Az ablakon át nézem a város nyüzsgő forgatagát. A lábam előtt hever a new yorki elit döntő többsége, vagy azok, akik ide szeretnének tartozni. Mert mindenki tartozni akar valahová. Egy klubhoz, egy városnegyedhez, egy országhoz, vagy csak egy személyhez, aki közel áll hozzájuk. Ez a természetünk. A DNS-ünkbe kódolt falka ösztön. Az ember társas lény, egyedül elvész, depresszióba zuhan, s aztán meghal. S én most kitaszítottnak érzem magam még az emberi fajból is. Alkarommal a fejem felett támaszkodom a hatalmas üveglapon, míg bal kezemben egy gyűrűt forgatok az ujjaim között. Tessa gyűrűjét. A szívem összetörten sajog a mellkasomban, de már túl vagyok az első sokkon. Először, mikor kicsit kialudtam magam és feljöttem, nagyon megrémültem, ahogy megláttam, hogy mit írt. A kocsikulcsom eltűnt, ahogy a terepjáró is a parkolóból, és először attól féltem, valami baja esik. De végigtelefonáltam az összes kórházat, és senki nem jelentett balesetet, amelyben egy szívbeteg nőt szállítottak volna be. Meghagytam minden mentőállomáson, hogy ha hasonló esetről értesülnek, azonnal hívjanak. Aztán leültem, és tehetetlenül hagytam, hogy az egész életem egyszerűen csak rám szakadjon.
Ezerszer írtam neki. Ezerszer kértem bocsánatot. E-mail. Levél. Képeslap. Sms. Üzenetrögzítő. Hangposta. Üzentem a nővérével, az anyjával, az apjával. Az anyámmal. Aztán tegnapra kifogytam a szavakból. Kifogytam az érvekből. Kifogytam a mentségekből. Magamnak is. Nincs mentségem arra, amit tettem. Mondhatnám, hogy ő provokálta ki, és egy részem igazolja is ezt. De a bennem élő Férfi azt mondja, hogy ezzel csak önmagam akarom menteni. Tessa csak egy nő. Egy nő, aki kiborított, de akkor sem volt jogom a testi erőm fölényét vele szemben erőszakká változtatni és az előnyömre fordítani. Ezt amíg élek, nem fogom megbocsájtani magamnak, és történetesen tökéletesen megértem, hogy miért ment el. Akkor is, ha az este többi részét egyáltalán nem érzem részéről jogosnak. De már mindegy. Elment, és nem fog visszajönni. A szívem mélyén tudom, hogy feleslegesen reménykedem egy újrakezdésben. Elbasztam, és hiába szépíteném a dolgokat, az első találkozással kezdve ez a kapcsolat halálra volt ítélve, csak képtelen voltam elfogadni. Elbódított a szépsége, a kedves szíve, a segíteni akarása. Aztán pedig valahol útközben...eltévedtem. Eltévedtünk. S már többé nem találunk haza.
Ellököm magam az ablaktól, majd végre arra is ráveszem magam, hogy egy inget magamra vegyek. A gyűrűt a zsebembe süllyesztem, aztán újra emlékeztetem magam arra, hogy ideje indulnom. Nem húzhatom tovább a dolgokat.



- Mr. Woodward...
- Doktor.
- Hogyan, kérem?
- A megszólításom doktor. Doktor Woodward, ha kérhetem.
- Hát persze - mosolyodik el feszesen az ügyész, majd ridegen pillant rám - DOKTOR Woodward. Igaz-e, hogy Ön úgy vette rá és operálta meg Miss....ööö....
- Tessa Wilson. Szintén doktor.
- Nos, igen. Doktor Wilsont, hogy ön gyengéd érzelmeket táplált...
- Gyengéd érzelmek? Most komolyan ezzel fog jönni? Tisztázzuk le gyorsan a dolgokat. Azt kérdezi tőlem, hogy éreztem-e valamit Dr. Wilson iránt? Mert akkor a válaszom: igen. Éreztem. Vagy azt, hogy keféltem-e vele addig, míg ezt a bonyolult műtétet lezavartuk? Mert akkor a válaszom egyértelműen nem.
- De kérem, ez itt csupán egy meghallgatás, Dr. Woodward...
- Ne raboljuk tovább egymás idejét ezekkel a baromságokkal. Tudni akarják a sztorit? Hát elmondom. Megdugtam. Sőt, oltáriakat dugtam vele. De aztán elhajtott a picsába. Mikor eszméletlenül feküdt a kórházban, a családja beleegyezett a műtétbe. Aztán nem volt megállás. S mikor Svájcban felébredt a csodával határos módon, megbeszéltük, hogy jó lenne ha esetleg felgyógyulása után, ha az egészségügyi állapota engedi, újra dugnánk, mert a kapcsolatunkban az volt az egyetlen dolog, ami kurvára jól működött köztünk. De sem addig, míg én az ő betege voltam, sem addig, míg ő az enyém, sem érzelmi, sem testi kapcsolat köztem és Dr. Wilson között nem állt fenn. Azonban ha azt kérdezi, aggódtam-e érte, és megtettem-e mindent annak érdekében, hogy életben tartsam, a válaszom határozott igen. Ahogy az unokahúgáért, Sophiáért is. És Erik Holdsteinért. És Vanessa Hustonért. És Danny Smith-ért. És Donna Brightért. Felsoroljam az összes betegemet, akiket valaha kezeltem bármely ország bármely kórházának bármely osztályán? Csak mert fejből tudom idézni az összeset, kórlapokkal, esettanulmányokkal, sőt, ha nagyon megerőltetem az agyam, talán a konzultáns orvosokat is fel tudom önöknek sorolni. Netán azzal is meg akarnak vádolni, hogy az összes páciensemhez valamiféle beteges szerelmi vonzódás fűzött, vagy csak Dr. Wilson-t tüntetik ki efféle figyelemmel?
- De Dr. Woodward, ne feledje...
Az ügyvédre olyan hidegen nézek, hogy egyből elhallgat.
- Sok mindent lehet rám mondani, ügyvéd úr. De azt nem, hogy bármikor is veszélybe sodortam volna a betegeimet, vagy nem tettem volna meg mindent, hogy eleget tegyek az eskümnek, és életeket mentsek. Az, hogy Dr. Wilsonnal hogy alakult a magánéleti viszonyom, az teljesen független attól, hogy történetesen én operáltam. De mielőtt kinyitja a száját, vegyen valamit figyelembe. Én egy világhírű sebész vagyok. Olyan tudással és szekértelemmel rendelkezem, amivel csak kevesen a világon. Nem vagyok nagyképű, félre ne értsen. De ha azt hiszi, hogy azt a műtétet bárki el tudta volna végezni, akkor ennyi erővel azt is mondhatná, hogy egy snautzer is képes lenne elvezetni egy repülőt, vagy egy botsáska megépíteni egy toronyházat. Az a műtét, amit elvégeztem, a világ egyik legrangosabb díjához juttatott. Az a díj, többet ér az orvosok között, mint a becsület érdemrend. És ezzel a műtéttel, én elnyertem.
- És el sem ment átvenni a díjat.
- Így igaz.
- Miért nem?
- Mert nem a díjért csináltam.
- De az imént hangsúlyozta, hogy elnyerte.
- Így van.
- De akkor...
- Mert nem a díjért csináltam. Hát nem érti? Nem érdekel a díj. Azért mondtam, hogy tisztában legyen a személyem horderejével a történetben. De nem ezért csináltam.
- Akkor miért?
Most először elhallgatok. A teremben minden tekintet rám szegeződik, és feszültség suhan végig a falak között. A levegő megfeszül. Én is. Az ádámcsutkám ugrik egyet, a szívem összeszorul.
- Azért, hogy neki...legyen esélye.
- Mire legyen esélye?
- Tudja, van az a mese a fabábúról és a mesteréről.
- A Pinocchio? - pillant rám értetlenül, mire elmosolyodok.
- Igen, az.
- Hogy jön ez ide?
- Hmm...ott a fabábú arra kérte a kék tündért, változtassa igazi kisfiúvá, igaz? Nos...ugyanezt kívántam neki is.
- Hogy igazivá váljon?
Kissé elnevetem magam. Aztán megremeg a szám széle.
- Hogy éljen. Igazán éljen.


A tárgyalás gyors volt és kíméletlen, de már nem érdekel. Nem érdekel, mit szabtak ki rám, az sem, elveszik-e az engedélyem, vagy kidobnak a kamarából, netán lecsuknak. Rezignáltan, zsibbadtan sétálok be az egyik bárba nem messze a kórháztól. Nem akarok hazamenni. Nincs is hová hazamennem. A telefonom folyamatosan pittyeg, de már meg sem nyitom az üzeneteket. A családom, a barátaim, mint a hangyák, úgy zsongnak körülöttem. Én azonban csak be akarok rúgni, és elfelejteni azt is, hogy valaha létezett Jamie Woodward. Tessa cuccai még a lakásomban vannak, a ruhái a fogason lógnak, a naplója az éjjeliszekrény fiókjában, a fogkeféje a fürdőben. Képtelen vagyok oda betenni a lábam. Nem megy. Gyűlölöm magam, és gyűlölöm őt is, és a világot, úgy ahogy van. Érzem, hogy lassan elveszítem a józan eszem, így elkezdem felépíteni a védelmi rendszerem. Elment. Elment, és nem jön vissza többé. Ahogy elhagyott az eredeti családom és megtartották Olivert. Ahogy elhagyott Olivia, aztán Maya, és most Tessa is. Mert én nem vagyok méltó arra, hogy szeressenek, és igazuk van. Egy önző fasz vagyok, aki csak a saját érdekeit nézi és végre kezdem ezt belátni. Hát ennek megfelelően is fogom kezelni a dolgaimat ettől a perctől fogva.
A bár pultját támasztom és már a sokadik gint döntöm magamba, aztán előveszem a mobilom. Kiiktatom az összes sms-t amit kaptam, el sem olvasom őket, az összes értesítést, majd Mollyék otthoni számát hívom. Tudom, hogy nem fogják felvenni, így ahogy bekapcsol az üzenetrögzítő, beleszólok ridegen.
- Halló, itt én vagyok. Vagyis Jamie. Vagyis, Dr. Woodward. Csak azt akarom mondani, hogy most itt ülök egy bárban, nem messze a kórháztól. Mi ennek a helynek a neve? - kérdezem a pultostól, mire odasúgja, s én folytatom - Na, szóval itt vagyok a Skratch nevű helyen, szóval, ha esetleg beszélni akarnál velem Tessa...itt megtalálsz. A beszélni velem alatt pedig azt értem, hogy hozd vissza a kocsimat, mert az véletlenül nálad maradt. Bár már ezerszer elmondtam, de most megint elmondom, hogy sajnálom, ami történt, és megígérem, hogy nem megyek közelebb hozzád három lépésnél, amíg élek. De kurvára kéne a kocsim, ugyanis ha nem tudnád...ezt figyeld...kurvára nincs egy vasam sem. Más esetben leszarnám és vennék egy másikat, de nagyon úgy fest, hogy az a kocsi lesz az otthonom, úgyhogy megköszönném, ha visszakaphatnám. Gondoltam arra is, hogy érte megyek, de nem szeretnék senkinek kellemetlenséget okozni. Elvégre épp elég, hogy megoperáltam Sophiát és téged is, ennél többet már igazán nem kívánhatna a magamfajta, nem igaz? Na jó, ez baromság még tőlem is, sajnálom. Természetesen boldog vagyok, hogy Sophia már jól van, és bármikor szükségetek van a segítségemre, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. Bár ettől az egytől azt hiszem feleslegesen tartok, hogy még valaha hozzám fordulnátok segítségért. De...mindegy. Csak ezt akartam mondani. Hogy itt vagyok. Ha látni szeretnél. Vagy beszélni velem. Megbeszélni. És még egyszer...tényleg szívből sajnálom ami történt. Mindent nagyon sajnálok, Tessa. Tudom, hogy nem mentség, de tényleg nagyon kimerült voltam, és...tudod, hogy sosem tudnálak bántani. Az nem én voltam. Remélem egyszer meg tudsz bocsájtani.
A telefon sípol egyet.
- Ha már én nem tudok magamnak - teszem még hozzá, aztán intek a csaposnak, hogy töltsön még egy utolsót. Holnap nincs műszakom, ellenben milliónyi problémám igen. Rám fér még pár ital. Azonban hiába akaródzik berúgni, még ennyit sem adok meg magamnak, így egy órával később már csak üdítőt kortyolgatok, míg azon gondolkozom, beálljak-e a seregbe katonaorvosnak, vagy csak szimplán katonának, vagy változtassak nevet és költözzek Mexikóba? Egyelőre túl sok jó lehetőség van kilátásban. És egyikben sincs bonyolult családi háttér, még bonyolultabb szerelmi vonallal. Mert ez az, amit soha többé nem fogok megengedni magamnak.   

Céltalanul bolyongtam a városban, szerintem átmentem én Brooklynon is, hogy még távolabb kerüljek attól a nyomasztó légkörtől, ahonnan elindultam. A közös fészek gondolatától is kirázott a hideg, és nem óhajtottam senki kérésének sem eleget tenni, mert bántott, és szétcincált lelkileg. Jamie volt eddig az a férfi, akiben mondhatni megbíztam a férjem halála óta, és most úgy esett nekem, amint anno, akitől menekültem, akinek a szívemet nyújtottam át tálcán. A rémület egy ideje már elült bennem, és csak a riadtság ama foka pislákolt a bensőmben, ami által nem voltam hajlandó megállni. A tank mutatója már a felét is elhagyta, mikor úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis kiszakadásra. A közeli hegytető bizonyult a legjobb megoldásnak. A terepjárónak nem jelentett gondot, hogy felvigyen a göröngyös úton, és a végén pöfögve megálljon a kitűzött célállomáson. A fejem tompán lüktetett, a vérnyomásom ingadozott, mert a higgadtság messziről elkerült. Az első parkolóhely mellett ugrottam ki az autóból, és fáradtam ki a mélységet jelentő sziklaszirt szélére. A kabátomat jobban összehúztam magamon, mert az éjszakai szél úgy süvített végig a testemen, mintha csontig akart volna hatolni a hideg. Reszkettem a változó időjárástól, mégis dacosan emeltem az arcomat az ég felé, és a sápadt hold sziluettjét figyeltem. A felhők egy része eltakarta előlem a gömbölyű égitest alakját, de így is konokul csillogott a sok ezernyi csillag között, mint valami irányadó.
- Mire volt ez jó…igen te odafent? Minek tartottál életben, ha most ezt szántad nekünk? Meghalni nem kívánok, de elvettél ismételten tőlem valamit, amiben hinni tudtam. A szerelem lehetőségét. Hallasz, te önző féreg? – kiáltottam fel a semmibe, de a hangomat tovavitte a szél. Az arcomba fújta a sötétbarna tincseket, a számba is került egy adag, miközben vártam egy válaszra, de minden néma maradt, akárcsak a természet. Nem érdemeltem meg, hogy átéljem a borzalmakat újra. Nem akartam egy bábu lenni, egy olyan nő, aki kiteszi a szívét, de azt úgy törik szét, hogy nem is veszik észre a rombolás lehetőségét.
- Pont egy orvost küldtél utánam? Nem lett volna jó egy szegény fiú, vagy egy sportoló? Nem akartam ezt. A szívet sem, se az elsőt, se a másodikat. Ki halt meg érte, hmm? Egy diák, aki előtt ott állt az élet? Egy anyuka, aki a gyermekével együtt tért a sírba? Mikor lesz már elég? Jamie…na ő az újabb lecke? Előbb segítsek rajta, hogy túljusson a nehézségeken, aztán meg ellenem fordítod, mint valami ajándékot, ami a kezeim között változik át szörnyeteggé? Miféle Teremtő vagy te? A kibaszott szívem kell? A lelkem, hogy másnak adhass, vagy hogy embertelenné váljak? Megkaphatod, ha ezt akarod, de ne ilyen jelekkel üzenj, mert BELEPUSZTULOK. Szeretem, nem akartam ezt. Nem lehetsz ennyire könyörtelen. – a sírásom nem múlt el, és egyre jobban éreztem, hogy elnyel a sötétség. Már nem tudtam, hogy mi értelme van egy második transzplantációnak, ha elveszítem vele a megmentőmet, a férfit, akit akartam, és örök hűséggel éltem volna az irányába.
- Feladom, és lezárom. Nem fogom keresni, elvágom az utolsó szálakat is, mert ha ismét emberi lelket kell elvennem, inkább magammal végzek. – némán potyogtak végig a könnyeim, miközben visszasétáltam a kocsihoz, és beülve megfogadtam, hogy az összeomlásomnak senki sem lesz tanúja.

