Azt mondják, az élet olyan, mint a hullámvasút, egyszer fent, egyszer lent. Ez eddig nagyjából stimmelt is velem kapcsolatban, de most mélyebben vagyok, mint valaha. Úgy érzem, a határán vagyok annak, hogy mindent, de tényleg MINDENT elveszítsek. Az elmúlt évek... nem voltak egyszerűek. A férjem sosem volt ott úgy igazán, sosem volt száz százalékig jelen, hisz nagyrészt a tengerentúlon harcolt. Aztán végleg elment. Őt követte az apám, és akkor azt hittem, az a mélypont, de sikerült újra felállnom. Új életet és új üzletet kezdeni New Yorkban. Azt mondogattam magamnak, hogy amíg a fiam egészséges és van mit elé tennem az asztalra, addig jók vagyunk. A vállalkozás is egész jól ment az utóbbi időben, jobban, mint valaha reméltem, és volt mellettem egy barát... vagyis valaki, akit annak hittem. Kezdtem újra magamra találni. Aztán...

Még mindig alig tudom felfogni, hogy mit történt. Egyik pillanatról a másikra a feje tetejére állt minden. Úgy volt, hogy beolvadunk egy másik cégbe, a Mosaic Events-be, és annyira izgatott voltam emiatt. Nem csak jóval több munkalehetőséget kaptunk volna ezáltal, de a forrásaink, az eszközeink is megsokszorozódtak volna, és abszolút elememben éreztem magam emiatt. Végre magával ragadott mindaz a lehetőség és pezsgés, amit New York nyújtani tud. Az egybeolvadás még nem volt hivatalos, de az elmúlt egy-két hónapban már együtt dolgoztunk a másik céggel néhány esemény megszervezésén, ami segített kikövezni az előttünk álló utat, meghatározni, mit várunk egymástól, és hogy mit szeretnénk belefogalmazni a készülő szerződésünkbe. Margareth Wesley, a Mosaic igazgatója, adott még pár napot, hogy egy jogásszal átbeszéljük a feltételeket, amiket bele akartunk fogalmazni. Napok... hangsúlyozom, napok kérdése volt, hogy mindez megvalósuljon. Aztán egyik reggel a lakásom ajtaján kopogtatnak, és lopással vádolva bilincsben visznek el... A fiam szeme láttára. Nem tudom, mi volt a rosszabb: hogy ártatlanul megvádolnak, vagy hogy Taylornek mindezt látnia kellett? A szomszédunk vállalta a gyerek felügyeletét, amíg a sógorom meg nem érkezett Texasból. Legalább afelől nyugodt lehetek, hogy ő rendben lesz. Mert én nagyon nem vagyok.

Harmadik napja voltam előzetesben, amikor az állítólagos - állam által kihelyezett - ügyvédem közölte, hogy a helyzet tovább romlott, és már nem csak a hiányzó 13 ezer dollár a probléma, de a The Dove Event Management könyvelése sem stimmel. Már további 21 ezer dolláros sikkasztással is vádolnak, a bizonyítékok pedig valóban rám mutatnak, miközben a partnerem üzleti ügyben Kanadába utazott. Mióta ez a dolog kirobbant, nem is tudtam személyesen elérni. Annyira össze vagyok zavarodva, rettegek, és úgy érzem, az egyetlen, aki még hisz nekem, és támogat, az Rowan. Ő beszélt rá arra is, hogy keressünk egy jobb ügyvédet, mert ezt nem bízhatjuk a véletlenre. Bár szerinte az esélyeim még ennél is rosszabbak, ha nem cserélem le Laura Bradfordot, aki szerinte az interneten vette a diplomáját, azt is csupán alig két éve, és ez idő alatt alig volt egy-két nyert ügye. Azok sem kapcsolódtak sokban a gazdasági joghoz. Azt hiszem, a sógorom itt-ott kicsit túloz, de ettől függetlenül egyetértek vele. A gond csak az, hogy a vádak miatt a számláinkat zárolták, és nem is volt azokon annyi, amiből fizetni tudnánk egy igazán jó ügyvédet. Hisz a vállalat csupán bő egy éves, és az előttünk álló fúzió miatt, már eleve eléggé kiköltekeztünk az utóbbi időben. Más szóval le vagyok égve, és Rowdy-val ellentétben én nem sok esélyt látok arra, hogy bárkit meg tudnék győzni arról, hogy pro bono vállalja el az ügyemet. Ráadásul tegnap áthelyeztek a rendőrség fogdájából a megyei fegyházba, ahol a továbbiakban az előzetest tölthetem, és ez a környezet sem sokat segít az optimizmusomon. Mr. Grayson Connor azonban mindjárt itt van, és muszáj lesz valahogy előkotornom mélyről a legjobb formámat, illetve bármit, ami kell, hogy meggyőzzem őt az ártatlanságomról. Mert elvileg még nem döntött rólam, és már az is csoda, hogy egyáltalán hajlandó beszélni velem. Igazából nagyon félek, hogy mire számíthatok, a gyomrom napok óta görcsben van, és amikor végre nyílik az ajtó, amin beléphet hozzám beszélőre a férfi, úgy érzem, mindjárt elájulok. Reflexből állok fel az asztaltól, ami mellett eddig várakoztam, mintha újra diák lennék, aki a tanárát fogadja egy fontos vizsga előtt.

- Mr. Connor? - kérdezek rá kissé bizonytalanul, és a bilincsbe foglalt kezeimmel babrálok, így próbálom leplezni a remegésüket. - Köszönöm, hogy eljött, és hajlandó meghallgatni - szólalok meg ismét, miközben figyelem, ahogy közelebb lép. Hű! A testtartásából csak úgy árad a magabiztosság, a kisugárzásával már szavak nélkül is igazi jelenség...

