Brooke & Ronan

"We're not lost.
We're just headed
Somewhere different."

A megsárgult, kopott, mégis mesés illatú öreg papiruszok lágyan ringatóznak szuszogásom árnyékában, de a kép mégsem olyan idilli, hiszen a hangok, melyek kimásznak bajszom és szakállam takarásából, olyanok, mintha egy medve barlangjába csöppennénk. Jóleső horkolásomtól még a rozoga falak is megrezegnek, s még a ház körüli kóbor patkányok is tovaszaladhatnak. Ne képzeljünk el azért egy nyomornegyedet alám, hiszen Staten Island ezen része valójában nagyon kis kellemes környék. Mint egy kertváros, luxus, és kevésbé minőségi házakkal. Megtehettem volna ugyan, hogy egy többszobás, modern házikót szerzek magamnak az ittlétem alatt, de nem vagyok olyan, aki hajkurássza a luxust. Sokkal jobban imponált egy régi ismerősöm egykori lakja, melyet nem volt szíve eladni, így az idő már megkezdte az alapot, a falakat, s ott élnek az idő szemcséi még a levegő illatában is. Egy keskeny, többszintes, toronyszerű házról van szó, melynek csupán az alsó szintjét lakom be. Egyetlen szoba, mely nappaliként is funkcionál, s amivel egybe van kötve a konyha. Innen nyílik egy ajtó a fürdőbe. S ennyi. A nappali/hálószoba/dolgozószoba viszont csodálatosan zsúfolt. Könyvek, kacatok, papírok, térképek halomra mindenhol, leginkább az íróasztal körül, melyen épp az édesek álmát alszom. Hogy pontosan mennyi idő lehet, arról fogalmam sincs, hiszen sokszor összefolynak a nappalok az éjjelekkel, de ebben a káoszban lelem meg igazán a tökéletest. Van, hogy alvás nélkül végzem a munkám napokon keresztül, de az is megesik, mint most, hogy egy random helyen kezd felszólalni belőlem a medve. Egészen addig, míg mocskosul hangosan fel nem ordít az Amon Amarth egyik isteni száma a telefonomból. Némi ijedtség ugyan úrrá lesz rajtam, ahogy felriadok, de szinte csak a kezem mozdul azért, hogy kemény ujjbegyem felvegye a telefont az asztalon.
- Hmm? - morgok bele.
- Ohh, téves, bocsánat. - azzal kinyomja. A mobilom azonban tíz másodperc elteltével újra felszólal.
- Hmm! - nyögök bele most már türelmetlenebbül.
- Ronan, te vagy az? - kérdezi egy vékonyabb férfi hang a túloldalról.
- Ha engem hívtál, akkor gondolom, igen. - felelem holdkórosan. Halk morgással felemelem a fejem, s szakállam mélyére támasztom kézfejem, úgy hallgatom végig egy ásítás kíséretében Osvald mondandóját. Jádekék szemeim azért szépen lassan kinyílnak, mire végez a beszéddel. Osvaldról tudni kell, hogy nem a férfiasság mintapéldánya, s még egy leánygyermek is könnyen kirúgná a lábát. Ettől függetlenül rettentően intelligens, s nagyon ért ahhoz, hogyan nyomozzon le bizonyos... Dolgokat.
Így kerülök két nappal később egy manhatteni monumentális méretekkel rendelkező épület kapujába. Komolyságom jeleként magamra dobtam a fekete öltönyöm, s alá kaptam egy fehér inget egy ében nyakkendővel. Elvégre az elmondottak szerint komoly összejövetelről van szó, s ha minden jól megy, nekem is lesz egy randevúm. Az egyik csodával ott bent valahol a vitrinben... Ahhoz pedig meg kell jelenni!
- Elnézést! - szólítok le váratlanul egy hölgyeményt a tágra nyitott kaputól nem messze. Szerencsére a sziluettem még sötétben sem mondható ijesztőnek, sem pedig a mély hangom. Szőke hajam egy része összekötve a fejemen, s bár a méreteim igen szélesek, inkább tűnök egy megtermett medvének, semmint egy erőszakos alkatnak. Barátságos hangom is pontosan erről árulkodik.