Napok teltek, összefolytak ezek a mozzanatok, miután éjszaka hazamentem, és bekéredzkedtem a nővéremhez. Molly nem kérdezett sokat, már ráérzett arra, ahogyan a szemébe néztem, hogy baj van, és ez nem az a helyzet, mikor faggatnia kellett. Virrasztott velem, mesélt a születendő kisfiáról, meg Sophie új dackorszakáról, ahol semmi sem jó neki. Valahogyan sikerült azonosulnom a kisebb énemmel, mert bennem is ez játszódott le. A párkapcsolati összecsiszolódás nem ment, és nem is akartam továbberőltetni, az esküvő szótól meg kirázott a hideg. Mikor erőszakoltam bele magam egy olyan szerepbe, ami sosem illett hozzám? Jamie lehet az a férfi, akivel leélném az életemet, de hogy papíron megint valakinek a tulajdona legyek, arról szó sem lehetett. Nem igazán tudom megmondani, hogy mi játszódott le bennem, de az is biztos, hogy a férfiaktól távolságot tartottam, meghúztam egy vonalat, és azon egyelőre még senki nem léphetett át, a sógorom se. Nem reagáltam a hívásaira, az üzeneteire, sem az e-mailekre, amivel fárasztott. Megígértem odafent, hogy lezárom, mert a közös jövő elszállt, mikor a saját teremtményem fordult ellenem. A betegem volt. Sosem kellett volna átlépnem a határt, egészségtelen, ha így vonzódunk egy meg nem értett lényhez. Ki volt az, aki igazából segítségre szorult? Én voltam az, és ha horgonyként működtem, akkor Jamiet is magamhoz láncoltam, mert általa lettem az a szakorvos, aki lenni akartam. Kihasználtam őt, hogy előrébb jussak, miközben csapdába ejtett, és beleszerettem. Hajaj, ez nem a mesebeli történet, ahol a fele királyság az enyém lesz. Elvesztem. A szegény királylány lettem, jutalom nélkül.

A közös nevező végül az lett némi mérlegelés után, hogy érdemes lenne kicsit kiszakadni a megszokott környezetből. A szüleim és a nővérem közreműködésével beleegyeztem, hogy menjünk el Seattle-be, és a nyár végéig vissza se nézzek. Russell megpróbált a lelkemre hatni, de már nem akartam beszélgetni, csak a gyógyulásomra koncentrálni a megfelelő közegben. Az utolsó simításokat végezzük, mikor Molly benyit a szobámba, és a telefont tartja felém.
- Ő az. Búcsúzz el Tessa. – nem kérdez tovább, csak a kezembe nyomja a telefont, és beállítja a hangposta lehallgatását. Nem akarom hallani az újabb mentegetőzést, de a fülembe kúszik a hangja. Lehunyom a szememet, és lúdbőrössé válok az ismerős simogatásra. A kocsiját akarja. Vissza kell neki adnom. Hezitálok, remegnek az ujjaim, és hirtelen zuhanok le a félig kész csomagom mellé. James dugja be az orrát az ajtón…sejtem, hogy a nővérem küldte.
- Hmm? – döntésképtelen vagyok, mert látnám is meg nem is. Beharapom az alsó ajkamat, aztán bólintok.
- Kísérj el a Skratch bárba. Nem akarok egyedül menni. – a legközelebbi bőrkabátom kapom fel a csipkés barackszínű felsőm fölé, meg a koptatott farmerom mellé egy fehér színű balerinába bújok bele. Nem ragozzuk túl a témát. Megyünk a kocsijával…most idegen ez a terepjáró. Fél óra, mire megleljük az eldugott helyet, de sikerrel járunk. A kulcscsomó a kezemben csörög, mikor a sógorom társaságában átlépem a küszöböt, és körülnézek. A pultnál ki is szúrom, de a lábaim nem visznek előre, így Jamesnek kell rásegítenie, hogy a hátamra simítsa a kezét, és odatoljon szinte.
- Itt leszek Tess…ne aggódj. – súg a fülembe, és a kezét a pultnál ülőnek nyújtja.
- Szia Jamie…örülök, hogy látlak. Kettesben hagylak titeket, ha kellek, csak szólj. – bólintok, és esetlenül állok meg a kiszolgálórész előtt.
- Szia… - döntöm oldalra a fejemet, és áttolom a sima felületen a kulcsát. – Elhoztam neked. Lenne egy kérésem Jamie…többet ne írj, vagy hívj fel a történtek miatt. Nem tudjuk visszacsinálni, és időre van szükségem, hogy feldolgozzam… - nem bírom ki, már most sírok, akár egy ötéves kislány. – Sosem kellett volna beléd szeretnem, és fordítva sem. – csuklik el a hangom.


  

Nem számítok rá, hogy eljön. Aztán mégis tovább várok. Úgy teszek, mintha lenne még értelme várnom bármire is, pedig a szívem mélyén tudom, hogy nincs semmi a világon, amire nekem még várnom kéne. Önző létezésem elnyerte végre az értelmét, és ennyi volt. Hogy miért játszott Isten vagy az őrangyalom, vagy egy feljebbvaló hatalom ilyen mocskos, undorító játékot? Fogalmam sincs róla. Azt hiszem már nem is nagyon érdekelne a magyarázat. Ez van, ez jutott, és a sok figyelmeztető jelre nem figyeltem, hát mocskosul megtáncoltatott.
Hideg kéz markol a szívembe újra, fájdalmasan szorítja össze a még mindig dolgozó izomköteget. Értem a mechanikáját. Mindent tudok róla. A legapróbbtól a legbonyolultabbakig hoztam helyre már szíveket. Elértem azt a végső célt, ahová minden orvos vágyik. Beírtam magam a történelembe. Örökre őrizni fogják a nevem a lapok, amelyek egyszer majd csak antikvitásnak fognak számítani. Csak egyet nem tudok helyrehozni, és ezt már hiába is próbálnám, nem menne. Ez az a fajta betegség, amit orvos nem képes gyógyítani. Én talán megérteni sem tudom. Nem erre képeztek ki, nem ez a szakterületem. Emberileg sem vagyok képes arra, hogy megtegyem. Selejtes vagyok, a kezdetektől fogva az voltam. Mindig sejtettem. A suliban sem voltam jó barátkozásban, és rendre katasztrófával végződtek a kapcsolataim. Ez nem lehetett véletlen. Minden jel erre a pontra mutat. Ide, a bárba, erre a szent helyre, ahol végre át tudom értékelni a tetteimet és a következményeit.
Miért várok akkor rá mégis? Miért kívánom azt, hogy ne ignoráljon tovább? Miért vágyom vissza arra az estére? Miért nem tudok öt perccel korábban kisétálni azon a rohadt ajtón? Miért nem tudom azt mondani...
De már nem csinálhatom vissza. Nem tehetem jóvá, és tudom jól, hogy nem is érdemlek új esélyt. Nincs is rá talán szükségem. Nem erre van szükségem. Bárcsak megmondaná valaki, mire van szükségem. Maya biztos tudná a választ. Ő tudná, hogyan hozzam helyre a dolgaimat. De ő sincs itt. John négy gyereket nevel, házasodni készül, Jake is a családjáért küzd. Mindenki tart valamerre. Én pedig egyedül hánykolódok az óceánon az évezred legnagyobb viharában, és sehol nem látom a világítótornyot. Sehol nincs a vezérlő csillagom. Újat kortyolok a barackléből. A gyomrom üresen kordul egyet, de nincs igazán étvágyam. Több napos szakáll takarja vonásaimat, arra sem vettem a fáradtságot napok óta, hogy megborotválkozzak. A szemem alatt karikák, és minden sejtemben fájdalom ül. Mikor meghallom Tessa hangját a hátam mögött, megfeszülök, és erőt kell vennem magamon, hogy ne pattanjak fel. Oldalra fordítom a fejem, és azonnal kiszúrom Jamest. Újabb szívszakadás. A mellkasom fájdalmasan szűk lesz hirtelen, a vállaim túl nehezek, a légzés feleslegessé válik, mégis tovább csinálom. A köszöntésére bólintok én is.
- Szia - suttogom magam elé, hogy alig lehet hallani, és lepillantok a kezére, amely áttolja felém a kopott pulton a kocsim ismerős kulcsát. Nem fordulok felé, csak némán meredek magam elé, míg beszél, s intek a csaposnak, de amikor az üdítős dobozt emeli meg, megrázom a fejem, és a ginre mutatok. Szó nélkül cseréli a poharat, és teszi elém az italt. Tessa sírására csak a szemem sarkából pillantok rá.
- Nem foglak többé keresni - bólintok, és megremeg a szám széle, de erőszakkal tartom vissza a könnyeket, amelyek égetik a lelkem, majd lehajtom a gint, aztán lehajtom a fejem, és a két térdem közötti sötétséget bámulom, ahová nem jut el a fény - Csak arra kérlek, miattam ne hagyd abba. A kezeléseket. Szedd a gyógyszereket, amiket kiírtam. Rendben? És ha egy mód van rá, juttasd el a kórházba a papírjaidat. Szükségem lesz az eredményeidre, persze, ha nem bánod.
Felállok a székről, és megállok vele szemben. Megmarkolom a kulcsot, aztán a zsebembe nyúlok, és előveszem a gyűrűt, és oda teszem, ahol az előbb a kulcsom volt.
- Ezt visszaadom, ha nem baj. Neked adtam, ez nem az enyém. Add el. Ajándékozd tovább. Dobd a tengerbe, engem nem érdekel mit csinálsz vele. Csak vidd. - teszem le, és képtelen vagyok a szemébe nézni közben. A csapos kíváncsian méreget, mire eszembe jut, hogy még nem fizettem. Előveszem a pénzt a zsebemből és a pultra csapom, majd intek, és elindulok kifelé. James is feláll, és megáll velem szemben. Nem látom rajta a haragot, de már nem vagyok biztos benne, hogy jól felismerem-e az emberi érzelmeket. Én szégyent érzek. Megalázottságot. Visszafordulok Tessához.
- Most mi lesz? Megveretsz a sógoroddal? - kérdezem epésen, aztán kínomban elröhögöm magam és megcsóválom a fejem - Hát ide jutottunk, mi? Hogy bosszút esküdsz ellenem? Vagy csak már testőrt kell fogadnod magad mellé, ha velem akarsz találkozni? Ez csodás. Sőt, mondhatnom, pazar. A kurva élet bassza meg...- sóhajtok, és a mellkasomba újabb fájdalom mar. Ezúttal már odakapok. Zsibbadni kezd a bal kezem. Valaki közelebb lép hozzám, segíteni akar, de lerázom a kezét.
- Jól vagyok. - mondom, és hidegen pillantok Tessára. Összeszedem magam, és felegyenesedek - Igazad van, nem kellett volna egymással kezdenünk. Ez vagyok én, Tessa. Nem vagyok Scott, sem senki más. Olyan világból jöttem, amit te sosem érthetsz meg, és sosem tudtál volna elfogadni, ahogy én sem a te világodat. Te sosem tudsz sebészként gondolkodni, ahogy én sem pszichológusként. A múltunk túl nagy terhet rótt ránk, ahogy a tanulmányaink is. Nekünk sosem lehetett volna közös jövőnk, csak sosem tudtam elfogadni ezt. És tényleg sajnálom. Mindent nagyon sajnálok. Arra kérlek, hogy mindazt, amit feláldoztunk, ne érezzem hiábavalónak. Ha már nekünk nem sikerült, neked azt kívánom, sikerüljön. Menj, és tanulj. Utazz. Gyógyulj fel, és házasodj meg, vagy csak pasizz, vagy légy leszbikus, nem tudom. Nem tudom mi az, amit akarsz az életedtől, de találd meg amit keresel. És légy boldog. Többé nem kereslek. Többé nincs közöm hozzád, és neked sem hozzám.
Kifelé indulok az ajtón, és mélyeket lélegzem. James elém áll, de egyszerűen kikerülöm. Nem tartóztat fel, csak hagyja, hogy kilépjek a friss levegőre. Nem kéne így vezetnem, de nem tudom, van-e más választásom.    

