Final Countdown

what the everlasting fuck

Ívbe kanyarodik az egyik szemöldököm a nevetését hallva, de aztán kénytelen vagyok elvezetni róla a tekintetemet, mielőtt valami kibaszottul áruló, halovány mosolykezdemény a képemre akarna tódulni. Csak semmi bratyizás, ugyebár. Kész szerencse, hogy a minimális elfogadásom ellenére sem szeretem, ha cimborákként lapogatják a hátamat vagy a vállaimat, vagy úgy egyáltalán, ha hozzám érnek, szóval a tenyere kap egy gyilkos pillantást tőlem, mielőtt elkezdenék a báburól érdeklődni.
Karba font kezekkel hallgatom a magyarázatát, és újfent röhöghetnékem támad. Kivételesen nem rajta akarna rázkódni a rekeszizmom, hanem a tényen, hogy míg ő mindenféle technikák során nyerte meg az ellenállását, én kivételesen megköszönhetek valamit a fostaliga gyerekkoromnak és annak szereplőinek. Úgy értem, valakinek a társai edzésből ütik és rúgják a hasát, másnak meg kitapossák a belét, ízlés kérdése. Khm, figyelek.
Félrebillentett fejjel mustrálom, hogyan nyúl a bábuhoz, és mit nevez kéznek, bár tuti én vagyok korlátozott, mert számomra egy egyenes nyúlvány nem éppen képezi le a valódi cuccot. Közben ismét önálló életre kelnek a szemöldökeim, ahogy a legalapvetőbb amatőr hibákról is felvilágosít, minthogy az öklöm melyik részével üssek, de nem szakítom félbe vagy kezdek arcoskodni, amiért ezt legalább tudom. Sőt, helyette felhorkantok az ablaktörlős hasonlatára. De értem, mire akar kilyukadni. És az annyira nem tetszik.
- Ha jól értem, többet védekezel, cselezel, mint támadsz vagy ártasz – nézek rá kissé zavarodottan. Oké, beszélt arról, milyen ütéseket és hogyan célszerű bevinni, de hiányzik belőle az agresszió. Mintha nem is tudom, sótlanul akarnál kajálni, hol van abban az élvezet? Nos, emlékeztetnem kell magamat arra, hogy nem feltétlen a buliért, hanem lóvéért akarnék bunyózni.
- Na oké, Jackie Chan, mutasd, hogy néz ki mindez ezen a bábunak csúfolt tákolmányon – bökök az állammal a facuccra, és megadással én a mellette lévőhöz fordulok, hogy ha esedékesen nem villámtempóban csinálja, amit csinál, le tudjam utánozni. Már, amit képes leszek felfogni, mert van egy olyan érzésem, hogy hamar bele fognak kuszálódni ebbe az agysejtjeim. Ráadásul nem viccelt, ez a szar rohadt kemény.

zene: Made For This xx credit: •

Final Countdown

what the everlasting fuck

Felhorkantok a „gimnazista vandál” kifejezésre, dacára annak, hogy egyébként kezdem érteni, hogy miről vakerál. Úgy értem eddig is bevertem képeket vagy küzdöttem, akivel kellett, pontosan ugyanazt csinálva, amit most elregélt – zömével sikerrel -, a különbség viszont, hogy az ő technikái, módszerei olyanok, mintha kínaiul beszélne hozzám. Ennek kapcsán pedig rájövök, hogy a bunyókban sem vagyok akkora ász, mint azt gondoltam, ahogyan a drogterítésben, Rowan megvédéseben sem vagy úgy látszólag bármiben, amihez hozzáfogok. És ez a felismerés rohadtul felbasz, mert lépten-nyomon a semmirekellő szüleim picsogásai visszhangoznak a fejemben, miszerint pont annyira vagyok hasznavehetetlen, mint ők maguk. A felbaszódás meg előbb-utóbb cirkusszal jár, és pillanatokon belül ki is fakadok itt ennek tengeri templomi szerzetesnek, mert a fasz kivan attól, hogy állandóan a földbe döngöl hol a fennkölt szavaival, máskor konkrétan az öklével vagy a lábával. Baszni meg, nem kell ezt elviselnem és hogy ezek után képen törlöm Vöröst, az is biztos.
Felbőszülten kapkodom a levegőt, miközben egy csapdába ejtett vadállat módjára kezdek fel-alá járkálni a gyakorlóteremben, vívódva magammal is, hogy most lépjek-e le a picsába és rongyoljak haza valamilyen úton-módon, vagy megint essek neki Wangnak, mert akkor legalább le tudnék rázni magamról valamennyit a feszültségemből. De végül egyiket sem teszem, ugyanis megakaszt a kérdésével, és azt azt követő, kínosan hosszú monológjával.
Szívem-szerint elengedném a füleim mellett a locsogását, mert sohasem voltak rám hatással az ilyen nagy magaslatokba csapó, „az ember mindenre képes, ha akarja” típusú szövegelések, sőt, a hideg futkos tőlük a hátamon. Olyanoknak találták ki ezeket a lelkesítő baromságokat, akiknek normális életük van, és valóban vannak lehetőségeik, nem pedig elbaszottak azóta, hogy világra jöttek. És mindennek ellenére mégsem tudom figyelmen kívül hagyni Wang bosszantó hangját, mert nem egyszer szövi közbe Rowan nevét, őt pedig végkép képtelen lennék ignorálni. A számat harapdálva és az ujjaimat tördelve kezdek megint járkálni, azon töprengve, hogy mennyire akarjak hinni rizszabáló barátunknak. Elvégre honnét tudna rólam bármit is?
Szart se tud rólam, de közben sikerül rátapintania egy érzékeny pontra, amiben ha akarok, ha nem, igazat kell adjak neki. Méghozzá, hogy meghátrálni csak a beszari nyomorékok szoktak, és nem én. Ettől persze nem lesz könnyebb visszavennem az arcomból vagy egyáltalán lenyugodnom, de a kiakadásom helyét valami bosszantó céltudat kezdi átvenni. Onkel a halálba verne, ha megtudná, hogy itt picsogok mint valami ribi, akinek megbántották a kis érzéseit. Egyáltalán mikor lettem ekkora rinyagép? Jézusom. Arggh…
- Nem utállak és nem is nézlek le – nyögöm ki, mintha legalábbis a fogamat húznák. - Viszont kibaszott idegesítő vagy – teszem hozzá, mielőtt még azt hinné, hogy bratyizni akarok. Oké, abban nem vagyok teljesen biztos, hogy tényleg nem rühellem-e, mint a szart, de az is inkább a féltékenységemből ered, mint belőle. Megforgatom a szemeimet, amikor az egyenlőségről kezd papolni, noha úgy vélem, ezt még ő sem gondolhatja komolyan. Kian is egyenlő vajon neki, akit a kriptánál szerintem széttépett volna, ha nem lett volna sérült?
- Uram istene, ha folytatom veled a gyakorlást, abbahagyod a nyálas szövegeket? Cukorkómába fogok esni – morranok fel megadással, ugyanis az ilyen érzelmes témák végkép nem az én terepem. Kényelmetlenül érzem magamat tőlük, főleg, ha boldogságról meg szeretetről meg ilyen elcsépelt dolgokról van szó. Elcsépeltekről de sokszor elérhetetlenekről. Nyilván most boldognak érzem magamat, elvégre visszakaphattam a másik felemet, de ki tudja, meddig tart? A börtön előtt sem gondoltam volna, hogy tíz év fog minket elválasztani, és ez a bizonytalanság mindig ott dolgozik az agyam hátuljában. Faszomat, még egy éve sem vagyok szabad, hogyan vehetnék bármit biztosra? - Fingom sincs, ki az a Tony Jaa – nézek rá kiábrándultan, majd odébb pillantva kínomban megvakarászom az orromat. Néhány kitartott momentum erejéig csöndben maradok, aztán, amikor már úgy érzem, hogy kellő idő telt el az előbb kellemetlen percek elfeledéséhez, a „bábu” felé bökök a kezemmel.
- Miért nem rendes bábun gyakorlunk? Ez nem néz ki úgy, mint egy ember – terelem el a témát, és voltaképpen tényleg érdekel az indok, elvégre ez olyan, mint egy rosszul összetákolt faszobor. Höhö. Komolyra fordítva a szót nem tudok behatárolni fejet, vagy kezeknek megfelelő dolgokat rajta, szóval jah, akkor miért pont ez? Csak azért, hogy végkép meghasadjon a tudatom?

zene: Made For This xx credit: •

Final Countdown

what the everlasting fuck

Látványosan megforgatom a szemeimet, mert ha valaha is, esetleg, egy képletes univerzumban, egy feltételes világban, egy egészen elvadult fantáziában vagy valami előre be nem látható történés folyamán cimborának tartanám őt – ismét kiemelném, HA –, akkor sem volnék hajlandó beismerni, hogy van róla esedékesen jó véleményem is, nem csak a köpködés. Már csak az hiányozna, hogy beadjam a derekamat, ő elbízza magát, onnantól kezdve meg valami elbaszott háromfelnőttes családként éljük tovább az életünket, mert akkor biztosan felkötöm magamat. Szóval a világért nem könnyítem meg a dolgát, és továbbra is ott köcsögösködök, ahol tudok. Persze ettől őt sem kell félteni.
- Nem, nem értelek. Tudod, én csak egy középfokú végzettség- és munkanélküli mobilnyomkodó vagyok – vigyorodok el gúnyosan, amikor már megint retardáltként kezel. De asszem megérdemeltem a beugatásomért, ami voltaképpen csak félig-meddig volt beugatás, mert továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy mennyire lesz hatásos ez az egész bohóckodás úgy, hogy komolyan sem tudom venni. Bár ha tényleg köntösben kellene ugrálnom egy templomszarban, végkép el lennék veszve.
Közben rátérünk az „órára”, aminek a hallatán valami zsigeri elborzadás fog el, mert már az iskolában is rühelltem rajtuk tespedni. Talán ha nem egy elbaszott családba és világba születek, érdekelt volna néhány dolog, mint mondjuk a matematika vagy a biológia, de miután azok a tanárok sem láttak belőlem többet, mint a környék csóró drogosainak jövendőbeli csóró drogosát, én is elengedtem a dolgot. Emiatt ösztönösen úgy érzem, hogy most is inkább hagynom kellene az egészet a picsába, ráerősítve Wangibangi meggyőződéseire, de legalább annyira ellen is akarok állni a seggfej feltételezéseinek. Mert se magamat, se Rowant nem érzem világtalan, elveszett csődtömegnek, akiknek nincs semmi értelem az életükben.
Mély sóhajjal állok tehát mellé, hallgatva az instrukcióit, amelyek alatt hol összevonom, hol a magasba emelem a szemöldökeimet. Úgy értem a gyomorszáj egy elég egyértelmű pont, amivel nála is jó párszor próbálkoztam sikertelenül, mert mindent is ki tudott védeni. Akkor mi értelme cifrázni azzal, hogy úgy csinálunk, mintha ettől harcművészek lennénk? Faszom se érti ezt. Én továbbra is a kómába fejelésre esküszök.
- Oké… - nyögöm ki elbizonytalanodva, és mint egy esetlen fasz, aki életében először találkozik a bunyó fogalmával, próbálom leutánozni a mozdulatait. De minden erőltetettnek és nyakatekertnek tűnik, túl sokat kell agyalnom közben, hogy úgy csináljam, ahogyan „helyes”. Plusz egy hülye bábut ütögetek banyek - ami nem is néz ki bábunak -, mennyire retardált dolog ez? Mint azok az őrültek, akik az utcán futkároznak testedzés címszóval. Teljesen idegen tőlem ez az egész előre megfontolt hozzáállás... És mégis csinálom, mert most már akkor sem fogom bearanyozni Wang napját azzal, hogy idejekorán lekopjak és ne szívjam a vérét.
- Te mindig ennyit agyalsz? Hogy a picsába lehet ennyit agyalni bunyó közben? - nézek rá néhány a bábut ért ütés után, amelyek bőven hagynak maguk után kívánni valót - annak ellenére, hogy voltaképpen a legtöbb elmagyarázott dolog már a véremben van, mert kénytelen voltam megtanulni. A különbség egyelőre az, hogy a faszom se töpreng ennyit, miközben akciózik, főleg, mert a legtöbbször az idegbaj visz épp el. Csakhogy egy illegális harcnál nem mindig fog hajtani a dühöm… Francért van igaza Vörinek? És a francért bizonytalanodtam most el? Biztos nem lennék akkor se béna, ha nem egy őrültként állok neki őrjöngeni, de ebben a kibaszott pillanatban meggyőződésemmé válik, hogy Wang módszerét követve még egy pólyás baba is kiütne. Faszom, faszom, faszom.
- Ez egy hülyeség. Ha egy hozzád hasonló kungfu pandával kerülök össze, baszhatom, mert erre sosem leszek képes, gyakorolhatok veled akármennyit – mutogatok el felé, meg a bábu felé, kezdve felkapni a vizet. - Tessék, remélem örülsz, hogy beismertem. Sőt, tudod mit? A faszomat is az egészbe, meg beléd, meg Rowanbe, meg abba, hogy mindenki meg akarja mondani, hogy mit csináljak a szaros életemben! - oké, ezen a ponton én sem tudom, hogy mi bajom van, de az határozottan van.