- Mielőtt még véletlenül besétálnék valakinek a házába anélkül, hogy meghívtak volna... Itt lesz a kiállítás és az aukció, ugye? - mosolyogva bökök ujjammal az épület irányába. Az információk szerint itt pihen a falak mélyén egy különleges azték vallási kehely, mely az animista felfogásuk szerint egy bizonyos "Fekete Madár" nevezetű védőszellemet rejtett, így nagyon fontos tárgyként funkcionált. Temérdek ősi szöveggel van borítva, melyek lefordításra várnak, a megmunkálás módjáról ne is beszéljünk! Sokáig elveszettnek hitték, ami így azért nem teljesen igaz. Valójában ellopták már nagyon régen az egyik Illinoisban levő múzeumból. Most azonban újra felbukkant, s kitűztem célomnak, hogy meg is szerzem. Remélhetőleg tisztességesen. Ha mégsem... Akkor egy újabb kalandos estének nézünk elébe.

☾

Kislány koromban imádtam a bálokat, a szüleim által szervezett csillogó és nagyszabású rendezvényeket, a csillogást, a fényeket, az eleganciát, a klasszikus hegedűszót, a kristálypoharak és ezüstkanalak csilingelését. Az egész hangulata elvarázsolt, de amit mégis a legjobban szerettem benne, azok a különleges estélyi ruhák voltak. Ilyenkor úgy éreztem magam, mintha egy mesebeli hercegnő lennék. Az apám volt a király, anyám természetesen a királynője, a bátyáim pedig a hercegek, akik valamikor majd folytatják apám munkásságát és akkor Robert lesz a "király".
Idővel keservesen tapasztaltam meg a saját bőrömön, hogy apámnak semmi köze ahhoz, hogy egy jóságos király legyen, én pedig koránt sem vagyok hercegnő, maximum egy maffia hercegnő, ha létezik olyan.
Ahogy megismertem a sötét valóságot, úgy kezdtem megunni az ilyen rendezvényeket is a báli ruhákkal és a cicomázgatással együttvéve.
Inkább csak nyűgnek hatott ez egész, csakis muszájból vettem részt a különféle eseményeken, amiknek mindig volt valami láthatatlan funkciójuk. Volt olyan alkalom is, amikor pedig egyenesen el se mentem, a munkára fogtam a kimaradásomat.
Egy valamit azonban még mindig szerettem apám szokásaiban, méghozzá a műkincsek odaadó gyűjtését.
Szintén kicsi korom óta apámmal együtt csodáltam, vizsgáltam a különböző eredeti festményeket., szobrokat, ékszereket, kerámia tárgyakat, rajzokat, érméket és így tovább. Együtt örömködtem vele, amikor megszerzett valami elveszett kabalát egy-egy régen elfeledett törzs korszakából. Még akkor is, ha idővel megtudtam, nem mindegyiket tisztességes úton szerezte meg.
Büszke volt arra, amije van, az ő kincseire, amivel nem rendelkezett más az országban. Persze, ezekről a szépségekről gyakran műkincsgyűjtők-kedvelők, történészek, régészek és múzeumigazgatók is tudomást szereztek, és egyszer rábeszélték a büszke John Hamiltont arra, hogy olykor állítsa ki az értékeit. Kicsit kétkedve, de belement a dologba, mára pedig már szokássá vált, hogy egy évben egyszer megmutatja a világnak a gyűjteményét.
Azonban nem volt hajlandó az értékeit elszállíttatni más helyekre, kizárólag a saját házában tette mindezt.
Még szerencse, hogy ingatlanokkal foglalkozik a családom, így Manhattan szívében megtehette, hogy egész épületeket szerez meg, s az egyiket átalakította az otthonunkká.
Robosztus épületről van szó, ahol a rusztikus stílus keveredik az eleganciával és luxussal,  s természetesen minden modernizálva van. Kívülről a középkori építkezésekre emlékeztető kövekből épült falakat pillantja meg az ember, hol kovácsolt vaskapu fogadja az ide látogatókat.