Egész úton bennem van a kétely, hogy jó döntést hoztam-e azzal, hogy elmegyek a kérésének megfelelően. Mondhattam volna nemet is, de valamiért Molly ki nem mondott támogatása lendített át a másik oldalra. Búcsúzzak el tőle, mert megérdemli, hogy tudja, már nem sok esély van rá, hogy találkozzunk a jövőben, és valóban az autó nem az enyém, hanem az övé, és megérdemli, hogy visszakapja. James kell, mint támasz, mert nem vagyok felkészülve rá, hogy milyen állapotban lesz Jamie abban a bárban. Lehet, hogy részeg, és nem is akarja nagyon, hogy ott legyek, vagy már nem is tud a világáról, és egy segítőkéz mindig jól jön, de az igazság az, hogy félek, hogy megismétlődik a pár nappal ezelőtti tragédia. A belső istennőm tiltakozik, azt mondja, hogy Jamie nem bántana, és egy csak egy félresiklás volt, de ha racionális akarok maradni, akkor megtette, és ez a hiba becsúszhat még egyszer, ha nem bírja kontrollálni az indulatait. A képen lévő tekintet félelmet szült, és lehet, hogy Cornelia egy erős jellem, hadakozik vele, de én rájöttem, hogy ehhez képtelen vagyok asszisztálni hosszútávon. Megbocsájtottam neki a hűtlenségét, mert tisztelettel adózom a barna lánynak, amiért végigcsinálta vele, de én attól is elájultam, hogy egyszer eszközeként voltam jelen, mikor a lelke szabadságra vágyott. A miértek új szintre emelkedtek, de az én kis lelkem nem óhajtja még egyszer megjárni a kínt, mert rettegek attól, hogy Scott köszön vissza benne. A sűrű bocsánatkérésekkel nem enyhítheti az én bajomat, az idővel és a türelemmel talán, de kétlem, hogy kitartana egy életen át mellettem. Én ott voltam vele, de mára a betegségem sebezhetővé tett, és felcserélődtek a szerepek, na meg az érzelmek is beleszóltak. Sajnáltam, hogy így alakult.
Néhány kör után lelünk rá a helyre, de a lábaim gyökeret vernek a bejárat előtt. James-nek kell átrúgnia az ajtón, hogy belépjek egyáltalán, de mikor megteszem, akkor a kékjeim azonnal őt kutatják. A bárpultnál fedezem fel az elesett, és megtört alakot, de egészen addig nem közelítem meg, amíg nem követ a sógorom. A percek csigalassan telnek, még üdvözlik is egymást, de Jamie valamiért nem mer rám nézni, vagy nem is kíváncsi rám annyira, mint a telefonban említette. A kezem a felületre támasztom, és átcsúsztatom neki a kulcsot, ha már szüksége van rá, de nem bírom ki, hogy ne mondjam el, amit akarok. A kérésem nem óriási, véget szeretnék vetni az állandó kérdéseknek, és bűnbánásnak.
- Akkor jó. – mi mást mondhatnék rá, ha beleegyezik? A víz helyett a gin kerül elé, ettől megfeszül a hátam is, de nem rohanok el. Az önmegtartóztatás után jön a lejtő? Nincs jogom beleszólni az életébe, már nem is fogom megtenni, de fáj, hogy így látom…összetörten. A sírás magától tör a felszínre, mert nehezebben megy a kötelékünk feloldása, mint hittem volna, és minden kimondott szó egy újabb tőr a szívembe.
- Jamie…nem maradok a városban. Más orvos fog látni, más helyen fogok élni, nem gondolnám, hogy jó lenne, ha ekkora távolságból is azzal zaklatnának, hogy velem mi van. – bevallom, hogy a szaktudása felülmúlja bármelyik doktort, de hogy mennyire képes elválasztani az emóciókat? Láttam, hogy a ragaszkodása félelmetes méreteket tud ölteni, és ha még továbbkínzom, az egyikünknek sem lesz jó. A gyűrű láttán összeszorul a gyomrom, és a szám elé kell kapnom a kezemet, hogy ne zokogjak fel hangosan. Elfordulok félig, de még így sem tudom kizárni, mert hallom a kérését.
- Nem tarthatom meg, és ne is kérj erre Jamie. – hátrálok egyet, mert feláll, és a pénzt a kiegyenlítés céljából a pulton hagyja, de amint elindul kifelé, James már ugrik is. A harc nem tart soká, vagy éppen farokméregetés, de nem is értem a sógoromat. A kérdése nem várt módon fordít ki önmagamból, és mikor rám néz, akkor enyhe sokként mérem végig viszonzásképpen.
- Miért veretnélek meg? Nem állok bosszút rajtad. Valakinek el kellett jönnie…elhoztam a kocsidat… - minek is mentegetőzöm? Egyedül vágjak át fél New Yorkon? Még beteg vagyok, és különben is….igen megrémisztett. Úgy vagyok vele, hogy hasztalan, ha megszólalok, mert már régen a legrosszabb feltételezzük a másikról, és ezzel nemcsak ő van így, hanem én is.
- Ez az útravalód? Igen, nem kellett volna, nem véletlen, hogy ezt mondtam. – halkan beszélek, de már mindenki a hármasunkat figyeli, és látom a sógoromon, hogy bármikor ugrana, ha elfajulnának a dolgok.
- Házasodjak meg, vagy vonzódjam a nőkhöz? Ugyan már…saját magamat se…tudod mit, találd meg önmagad… - kezdenék bele egy kisebb monológba, de a szívéhez kap, és ez a jel többet mond minden szónál.
- Jól vagy…Jamie? – azonban a kérdésem lógva marad, mert magamra hagy, és James-en is figyelmen kívül helyezi. Az indulatom nagyobb, mint a félelmem, ezért utánaerednék, de valaki más, vagy éppen mások állják el az utamat.
- Tessa…hagyd elmenni most. – két ismeretlen ismerős, de csak az egyikük fog le.
- John… - rebegem halkan, aztán a mellette álló kékszemű jégkirálynőre tekintek. – Cory? – döbbenek le, de John erősebb nálam, és elvonszol az egyik asztalhoz.
- Beszélgessünk…ígérem, könnyebb lesz mindkettőtöknek.

Eközben kint

A terepjáró takarásában egy férfi settenkedik egy másik nő társaságában. Nem feltétlenül kedvelik egymást, mert az előbb vesztek össze egy sütin, de aztán úgy látták, hogy nem érdemes ebbe a vitába belemenni, mert fontosabb feladatuk is volt. Jake csak simán nekidől az egyik oszlopnak, miközben a leendő Mrs. Nortont figyeli.
- Nem semmi vagy…kinyomtál három gyereket, és az a süti is…tudom, hogy nem nekem csináltad, de akkor is. – hangokat hallanak, ezért mikor felbukkan az „áldozatuk”, akkor előlép a sötétből az utcai lámpa alá Jake, és a barátjára pillant.
- Neked is szép estét Woodward. Megártott a pia? Mennyi ideje is….várj már nem tudom számon tartani a heteket, mert elrepült Alaszkában. Nem akarsz mesélni egy-két dologról? – lép közelebb, de arra is fel van készülve, hogy a drága „amazon” ki fog borulni, de pontosan ezért van itt a gyengébbik nem képviselője is.
- Haver…sajnos nem lesz választásod…vagy sétálunk, vagy ideadod a kulcsot, rendben? – nyújtja a karját, és ekkor felbukkan a fekete hajú szépség is.
- Jamie…segíteni jöttünk. Azt hitted, hogy egyedül hagyunk? – Jake csak helyesel, oroszul nem tud, de nem is kell, azért egy kis félelem van benne, de mindketten türelmesen várakoznak, hogy döntés szülessen. Két szerelmest kell megmenteni ma este a biztos pusztulástól.


  