- Christian Langley, micsoda véletlen meglepetés - jegyzem meg a jegyzeteimből fel sem nézve az irodámba hívatlanul beállító férfinak címezve. Egykor kollégák voltunk, néhány éve viszont más utakon járunk; az egyik ügyfelünk felkínált neki egy jogi tanácsadói pozíciót, amit Christian el is fogadott. Azóta a találkozóink száma eléggé megcsappant, általában az érdekeink diktálják és alkusszák ki az ilyen alkalmakat.
- Grayson - üdvözöl egy biccentéssel, amit a szemem sarkából látok. - Tudod jól, hogy nem véletlen - mondja ki, amit valóban én is jól tudok. Christian kényelembe helyezi magát az iroda túlfelében lévő kanapén, amíg én befejezem az írást. A székemben hátradőlve emelem rá a tekintetem. - Itt semmi nem változott - jegyzi meg a berendezést szemrevételezve. - Már akkoriban sem szeretted a változást.
- Nem, valóban nem. De nem azért jöttél, hogy az ízlésemről és a preferenciámról beszélgessünk - világítok rá a lényegre, mert nincs időm egész nap bájcsevegni vele az irodai bútorokról.
- Igazad van. Szívességet kérnék - árulja el szemrebbenés nélkül a látogatása okát.
- Sajnálom, de…
- Tartozol - vág közbe, mielőtt egyből elutasítanám. És igaza van. Tartozom neki. Előtte meg ő tartozott nekem. Ezek után viszont ő fog nekem tartozni.
- Milyen szívességről lenne szó? - kérdezem sóhajtva.
- Pro bono.
- Felejtsd el - csóválom meg a fejem szinte nevetve a felvetésen, hogy egyáltalán eszébe jutottam egy pro bono ügy kapcsán. - Keress meg egy ügyvédjelöltet vele.
- Grayson…
- Nem, Christian. Nem tudsz három jó érvet felhozni, amiért el kéne vállalnom. Egy italra bármikor szívesen látlak, de most sok dolgom van, szóval, ha megtennéd… - mutatok az ajtó irányába és visszamerülök az asztalomon heverő aktákba.
- Katonaözvegy, huszonegyezer dolláros sikkasztással vádolják, és tartozol nekem.
A levegőt hosszan benntartva, magamban ötig elszámolva emelem fel a fejem és nézek a mélybana szempár gazdájára. Szívem szerint két kézzel raknám ki az ajtón túlra, de a szívesség behajtása komoly dolog nálunk. Grimaszolva bólintok, amit szinte rögtön meg is bánok. Elfordulok, amíg az aktát az asztalomra teszi. - Csak beszélj vele. Holnap reggel kilenc, megyei fegyház.
- Alig várom - vetem oda szarkasztikusan, szemeimet forgatva. Pont olyan ügy, amit valamelyik ügyvédjelöltre bíznék legszívesebben. - Most már te tartozol - szólok Christian után, aki közben már a folyosón halad a lift felé. Vissza se fordul úgy int. Tudja, hogy tartozik és azt is tudja, hogy nem leszek rest behajtani. - Debbie - szólok ki a titkárnőmnek az asztali telefon leginkább elkopott gombját lenyomva. - Mondd el a holnap reggel kilences találkozót.

A jellegzetes berregő hang és a zár kattanása után az őr kinyitja előttem a szoba ajtaját, ahol egy bilincsbe vert nővel találom szemben magam. Ránézésre nem mondanám tipikus bűnözőnek, de sokszor találkozik az én szakmámban meglepetéssel az ember. Egyelőre nem ítélkezem, a tények alapján fogom megvizsgálni a helyzetet. Még az sem biztos, hogy vállalom az ügyet, minden a beszélgetésen múlik. Az egyenruhás férfinak biccentek, aztán belépek a terembe, a nő pedig vigyázzba vágja magát, mintha bíróságon lennénk.
- Mrs. Frost - köszöntöm a nőt tárgyilagosan. - Vagy Miss Harper… Nem tudom, melyiket preferálja? - érdeklődöm felőle, mivel hiába halt meg, még a férje nevét viseli. Miután ezt tisztázzuk, helyet foglalok vele szemben, az aktáját magam elé helyezem. - Tisztázzunk valamit; szívességet teszek valakinek, ami nem garantálja, hogy vállalom is az ügyét, ami valljuk be… elég egyértelműnek tűnik. Szóval térjünk is a lényegre. Miért vagyok itt? -  kérdezem azonnal belecsapva a közepébe. Nem szeretem, ha rabolják az időmet, a papírok szerint pedig egyértelműen bűnös a nő.

Tekintetemmel követem és figyelem a férfit, aki belép az ajtón... A testtartása, a kisugárzása, a mozdulatai, és - miután megszólal -, a hangja is erőt, magabiztosságot sugároz. Kicsit irigylem emiatt. Ha csak tizedennyire képes lennék most bízni magamban, valószínűleg jóval könnyebb lenne megtalálni a saját hangomat. De belül szinte reszketek, és az elhangzottak sem segítenek ezen.

- Egyér... Egyértelműnek tűnik? - kérdezek vissza halkan, elkeseredetten, majd megköszörülöm a torkomat. Nem is igazán értem, miért, de a kijelentés kissé az elevenembe talál. Tudom, azért van itt, hogy meggyőzzem az ártatlanságomról, és arról, hogy miért is kellene kiállnia értem, és segítenie nekem. Ám ez most mégis megijeszt és elkeserít. Hiszen... mi olyat mondhatnék, amivel megvédhetném magamat, ha napok óta mindenki bűnösnek, tolvajnak tart? Ha az esetem annyira EGYÉRTELMŰ, hogy egy tapasztalt ügyvéd is reménytelennek találja, és már startban elítél? Mert eléggé az jön le a szavaiból, hogy nem sok esélyt ad ennek, és valóban csupán szívességből hallgat meg. Aztán letudva a kötelességét ő is hátat fordít majd nekem.

A kétségbeesés néhány pillanatra úrrá lesz rajtam, és két tenyerembe temetem az arcomat, ám a mozdulatot nehezíti a csuklóimon ékeskedő bilincs, és ez épp elég ahhoz, hogy emlékeztessen, nem most van itt az ideje, hogy feladjam. Össze kell szednem magamat, illetve a gondolataimat; megtenni mindent, ami tőlem telik, hogy meggyőzzem Mr. Connort. Egyszerre csak egy lépés. Ki fogok jutni innen. Muszáj. Taylorért.

- Harper. Mármint... a városba költözés óta újra a lánykori nevemet használom, de igazából hivatalosan még Frost vagyok, szóval... tulajdonképpen mindegy... - próbálnám megválaszolni az egyszerűbb kérdését, de úgy látszik, még erre sem vagyok képes egyértelmű választ adni. Közben ismét idegesen babrálok az ujjaimmal magam előtt, de ahogy erre ráébredek, inkább összekulcsolom a két kezem, és felnézek a férfi szemeibe.  