Most is elérkezett az az időszak, amikor apám megnyitja otthonunk kapuit és megmutatja a műkincseit a kíváncsi szemeknek, természetesen csak azoknak, akiket ő méltónak talál rá.
Nekem megint csak nem akaródzott jönni, főleg, hogy tudtam, ide nem csak tisztességes emberek látogatnak el, sőt, nagy része az ittenieknek nem az.
Persze mind híres divattervezők alkotta kreálmányokban, luxusautókkal érkeznek, hiszen a kiállítás ideje alatt és az aukció előtt, állófogadásban lesz részük az ide érkezőknek, de attól előlem még nem tudják elrejteni valós énjüket.
Apám végül is rábeszélt, hogy jelenjek meg az eseményen, és csakis azért jöttem el, mert kifejezetten megkért rá, hogy ne hozzam szégyenbe azzal, hogy nem jelenek meg, másrészt ezek a gyönyörűségek az én szívügyeim is.
Kénytelen kelletlen én is kicsinosítom magam, ahogy azt kell és egy fekete kisestélyit veszek fel, azonban kicsit sem élvezem a sok álszent ember társaságát.
Csak arra tudok gondolni, hogy mikor lesz már vége az egész estének, ezért, amikor még tehetem, egy kis sétára indulok az kapubejáró irányába - addig sem kell hallgatnom a sok sületlenséget és seggnyalást.
Ahogy így kiérek, pillantom meg kedvenc bátyámat, aki késve érkezik meg a kiállításra - az utóbbi időben egyre gyakrabban - miközben az autójából kiszállva az öltönyét kezdi el igazgatni.
- Robert! Hol a fenében voltál? Apa már mindenhol téged keres! - szólok rá kissé utasító hangnemben, de csak azért, mert nem szeretnék, ha bajba kerülne.
- Dolgom volt - próbál csak ennyivel lerázni, de én nem dőlök be neki.
- Megint nála voltál? Nem azt mondtad, hogy vége? - kérdezem elkerekedett szemekkel, de választ most sem kapok.
- Brooke, szállj le rólam, jó? - felel undokul, amiből látom, hogy nagyobb a baj, mint hittem, hiszen a bátyám sosem szokott velem így beszélni és eddig mindent megoszt velem.
Minden esetre nem tudok már semmit sem hozzáfűzni, mert a fiú elviharzik mellőlem.
Alig, hogy ez megtörténik, én meg még magamhoz se térek, hogy bemenjek utána a villába, egy másik férfihang szólít meg.
- Csak tessék! - felelek sóhajtva még mindig az előző párbeszéd hatása alatt, talán nem a legillendőbb hangnemben, de az utóbbi időben amúgy sem a kedvességemről vagyok híres.
- Jó helyen jár, itt lesz mindkét esemény. Csak menjen a fény felé! - bökök fejemmel a hatalmas üvegből és fából készült bejárati ajtó felé, de aztán meggondolom magam. Csak most pillantom meg a férfi arcát és egyáltalán nem tudok rájönni, hogy ki lehet ő, pedig azt már megszoktam, hogy apám rendezvényein szinte mindenkit ismerek. Valami új rosszfiú a városban? Vajon ismeri apát? - fordulnak meg hirtelen a fejemben a kérdések.
- Vagy tudja mit? Jöjjön, megmutatom! Én is úgyis arra megyek. Különben sem tűnik ismerősnek, aki esetleg már ismerné a járást - mondom neki miközben meg is indulok befelé, s közben arra várok, hogy ő is velem tartson.
- Ugye, elhozta a meghívóját? - jut hirtelen eszembe, hiszen tudom, hogy a belépésnél ezt mindenképpen ellenőrizni fogják, s amúgy sem vagyok benne biztos, hogy ő rendelkezik vele.

Brooke & Ronan

"We're not lost.
We're just headed
Somewhere different."

