyan komolyan vennem ezt a fenyegetést.
A reflexeim szinte maguktól mozdultak, megakadályozva, hogy ennek a hirtelen hevességnek, amivel felém fordult, valóban baleset legyen a vége. Hogy biztosan meg tudjam tartani, az egyik kezem a dereka ívéhez kapott, míg a másik könnyed érintéssel a válla mögé csúszott. A tekintetem ösztönösen az övébe futott, hogy megbizonyosodjak róla: nem történt semmi baj, ám ezúttal talán hiba volt.
Nem voltam felkészülve rá, hogy az arca olyan közel lesz, hogy a résnyire nyílt ajkain megszökő meleg levegő lustán megcirógatta a bőröm, könnyed libabőrcsíkban kígyózva végig a nyakam vonalán. A mellkasom azonnal megdermedt a váratlan érzéstől. Vissza kellett volna húzódnom tőle, de erre csak akkor ébredtem rá, amikor már ő is szóvá tette. Akkor viszont nem kellett kétszer mondani, mire a mondat végére ért, hátra is húzódtam, és az érintésem gombnyomásszerűen lesiklott róla.
- Elnézést – szabadkoztam kurtán, inkább kerülve a pillantását, mintha valóban illetlenséget követtem volna el... de ha az előbbi érzésre gondoltam, aminek halványan bizsergető lenyomata még mindig nem tisztult ki teljesen az érzékeimből, még az is lehet, hogy csakugyan így volt.

Az újabb pohár rövideket látva, és ezt az egyértelműen nekem címzett egy-szuszra-lehúzást, azt latolgattam, hogy ez vajon a hazamenetelhez vezető utolsó lépcsőfokot hozza belátható közelségbe, vagy inkább még több bonyodalommal ajándékoz meg – de legalább nem lesz túl elrugaszkodott valóság az a bizonyos gyomorrontás sem, amivel Andrewt próbáltam meg leszerelni.
Ahogy a box szélének dőlve figyeltem őket a táncoló-hullámzó tömegben, a pillantásom össze-összeakadt Hayleyével. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez a lány a testőrök rémálma lenne. Az elevensége, a makacs határozottsága, de főleg ez a szemtelen kacérság, ami leplezetlenül áradt belőle. Nem volt nehéz dekódolnom a nekem szánt mozdulatokat, de mintha a felszabadultsága Yvonne-ra is hatással lett volna, vagy talán csak az alkohol műve volt Milyen érdekes, hogy édestestvérek, mégis ennyire ellentétes habitussal áldotta meg őket a sors… vagy az újdonsült menyasszonyunk csak elnyomta volna magában ezeket a belső impulzusokat?
Mikor Yvonne egyszer csak odalépett hozzám, meglepődve konstatáltam a két kiejtett szócskát. Nocsak, máris hazamenne? Igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy bármit is hozzáfűzzek, így csak jól láthatóan bólintottam. Ezúttal nem akartam kockáztatni, hogy a szavaimban bujkáló halvány irónia miatt gondolja meg magát. A rácsodálkozó megjegyzésére viszont nem igazán számítottam…
Pislogtam egyet, ahogy világossá vált: immár a józanság utolsó katonái is megadták magukat. Valóban megérett a helyzet az indulásra, készen is álltam, hogy finoman elterelgessem, akár egy bájosan mosolygó Marionette-bábot, mikor Hayley újra megjelent a semmiből.
- Azért, mielőtt hazamész, még akarok egy táncot a testőr úrral – jelentette be, rám sandítva a pillái alól, de valójában Yvonne-hoz intézve a szavait. Beszarás… mintha éppen kölcsönkérne tőle.
- Ez nem hinném, hogy olyan jó ötlet… – válaszoltam csak azért is én, egyetlen józan személyként felhatalmazva magam a döntésre. Rengeteg indok volt rá, miért is kellene gondolkodás nélkül megvétóznom ezt az ötletet, de mielőtt befejezhettem volna, a szavamba vágott.
- Ugyan már, csak egy tánc. Nem több. Talán tiltja a szabályzat? Vagy attól fél, hogy kettőnkkel már nem bírna el? – simított rá játékosan a bal karomra, Yvonne mozdulatát utánozva, mintha valóban két irányból ostromolnák a türelmem.
Kinyitottam a szám, majd inkább újra becsuktam, mielőtt valami elhamarkodottat válaszoltam volna. A kis hölgy nagyon értett hozzá, hogyan triggerelje az önérzetem.
- Miss Graham szeretne haza menni… – feleltem végül, Yvonne-t használva fel, hogy a lehető legdiplomatikusabban hárítsak.
- Nincs az a műtét, ami egy utolsó tánc miatt dőlne dugába.
- Nem érzi jól magát.
- Valóban? – pillantott kérdőn a nővére felé, ám ekkor a DJ-pult felől egy új szám ritmusa pulzált végig a tömegen, amire úgy láttam, mindkettőjüknek felcsillant a tekintete, mintha egy közös, személyes emléket elevenített volna fel. Hayley elengedte a karom, és inkább Yvonne-t fogta kézen, hogy visszaterelgesse a táncparkett felé.
Nem örültem, de egy mély sóhajjal leküzdöttem a bosszúságot, hogy ismét nem sikerült elindulni innen. Csak ezután vettem észre, hogy Hayley vigyorogva lóbálja felém a telefonom, amit bizonyára az előbb lovasított meg a hátsó zsebemből.
Na, ne.
Ezúttal már nem volt olyan könnyű kizárnom a véremben szétáradó adrenalinhullámot.
Bassza meg.
Tudtam, hogy nem tud csak úgy belekontárkodni, de akkor sem lettem volna nyugodt, egy pillanatig sem, ha elhagyja, vagy összetöri nekem… Mielőtt szem elől tévesztettem volna őket, inkább erőt vettem magamon és utánuk indultam a lökdösődő tömegben.