- Nézze én... Őszintén fogalmam sincs, mi olyat mondhatnék, amivel meggyőzhetem az ártatlanságomról. Hiszen napok óta senki sem hisz nekem. De... - a fejemet ingatom – nem én tettem. Kérem, higgye el! Van egy fiam, tudja? Taylor. Már csak ő maradt nekem, és én neki. Sosem tennék semmi olyat, amivel kockáztatnám, hogy elvegyék tőlem. Hogy az apja után az anyját is elveszítse. Aki egy kicsit is ismer, ezt tudná. - Tulajdonképpen épp ez a baj. Ez már nem Texas, nem Austin, és főképp Wyldwood. Ott az emberek jól ismernek, és tudnák, hogy nem lennék képes lopni, sikkasztani, vagy bármilyen más módon szándékosan törvényt szegni. Ott nem valószínű, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerültem volna. Ez itt már New York, ahol egyelőre nincs sok barátom, nincs család, nincs senki, az elmúlt egy évben nagyjából csak a munka volt, és persze Tay. Most pedig annyira egyedül érzem magam ebben a világban, mint még soha.

- Azért jöttünk a városba, hogy új életet kezdjünk. Jillian, az üzlettársam, meggyőzött, hogy nekem is és a fiamnak is ez lesz a legjobb. Mindenünket eladtam Texasban, és a pénzből elindítottuk itt a vállalkozásunkat, majd... az elmúlt évben ebbe fektettem minden energiámat. - Ismét a fejemet ingatom, mert el sem hiszem, hogy ezzel valóban minden odalett, amiért eddig dolgoztunk. Még mindig alig tudom felfogni, hogy ez történik velem. - Én nem akartam mást, csak sikerre vinni az üzletet, és már minden annyira jól alakult. Szóval miért tettem volna...? - Felsóhajtok, majd habozok, mielőtt újra megszólalnék. - Jillt a főiskola óta ismerem, a barátom volt, neki is hozzáférése volt mindenhez, amihez nekem, és nehezen akarom elhinni, hogy átvert, de lehetséges, hogy... - Megvonom a vállam. Nem is akarom befejezni a mondatot. Árulónak érzem magam már ettől is, hogy ujjal mutogatok rá, ugyanakkor az eszemmel már tudom, hogy csakis erről lehet szó. Nincs más magyarázat. Meglopott, aztán Kanadába menekült, és itt hagyott a pácban. Bíztam benne. Még mindig bízni akarok. De nem lehetek naiv, nem hagyhatom Taylort magára.

Szívességet kérni mindig egyszerűbb, mint valakinek teljesíteni azt. Pláne, ha az ember minden porcikája ellenkezik zsigeri szinten. Nem ez az első és nem ez az utolsó, hogy valaki az ajtómon kopogtat, mert be szeretne hajtani egy szívességet, de Christian esetében mindig jogosan él bennem a gyanú, hogy valami olyanra akar rávenni, amit másképp nem csinálnék meg. Ő ritkán jön, de ha jön, nyomós indoka lehet rá.
Pro bono.
Nehezemre esett rábólintani Christian kérésére, de igaza volt, tartoztam ezzel neki. Most pedig itt állok a megyei börtönben, várom, hogy az ő kinyissa az ajtót, én pedig a kérésnek eleget téve meghallgathassam a nőt, aki Christian szerint ártatlan lehet, különben nem sózta volna rám a pro bono-t - persze még kérdéses, hogy elvállalom-e. Az őr végre nyitja a szobát, a berregő hang után pedig beléphetek a dohos helyiségbe, ahol egy asztalon, két széken és a fenti sarokban lévő kamerán kívül nincs semmi. Nem kerülgetek semmit, egyértelműen a nő tudtára adom, hogy nem a jó szívem hozott ide, hanem egy valakinek tett ígéret.
A szakmám alapja - a nyilvánvaló tárgyi tudáson kívül - a jó emberismeret. Fel kell tudnom ismerni, ha valaki hazudik, ha valaki eltitkol valamit, vagy csak egy apró dologról ferdít. Nem az vagyok, aki mellé este befekszenek az ágyba, aki elől titkolózni kell, akivel nem lehet megosztani bizonyos információt, vagy akár kegyes hazugsággal kell áltatni. Velem meg kell osztaniuk mindent, ha azt akarják, hogy a munkámat végezzem, ahogyan elvárják tőlem és ahogyan elvárom magamtól. Ha hazudnak, úgyis kiderül. Az sem érdekel, ha sárosak. Nem az ártatlanságukat kell bebizonyítanom, hanem ki kell húznom őket a szarból. Akkor is, ha sárosak. Ez a nő viszont a reakciója alapján nem tűnik bűnözőnek. Alaposan figyelem minden rezdülését, minden mozdulatát, hallgatom a remegő hangját. Őszintén kétségbe van esve, és nem azért, mert lebukott, hanem azért, mert nem ő tette.
- Ha engem nem tud meggyőzni, akkor másokat hogy akar? - kérdezem hátradőlve, az ujjaimmal az ügy papírjait tartalmazó aktán dobolva. Ha bíróságra megy az ügye - amit jó lenne elkerülni - , az esküdtekkel el kell hitetni, hogy nem ő felelős a sikkasztásért. Az eddigiek alapján még talán el is hinném, de ez még édes kevés. A vidéki lány, aki hatalmas reményekkel költözik New Yorkba, gyorsan akar pénzt szerezni, ehhez a legrövidebb út a csaláson keresztül vezet. De akár lehet az a vidéki lány is, aki elég naiv volt ahhoz, hogy valaki átverje és rákenje az egészet. Hallgatom a történetét, közben kattog az agyam, és elraktározom, amit erről a Jill nevű nőről állít.
- Ez a Jill… - kinyitom az aktát és átfutok néhány sort. - Az ő ötlete volt a vállalkozás? - kérdezek rá, bár már lényegében megválaszolta korábban ezt a kérdést, de minél többször ismétli el gondolkodás nélkül, annál inkább kezdek hinni én is az ártatlanságában. - Magukon kívül volt bárki másnak lehetősége hozzáférni a pénzhez? - bombázom tovább. - Ha csak maguknak volt ilyen hozzáférésük, a társának mi oka lett volna átverni? Miért gyanakszik rá? Miért próbálja rákenni? - provokálom, hátha kibukik belőle az igazság, ha eddig hazudott. Amennyiben eddig is egyenes volt és minden szava igaz volt, akkor pár kérdésnek nem kéne megtörnie. És igen… abban az esetben egyértelmű az esete. Ha nem ő volt, akkor ez a Jill nevű nő, csak be kell bizonyítani.