Tessa megjelenése meglep, nem számítottam rá, hogy eljön. Az azonban, hogy Jamest is hozta magával, rendesen szíven üt. Nem hittem volna, hogy azt fogja feltételezni, hogy képes lennék bántalmazni őt egy nyilvános helyen is akár. Csalódtam benne is, magamban is, mert ha így érez, az azt jelenti, oka van arra, hogy így érezzen. Nem tudom hibáztatni érte, mégis rosszul esik, hogy ilyesmit feltételez rólam. Gint kérek befejezésül, mert úgy érzem, józanul képtelen vagyok elviselni azt, hogy vége van mindennek. Az életem újra darabjaira esik szét, és már nem érzek elég erőt ahhoz, hogy összeszedegessem, és újra felépítsem. Utólag talán azt hihette, viccnek szántam azt, hogy azért van szükségem a kocsimra, mert nem lesz hol laknom, pedig ez egyáltalán nincs így. Tényleg az maradt az egyetlen vagyonom, mert a lakásom is Corneliáé, a sydney-i házam is. Beleegyezem abba, hogy nem keresem többé, de a bőrömből nem tudok kibújni. Nem szakmát választottam, amikor orvos lettem. Ez az életem. A szike. A műtő. A rejtélyek felkutatása, és helyrehozása. Nincs más, sosem tudnék nem orvosként gondolkodni, ezért arra kérem, ne hagyja abba a gyógyszereket, hogy mielőbb felépüljön, és hogy küldje el valamiképp az eredményeit. A költözés hallatán megfeszülök, arcélem megrándul és csak egy pillanatra villan a tekintetemben a tiltakozás.
- Félreértesz. Törődöm veled, ezt nem tagadom, de nem csak emiatt kérném a papírokat. Ez egy hosszú és eredményes kutatás egyik legfontosabb lépcsője. Több ezer emberen tudnánk segíteni, ha be tudnánk fejezni, és ehhez hosszútávon van szükség az eredményeidre. De ha úgy kényelmesebb, majd felveszem az orvosoddal a kapcsolatot, hogy küldje át. Nem zaklatni akarlak, de ez most nem csak rólad és rólam szól - ellenkezek, bár nem hinném, hogy ennek lenne még bármi értelme. Talán be sem fejezhetem a kutatást, ha elveszik az engedélyem. Woodward módszer? Esélyes, hogy ez sem lesz meg, bár ebben azért annyira nem vagyok biztos, ehhez beszélnem kéne az ügyvédeimmel, akik jelenleg nem nagyon törik össze magukat, hogy kiráncigáljanak a csávából, amibe keveredtem.
Visszaadom a gyűrűt is, és látom rajta, hogy ez ismét megrendíti egy kicsit. A visszautasítására a gyűrűre pillantok.
- Nekem is fáj - vallom be, amit nem mondott ki, de a gyűrűt akkor is a pulton hagyom - Akkor egyszerűen csak hagyd itt.
A búcsú fájdalmas és felzaklat, így jobbnak látom, ha minél távolabb kerülök Tessától. Nem akar engem, megbántottam, pedig azt ígértem, vigyázni fogok rá. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak. Ahogy kifelé megyek azonban James, Tessa sógora feláll és megáll velem szemben. Nem tudom mi a célja. Nem tudom megítélni, hogy jó szándékkal szeretne feltartani, vagy csak a benne lakozó fenevad követeli, hogy megitassa a véremmel, amiért bántottam a sógornőjét, de ezt már nem hagyom szó nélkül, és visszafordulva rákérdezek, ezzel most mi a célja Tessának. Olyan megalázónak érzem a helyzetet, amiben már nagyon régen nem volt részem. Talán akkor, mikor John felismerhetetlenségig verte a képem az egész kórház előtt és azt üvöltötte, nem vagyok elég jó orvosnak, csak egy sarlatán vagyok szikével. Azt hiszem hasonlóan éreztem magam akkor is. A magyarázatára már nem nagyon tudok mit felelni, bár az agyam felfogja, hogy igaza van, a kocsimat elhozta, bár szívesen kifizettem volna neki a taxit, hogy hazavigye, de a szívembe erős szúró fájdalom hasít, és egy pillanatra nem kapok levegőt sem, így a mellkasomhoz kapok. A segítő kezet lerázom magamról, és összefüggéstelen katyvaszt adok át Tessának. A visszakérdezésére csak megrázom a fejem.
- Úgy értem, csinálj, amit akarsz. Ez volt a lényeg - teszem még hozzá, és nem igazán vagyok hozzászokva, hogy ennyire nehéz felfogású legyen. Még ennyi idő után sem ért Jamie-ül? Nem tudja, hogy a szavak amiket kimondok pont az ellentétei annak, amit valójában akarok? Hogy azt akarom, hogy felfogja, hogy ő jelenti a világomat? Hogy sosem akartam, hogy megbántsam? Hogy nem voltam akkor önmagam? Megint kicsúszik a lábam alól a talaj, és nem tudok túllépni azon, hogy elhagy, elköltözik egy másik városba, egy másik orvos fogja kezelni. Ő a szerelmem. Az én teremtményem. Az életem. A volt menyasszonyom, és egy másik ember szíve dobog benne. De az a szív az enyém. Minden egyes sejtcsoportja, a vér ami végigáramlik a kamrákon és a pitvarokon, a graftokon és a kapilláris hálózaton. Az enyém. Minden porcikájában tökéletes a nő úgy, ahogy van, és belepusztulok, hogy elveszítem. Nem mint orvos. Hanem mind férfi. Egy férfi, aki nem érdemli meg, hogy annak nevezzék.
Elsétálok James mellett és elhagyom a bárt. Nem tartóztat fel, és nem tudom ez azért van-e, mert emlékezteti magát, hogy talán még egyszer szüksége lehet egy hozzám hasonló támogatóra, vagy tiszteletből, vagy csak mert mint egy másik egyede ugyanazon faj ugyanazon nemének, felismerte bennem az éledező vadállatot, amely most nagyon kitörni vágyik. Kilépek a friss levegőre, és a kocsim felé indulok. Úgy érzem a legjobb az lesz, ha beülök, és addig hajtok, míg ki nem ürül a tank, aztán újra tankolok, és nagyjából Floridáig meg sem állok. Addigra talán képes leszek elzárni minden fájó érzést a szívemben, amely ehhez a nőhöz köt, bár tudom, hogy soha, amíg élek nem fogok túljutni rajta. A kocsim után kutatva indulok el az utcán, amikor hirtelen valaki kilép egy oszlop takarásából a fénycsóva alá. Kissé megijedek, mert nem számítottam rá, túlságosan lefoglalt Tessa és a történteken való gondolkozás. Ahogy felismerem Jaket az égre emelem a tekintetem.
- A jó égre, Jake, meg akarsz ölni? - kérdezem zihálva, de a kérdését egy legyintéssel elintéztem - Remélem jól érezted magad. És nem. Nem akarok beszélni egy-két dologról.
Tovább akarok menni, mert nem akarom terhelni őt a saját problémáimmal. Nem akarom, hogy ennél is szerencsétlenebbnek nézzenek, de elém áll. Megpróbálom kikerülni, de nem megy. Elém áll és a kulcsaimat követeli.
- Nem adom. Most kaptam vissza - dacolok, akár egy kisgyerek. Sértésnek veszem, hogy ismét meg akarnak fosztani a kicsikémtől.
- Talán a kocsidnak kellett volna adnod azt a gyűrűt - rúg belém Jake szenvtelenül és megrázza a kezét, hogy értsek már a szóból. Nadia is előlép a sötétből, és ez...újra összetörik a szívem, amire eddig elég jól tudtam vigyázni. Nadia a legkedvesebb lény ezen a Földön, és az, hogy nem gyűlöl és nem hibáztat azért, ami történt velük, elviselhetetlenné teszi a jelenlétét. Megrendülök, ahogy a segítő szándékú megjegyzésen is. Nem hagynak magamra? Ez...mi ez?
- Én...- nyelek egyet, mert ellenkezni akarok, és hátrálok egy lépést. Menekülnöm kell. Nem bírok a szemükbe nézni. Nem bírom azt mondani Jake-nek, hogy majdnem olyat tettem Tessával, amit épeszű férfi sosem tenne egy nővel. Nem tudok Nadia elé állni, akiről kiderült, hogy micsoda szörnyűségeket kellett tennie azért, hogy életben maradjon, mielőtt rátaláltak volna egymásra Johnnal. Nem megy, ha aztán...Johnnal is szembe kell néznem. Jake a legjobb barátom, annak ellenére is, hogy mostanság lefoglalt minket az életünk. Jake a bajtársam, a testvérem. De John...ő egy picivel több ennél. Ő az apám helyett apám, a bátyám helyett a bátyám, akire mindig szükségem lett volna. Megrázom a fejem és sarkon fordulok, hogy otthagyjam őket, akár gyalog is, ha kell, de Jake elém fut és a vállaimra teszi a kezét, hogy megállítson. Kék szemeiben döbbenet és harag keveredik.
- Hé, hé, hé! Haver, te meg mit művelsz? - kérdezi, és Nadia is mellénk ér. Jégkék szemek aggódva pillantanak rám, inkább lehajtom a fejem.
- Engedj, Jake. Nem megy, érted? Én...most szakítottam Tessával. Visszaadta a gyűrűt, és...nem, nem tudom végigcsinálni. Csak engedj el.
- Dehogy engedünk. Jamie, itt vagyunk neked. Azt hiszed nem tudjuk mi történt veletek? Azt hiszed nem tudunk Svájcról?
Nadia kedves és halk hangja kicsit megnyugtat, de épp ez a nyugalom az, ami csak tovább feszíti bennem a feszültséget. Nem érdemlem meg, hogy segítsenek.
- Svájc? Kit érdekel Svájc? - pillantok fel rájuk, és Jake elenged, de már nem tudom megállítani a lavinát.
- Fogalmatok sincs, mit tettem. Mindenkinek jobb, ha távol marad tőlem, értitek? Csak menjetek. Éljétek az életeteket, és legyetek boldogok. Komolyan, jól leszek. Csak engedjetek el végre.
Jake karba teszi a kezét, bicepsze félelmetesen megfeszül a pólója alatt, és felszegi a fejét.
- Na idefigyelj, Woodward. Ha azt hiszed, hogy csak azért, mert TE úgy gondolod, hogy jobb neked egyedül, ezt MI is elfogadjuk, akkor szarabb emberismerő vagy, mint az öcsém. Pedig az aztán kurvára nem semmi, vágod? Szóval most vagy elkezdesz csicseregni, mint egy jól betanított papagáj, vagy a szart is kiverem belőled.
- Jake! - csattan fel Nadia, és a mellette álló kocsi tetejére teszi a dobozt, amit a kezében tartott, majd közém és Jake közé áll. Aprócska nő, de a hangja úgy süvít végig az utcán, hogy talán még a riasztók is beindulnak tőle - Ne merd megfenyegetni a barátodat, vagy megjárod, világos? - kiált, mire Jake hátrahőköl, és elhúzza a száját. Nadia aztán szembe fordul velem és közelebb lép hozzám.
- Jamie, édesem, sajnálom. Jake egy barom, de ez biztos nem lep meg. Ezzel csak azt akarta mondani, hogy nem fogunk magadra hagyni a bajban, drágám. Kérlek, ne menj most el. Beszélgessünk. Rendben? Csak segíteni szeretnénk, mert szeretünk téged. Érted? Ha neked fáj, nekünk is fáj. Sajnálom, hogy szakítottatok, de ha nem mondod el, mi a baj, nem tudunk segíteni sem. Erre még emlékszel, ugye? - simogatja meg az arcom, hűvös tenyere az arcomra simul, ami olyan, akár egy hűs fuvallat a tikkasztó nyárban.
- Jake, ha felzabálod azt a süteményt, esküszöm felrúglak műholdnak - változik meg a hangja, mire Jake kihúzza a fejét a tálból, amit Nadia a kocsi tetejére tett. A szája már tele van, körben csupa hab a képe.
- Mi? - kérdezi tele szájjal értetlenül, és Nadiától tartva felemeli mindkét kezét és távolodni kezd a kocsitól. Megadja magát. Jakere ez igazán nem jellemző. Én viszont elcsodálkozok.
- Te...te sütit csináltál nekem? - kérdezem meghatódva, mire a kis fekete energiabomba rám mosolyog.
- Hát persze, édesem. A kedvenceidet. Jake remélhetőleg nem zabálta fel az egész dobozzal, mert akkor elásom a rózsatövek alá, úgyis kell a trágyázás. Na, gyere, és meséld el, mi történt közöttetek, ami idáig vezetett, rendben?
Azonban meghatódás ide vagy oda, beszélni nem akarok arról, ami történt. A süti viszont a gyengém, így vágyakozva araszolok a doboz felé. Nem látom Nadia diadalittas mosolyát, ahogy Jake féltékeny szemvillanását sem, de odalépek a dobozhoz. Belepillantva több féle finomságot fedezek fel. A porcukrostól elkezdve a habos tetejű csodáig, minden megtalálható benne. Tényleg a kedvenceim. Kíváncsian nyúlok bele és az első falat után elégedetten morranok fel. Önzően markolom magamhoz a tálat és megkerülve Nadit újra csak az utamra indulok.
- Kösz a sütit. De most megyek. Puszilom a Norton hadsereget.
A sütivel a kezemben most már tényleg minden vágyam egy csendes sarok, ahol addig bőghetek teljes magányomban, míg az összes finomság a csípőmre nem rakódik, bár jelenleg messze nem kell félnem attól, hogy elhíznék, mivel kockásabb a hasfalam, mint húszéves koromban. A fizikai munka jót tett ebből a szemszögből. Újra a kocsim felé indulok, azzal a szándékkal, hogy otthagyom őket. Nem, nem vagyok erre felkészülve, ahogy arra, sem, hogy John tudomást szerezzen erről az egészről. Te jó ég, remélem John sosem tudja ezt meg. Nem tudnék ezután a szemébe nézni. Talán tényleg jó ötlet lenne Mexikó. A hátam mögött azonban Jake felháborodott hangja hallatszik és Nadia enyhültebb, aggódóbb suttogása.
- Engedd el, Jake, ha nem akarja...
- De elviszi a sütit is!
- Hagyd már, Jake, nem akar róla beszélni, nem látod?
- De elviszi a sütit! Ezt...
- Hagyd a fenébe, majd máskor...
- Egy nagy büdös lófaszt! - mondja, majd hallom, hogy trappolni kezd felém - Idefigyelj, te önző fasz! Leszarom, hogy mennyire depizel azért, mert a csajod kidobott, de ne most kezdd el a mártírt játszani, világos? - fogja meg a vállam, és maga felé fordít. A tekintete ijesztő és egyben aggódó is - Vége öregem a türelmi időszaknak. Kihagysz mindenből, rá se szarsz az ember fejére, és amikor ketté törjük magunkat, hogy segítsünk, te megint csak játszod az áldozatot? Sejtelmed sincs, hogy miken mentünk keresztül, amíg te a világmegváltó orvost játszottad. Jamie, a franc essen beléd, a legjobb barátom lettél, és még csak fel sem hívtál? Hogy volt képed ehhez? Ott voltunk mellettetek a kórházban, plusz ügyeleteket vállaltam, majdnem kirúgattam magam, és mikor visszajöttetek Svájcból...még fel sem hívtál. Hogy bajban vagy. Hogy segítség kéne. Az újságból kellett megtudnom, hogy mivel vádolnak? Mondd, néha használod is a kibaszott agyadat, vagy csak akkor, mikor előrukkolsz a fantasztikus ötleteiddel, hogy menjünk sztriptízbárba vagy rendezzünk tolókocsis versenyt a folyosón? Szerinted én mégis mi a lófaszért vagyok a világon, mi?
Döbbenten és sértetten nézek Jake szemeibe. Nadia megszólalni sem tud. Megrázom a fejem és szégyenkezve hajtom le.
- Nem érted, Jake. Sajnálom, de...én...nem tudok most ezzel szembenézni.
- De tudsz.
- De nem tudok. Ne vitatkozz már, bazd meg. Nem érted? Mindent elveszítettem. Az engedélyem. A kutatásom. Az életem. Tessát.
Most tudatosul bennem igazán, hogy mi történik épp, és Jake megértő szemeiben végleg elveszek. Összeroskadok.
- Istenem, elveszítettem Tessát. Ezt nem élem túl, Jake. Ne akard, hogy beszéljek róla, mert ha kimondom, olyan valóságossá válik. Nem hiszem el, hogy majdnem...én majdnem...én bántottam őt. Majdnem....
- Mi? Jamie, a picsába, nyisd már ki a pofád, és beszélj végre! Ne kelljen már mindent fogóval kiszed...
- MAJDNEM MEGERŐSZAKOLTAM!
A hangom fájdalommal és szégyennel telve csap végig rajtuk, akár az ostor. És ÚGY néznek rám. Azzal a pillantással, amivel tudom, hogy soha többé nem nyerhetem vissza a bizalmukat. Zaklatottan tépek a hajamba, Nadia az utolsó pillanatban kapja el a lefelé zuhanó tálat. Könnyek égeti a szemem, aztán lecsordulnak az arcomon. Jake döbbenten pillant rám, Nadia fájdalmasan sóhajt fel, és a szája elé kapja a kezét.
- Elvesztettem a fejem. Mint mindig. Ideges voltam, és kimerült. Tessa nem tudja, hogy a kikötőben melóztam hajnalonta, mert nagyon jól fizettek.
- De mit?
- A pakolásért.
Jake és Nadia összenéznek.
- Te...dokkmunkásként dolgoztál? A kikötőben? Tessa háta mögött?
Bólintok.
- Nem tudtam mihez kezdjek. A fizetésem jó részét lefoglalták, Tessa gyógyszerei baromi drágák, és így is Cory jóvoltából lakhattunk még a lakásban. Órákig buszoztam meg metróztam munkába is, haza is, hogy ne kelljen benzinre költeni, és Tessa...egész este basztatott. Tudom, hogy nem mentség, de napok óta alig aludtam egy-két órát. Túl sok lett, a hullámok összecsaptak a fejem felett. Aztán kiderült, hogy valaki képeket küldött neki rólam és Coryról.
- Te megdugtad Cornelia Jonest? - döbben meg Jake, és most először kicsit elismerően pillant rám.
- És milyen volt? Vadmacska, mi?
- Jake! - csattan fel Nadia, így aztán a kérdése elhal. Csak a tekintetében táncol a ki nem mondott féltékenység és elismerés. Tudom, hogy régóta szeretné valahogy becserkészni Coryt, csak az nem áll kötélnek.
Nadia pillant rám újra.
- Folytasd.
- A lényeg, hogy veszekedtünk. Nem mentem el egy díjátadóra, és kiakadt, és hiába próbáltam mindent, a fejemhez vágta, hogy túlságosan szeretem. És a kurva életbe, hogy lehet valakit túlságosan szeretni? Nem tudom hogy történt, féltékenykedett, aztán Scottot hozta fel megint, és...én...én...az ágyra dobtam. Lefogtam a kezét, aztán...de nem tettem meg, megálltam. De majdnem. És...
Könyörgően nézek rájuk.
- Csak hagyjatok elmenni, oké? Most már tudjátok.
Ki akarom kerülni őket, de Jake az, aki újra megállít. Most már rohadtul türelmetlen vagyok, a könnyeimet letörlöm, bár azok újra indulnak.
- Rosszat tettél, Jamie, de ettől nem vagy rossz ember. Én egyszer egy sikátorban verekedtem az öcsémmel. Na és? Most azt jelenti, hogy többé nem kéne szóba állnom vele?
- Ez te vagy, Jake. Én nem érdemlem meg, hogy...
- Pofa be, Woodward. Majd én eldöntöm, mi az, amit érdemelsz, és hidd el, az nem az, hogy most egyedül hagyjalak egy percig is. A végén még megfojtod magad a batman-es köpenyeddel.
Jake gúnyolódása az utolsó, amire szükségem van, így kikapom Nadia kezéből a tálat és sértődötten szipogok egyet.
- Menj a picsába, Lester. Én leléptem.
Elindulok, de Jake ismét megállít, ám ezúttal mire felocsúdnék, kikapja a kezemből a tálat.
- Mehetsz, de csak a süti nélkül.
Akaratosan kapok utána.
- Hé, az az enyém. Nadia nekem csinálta!
- Fiúk, elég legyen, van még vagy három tepsivel otthon, és tudok még csinálni is!
De késő. A lökdösődés egy pillanat alatt megy át verekedésbe. Én boxolni járok, így Jake is kap pár állast, de fél perc sem kell, hogy Jake akkorát könyököljön a képembe, hogy elájuljak. A ruhám megtépve, a szám sarja vérzik, Jake-é szintén. Nadia csípőre tett kézzel forgatja meg a szemét.
- Barmok vagytok. Mind a ketten. Na, hozd ezt a jómadarat. Majd rendbe rakjuk.
Jake felnyalábol, és akár egy zsák krumplit, a vállára vesz. Meglepő mennyire erős, nem hittem volna róla, de szerencsére most sem hiszem, hisz a jótékony sötétség kellemes közegében regenerálódok épp. Jake becipel a bárba, és néhány lépés után akár egy lelőtt vadat terít végig az asztalon, ahol John, Cornelia és Tessa épp diskurálnak. A bár nyüzsgése elcsendesedik, most már mindenki arra kíváncsi, mi lesz a következő lépés. John értetlen és kíváncsi arckifejezésére Jake megvonja a vállát, és kiveszi Nadia kezéből a sütis tálat.
- Most mi van? - kérdezi, és belenyal a finomságokba - El akarta vinni a sütit. - mondja, majd leplezetlen rajongással ül le Cory mellé.
- Helló, szépségem. Kérsz egy nyalással? Aztán kaphatsz a sütimből is, ígérem! - pofátlankodik, majd Tessára pillant - Most, hogy nem vagy a kezelőorvosom, be merem vallani...azért néhányszor elképzeltem veletek egy édeshármast. - kacsint a nőre, majd újra a sütisdoboz felé fordítja a fejét. Nem önszántából. Nadia belemarkol a hajába és lefelé fordítja azt.
- Inkább egyél. Addig se jár a szád.     