megjegyzés: One shoe can change your life...
Cinderella

Annak ellenére, hogy maximális elhatározottsággal indultam neki az estének elég gyorsan vett fordulatot minden. Már fele annyira sem kívánkoztam megszegni a szabályokat, már nem akartam itt lenni és az italok gyors egymásutánja sem tűnt olyan nagyon jó ötletnek mint negyed órával ezelőtt. Összességében elmondható, hogy ez az este a rossz döntések estéje volt. Persze sosem vallottam volna be senkinek, legfőképpen Robertsnek nem.
A cigarettás incidensről már szót sem kívánok ejteni, hisz amilyen kihívó és bevállalós próbáltam lenni pont annyira lettem gyerekes és szánalmas. Miután kikrákogtam magamat és konstatáltam, hogy a tüdőm sem fordult ki a torkomon keresztül, még párszor megköszörültem a torkomat, hogy megszabaduljak a kaparó érzéstől. Szívből reméltem, hogy Roberts nem veszi észre a szerencsétlenkedésemet, de valószínűleg ezt még a belső udvar másik oldalán is hallani lehetett.
- De magához úgysem illene. - felpillantottam rá, de ő az elhulló parazsat fixírozta a cipőm orra alatt így bármennyire is szerettem volna felvenni vele a szemkontaktust, hogy lássak valami érzelmet benne erre esélyem sem volt.
- Ezt meg hogy érti? Talán nem vagyok kellőképpen vagány? Vagy túl jó kislány vagyok maga szerint? Kérem fejtse ki, hogy Ön szerint kikhez illik a dohányzás! - szegtem fel az államat miközben én magam sem értettem, hogy mit akadok fenn egy ilyen mondaton. Nem, valóban nem voltam vagány. Az a fajta nő voltam akit a tömegből észre sem veszel, aki csendben kémlel, aki nem szól, aki jó kislány. És ezek az idióta próbálkozások amikor próbáltam kibújni a saját bőrömből csak nevetségessé tettek, de szerencsére az alkohol elfelejtette velem a holnapi nap gondolatát.
A mondata miszerint ne kételkedjek abban, hogy jelenteni fog Andrewnak nagyobb hatással kellett volna, hogy legyen rám. Kellett volna, hogy érdekeljen. Máskor érdekelt is mert pontosan tudtam, hogy az engedetlenségnek milyen következményei vannak. De hát az a fránya alkohol.
- Óóóh, egy percig sem kételkedtem. De mondja, eddig miért nem tette? Talán szégyelli, hogy túljártam az eszén? - vontam fel a szemöldökömet. Még mindig büszke voltam, hogy meg mertem ezt tenni és arra is, hogy amúgy sikerült – ideig-óráig-, pedig az agyam józanabbik felén pontosan tudtam, hogy inkább könyörgőre kellene fognom, hogy még véletlenül se mondja el a vőlegényemnek, hogy meglógtam előle és egy szórakozóhelyen ért utol, mert fájni fog… szó szerint.

A cipőm sarkának megakadását is vehettem volna egyfajta jelnek, hogy nem kell nekem bemennem a szórakozóhelyre és miközben a tenyerem egybeolvadt a jéghideg betonfallal el is gondolkodtam, hogy megkérem Robertset hogy vigyen haza, de amikor meghallottam a hátam mögött a mély duruzsoló hangját és az abból áradó mélyen gyökerező iróniát tudtam, hogy minden jelet figyelmen kívül fogok hagyni.
A mellettem kinyúló kezére pillantottam miközben élesen magamba szívtam a hideg levegőt. Ő tényleg azt gondolja, hogy egy elesett királykisasszony vagyok, eszem megáll…
Hirtelen pördültem meg, hogy szembe fordulhassak vele. Az alkohol és a gyorsaság újabb egyensúlyvesztéshez vezetett, így neki tántorodtam a kinyújtott kezének, belesimulva tenyerének melegébe. Túl közel állt, illetlenül közel. Le is fagytam egy pillanatra. A kezének érintése alatt apró bogarak kezdtek táncolni, a gyomrom érthetetlenül összerándult, az ajkaim akaratlanul szétnyíltak. Eddig is ilyen szép szemei voltak? A sötétség ugyan elnyelte a rezdüléseket az arcán, az árnyékok finoman simogatták csak meg a bőrét, a szemének csillogása azonban egyértelműen látszott.
- Khm… - köszörültem meg a torkomat mikor rádöbbentem, hogy hosszú másodpercekig kémleltem az arcát. – Megtenné, hogy hátrál egy lépést? - húztam ki a hátamat mintha ezzel tekintélyesebb termetem lenne, miközben oldalra léptem, hogy a kezétől megszabadulhassak. A bőröm felsikoltott, hiányérzetem támadt és az addigi melegséget felváltotta újra a jéghideg levegő.
- Egyébként pedig tudja meg, hogy igenis remekül szórakozom így semmi szükség arra, hogy hazavigyen. - Pedig mennyivel okosabb dolog lett volna. Talán túlontúl bátorrá tett az alkohol és nem érdekelt a lebukás gondolata.
- Óh és még valami. - a fejem zsibongott az alkoholtól és az előző jelenettől, amit képtelen voltam a megfelelő helyre tenni magamban. - Még az is lehet, hogy hajnalig fogok szórakozni így remélem kipihente magát. - böktem egyet a mellkasára, nyomatékosítva a kijelentésemet majd megfordultam és most már minden közjáték nélkül mentem be az ajtón.
Erőszakosan harcoltam végig magamat a fullasztó tömegen egészen a boxig ahol előtte a húgaimmal ültünk. Az asztalon már egy tálcán felsorakoztak az előzőleg is kikért alkoholok, mindegyik pohár üresen pihent, kivéve kettőt amit nagyon figyelmesen meghagytak nekem a testvéreim. Tekintve, hogy fogalmam sem volt, hogy ki kérte ki azokat vagy hogy mióta állt ott magányosan nem volt túl felelősségteljes ötlet meginni azokat, pláne, hogy orvosként pontosa tudtam, hogy mennyi parti drogot kevernek az emberek italába. A józan ítélőképességem viszont már fél órával ezelőtt sikítva menekült el. Felemeltem az egyiket, majd a hátam mögé néztem ahol úgy véltem, hogy Roberts megállt, felé nyújtottam a poharat, megemeltem azt és egy húzásra öntöttem magamba. A hideg végigfutott rajtam, de közben visszafordultam az asztalhoz, hogy ne láthassa azt ahogy eltorzul az arcom.
- Ő meg mit keres itt? - rántott magához a semmiből előkerülő Hayley, miközben a szemével kendőzetlenül méregette Robertset. Sosem titkolta, hogy bejön neki a testőröm, gyakran jegyezte meg előtte is hogy milyen kerek a feneke, hogy mennyire szép a szeme és, hogy reméli, hogy az ő ajkait fogják örökölni a gyerekeik, de az sem volt ritka, hogy felajánlotta neki, hogy szívesen melegítené meg az ágyát vagy hogy ha Roberts nagyon unatkozna tudja, hogy hol találja.
- Azt hiszem nem sikerült leráznom. - vontam meg a vállamat, és automatikusan húztam meg az idő közben a kezembe nyomott újabb poharat. Ez aztán végképp nem hiányzott, és ezt már akkor tudtam mikor az alkohol végignyalta a torkomat és égő érzést hagyott a gyomromban. Megkapaszkodtam a box oldalába, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de a húgom egy perc pihenőt sem hagyott. Erősen kezdett vonszolni a tánctérig és rángatta a csípőmet, hogy mozogjak én is ütemesen a zene ritmusára miközben ő kihívó szemezésbe kezdett a testőrömmel. Ilyenkor mindig rászóltam, hogy fogja vissza magát és hogy semmi esélye nincs ennél a karót nyelt pöcsnél, de most az életemért küzdöttem. Már az előző három pohárka is megártott nem még ez a kettő.

