#wexford #newyork

Brent Suttonként látta meg a napvilágot, egy ír kisvárosban, az ország melegebb, délkeleti partjainál, ahol a halászok reggelente egymással vetélkedve hajóztak ki az öbölbe, a vakmerőbbek még télen is, még ha a gyorsan érkező viharok miatt a kisebb rákászhajók időről időre mentésre is szorultak. Ahol a turisták a nyár közeledtével elözönlötték a partot és az őket váró kempingeket, élvezve a helyiek vendégszeretetét, a pazar hajókirándulásokat és a zöld lankák felé csábító lovastúrákat. Ahol a szomszédok forró almáspitét cserélgettek a kerítések fölött és sosem zárták kulcsra az otthonaikat.

A wexfordi emlékek soha nem halványultak el benne, ahogy a vágyódás sem, hogy egyszer visszatérjen, de minél inkább hívogatták, ő annál nagyobb lendülettel vetette bele magát a mindennapok sűrűjébe. New York nem is lehetett volna szögesebb ellentéte mindennek. Ez a kettősség pedig Brent jellemében is megmaradt. Sosem tudta eldönteni, hová is tartozott igazán, csak azt, hogy hová akart. Itt járt egyetemre, itt voltak barátai, a fiatal évei alatt számos arcáról megismerte a várost, élvezte a pörgést, az éjszakai életet, és mindenekelőtt azt az érzést, hogy a munkája értelmet ad a napjainak. Mélyen hisz abban, amit csinál, de sosem akarta feláldozni a magánéletét a munka oltárán, vágyott a családra, és sokáig hitte is, hogy megférhet egymás mellett a kettő; végül mégsem úgy alakult. Az utóbbi években már elengedte ezt a naiv gondolatot, nem is törekszik rá: megszokta, hogy egyedül van, és kizárólag a munkájára koncentrál.

Szereti a jó modort, a drága whiskeyt és szeret adni a megjelenésére, ha arra van szükség, a legelőkelőbb körökben is megállja a helyét, amit a jelenlegi küldetése gyakran meg is követel tőle, de ahogy apránként, egyre mélyebbre lát, annál jobban megveti ezt a közeget.
Ugyanakkor ott él benne az egyszerűség szeretete is. Szereti a kétkezű munka utáni jóleső elégedettséget és az elmélyült, kihívással kecsegtető rituálét, mikor valami régi vagy épp elromlott dolgot újra megjavíthat. Szeret áfonyát nevelgetni az ablakban, akkor is, ha épp a belváros betondzsungelében lakik; a ritkás szabadnapjain chowdert és almás pitét készíteni az ír kisboltban bevásárolt hozzávalókból; esténként pedig a tévé előtt dögleni néhány üveg sörrel az aktuális meccset bámulva.



#volcano #iceman

A jelenlegi környezete türelmes, megfontolt és jó stressztűrőképességgel megáldott embernek ismeri, aki ugyan vevő a munkahelyi adok-kapokra, és olykor kifejezetten szereti heccelni a másikat, de őt magát nehéz igazán kibillenteni a sodrából. Ez viszont nem volt mindig így.

A boksz tanította meg rá, hogyan kezelje az érzelmeit, különösen a dühöt, ami az apja elvesztése után állandó jelleggel vele volt. Segítette is, de a mérleg másik oldalán a koncentrációja fizette meg az árát. Impulzív volt; ha rontott, a fellobbanó, akaratos harag és az önmagával szemben támasztott türelmetlenség azonnal kizökkentette a stratégiájából, a rögtönzés ugyan mindig is erőssége volt, de ahhoz nem volt elég, hogy bajnokká tegye. Pedig ő nem elégedett meg mással, azt akarta, hogy az apja büszke legyen rá, hogy bebizonyítsa, neki és önmagának is, hogy helyesen döntött; mintha csak így nyerhetett volna feloldozást a bűntudat alól, amiért nem az általa kijelölt úton indult el.