Jamie feltételezése sért. Elsősorban a bizalmi viszonyunkat lazítja azáltal, hogy a legrosszabb véleményt kreálja, és eladja úgy magát, mintha rettegnék tőle. Én a szituációtól félek, amibe keveredtünk, és ahol annyira hasonlított a volt férjemre. Scott is egy jámbor léleknek indult, aztán mi lett belőle? A szörnyetegekkel nem bírok mit kezdeni, a mesékben is ők kapták a főszerepet, mert elmenekültek, vagy szimpatizáltak velük a nézők, vagy olvasók, ez is más, ha animációról, vagy regényekről beszélünk. Zsong a fejem a sok ki nem mondott érvtől, a fájdalomtól, hogy elveszíthetem, ha nem cselekszem, mégis hagyom, hogy közénk álljon a bizonytalanság, a búcsú mézédes szava. Molly szerette volna, ha eljövök, és elmondom a volt páromnak, hogy elhagyni készülök a várost. New York is hasonlóan tiltólistás lenne, és szívesen gubóznék be a történtek után, de az egyik felem nem engedni, hogy csak így menjek el. Az arcára írt reakciótól a torkomra forr minden észérv, és hiába nyújtanám a kezemet felé, elutasít, mert mennie kell. A szívét fájlalja, ő sem néz ki jobban, mint én, de a fizikai kimerülésen nem tudok segíteni. Jamie nem hagyhatja el magát, nem válhat önmaga árnyékává, mert nem jött össze a mi kapcsolatunk. Bűntudat mardos, könnycseppek lódulnak neki, és hullnak a mélybe, amíg a levegőt markolom, és hátulról egy kéz ölel át védelmezően. A szívem fagyos vasmarokba veszik, az idő megáll, és nem fogom fel, hogy mi történik körülöttem. Látom a sógoromat, de ő is meg van döbbenve, akárcsak én, és hiába igyekeznék segítség lenni, vagy támasz, egyszerűen visszahúznak. Acélkék szempárok tömkelege lesz a menedékem, és a kiáltásom a bár füstös melankóliájába szövődik. John Norton és Cornelia Jones az, akire a legkevésbé számítottam most. A két karomat az idősebb Norton fogja le, én meg szitkozódom, a belsőmben harag gyúl, amint az a nő áll előttem, aki miatt kirobbant közöttünk a veszekedés.
- Mit kerestek itt? – szökik ki a kérdés az ajkaim rejtekéből, és ahelyett, hogy elengednének, John szépen közrefog, és a mellkasomnál képez bilincset, hogy az ajtótól elhúzzon, és egy asztalhoz ültessen le.
- Beszélgessünk Tess, nem akarlak bántani, rendben? Mindjárt hoznak egy kis vizet neked. Nem szabad, hogy felidegesítsd magad. Cory sem azért van itt, hogy neked rosszat tegyen. – ismétli el nyugodtabban John, és mikor elérünk a kiszemelt boxhoz, egyszerűen kihúzza nekem a széket, és letol rá. A vállaimra fekteti a két kezét, de én a hóna alatt tekingetek a bejárat felé, ahol Jamie eltűnt.
- Tess…nézz rám. – kérlel, de hajthatatlan vagyok, így kénytelen a két keze közé zárni az arcomat, és farkasszemet nézni velem.
- Jamie jól lesz, rendben? Nadi és Jake eredt a nyomába. Nem fog beülni az autóba, és nem fog elmenni ebben az állapotban, amiben most van, de neked rám kell hallgatnod. Cory hozz nekünk egy kis vizet. – most eszmélek rá, hogy más is itt van ebben a környezetben, és méreggel a szívemben tekintek a barna után.
- Nem akarom látni Coryt. Lefeküdt vele John…tönkretette a kapcsolatomat, és most azért van itt, hogy segítsen? Minek hívtátok ide? Nem akarom látni. – rázkódom össze, de John csak a mellkasára von, és csitítgatni próbál. Leguggol elém, és szorosan tart. Ettől a gesztusától lezsibbadok, és előtör belőlem az újabb hullám. A sírás nem múlik, zokogásba hajlik át, miközben hallom, hogy visszatért Cory is az asztalunkhoz, de nem bírok rájuk nézni. A Norton féle pulcsit használom menekülőnek, és orrfújásra is ebben a helyzetben.
- Tessa…nem bántunk. Én csak beszélgetni akarok veled a történtekről. – susogja a fülembe, és az egyik hajtincsemet oda is tűri.
- Helló…- köszön újra, és odahúzza a széket velem szembe. Cory meg sem mer szólalni, csak odatolja a poharat, amit zokszó nélkül veszek el, de kontaktba nem lépek vele.
- Nézz rám. Tudjuk, hogy nem sültek el jól a dolgok. Molly felhívott a minap. – már sejthettem volna hamarabb is, hogy a nővérem áll a háttérben, mert olyan furcsán viselkedett egész nap. A gépet sem mondta meg, hogy mikor fog felszállni.
- Min változtat, hogy tudjátok? Ez a szuka az oka annak, hogy nekem jött…és olyan volt… - nem találom a szavakat, újabb gátak szakadnak át bennem, amiket megpróbáltam elnyomni.
- Ha nem látom meg a képeket, vagy nem alakul olyan rosszul a viszonyunk. Odaveszett a bizalmam. Úgy érzem Jamie elárult, mert nem számolt be…én képtelen vagyok így szeretni, hogy Scott…olyan volt, mint ő aznap este. Hiába kérleltem, hogy álljon le, nem tette meg, és űzte az igazát. Felkészültem, hogy… - nem tudom kimondani, így készségesen elfogadom a felém kínált zsebkendőt.
- Hogy…meg fog erőszakolni. Nem tette volna meg. Ő nem Scott, ahogyan Nadia nem Lauren. Zűrösek voltak az exeink. Tudom, hogy min mész keresztül Tess, mert átéltem. Scottról nem tehetsz, önvédelem volt. Tudod, hogy mit nyertél vele, ugye? – az állam alá csúsztatja az egyik ujját, és összeolvad a tekintetünk.
- Mollyt, és Sophiet. – nyögöm ki, és nem tudom, hogy ez a mérhetetlen fájdalom mikor fog már elmúlni. A végtelenség felé hajt, az őrületbe fog kergetni.
- Megöltem a feleségemet, hogy Nadia és Lucy életben maradjanak. Nem volt tisztességes, hogy választanod kelljen, mert nem lehetünk istenek. Senkinek nem szabadna ilyen szituációba csöppennie, ahol életek a tétek. Megmentettél két embert is, ahogyan én. A bűntudat sosem fog elmúlni, de megtanulhatsz élni vele. Nekem ott van az élő emlékeztetőm…a kislányom. Akárhányszor a szemébe nézek, nem látok mást, csak a feleségemet. Borzalmas hónapokat tudhatok a hátam mögött, de ehhez kellett Nadi is, hogy rendbe jöjjek. A démonjaiddal csakis te küzdhetsz meg, de attól még nem kell lemondanod a boldogságról. Tessa megérdemled, hogy élj. Ez nem új lehetőség, kaptál egy szívet, mert Jamie a legjobbat akarja neked. Látni akar mosolyogni, a családod körében tudni, és szeretni, ha engeded neki. Senki nem akar birtokolni, dönthetsz másképpen is, ha nem megy vele, de tudom, hogy szereted. Senki nem mondta, hogy ingyen járnak az életben a legjobb dolgok, de ő és te…azok bizony passzolnak. Én látom, hogy mit műveltél. A puszta jelenléted csodát tett egy eltévelyedett lélekkel. Jamie olykor agresszív, és sértő…mindannyian láttuk már. Van olyan oldala, amit nem ismerünk, de mások segíthetnek megérteni, ha túllépsz a sérelmeiden. – a térdkalácsomra fekteti a kezét, és Cory felé bök, aki eddig csendben hallgatta az eszmecserénket.
- Egy esélyt megérdemel a másik oldal is, hogy meghallgasd, mielőtt elítélsz bárkit is. – elhallgat, és ekkor végre veszem a bátorságot, hogy ránézzek Coryra is, aki előrehajol, és a tekintetembe veszik el.
- Mit tudsz adni neki, amit én nem? – a miértékre akartam választ kapni, hát itt a lehetőség, hogy éljünk vele. A kezemet tördelem, mikor megszólal a vétkes, de valamiért a féltékenység alább hagy bennem.
- Kihúzom a sötétségből Tessa, ahova csak neki, és nekem van bejárásom. Több a közös bennem, és benne, mint hinnéd. Jamie erős, de olykor elveszik, mint mindenki más. Támaszra van szüksége, és ez nem feltétlenül a gondoskodásban merül ki. Mindenkiben van egy kis gyász, fájdalom, elizolálódás, meg nem értettség. Ez egyfajta egésszé áll össze, és a mélybe taszít. Néha engedni kell ezeknek a vágyaknak, hogy egyben maradhassunk. A kórházban Jamie nem találta a megoldást arra, hogy miképpen mentsen meg. Nem akart elmozdulni az ágyad mellől sem. Az órák csak teltek, és egyre távolabb került az életedtől, a jövőjétől. Beleroppant a tehetetlenségbe, és nem találta a kiutat. Én segítettem. Hagytam, hogy eszközként használjon, mert szüksége volt rám. Akkor feküdtem le először vele, mikor felfogtam, hogy James elment, és csak Dylan maradt meg. Nem tudott segíteni Adrian, és te sem, de ő igen. Egy gyermeket elveszíteni leírhatatlan fájdalom, ami beletörtem volna Tessa…ha Jamie nincs ott. Bizonyosan már nem élnék. Nincs terápia, ami ezen segíthetne, nekem ő a terápia, ha elveszik, abba belehalok. Jamie hasonlóan érezte magát. Haldokoltál, de nem fogod fel, hogy ez mit jelent. Használjuk egymást, ha kell… - ekkor robban be a másik trió, és vágja le Jake az asztalra Jamie-t. A süti, és a történet nekem nem vág össze. Szédülök, nem dolgoztam fel az előbb hallottakat sem, és a pillantásom az elalélt férfira siklik. Ő miatta kel fel a nap, miatta dobog a szívem? Ez a pillanat olyan, mint a perui nyár lenne? Nem, ez már sokkal több. Szeretem, miközben meg kell tanulnom elfogadnom is azt, aki. Nem változtathatom meg, nem formálhatom a saját ízem szerint, mert akkor az már nem ő lenne. A csivitelés elhal a körünkben, és végül leültetik egy székre, és Nadia borogatást tesz a fejére. Mindenki teszi a dolgát, én meg csak ülök, és Cory szavai járnak a fejemben. Megölte volna magát, ha elmegyek? Felállok, magam sem tudom, hogy mit teszek, csak megyek előre, és odahúzom a széket mellé. Nem gátolnak meg benne a többiek, némán figyelik, hogy mit fogok tenni. A karommal végigcirógatom az arcát, aztán a mellkasára fektetem a fejemet, és lehunyt szemhéjakkal hagyom, hogy a félelmem elmúljon, a magammal vívott csatában a szerelem mellé álljak, és a szívemet átjárja a melegség. Egy dobbanás. A végzetem. A halálom.


  

A dolgok olykor képesek megváltozni. Olykor úgy teszik ezt, hogy észre sem vesszük. Napról-napra veszítünk és nyerünk, apró csatákat önmagunkkal és másokkal szemben. Napról-napra többek leszünk valami vagy valaki által. Olykor pedig mégis úgy tűnik, semmi nem változik. Semmi nem alakul, minden halad a maga útján előre, bármit is csinálunk. Sötétségben lebegek, az idő itt nincs jelen. Csak én vagyok, és a sötét tudatalatti homály. Nincs fény, nincs annak hiánya sem. Ez a SEMMI. Nincs gondolat, nincs meghatározott mozdulat, nincs emlék. Nem vagyok én sem, mégis itt vagyok. Végtelen álomban lebegek, ahol a test elválik a tudattól, és már csak a legprimitívebb sejtkapcsolatok működnek. Légzés. Szívverés. Idegreakció. S én csak lebegek, együtt létezem ezzel a semmivel, amely tökéletesen biztonságban tartja az elmémet. Regenerál Jake ütésének következményeiből. Odakint Nadia borogatást hoz, John és Jake orvosként viselkedik, és míg az idősebbik cimborám a pulzusom méri, Jake, a fiatalabb felhagy a sütievéssel, és a pupilláim reflexét ellenőrzi, nem kaptam-e agyvérzést. Még nem. Még jól vagyok. Használható. Még nem tudják, hogy néhány perc, és a sötét elenged. Kitaszít magából. Megszűnik a védőhálója körülöttem. Éreznem kell majd, és átélnem, és beszélnem velük, akik körülöttem vannak. Akik aggódnak és szeretnek. Bár tanácsot kérhetnék ettől a békés semmitől, hogy megmondja, miként is kéne viselkednem most! Bár megmenthetne! Bár megmenthetném magam!
A fény fájón tudatosul a retináim mögött, lassan, mégis ezredmásodperces időfutam alatt tépve szét a meghitt érzéketlenséget. És újra fáj. Az állam. Az orrom. A testem megannyi, még nem meghatározható pontja, részint Jake ütéseitől, részint pedig attól, ahogy elhasaltam. Lüktet a fejem, fintorogva szorítom össze a szemem, ahogy próbálok magamhoz térni. Illatok, ízek keverednek bennem. Édes és fémes íz a számban, valószínűleg a korábban behabzsolt süti és a vér. Nem jó kombináció. Hallom, hogy beszélgetnek körülöttem, de szerencsére nem foglalkoztat annyira a dolog, hogy ténylegesen oda is figyeljek rájuk.
Érzékelem, hogy valaki a mellkasomon fekszik, így csak kicsit emelem meg a fejem, hogy lenézzek az illetőre. Tessa az, így csak gyengéden megsimogatom a fején a haját.
- Jól vagyok, még ne temess - pillantok rá, aztán újra belehasít a fájdalom az agyamba, így összeszorítom a szemem újra, majd lassan megpróbálok felülni. Jake azonnal oda ugrik.
- Jamie, jó lenne ha nem ugrálnál még. Elég nagyot koppant a fejed.
- Igen, emlékszem rá. Neked köszönhetem ezt is, úgyhogy ha most meghalok, a te lelkeden szárad a halálom, Lester.
- Még nem fogsz meghalni, ne izgulj. Nincs bevérzés az agyadban, de egy huszonnégy órás kórházi ellátásra beutalnálak, ha nem bánod.
- Nem.
Megrázom az üstököm, és lassan előre csúszok az asztalon, ahol eddig feküdtem, mint valami kiterített vad vadászat után. Nadia megmerevedik, bár ebből én nem érzékelek semmit, és kérlelve néz Johnra. Nem látom, kik vannak körülöttem, csak a padlót nézem, amely egy kissé forog most alattam. Hányingerem van, de ezt betudom annak, hogy alig ettem ma és a gin felkavarta a gyomromat. Jake ütésére gondolni sem akarok, pedig nagyon is tudom, hogy az ex-katona nagyon is edzett és ennek megfelelően tökéletes ütéseket is tud osztogatni. Az asztal szélére csúszok, és leugrok onnan.
- Én mentem, ha nem bánjátok - kezdek bele, és meglátom az immár üres dobozt, amiben egykor a sütik voltak. Csalódott képpel húzom el a számat - Nadia, köszi a sütit, amit meg tudtam kóstolni, az nagyon finom volt.
- Jamie, ne menj még - hallom meg Cornelia hangját a hátam mögül, és erre elnevetem kicsit magam.
- Mi van, téged is iderángatott Lester, hogy észhez térítsen? Ki jön még? Az anyám? - fordulok meg, amikor is szembe találom magam John Norton hideg, baljós tekintetével. A gúnyos vigyor azonnal eltűnik a számról.
- John...- nyelek egy nagyot.
- Én.
Nem mond többet, csak néz, és ettől a nézéstől nem csak én hallgatok el. Hanem az asztaltársaságunk minden tagja, de még a pultos és a minket figyelő emberek is. Egymást bökdösik, hogy figyeljenek a történésekre, mintha attól tartanának, vagy épp abban reménykednének, most tör majd ki az igazi háború, amin másnap majd csámcsoghatnak. De John nem támad nekem. Nem kiabál, nem mond semmit. Csak lassan feláll az asztal mellett, és megkerülve a többieket mellém lép. És néz. Némán. Lehajtom a fejem, de már érzem, hogy a nyakammal együtt lángba borul az arcom is. Olyan mélyen nézek lefelé, hogy az állam a mellkasomat érinti. A szégyen legerőteljesebb hullámai most érnek el, pedig még jószerével magamhoz sem tértem igazán. Tudhattam volna, hogy ha Nadia itt van, akkor John sem marad távol. De valahol abban reménykedtem, hogy John otthon van a gyerekekkel, így nem kell vele találkoznom. Nem jött be a dolog.
- Jamie, most fogd meg Tessa kezét.
Oldalra nézek, és most először nézek teljesen Tessára. Miért hajtotta rám a fejét? Miért maradt itt? Hisz el akart menni, nem? Visszaadta a gyűrűt, visszautasított engem is. El akart menni, akkor most miért van még mindig itt? Nem mozdulok. John erélyesebben, de türelmesen szól újra.
- Jamie, fogd meg Tessa kezét. Most.
Megrázom a fejem.
- De mi...John, nem érted, én nem tehetem. Már...
- Nem kértem kommentárt. Fogd meg a kezét.
Mire észbe kapok, a finom, kicsi ujjak az enyémet övezik, és fogalmam sincs, melyikünk mozdult először. Talán mindkettőnkre ugyanakkora hatással van John? Nem tudom. Fáj megérinteni őt. Eszembe jut, hogy miként szorítottam le a törékeny kis csuklóját a matracra, miközben ő csak sírt, és azt kérte, hagyjam abba. Égetni kezdi a kezem a bőre hűvös érintése, aztán John ellép egy lépést.
- Jake, te hozd Jamiet és Tessát Jamie kocsijával. Nadia elhozza a te autódat velem és Corneliával. És nem, ez alól jelenleg senkinek nincs kibúvója. Nem fogom a családunk dolgait egy lebujban megtárgyalni, olyan emberek előtt, akiknek semmi köze ezekhez a dolgokhoz.
- De én...- kezdenék bele a vitába, de John jeges pillantása belém fojtja a szót.
- Megint beszélsz, mikor nem kérdeztelek. Menjetek Jake-kel.
Nem szól semmit, csak megfogja Nadia kezét, és Corneliának felajánlja a karját, hogy kivezesse őket a bárból. Jake hosszasan néz utánuk, mielőtt megszólalna.
- Meg kell hagyni, Norton talán nem a legtökéletesebb, de azt meg kell hagyni, hogy stílusa...na, az van. - bólogat elismerően, majd látva, hogy lassan magamhoz térek, rám pillant ismét.
- Bocs a korábbi ütésért, tényleg. De nem hagytál más választást. De hogy Cornelia Jones...- csóválja meg a fejét, aztán elindul kifelé, és talán a fejében valamiféle terv, vagy ábrándkép alakulhat ki ép, hogy miként tudná ő is becserkészni a földöntúli szépséget. Én még mindig csont-mereven állok Tessa mellett, és csak kis idő elteltével eszmélek rá, hogy még mindig a kezét szorongatom. Lepillantok rá.
- Ne haragudj - engedem el a kezét, majd fájón lüktető halántékomra szorítom az ujjam - Szzzz, auuuu. Öhm...én nem tudom mi ütött Johnba, vagyis de. Attól tartok, nagyon is tudom, de annyira ismerem már, hogy nem lehet ilyenkor vele viccelni. Szóval, ha gondolod, nyugodtan ülhetsz Jake mellett. Vagy befekszem a csomagtartóba. Összekötözheted a kezem is, bár Jake elég nagyot ütött, még eléggé szédelgek miatta. Ha akar, James is velünk jöhet. Ez a te döntésed.
Tanácstalanul nézek rá, majd az ajtó felé, ahonnan Jake türelmetlen dudálása hallatszik. Nem tudom mi vár rám Johnéknál, de attól tartok semmi jó. Nem mintha megérdemelném.
- Azért jól vagy? Én...- nem fejezem be a mondatot, Jake újra dudálni kezd, most már hosszabban. Mennünk kellene.     