Laza fér óra vonaglás után – mert táncnak egy percig sem volt nevezhető az amit a táncparketten csináltam – közöltem a húgommal, hogy részemről az este befejeződött és ők maradjanak nyugodtan de nekem holnap fontos műtétem lesz és muszáj kipihennem magamat. Persze ez egy cseppet sem volt igaz, annál inkább az, hogy kezdett a gyomrom a feje tetejére állni és tudtam, hogy ha nem sétálok egyet a friss levegőn akkor ennek hányás lesz a vége és végképp nem szerettem volna így zárni az estémet.
A box felé sétáltam, hogy magamra vegyem a kabátomat és a táskámat majd egyetlen szusszanást  engedélyeztem magamnak mielőtt Roberts felé vettem az irányt.
- Haza megyek. - kapaszkodtam meg a férfi karjában, hogy lábujjhegyre tudjak állni és túlkiabálva a zenét a füléhez tudjak hajolni. Az orromba egy szempillantás alatt tódult bele a parfümje mellett erősen érvényesülő bőrének illata és a cigaretta keserű aromája. Akaratlanul nyeltem egyet és miközben visszaereszkedtem a talpamra a kezeim még mindig a felkarját szorították.
- Baszki… maga milyen izmos. - jegyeztem meg, miközben az ujjaimat erősebben fontam a bicepszére, mint aki nem hiszi el, hogy a dudorozó izmok valódiak. Most már biztos volt, hogy az alkohollal minden gátlásomat és józan gondolkodásomat elveszítettem.
 

William & Yvonne

Yvonne & William

Tell me, my little bird, why are you dancing on my nerves?