Úgy vélem, sok mindent átvészeltem már az életben, sokféle veszteséget, lemondást. Kevesen maradtak már az életemben azok közül, akik régen fontosak voltak nekem. De nem adtam fel, talpon maradtam, és ha véletlenül mégis padlóra kerültem, akkor is előbb-utóbb újra felálltam, és ha kellett, előröl kezdtem mindent. Tavaly is így tettem, mert azt hittem, így lesz a legjobb, mert Jill erre biztatott, én pedig bíztam benne, gyanútlanul a barátságunkra támaszkodtam. De most félek, sőt, rettegek, hogy a kitartásom nem lesz elég, hogy innen nincs tovább, hogy nem fogok tudni újra felállni. Egyedül biztosan nem. Vajon lesz, aki segítsen? Reménykedtem nagyon, hogy Mr. Connor lesz az a valaki, de egyelőre ellenséges, gyanakvó, nem sok segítő szándékot érzek benne. Tényleg cserben hagyna, ha nem biztos a szándékaimban és az ártatlanságomban? Nagyon félek, de nem is annyira magamért, mint Taylorért. Már se apja, se nagyszülei, csak én vagyok, illetve a nagybátyja. És tudom, hogy Rowdy is szereti őt, vigyázna rá, megtenne érte mindent, ami tőle telik, de az anyja mellett kellene nevelkednie a fiamnak. Nem akarom őt is elveszíteni. Nem tudom, hogy képes lennék-e azt is túlélni. Az már tényleg túl sok lenne. Nem történhet meg. Főleg nem így. Hiszen ártatlan vagyok. Ezt nem érdemlem meg, és Tay sem.

- Abban reménykedtem, hogy maga segíteni fog nekem ebben... - felelem egyszerre kétségbeesetten, lemondóan, ugyanakkor mégis még mindig némi reménnyel a hangomban. Persze, értem én, hogy még nem döntött velem kapcsolatban, és azt várja, hogy meggyőzzem, de tényleg nem tudom, mit mondhatnék még. Igazából kicsit haragszom is magamra... Nem tudom elhinni, hogy lehettem ilyen naiv? Lassan negyvenhez közel, nem kevés üzleti tapasztalattal, hogy nem vettem észre? Mintha tényleg csak egy kezdő volnék, egy egyszerű vidéki lány, aki túlságosan megbízik mindenkiben.

- Igen, az ő ötlete volt. Felkeresett Wyldwoodban, valamivel apám halála után, azzal, hogy jót tenne nekem és a fiamnak az újrakezdés, és hogy segítene ebben nekünk itt New Yorkban. Aztán jött az ötletével, hogy indítsunk közös vállalkozást. Eddig komolyan azt hittem, hogy tényleg csak segíteni akart... - ingatom a fejem, de nincs sok időm ezen a gondolaton merengeni, mert közben már kapom is Mr. Connortól az újabb és újabb kérdéseket.

- Nem, másnak nem volt jogosultsága. Illetve... az asszisztensem intézte néha a befizetéseket, de neki külön belépőkódja volt, és ő biztos nem... Micsoda? Én nem próbálom rákenni. Én is csak megpróbálom megérteni... Én... csak annyiszor végiggondoltam már... - próbálnék mindenre felelni, de kezdek összezavarodni, és akkor hirtelen beugrik egy emlék. - Jill a Mosaic Events-szel való szerződéskötés előestéjén elkérte a laptopomat, hogy átfussa még egyszer a dokumentumokat rajta. Azt... Azt hiszem, azt mondta, hogy a saját gépével valami gond van, de ez nem várhatott másnapig, hisz úgy volt, reggel írjuk alá a papírokat. Kölcsönadtam neki a saját gépemet. Én még csak nem is gyanakodtam... Basszus! És most Kanadában van. Amikor a nyomozóknál utána érdeklődtem, hogy megerősítette-e a szavaimat, azt mondták, még nem tért vissza Kanadából, ahová elvileg anyagbeszerzés miatt utazott. De ez nem igaz. Semmi ilyesmi nem volt tervben. És azóta is ott van. Maga szerint ez nem épp elég gyanús? - nézek fel a férfire, és széttárnám a karjaimat, de a bilincs ismét visszatart. Miért? Miért kell ennek még mindig a csuklómon lennie? Mintha nem is lopással, hanem minimum gyilkossággal vádolnának. Én nem tudom, meddig leszek képes ezt elviselni, hogy úgy kezelnek, mint egy utolsó bűnözőt, miközben már egyre egyértelműbb számomra, hogy átvertek. Ráadásul valaki olyan, akit a barátomnak hittem. Istenem! Azt hiszem, rosszul leszek. A szívem hevesen ver, szédülök, a torkom kiszáradt... Nem kapok levegőt. Miért nincs itt levegő? Oh, basszus, lehetséges, hogy épp pánikrohamot kapok? Eddig egész jól tartottam magam, miért most tör ez rám?
- Vizet... Kérhetnék egy kis vizet? - intézem a kérdést a kamera felé. Van ott egyáltalán valaki?  