zene: Made For This xx credit: •

Final Countdown

what the everlasting fuck

A magasba szöknek a szemöldökeim a megjegyzése hallatán, mert komolyan, haver, mit kell szépíteni az igazságot? Úgy értem, én vagyok az utolsó, aki ítélkezne felette, pöcsömet, néha még én is elkenném a saját pofámat. A legutóbbi bunyós invitálása meg nem tudom, minek szólt akkor, ha nem a szórakozásnak, de asszem nem akarom tovább fájdítani a már amúgy is sajgó fejemet. Aztán meg mióta is vagyunk barátok?
- Remélem legközelebb nem karkötőt akarsz fonogatni – horkantok fel szkeptikusan, mielőtt még nekem rontana a rúgás-tengerrel. Én is tudom, hogy örökké nem fogom tudni kivédeni a mozdulatait, főleg, mert már jócskán elszoktam attól, hogy megállás nélkül küzdjek valakivel. Bezzeg a javítóban esélye sem lett volna ellenem. Nem azért, mert akkor edzettebb lettem volna, vagy több fogást ismertem volna, hanem mert akkoriban nem volt, ami visszatartson. Most már csak azért sem akarnám úgy istenesen ellátni a baját, mert hiába okádok a gondolattól, tudom, hogy Rownak fontos ez a kis édes-savanyú mártás. Lényeg a lényeg, belefáradok a pörgésébe, és amúgy is annyit picsogok a fejemben, hogy csoda, amiért eddig koncentrálni tudtam, szóval a végén csak benyelek egy olyan fejest, amit megemlegetnék, ha hajlandó lennék elismerni a tudását.
De nem vagyok hajlandó, ahogyan arra sem, hogy meghátráljak vagy engedjem, hogy kifektessen. Egyébként is milyen buzi ajánlat ez, lényeg, hogy mindenképpen én szívjak? Na meg a nagy lószarpalacsintát. Neki is lendülök újfent, ám már megint elé lát a terveimnek, és végül úgy lök el magától, hogy komolyabban nem árt semmit. Most mi a fasz van?
- Nem vagyok a cimborád – dünnyögöm oda neki, csak azért, mert. Lehet, hogy óvodás dolog, de nem látom a felnőtt-rendőrséget, aki lekapcsolhatna az éretlen viselkedésemért, szóval nem fogom vissza az ellenségeskedésemet. Arggh, főleg, hogy még mindig a magas lovon ül. Rühellem ezeket a fellengző megjegyzéseket, és máskülönben is mi a fasz vagyok, Rowan házikedvence, hogy vissza kelljen adni? Hát komolyan…
Laposakat pislogok rá, és ha lehetne ölni a tekintetünkkel, az enyém után Wangibanginak lenne szüksége ápolásra, az is biztos. De aztán egy megadó sóhajjal széttárom a karjaimat, mert ha már elbaszták a napomat, talán ki is hozhatnék belőle valamit. Nem mintha elfogadnám a nagy mester oktatását, inkább csak… elviselem.
- Gondolom Rowan stopperórával méri a kibaszott perceket, mielőtt visszatolná az áruló képét ide, szóval ennyi erővel akár papagájosat is játszhatunk addig – forgatom meg a szemeimet, mert nem, nem fogok semerre kocsikázni Wanggal, vagyis marad a várakozás a hátbadöfőre. Oké, Lolát nem lett volna rossz látni, de utálom a tényt, hogy erre is csak azért lenne lehetőségem, mert őfelsége alkalmat ad rá. Nem kell tőle semmi. - Amúgy is, van ennek értelme? Úgy értem, gondolom te valami elcsépelt világvégi templomi elvonulós homárkodáson edzettél köntöskében – nézek rá szkeptikusan.

zene: Made For This xx credit: •

   - Ez így nem igaz - csóváltam fejem, mert akkor nagyon félre ismer. Nem vagyok akkora szemétláda, hogy állandóan arról szóljon minden gondolatom, hogy laposra verjem őt, vagy valakit. Tény és való, hogy imádtam verekedni, de ha minden áron szét akarom verni valaki képét, akkor a megfelelő helyre megyek és nem őt fogom szekálni. - Nem érdekem az, hogy bántalmazzalak. Nem vagyok az a fajta ember, aki viccből, vagy szórakozásból bántja a barátait.
Mivel Lambert nem akart kegyelmet, újra neki estem rúgásokkal, de most már alig tudott védekezni. Próbált és volt, amit sokszor ki is tudott védeni, de többet kapott be, mint, amit kivédett és hamarosan földre is küldtem őt. Hiába, a rúgó támadások mentek nekem a legjobban és most nagyon odafigyeltem, hogy ne tudjon sokat védekezni. Figyeltem, amint elterül és azt is, ahogy felkel. Úgy mutatta, hogy bírja még, de ebben nem voltam olyan biztos. "Lelkesnek" tűnt és aktívnak, pedig sokat kapott. Megvolt benne az elszántság, de éreztem, hogy már nem kéne sok, hogy a következő rohamnál még hamarabb kiüssen. Ideje lenne felfüggeszteni a harcot, mert ez már nem szól másról, minthogy hányféle módon tudom elkenni a száját, az pedig egyikünknek sem használ, ha csak egymás után kiütöm. Lecsapom, felkel, lecsapom, felkel, de kezd veszni belőle az erő.
Felajánlottam neki, hogy vessünk véget a harcnak, de nem vevő rá. Nem akarja kimondani, helyette várja, hogy neki essek, de nem tettem meg, így ő neki kellett nekem esnie, ám ezt most rövidre zártam. Mivel nagyon jól tudtam, hogy előszerettel támad a fejemnek, így sejtettem, hogy a lábaimra mért támadása csak elterelés, így miközben kivédtem a lábaimat ért csapást azzal, hogy a rúgó lábába rúgtam elkaptam kezét, amivel meg akart ütni és háta mögé tekertem, majd ellöktem magamtól.
- Oké cimbora, elég a marakodásból - sóhajtottam. - Inkább térjünk rá az órára, rendben? Feleslegesen verekszünk, nem sokat tanulsz belőle szerintem, így inkább térjünk rá az oktatásra. Vagy jobban éreznéd magad, ha újra és újra kiütnélek? Nem úgy akarlak visszaadni Rowannek, hogy aztán ápolásra szorulj - főleg, hogy mindketten tudjuk, hogy még igazán oda sem tettem magam. Ő is tudja, hogy ez nálam még csak játszadozás. Tudom, ez valószínűleg rosszul eshet az önbecsülésének, de az már nem az én bajom. Ami igaz, az akkor is igaz, ha fájdalmas. - Mutatom a fogásokat, te pedig utánozz le. Rendben?
   
   

Final Countdown

what the everlasting fuck

Van egy olyan sanda és kibaszottul bosszantó balsejtelmem, hogy Wang egyébként rohadtul visszafogja magát. Túl sokat ugyan nem láttam a kinti küzdelmükből múltkor, amikor én Kiant fenyegettem az agya kiloccsantásával a kripta ajtajában, de az a pár pillanat is elég volt az ellenfeleire nézni, hogy tudjam, azt a mészárszéket ott nem egyedül csinálta Vöri, sőt, jó eséllyel rizsföldes volt az, aki tornádóként robogott végig közöttük és hagyott hátra maga után romhalmazokat. Vérző, bosszankodó, néhány kiájult romhalmazt… Persze tudom, hogy Rowant sem kell félteni, főleg, hogy a baba arcával senki sem nézné ki belőle, mire képes, és a leghumorosabb az egészben, hogy erről sokszor neki sincs fingja. Csakhogy ő is és én is akkor vagyunk a leghatékonyabbak, ha már nem látunk a vörös ködtől a szemünk előtt, és most hiába vagyok ideges, még közel sem kapattam el magamat. Valahogy nem is akarom. Még a végén elkapnék tőle valami leprát, ha belé mélyeszteném a fogaimat…
Ergo mindketten visszafogjuk magunkat, de míg az övé gondolom tudatos döntés, az enyém inkább a körülmények hozománya. Mondjuk a világért nem ismerném be, hogy ha tényleg ilyen gyökerekkel kerülnék szemközt a pénzért-harcok alatt, alaposan beszopnám, de banyek, csak nem kizárólag karateharcosok járnak oda. Az ilyen nagypofájúaknak amúgy is biztosra veszem, hogy derogálna lovettáért küzdeni, akinek meg igazán szüksége van a zöldhasúakra, azoknál meg általában egy újszülött is jobban verekszik. Vagyis még mindig nem tudom, mi a szart művelünk itt, és Rownak miért ennyire fontos összeboronálnia minket, de Wangi éppen bevitt rúgása, miközben én kifordulok előle, hamar kizökkent a morfondírozásaim közül, és csak azért nem fogok rá a sajgó vállamra, mert nem akarok egy puncinak tűnni előtte. A valamirevaló férfiak nem nyüszögnek és lapogatják a bibijeiket, vagy valami ilyesmit magyarázott mindig Onkel, amikor valamiért pofán baszkodott. Igazából hálás lehetek neki, megfelelő ellenállás és keménység nélkül már rég megdöglöttem volna ebben a világban.
- Pff, mindketten tudjuk, hogy csak az alkalomra vártál, hogy elgyepálj – vonom meg rá az egyik szemöldökömet, elvégre múltkor se lebegett más a szemei előtt, minthogy bunyó bunyó bunyó. Hát végül is megkapta, és kissé sajnálom is, hogy nem vagyok olyan zizzent, mint az én kandírozott almám, mert az a sárga-támadás most is biztosan kizökkentené Wangot. - Bwahh… ha már itt vagyok… - forgatom meg a szemeimet, és folytatnám a szövegelést azzal, hogy talán nekiállhatna úgy tanítani, hogy tanuljak is valamit, ne csak elkenje a pofámat, de már nem marad időm megnyikkanni, mert amint zöld utat kap, felém szökken. Faaaszom.
Elhátrálok ugyan, ám örökre nem tudok kitérni előle, ellenben a rúgásait igyekszem az alkarjaimmal védeni, remélve, hogy az évtizedek alatt megedzett – a valóságban a törésektől inkább meggyengült – csontok nem adják meg magukat. A hasamat és a mellkasomat érő támadásait így sikerül blokkolnom, a lábaimmal próbálok csak kitartani és nem eldőlni, de a sokadik fejemet célzó mozdulatánál kifáradok, vagy legalábbis lankad a figyelmem, mert hirtelen akkorát kapok a pofámba, hogy szégyenszemre padlót fogok.
Ismerősen kezd csengeni a fülem, ahogy megszédülve feltápászkodok, és nem először jut eszembe, hogy mekkora romhalmaz vagyok már így „vén” koromra. Nincs egy kurva centi rajtam, ami ne sérült volna meg így-úgy az idők során, és néha-néha elkezdenek háborogni, amiért még mindig nem engedem őket nyugodni. Most a fejemen a sor, hogy mindenféle bosszantó „élménnyel” tudatosítsa bennem, hogy először is basszam meg, másodszor meg a legutóbbi alkalom nem is volt olyan régen, de kapja be, nem fogok leállni.
- A faszom fog kéregetni – morranok rá, bár kivételesen a morcosságom a fejemnek szól, ami lassan azért kezd kitisztulni. - Csak ennyit tudsz, kungfu panda? - vigyorodok el ismét, gúnyosan, és hagyom, hogy ő essen nekem megint, mert egyelőre legalább biztos lábakon állok. Amennyiben megteszi, megkísérlem az egyik kezemmel az arcát, a másikkal rögtön utána a gyomrát megpüfölni, aztán ha van még rá módom, elkapni újfent a kezeimmel a fejét. De újabb arcba kobak helyett a térdemmel kísérlem meg viszonozni az előbbi fejre mért rúgását. Ha viszont nekem kell nekirongyolni, mindezek előtt megpróbálom, egy, a lábára mért rúgással elterelni a figyelmét.