- Ura voltam a helyzetnek...
- Hát persze.
Én meg Azerbajdzsán nagykövete vagyok.
Azért megálltam, hogy ezt a titkos vallomást hangosan is hozzátegyem, csak a szemöldököm emelkedett feljebb, néhány kételkedő ráncot festve a homlokomra, és hogy véletlenül se mondjak semmi olyasmit, ami nem lenne igazán helyénvaló, inkább megforgattam a számban a nyelvem.
A hangsúly sem volt ordítóan ironikus, pont azt a fajta, határon billegős bizonytalanságot hagyva maga után, mikor az első néhány másodpercben még nem tudod egyértelműen eldönteni: ezt most hogyan is értette a másik. Pláne, hogy a kisasszony egy hangyányit már spiccesnek tűnt, ami azért önmagában is figyelemreméltó teljesítménynek számított, tekintve, hogy nagyjából tíz perccel érhetett ide előttem. De gáláns leszek, legyen inkább negyedóra, ami alatt máris felcsípett egy erőszakos alakot. Inkább nem gondoltam bele, mi lett volna, ha valóban sikerül kijátszania ma este; és gyanítom, ezzel ő is épp így lehetett.
Ez viszont – a csattanós, büszke hanghordozás alapján – cseppet sem gátolta meg abban, hogy dühös legyen rám, amiért hívatlan vendégként mégis belegyalogoltam a képbe… tönkretéve a gondosan eltervezett szökést, a lázadás izgató kalandját és a szabadnak elképzelt estéjét, de ezzel a gondolattal most már meg kellett barátkoznia, mert nem fogom hagyni, hogy még egyszer lerázzon ma éjjel. A saját bosszúságomon sokat segített a tény, hogy viszonylag hamar rátaláltam, és ha minden jól ment, most már sérülésmentesen le fogom tudni szállítani, de azért hazudnék, ha azt mondanám: egy szemernyi morcosság sem maradt bennem. Nagyon nem szerettem, ha valaki megpróbált hülyére venni, és a kisasszony éppen ezt a vékony határt kapargatta a csinosra mázolt körmeivel.
Meglepődtem, mikor a felé kínált dobozból ténylegesen kihúzott egy szálat, ugyan még csak néhány hete boldogította a napjaimat, de eddig egyszer sem láttam rágyújtani; igaz, inni vagy bulizni sem, és ez a kettő sokaknál kéz a kézben járt. Az ajkai közé illesztve, felpillantott rám, és ekkor ért a második meglepetés: ahogy a szemeiben égő láng kihívóan célba vett. A hosszú pillák alatt ülő mahagóni íriszek sötéten csillogtak az elfogyasztott alkoholtól, mintha egy nagyon halvány vöröses árnyalat is fodrozódott volna benne. Most valahogy egészen más árnyalatát láttam, mint eddig, talán a düh élesztette fel, vagy a gátlások oldódása, de a pillantásából olyan magabiztosság áradt, hogy az összkép néhány másodpercre foglyul ejtette a tekintetem.
- Noss? – zökkentett ki a sürgető szócska, mire emeltem is az öngyújtómat, majd az övé után a sajátomat is meggyújtottam, jó mélyre letüdőzve az első slukkot. Időről időre megfogant bennem a kósza gondolat, hogy le kellene szoknom, vagy ha nem is teljesen, legalább visszább szorítani ezt a csúnya függőséget, de a munkával járó stressz nem sok választást hagyott. Nekem pedig túlságosan kényelmes volt erre fogni.
- Nem gondoltam, hogy dohányzik – jegyeztem meg, de mire kimondtam, már fel is hangzott a félreismerhetetlen köhögés, ami lényegében meg is válaszolta a kérdést. Nehéz volt megállni, hogy ne mosolyodjak el, de igyekeztem erőt venni magamon, és inkább el is fordítottam a fejem, mintha csak azért tenném, hogy ne fújjam rá én is a füstöt. Az ajkam csücske azért halványan megmozdult, nagyjából azzal egydiőben, hogy a pillantásom a körülöttünk fagyoskodókra tévedt, két-három miniszoknyás leányzó személyében.
- Megvan a maga technikája – nyugtáztam az első találkozásból fakadó kiábrándultságot, aki először szív bele, ritkán mondja, hogy el van ragadtatva tőle, de azért mindig szórakoztató volt végigasszisztálni. – De magához úgysem illene. – Figyeltem, ahogy a pirosló parázs megadóan kialudt a cipőtalpa alatt, és a kiejtett szó, vagy talán a hangsúly... mintha egy rejtett kapcsolót érintett volna, hirtelen a húgom fintorba forduló arca ugrott elém, mikor befészkelte magát a régi fészer ablaka alá a frissen lenyúlt cigimmel, amit akkoriban még saját kezűleg sodortam.
Pfu… Ez borzalmas! Hogy képes valaki ilyesmit önszántából a szájába venni…Te nem vagy normális, fulladozott fogadkozva, hogy ő aztán még egyszer soha. Az emlék olyan intenzív volt, hogy egy pillanat alatt visszarántott arra a nyárra, anyám levendulabokrainak jellegzetes illata szinte most is az orromban játszott, Marie-Elle hangja pedig olyan élesen robogott végig rajtam, hogy beleborzongtam.
Yvonne kérdése valósággal kapaszkodót nyújtott.
Hogy mit fogok csinálni?
- Ne kételkedjen benne, hogy ez meg fog történni – fordultam vissza felé, elűzve a homlokomról ezt a rakoncátlan kis felhőt, hogy nyoma se maradjon a vonásaimon. Egyelőre nem akartam az orrára kötni, hogy nem árultam el Andrewnak. Azt meg pláne nem, hogy hazudtam is miatta, ami talán hiba volt, de már nem szívhattam vissza. Emlékeztettem magam, hogy Andrew ide vagy oda azért mégiscsak engem próbált kijátszani, és a legkevésbé sem akartam, hogy azt higgye, partner vagyok a dologban. Jól mondta, én McAdams katonája voltam, és csakis azzal kellett volna foglalkoznom, hogy a megbízásom érdekében minél jobban pozícionáljam magam. Erre mit csinálok?
Azon kaptam magam, hogy egy hangyányit mérges voltam rá, amiért olyan döntést hoztam miatta, amit a józan eszem azonnal lesztornózott volna. Akkor meg mért csináltad, William?
Ugye? Ez egy kibaszott jó kérdés volt.
Szívtam egy utolsót a cigiből, majd végignéztem, ahogy hetyke, becsiccsentett büszkeséggel elvonul előttem, vissza a hívogató, belső bűnbarlang felé, csak azután tapostam el a csikket. Komótosan, hiszen most, hogy megtaláltam, nem állt szándékomban üldözőbe venni, bőven elég volt, ha az árnyékaként szemmel tartom. A tekintetem a méltósággal távolodó, halkan koppanó cipősarkakra tévedt, és el kellett ismernem, annyira nem kellett kényszerítenem magam, hogy rajta tartsam a figyelmemet.
Kíváncsi lettem volna, hogy mi járhatott abban a csinos fejében, vagy hogy mégis mennyire gondolta végig ezt az egészet, mielőtt nekiindult volna. Az, hogy Andrewról kérdezett, arra utalt, hogy egy kicsit azért mégis foglalkoztatta, hogy a vőlegénye mit szól majd ehhez a rebellis viselkedéshez, és ami azt illeti, ezt nagyon is bölcsen tette volna. Elég bizarrul hangzott, még gondolatban is, de kettőnk közül egyelőre én ismertem jobban a jövendőbelijét.
Mikor váratlanul kibillent, azért rágyorsítottam a lépteimre, hogy egy pillanat alatt mellé érjek, azonnal megszületett bennem az inger, hogy férfiként a hátára vagy a derekára csúsztatva a kezem, udvariasan a segítségére legyek, de még mielőtt megtehettem volna, az alakja mellett megállítottam a tenyerem... mintha csak készenlétben állnék, hogy ne borulhasson el. Emlékeztettem magam, hogy ez most nem az a helyzet. Itt most nem férfiként voltam jelen, hanem testőrként, a munkaadóm menyasszonyát pedig nem lenne professzionális ilyen könnyelműen megérintenem. Nem akartam tiszteletlen lenni vele, és azt sem, hogy kikérje magának és később bepanaszoljon.
- Amennyire én tudom, senki nem tiltotta meg, hogy ilyen remekül szórakozzon – duruzsolta helyette a hangom. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyek halvány utalást ezen a majdnem baleseten túl az előbbi erőszakos jelenetre. – A kérés csupán az volt, hogy nekem is szóljon.
A hangomban ott játszott a meggyőződésről árulkodó zönge, hogy ez azért nem lenne teljesíthetetlen.
Végül felé nyújtottam a kezem, jelezve, hogy szívesen a segítségére vagyok, ha úgy könnyebb lenne visszaszereznie az egyensúlyát.
- Mit szólna hozzá, ha inkább hazavinném, mielőtt összetörné magát? - ajánlottam egy olyan kompromisszumot, amiről úgy sejtettem, hogy talán fontolóra venné, felkínálva az esélyt, hogy saját feltételként fűzze hozzá: csak akkor, ha Andrew előtt hallgatok erről az egészről.