Amennyiben az eszemre hallgatnék, már régen nem lennék itt, és már a repülőn ülnék Seattle felé. Számtalan érvet tudnék felsorolni, amiért máshol lenne a helyem. Jamie a betegem volt. Az unokahúgom orvosa. A szívem birtokosa, és összetörője is egyben. A múltam kísértete a jelenben. A bántalmazó és a védelmező egyben. Egy olyan férfi, aki egyszerre képes a mennyekig emelni, és a pokolba taszítani ugyanabban a pillanatban. Az agyam kis neutronjai körülhálózzák a koponyámat, másodpercenként tesznek meg egy hatalmas utat, és mégis ellenük szövetkezem. A végtagjaim, a sejtjeim, a májam, a tüdőm, és a többiek egyetlen szerv köré gyűlnek, és a szívemet ünneplik, mint egy győztes hadvezért. A szerelem megőrjít, megváltoztat, és picit el is vesz valamit belőlünk. Össze kellene kapcsolódnom vele, megérteni, hogy mit és miért tett, de a bennem élő sérült nő küzd. Félti a letört szárnyait, a vágyait akarja újraélni, de nem úgy, hogy közben valaki bántja, elveszi a méltóságát, és észre sem veszi, hogy a legnagyobbat ott tudja ütni, ahol más még a lába nyomát sem tudja elhagyni. Ki érhetett el a szívemig, miközben akkora falat emeltem, hogy egy jobb képességű sportoló sem tudta volna megugrani? Szerettem őt, és nem hagytam volna el aznap este, ha megáll, ha nem ingerlem tovább. Mindenkiben ott él a gonosz, és nincs olyan, hogy valaki csak jónak születne. Provokálni szerettem volna, hogy kinyögje a megcsalás tényét, de még arra sem vetemedett, hogy kimondja. Tessa…lefeküdtem egy másik nővel. Nem jelentett semmit, de megtörtént. Ezekből a semmiségekből lesznek később válások, családon belüli erőszakok, és a végén a rossz kommunikáció viszi el az embert a halálig. Minden egyes nap tanulunk valamit, de csak kevesen ismerik fel, ha hibáztak, és azon változtatnának. Láttam Jamie átalakulását, de nem ismertem a partner oldalát. Oltalmazó, és szeretetteljes…odaadta volna értem az egész világát. Bárcsak kész lettem volna elfogadni. Még nem értünk el arra a szintre, hogy férj és feleség legyünk. Én megtanultam Scott után, hogy egy ilyen horderejű döntést nem hozhatok meg az érzelmek alapján. A halál torkában is éreztem, hogy helytelen döntést hoztunk, mégsem visszakoztam. A szívem megtette helyettem. Fel kellett volna adnom, de már nem én döntöttem. Mennyi emóció összpontosult a porhüvelyemben abban a minutumban. Egy pillanatban benne volt az egész életem. A szívverését hallgatom, és halkan sírdogálok. A körülöttünk állók a nagy zsivaj részesévé válnak. Nem érdekel, hogy ki lát, és ki nem. Valami történik, mint általában mindig, de itt nekünk lelassul az élet. Ő eszméletlen, én viszont totálisan magamnál vagyok. A szívem megbocsájtott minden egyes dobbanással, már csak az eszemmel kellene elhitetnem, hogy ez így is van. Aztán egy kéz hozzám ér, és a hajamba túr. Tudom, hogy ő az, mégsem tudok felkelni róla. Az igazgyöngyök a mélybe vesznek, és el is itatom őt. Ne temessem…ó nem is tettem meg, de féltettem. Mostanában túlhajszolta magát…és miért, egy jobb élet reményéért? Mikor fogunk már túllépni azon, hogy a pénz az uralkodó? Más világban nőttünk fel, én más értékek szerint élek, de neki ez a természetes közege, akárcsak Corynak. Sosem fogom megérteni őket, mert nem tartoztam oda. Nekem nem jelent semmit…biztonságot, de boldogságot nem teremt a zöld hasú. Jamie megmozdul, és kénytelen vagyok átengedni a terepet az egyik barátjának. Leülök a székre, az előbb már ő is ott volt, de most az asztalra támaszkodik. A többiek éledeznek, és a hangok hozzám is eljutnak most már. Nadia aggódik, Cory csak néz maga elé, én meg fogalmam sincs, hogy mi lesz velünk ezek után. Szeretem, de ez elég lesz? Nem fogok a nyakába borulni, és nem is fogom azt kérni, hogy költözzünk megint össze. A félelmem nagyobb, mint az előbb hittem volna. Nem az agresszió miatt, inkább attól, hogy nem ismerem eléggé. A menekülés nemcsak nekem ideális terep, hanem neki is. Jake elől, Nadia elől, de még Cornelia elől is iszkolna. Mindenkire ránéz, csak engem hagy ki, aztán jön az összecsapás. Tudom, hogy mennyit jelent neki John, és a múltja. Egy apafigura mindenkinek kell. John kimért és higgadt fajta, néha elszáll, de egy igazi bástya. A jeges kék, és a zöld találkozásából nem tuti, hogy a végeredmény is jó lesz. A kocsma is elhallgat, a pult mögött dolgozók is fél füllel itt vannak. A tekintetemmel a sógoromat kutatom, akit a bejárat mellett szúrok ki. Meg volt rendezve az egész? Molly is benne van? Most először jut eszembe, hogy talán nem volt véletlen a tanácsa, hogy idejöjjek. Te megátalkodott boszorka! Az egész játék főszereplőjévé válok, és meg is dermedek, mikor arra kéri John Jamiet, hogy fogja meg a kezemet. Izzadni kezd, és fel kell állnom ehhez, de inkább ülve maradok, és sápadtan meredek rá. Rám néz, de nem vagyok benne biztos, hogy lát is, aztán elveszik a kékjeimben. Ott ül a zöld íriszek mélyén a bizonytalanság, és végül megtagadja a kérését. A tenyerem felfelé fordítom, és a csíkokat nézem rajta, hátha jobb lesz, de cseppet sem érzem jobban magam tőle. Nem lehetne, hogy láthatatlanná válok? Kezdeményeznem illene, de képtelen vagyok rá, aztán Cornelia meglöki a székemet…muszáj felállnom. Jamie csak áll ott, végül az ujjaink összefonódnak. Fura ismételten őt érintenem. Nem vagyok benne biztos, hogy ez helyes. Mi van, ha bántani fog ismételten? Felgyorsulnak az események, és máris azon kapom magam, hogy ki lett adva a parancs, és tartsunk Jake-el. Sután helyezem át a testsúlyomat, és már folyik rólam a víz. Johnék eltűnnek, hárman maradunk, és a sógorom, aki intve távozik. Egyedül maradtam. A párbeszédjüktől nyelnem kell egy nagyot. Megint Cornelia. Örülök mikor észhez tér Jamie is, és feltűnik, hogy ott állok mellette. Elhúzom a kezem, mikor elengedi, és a szemébe nézek.
- Nem történt semmi. – masszírozom át a csuklómat, és a kifelé tartó után pillantok. – John sosem viccel. James most lépett le, és az lenne a legjobb, ha te ülnél Jake mellé, nem pedig én. Megleszek hátul Jamie. – megtörlöm a szememet, mert még a sírástól csillog, aztán a dudálásra térek észhez.
- Nem vagyok jól. Mennünk kell. – csuklik el a hangom, és mögötte haladva indulok meg a kocsi irányába, amivel ide is érkeztem. Nem kérdezem meg őket, egyszerűen beülök hátra, így marad elől a hely Jamie-nek. Becsukom az ajtót, és az ölembe ejtve a kezemet várom meg, hogy elinduljunk. A csapat készen áll, de a feszültség kézzel tapintható a terepjáróban.
- Állj majd meg tankolni. Sokat mentem vele a legutóbb. – suttogom bele a csendbe, ezt célozva Jake-nek. Az államot is elhagytam aznap este.
- Azért egy MRI nem ártana Woodward. Nem nézel ki túl jól. Az alvás meg nélkülözhetetlen. – elől jól elszórakoznak, én meg a fejemet az ablaknak döntve figyelem az elsuhanó metropoliszt. Johnéknál még nem is jártam…nem állnak közel hozzám. Hogyan lenne hatással rám? Scott a béklyóm. Jamie meg az új keresztem? Nemsokára megállunk egy benzinkútnál, és elsőként tárom ki az ajtót, mert kezd szűk lenni a kocsi. Kiszállok végül, és a terepjáró oldalának dőlve keresztbe fonom a karomat, aztán a csillagos égboltra emelem a kéklő szivárványhártyámat. Megfulladtam volna…verítékezik a hátam is.


  