A munkám során sokféle emberrel találkozok; némelyik tisztességes, némelyik dörzsölt gazfickó, vannak olyanok, akik őszintén válaszolnak minden kérdésemre, de akadnak olyanok is, akik mindent megtesznek azért, hogy a titkaik még előttem se derüljenek ki. Ezzel persze maguknak ártanak a legtöbbet, de mindig okosabbnak hiszik magukat. Az én pozíciómban nem tisztem megítélni vagy éppen elítélni az ügyfeleimet, hanem a munkámat kell végeznem a lehető legjobban, hiszen ezért fizetnek. A most velem szemben ülő nő viszont még csak nem is fizet, mégis végighallgatom, amit mond, és eleinte eszem ágában sem volt elvállalni az ügyét, legjobb esetben is valamelyik ügyvédjelöltre sóztam volna, most viszont már egyre inkább azon kattog az agyam, hogyan is juttathatnám ki innen. Mert nem ő tette, az egészen biztos. Úgy tűnik, igazat mond, a reakciói sem mesterkéltek. Őszintén fél, amiért belekeveredett ebbe az egészbe. Nem egy nagyvállalati öltönyös fickó, aki a lehető legjobb alkuval szeretne kimászni a szarból, amibe belekeveredett. Egy megtört nő, aki naivan hitt egy barátjának, aki közben őt átverte.
Egyre egyértelműbb számomra, hogy ez a bizonyos Jill lesz a hunyó a történetben. Ha ártatlan lenne, akkor nem utazott volna egészen a szomszédos országig, hanem tűkön ülve várná az ítéletet az állítólagos barátnőjével szemben. Ehelyett besározott egy ártatlant, aztán lelépett, mint aki jól végezte a dolgát. Mindezt nehéz lesz bizonyítani a látottak és olvasottak alapján, főleg, ha van valaki, aki az ő verzióját kész alátámasztani, de nem ez lenne az első nehéz esetem.
- Hogy jött a képbe a Mosaic Events? - kérdezek rá az említett cégre. Elképzelhető, hogy összejátszottak a háttérben, már volt hasonló átverésekre korábban is precedens. Az az érzésem, hogy előttünk van minden szükséges információ, csak össze kell kötni a pontokat, viszont Jill lesz az utolsó pont, akivel nem lesz egyszerű minden mást összekötni, ha nem a saját neve alatt nyúlt a pénzhez.
Pár pillanat múlva egy őr lép be a szobába egy kis üveg vízzel, amit Miss Harper kért. Az asztalra teszi a flakont, aztán szó nélkül távozik is magunkra hagy minket. Mélyet sóhajtok és hagyok egy kis időt a nőnek megnyugodni, mielőtt folytatnánk. Össze kell szednie magát a folytatáshoz, ha minél előbb ki akar innen jutni.
- Tegyük fel, hogy segítek - kezdek bele némi hallgatás után, de felemelem a kezem jelezvén a folytatást, mielőtt még nagyon örülne. - Ha segítenék… lenne bármi olyan, amit elő tudnak ásni magáról? Bármi, amit a múltban tett, rendőrségi ügyek, szabálysértések? Olyan, ami árthat magának, az ügyének vagy netán a fiának? - kérdezem előre dőlve, a kezeimet összefűzve az asztalon. Őszinte választ várok el, ha az ügyfelem lesz. Nem Miss Harper lenne az első báránybőrbe bújt farkas, akivel az évek során találkozom, ha mégsem az az ember, akinek mutatja magát. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy az előélete tiszta, nincs semmi titka, nem tudnak felmutatni olyat, ami rontana a mostani helyzetén. Ha valóban annyira fontos neki a fia, mint azt állítja, akkor őszinte lesz velem, másként nem tudom a munkámat végezni.

Az ujjaimat tördelem aggódva, idegesen, hisz fogalmam sincs, mi vár rám, mik a kilátások. Nem tudom, az előttem ülő férfi hogyan dönt majd, segít-e. És ha nem, akkor mire számíthatok? Mik az esélyeim, egyáltalán vannak-e. Hány évet kaphatok? Semmit sem tudok, senki semmit nem mond nekem. Úgy érzem, csak sodródom és hánykolódom, mióta csak a rendőrök bilincsbe verve kirángattak a lakásomból. Alig tudom elhinni, felfogni, hogy ide jutottam, hogy ez történik velem. Mivel érdemeltem ezt ki? Ha valóban Jillian áll ez az egész mögött, hogy lehetett képes ezt tenni velem? A barátomnak hittem. Régen is, a főiskola idején. Aztán tavaly is, amikor újra felbukkant az életünkben. Annyi veszteség után egy égi jelnek tűnt, hogy megjelent, és egy lehetőséget kínált valami újra. De mégis hogyan képes bárki ilyet tenni egy az apját gyászoló, özvegy, gyermekét egyedül nevelő személlyel, akit ráadásul a barátjának nevez? Én nem tudnám megtenni. Valahogy mégis belőlem nézi ki mindenki ezt a bűntényt. Nem értem, de a kétségbeesésen és a félelmen túl időről időre elönt a harag is. Főleg ahogy egyre világosabbá és egyértelműbbé válik számomra, hogy Jill a valódi elkövető. Neki kellene most itt ülnie, bilinccsel a csuklóján, az életéről és a jövőjéről merengve, de úgy tűnik, ő jelenleg békésen múlatja az időt valahol Kanadában, a legnagyobb biztonságban, talán egy koktéllal a kezében. Egy jeges mojitoval, ha tippelnem kell, de már abban sem vagyok biztos, hogy valóban olyan jól ismerem az ízlését, mint hittem.

- A Mosaic Events? - igyekszem hamar visszaterelni a figyelmemet a határon túlról a közvetlen környezetemre, a lehangolóan üres és komor kihallgató szobába, illetve felidézni azokat az emlékeket, amelyek választ adhatnak az elhangzott kérdésre. - Úgy rémlik... Volt egy megbízásunk. Jill egy régi ismerőse, Samantha Richardson, kért fel bennünket egy parti megszervezésére, de hamarosan kiderült, hogy a nő férje időközben már felkérte a Mosaic Events embereit ugyanerre a feladatra. Végül azt akarták, hogy működjünk együtt velük, mert Mrs. Richardsonnak tetszettek a dekorációs ötleteim, de a másik cég olyan helyszínt ajánlott, amiről nem voltak hajlandóak lemondani. Tehát akkor dolgoztunk össze velük először, majd két hónappal később ismét hasonló szituációba keveredtünk, és ebből aztán rendszeres együttműködés lett. - A mi vállalkozásunk csupán egy éves, a rivális firma viszont sok éves tapasztalattal és kapcsolatokkal rendelkezett, nem akartam ringbe szállni velük, egyértelműen okosabbnak tűnt összedolgozni, és közben felettébb büszke voltam rá, hogy a kreatív ötleteim okán újra és újra társulniuk kellett velem, míg végül ők maguk ajánlották fel a két cég hivatalos összeolvadását. Én pedig láttam ebben a lehetőségeket. De már tényleg nem tudom, mit higgyek, mit gondoljak a történtekről. Jill vajon mennyiben vezetett engem az orromnál fogva?

Mielőtt ismét túlzottan elragadna ez a gondolatmenet, és olyannyira felzaklatnám magamat vele, hogy hiperventilláljak, szerencsére belép egy őr egy kisebb üveg vízzel. Egy hálás, de halk “köszönöm” kíséretében átveszem tőle, és hamar el is fogyasztom majdnem a felét. Ez a néhány korty víz életmentőnek tűnik jelenleg, és valamiképpen megnyugtat, hogy legalább szomjan halni nem hagynának. Az pedig méginkább, hogy végre kissé megszánnak, és átmenetileg a bilincs is lekerül rólam. Így mégis csak könnyeb inni.