Néha eltöprengek azon, hogy a tisztességes munka aranyat ér... Aztán ki is röhögöm magam egyből ezen az ostoba gondolaton. Dehogy ér aranyat! Sajnos olyan világban élünk, ahol ha csak a tisztesség számítana, akkor teljesen biztosan boldogtalan lennék, hiszen a vágyakozás és a reménykedés csupán kis ideig ér valamit. Hosszútávon olyan, mint egy fertőzés, mely szépen lassan kezdi rágni a lelket, melyet előbb vagy utóbb teljesen befeketít. Ehhez a felfogáshoz is azért át kellett élnem egy traumát, de hát attól vagyok most az, aki vagyok. Aki mindenáron megszerzi azt, amit annyira akar, s igyekszik mindenben a pozitívat keresni. Még egy kudarcban is, amiből tanulhatok. Nem is keveset. Különösen azt, hogy egy tolvajlás egyáltalán nem olyan egyszerű, mint a filmekben mutatják. Bebuktam már ezzel... Nem is egyszer. Ezért sem szabad egy ilyen helyzetbe fejest ugrani egyből. Pedig megtenném, de még mennyire! Azonnal magamhoz rántanám azt a kelyhet, mint Gollam a gyűrűt... Sőt, pontosan úgy becézgetném is! No de azért mindennek vannak határai, az ilyen beteges szokásaimat megtartom magamnak a négy fal közé. Most inkább koncentráljunk az előttünk álló feladatra.
- Örömmel venném, ha velem tartana. - felelem első “áldozatomnak”, kit leszólítok az éj leple alatt. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azzal a céllal érkeztem, hogy bárkinek is ártani fogok. Az ilyen terveim csupán a végső esetekben szövődnek.
- Valóban nem vagyok ismerős erre. - felelem a hölgyeménynek őszintén, miközben lábaink megindulnak befelé. Ha nem áradna fény az útmenti lámpákból, talán mindketten beleolvadnánk a sötétségbe fekete ruhánk által.
- A Régészeti Intézet által vagyok itt. Onnan jelezték, hogy különleges műtárgyak is felbukkanhatnak itt ma este. Az én kíváncsiságom pedig határtalan, így intéztek nekem egy meghívót. Parancsoljon. - húzom elő belső zsebemből a papírt, amit meglengetek egy pillanatra a levegőben, mielőtt visszacsúsztatom a helyére. Hazudni csak akkor szoktam, ha muszáj, így most is teljes mértékben igazat mondok. Annyi különbséggel, hogy a meghívó már egyáltalán nem tisztességes úton jutott hozzám.
- Jól sejtem, hogy magácska már jártas errefelé? - kérdem tőle a bejárattól nem messze. Szeretek kommunikálni az emberekkel, hiszen sosem lehet tudni, kiben milyen hasznos információ rejtőzik.  
- Mindig ilyen nagy hangsúlyt fektetnek a biztonságra? - paskolom meg mellkasom, utalva a meghívóra. Mintha tudatlan lennék. Az én kis magánmúzeumomat Reykjavíkban is olyan védelem övezi, hogy akinek oda egyszer sikerül bejutnia... Megemelem a kalapom előtte.
- Kellemes hely. Mikor épülhetett ez a ház? - engedem el a levegőbe a hölgyemény mellett, már csak pár lépésre a bejárattól. Természetesen be tudom lőni, mikor épült... Már alaposan megnéztem magamnak, de jobb mindig pár fokkal tudatlanabbat játszani, mint ami vagyok. A tudás úgyis kincs és hatalom. Amint pedig kérik a meghívóm, egy lelkes mosollyal kotrom elő azt öltönyöm mélyéről, s nyújtom át az illetékesnek.

☾

Mennyire más szemmel nézek az ilyen eseményekre most, mint például tizenévvel
ezelőtt. Emlékszem az akkoriban bennem lakozó érzésekre, a várakozás izgalmára és a varázsára, amikor megnyíltak az ilyen hasonló kiállítások ajtai, ami most már azonban átváltott egyfajta monotonitássá. Olykor csak egyfajta gépként működök, aki egyszerűen csak teszi a dolgát.
Természetesen az itt látható műalkotások és műkincsek még mindig közel állnak a szívemhez, és legszívesebben csak a kiállító teremben lődörögnék egész idő alatt, hogy gyönyörködjek bennük.