zene: Made For This xx credit: •

   Sosem tartottam magam kiszámíthatatlannak, ellenben jó harcosnak igen. Minden mozdulatot tökéletesre fejlesztettem és tudtam is őket használni. Ez nem azt jelentette, hogy az ellenfél nem védheti ki őket és nem cselezhet ki, mert a harcművészetnek pont ez volt az egyik lényege. Látványos és hatékony fogások egymásutánisága, amire a harcos partner válaszol szintén hatékony és jól begyakorolt fogásokkal és az egyikük egyszer győz. Lambert erős ellenfél volt és nagy jövője lehetne, ha gyakorolna. Nem volt harcművész, de elszánt volt és ügyes, akiről tényleg érződött, hogy az utca nevelte, az utca edzette. Nem mondom, hogy nem tudnám őt megverni, mert ha kihasználtam volna a sebezhetőségét, akkor már rég meg is tudtam volna ölni, hiszen korábban már említettem azt is, hogy miket tehettem volna meg vele, ha olyan aljas lennék és ellenségek lennénk, akivel élesben küzdenék egy sikátorban. A fő probléma az volt, hogy Lambert nem nézte azt, hogy milyen sebezhető felületeket hagy, milyen támadási lehetőségeket hagy nyitva. Támad, de nem gondoskodik védelemről, míg én eddig mindig így tettem. Igaz, bekaptam tőle én is, de jobban ügyeltem nála. Olyan nincs, hogy egy harcos minden fogásra, minden támadásra fel tud készülni és minden ütést ki tud védeni, de nem mindegy hány lehetőséget biztosít az ellenfél számára és milyen súlyos csapásokat kaphat be a figyelmetlensége miatt.
Sikeresen meglök, de a rúgása nem tud eltávolítani tőle. Súlypontomat úgy helyeztem, hogy ne hátra, hanem előre fele dőljek, így nem, hogy fellökni nem tudott a rúgással, hanem eltaszítani sem. Talpon maradtam és előre felé hajoltam, így el is tudtam őt marni. Ez a jó harcos egyik ismérve. Hiába tud megütni, megrúgni az ellenfél, tudjuk miként hozzuk ki a legtöbbet a bekapott csapásból és miként hajtsuk a negatív helyzetet is a hasznunkra.
El akartam hajolni a fejelés elől, de ő a hajamba markolt és visszahúzott, de ez nem jelentette azt, hogy én nem tudok támadni. Ő fejelt, én ütöttem. Legalább míg a hajamat fogta, addig nem tudott két kézzel védekezni sem. Ütéseim erejének hála elenged engem, de láthatóan nem tudtam őt meghátrálásra bírni. Olybá tűnt Natehez hasonlóan már Lambert is rájött, hogy szeretek rúgni és ugrásokat csinálni, így a következő rúgásaim elől sikeresen ki is tudott térni, bár egyik vállát azért el is tudtam érni a rúgásokkal, utána pedig farkasszemet néztünk egymással szemben állva.
- Nem én ugrottam neked, hanem te nekem. Te kezdted - vágtam vissza, mikor számon kért, hogy kiugráltam-e magam. - De abban igazad van, sikerült eltalálnod engem.- adtam neki igazat, bár, ha úgy harcoltam volna ellene is, mint Nate ellen, akkor lehet már nem beszélgetnénk, hanem a mentőben feküdne. - És akkor most mi legyen? Hagyjuk abba? Ennyi volt?
Érdekes volt, hogy Lambert is kigúnyolta az akrobatikus fogásokat, amik Kínában alapfogások voltak. Láttam rajta, hogy fel volt készülve rá, hogy itt még nem ért véget a harcunk és igaza is volt. Amúgy is, szerintem élvezte a harcunkat és be volt indulva, be volt melegedve. Miért hagynánk akkor abba? Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
Ha kérdésemre úgy felelt, hogy hagyjuk abba, akkor nem támadtam meg. Ellenkező esetben odaszökkeltem hozzá, de ha hátra lépett, akkor követtem. Egy lábon állva perdültem meg hogy rúgjak felé, majd újra és újra. A egy lábon állva rúgtam, majd amint földet ért a lábam, a másikat emeltem is fel a földről és rúgtam újra. Talpra, majd az akkor letett lábam emeltem újra és rúgtam, majd lábat váltottam, miközben ha távolodott, úgy tettem le lábam, hogy követni tudjam őt a hátrálásban. Változó volt hová céloztam. Fej, mellkas, has, láb, kar. Igyekeztem olyan gyors egymásutánisággal rúgni, hogy közben ne legyen ideje támadni, csak védekezni, ha pedig elkapta volna a lábam, akkor a másik lábammal belerúgtam karjába, hogy kénytelen legyen elengedni.
- Hagyjuk abba? Kérj meg rá, vagy üss ki! Te voltál, aki kezdeményezett, akkor te neked is kell véget vetned neki.
   
   

Final Countdown

what the everlasting fuck

Gyűlölöm, ha nem vagyok ura az eseményeknek, ami voltaképpen az életem egészéről elmondható lenne. Úgy értem, nem vagyok egy agyhalott zombi, aki csak távoli résztvevője a dolgoknak, vagy aki csak némán sodródik az árral és létezik párhuzamosan másokkal, de igen gyakran találom magamat abban a frusztráló helyzetben, ahol fel kell tennem a kérdést, hogy: Mi a picsa? Akkor is feltettem, amikor először adagolták túl magukat a gyökér szüleim és kerültem a még gyökérebb nevelőszülőkhöz, vagy amikor lekapcsolt a DEA, és legalább ennyire értetlenül állok manapság mindennel szemben, ami Vörihez kapcsolható. Mi a picsát keresek egy intézetben? Mi a picsát keresek egy temetőben? Mi a picsáért dolgozok futárként? Szóval jah, kicsit gyorsabban történik minden, mint azt kényelmesen feldolgozhatnám - faszt, idejében az irányításom alá hajthatnám, ellenére annak, hogy számtalan dolog a saját döntésem és ténykedésem eredménye.
És hogy mit locsogok itt magamban arról, hogy mennyire utálom, ha elveszítem a kontrollt, még ha sokszor rohadtul fárasztó is mindenért és mindenkiért is felelni? Úgy hívják, hogy Wang, aki már megint a terveim elé lát, és azelőtt kapja el az öklömet, hogy istenesen pofán verhetném. Komolyan, fogalmam sincs, hogy mi értelme ennek a bohóckodásnak azon kívül, hogy faszt méregethessen rajtam, és már megint gyomron baszkodhasson. Meg felnyomja a vércukromat, ugyanis a fájdalom másokkal ellentétben engem nem lebénít vagy meghátrálásra sarkall, hanem idegesít, dühít, elvetemültté tesz.
- Kapd be – morranok rá tömény ellenvetéssel, ahogy még az orrom alá is dörgöli, hogy ő eddig amúgy csak cicókázott. Sejtem, hogy most aztán nem fog leállni a mindenféle aljas kis trükkjével, viszont egy idő után nem is tűnik olyan kiszámíthatatlannak, mint elsőre. Az utca első szabálya, hogy képes legyél mihamarabb alkalmazkodni, mert ha sokáig tátod a pofádat a meglepettségtől, akkor annyi erővel fejbe is lőhetnéd magadat. Szóval kezdek ráérezni arra, mik a kedvelt csapásai, és mivel hiszi, hogy lefagyásra késztethet. Persze nem tagadom, gyomrost gyomros után kapni nem leányálom, ahogy a fejem püfölése sem, de elfelejti, hogy betonból van a koponyám, az idegbaj pedig mindig is jobban éltetett, mint a sebeim nyalogatása. Közel tart, ami nekem kedvez, mert míg ő bizonyára arra számít, hogy görnyedve fogom kivárni, ahogy ő mindent is lerendez rajtam, mint valami hülye bábu, akit püfölésre találtak ki, én taszítok rajta egyet a mellkasánál. Megpróbálom legalább kizökkenteni és minimális távolságot generálni magunk közé ahhoz, hogy hasba rúghassam, mert faszom, lehet nem vagyok a pörgőrúgások királya vagy kibaszott Bruce Lee, de kézzel-lábbal foggal-körömmel szoktam küzdeni, és ebből most sem veszek vissza.
Nyilván ez nem lesz elég ahhoz, hogy kidőljön, feltéve, ha sikerül, amit akartam, mert következőnek elkapja a felsőmet, és ismét közel húz magához. Természetesen megint azt hiszi, hogy rongybaba vagyok, mert úgy gondolja, ha kicsit odébb kapja a fejét, azzal elkerülheti a Schultz-féle áldást, de nekem is vannak kezeim amikkel nem átallok ráfogni a hajára, és helybe igazítani az arcát egy fejelésre. Pff. Mondjuk azt én is megszokhattam volna már, hogy túl nagy hátrányok nem érik, hiába adok bele apait-anyait, és így történik az, hogy bordán üt, majd oldalba, amitől kénytelen vagyok őt elengedni. A következő célpontja a vállam, ám drámai reakciók helyett inkább csak türelmetlenül kifújom a levegőmet, mert olyan, mint egy bosszantó szúnyog, aki itt is megcsíp, ott is megcsíp, és a kurva életért nem tudod agyoncsapni.
Csak, hogy míg a kibaszott vérszívó előnye a termetében rejlik, addig Wang nem olyan aprócska, hogy ne lehessen észrevenni vagy eltalálni, sőt, kiszámítani. A nyakamat tenném rá, hogy a sorozatpüfölések után megint akrobatikus bemutatót akar tartani, de kapja be, ebből nem eszik most. Oké, nem mondom, hogy nem múlik kis híján kitérni az ugrása elől, szerintem az egyik vállamat így is eltalálja a lábával, ahogy elvetődök oldalra, majd pattanok is fel a földről, de legalább nem kell megint kínos közelségben szimatolnom az idegesítő öblítőjét. Szóval nem, ez alkalommal nem kerülök földre, de ez nem jelenti, hogy ne szuszognék, mint aki lefutotta a maratont. Csak hogy a fáradtság helyett a haragom döngeti a pulzusomat.
- Ha úgy vesszük, már pofán nyomtalak, és benne voltam a három szarságban is. Kiugrabugráltad magadat vagy ezt nevezed tanításnak? - köpök félre ízesen a földre. - Ha balett előadást akarok nézni, veszek egy jegyet a színmicsodába – vigyorodok el, megigazítva magamon a felsőmet, számítva rá, hogy megint nekem fog ugrani.