Az anyja nem engedte meg, hogy a boksz miatt elhanyagolja a tanulást, és nem is tudta teljesen finanszírozni a felmerülő költségeket, így reggel négykor kelt, hatig kihordta az újságokat, amivel megkereste a versenyek nevezési díját, és egyben le is tudta a kerékpáros bemelegítést. Héttől nyolcig felsőtestre edzett, majd iskola után egyenesen a bokszklubba ment, hogy az edzővel folytassa a felkészülést. Elég viharos volt a kapcsolatuk, de úgy érezte, ő volt az egyetlen, aki értette, min ment keresztül. Ő tanította meg rá, hogyan uralja az érzelmeit, és sűrítsen mindent az ütéseibe, de a ringen kívül egy szemernyi érzelmet se hagyjon megszökni. Jéghegynek látszott, de valójában olyan volt, akár egy vulkán, ami csakis a megfelelő időben engedi szabadon a feszültséget.

A sors iróniája, hogy az áhított bajnoki címet végül mégsem szerezte meg. Egy szerencsétlen nyaksérülés minden számítását keresztülhúzta, de ma már megtanulta máshogy látni a dolgokat, ahogy ő mondaná: összefüggésekben. Ha az apja nem halt volna meg, nem hajtotta volna így túl magát, és nem égette volna két végéről a gyertyát, ami végül a sérüléséhez vezetett; de ha nem számol le a bokszolással, sosem kötött volna ki az FBI-nál sem.



#theSuttonCase #theMcAdamsCase

Nem az ő ügye volt, és az érintettsége miatt nem is engedték, hogy belefolyjon a nyomozásba. Azóta sem bocsátotta meg magának, hogy így vagy úgy, de nem tette meg mégis. Két éve már, hogy a húgát elnyelte a város. Se holttest, se búcsúlevél, semmiféle nyom, csak egyetlen nem fogadott hívás és a remény, ami ha akarod, ha nem, legbelül sosem halványul. Ha nem vigyázol, apránként téged is elfogyaszt. Az ő esetében a kapcsolata volt, ami végül nem élte túl; hogy ezt, vagy a munkáját, vagy egy esetleges harmadik tényezőt, sosem tudta meg.

A történtek után ő maga kérte ezt a melót. Felejteni akart, eltűnni a megszokott környezetből és minden idegszálával másra koncentrálni. A McAdams körüli hosszadalmas munka nekivalónak tűnt. Kezdetben bokszedzőként épült be a pasas klubjába, az unokaöccse ambícióira és apafigura iránti vágyára építve egyre közelebb került a családhoz, belülről pedig már sokkal könnyebb volt előre jutni: a rátermettségének, a lojalitásának és a kreált katonai múltjának köszönhetően fél évre rá a testőrsége tagja volt. Egy év után már a legjobb emberei között tartotta számon. Minden a terv szerint haladt, egyetlen apró, bosszantó anomáliát leszámítva, ami úgy tűnt, épp a legnagyobb gyengepontjára simított. Nem számított rá, hogy Andrew bizalma jeléül épp a menyasszonya biztonságát bízza rá. Ahogy arra sem, hogy a szokásos érzelmi bevonódás ezúttal így megnehezítheti a helyzetét.

A wexfordi életük az apja halálával ért véget. Will Sutton a halászat mellett a Royal National Lifeboat Institution (RNLI) helyi mentőcsónak-állomásán dolgozott, az önkéntes szervezet az Egyesült Királyság és Írország partjainál bajbajutott hajóknak nyújtott segítséget. Nyílt titok volt, hogy azt szerette volna, ha egyszer ő is a nyomdokaiba lép, vagy a szervezetnél vagy a helyi partiőrség egyenruhájában, így ha nem volt különösebben veszélyes riasztás, olykor őt is magával vitte; de nem azon az estén.
Ha lehunyná a szemét, még ma is tisztán fel tudná idézni azt a napot…