- Tegyük fel... - ismétlem az ügyvéd úr után hallkan, és próbálok nem is túlságosan reménykedni. Aztán a kérdésére végiggondolom nagyjából a fél életemet. Őszintén szólva még egy szimpla kis bolti lopásra sem emlékszem, pedig kamaszként volt egy kissé lázadó időszakom. De apám és Carol néném között egyébként is szinte lehetetlen lett volna ilyenfajta bajba keverni magamat. - A... attól tartok, akad egy nagyjából három héttel ezelőtti, még kifizetetlen parkolási bírságom. Most nem jut eszembe, hogy végül tisztáztam-e... bár jelenleg egyébként sem volna miből - vonok vállat sajnálkozva. - Ez ronthat a helyzetemen? - hajolok kicsit közelebb aggodalmas tekintettel.
- Mr. Connor, kérem, legalább azt mondja meg, mik a kilátásaim? Mennyit kaphatok, ha nem tudom bebizonyítani az ártatlanságomat?

Csupán muszájból vagyok itt, akár az egyik gyakornokot is küldhettem volna, ha már pro bono ügyről van szó. Könnyedén kibújhattam volna a feleősség alól, de most mégis azt érzem, ahogy a velem szemben ülő elveszett, reménytelen és őszintén segítségre szoruló nő az információkat csepegteti, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy egyszer pro bonoról. Még elég homályos a kép, alaposabban utána kell nézni minden személynek és a cégeknek is, amik nevei felmerülnek az ügy kapcsán, de ha a sejtésem beigazolódik, akkor itt nem is arról van szó, amit rá akarnak kenni Miss Harperre. Nem ez lenne az első ilyen eset, amivel találkozom. Ha a pénz vezérli az ember ítélőképességét, akkor bármit képes megtenni azokkal az emberekkel is, akiket a társának mond. De az sem kizárt, hogy ez egy jó előre kitervelt lépés volt, Miss Harper pedig tökéletes áldozati báránynak bizonyult; mindenét elveszítette, csak a fia maradt neki, akiért képes lenne akár teljesen új életet is kezdeni egy új városban. Mindent feltett egy lapra, csak a játék alapból meg volt bundázva.
Szeretnék minél többet megtudni erről a bizonyos Mosaic Events nevű cégről, mert egyelőre csak annyit tudok, ami a papírokon szerepel. Látszólag valóban csak együttműködésről van szó, aminek a végén a nagyobb bekebelezi a kisebbet. De sokkal több is lehet a háttérben, amit még Miss Harper sem sejthet, hiszen megbízott az egykori barátjába, aki angolosan távozott és Kanadában húzza meg magát. Ha kiderül, hogy valójában nem is Miss Harper a bűnös, hanem Jill próbálta kirántani a lába alól a talajt, akkor a kiadatás sem lesz kérdéses, ugyanis a család Kanadában is csalásnak számít. Vagy nagyon magabiztos abban, hogy a volt társa börtönben végzi, ezért menekült csak a szomszédos országig, vagy teljesen amatőr. Egyelőre akárhonnan is nézem, Jill az a pont, akihez minden szál befut. Ahhoz, hogy minden bizonnyal ki tudjam ezt állítani, természetesen sokkal több munka szükséges, mint pár perc beszélgetés, de a megérzéseim nem szoktak cserbenhagyni.
Még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy akarom ezt az ügyet. A pro bono általában nem kívánatos púp az ember hátán, ráadásul évek óta hozzá se szagoltam ilyenekhez. De valamiért egy belső hang mégis arra ösztönöz, hogy ne hagyjam magára ezt a szinte biztosan ártatlan nőt, akinek nem lett volna indítéka ilyen bűntényt elkövetni. Ha segítek neki, akkor viszont tudnom kell róla mindent, amivel támadni tudják. Egy kalapból előhúzott meglepetés, amire a legkevésbé vágyom a tárgyalások során, amire nem számítunk. Amire  nem számítunk, arra nem tudunk megfelelően reagálni, amit csak még jobban ellenünk tudnak fordítani. Minden bagatell ügyről tudnom kell, ha ki akar innen jutni.
Halkan felhorkanok a parkolási bírság említésére és a fejemet csóválom.
- Nem, a parkolási bírság ezen nem fog változtatni - nyugtatom meg a nőt. Parkolási bírságot bárki össze tud szedni, ettől még nem lesz veszélyes bűnöző az illető. Némi hatásszünet után hátradőlök és az órámra pillantok, aztán vissza a nőre.
- Ne gondolkodjon ilyeneken, hamar ki fog jutni. - Azt már hozzá sem teszem, hogy nem is feltétlen az ártatlanságát kell bizonyítanom, csak ki kell mosnom a helyzetből. Ez néha megijeszti az ügyfeleket, de a jog egy érdekes játszótér, aminek a szabályaival és a játékmenetével velük ellentétben jobban tisztában vagyok. Ismerem a határokat, tudom, mi fér még bele.
A formaiságokat követve a nő felé fordítok egy megbízási szerződést és egy tollat. - Ha nem gondolta meg magát, akkor írja alá ezt a megbízási szerződést, a többit pedig bízza rám. - Hagyok neki időt, hadd olvassa el az elejétől a végig, ha szeretné, ha pedig végzett, elveszem a papírt és a tollat. - A jelenlétem nélkül nem beszélhet senkivel az ügyről, ha felkeresik, semmit nem mondd, amíg itt nem vagyok, nehogy maga alatt vágja a fát - figyelmeztetem a kellemetlen helyzetek elkerülése végett. Az ügyfelek a tudatlanságuk miatt hajlamosak kérdésekre válaszolni, ráadásul olyan választ adnak gyakran, amiről nem is tudják, mennyit árthat nekik. Szeretném, ha ezúttal ilyesmi nem történne, hanem hagyná, hadd intézzem én az ügyét, mielőtt a saját kezébe veszi az irányítást.