zene: Made For This xx credit: •

   Be kell valljam, miközben Lamberttel küzdöttem több dolog is megfordult a fejemben. Például az, hogy mi is történik itt? Ez egy edzés. Én pedig talán nem veszem őt komolyan. Rowan azért küldte őt hozzám, hogy felkészítsem a komolyabb harcokra, én pedig most nem teszek ki magamért eléggé. Mert nem akarom komolyan bántani. Csakhogy az edzés nem erről szól. Annak idején, amikor engem képeztek a templomban harcosnak, engem sem kíméltek. Egyszerűen tiltott volt. Keleten akárhol nevelnek harcosokat, mindenhol komoly küzdelmek folynak és senkit nem kímélnek testileg. Főleg azért nem, mert abból nem tanul senki, ráadásul ha éles harcra kerül a sor távol a templomtól, ahol a növendék tényleg az életéért, vagy éppen egy komolyabb győzelemért küzd, az ellensége sem fogja kímélni és ha a templomban, vagy az edzőtéren nem képezték ki eléggé, akkor elvesztet egy díjat, rosszabb esetben az életét. Nekem sem szabad kímélnem őt, ha azt akarom, hogy ha kikerül innen, ütőképes harcos legyen.
Bármennyire is sajnálom és bánom, fájdalmat kell neki okoznom. Nem elég csak a védelemre tanítanom, támadni is kell. Abban is biztos vagyok, Lambert sem kímélne engem, ha oda kerülne a sor. Talán most sem lenne kíméletes, ha nem lennék jobb nála. Nincs más hátra, ha jó képzést akarok neki - márpedig Rowan azért küldte hozzám, - akkor nem lehetek finomkodó.
Arra gondoltam a Xingyiquan, vagy angolosabb átírásban a Hsing-i Chuan stílus lesz az, amit érdemes lesz "erőltetnem". Nem csak azért, mert most nekem itt az lesz a legcélszerűbb, hanem, mert Lamberthez amúgy is ez illik jobban. Belülről jön, belülről fakadó harci stílus, mely kemény, erős, gyors. Talán ez az a stílus, amit Lambert a legkönnyebben el tud sajátítani és illik is majd a személyiségéhez. Azok a harcosok szokták használni, akik a gyors és hatékony győzelmet kergetik. A stílus képviselői a védekezést is támadásnak használják.
Kína egyik legrégebbi harci irányzata, melyet Yueh Fei mester, 12. századi katonatiszt fejlesztett ki, illetve tökéletesített.
Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy mire készül, mert pontosan tudtam, hogy mi a terve, így szándékosan hagytam neki, hogy kirúgja a lábam, mert tudtam, hogy utána úgyis ököllel esik nekem, nekem pedig az pont kapóra jön majd. Egyik lábam engedtem csak kirúgni, így a másikkal hátra léptem és miközben lendült az ökle tenyeremmel rámarkoltam, így nem csak a földön lévő lábammal őriztem meg egyensúlyom, hanem öklébe kapaszkodva is, majd másik kezemmel gyomorszájon ütöttem.
- Akkor most vegyük komolyan egymást - mondtam ennyit, de már ez is jelentőségteljes lehetett, ugyanis nem hagytam őt a pillanatnyi légszomjból feleszmélni, hanem kihasználva meggörnyedését, amit ütésem okozott térdemmel bevittem egy gyomrost és ökölsorozattal vettem ostrom alá a fejét. Végig szorosan közel voltam, nem hagyva eltávolodni, aztán felszökkentem és térdemmel homlokon nyomtam, de még a levegőben a másik lábammal mellkason tudtam csapni, hogy föllökjem, de nem hagytam őt elterülni, mert mikor talpra estem dőlés közben elkaptam felsőjét és megtartottam a félúton a földtől, majd magamhoz húztam. Elkaptam fejem oldalra arra az esetre, ha ismét meg akarna fejelni, de törzsem egy része szemben maradt vele, vállam pont kellő magasságban volt, így könyökömmel pont be tudtam vinni egy ütést a bordáihoz, majd a póznak hála a másik vállam az oldalra hajlás miatt lentebb volt, így minden gond nélkül tudtam ütni egyet oda, ahol a veséje van, de nem akkorát, hogy ne adj isten károsodjon neki a szerv, csak akkorát, hogy megérezze, majd kiegyenesedve a jobb vállába ütöttem egy erőset, hogy ne tudja azonnal használni karját a fájdalomtól, jobb esetben pedig talán bal kezével rá is fog, és úgy döntöttem egyelőre többet nem adok neki, hanem földre viszem. Felugrottam lábaimmal vállmagasságba és egyik lábam átvetettem válla felett, másikat hónalja alatt és satuba fogtam. Törzsemmel lefelé dőltem, közben kicsit oldalvást és miközben magammal húztam őt a földre. Testünk kibillent jobbra, ő alulra terült el, én pedig a mellkasára ültem, de azonnal fel is pattantam feje mögé, tisztes távolságban. Persze egy igazi ellenség biztos kihasználná a percet, hogy tovább üsse a védtelent, aki földön van, de ennyire nem fogom komolyan venni, nem vagyok szörnyeteg. Sőt, ha valaki kellően képzett, a nyakába ugrott volna és két lábát feje köré fonta volna, hogy kitörje a nyakát, de én nem fogom gyilkosságra használni a harcművészetet. Főleg nem egy "barát" edzésén.
   
   

Final Countdown

what the everlasting fuck

Velem senki sem tündibündizik, kezdjük ott, szóval megemelt szemöldökökkel bámulok rá, mintha az évszázad legnagyobb hülyeségét kérdezte volna tőlem. Fingom sincs, jópofizik-e másokkal vagy sem, de mivel az előbb köhögte ki, hogy arra gyúr, hogy Lola közkedvelt sziporka legyen, vannak tippjeim a hozzáállását illetően. Ahh, gwah, blah, nincs rászorulva az ilyesmikre, jól látom, hogy töredezik a plafon?
És uuuugh most komolyan szeretésről beszél? Biztos vagyok benne, hogy belezöldülök a témába a rosszulléttől, mert még Row-val is szökőévente egyszer, a csillagok bizonyos együttállásakor, és a megfelelő időjárási viszonyok mellett ejtünk meg ehhez hasonló témát, nem még Wangit hallgassam arról, hogy kit fogad el, kit szeret nem szeret, főleg, hogy néha nekem címezi azt a homár szót. Ó istenem, tényleg felfordult a gyomrom, és nem tőle, hanem az érzelmekről való csipogástól. Levert a víz is bazdmeg.
Meg is fordul a fejemben, hogy ezért beszélünk-e el egymás mellett, vagy ő nem érti azt a nyelvet, amit vakerálok, mert az én fejemben sorra mond ellent önmagának, de aztán ki tudja, sosem voltam jó a szövegelésekben, kivéve, ha be kell szólni valakinek. Azért fizethetnének is.
- Nem, de állandóan utalgatsz a trónodról, hogy mekkora léhűtő fostaligák vagyunk, akiket iskolákban kellene kiállítani elrettentő példának – nézek rá kiábrándultan, mert úgy védekezik most, mintha nem épp az előbb ugatott volna be, hogy céltalan és értelmetlen életet élünk az én Vörösömmel. És mi az a pálinka? Ki kell próbálnunk!
Egyet viszont el kell ismernem neki, a kiselőadásai végére annyira lezsibbad az agyam, hogy a további csicsergést illetően elmegy a kedvem a szájkaratétól, bár, amikor megint Row-val jön, változatlanul rángatózik a szemem sarka, mert jah, kurva boldog lehetett, ha utána rögtön zúgott is le a lejtőn. Nem mintha lenne ebben bármi versenyezni való vagy dicséretre méltó, de legalább miután én „hagytam el”, nem kezdett gyilkolásba, és tépte le az arcát. De ezt már magamban tartom, főleg azért, mert amíg még van rá módom, szeretnék többet megtudni Lola, és esedékesen Vöri állapotáról is.

A hangulat utána nem lesz rózsásabb, sőt, ahogy lassacskán elkezdem összetenni a fejemben a dolgokat, még idegesebb leszek, mint eddig voltam, ami legfeljebb arra jó, hogy ha akarok, ha nem, belemenjek a „gyakorlásba”.
Hát majd szétdagad a májam attól, hogy sikerül arcba fejelnem a kis pattogóst, de sokáig nem tart a diadalmam, mert bár sikerül közvetlenül utána a földre vinnem, őt különösebben nem hatja meg a röpke fölényem. Az összesmindegyik lábával és karjával – esküszöm, hogy legalább nyolc is van neki –, csapdába ejt, ami felettébb felidegel, mert túlzottan közel kerülök hozzá ráadásul olyan pozícióban, amit maximum a tigrisem részéről vagyok hajlandó elviselni. Próbálom a karjaimmal eltolni a mellkasát a pofámból, ám hamar kifektet, mint… nem, nem csinálunk ilyen hasonlatokat, mert megint rám fog jönni a rosszullét.
Nos, ha nem is a hasonlatok, de a következő akciója határozottan felforgatja a gyomromat, ahogy átcsapunk itt ketten valami elbaszott ritmikus gimnasztikai csapatba, azzal a különbséggel, hogy széles művigyor helyett olyan ízesen kurvaanyázok végig, hogy még én is megveregetném a vállamat a bámulatos szófordulataim végett.
- Az istenit, ne hajigálj már! - vesztem el a türelmemet, miután szuszogtam kettőt a földön. Azért nem döglök ott sokáig, mint egy partra vetett hal, elvégre ahhoz, hogy kifingasson, ennél többet kell a latba vetnie. Sokkal többet. Viszont nem is kelek fel, hanem félúton, miközben úgy teszek, mint aki feltápászkodni akar a hátáról, megkísérlem kirúgni alóla a lábát a térdénél. Amennyiben elugrana, akkor felpattanva igyekszem megint leteríteni, kihasználva azt, hogy épp másra koncentrál, ha viszont sikerül legalább az egyensúlyában megbillentenem, abban az esetben nem ráugrok, hanem megpróbálom bevinni azt a jobb egyenest, amiért már régóta viszket az öklöm.