Azonban ennek az összejövetelnek, mint a többinek is, valami egészen más célja is van, amit apám már csak  a VIP-vendégek számára tartogat. Na, ez az a rész, amitől már egyáltalán nem vagyok annyira lelkes, s amit igazából nem is tudok kiverni a fejemből.
Igaz, Robert kései érkezése, zilált tekintete és megtépázott kinézete, majd az ismeretlen férfivel való kommunikáció mind egy kicsit elvonják figyelmemet erről a kellemetlen érzésről.
Ha egy idegen embert látok a házunkban és a családom közelében, automatikusan és ösztönösen bekapcsol nálam valami vészriasztó féle, és attól függetlenül, hogy mennyire nem értek egyet a családom életvitelével és ügyintézésével, végső ponton mégis csak védenem kell őket.
Ezt a férfit még sohasem láttam ezelőtt az otthonomban, pedig ez már nem az első aukciós est itt, ezért muszáj vagyok kinyomozni, hogy vajon miért is van itt.
Apám általában megosztja velem a fontos vendégeinek listáját, hát kíváncsi vagyok, vajon ő rajta van-e, persze csak diszkréten, hiszen, ha nincs, akkor nem is ismeri az este valódi apropóját, és ennek így is kell maradnia.
- Nekem úgy tűnik, hogy maga tart most éppen velem - nevetem el magam pimaszan, hiszen én vagyok az, aki előre megindul a robosztus épület felé, amiben egykor jómagam is éltem és nevelkedtem, tehát ismerem miden egyes négyzetméterét, mint a tenyeremet.
- Akkor jól gondoltam. Elnézését kérem, csak nálam már szakmai ártalom, hogy elég jól megfigyelem és megjegyzem az emberi arcokat - jegyzem meg őszintén, bár, hogy éppen melyik szakmámé, azt nem kezdem most el elemezgetni. A nyomozóé, akivé szeretnék válni? Vagy a bűnözőé, akivé apám akar formálni?
- Á, hogy a Régészeti Intézet? - kérdezek vissza meglepetten, miközben az ajtóhoz vezető ösvényen lépkedünk. Onnan se voltak itt mostanában!
- Meghiszem azt! - helyeslek, amikor azt mondja, hogy tudomása szerint akár még különleges tárgyak is fellelhetőek lesznek nálunk, és ahogy a műkincsek iránti érkelődésére beszél, egy pillanatra gyermekkori önmagamat látom benne.
- Akkor pontosan, milyen pozícióban is érkezett ide? Mint régész? - érdeklődöm tovább, hiszen már magam sem emlékszem az idejére annak, amikor valakivel az ilyen kincsekről önfeledten el tudtam beszélgetni. Na, meg azért a kopó ösztöneim se hagyják, hogy ne tudjak meg róla többet. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy mondhat bármit, szerezhet bármilyen a mai világban.
Csak bólintok egyet, amikor szemem előtt meglebegteti a meghívóját, habár nem én leszek az, aki leellenőrzi azt, én a könnyebb eset vagyok.
- Valóban jól sejti, párszor már voltam itt - felelek sejtelmesen, amikor már majdnem elérjük a célunkat, de még pár perc erejéig nem árulom el, hogy ki vagyok. - Azt hiszem, itt voltam az összes kiállításon, amit ebben a házban szerveztek meg.
- Igen - bólogatok határozottan, amikor a biztonságról beszél. S még, ha tudná, hogy mekkora hangsúlyt, de nyilván azért a biztonsági rendszer kódját nem fogom elárulni neki. - Azért van itt pár festmény, ami jó pár luxusvilla és jacht árát kifutná.
- Valóban - helyeslek, amikor a pasas a gyermekkori otthonomat kellemes helyként jellemzi.
- 1892 - vágom rá kapásból, amikor a felől érdeklődik, hogy pontosan mikor is épült a kissé várszerű épület. - A stílus miatt, talán sokkal régebbinek hinné az ember, de ha belép, a belső tereken látni fogja, mennyire modernizált is. Az apám igen nagy átalakításokat végzet és építette át saját ízlése és stílus szerint az ingatlant, amikor az a birtokába jutott - magyarázom, majd kinyújtom a férfi felé a kezem.