Az eget borító, hirtelen jött sötétséget, és a távoli villámok pislogó, fel-felvillanó üzenetét, amit a kikötő épületének egyik magányos, emeleti ablakából kémlelt. Ez a néma, alattomos közelítés, tudva, hogy nemsokára úgyis ideér, hogy vérmes haragjában mindent felforgasson ezen a vidéken, már most összehúzta a gyomrában a feszültséget. Mindig is utálta a várakozást. Különösen az elkerülhetetlenre.
Az előrejelzés fél órával ezelőttig még az jósolta, hogy az ítéletidő elmellőzi őket, csakhogy a jelek szerint irányt váltott, és az Atlanti-óceán felől érkező extratopikus ciklon most egyenesen feléjük rohant. Felkészültek ugyan az érintő, heves esőzésre és a nagyobb széllökésekre, de erre nem.
Az öreg halászok szerint az öböl most már nem kerülhette el a sorsát, a környéken befutó számos segélyhívás miatt a partiőrség segítségére nem számíthattak. A kint ragadt bárkák csupán a Jóisten és a Jószerencse kegyére bízhatták magukat. És az apjára, tette hozzá gondolatban.
Az eső már most olyan robajjal verte az ablakokat és a viseltes bádoglemezeket, hogy Brentnek az volt az érzése, bármelyik pillanatban rászakadhat a tető, de igyekezett azzal a gondolattal megnyugtatni magát, amit az apja tanított neki: bármennyire is igyekszik táncra hívni a képzeletét a félelem, ez nem valós veszély.
Nyelt egyet, rámarkolt az ablakpárkányra és visszafordította a fejét a kinti világ felé.
A szél zúgva tombolt odakint, pattanásig feszítve a móló mentén makacsul ellenálló rögzítőköteleket, és egyre vadabb hullámokat korbácsolt a vízen. A kikötő épülete előtt felhalmozott homokzsákok már nem sokáig tartották féken a betörni szándékozó vizet, a hullámok taraja néha már át-átcsapott felettük, de a fiú figyelmét nem a part menti fenyegetés kötötte le. Éles, korallkék tekintete az öböl belsejére figyelt.
Tudta, hogy nem lett volna szabad itt lennie, neki is beljebb kellett volna mennie a többiekkel, míg elvonult felettük a vihar; és azzal is számolt, hogy az anyja alaposan megbünteti majd, de látni akarta, hogy mi történik a tengeren.
A sziklába vájt, óriási világítótorony reflektorsugarai a köd és a sűrűsödő sötétség ellenére is adtak némi támpontot. Neki pedig nem esett nehezére megtalálni, amit keresett. Elképzelte, hogy láthatatlan védőhálót von az apja hajója köré, gyerekfejjel meg volt győződve róla, hogy amíg ő kitart, addig nem eshet bántódása az odakint hánykolódó mentőhajónak sem.
A felbőgő ködkürt ismerős, telt hangja a süvítő szelet és a zúgó hullámokat is túlkiabálva igyekezett értésülre adni az utolsó utáni figyelmeztetést. Bánatos zengése a szíve mélyéig hatolt. A gondolatai újra meg újra a tegnap esti szóváltás felé kanyarodtak. Talán mégsem kellett volna azt mondania, hogy őt nem érdekli ez az egész. Hogy alig várja, hogy egyszer elmehessen innen. Már százszor megbánta, hogy ilyen heves és tiszteletlen volt, majd ha...
Ám a gondolatát élesen csattanó mennydörgés pattintotta el, a kísérő villám egy rebbenésnyi időre kettéhasította az eget, mielőtt minden elsötétült volna körülötte. Ijedten rezzent össze, majd pislogott egyet, kettőt, mire rájött, hogy elment az áram. A jelek szerint az egész partszakasz teljes sötétségbe borult.
Hát végül tényleg megérkezett.
A szél most már úgy rázta az épületet, mintha erőszakkal akart volna betörni az ajtón és az ablakokon. A szíve vadul kalapálni kezdett.
Nem valós veszély. Ismételte el újra, és az ujjai fehéredésig szorították a jeges ablakpárkányt.
A ködkürt hangja újra felzúgott.
A felé nyújtózó hullámok elmosták az első homokzsákokat.
Ahogy visszakapta a tekintetét az öböl felé, beléhasított a felismerés, hogy elvesztette szeme elől a hajót…