Kerültem már néhányszor nehéz helyzetbe az életem során, özvegy, egyedülálló anyának lenni nem egyszerű, az átlagos hétköznapok is állandó kihívások sorozata, de... ennyire mély ponton talán még sosem voltam. Nem is hittem, hogy kerülhetek ennyire mélyre. Hiszen akármilyen problémákba is ütköztem, akármivel is kellett szembenéznem, mindig igyekeztem becsületes maradni. Eleve úgy neveltek, hogy mindig a helyes úton maradjak, és akármi is történjen, legalább a lelkiismeretem tiszta maradhat. De Taylor miatt sem engedném meg soha magamnak, hogy bajba kerüljek, és megkockáztassam, hogy elveszítsük egymást. Épp ezért is ennyire nehéz felfogni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Éppen én. Sosem ártottam senkinek - legalábbis szándékosan biztos nem. Nem vagyok szent, de tolvaj sem. Ez a helyzet kész őrület. És rettegek, hogy nem fogok tudni kimászni belőle. Azok alapján, amit eddig hallottam, amiket eddig mondtak nekem, egyedül nem is menne. Egyértelmű, hogy profi segítségre van szükségem... amit viszont saját zsebből nem engedhetek meg magamnak. Rowdy hiába tesz meg minden tőle telhetőt, az magában szintén kevés. Jelenleg úgy tűnik, Mr. Connor a legjobb esélyem... aki elsőre látszólag nem igazán hajlik arra, hogy pro bono vállalja az ügyemet. Bár amíg fel nem áll, hogy kisétáljon az ajtón, lemondva rólam, és végleg hátat fordítva nekem, addig nem adhatom fel. Elmondok mindent, amit tudok, válaszolok a kérdéseire, és reménykedem a legjobbakban. A szemöldököm enyhén felszökik, mikor a fizetetlen parkolási bírságokról értesülve halkan felhorkan. Örülök, hogy szórakoztatónak találja a helyzetemet - jegyezném meg enyhén gúnyosan, ha nem érezném magamat így is szörnyen kínosan. De azért ez jó jel, nem? Hogy azok a bírságok nem ronthatják tovább az ügyemet. Minden apró pozitívumnak örülnöm kellene most, úgy érzem.

- Ki fogok jutni? Mármint... azt akarja mondani, hogy...? - pillantok a férfi szemeibe reménykedve, de mégsem igazán merem még elhinni, hogy jól értem, amit hallok. - Tehát... vállalja az ügyet? - Néhány pillanatra még a szám is kissé tátva marad. Most ébredek rá, hogy mennyire nem tudtam bizakodni sem, és hogy valószínűleg azóta tartottam vissza a levegőt, hogy belépett az ajtón. Most viszont felsóhajtok, majd halkan felnevetek, de közben könnyek gyűlnek a szemembe a megkönnyebbüléstől. Mikor előszedi a papírokat, és elém tolja azokat, hogy átnézhessem, és aláírjam, legszívesebben a nyakába vetném magamat örömömben, de természetesen nem teszek semmi ilyen butaságot. Csak remegő kezembe veszem a tollat, és a nedvességtől elhomályosult pillantásomat végigfuttatom a szerződésen. Őszintén szólva nem igazán vagyok most képes felfogni, amit olvasok, a sok jogi kifejezéssel, meg a heves ütemet diktáló szívemmel a torkomban, de egyébként sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az írott szöveg bármelyik pontjába belekössek, tehát viszonylag hamar az aljára pingálom az aláírásomat.

- Köszönöm. Őszintén nagyon köszönöm, Mr. Connor - szolgáltatom vissza neki az iratot és a tollat. - Igen, igen, értem. Nem mondok senkinek semmit – egyezek bele azonnal. - Ezek szerint... úgy véli, hogy jók az esélyeim? - Nem csak, hogy vállalta az ügyet, de azt is kijelentette, hogy hamar kijutok innen, mégis úgy érzem, hallanom kell még egyszer.  

- Öhm... Esetleg kérhetnék még valamit? Én... Azon gondolkodtam... Nem tudom, hogy a hatáskörébe tartozik-e, de talán el tudná intézni... Már ötödik napja vagyok előzetesben, és a letartóztatásom óta nem láttam a fiamat... - A szavak elhalnak az ajkamon, a szemeimbe pedig ismét könnyek gyűlnek a gondolatra, hogy mennyire hiányzik Tay, és hogy ő miken mehet most keresztül. Lehajtom a fejem, az ölembe ejtett kezeimet nézve veszek pár mély levegőt, és igyekszem hamar összeszedni magamat. Csak azután pillantok fel újra az ügyvédemre. - Igazából nem láttam senkit magán és a korábbi, kihelyezett ügyvéden kívül, a sógorommal is csak telefonon keresztül tudtunk beszélni, úgyhogy nem tudom, egyáltalán lehetséges-e, de... megoldható, hogy meglátogasson? - Nem tetszik a gondolat, hogy így kell látnia engem, de jobb, mint az alternatíva, hogy továbbra se találkozhatok vele. Beszélnünk kell. Nagyfiú már, meg fogja érteni, de szeretném én elmagyarázni neki, hogy mi történt, és... szeretném látni őt, látni, hogy van, hogy viseli ezt az egészet.