- Brooke Hamilton - mutatkozom végül is be, felfedve ez által nem is tudja, milyen nagy "tikomat", de úgy vagyok vele, hogy azok az emberek, akik itt megjelentek, szinte mindannyian ismernek engem. Rendőrnek pedig nyoma sincs a mi otthonunkban. Nem mellékesen, így én is megtudhatom az ő nevét és azonnal azt is, hogy rajta van e apám listáján.
- Rendben van a meghívója, Bernard, velem van - szólok oda az ajtónál a meghívókat vizsgáló biztonsági emberünknek, ezzel is jelezve felé, hogy igencsak szimpatikus, ha a szándékai valóban azok, aminek mondja őket. Ráadásul nem árt egy kicsit a bizalmába férkőzni, ha meg akarom tudni róla, mennyire őszinte.
- Pontosan milyen műemlékek érdeklik? - fordulok újonnan szerzett ismerősöm felé, amikor siekersen átjutott a biztonságiakon.

Brooke & Ronan

"We're not lost.
We're just headed
Somewhere different."

Szakmai ártalom... Ahogy mondja a hölgyemény. Talán részemről is betudható szakmai ártalomnak, hogy ennyire figyelek a részletekre, s az elenyésző információkat is elraktározom magamban. Örök társam ugyan a gyanakvás, de azért annyira paranoiásnak sem mondanám magam, hogy minden emberben a hátsó szándékot keresném. Muszáj meglátni a pozitív dolgokat, hátha a fényesség magába kebelezi a sötétséget.
- És mi a szakmája, ha szabad érdeklődni? Festő, esetleg bűnügyi profilozó? - kérdem tőle kíváncsian, miközben megigazgatom enyhén meggyűrt nyakkendőm. Sosem esett nehezemre a kommunikáció, sőt, ha összefúj valakivel az északi szellő, akkor igyekszek megragadni az illetőt, s kiszedni belőle pár személyes információt és gondolatot. Soha nem lehet tudni, kiben milyen rejtett kincsek lapulnak egy kemény burok mögött.
- Archeológus. - helyeslek apró bólintással. - Nemrég telepedtem csak meg ideiglenesen itt New Yorkban, és hajt a kíváncsiságom, lévén, hogy az archeológia nem csupán a munkám, de az életem is. És hát műkincsek nem csupán a múzeumokban lelhetőek fel. Sokaknak mesés gyűjteményük van, mint a hírek szerint az itt lakónak is. - biccentek a robosztus épület felé, melynek falai egy igazi csodát rejtenek. Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy nem egy hamisítványról van szó, de hát az ilyen kincsek valódiságában mindig szükséges kételkedni, hiszen remek hamisítók élnek közöttünk, kik pontosan képesek leutánozni az eredeti tárgyat. Illetve, majdnem pontosan.
- Ó, talán magácska is szereti az efféle kiállításokat? Vagy talán más okból van jelen? Tán ön jelenti a biztonsági szolgálatot? - utóbbi kérdésem közepette azért egy erősen szélesedő mosoly kúszik szakállam fölé. Azonban tetszik ez a sejtelmesség, ami a hölgyemény szavaiból és viselkedéséből árad, hiszen olyan érzésem lesz ettől, mintha titkolna valamit. A titkok pedig a szakterületemet jelentik... Persze, azért ne higgyük azt, hogy minden második embert elkezdek fejtegetni, aki velem szembe jön, de azért gondolatban sokszor előrébb jutok, mint a valóságban. Valahogy táplálni kell a színes fantáziám, s minél több részletet ad a kirakósból a mellettem lépkedő kisasszony, annál inkább felkelti az érdeklődésem. Különösen akkor, mikor felfedi valódi kilétét.
- Ó, így már érthető ez a nagy tudás! - lelkesedésem egy farkasszőrnyivel azért megnő, mikor újra a másik felé tekintek, kinek most már neve is van: Brooke. Nem is akármilyen Brooke! Ugyan még nem tudom, hasznomra válik-e majd a társasága, de talán tud számomra szolgálni pár érdekes információval.
- Ronan Nordahl. Nagyon örülök. - nyújtom vaskos tenyerem felé, mely a hideg ellenére igazán meleg, s szinte magába kebelezi Brooke hozzám képest apró kezét.  