megjegyzés: One shoe can change your life...
Cinderella

Hogy ez az este mennyire volt borzalmas ötlet azt szerintem leginkább az előttem magasodó férfi formálta meg. A szemeiben megbúvó őrület kissi megrémisztett, de egyelőre próbáltam magabiztosan állni és tartani magamat annak ellenére, hogy az alkohol dolgozott bennem rendesen.  Az előttem álló férfi képe kissé összemosódott és biztos voltam benne, hogy megbotlanék a hülye magassarkúban ha nem tartana a kezemnél fogva az idegen. Persze annyira tipikus. Megpróbálok túljárni Roberts eszén és akkor keveredek bajba, mintha az élet ezzel akarna fityiszt mutatni, hogy lássam már be, hogy képtelen vagyok az önállóságra, szükségem van rá, a védelemre mert egyedül 32 évesen még egy discoba se tudok eljönni.
A kezemet egyre szorosabban körbefonódó ujjakra pillantottam és több dolog is végig futott az agyamon. Mi lenne ha tökön rúgnám? Az a filmekben szokott működni. Olyankor a férfi összegörnyed én pedig menekülőre tudom fogni. Ezt a megoldás ellenben több okból kifolyólag sem tartottam kivitelezhetőnek. Be voltam csiccsentve és magassarkúban voltam. A kettő együtt nem volt jó kombináció, ha pedig a menekülésnek az lesz az eredménye, hogy arccal végig nyalom a koszos aszfaltot akkor nem leszek előrébb. A másik megoldásnak az tűnt, hogy segítséget kérek a körülöttünk lévő emberektől. Páran dohányoztak mellettünk, így talán ők hathatnának a fogatartóm józan eszére. Ellenben nem akartam magunkra vonni a figyelmet, nem akartam én lenni a megmentésre váró hercegnő. A francba is… képes vagyok megoldani. Már épp szóra nyitottam a számat mikor a hátam mögül ismerős bariton csendült fel. A gerincemen végig futott a hangja, a hátam a melegétől bizseregni kezdett. Élesen beszívtam a hideg levegőt és egy másodpercre lehunytam a szememet, hogy összeszedjem magamat. Ennyit az egészről. Most vagyok csak igazán bajban. Igazából nem ismertem még Robertset annyira, hogy tudjam mikor mit reagál. Ez volt az első olyan alkalom, hogy sikeresen le tudtam rázni és az első alkalom, hogy igazán szükségem lett volna arra, hogy velem legyen, persze ezt a szemébe sosem vallottam volna be.
A szemem felemeltem a kezemet egyre görcsösebben szorító férfira. A nyelve akadt, a szemét elhomályosította az alkohol, az arcáról pedig lefagyott az előző vigyor. Egyértelműen a vállam fölé meredt, én ebben az egészben már csak egy tárgyként szerepeltem, a srácnak ez már csak a becsületéről szólt inkább mint rólam. Tudtam, hogy okosabb dolog ha ebbe most nem keveredek még jobban bele így csak meredtem a férfi elsötétedő arcára.
– A cicuskámmal épp táncolni készültünk, nem igaz? – nem-nem, egyáltalán nem igaz. A szemeim kitágultak mikor megéreztem, hogy húzni kezd a szórakozóhely lüktető belseje felé. Szerettem volna Robertsre pillantani, de ő gyorsabb volt. Az idegen mellé lépett maga után húzva a dohány szagától elnehezült pézsmás illatát. A testem egyből reagált rá, végigfutott rajtam a hideg, az ajkam kissé szétnyílt és nem is arra figyeltem, hogy mit mondd hanem arra, hogy hogyan teszi azt. Arca fél árnyékban volt, csak a belső fények világították meg. Néztem az ajkának vonalát, a szemének villanását, az apró ráncokat az arcán. Fél szememet lehunytam, hogy a szédüléstől jobban tudjak összpontosítani rá.
Már csak azt éreztem ahogy az eddig szorító tenyér helyét üresség váltja fel. Elszakítottam a tekintetemet Roberts profiljától és a részeg fickóra néztem, hogy lássam a reakcióját. Hátrálni kezdett én pedig követtem a szememmel. Amikor már kellő távolságra volt csak akkor szólaltam meg.
- Ura voltam a helyzetnek. - csattantam fel miközben az ismeretlen háta közepébe fúrtam a tekintetemet mindaddig míg el nem nyelte a tömeg. Észrevehetetlenül dobbantottam egyet a lábammal dühöm jeléül, mint egy hisztis kislány miközben Robertsre emeltem a pillantásomat, hogy lássam ő mennyire dühös, de kerülte a szemkontaktust. Talán ez rosszabb mint gondoltam. Inkább üvöltene, vagy tiporna a porba. Azt már megszoktam, tudom kezelni. De ezt a végtelen nyugalmat ezt nem. Hiszen dühösnek kellene lennie. Az agyam másik vágányán azonban zakatolt a gondolat, hogy mi lesz ha elmondja Andrewnak, sőt mi lesz ha már el is mondta, most haza rángat és Andrew már otthon vár? A gondolatba is bele szédültem, a „jól van?” kérdés át se tudta hatolni a zajos képzelgéseket az agyamban. A szemeim elé beférkőző cigarettás doboz volt az egyetlen ami vissza rántott abba, hogy még nem tartunk ott. Talán még változtathatok a helyzeten.
A cigaretta felé nyúltam. Bár soha életemben nem dohányoztam, még az egyetemen se próbáltam ki most valamiért azt éreztem, hogy el akarok szívni egy szállal. Ez valószínűleg csak a túlbuzgó adrenalinnak és a négy shotnak volt köszönhető. Az ajkaim közé vettem a nikotinrudat és kissé felé hajoltam, hogy meggyújthassa annak végét miközben kihívóan felnéztem rá.
- Noss? - tettem fel a kérdést arra várva, hogy használja az öngyújtót. Tudtam már akkor, hogy borzalmas ötlet lesz mikor kihúztam a szálat a dobozból, de olyan voltam ma mint aki amnéziában szenved. Ahogy az első slukk marón leért a tüdőmbe köhögni kezdtem, fuldokolni miközben kissé megtántorodtam. Egyszerre kezdtem szédülni a cigaretta nikotinjától és az egyre jobban oldódó alkoholtól a szervezetemben. Ha eddig nem lettem volna benne biztos, hogy nem fogok dohányozni akkor ez ebben a szent pillanatban eldőlt. Azért a biztonság kedvéért egy kisebb slukkot szívtam még belőle, de miután ugyanazok a reakciók vették birtokba a testemet nem próbálkoztam többször.
- Ez borzalmas. - fintorodtam el, miközben leejtettem a cigarettát a földre és a cipőm orrával nyomtam azt az el… mint aki ezer éve ezt csinálja.
- És most? Mit fog csinálni? Jó katona volt és lejelentette a főnökének a történteket? - puhatolóztam. Hátha még nem volt rá ideje, hátha még magam mellé állíthatom. Persze tudtam, hogy ez szinte lehetetlen, hiszen nem én voltam a főnöke, nem tőlem kapta a fizetését így miért is tenne nekem szívességet.
- Amúgy mindegy, tegye csak a dolgát. Én szórakozni jöttem, úgyhogy nem fog se maga, se Andrew megállítani. - legyintettem egyet felé, mintha tényleg nem számítani, hogy jelentett-e már a vőlegényemnek vagy, hogy mi fog történni ezután, pedig a félelem már az első szavánál a hatalmába vont és bizsergett tőle a bőröm. Elindultam hát vissza a zene irányába, karomat szorosan magam köré fontam, hogy megmelegítsem az átfagyott testemet. És itt újabb hibát követtem el. A cipőm sarka megakadt a lépésben, elvesztettem az egyensúlyomat és a testem előre lendült. Éppen időben kapcsoltam ahhoz, hogy a karjaimat kiengedjem és megtámaszkodjam a szórakozóhely falában.
- Basszus. - akaratlanul csúszott ki a káromkodás a számon. Az apám utálta ha káromkodom így előtte szinte sosem tettem, de ezen az estén azt hiszem megengedő voltam önmagammal. Legszívesebben haza mentem volna, bebújtam volna az ágyba és a homlokomig húztam volna a takarót, elfelejtve a történeket, de nem akartam megadni ezt az örömet Robertsnek így miután visszanyertem egyensúlyomat kitartóan folytattam utamat, hogy megkeressem a húgaimat.
 

William & Yvonne

Yvonne & William

Tell me, my little bird, why are you dancing on my nerves?