Az ilyen ügyeket szeretem másra bízni, nem pedig magam elvállalni. Mivel szívességet teljesítek, ezért végighallgatom a velem szemben ülő nőt, de kezdem nem megbánni, hogy eljöttem. Egy ártatlan, megtört nőt látok az asztal túloldalán, aki a jóhiszeműsége miatt belekeveredett valamibe. Rosszkor volt rossz helyen, rossz emberben bízott, ami miatt csattant a bilincs a csuklóján. Nem ő az első a történelemben, akit belekevernek valamiféle csalásba a tudta nélkül, viszont nem neki kéne most itt ülnie ügyvédért könyörögve. Ha a megérzésem nem csal, akkor a valódi tettes most élvezi a gondtalan hétköznapokat, ráadásul az országot is elhagyta. Ha beigazolódik a bűnössége, akkor viszont kénytelen lesz hazajönni, amit egyenruhások fognak szorgalmazni.
Minden porcikám ellenezte ezt a találkozót, most mégis itt ülök még mindig. Megtehettem volna, hogy felállok és küldök valakit az irodából magam helyett, hiszen pro bono ügyeket még csak véletlen sem szoktam elvállalni, ehhez képest a fejemben már igyekszem összerakni a kirakós darabjait és megoldást találni erre az abszurd, kényelmetlen és felettébb nyomasztó helyzetre. Végül úgy döntök, elvállalom az ügyet.
- Igen, vállalom - bólintok röviden, aztán hagyok egy kis időt, hadd eméssze meg a hallottakat. Nem akarom elvenni tőle az örömöt, mivel talán ez az egyetlen esélye a szabadulásra. Nem az a dolgom, hogy az ártatlanságát bizonyítsam, hanem hogy kihozzam. De ha az ügyfél esetlegesen tényleg ártatlan, az nagyban megkönnyíti a munkámat. Szeretném tisztázni az alapokat, mivel sokan naivan állnak hozzá az ilyesfajta helyzetekhez és képes eljárni a szájuk. Éppen ezért már az elején mindig leszögezem, hogy a jelenlétem nélkül senkivel nem beszélhetnek, de általában azt preferálom, ha a jelenlétemben is inkább csöndben maradnak. Mivel a naivitása már ide juttatta, szeretném egyértelműen a tudtára adni, ha bárki is beszélni akar vele az ügyről, előbb engem értesít. Nem lenne előnyös, ha a hiszékenysége újabb szöget verne a koporsójába. - Ha az igazat mondja, akkor jók - válaszolok őszintén a kérdésére. Másrészről viszont ha rosszak lennének az esélyei, akkor is mindent megtennék, hogy kihozzam innen. Már az ügyfelem, aláírta a papírt, szóval hivatalos. Pro bono ide vagy oda, ki fog innen jutni.
Mielőtt indulnék, egy teljesen érthető kérdéssel, kéréssel fordul hozzám. Egyedülálló anya, nemrég költöztek ide, a fia is egyedül érezheti magát. Mindkettőnek jót tenne, ha láthatnák egymást. - Meglátom, mit tehetek. - Összeszedem az asztalon heverő papírokat, majd az ajtón kopogással jelzem az őrnek, hogy végeztünk egyelőre.
Pár órával később már egy kamasszal mellettem visz minket George a börtönhöz. A srác nem túl bőbeszédű, de be kell valljam, örülök a hallgatásának. Láttam a szemében az örömöt, hogy láthatja az anyját, de a mindkettőnk számára kellemetlen bájcsevejtől kölcsönösen megkíméljük egymást. A barátságtalan épület látványa nem javít Taylor hangulatán, de az is lehet, hogy lélekben most készíti fel magát az rá váró látványra. Én sem repestem volna az örömtől, ha gyerekként egy börtönbe cipeltek volna valamelyik családtagomhoz. Nem akarom sürgetni a fiút, így bevárom a kapunál, amint készen áll. Néhány perc múlva egy üres szobába visznek minket, ahova hamarosan vissza kísérhetik Miss Harpert. Amint megjelenik a nő az oldalán az őrrel, kihátrálok a helyiségből.
- Hagyok maguknak egy kis időt.
- Tíz perc - szól be az őr, mielőtt becsukná az ajtót.
- Több lesz az annál - lengetem meg előtte a kezemben tartott papírt, miután kettesben maradunk a folyosón. Közelebbről szemügyre veszi a határozatot, amin feketén-fehéren ott áll, hogy az ügyfelem szabadlábon védekezhet. Az őr csak felhorkan és a fejét csóválja, de különösebben nem foglalkozik vele.

Amikor az ügyvéd úr szájából végre elhangzik az a két szó, mintha egy egész hegyomlás indulna útjára a szívemről. Mindaz a feszültség, aminek már napok óta ki vagyok téve, ami azóta tart szorításában, hogy a rendőrök bilincsben vezettek el a saját otthonomból, ráadásul a fiam szemei előtt, végre enyhül kicsit, és újra merek reménykedni. Persze még nem vagyok szabad, még semmi sem biztos, de már látok rá esélyt, hogy megússzam börtön nélkül. Hiába vagyok ártatlan, eddig minden bizonyíték rám mutatott, az igazi bűnösök pedig lapulnak, vagy épp elmenekültek az országból, nem sok lehetőséget hagyva nekem arra, hogy tisztázhassam magam. De Mr. Connorral, azt hiszem, jók az esélyeim. Ő maga is ezt mondja. És olyannak tűnik, aki tényleg érti a dolgát. A magabiztossága legalábbis erre enged következtetni. Remélem, nem fog cserben hagyni.  

Mondhatni kérdés nélkül írok alá bármit, amit elém helyez. Ezen a ponton már nem nagyon van értelme bizalmatlankodnom. Jó, talán óvatosabb lennék, ha nem Rawdy segített volna ügyvédet találni, de ha a sógorom bízik benne, akkor természetesen én is. Jelenleg ő az egyetlen ember az életemben, akire tényleg számíthatok. Ez igazából már nagyon régóta így van.

- Persze. - Az igazat mondom. Talán még mindig kételkedik? De számít ez még egyáltalán? Mármint persze, számít, de a papírokat aláírtuk, és ha nem is döntötte még el teljesen, hogy hisz-e nekem, már hivatalosan is az ügyvédem. Aztán remélhetőleg időközben ő is rájön az igazságra.

Mr. Connor távozik, én pedig a továbbiakban reményekkel telve várom a következő jelentkezését. Nem mondta, az mikor lesz, de ez valószínűleg nem is csak tőle függ. Örülnék, ha minél előbb láthatnám a fiamat, és még inkább annak, ha kijuthatnék innen, de nem várok tőle csodát, főleg nem rövid idő alatt. Szóval amikor pár órán belül újra beszélőre kísérnek az őrök, az öröm érzése helyett inkább az aggodalom tölt el, hogy talán valami baj lehet. Ám aztán megpillantom Taylort az üres szoba ajtajában, oldalán az ügyvéddel... Azt szavakkal leírni sem lehet, amit érzek. Könnyekkel és hálával teli pillantással bólintok a férfi felé, aki már ki is hátrál, hogy egy kis időt hagyjon nekünk, és... őszintén, fogalmam sincs, hogyan leszek képes neki valaha is meghálálni a segítségét. Pláne, ha még ki is juttat innen, és segít visszakapnom az életem. Nem mintha hálát várna. De azt hiszem, valamiképpen meg fogom próbálni viszonozni a szívességet. Még ha csak egy aprósággal is.

Habozás nélkül zárom karjaim közé a fiamat, majd vonakodva engedem kicsit távolabb magamtól, hogy az őr által számontartott tíz percet jól kihasználhassuk. Nem sokkal később azonban kiderül, hogy Mr. Connor időközben azt is elintézte, hogy szabad lábon védekezhessek. Már csupán azt kell megvárnom, hogy előkészítsék a papírokat a szabadon bocsátásomhoz, és már mehetek is. Percről percre jobban kedvelem az ügyvéd urat.