- És a maga stílusa is felfedezhető valahol? - legyintek körbe még odakint az épületen. Őszintén kíváncsi lennék rá, hogy egy ilyen elegáns és értelmesnek tűnő nő lelki világa milyen jegyeket tükröz. Sokszor meglepő, hogy nem is az fogad minket, mint amit először várunk. Ám épp ez benne a csodás!
Nagy szerencsémre a ház úrnőjének köszönhetően könnyedén siklok át a biztonságiakon, s kellemeset sóhajtok az épület belsejében. Első akadály letudva!
- Még akár egy kis érme is rengeteget mesélhet, így nem szabad alábecsülni sem az apróságokat, sem pedig az olyan tárgyakat, melyből sok lehet a világban. Azt nem tudom pontosan, itt mire számíthatok, de kíváncsian várom a bemutatót. Mi vezérelte amúgy az édesapját arra, hogy megmutassa a gyűjteményét a világnak? - enyhe puhatolózás azért nem árt, ha ártatlan kérdésekbe burkolom a kíváncsiságom. S hogy miért képzelgek megint arról, hogy rosszban fogok sántikálni...  
- Magácskának is köze van a gyűjteményhez? - kérdem újfent pár lépés után. - Ha csak nem az a szerepe, hogy mindenkit ilyen készségesen fogad, akkor szívesen venném, ha körbevezetne a publikus részeken. Már ha nincs ellenére. - nem kell engem meghívni, meghívom én szívesen saját magam! Mi történhet? Maximum elutasítást kapok.

☾

Ezek az estéllyel egybekötött aukciók már régen nem arról szólnak, mint régen, s magam sem tudom megmondani, mikor élveztem utoljára az ilyesmit.
Most azonban, ahogy ez a férfi megjelent, egy kicsit újra elbukkan belőlem az a gyermeki rajongás a műkincsek felé és egy apró reménysugár villan fel bennem, hogy talán van itt valaki rajtam kívül, akivel tudok beszélgetni művészetről és művészettörténetről.
Az itt jelenlevő emberek nagy részének szerintem már fogalma sincs arról, hogy a későbbiekben mit vesz meg. Egy része csak presztízsből gyűjtöget az apáméhoz hasonló értékeket, a kisebb kutyák pedig ezzel csak imponálni szeretnének az apámnak, hogy bevegye őket az itt lezajló üzletbe.
- Sajnos nem festő - rázom meg a fejemet, hiszen tisztában vagyok vele, mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha jómagam is művész lennék. Na, meg azért is, mert az előbbi elszólásommal egyáltalán nem szerettem volna elárulni a foglalkozásomat, viszont, ha már így alakult, nem szokásom a sumákolás.- Éppenséggel nyomozó - húzom el a számat alig láthatóan, hiszen ezt nem valami nagy durranásnak szántam, de egyébként meg jó, ha tudja, kivel van dolga. Azt, hogy egy nyomozón kívül mi minden vagyok, azt pedig természetesen elhallgatom.
- Á, szóval lézetnek még a magafajták is itt, New York-ban - mosolyodok el hamiskás mosollyal az arcomon, amikor elárulja, hogy mivel is foglalkozik - vagy legalább is mondd valamit, még ha esetleg nem is igaz. - Nem tudnám megmondani, hogy mikor beszéltem utoljára egy igazi archeológussal - teszem még hozzá elgondolkodva, mert itt, eszembe jutnak az apámmal való gyerekkori utaim és azon alkalmak, amikor engem is bevont "kincskereső" kutatásaiba.
- Azt hiszem, nagyon jók az információi. Honnan is szerezte őket?- vonom fel szemöldököm, amikor kijelenti, hogy mit hallott az apám házának rejtekében lapuló műkincsekről.