zene: Made For This xx credit: •

   Meglepetten pillantottam rá, majd el is nevettem magam, mikor azzal jött, hogy én arra vágyok, mindenki mindenkivel kamu tündibündi legyen. Hát akkor ő sem ismer engem elég jól, mert én sem az az embertípus voltam, akinek ő hitt engem. Hát én sem erre vágyom, én sem szoktam mindenkivel kamubratyizni, erre ő maga az élő példa és elhiheti, hogy Lolát sem erre fogom nevelni.
- Hát akkor nem ismersz engem elég jól. Szerinted én veled "kamu tündibündizek"? Úgy nézek ki, mint, aki jópofizik neked azért, hogy kedvelj? Szerinted én jópofiztam valakinek is valaha? Hidd el, nem vagyok rászorulva az ilyesmikre - emeltem fel kezem, hogy ezzel nyomatékosítsam is.
Az igaz, hogy az emberi lét mozgatórugója a szeretet. Szeretni kell egymást és elfogadni, ahogy saját magunkat is, de nem szoktam senki felé álarcot mutatni. És Lolát sem erre szeretném nevelni. Nem vagyok kétszínű. Soha nem árultam zsákbamacskát, én egyenes ember vagyok. Soha nem játszottam meg magam senki és semmi kedvéért és a jövőben sem tervezek színészkedni. Vallom, hogy a szeretet fontos, de én magam sem tudok szeretni mindenkit. Téged sem - ismertem el. - Nem szeretlek, csak elfogadlak. De tudom, hogy te sem szeretsz, így nem érzek lelkifurdalást, amiért a szeretet esetleg viszonzatlan lenne.
De hajrá, akkor beszéljünk össze. Majd tartok egy fogadóórát, eljöttök Rowannel és megbeszélünk egy közös nevelési elvet, ami mindkettőtöknek megfelel és az én igényeimnek is eleget tesz - mondtam, de tudtam, erre soha nem fog sor kerülni és szerintem kiegyezni sem tudnánk. Én nevelem Lolát, amikor nálam van, aztán ők is, ha velük van. Innen is - onnan is szed fel magára valamit és lesz belőle egy köztes nevelésű lány. Talán ez a legtisztább.
- Nem, ti nem, de ti mozogtok is épp eleget - mondtam vállat vonva. - Meg mindenkinek más a genetikája - tettem még hozzá, amíg ő is újra meg nem szólalt. - Mi? Problémám? Öreg, úgy éltek, ahogy akartak, mit foglalkozzak vele? - kérdeztem kiakadva a hülyeségén. - Szóltam én egy szót is, hogy változzatok meg? Nem. Nem érdekel engem mit csináltok, amíg engem nem rángattok bele a hülyeségetekbe. Parancsolj - intettem ki az ablakon. - Szabad a világ, azt csináltok, amit akartok. Felőlem lophattok, csalhattok, verekedhettek, drogozhattok, csak ne a mellettem lévő szobában. Olyan életet éltek, amilyet szeretnétek, nekem nem csináltok vele gondot. Nem fog megemelkedni a pulzusom a füvescigitektől és a pálinkátoktól. Nem is értem, hogy jön neked ez a gondolat. Nem az apátok vagyok, csak a srác, akihez futhattok, ha csávában vagytok - feleltem, de úgy tűnik még nem fejeztük be a Lola témát sem.
- Egyen - válaszoltam. - Ti úgyis megveszitek neki, nem? Vagy megveszi magának, amikor nem látom. Ki tudja, lehet a sulibüfében most is épp hamburgert eszik. Ti adtok neki, amit adtok, ő vesz magának, amit akar, ha nem látom. Az, hogy én mit adok neki, oly jelentéktelen, ha közben meg "bűnözik". De kérdezd meg Rowant, ő is szerette azt az életformát, amire neveltem, csak aztán lecsúszott. De ő is boldog volt a "nyúltáppal" és a sporttal is és tanult is és vitte is valamire. Szerette csinálni, csak aztán egy gyilkos lett belőle - morogtam.
Morcos voltam, de igyekeztem nem átesni a túlsó partra, így mikor Lambert kért, hogy magyarázzam el neki egyszerűbben, mit jelent a bipoláris, akkor megpróbáltam érthetően a tudtára adni.

A Dojoban vállt igazán pajkossá a helyzet, ugyanis Lambert hamar eldöntötte, hogy bunyózni akar. Az első támadását sikeresen ki is védtem, de aztán sikerült meglepnie. Elkapta a karom és jött is a fejelés. Sajnos bőven elég hirtelen jött, ráadásul ha előre láttam volna sem tudtam volna elkapni a fejem, hiszen szinte belerántott a fejébe. Épp csak pár pillanatig voltam a hatása alatt, hiszen gyakorlottan állom már a fejemet ért ütéseket, bár egy pillanatra azért beszédített és meg is éreztem. Hamar a földön kötünk ki, de ezt elhibázta. Ezt a fogást nem így kellett volna csinálnia, hiszen bőven elég támadási felületet hagyott, ami egy illegális harcon akár az életébe is kerülhetne.
Lábaimat dereka köré fontam, erősen szorítva, majd mellkasom elé emeltem kezemet és könyökömmel feje búbjába ütöttem, majd magam alá fordítottam, ezáltal a feje a mellkasom alá került, míg én törzse körét font lábaimmal tartottam őt csapdában. Hátra nyúltam, kezeit lefeszítettem magamról, és immáron kényelmesen fel is tudtam ülni a derekára, de kezeit továbbra is tartottam csuklóinál fogva. Hátra csúsztam fenekemmel a combjaira, de ekkor már nem fogtam satuként lábaimmal és felhúztam őt csuklónál fogva, de csak olyan távolságba, hogy ne tudjon fejelni. Lábaimmal rúgóként lőttem ki magam, ezzel átfordulva feje felett szaltózva. Teste mögött álltam két lábra, de kezeit még mindig fogtam, így közben az én kezeim is a hátam mögé kerültek. Háttal a hátamra rántottam és a földre dobtam őt fejem felett átdobva őt, majdnem, mint az előbb, amikor a vállam felett küldtem földre, de most nem tartottam őt meg, hanem hagytam elterülni a földön.
   
   

Final Countdown

what the everlasting fuck

Majdnem elnevetem magamat azon, hogy a prioritásai között a „kedvelt és sikeres” szerepel, mint valami tündérmesében. Én előbbre tartom az egyenességet, és ha amiatt nem kedvelnek az emberek? Kurvára az ő problémájuk nem az enyém. Lolát sem látom magam előtt, ahogy műmosollyal bazsalyogna az idiótáknak csak azért, hogy hasonló műmosollyal biztosítsák arról, mennyire szeretik őt, és rohadtul remélem, hogy ide soha nem is fog eljutni, mert akkor bravó, bekerült a zombi társulatba. Csak ezeket még kilőni sem illik. De ami tényleg kihoz belőlem egy megilletődött röhögést, az az istenünk emlegetése. Jézusom, ember, látott már engem?
- Először is hagyd már ezt a vallási maszlagot, ha valaki, én szarok bele a leginkább. De jah, rohadt unalmas lenne, ha mindenki egyformán kamu tündibündi lenne a másikkal. Az, hogy te erre vágysz, a magán ügyed, de Lola az enyém is, szóval nem kéne itt valami nevelési megbeszélést tartanunk hárman? - mutatok el magunk és a csak gondolatban megidézett Vörösem felé, mert biztos vagyok benne, hogy ettől ő is padlót fogna. Amíg eszembe nem jut – hiába mondta az előbb Wang –, hogy Row is pont így nevelkedett Szecsuáni oldalán, és még csak kurvára nem is panaszkodott. Faszomat, a ketten egy ellen nem a legjobb arány, de nem is olyan, ami valaha is meghátrálásra bírt volna. Persze én sem akarom, hogy egy csövesként végezze Fürtöske, azonban ezeknél a maszlagoknál szerintem van fontosabb is az életben. Példának okáért semmiféle álommelóra, végzettségre és elismerésre nem cserélném el azt, ami köztem és Rowan között van. Engem ő tesz boldoggá, nem ezek a baromságok, amikbe azért hajtja magát Wangesz, mert valamivel ki kell tölteni az űrt.
- Százharminc kilósnak nézünk ki neked Row-val? - akadok meg egy pillanatra, kissé felháborodva. - És baszd meg, a magán ügyed, ha neked problémád van a mi életünkkel – fújok rá, mint egy mérges macska. Nyilván lehetett volna kevésbé szar is, meg azt a tíz évet se fogom, fogjuk visszakapni, de azt nem mondhatom, hogy nem volt eddig tele izgalommal és kibaszott jó emlékekkel. Tökömet, egyesek, például a főnököm meg azt a szabadságot irigyli, ami nekünk van, szóval csillivilli falva és élet sem mindenkinek jön be. - De istenem, nem is erről beszélek, csak… Hogy ne csinálj belőle egy tucatnyomit, és néha igazán megehet egy pizzát, mert ne is próbáld tagadni, hogy nyúlkaján él – pislogok rá morcosan, mert folytathatnánk itt az oda-vissza anyázást, kurvára nem ez a lényeg, vagy az, hogy Wang mit gondol arról, mi hova jutottunk a Vörösömmel – szerintem elég messzire attól, ahonnét indultunk, és amiről elképzelése sem lehet mister Kungfunak –, hanem, hogy Lola se ne kallódjon el, ám ne is kelljen azon feszengenie, hogy mire jut a szaros életben, ami akkor is pofán basz, ha kacsalábon forgó palotád van, egészségesen zabálsz meg mit tudom én. Na, ezt írogassák bele a kibaszott szerencsesütijeikbe.
- Oké, ezt most mondd el úgy, hogy én is felfogjam – vonom meg az egyik szemöldökömet a betegség nevére, mert sokat nekem nem jelent. Igyekszem azért beseggelni, hogy később utána tudjak nézni, ha már múltkor nem sikerült, de ember, gyógyszer…? Az elég komolynak hangzik – hát persze, Schultz, végül is biztosan csak buliból volt a gyogyósok között –, amitől viszont megint tikkelni kezd a szemem, az magyarázásának a vége. Mintha tényleg valami gyökérről beszélne, akit le kell foglalni, nehogy a falba verje a fejét vagy lerágja a saját kezét. De el kell ismernem, hogy még mindig jobb neki itt, mint a retardáltaknál, ahol kutyába se vették.