A telefonja csippanására egész testében összerándult. Olyan hirtelen tért magához, mint aki menthetetlen zuhanásból ébred. Az ismerős hanghoz úgy hozzászokott a füle, hogy míg a tévé vagy bármi más zaj mellett könnyedén el tudott aludni, ez képes volt kiragadni még a legmélyebb álomszakaszból is. Ezúttal nem is bánta. A tagjai merevek voltak, az ujjai jéghidegek, pedig a tarkóján még meleg izzadságot érzett. Szaporán dobogó pulzussal tapogatott a kanapé végébe csúszott telefonja után, és gépiesen megdörgölte az arcát, mielőtt rápislogott volna a képernyőre.
- Mi a fasz? – mormogta rekedtes hangon, ügyet sem vetve a háttérben élénken magyarázó kommentátorra, a tudata zörögve igyekezett felzárkózni a látott információhoz. Tenyere a homlokára futott, és ösztönös, gondterhelt mozdulattal hátrasimította a haját. Túl sok foszlány úszkált a gondolatai között, de ez itt most minden mással szemben prioritást élvezett.
Egy pillanatra a mellkasára fektette a kezét, a benne tartott telefonnal együtt, míg lehunyta a szemét és engedélyezett magának egy utolsó, mélyre nyúló sóhajt. Ellenállt a kísértésnek, hogy hangosan is feltegye a kérdést: vajh miért is verte a sors ezzel a nővel?
Mégis hova a fenébe mehet ilyenkor? Miért nem érti meg, hogy most már testőre is van, és nélküle nem ruccanhat ki csak úgy, ha éppen azt tartja kedve? Igazán nem jókedvéből kísérgette, de ha Andrew ezt akarta, akkor így kellett lennie. A picsába is már.
Feltornázta magát az ágyból, sebtében inget cserélt, elrakta a fegyverét és két perc alatt indulásra készen állt. Félig összegombolkozva viharzott le a lépcsőn, és ült be a kocsiba, hogy a telefonján diszkrét egyenletességgel andalgó pöttyöt követni tudja. Kész szerencse, hogy a múltkor rátette ezt a vacak, appos nyomkövetőt, különben most gyönyörűen meglépett volna előle. Nem is tudta eldönteni, hogy melyikük kapott volna érte nagyobb seggberúgást.
Az utóbbi pár hét sajnos nem igazán a tervei szerint alakult. Pedig már annyira közel járt, Andrew szinte mindenhová magával vitte, erre most lepasszolta a menyasszonya javára… Erre a lépésre senki sem számított. A parancsnokság be is hívta egy személyes eligazításra, de végül nem hívták vissza; még nem volt elég bizonyíték és ahogy a Graham név felmerült, új perspektívát adott a nyomozáshoz is.
Emlékezett rá, hogy eleinte mennyire ki volt akadva…

- Mikor elvállaltam ezt a melót, nem sok szó esett arról, hogy kényes hisztérikákat fogok pesztrálni… – bukott ki belőle, ami már napok óta érlelődött. Feszült tekintettel bámulta a sörét, és egymás után szívta a cigarettákat. Az elmúlt időszak túlságosan sűrű volt, mióta Andrew a személyi testőrének választotta, egyszer sem akasztotta szögre Will Robertset, de igazság szerint, nem is nagyon lett volna kit meglátogatnia.
- Szerintem túl sötéten látod. A fickó megbízik benned. Ez inkább kitüntetésnek számít. – Azért észrevette a szája sarkán formálódó gödröcskét, nyilván a kollégája is csak húzta az agyát, de nem hibáztatta, fordított helyzetben ő is pontosan ezt tenné. A parancsnoka is megpróbálta úgy előadni, hogy ez a fordulat csak új lehetőségeket kínál, mintha csak ő látta volna ezt az egészet annak, ami volt: zsákutcának és rohandtnagy kudarcnak. Attól, hogy nem állt szándékában, Andrew McAdams még istenesen kibaszott vele.
- Na persze. Kitüntetés a javából… – fújta ki hosszan a füstöt, és megdörgölte a halántékát. Egy újgazdag csitrit kísérgetni micsoda kitüntetésnek számított, előre látta, mennyi gondot fog még okozni neki. Valahol ő is érezte, hogy túlságosan negatív volt, de akkor még úgy érezte: egy csomó befektetett munkája kárba ment. Másrészt… volt valami olyasmi is, amit nehéz volt mivel magyarázni.