Hogy mi John terve a továbbiakra nézve? Fogalmam sincs róla. De nem jó érzés látni, hogy így néz rám, és végül hagy ott magunkra. Kicsit talán haragszom is rá emiatt. Mert nem beszél, de süt róla az ítélkezés, és nem enged a huszonegyből, bár szívem szerint már hatszáz mérföldnyire lennék ettől a helytől. Mégsem állok ellen jobban, pedig más helyzetben már törtem-zúztam volna az igazamért. Most pedig csak fejet hajtok, és hagyom, hogy két mondattal irányba állítsanak. Jake marad velem és Tessával, majd ő is elhagy minket. Szemtől-szemben állok Vele, és a kezét fogom, de aztán észhez térek és elengedem. Nem csak a kezét. Már minden döntést neki adok át. Jön-e, vagy ellenáll Johnnak, és inkább James-szel tart? Egy taxiba száműz, vagy csak a hátsó ülésre? Gyakorlatilag teljesen mindegy már. Rajta áll, miként használja fel az idejét, az életét. Én kivontam magam a forgalomból. Nem akarom többé megmondani neki, hogyan éljen, merre menjen és kivel. Már nem az én dolgom. Ő szabadságot kap, én bűntudatot. Ő egy jobb élet reményét, én a kárhozatot. Övé az oltalom, a védelem, az ítélkezés joga, enyém a szégyen és az öngyűlölet kínpokla. Nem hadakozom már semmi ellen. Fáradt vagyok hozzá, hogy újra harcolni kezdjek.
Elnézést kérek tőle, és felajánlom, hogy bárhogy dönt, én elfogadom, és persze megint vitába száll velem. Már meg sem rezzenek rá. Bármit mondok, bármit javasolok, Tessa biztos, hogy az ellenkezőjét fogja akarni, és ez így volt a kezdetektől. Megvonom a vállam.
- Ahogy gondolod - toporgok tehetetlenül, és érzem, ahogy a köztünk lévő fal újabb sorokkal emelkedik és vastagszik köztünk. John azt gondolta, majd egy kézfogás fogja helyre billenteni a világunkat? Ez nem így megy, kedves cimborám, és ezt épp neked kellene a legjobban tudnod. Összeszorul a szívem, látva Tessa könnyes szemét, de úgy érzem én lennék a legutolsó, akitől vigaszt kérne jelenleg. Azért rákérdezek, hogy érzi magát, mert bármi is történt, ettől még ha le is mondott erről a lehetőségről, én még felelősnek érzem magam azért, hogy éli túl a napokat, de elutasít, bár ezt nem mondja ki nyíltan.
- Menjünk - mondom halkan, majd elindulok kifelé. Mögöttem jön, és nem is várom be. Nem illetlenségből, egyszerűen csak azért, mert nem vagyunk együtt. Már nem kívánatos személy vagyok a listáján, így jobbnak látom minden lehetséges módon kerülni azokat a helyzeteket, amelyek esetleg arra utalhatnának, hogy bármit is szeretnék javítani a köztünk lévő viszonyon. Mert nem akarok. Jobb, ha nem akarok, mert mint látszik, az akarásnak sokkal többször lett nyögés a vége. Jobb, ha én inkább már semmit nem akarok ettől a világtól, semmit senkitől, és akkor senkinek nem esik bántódása. A mellkasomban mégis fájón lüktet a múlt, az összetört és a bűnösség szikéjével sebzett szív, amely mégis az Ő nevét lükteti minden szívdobbanásnál. Az autóhoz étve Jake épp a rádiót tekergeti, Tessa beül hátra, így én Jake mellé az anyósülésre. Elindulunk, és Tessa megjegyzését elengedem a fülem mellett, legalábbis úgy teszek, de mégis kiteszem a zsebemből Jakenek a bankkártyámat, hogy arról tankoljon. Nem szeretnék a terhére lenni még ennél is jobban. Végigfut ugyan az agyamon, hogy hová a francba tudott kifurikázni egy majdnem tele tankot a roverből, ami köztudottan nem kicsi, de inkább nem kérdezek semmit. Ha kiautókázta, hát kiautókázta. Biztos körbe-körbe ment a városban, vagy épp az országutakat célozta meg, ez már lényegtelen. Aztán csak elfordulok, és némán meredek ki az ablakon. A város elszalad mellettem, emberek az utcákon, taxik, pizzafutárok. Összesen nincs annyi a rovásukon, mint nekem, pedig ez a város nem híres a szentjeiről. Jake megjegyzésére csak sóhajtva fordulok felé.
- Ha légmozgást akarsz, húzd le az ablakot, de ne szellőztesd a gyomrod, Lester - húzom fel a szemöldököm, mire ő érdekesen pillant rám. Állom a pillantását - Csak fogd be és vezess.
- Woodward, komolyan mondom, hogy MRI kéne neked, hallod? Még mindig szédülsz, és a fejed is fáj, mi? Olyan agyrázkódásod van, mint egy ház, és én vagyok kettőnk közül a neurológus, jó lenne, ha hallgatnál rám.
- Ott hátul meg egy pszichológus ül, és rá sem nagyon hallgattam eddig még, szóval...
- És lám, meddig jutottál?
Jake hangja nem ítélkező, mégis megbánt a kijelentésével. Sértődötten fordulok el tőle, míg bekanyarodik a benzinkútra.
- Nem bántani akarlak, Jamie, de te sem szereted, ha mások nem hallgatnak rád, nem? Most vedd úgy, hogy te üzented általam magadnak, hogy MRI kell neked. És ha épp nem lennél besérülve mindenkire aki él és mozog, te is belátnád, hogy igazam van. Ha agyrázkódásod van, esetleg egy koponyaűri vérzésed, azonnal megfigyelés alá kell venni, vagy műtőbe vinni. Mielőtt késő lesz. - áll meg az egyik oszlop mellett, majd felkapja a kártyámat és rám mutat vele - Gondolkodj logikusan, haver, ne kelljen újra kiüsselek - nyitja ki az ajtót, majd kipattan, és int a kutasnak, hogy tele kéri a tankot és elszáguld a kasszák felé. Tessa kiszáll, és én egyedül maradok a kocsiban. A fejem iszonyatosan lüktet, és valóban szédülök, de nem vészes ez, kibírható. A tükörből nézem, mit csinál, és tétován fonom össze az ujjaimat a tarkómon.
- Mit tegyek? Mondd meg, Uram! Mit tegyek most? - suttogom az éjszakának. Ki akarok szállni, hogy megnézzem, jól van-e. Hogy beszéljek vele. Megtudjam, mi jár a fejében. De félek, nem akarom hallani, mit gondol valójában. Az egész ami történt és ami most történik köztünk, egy szürreális, elmosódott folttá kavarodik össze. Kis idő múlva kinyitom az ajtót, és mégiscsak kiszállok. Rápillantok. Most megint csak ketten vagyunk, így egy kicsit könnyebb.
- Szia - köszönök, ami elég bénának hat, és rögtön meg is bánom a dolgot, de már nem szívhatom vissza, így inkább úgy teszek, mintha tökre nem lennék totális képzavarban - Megállok itt melletted, jó? - kérdezem, aztán nekidőlök a kocsi oldalának én is. Jó egy méter van köztünk, de mintha mérföldekre lennénk egymástól. Szörnyű érzés. Én is feltekintek a csillagos égre, bár a fejem majd szétszakad. Látom Tessán, hogy rosszul van, hallom, ahogy felületesen zihál légzésnél, de nem szólok érte, hogy hadd vizsgálhassam meg. Nem fogom nyúzni, ha akkora lenne a baj, talán már van annyi esze, hogy szóljon, hogy baj van. Ha nem nekem, akkor bárkinek, akit csak ismer, akár a nővérének vagy a sógorának is. Próbálok elvonatkoztatni az állapotától, bár ez elég nehezen megy, az orvos énem állandó felügyelési kényszere erősebb, mint bármi más kényszer.
- Milyen más itt az ég, mint Rióban, igaz? - kérdezem nosztalgikusan, és kicsit elmosolyodok, aztán csak bámulom az eget. Miért mondtam ezt? Nem akarom érzelmileg manipulálni, nem erről van szó. Csak nem tudom mit is mondhatnék neki, amitől egy kicsit is jobb lehetne. Fájón lüktető agyamnál csak a szívem szenved jobban. Minden téren le vagyok amortizálódva, és ezért senki mást nem hibáztathatok, csak magamat. Felé fordulok és a tekintetét keresem.
- Tessa, én...az az igazság, hogy próbálom kitalálni, mi lenne a legjobb. Johnék megjelenése nem segítette elő a dolgaink alakulását, és nem így terveztem, remélem ezt tudod. Fogalmam sincs, honnan tudták meg, hol vagyunk. Talán valami GPS van a telefonomban, vagy...mindegy is, csak azt akartam, hogy tudd, hogy sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Nem akartalak bántani. Sosem akartalak. Én...
Jake megjelenése megakasztja a beszélgetést, mert a szavamba vág, ahogy átsétál a töltőállomás betonplaccán.
- Na, mehetünk? John már kétszer hívott, attól tart, hogy megszöktök a családi kupaktanács elől.
Kinyitom Tessának az ajtaját, aztán beszállok ismét Jake mellé. Az út további részét megint azzal töltöm, hogy győzködöm Jaket, hogy egy kis fejfájáson kívül nincs más bajom, míg végül eljutunk végre Johnékhoz. Jake megy elől, én kinyitom Tessának a kocsiajtót, elvégre valahol úriember is vagyok, aztán némán sétálok fel a házhoz. Emlékek jönnek elő, szörnyű emlékek. A Mayával és Johnékkal való együttélés, a veszekedések, amiket a fejemhez vágott. Újra átélem, pedig az Seattleben volt, nem itt. Aztán John és Nadia tragédiája, és a picik, akik egész életükben hiányolni fogják egy testvérüket. Odabent azonban olyan látvány tárul elém, amire nem voltam felkészülve. Cornelia párja, Adrian négykézláb mászkál körbe-körbe a nappaliban, hátán a visítva kacagó Lucy és Dylan, míg a szőnyegen négy apróság rúgkapál, mászik, kúszik, rágcsál és nyáladzik. Cornelia pedig olyan ellágyultan nézi azt a férfit, ahogy még sosem láttam őt férfira nézni. Pedig Adrian kosaras rövidnadrágban van, és ha jól látom, a trikóját valamelyik gyerek alaposan lehányta. Jake azonnal az unokahúgához siet, én pedig meghökkenve nézem a családi ramazurit. Cornelia lehajol Adrienhez, két kezébe fogja az arcát és lágyan megcsókolja, hogy aztán hagyja tovább kacagtatni a csemetéket, John és Nadia a konyhában tevékenykedik, édes illatok szállnak a levegőben, és a rám törő félelem és csodálat meghátrálásra késztet. Hogy én, ennyi gyerek mellett maradjak? Hogy az egész család előtt szégyenítsenek meg újra? Ennél jobban már nem tudnám szégyellni magam, hová akarja ezt még John fokozni? Nem, az egyszerűen képtelenség. Tolatni kezdek, mert a vágy, hogy oda menjek hozzájuk és egyszerre öleljem magamhoz őket túl soknak bizonyul a bennem még mindig ordítva tátongó űrrel, amit a bűntudatom mart belém. Öt gyereket tettem tönkre azzal, hogy nem voltam elég gyors, elég jó, elég felkészült. Két családot. Hogy hívhattak meg ide?
Hátrálni akarok, de ahogy megfordulok, hogy hátralépjek, majdnem fellököm Tessát. Még időben kapom el a két karját, mielőtt feldönteném.
- Bocsánat! - fogom meg a kezét mielőtt elesne, és a tekintetét kutatom - Nagyon meglöktelek? Nem volt szándékos - torpanok meg, és a kényszer, hogy elmeneküljek, abbamarad egy pillanatra. Nem kéne itt lennem. El akarok menni. Mégis, most legszívesebben a kanapéra ülnék, a kezemben az összes gyerekkel, akit csak érek, és azt kívánom, bár ő is szívesen üldögélne mellettem. De ez az, ami nem fog megtörténni. Így fejet hajtok, és lehúzom a cipőmet, majd óvatosan belépek a nappaliba.
- Gyertek már beljebb, otthon vagytok, nem? - int John mosolyogva, bár érzem rajta a ki nem mondott feszültséget, amit ezzel próbál leplezni. A kanapéra mutat - Üljetek le, ahová tetszik, mindjárt beszélgetünk. Ahogy Adrian felfedezi, hogy én is ott vagyok, vigyázva, de megszabadítja a hátát a lurkóktól, és feláll. Jeges kék tekintete a vesémig hatol, és felkészülök arra, hogy újabb ökölcsapásoknak leszek hamarosan gazdája. Közelebb jön hozzánk, aztán először Tessát köszönti melegen, majd csak utána fordul hozzám.
- Üdv itt, Woodward - nyújtja a kezét - Rég találkoztunk, nem igaz? - kérdezi kimérten, és kezet rázok vele.
- Hála az égnek, nem volt rá szükség - pillantok Dylan felé - Jól van a tökmag?
Bólint.
- Jól, hála Istennek. De veled azért beszédem lenne a fiamon kívüli témáról is.
Tudom kiről van szó, így lehajtom a fejem és a szám szélébe harapok.
- Láttad.
- Láttam.
Adrian várakozik, hol Tessára pillant, hol rám, de nem tudom neki azt mondani, amit hallani szeretne. Csak némán állom a férfi tekintetét, akiben csak Isten a tudója milyen gondolatok keringnek. John töri meg a feszült légkört.
- Kér valaki egy kis sütit még? Jamie, Jake, most már jut bőven mindkettőtöknek, és talán neked sem ártana néhány falat, Tessa - emeli fel a kínálótálat, amely dugig van megrakva nyalánkságokkal, ami Nadia keze munkáját dicséri. Adrian még egyszer hosszasan rám néz, aztán sarkon fordul, és a terasz felé veszi az irányt. Hogy lehet az, hogy Cornelia éppúgy megcsalta Adriant velem, mint én Tessát vele, Adrian mégsem Corneliát bünteti? Hogy lehet, hogy mosolyog rá, imádattal nézi, boldogan csókolja meg, míg az én jussom az, hogy szőnyegszélre állítanak és kidobnak? Tudom, hogy azért bőven nem ez a legrosszabb tettem, de akkor sem fér a fejembe, mit csinálnak mások annyival jobban?
Tessára pillantok, aki még mindig nem néz ki valami jól.
- Nem akarsz leülni egy kicsit? - kérdezem tőle, és legyűröm bennem a kényszert, hogy tovább menjek, és esetleg pulzust mérjek, vagy kényszerítsem bármire is. Pedig úgy nézem, szükség lenne itt egy jó orvosra.       