Leszoktam már róla, hogy a manhattani éjszakát csodáljam. Józan rutinnal és tűéles reflexekkel irányítottam a járgányt, miközben gondolatban egész máshol jártam, momentán azon tűnődve: miért is nem gurítottam le egy kávét indulás előtt? Ha valami, hát egy lórúgásnyi koffeinadag igazán rámfért volna.
Nem is csak a rázós ébredésem miatt... bár ahogy a belső visszapillantóra sandítottam, gyűrött arc és álmosan csillanó, morcos tekintet pislogott vissza rám. Inkább leengedtem az ablakot, hogy a hideg éjszakai levegő felébresszen egy kicsit.
Általában nem volt gondom a felkeléssel, réges rég hozzászoktam már, hogy rendszertelenül alszom, de valahányszor ezzel az átkozott viharral álmodok, úgy ébredek, mint akin az úthenger is áttaposott. Éreztem, hogy a téma még mindig ott zümmögött a tudatom peremén, akár egy bosszantóan óvatos légy, ami sosem ereszkedik le annyira, hogy el tudnád kapni, de nem is tágít a közeledből. Mintha feltett szándéka lenne az őrületbe kergetni, de nekem eszem ágában sem volt megadni neki ezt az örömet: inkább az előttem álló feladat felé terelgettem a gondolataim. A sikeres begyűjtő bűbájhoz előbb magamat is össze kellett volna szednem valahogy. Ha már Hamupipőke volt olyan kedves, és egy könnyed tollvonással áthúzza az estém.
Andrew hívása azért, valljuk be, felért egy frissen főzött eszpresszóval, feketén, tej és cukor nélkül szervírozva... A hajszálnyi távolság a lebukástól egy pillanat alatt végigküldte az adrenalint a tagjaimban.
Nem biztos, hogy kellően meg tudtam volna indokolni, miért is falaztam előtte Yvonne-nak. Elmondhattam volna, hogy ismét meg akart szökni előlem, anélkül is, hogy az akció kezdeti sikerességét beismertem volna. Elvégre itt voltam, szorosan a nyomában; feltett szándéka volt, de nem tudott teljesen lerázni. Sőt, az is valószínű, hogy ezzel a saját dolgomon csak könnyítettem volna. De azt mindenképp elkerültem volna, hogy hazudjak Andrewnak. Legalábbis olyasmiben, aminek a valóságát nem tudtam egyedül fedezni.
Mégis volt valami, ami miatt nem tettem volna meg olyan szívesen. Egyelőre csak gyanítottam, de ahhoz pont eléggé ismertem már a férfit, hogy tudjam, az agresszív indulatoknak hajlamos volt a tettlegesség mezején is teret adni, főleg ha az alkohol az amúgy is gyéren szabott gátlásait fellazította. De hogy a saját menyasszonyára is kezet emelt volna? Nem akartam igazán elhinni. Azért ezt talán mégsem kockáztatta volna meg.

Ahogy a biztonsági őröket elmellőzve magam is beléptem az ominózus klubba, az amúgy is takaréklángon pislákoló keresési kedvem véglegesen magamra hagyott, és hirtelen szaltóval bukott alá a mélybe. A nyomkövetőm eddig a segítségemre volt, de hogy ebben a fluoreszkáló tömegben hogyan fogok rátalálni, az egy nagyon jó kérdésnek tűnt.
A tekintetem sebtében végigpásztázta a helyet: a nyughatatlan fényekben fürdő, lüktető táncteret, az U-alakú kikérőpult körül nyüzsgő embereket és a háttérben megbújó, félhomályba burkolózó boxokat. Igyekeztem elhessegetni az öniróniába mártott, szarkasztikus megjegyzéseket, amik kárörvendőn azt sutyorogták a fülembe, hogy ettől átláthatatlanabb helyet keresve sem találhatott volna. Vagy talán éppen ez volt a cél?
Elterveztem, hogy előbb a boxoknál fogok szétnézni, és ha nem találok semmit, megvigasztalom magam egy pohár whiskeyvel a pultnál és onnan szemlélődök tovább. A tánctér sűrűjébe csakis akkor gázolnék bele, ha már nem maradna más választásom. Ám mindenekelőtt, el akartam szívni egy szál cigit, hogy felvértezzem magam némi nikotinbázisú rendíthetetlenséggel. Ahogy a hely belső udvarára nyíló kijáratot megpillantottam, el is indultam felé.
Alig egy perce léptem be az ajtón, de a mindent kitöltő zene agresszívan pulzáló üteme máris rezgő elektromossággal töltötte fel a belső szerveimet. Azon gondolkodtam, mikor is járhattam utoljára ilyesmi helyen, de nem igazán ugrott be. Utólag egészen hihetetlennek tűnt, hogy még az egyetemi időszakban én is aktív törzsvendége voltam az efféle buliknak. Régen volt már, annyi bizonyos.
A friss levegőre érve, nyúltam is a zsebembe, hogy előhalásszam az öngyújtómat, mikor a tekintetem olyasmin akadt meg, amit remélni sem mertem. A szökött madárkánk itt ácsorgott az apró járdaköveken, mindössze két-három méternyire tőlem, és a jelek szerint valaki már meg is próbálta becserkészni. Akár még azt is hihettem volna, hogy élvezi a kitüntetett figyelmet, ha a felkarjába maró szorítás nem tartotta volna olyan félreérthetetlenül veszteg, és ha az arca nem tükrözött volna a keződő pánik halvány rezdülésein túl ösztönös undort a társasága felé.
Visszacsúsztattam hát az öngyújtómat, és habozás nélkül a gerlepárhoz léptem. Innen már Yvonne kérlelő, hol parancsoló szavai is hallhatóvá váltak, mintha azt próbálgatta volna, hogy melyik taktikával érhet hamarabb célt, de érzésem szerint mostanra ő is kezdte leszűrni a tanulságot, hogy a szép szó itt nem sokat használt. Legalábbis az övé, én azért még tettem egy próbát.
- A hölgy arra kérte, hogy engedje el – jegyeztem meg, közvetlenül a férfi ködös tekintetébe fúrva a pillantásom, hagyva, hogy az íriszeimből sugárzó, ringben edzett nyers energia tegye a dolgát. Yvonne szeme elől egyelőre takarásban álltam, csupán a hangomat hallhatta a vállai mögül, ami nem volt túlságosan hangos, de ahhoz épp elég erélyes, hogy a bentről kiszűrődő zene ellenére jól hallhatóvá váljon.
- Mégis ki vagy te, faszfej? Mit szólsz bele, hogy mit csinálok – kezdett pattogni, bizonyára a sértett önérzete, és végignézett rajtam. Szinte láttam magam előtt az alkohol- és bizonyára némi drográgta fogaskerekeket, amint az egóját, az emelkedett tesztoszteronszintjét és az általam jelentett fenyegetést próbálta egymással beskálázni, és bár nem volt olyan magabiztos, mint szerette volna, azért nem adta olyan könnyen a zsákmányt.
- Húzz el innen a picsába – bökött oldalra a fejével is. – A cicuskámmal épp táncolni készültünk, nem igaz? – Azzal választ sem várva, újra közelebb szorította magához Yvonne-t, és a jelek szerint valóban be akarta rángatni magával… Elképesztő, hogy az emberek többsége mennyire lehetetlenül fafejűen tudott viselkedni. Nem nagyon hagyott más lehetőséget, pedig nem akartam verekedéssel feltűnést kelteni, nem csak a kidobókat, de a fotósokat is hamar odavonzottam volna, Andrew pedig bizonyára nem lett volna odáig, ha a menyasszonyát, aki hite szerint éppen gyomorrontással nyomta az ágyat, egy részeg fickó karjaiban látja viszont az interneten felkapott bulifotók egyikén.
- A helyedben nem tenném – léptem hozzá közelebb egy lépést, és ezúttal nyomatékosításképp a karjára illesztettem a kezem. Láttam, hogy félbe akar szakítani, de nem hagytam rá lehetőséget. – Tudod, a hölgy vőlegénye véresen féltékeny típus. És eléggé hirtelen haragú is. Két hete dobott ki valakit a harmadik emeletről, csak mert az illető végigsimította a hölgy karját, miközben feladta rá a kabátot – pillantottam a mondat végén látványosan az ő kezére, ami ha nem káprázott a szemem, mintha engedett volna a merevségéből. – Persze csak azután, hogy előbb egyesével eltörte az ujjait, és ha nem tévedek, szétreccsent az orra. Szegény ördög, még mindig kómában fekszik az in…
- Jól van. Jól van… – húzta vissza, már-már reflexszerűen a kezeit. – Béke van, tesó. A tiéd lehet a csaj.
Még mindig rezzenetlen vonásokkal néztem utána, ahogy ismét a buli szíve felé vette az irányt, bizonyára, hogy másik, könnyebb prédát keressen magának, de azért megkönnyebbülve szippantottam bele az éjszakai levegőbe. Yvonne pillantását egyelőre kerültem.
- Jól van? – tudakoltam, miközben újra a zsebembe rejtett dohányeszközök felé nyúltam. Nagyon kellett már az a cigi. Ahogy kihúztam a dobozt, előbb udvariasságból felé nyújtottam, ha dohányzott, azért, ha nem, talán ez után a jelenet után mégis megkívánta. – Kér? – firtattam kurtán, és csupán ekkor néztem fel az arcára. A szememben a szokásos hűvös tartózkodás mellett bujkált némi alig megfogható, tompán tapogatózó szemrehányás is, de nem mondtam volna ki. Ó, nem, a legjobb az volt, ha inkább nem mondtam semmit. Tudta ő magától is, hogy dühös voltam rá.