Viszont a pillanatnyi elfogadásom nem tart sokáig, mert tudja ez a kis pattogó bolha, hogyan és mivel hozzon ki a sodromból, ráadásul félig-meddig beletörődve kénytelen vagyok utánasétálni oda, amit már legutóbb is nagy lelkesen ajánlgatott. Mondjuk megértem, itt biztos nem került volna Row kezébe tányér, amivel frizbizhetett volna. Mindettől függetlenül tündéribb nem leszek, ezt valaki vagy elfogadja, és szórakoztatónak találja, mint Vöri és Főni – nem is értem azt a két lököttet -, vagy lépten-nyomon meg akar téríteni, mint Wang, amiből meg ilyen rohadtul kínos és idegesítő pillanatok kerekednek, mint a mostani. Sohasem bírtam elviselni, ha valaki meg akarta nekem mondani, mit csináljak, azt meg végkép nem, ha úgy papolnak nekem, mintha egy utolsó szardarab lennék, aki a drága cipőjük talpára ragadt, szóval sikerül felhúznom magamat annyira, hogy végül minden ellenvetésem dacára nekirontsak. Csak hogy asszem itt én jöttem házhoz a pofonért…
Már akkor tudhattam volna, hogy az olcsó cselem mit se fog érni, amikor elkezdett hátrálni és szakértő pofával bámulni, de a kellemetlen valóság akkor ér utol, amikor a térde kemény felületének koccan az öklöm a gyomra helyett. Jézusom, én csak vicceltem azzal, hogy balerina… Sok időm mindenesetre nem marad elborzadni a ruganyosságán, mert elkapja a csuklómat, amit próbálok ugyan kirántani a fogásából, de már későn, és így válok a szárazföldi gyalogságból repülő alakulattá a válla fölött. Egy közel sem elegáns nyögéssel, majd sűrű káromkodások közepette érek földet, de nem ám elengedne, még tart, mint valami elbaszott Titanic utánzatban. Legalábbis néhány pillanatig, mielőtt térdre kényszerítene. Fuh bazdmeg.
Azért nem szenvedek a földön, amint lehetőségem nyílik rá, fordulok is vissza felé, már félig fel is állva a padlóról, ám nyilván nem hagy nyugtot, rögtön jön egy gyomros. Ugyan belegörnyedek egy csöppet és ki is szökik belőlem a levegőm, de egy ilyen ütést én a mindennapi elfoglaltságaim közé tudnék sorolni, ezért nem fekszek ki tőle, mint valami nyomi rongybaba. Helyette még az ütés pillanatában rászorítok a kezeimmel Wang alkarjára, és magamhoz rántva kísérlem meg arcba fejelni.
Lehet, hogy ő mindenféle extrás fogásokat, fordulatokat és mozdulatokat ismer, amikkel becsukott szemmel is ki tudna fektetni az életem maradékára, az utcán viszont senki sem begyakorolt tánclépésekkel tolja egymás bucira verését, ergo a mindenre is mindig készen kell állni, illetve minden adandó alkalmat ki kell használni arra, hogy ártsunk a másiknak. Szóval ha sikerül a dolog, most már szándékkal görnyedek be, hogy a derekánál fogva lökhessem fel, mint egy bika. A földön már csak nem fog annyit pattogni, feltéve, ha összejön a tervem, aminek kapcsán kivételesen nem bánnám azt a százharminc kilót. Na azzal ha ráfeküdnék, már ki is lapulna… Japp, tapasztalatból tudom.

zene: Made For This xx credit: •

   Meggyőződésem volt, hogy Mr. nagymenő kiforgatja a szavaim. Nem azt mondtam, hogy, aki nem olyan, mint én, az javításra szorul, csupán azt, hogy szeretném Lola rossz szokásait, mint mondjuk a káromkodást és a túlzott egészségtelen életformát, meg a lustálkodást és az állandó telefonnyomkodást, nameg az apróbb kis dolgokat orvosolni. Lola olyan volt, mint egy tipikus amerikai tinilány és Rowan és Lamb keveréke. Rosszabb napokon. Félre értés ne essék, kedveltem Lolát és sok lehetőséget láttam benne, de voltak olyan szokásai, amik mellett nem tudtam elmenni. Csak a javát akarom, de úgy tűnik Lambert máshogy látja.
- Csak igyekszem olyan felnőttet nevelni belőle, aki sokáig él, kedvelt és sikeres lesz. Egy egészséges, okos lányt, aki helyt tud majd állni az életben. Vagy te azt mondod mindenki úgy tökéletes, ahogy a ti Istenetek "teremtette"? - kérdeztem és sajnálatos módon nem tudtam a hangomból kiölni a rosszallást és kiérződött, hogy semmibe veszem a nézetét és a kereszténységet is. A nyugati emberek gyakran hangoztatták, hogy mindent és mindenkit a keresztény isten teremtett és a teremtés tökéletes. De én ezt ostobaságnak tartottam. Ez nem igaz. Attól, hogy isten teremtett vasat, azon a vason sokat kell még dolgozni, hogy pajzs vagy kard legyen belőle.
Igen, Lola született valahogy, de most az én feladatom, hogy tökéletesre csiszoljam őt, még ha ez Lambertnek terhes gondolat is. Lambre is rá férne egy kis nevelés, egy kis csiszolás, de talán majd ma.
- Csak megjegyzem, ha Rowant nem veszem annak idején a szárnyaim alá, még mindig egy düledező, félig lebontott házban élne és zsebtolvajlásból élne. Tán te annak örülnél, ha Lola felnőtt korában 130 kilós lenne a sok szeméttől, amit megeszik és az életét úgy élné, hogy egész nap a mobilt nyomkodja, hajléktalan, vagy albérlő lesz, de munkanélküli, mert még középfokú végzettsége sincs? Gondolom nem azt szeretnéd, ha annyira vinné az életben, mint mondjuk ti? - kérdeztem és lehet ez nagyon kemény volt, de szerettem volna, ha magába néz. Ő mire vitte? Rowan mire vitte? Oké. Rowan vitte is valamire annak idején, csak tönkre tette. Mellettem volt valaki, de most egy senki, aki napról napra él. Lambert sem akarhatta, hogy Lola is úgy éljen, ahogy ők. Ha van rá mód, hogy vigye is valamire, akkor miért ne? Azért mert pikkel rám? Nagy ügy. Nem épp Lambert szeretetére és elfogadására éhezem - de azért nem esne rosszul.
- Bipoláris zavar. De elég jól elvan a helyzethez képest. Szed rá gyógyszert, az kordában tartja és a megfelelő környezet is jó hatással van rá, mivel nem jut hozzá semmihez és nem is engedem olyan közegbe, ami segítené a mélypont elérését. Igyekszem mindig lefoglalni és feladatokat adni neki, amik lekötik és sikerélményekkel látják el.

Sajnos a beszélgetés rövidesen ismét mélypontot ért el, noha sosem szárnyalt. Láttam Lamberten, hogy a Rowanről mondottak miatt dühbe jött. Azt hiszem sikerült megint érzékeny pontokat szúrnom. Nem akartam, de néha muszáj. Alkalomadtán kénytelen vagyok kemény és fájdalmas dolgokat mondani, mert nem hagynak más lehetőséget.
Rövidesen át is mentünk a Dojoba, bár nem értettem azt a hablatyot a casa-ról meg a többiről. Biztos valami angol szleng, amit nem értek. Vagy csak káromkodott. Nem tudom. De kérdésére a válasz: Nem. Már akkor láttam rajta, hogy a házam közelében sem szeretne lenni, mikor kinyitottam neki az ajtót, de ez nem kívánság műsor. Sem nekem, sem neki. Erről Rowan már tett. Most itt kell lennie és jó képet kéne vágnunk egymáshoz.
De görcs lennék? Tényleg? Én nem így éltem meg. Nem szeretett, de nem is kértem. Nem fogadott el. De miért nem? Miért nem tud elfogadni? Tényleg magas lón lennék? Szerintem pedig csak féltékeny. Ráadásul Rowan exe voltam. Talán emiatt is zavarhatja őt annyira, hogy Rowan mai napig nagyra tart engem és hozzám fordul, ha kell valami, sőt, még Őt is hozzám küldi, hogy csiszoljak rajta. Lehet Lambert azt hiszi Rowan nem tartja elégre és engem tart többre? Ezért lenne rám féltékeny? Megérteném.
Miközben ő nekem rontott én tettem pár apró lépést hátra, hogy legyen időm felmérni mivel próbálkozik. Már a keze induló ívéből láttam, hogy ez nem fej lesz, így a keze elé emeltem a lábam enyhén behajlítva, így térdem oldalsó részét érte az ökle, majd egy gyors mozdulattal rá is fogtam csuklójára. Lábam leengedtem, hátat fordítottam neki és megrántva átdobtam őt a vállam felett, de nem a földre kenve őt, mert megtartottam őt kezemmel. Nem hagytam őt a földön elterülni, hanem egy félig fekvő, félig álló pózban hagytam, térdemmel hátba nyomtam, egy közepeset ütve térdemmel bordához, közben elengedtem a kezét. Tulajdonképpen a térdemmel "rúgtam" két lábra, sőt, majdnem hasra is vágtam őt. Ha esetleg felém akart fordulni, épp csak annyi időt adtam neki rá, hogy megpillanthasson, már lendült is öklöm, hogy nem túl erős, de érezhető ütést vigyek be a gyomorszájába.
Érezhette ő is, hogy ha nagyon akartam volna, el tudtam volna törni a csontjait, de visszafogtam az erőmet, hogy ne okozzak neki nagy fájdalmat. Ne szerettem volna bántani, de nem hagyhattam magam megverni sem, hiszen akkor semmi értelme nem lenne az edzésnek.
Eztán nem ütöttem többet és nem rúgtam, de kezeimet és lábait készen tartottam arra, hogy ha ő újra támadna, ki tudjam védeni és vissza tudjak támadni.
   
   