- Igen, eléggé szeretem én is az ilyesmit - mosolyodok el újfent, amikor kíváncsiskodni kezd, hogy én mit is kereshetek itt, majd még annak lehetőségét is felveti, hogy talán én jelenthetem a biztonsági szolgálatot - habár tisztában vagyok vele, hogy ezt a kérdést nem komolyan teszi fel. - Sajnos az erre járó esetleges tolvajoknak nincs ilyen szerencséjük - rázom meg fejemet azért egy kicsit elkomolyodva már, hiszen valóban hiszem, hogy én lehetek itt a legkisebb akadály.
Egy darabig még fokozom kíváncsiságát, de végül is aztán, mielőtt belépnénk a méretes bejárati ajtón, elárulom kilétemet. habár ez általában nem szokásom, hiszen nem szeretném, ha valaki kutakodna utánam, de ebben a házban lehetetlen lenne számomra titkolózni, hiszen itt többnyire mindenki ismer engem.
- Nordal? - ízlelgetem meg nevét annak kimondásával, hiszen valóban megállapítható, hogy semmiképpen sem lehet tősgyökeres New York-i. - Honnan származik? Talán Dánia? Vagy valamelyik skandináv terület? - érdeklődöm elgondolkodva, és így végignézve rajta, valóban elég sok viking beütés mutatkozik rajta, nem mintha az én dolgom lenne. Közben persze gondolatban végigmegyek apám bizonyos VIP-listáján is, és megállapíthatom, hogy a neve kicsit sem tűnik ismerősnek a számomra.
- Nem igazán, itt csak az apám stílusa lelhető fel - vonom meg a vállam a kérdését hallva, hiszen nem kívánom ecsetelgetni, hogy nálunk, éppen ahogy az életemben, szinte minden ez apám kívánsága és akarata szerint történik. Természetesen nekem is van saját stílusom, de az csak nyomokban egyezik meg az apáméval.
Nem is tudom, miért segítek neki a biztonsági emberen való átjutáson, hiszen még mindig nem bízom azért benne, sem abban, hogy valóban a kiállítás miatt érkezett hozzánk, de lehet ezt valami belső intuíciónak is mondani. Másrészt legalább van kivel csevegnem a kiállításról is, nem csak az itt jelenlévő "nehézfiúk" farokméregetését kell hallgatnom.
- Hm, azért ez elég kibúvós válasz volt - vágom hozzá szemtelenül, amikor elkezd csak úgy a levegőbe beszélni és általánosítani, ahelyett, hogy a kérdésemre adná meg a választ. - De amúgy teljesen egyetértek.
- Bemutatót? Mármint tőlem? - nevetem el magam, hiszen itt nincs semmiféle tárlatvezető, az ide betérő emberek teljesen egyedül tekinthetik meg a kiállítást, illetve a család valamelyik tagjával - természetesen mindenhez jár leírást. Az, ami már egy kicsit szervezettebben működik, az maga az aukció lesz majd.
- Talán a műalkotások iránti imádata - rázom meg a fejemet miközben már a felé a terem felé veszem az irányt, ahol a kiállított darabok vannak. - Vagy a hiúság - teszem még hozzá egy kacsintás közepette, majd újfent elnevetem magam, hogy a másik fél ne tudhassa, vajon viccelek vagy a válaszom pontos.
- Annyi közöm van hozzá, hogy pont úgy rajongok minden egyes darabért, mint az apám. Jópárat közülük együtt kutattunk fel, de mára sajnos már egyre kevesebb időm jut erre, és az apámnak is. Mint mindenre, már ezekre a keresgélésekre is megvannak a hozzáértő és rátermett emberei - magyarázom őszintés, s azt hiszem, egy kicsit bele is élem magam a témába. Valóban rég tudtam ilyesmiről beszélni, hát most kihasználom az alkalmat.
- Nem, még véletlenül sem az a szerepem - nevetek fel szívből, hiszen az utóbbi időben minden vagyok, de nem a kedvesség mintaképe. - Maga csak tulajdonképpen egy jó pillanatomban talált el, nevezhetjük ezt még a maga szerencséjének is. Tudja, mit? Szívesen körbevezetem, ha végre válaszol a kérdésemre és elmondja, hogy mi az, ami konkrétan érdekli? - felelem végül miközben megindulok a kiállító terem irányába, és ha velem tart, akkor pár perc múlva már az adott helyiség ajtónyílásában vagyunk.