megjegyzés: One shoe can change your life...
Cinderella

Hayley nagyjából fél órája hívott, hogy végre sikerült apánkat megpuhítania és Lilit kiimádkoznia a szobájából így ma este inni és táncolni akarnak. Naomi is valahol az éjszakát járta így őt is össze akarták szedni valahol.
Akármennyire álmos és fáradt voltam képtelen voltam cserben hagyni a húgaimat mikor tudtam, hogy ezek az esték mennyire sokat jelentenek nekik. Ritkán volt olyan, hogy apa megengedte volna, hogy bulizni menjenek. Szerencsére én már nem az ő hatáskörébe tartoztam ahogy azt oly sokszor meg is említette, én már Andrew gondja voltam. Ez pedig… nem igazán érdekelt. Soha nem kértem tőle semmiért engedélyt, soha nem jelentettem be, hogy merre vagyok mert pontosan tudtam, hogy a testőröm aki árnyékként követ, minden mozdulatomról beszámol neki.
Épp az élére vasalt bézs színű nadrágomat rángattam magamra botladozva mikor csörögni kezdett a telefonom. Fél lábon ugráltam el a konyhapultig, hogy megnézzem ki hív ilyen későn. A lányokkal nem beszéltünk meg pontos időpontot mert ők már elindultak, nekem pedig még le kellett mosnom magamból a műtő szagát és a félholt arcomból élőt varázsolni. A telefonom kijelzőjén megjelenő vigyorgó Hayley láttán felhúztam a szemöldökömet miközben a zöld fogadás, majd a kihangosítás gombra nyomtam.
- Készülök már Hayley, de mondtam hogy… - kezdtem bele a mentegetőzésbe, de ő közbe vágott a monológomnak.
- Nem érdekel, hogy hány ruhadarabot sikerült már magadra rángatni, csak azt akartam mondani, hogy az utánfutódat hagyd otthon. - megálltam a nadrág felfelé húzása közben és úgy meredtem a telefonom kijelzőjére mintha a húgom azt mondta volna, hogy Brad Pitt szolgálja fel ma a koktélokat a bárban. Megköszörültem a torkomat és a fülemhez emeltem a telefonomat, hogy ne kihangosítva beszéljünk tovább egymással. Amióta Willam Robertset a nyakamba varrták azóta kissé üldözési mániám lett mert Ő mindenhol ott volt. Minden reggel pontban a megbeszélt időben jelent meg a kocsi mellett és munka után is ott volt rögtön ahogy szóltam neki, hogy végzek. Már-már bosszantóak tökéletes és hibátlan volt és ez sajnos elmondható volt a külsejéről is. A húgom nem véletlenül düllesztette mindig a szemét rá ha egy helyen voltunk. Mindig kifogástalanul nézett ki és valami olyan intenzív aura lengte körül, hogy az ember másodpercek alatt képes volt elhagyni a fejét. Ha pedig egyedül voltam azon vettem észre magam, hogy azt néztem, hogy melyik sarokban bújik meg vagy, hogy nem-e tapasztja a fülét az ajtóra. Persze tudtam, hogy ezek elég vicces elképzelések voltak, plusz arról ne is beszéljünk, hogy az álmaimban a sötétből előbújó William inkább volt erotikus álom mint rémálom.
- Ne hívd így… és amúgy is, mégis hogy rázzam le? Tudod, hogy folyton a sarkamban liheg mint egy kiskutya. - dőltem neki a konyhapultnak miközben a sütőn lévő órára meredtem. Már fél 11 is elmúlt. - Jó… kiskutyának sem hívhatjuk. - ráztam meg a fejemet.
- Kurva mindegy hogy hívjuk. Hagyd otthon. Nem érdekel hogy, de elijeszti az összes pasit már csak a szimpla jelenlétével is. - hallottam ahogy az orra alatt még dörmögött valamit a testőröm kerek fenekéről meg a szexis szeméről, de utána megszakadt a vonal. Még fél percig meredtem a fekete kijelzőre aztán ismét a gardróbba mentem, hogy felvegyek egy fekete inget amit betűrtem a nadrágom derekába, majd az egészet még egy övvel fogtam össze magamon. A sminkemmel már elkészültem, a hajam pedig laza kontyba fogtam a fejem tetején. A fekete magassarkú cipőmért indultam az előszobába amikor megvilágosodtam. Kipillantottam az ablakon és akkor jutott eszembe, hogy ha a ház oldalán kígyózó tűzlépcsőn megyek le akkor a mellettünk lévő kis sikátorba lyukadok ki ahonnan az első taxival el is tudok menni a bárba. Nem mertem az ajtón keresztül menni mert sose tudtam, hogy mikor áll az ajtó előtt Roberts. Volt, hogy egész sokáig szobrozott ott miután hazahozott és volt, hogy csak úgy rám nézett a semmiből. Kiszámíthatatlan volt.
Magamra vettem a cipőt és egy bőrkabátot, a táskám pántját átvetettem a vállamon, lekapcsoltam a lámpát és kimásztam az ablakon. Így hogy végig néztem az alattam elterülő mélységen már nem is tűnt olyan jó ötletnek. Behunytam a szememet, mély levegőt vettem és még egy utolsó pillantást vetettem az ablakon keresztül a lakásomra majd elindultam lefelé. Jó párszor megakadt a magassarkúm a lépcső összetételében így félúton arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább megyek mezítláb mint hogy leessek és itt törjem ki a nyakamat csak azért mert próbálok túljárni Roberts eszén.
A szívem már a torkomban dobott ahogy láttam a sikátor alját. Olyan korom sötét volt, hogy attól féltem még így is megbotlok a lépcsőfokokban, az utca lámpája idáig már nem ért be. Megálltam egy pillanatra, hogy a szemem hozzászokhasson a sötéthez. Összehúztam magamon a bőrkabátot mintha az megvédene bármitől is, de a lélektani védelem is védelem volt. Ahogy a lábam a hideg, nyálkás és koszos földet érintette rögtön visszaugrottam az utolsó lépcsőfokra, majd belebújtam a cipőmbe. Körbe kémleltem a sikátorban, egyelőre nem láttam semmit, bár befelé végképp semmit nem láttam. Elindultam hát a kivilágított utca irányába, ott volt legalább fény, a mögöttem lévő sötétség kicsit sem tűnt bizalomgerjesztőnek. Minden összevetve azonban nagyon büszke voltam magamra. Leráztam a testőrömet, nem estem le a lépcsőn és még meg se támadtak a sikátorban. Míg magamat fényeztem legbelül szaporán szedtem a lábamat, a nedves falakon visszhangot vert a cipőm koppanása. Hatalmasat sóhajtottam ahogy megláttam a közlekedő autókat az utcán és végre a fénybe értem. Este volt és a város ezen része már ilyenkor nem volt túl mozgalmas, de épp szerencsém volt mert egy taxi kanyarodott be az utcába. Láttam a szabad jelzést adó lámpát a tetején így intettem. Mikor a fenekem a kemény taxiülésbe süppedt mérhetetlen önelégültség lett úrrá rajtam. Ilyen az mikor az ember önálló? Mikor nem tartozol senkinek elszámolással csak fogod magad és eljössz otthon? Na meg ki mondhatja el magáról, hogy kicseszett a saját testőrével?