Final Countdown

what the everlasting fuck

Határozottan állítom, hogy nincs olyan ember a világon, akinek ne lenne valamilyen fétise, de baszdki, kanapé fétisről még én sem hallottam, márpedig meggyőződésem, hogy Wang ebben szenved. Kanapé, csipogás meg teázás. Elfintorodok az ajánlatra, mielőtt a figyelmemet megkapná a laptopon néha-néha felvillanó honlap, ami valamiféle középiskoláé lehet. Nem is nézegetem hosszan, pont elég volt az a pár év, amit lehúztam a sajátomban, és bár beletelik egy kis időbe, hogy összetegyem fejben: iskola, meg Wang és Lola, végül leesik, hogy a lányunknak nézelődik. Esküszöm, én próbálok nem mindenen felbaszódni, de felforr az agyvizem a gondolattól, hogy először Rowot vette a szárnyai alá az enyémek alól, most meg Lolát. Erre rátesz egy lapáttal az, ahogy bazsalyogva közli, hogy lett egy saját Vöröse. Pff hát fuhh, komolyan…!
- Szálka a seggben? - próbálom kisegíteni a kifejezéssel, bár ami engem illet, egyik általa kiköhögött jelzőt sem használnám a mindennapi életben. Nem vagyok valami elbaszott költő meg tudom is én micsoda. - Javítani? Szerinted aki nem egy salátazabáló buddhista templom, az csak elromlott lehet? - nézek rá mérgesen, mert se Vöri, se a lánya nem szorul korrekcióra, elvégre nem valami kibaszott játék babák, akiken csavarni kéne párat, hogy tökéletesek legyenek. Faszt, én örülnék a legjobban, ha úgy élhetnénk Rowannel, hogy ne néznének ránk furcsán, ha éppen elkapatja magát. Oké, vannak meredek dolgai, de ezzel nincs egyedül, és… Jó, hát lehet, hogy néha engem is megijeszt, de bazdmeg, belezavarodtam, nem ez a lényeg, hanem, hogy csak ne akarjon mindenhatót játszani ez a rizsmajszoló. Legalábbis ne azokon, akik fontosak nekem. Ugyanakkor egyvalami minden agyhúgykövem ellenére felbugyog az elmém mélyéről, és mire észrevehetném magamat, már ki is mondom. - Mi van a bajával? A retardált gyülekezetben azt mondták, baja van – faggatózok nem túlzottan burkoltan, mert… Csak.
Fuhh, esküszöm már ez is kimerített, pedig a karamboli óta már teljesen helyrerázódtam – semmi meglepetés hányások és fejfájások. De ez nem jelenti, hogy ne forronganék tovább, mint egy túlhevült teáskanna, ami nyilván neki se tetszik, mondjuk legalább már nem mosolyog itt nekem, mintha jó haverok lennénk. Igaz, cimbik se vagyunk, ám nincs időm közbeszúrni az ellenvetésemet, mert darálja tovább a szövegét, aminek a végére egyszerre leszek idegbeteg, elbizonytalanodott és felháborodott. Pff, legutóbb az volt a gondja, hogy nem hozzá futunk minden szarral, most meg isten őriz, hogy köze legyen a dologhoz. Lényeg, hogy Row baszta el, mi? Adok én neki mindjárt…
- Én is jól megvoltam anélkül, hogy téged kellene bámulnom – mormogom, noha hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem sikerül neki odaszúrni azzal, hogy vajon mit gondol rólam a Vörös ördögöm. Ez az új hobbija mindenkinek? Először Kian győzköd arról, hogy szarba se vagyok véve, most meg Wang. Tulajdonképpen addig a pontig, amíg én költöttem háttérsztorit Rowan indokaihoz, hagytam magamat elmerülni a szokásos bizonytalanságomban, de amikor mások akarják megmondani a tutit, sokkal tisztábban látok. A Sátánfajzatom gondolom csak biztosítani akarja, hogy mindenképpen jól kaszáljunk az illegális bunyón, és még az se lepne meg, ha ezzel akarna összeboronálni minket Csingcsanggal. Jepp, ha meg mégsem tart elég keménynek, akkor majd emlékeztetem arra, milyen az, amikor reccsen az orra.
- Megint a mojo dojo casa house? - ha bárki kérdezné, véletlen sem néztem meg a Barbie filmet, csak másoktól hallottam a kifejezést. Természetesen. Közben megrogyott vállakkal és nyűglődve sétálok utána, elvégre belementem a hülyeségbe, remélve, hogy Vöri sem fog sokat kocsikázni, mielőtt visszajönne értem. Hála az égnek nem a türelméről híres ő sem.
- Haver, úgy nézek én ki, mint akit érdekel ez az egész? - állok meg vele szemben, elpislogva oldalra, mert okéé… rendben, talán egy egészen bolhányi aprócska és nem létező részem kíváncsi arra, mitől döglik nála a légy. Legutóbb se volt kismiska, bár a pörgőrúgásokhoz meg balerina mozdulatokhoz kissé már öregnek érzem magamat. Ha valahol képes vagyok hajlékony lenni, az az ágy, és azt is megemlegetem másnap. - Másrészt nem vagyok egy óvodás, akit ilyen csapda alkukkal kell rávenni arra, hogy megegye a kibaszott brokkolit – forgatom meg a szemeimet. Jól tudom, hogy ezzel most magamat is leszóltam, de csak az kínál fogadást, aki biztos is abban, hogy nyerni fog, szóval… Nincs kedvem hülyét csinálni magamból. - Néha igazán lejöhetnél a magas lóról, és akkor nem lennél akkora görcs – vonom meg rá a szemöldökeimet, dacosan karba téve a kezemet. Ha bunyózni akarunk, akkor hajrá, essen nekem a nagyszájú.
- Bwah, tudod mit, szarok bele. Amúgy is már be akartam mosni egy embereset – fújom fel magamat valószínűleg előbb, minthogy őt kihozhatnám a sodrából, és már neki is rongyolok. Csakhogy a beígért arcplasztika helyett a hasára célzok, akaratlan is belemenve a bugyuta játékába. Mert az egy dolog, hogy átlátok a szitán, de megint más utána tiszta aggyal dönteni és nem a versenyszellemnek adózni.

zene: Made For This xx credit: •

   Láttam az öreg Schultz fiún, hogy már a sétálásával dívát játszik. Olyan formán jött be az ajtón, mint mikor a nagy csillagok, a sokra tartott, magát sokra tartó színésznők felsétálnak a díjátadón, hogy "Jó, legyen, ha már nekem ítéltétek az Oscart, átveszem", miközben majd megőrülnek a vágytól, már a kezükben tartsák, de azért játsszák a szerényt. Életem során sok színésznővel volt dolgom, hiszen egy stúdióban dolgoztam, ráadásul a feleségem is egy színésznő volt. Illetve még most is az, csak már nem a feleségem.
- Ülj csak le - intettem a kanapé felé. - Ha gondolod beszélhetünk róla - mosolyogtam, majd következő megjegyzésére elhúztam a szám. Ki nem hagyná a lehetőséget, hogy beszóljon, vagy hecceljen, pedig most is mind a ketten tudtuk az igazságot. Azt, hogy mi az a weblap és miért van megnyitva. Ő is és én is tudtuk válasz nélkül is, hogy Lola továbbtanulása miatt van ott az a néhány luxus iskola a monitoron. Legalábbis az olyanok számára luxus, mint Lambert és a sorstársai.
- Oh igen, azt mondják jó ott a kínai nyelvtan. Fel kellene frissítenem a tudásom - mentem bele a viccelődésbe, hogy érezze, leperegnek rólam a megjegyzései és van bennem annyi önirónia, hogy én is tudjak viccelni a származásommal.
Idestova tizenöt éve élek már Amerikában, ez idő alatt már rengeteg rasszista megjegyzést, rasszista viccet és kekeckedést hallottam már, nem sok újat tudnak mutatni és a többsége lepergett rólam. Mai napig sok helyen sárgáznak, vagy vágottszeműznek és nem tud érdekelni. Nem foglalkoztat ki mit gondol és ki mit mondd. De ez nem azt jelenti, hogy ne mondja, mondja nyugodtan, csak nem fog vele célt érni, bár azt is sejtem, hogy nem az a célja, hogy megsértsen, egyszerűen csak ilyen a stílusa.
- Jól. Olyan, mintha lenne egy saját Rowanem - mosolyogtam. - Csak női kiadásban. Elég rakoncátlan, vagy nem tudom, hogy szoktátok ti ezt mondani Amerikában - mondtam, mert bár elég hosszú ideje éltem itt, nem ismertem még minden szavukat és olyan is volt már, hogy tévesztettem. Nameg akcentussal beszéltem, de az soha nem is fog változni. - Zabolázatlan - találtam egy jó szót. - Van, mit javítani rajta, de igyekszem. Szeretném, ha sokra vinné. A legjobbat szeretném neki, ahogy annak idején Rowannek is szerettem volna, csak... nem jött össze - akarom mondani megromlott a viszonyunk, de úgy is ismeri a sztorit, kár lenne ebbe belemennem és sebeket tépkedni.
Persze szóba került az is, hogy Rowan előre lebeszélte, hogy itt kössön ki és az is, hogy én leszek az edzője, de mikor azzal jön, hogy be akarom nyomatni a képem jót mosolyogtam. Nem is ő lenne. Legutóbb visszafogtam magam, azért tudták azt, amit. Szerintem egy ujjal sem tudna hozzám éri, ha véresen komolyan vennénk a bunyónkat, de nekem nem érdekem az, hogy laposra verjem, ezért nem is fogom őt pillanatok alatt földre küldeni. Azért lássuk be, sokkal magasabb szinten állok, mint ő. Ha van is némi előnye, az annyi, hogy ő az utcán nevelkedett és ott nem feltétlen tisztességesen harcolnak, hanem trükköznek, de arra itt aligha lesz lehetősége.
Az már cseppet sem tetszett, ahogy számon kért. Úgy tűnt engem von felelősségre azért, hogy most itt van, de ezt nem éreztem igazságosnak, hiszen nem én találtam ki. Én meg voltam anélkül is, hogy Rowan leszervezte volna ezt nekem. Személyeskedett és bunkózott, mintha az én ötletem lett volna ez.
- Ide figyelj, cimbora - kezdtem és ölbe tettem kezeim. - Ezt ne tőlem kérdezted, hanem Rowantől, ugyanis ő találta ki ezt. Ne csinálj úgy, mintha az én ötletem lenne, mert én jól meg voltam anélkül is, hogy neked órákat kéne adnom. Rowan eljött és megkért rá, én pedig igent mondtam. Ha téged zavar, hogy ennyire sokra tart és szívességet kér tőlem, akkor ezt neki mondd. Nem én értékeltelek le és találtam ki, hogy edzésre van szükséged, de ha ez vigasztal, akkor most büntetlenül verheted szét a képem. Kössünk egy alkut. Gyere - intettem neki és átmentünk a dojoba.
- Az alku. Három lehetőséged lesz megütni engem - mondtam és megálltam a dojo közepén. - Ha három lehetőségből csak egyszer is meg tudsz ütni, akkor szabadfoglalkozás lesz, utána elmegyünk Loláért az iskolába, majd hazaviszlek és azt mondjuk Rowannek, hogy megvolt az óra, többre pedig nincs szükséged. HA viszont a három ütésből egyet sem tudsz bevinni, akkor el kell ismerned, hogy igaza van Rowannek és oktatásra szorulsz, továbbá azt is, hogy szükségetek van a segítségemre és végig kell csinálnod az órát kötözködés és morgás nélkül.
Na mit szólsz? Csak egy ütés, három próbálkozás. Ennyi. Áll az alku? Szerinted meg tudsz ütni anélkül, hogy kivédeném?
   
   