Újabb pittyenő hang szakította ki a gondolatai közül, ahogy a műszerfalra pillantott, McAdams neve ugrott fel a kijelzőn. Ő aztán nagyon hiányzott még ma estére. Nem volt választása, fel kellett vennie, de őszintén remélte, hogy nem épp most akarta megbízni egy névre szóló küldetéssel. Amit egyébként máskor tűkön ülve várt, azt viszont mégsem akarta volna az orrára kötni, hogy a madárkája kirepült a kalitkából.
- Jó estét, uram.
- Annyira nem vagyok elragadtatva tőle. – Hallotta a hangján, hogy már ivott néhány pohárral, ez nem jelentett sok jót.
- Történt valami? – érdeklődött óvatosan, hogy ne tűnjön túlságosan bizalmaskodónak, de ha a férfinak éppen beszédes hangulata volt, az udvarias érdeklődést is kifejezze. Elvégre még nem tudta, miért kereste.
- Unatkozom, William. Úgy döntöttem, haza megyek, és inkább mégis a Roux-partira megyünk. Szólj Yvonne-nak, hogy egy óra múlva álljon készen az indulásra.
Baszki.
- Ez sajnálatos, pedig úgy tűnt, hogy fontos önnek ez az üzlet… – próbálta beszéltetni még egy kicsit, hogy gondolkodni tudjon.
- Az üzlet nem minden. Ezt előbb vagy utóbb mindegyikünk belátja.
- Ebben igaza van, főnök. Máris szólok a kisasszonynak, bár ha szabad megjegyeznem, ma korán lefeküdt.
- Akkor majd felkel – érkezett csuklóból a válasz, de még mielőtt a férfi teret engedhetett volna a folytatásnak, Will tárgyilagos tömörséggel hozzáfűzte.
- Nem érezte jól magát, egész nap. A tünetek alapján gyomorproblémája lehet. De ha ragaszkodik hozzá… – A vonal túlsó végén káromkodást hallott.
- Nem. Meggondoltam magam. Betegen úgysem venném sok hasznát. Akkor inkább beugrom a klubba.
A szokásos levezető kör után, miután Andrew bontotta a vonalat, Will az ülés támlájához hajtotta a fejét, és végignyalta az ajkát. Ez egy olyan hazugság volt, ami akár még rosszul is elsülhetett, és ami különösen kellemetlenné tette: olyasmi, amiről Yvonne-nal is egyeztetnie kellett.
Miért is nem jutott eszébe valami frappánsabb kifogás? És egyáltalán, miért érezte szükségét, hogy fedezze ezt a nőt? Vagy csak magát védte?
Nem voltak egyszerű kérdések. Ahogy az előtte álló feladat sem lesz a szíve csücske. A pöttyöcske ugyanis egy felkapott szórakozóhely neve mellett állapodott meg.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

William személyében egy komoly és céltudatos férfit ismerhettünk meg, akiben belül olyan harcok dúlnak melyeket igyekszik elrejteni jó mélyre a külvilágtól. A veled történtek meghatározó irányba formálták azt aki vagy, mégsem engeded, hogy a világ a miértekről is tudomást szerezzen. Először az édesapád elvesztésének sikertelen feldolgozása váltott ki belőled folyamatos dühöt, majd mikor azt végül kontroll alá helyezted, a húgodat is elveszítetted. Ez pedig olyan események sorozatával járt számodra, ami a jelenedben nem kis fejtörést okoz. Főleg hogy úgy tűnik minél közelebb akarsz kerülni a célod eléréséhez, annál több akadályozó tényezővel szembesülsz amely távolabb sodor ettől.
Szépen sikerült megfogalmaznod az előtörténetedet, így egy élmény volt elolvasni.  
Bármennyire is bosszantó legyen számodra is ez a helyzet, úgy gondolom izgalmas eseményeket hoz majd magával. Kíváncsian várom ezt és kívánok neked sok játékot a folytatáshoz.  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!