Négy shotot kellett egymás után legyűrnöm a torkomon egyből ahogy megéreztem. A húgaim már vihogtak és látszólag is többet ittak a kelleténél. Az ital az én fejemet is rögtön megütötte. Alig szoktam inni, vagy ha iszom is csak komótosan, ráérősen és azt sem hulla fáradtan.
- Gyerünk táncolni! - rántotta meg a karomat Naomi amitől akaratlanul is felálltam a boxból és egyből éreztem, hogy megszédülök. Lehet nem kellett volna ilyen gyorsan innom.
- Ki kell mennem a levegőre. - próbáltam túlüvölteni a zenét miközben közelebb hajoltam a húgom füléhez, hogy biztosan hallja.
- De csak most jöttél. - forgatta meg a szemét. Igaza volt, nagyjából 10 perce voltam itt. Ennyi idő alatt sikerült berúgnom és elérnem arra a pontra, hogy haza akarok menni. A húgom végül elengedett én pedig próbáltam magamat átküzdeni a tömegen. Azt hittem, hogy egy csened bárba megyünk ahol iszunk egy párat, beszélgetünk egy keveset, de mikor a címre értem egyértelművé vált a számomra, hogy ez egy kanos tiniktől és részeg felnőttektől nyüzsgő disco. A fények táncoltak a parketten, az emberek arcán rezonált, az én szememet pedig teljesen elvakította. A vállam folyamatosan beleakadt egy-egy üvöltve kalimpáló emberbe, de senki észre se vette a küzdelmemet. Közel 3 perc harc után végre friss levegőt ért az orrom. Mélyet szívtam belőle és csak ekkor tűnt fel, hogy a kabátomat bent hagytam a lányoknál. A vállam felett visszasandítottam a bent tolongó tömegre és inkább körbe fontam magamon a kezemet ezzel is próbálva melegíteni magamat miközben egyik lábamról a másikra dőltem. Az őszi időjárás nem kedvezett az éjszakai buliknak.
- Hé cica, kérsz egy kis melegítést? - hallottam ahogy valaki megszólal mellettem, de próbáltam úgy tenni mint aki semmit nem érzékel ebből. Jó taktikának tűnt, de a másik csak nem engedett.
- Kislány, neked beszélek! - ekkor éreztem csak, hogy az illető megszorítja a felkaromat és maga felé ránt. A mellkasom erősen csattant a férfiénak, amitől kissé megtántorodtam.
- Engedj el! - néztem fel az ismeretlenre. A szemei már homályosak voltak, az arcán pedig széles vigyor ült. Nem igazán ismertem a férfiak testbeszédét tekintettel arra, hogy eddig egyetlen komolyabbnak mondható párkapcsolatom volt, de ez a vigyor eléggé egyértelmű volt.
- De látom, hogy fázol. Engedd, hogy megmelegítselek. - az ujjai szorosabban fonódtak a felkarom köré, hatalmas ujjai szinte átérték az egészet.
- Jól vagyok. Engedj el… kérlek. - néztem le a férfi mellkasára és egy másodpercig átsuhant az agyamon, hogy mennyivel jobb lett volna ha azt teszem amit amúgy is mondtam Robertsnek. Alszom.
 

William & Yvonne