Final Countdown

what the everlasting fuck

Válaszok vagy beugatás helyett inkább beinvitál, ami legalább annyira elbizonytalanít, mint amennyire felbosszant. Mármint nem a tény, hogy nem hagy megfagyni odakint, hanem, amiért kettesben maradtam vele, valakivel, akit néhány hónapja még kinyírni, pár hete pedig agyon verni akartam volna. Összeszorított szájjal pillantok el magam mögé, hátha visszatolatott a lökött Vöröském, vagy legalábbis megállt a közelben kukkolni – kinézném belőle –, de semmi nyoma nincsen, ami azt jelenti, hogy tényleg magamra maradtam az ellenség kapujában. Jézusom. Ha megint le akar ültetni a kanapéjára beszélgetni, kivetődök az ablakon.
- Leszögezném, hogy engem kidobtak ide. Mint egy kutyát baszdmeg – mormogom az orrom alatt, miközben nagy kegyesen besétálok az ajtón, aminek a túloldalán valami fülbaszó zene szól. Oké, lehet, hogy nem lenne alapból annyira vészes, de ebben a szituációban minden is vészes. Főleg, mert eszembe jut a legutóbbi látogatásunk itt. Nem szívesen gondolok Row cintányéros pillanataira, ám a múltkori után asszem az itteni még csak a kezdet volt. Egy dolog annak hőbörögni, akiről tudja, hogy úgy sem fog keresztbe tenni neki, és megint más egy valag idegen, meg a főnököm előtt, akik nem látnak mást belőle, mint egy őrültet. Puffogok is egyet magamban, mert csak merné bárki így nevezni…
- Középiskolát keresel magadnak? - horkantok fel aztán a vicceskedésemen, mert persze nem bírom ki, hogy ne kíváncsiskodjak és üssem bele az orromat olyasmibe, amihez semmi közöm. Legalábbis addig így vélekedek, amíg fel nem világosít róla vagy rá nem jövök, hogy Loláról van szó. Lolához van közöm. Sok. Rowan lánya, és aki Rowan lánya, az nyilvánvalóan az enyém is, ezt már lerendeztem magamban körülbelül abban a pillanatban, amikor először hallottam a létezéséről, de legkésőbb, mikor szembesültem vele, hogy Sergej-féle pedofilok környékezik és retardált kölykök között tartják. Persze eleinte inkább csak úgy tekintettem rá, mint egy újabb példányra a falkában, akit meg kell védeni, ám azóta egyre többször jutnak eszembe ilyen homok fantáziák, amiben egy család vagyunk. Ami nyilván sosem fog megtörténni, főleg, hogy most is Wang neveli, amihez lenne két szavam, ha lenne más választásunk. De nincsen. - Hogy van…? Úgy értem, izé… a sátánivadék – kérdezem meg végül, mielőtt megszívnám az orromat és kínosan megvakarásznám az államat. Őszintén szólva érdekel, hogy itt is előadja-e a barlangban nevelkedettet, vagy az csak nekünk szólt, másik neandervölgyieknek?
Viszont örökké nem tudom terelni a témát az idekerülésemről, és erre kungfu panda is felhívja a figyelmemet azzal, hogy beárulja Rowant. Háh. Még elégedett is lennék a kiadatásától, ha nem szólna be Wangi.
- Nekem úgy hangzik, hogy te akarod benyomatni a képedet – morgok rá, elhagyva az iménti érdeklődő magatartásomat a szokásos „ugass még egyet és elharapom a torkodat” hozzáállásomért cserébe. - Remek. Figyelj már, ha slozi papír kell a boltból, akkor is hozzád fussunk? Kínai kajás házhoz szállítást vállalsz? Néha meg tudnék halni egy jó tojásos rizsért – vigyorodok el, jól tudva, hogy már megint feleslegesen köcsögösködök, de nehéz máshogy levezetni a feszültségemet és a bizonytalanságomat. Miért mindig mástól vár megoldást Vöri? Szerinte nem vagyok elég arra, hogy megoldjuk a dolgainkat? Vagy azért, mert neki szüksége van egy apapótlékra, szerinte nekem is kell egy? Minden egyes alkalommal, amikor Wang a képbe kerül, újra és újra arra emlékeztet, hogy egy balfasz vagyok, aki tíz évre magára hagyta Rowot. Faszomat.
- Jézusom, gondolom a másik opció a nappalidban teázgatás két köcsög módjára, szóval akkor már inkább a bunyó – adom be a derekamat, megadással tárva szét a kezeimet, mert mit tehetnék? Álljak neki gyalog a hazaútnak? Vagy fizessek vagyonokat egy uber-ért? De el lesz gatyázva Rowan, úr isten...

zene: Made For This xx credit: •

   Bevallom őszintén beszélgettem már Rowannel a múltkor arról - pontosabban említette nekem, - hogy Lambertnek szüksége lenne néhány új fogásra, harcművészeti leckékre, de fogalmam sem volt róla, hogy mikor szerette volna ezeket a leckéket és azóta sem került szóba, de nem is kérdeztem. Időm sem sok volt foglalkozni vele, hiszen volt egy élet-halál harcunk Kian zsoldosaival, utána a kórházban voltam, majd a gyámügy és most még Lola is a nyakamba szakadt. Aztán persze szépen elterelődtek a gondolataim és a mindennapjaim is. Eszembe sem jutott felhozni sem Rowannek, sem Lambertnek a dolgot. Amúgy sem hinném, hogy Lamb értékelné.
Apropó Lola. Most, hogy az én kezeim közé került már nem csak a fiam kell nevelnem, amikor az anyja elengedi hozzám, hanem most már Lola is itt van nekem, akivel törődnöm kell. Első dolgom volt új iskolát keresni neki, így arra a kis időre, ami hátra van neki, beírattam a Pine Street School magániskolába, de hamarosan néznem kell neki valami középiskolát is. Szeretném, ha majd jó végzettsége lenne és sokra vinné, így szeretném valami élhető és jól fizető pályára küldeni. Mondjuk mérnök, építész, orvos, vagy valami, amit jó ha szeret is, de meg is tudjon belőle élni. Nem örülnék, ha pincérnő lenne belőle, vagy valami piti csirkefogó, mint az apja.
Szereztem neki magántanárokat is és beírattam előkészítőbe is, ahogy már most elkezdtem önvédelemre tanítani. Tapasztalatból mondom, nem lehet elég korán kezdeni a harcművészeteket. Természetesen nem terveztem belőle egy gyilkológépet faragni, aki két ütésből megöli majd a kortársait, de igyekszem megtanítani neki a küzdősportok alapjait és sok jó fogást, amikkel meg tudja védeni magát, ha épp nem vagyok vele, hogy betörjem a képét annak, aki zaklatni meri.
Nem sok bajom volt a nyugati emberekkel, de én magam a keleti életvitel, a keleti filozófia híve voltam, így igyekeztem Lolát valahogy úgy nevelni, hogy a keleti és a nyugati világ masszáját kapja tőlem. Részben a kínai filozófiát próbálom átadni neki, ami segíthet neki megtalálni a belső békét, részben pedig nem akadályozom meg benne, hogy a helyi életet élje. Végtére is itt él Amerikában, részben New Yorkban, részben New Jerseyben, de nem szeretném, ha bedarálná az itteni egészségtelen élet.
Hamarosan meghallottam a csengőt. Vendégek? Na nem sokan tudják, hogy itt lakom, szóval nem tudhattam ki lehetett az, de mikor ajtót nyitottam egy ismerős arccal néztem farkasszemet. Érdekes. A Schultz gyerek. Vajon mit akarhat tőlem? Egyedül. Rowan nélkül. Szét is néztem, hogy nem-e látom valahol a környéken a kis csirkefogót, de nem.
Meglepetten pislogtam Lambert szavaira, mire végre leesett nekem is, hogy miről beszél. Áhhá. Szóval így oldotta meg Rowan a kis kiképzést. Lepasszolja nekem Lambet, ő pedig megy a dolgára.
Nos, Lola még javában a Pine-ban volt, szóval nekem pont volt némi szabadidőm arra, hogy foglalkozzak az üggyel.
- Gyere be - mondtam és ha bejött, feltűnhetett neki, hogy éppen egy Terry Zhong dal szólt a lejátszóból, amit ő valószínűleg nem ismert. A laptop ott volt a dohányzó asztalon, ahogyan egy porcelán pohárban tea is. Ha a monitorra nézett, láthatta, hogy éppen középiskolák voltak megnyitva, amiket Lolának keresgélek.
- Arról van szó, hogy tanítanom kéne téged. Rowan kért, hogy mutassak neked pár új fogást, mert éppen megveretni készülsz magad - ejtettem meg egy pimasz vigyort. Oké, ez erős kifejezés volt. - Aggódik, hogy mire vetemedtél és szeretné, ha felkészítenélek téged abból, amit én tudok. Én pedig beleegyeztem.
Remélem elég jó formában vagy ahhoz, hogy felvedd a ritmusom - mosolyogtam rá kihívóan, karba tett kezekkel. Hogy elfelejtettem-e neki a múltkorit? Nem. Nem pattogtam rajta és már nem is igazán bántott, de talán most módomban áll revanst venni. Nem akartam összeverni, félre értés ne essék, de talán megizzaszthatom egy kicsit. Van különbség a kettőnk gyorsasága és harci stílusa között, szóval fel kell kötnie a gatyáját, ha tőlem akar(kell) tanulni, mert én háromszor körbeugrálom, mire ő egyet lépne. Biztosan sokat fog tudni tőlem tanulni, ha összeszedi magát.
Nem gondoltam persze, hogy visszajáró növendék lesz belőle, annyira megtetszik neki a velem való tanulás, de attól még komolyan fogok hozzáállni a dologhoz és meglátjuk ő mennyire veszi komolyan a tanításom. Elvileg neki is érdeke lenne.

   
   

Final Countdown

what the everlasting fuck

Őszintén szólva én vagyok a hülye, hogy ennyit jártatom a pofámat Rownak. Persze kit álltatok, neki képtelen lennék nem elcsipogni jóformán minden gondolatomat, elvégre ő az egyetlen, akinek a véleményére igazán adok, és akivel hajlandóságom van megosztani bármit is. Szóval nyilvánvaló, hogy kiköhögtem neki a legújabb pénzszerzési lehetőséget, a nem annyira legális, de jól tejelő bunyókat, amikhez van némi köze a rokonságomnak is. Ergo nem kell attól fosni, hogy adósságba verném magunkat, plusz a feszkó levezetést is tökéletesen meg fogja oldani. Erre a következő, amire eszmélek, hogy Őfelsége Répacukor, dögös démonok királya és elvetemült ötletek gyártója rávett arra, hogy ellátogassunk Wangibangihoz néhány tipp erejéig. Mondjuk fogalmam sincs, hogy mégis milyen tippekre lenne szükségem, amikor kispöcs korom óta az öklömmel kommunikálok, de szokás szerint bevetette a boci szemeit és innentől kezdve nem volt mit tenni, mint elkocsikázni a világ végére. Végül is abba nem halok bele, hogy az ajtóban rákérdezünk, van-e valami jó tanácsa az illegális bunyókhoz, amire rávágja, hogy nincs, és már mehetünk is haza valami értelmesebbet és izgalmasabbat csinálni. Képzelem ezt én.
Ugyanis a bejárathoz érve, és a csöngő megnyomását követően Rowan egy gyanúsan röpke, nyálas puszit nyom a képemre, aztán mint akit puskából lőttek ki, kezd el szaladni az ellenkező irányba.
- Mi a faaasz? - tárom szét a kezeimet kiégve, és hirtelen annyira megdöbbenek, hogy még utána futni sem jut eszembe, mert addig, amíg be nem vágja magát a vezető ülésre, nem tudom elhinni, hogy egy áruló kis szemét. De az. Egy megátalkodott, alattomos, számító kis dög. Szerencséje, hogy imádom. - Remek, most meg öngyilkos akarsz lenni?! Meg fogsz halni, Mills! - kiabálok utána, és hogy a vezetési képességeire célzok-e vagy vegye ígéretnek, fogalmam sincs. Csöppet azért bizonytalanul nézek a kelleténél hamarabb gyorsuló verda után, ami még az egyenes úton se megy egyenesen, de mielőtt még igazán elkezdhetnék aggódni a testi épségéért, kinyílik a bejárati ajtó, a túloldalán… Jackie Channel. Faszomat, ezek tuti összebeszéltek.
- Fogalmam sincs mit keresek itt, nem is akarok semmit keresni itt, de… Itt hagyott az áruló segg-kiegészítőm – vonom meg az egyik szemöldökömet, dacosan keresztbe fonva a mellkasom előtt a karjaimat, mert ez kínosabb, mint hittem volna. Jobban belegondolva azt leszámítva, amikor Rowan a nagy házfelújításunk után kidőlt a kanapén, egyszer sem maradtam kettesben a rizsföldessel, és az is hót biztos, hogy most sem tudom, mit kezdjek a szituációval. - Oké, mennyit kotyogott el ez a lepcses pofájú? Ki fogom tekerni a nyakát – puffogom a végét már inkább csak az orrom alatt, miközben megvakarászom a szemöldökömet.

zene: Made For This xx credit: •