Fura érzés, amolyan torokszorító szembesülés, ha valakivel egykoron megvoltál, és szinte már úgy érezted, hogy a gondolataiban olvasol, a világodat jelenti, ez a személy hirtelen idegenné válik, mintha sosem ismertétek volna egymást. Jamie nekem most a nagy talány, egyszerre akarom megérteni, hogy mi játszódik le benne, de ugyanabban a pillanatban távol is szeretnék tőle maradni, mert nincs szükségem egy újabb kirohanására, vagy erőszakos fellépésére. Hiába mondja el John, vagy Cornelia, hogy ártalmatlan, nem bántana senkit, én ebben már nem bízom, és a második eset szemtanúja voltam aznap este, mikor visszaadtam neki a gyűrűt, hogy ez nem mehet tovább így közöttünk. A váltakozó napban sem akadt annyi hangulatingázás, mély völgy, mint a miénkben, ha felébredtünk, és eljátszottuk a szerepünket az éjszaka leszálltáig. Torkig voltam a veszekedésekkel, az elvárásokkal, a ki nem mondott kívánságokkal. Valljuk be, hogy egy kapcsolat nem arról szól, ahol meg akarod változtatni a másikat, és új formába önteni, miután kiszipolyoztál belőle minden életet, és energiát, ami őt, azzá tette, ami. A csapat feloszlik, és megkapjuk a parancsot, hogy itt kell hagynunk a kocsmát, és irány a Norton ház. Szeretem Johnékat félreértés ide vagy oda, de nem hinném, hogy erre a helyzetre ők lennének a gyógyír nekünk. Jamienek családra van szüksége, nekem meg a saját közegemre, hogy ismét fellélegezzek, és összeragasszam a szétszórt darabkáimat. Nem fog menni, ha a közelemben tudom, és állandóan a fejéhez vágom, hogy mit rontott el, mert akkor görbe tükröt tartok magam elé is. Elrontottuk, és számolnunk kell a következményekkel. A kocsiig nincs szóvita, én beülök hátra, neki átengedem a Jake melletti helyet, és mindenki a legjobb módon igyekszik átvészelni az estét. A társaság nem rossz, de jobban örülnék, ha már szabadulhatnék, azonban ebben a kis paktumban a nővérem keze is benne van, és ennek most még inkább nem tudok őszintén örülni, mert bármennyi jóakarónk legyen, ez csakis kettőnkre tartozik. Én sem állok oda Adrian elé, hogy kikérdezzem a lelki állapotáról, meg a kapcsolatáról Coryval, pedig szorosan összefüggünk mi négyen. A két srác párbeszédét hallgatom az esetleges vizsgálatokat tekintve, melyek szóba kerülnek. Jamie a szokásához híven tagadó üzemmódban van, elutasítja a barátja jobbját, mint az elmúlt hónapokban bárkijét. Nem vagyok, én is hallok ezt-azt, és a fülembe jutott, hogy mindent egyedül akart kézben tartani. Mire jó, ha közben idegileg tönkremegy, és hozzájárul a be nem teljesült házasságunk végéhez. Mondanám, hogy ez nem volt benne, de akkor hazudnék. Az állandó megfelelési kényszerétől megfulladtam, úgy kezelt, mint egy törékeny virágszálat, úton és útfélen azt hallottam, hogy mennyi áldozatot hozott értem, miket adott fel. Herótom lett attól, hogy azzá is váltam, aki lassan egyedül sem tud lélegezni. Egy aranykalitka papagája voltam, és hiába tárta ki előttem az ajtót…nem mehettem. A sírás kerülget, erősnek mutatom magam, de érzem, hogy eluralkodik rajtam a pánik, és azon imádkozom, hogy minél hamarabb a benzinkúthoz érjünk. A lábaim remegnek, a térdkalácsom többször koccan neki a Jamie-t rejtő ülésnek, mint kellene, de végül megállunk, és már szállhatok is ki. Nem érzem jól magam a bőrömben, és nemcsak a fizikai fájdalom készít ki, hanem a lelki tortúra is, melyen az elmúlt hónapokban estem át. A kocsi oldalának dőlve várakozom, és egy régi légző gyakorlatot emelek ki az elmém tarsolyából. Egy belégzés, bent tart, és kifúj. Le kell higgadnia a testemnek, ha nem szeretnék ma este a pszichiátrián, aztán meg a kardiológián kikötni. A lényeg, hogy fejben ezt a szart gyakorlom, de aztán megérzem, hogy még valaki kiszáll az autóból, és ez egyfajta ingerenciát indít el bennem. A szívem erősebben ver, a homlokon lévő barázdák elmélyülnek, és a szám is kiszárad. Kedvelem a személyét, és tényleg úgy szeretném visszaforgatni az idő vaskerekét, de nem megy.
- Szia.. – kapom oldalra a fejemet, amint megtekintem. Az előbbi beszélgetésünk félbeszakadt a kocsmában, de ott is kinyögtem, hogy nem vagyok jól. Nem óhajtom a részletek eme fondorlatos módján beleavatni, de látom rajta, hogy ő sincsen jobban, mint én, sőt…külsőre én festek jobban, és ez ijesztő. – Ott teljesen jó lesz. – nem fogok neki hazudni, de ha közelebb lépne, akkor lehet futásnak erednék, és meg sem állnék hazáig. A csillagos égbolt mindkettőnk gondolatait eltereli, és néhány másodpercig csak a szelet lehet hallani, meg a körülöttünk tevékenykedők zajforrását.
- Rió? Már nagyon régen volt, de itt már minden más. Rió…egy álom volt. – kiszúrok egy fényesebb égi jelenséget, és felelevenítem az emléket a parton. A tökéletes est, vagy éppen nap, ahol nem játszottuk meg magunkat, és mindenki boldogan szentelte fel a másikat a titkai tudójává. A nosztalgia hamar elillan, mert mentegetőzésbe kezd a mai este alakulása miatt. Már éppen elmondanám a saját verziómat is, ami a nővérem közbenjárását rejti, de Jake megakaszt, és a pillanat elszáll.
- Mehetünk, vagy mi… - szótlanul nézek végig rajta, aztán ülök be a helyemre, és magamra zárom a kételyt is. Képesek leszünk még úgy beszélgetni, hogy ne a keserűség hanghordozói legyünk?
Az út már tényleg nem tart sokáig, és hamarosan lefékezünk egy nagyobbacska épület előtt. A ház nem túl hivalkodó, de a méretek alapján akad néhány szoba odabent. Jamie nyitja nekem ki az ajtót, de csak a tekintetemmel hálálom meg neki, hogy ennyire kedves volt. A verandára lépve már tárják is ki előttünk a bejáratot, és szinte ledermedek a csapat láttán. Adrianre számítottam volna a legkevésbé, de ahogyan Corneliát köszönti, attól menten leszek irigy, és totál idegen is. Elkap a rosszullét, hogy ekkora megbocsájtással nyilatkozik arról a nőről, aki megcsalta, és kiforgatta a világa négy sarkából. Egy gyereket is a nyakába sózott. Jake és a kislány…ő lesz Hannah, a kis szerencsecsomag, na meg az ikrek, és Lucy. Ennyi gyerektől Jamie-nek a mennyországban kellene éreznie magát, hiszen imádja a lurkókat, de úgy le van cövekelve, mint én. Hajrá babák. Majdnem sikerül ellépnem, de belém ütközik Jamie, és halálra váltan kap utánam, mintha bűnt követett volna el azzal, hogy hozzám ért. Lúdbőrös leszek az érintése gyanánt, tagadhatatlan, hogy még mindig hatással vagyunk egymásra.
- Nem lesz semmi bajom. – tartom fel védekezően mindkét karomat, és most én lépek el hamarabb úgy, mint ő a kocsmában tőlem. John szívélyes üdvözlése nem tetszik, nekem túl informális, és kénytelen vagyok felvenni egy szerepet a jelenlétükben, mert feszélyeznek. A meglepetés emberünk Adrian, aki hamar letámad, és egy ölelésben részesít.
- Szia… - csuklik el a hangom, és elállok az útból, miután összeakad Jamie-vel. Nem vagyok süket, hallom az elhangzott kijelentéseket, melyek súlyosabbak a levegőnél is.
- Tudod… - suttogom hármunk közé, és eddig csak azt hittem, hogy én kaptam névtelenül képeket. Mi ez a színjáték?
- Sütit? – hirtelen mindenki azzal lesz elfoglalva, hogy nekem mi bajom, többek között a mellettem álló is, aki előbb burkoltan egy fenyegetés résztvevője lett.
- Nem kérek, köszönöm. – utasítom vissza az ajánlatot, de elindulok a kanapé felé. Még le sem ülök, de már ketten is ugranak felém.
- Jól érzed magad? – előbb Nadia kérdez rá, aztán meg Cory is. Tetszik ez a női figyelem, de nekem akkor sem barátaim. Nem ismerném őket, ha nem lenne közöm Jamie-hez.
- Öhm…lehetne… - belém hal a szó, mert John veszi át helyettem.
- A gyerekeknek ágyban a helyük. Csillagom segítenél Nadinak és Corynak ágyba vinni a gyerekeket? Adrian bácsi is veletek tart a hálóba. Úgy hallottam esti mese is lesz. – egy kicsit örülök annak, hogy feloszlunk, és a kicsik elmennek aludni, mert a tömegtől ódzkodom. Az együtt érző pillantásokból elég, elfogadom a John által felém kínált poharat, és kortyolok belőle párat, mire rátérünk a lényegre.
- Nem akartam, hogy egyedül maradjatok. Jobb ez így. – már szólásra nyitnám a számat, de folytatja, így türelmi időhöz jutok.
- Molly is azt mondta, hogy jót tenne neked az utazás előtt… - ó igen, megint itt tartunk, hogy mindenki jobban tudja, hogy nekem mi bajom van.
- Nem tesz jót, és szívem szerint hazamentem volna már, de tisztellek titeket annyira John, hogy ne tegyem meg. Jamie családja vagytok, de ez… - mutatok körbe, és talán most szakad el úgy tisztességesen a cérna nálam. A könnyeim csak elősegítik az érzelmi káoszt.
- Megkérdeztetek minket, hogy mi lenne a jó? Molly megint atyáskodik, és azt hiszitek, ha Jamie-vel összezártok, akkor varázsütésre elmúlnak a gondjaink? Ott van Adrian…ő talán más viszonyban áll Corneliával, mint én Jamie-vel, de megcsalták. Ezek magándolgok. Segíteni úgyis lehet, ha hagytok levegőhöz jutni bennünket…az istenit. – teszem le a poharat, és Jamie felé intek. – Nem vagyunk jól, ő sincs jól. Hetek óta úszkálunk a bajban, egy este nem lesz megváltás. Honnan tudjam, hogy mit érzek, ha össze vagyok zavarodva? Ez az én belső magánügyem, és az övé. Nem fogom megosztani veletek, hogy mennyire fáj…mellettünk állhatok, de John…Jamie-nek nagyobb szüksége van rád, mint nekem. A barátod, hány segélykiáltást adjon még le, vagy neked Jake? Megpróbálok felülemelkedni a sérüléseken, de nem megy így…csettintésre. Összetörtünk…összetörtem. Egy kis levegőre van szükségem… - állok fel, és a remegő ujjaimat befeszítve behátrálok az első szobáig, aztán becsapom az ajtót, és zokogva rogyok le rá. Fáj a mellkasom, de az semmi ahhoz képest, amit megbolygattak. Összekuporodom, és a párnára fúrom az arcomat. Megnyitom a szelepeket, hogy jöjjön a fájdalom…ne lappangjon. Emésszen fel…



  

Jake magunkra hagy bennünket, és a benzinkút shopjában intézi a dolgokat. Talán jobbnak látta kis időt engedélyezni nekünk, hátha csoda történik? Jake néha játssza a nagyokost, időnként a beképzelt majmot, sőt, a hisztis kisgyerek sem áll tőle messze. Ám nem hinném, hogy bármikor is csak úgy ész nélkül cselekedne, ezzel is biztos vagyok benne, hogy célja van. Azonban - bármily érdekes - ez jelenleg cseppet sem érdekel. Hogy miért tette vagy miért sem, az ő dolga. Az enyém, hogy kitaláljam, mit is kezdek ezzel az ajándék idővel. Tudom, hogy csupán néhány perc lehet az egész. Nehezen szállok ki a kocsiból,  kőkemény küzdelem minden mozdulat. Fájok, testileg, lelkileg, mert tudom mit tettem, és tudom ennek mi a következménye, mégsem tudok csak egyszerűen elsétálni, még ha korábban az is volt a tervem. Így megállok tisztest távolságban tőle, és az égre emelem a tekintetem. Egy emléket idézek fel, de ez is csak a köztünk lévő szakadékot juttatja eszembe. Tessa ebben igazol is. Csak lehajtom a fejem a szavaira, míg végül belekezdek a mentegetőzésbe. Már sportszerűen űzöm a dolgot, fantasztikus is lehetnék benne. Aztán Jake visszajön, és kezdődik elölről ugyanaz a nóta. Pedig nekem nincs szükségem szakorvosi ellátásra, semmi bajom. Fáj a fejem, mert bevertem, de azért nem kell rögtön temetkezési vállalkozót hívni. Ám Jake hajthatatlan, és tervet forral, bár jelenleg ennek csupán a mély hallgatása a sejtetője. A házig így Tessa csendesen úszkálhat lelke tengerének habjai között, én pedig a saját poklom kénköves útját járhatom viszonylag zavartalanul. Ki mit érdemel, ugyebár. Odaérve kinyitom neki a kocsi ajtaját, de ezen felül nem érintkezem vele. A házig megannyi érzés kel életre a lelkem mélyén, amiről nincs tudomása senkinek sem. Engem is meglep, hogy mekkora hatással van rám az a néhány lépés. A veszekedés. Ahogy végighúztam a részeg, önsajnálatban fetrengő Mayát a seattlei ház folyosóján, és a zuhany alá vonszoltam, hogy legalább arra az időre összeszedje a gondolatait, míg elküldöm a pokolba. Önkéntelenül érintem meg a kezem, ahol eltörték a csontom, és összecsavarozták a darabkáit. Örök emlékeztető arról az időről, amikor még feláldoztam magam valakiért. Ha párhuzamot akarok vonni, igazság szerint, pont ezt tettem Tessáért is. A különbség talán annyi, hogy míg Maya megkövetelte ezt az áldozatot is érte, Tessa épp ez ellen küzdött. De vajon melyiknek tudtam volna könnyebben ellenállni? Mennyire áll távol tőlem az önfeláldozás? Sokan képzelnek egy önző, felületes, beképzeld dokinak, aki most elkezdett végre a megérdemelt vég felé csúszni a lejtőn. Az áldozathozatal az én esetemben vajon marketingfogás volt, csupán önigazolás céljából csináltam, vagy esetleg más oka volt? Van esély arra, hogy ez az én igazi énem? Hogy gondolkodás nélkül, zsigerből jön nálam, hogy önmagam nem kímélve, nem törődve mások véleményével érjem el a célt, ami szerintem a végső boldogsághoz vezet? Nem az enyémhez. Másokéhoz. De van-e jogom ezt tenni, ha közben másokon át vezet az út? Megtehetem-e, hogy ész nélkül rohanok neki a falnak, hogy nem keresve a tettek következményeit hálózom be a világot, s miközben utat török magamnak, mások sérülnek azért, hogy az akaratom érvényre jusson?
Belépünk a Norton házba, amely kedves, otthonos, rendetlenül rendezett, és tárt karokkal fogad. Családi összkép tárul a szemünk elé, és míg Jake azonnal megtalálja a helyét, ahogy a többieknek is megvan a személyre szabott szerepe az esti előadásban, én kívülállónak érzem magam. Jobban, mint valaha. Zavarodottan fogom menekülőre, kínkeserves pillanatok égetik a szívemet, karmok tépik fel a régi sebeket, ahogy a növekvő apróságokra nézek, és menekülőre akarom fogni. Menekülnöm kell, mert ez mára már túl sok. Itt van Tessa, akivel sehová sem jutottam onnantól kezdve, hogy visszaadta a kulcsomat, és zavart vagyok, mert láthatóan aggódott értem, amikor nem voltam magamnál, de most ismét úgy tűnik, mintha világgá szaladna arra a tudatra is, hogy lélegzem. És nem tudok most ezzel a sok emberrel itt mit kezdeni, nem bírok el még egy megaláztatást, és ennek nem tenném ki Tessát sem. Egyedül akarok lenni, egy üveg whiskeyvel, és ostorozni magam, amíg képletesen, de fel nem hasad a hátamon a bőr. Menekülési kényszeremből kifolyólag majdnem fellököm Tessát is, de ő azonnal kihátrál előlem, én pedig nem ellenkezem. Ahogy szembe keülök Adriannel, az egész semmiségnek tűnik. Számítok rá, hogy a férfi behúz egyet, vagy nekem esik, de van annyi esze, hogy nem a gyerekek előtt áll neki patáliázni. Szeretném elmondani neki, hogy Cory nem akar engem, semmilyen formában nem vagyunk összeillőek és nincs köztünk több, mint barátság, megértés, közös üzleti érdekek, és emlékek, amelyeket csak mi érthetünk meg. A testiség semmit nem jelent, Cornyak talán még annál is kevesebbet, mint nekem, vagy épp fordítva. De a férfit elszólítja az apaság, amivel már eleve messze beelőzött, ha engem kérdez valaki, de persze engem megint csak nem kérdez senki. A burkoltnak szánt, de tisztán érthető fenyegetés azonban célba ért. Nem ijedtem meg, annál nagyobb az egóm jóval, de azért két verést egy nap valahogy szeretnék elkerülni, így szó nélkül hagyom, hogy Adrian szemmel verjen, aztán hátat fordítson. Szinte érzem a megvetését, és ha most kutya lenne, a két lábával kaparna hátra, mint ahogy a dolguk végeztével a négylábúak szokták a hátuk mögött hagyni a kupacukat. Nos, pont ennyit érek.
A kínos pillanatot Johnék törik meg, akik sütivel kínálnak minket, miközben én Tessától azt kérdezem, szeretne-e inkább leülni. Nem szabadna megerőltetnie még magát. Azonban kicsúszik a kezeim közül az irányítás, és más dolgok helyeződnek előtérbe. A gyerekek kiszállnak a képből, és még arra sincs időm, hogy felfogjam, milyen nagyra nőttek - nélkülem. Az idő olyan gyorsan rohan, hogy hihetetlen. Jake unokahúgával most találkoztam először, és be kell valljam, gyönyörű kis csöppség, nagyon hasonlít a nagybátyjára. Nadiék manói valóságos űrlények azokkal a hatalmas kék szemeikkel, Lucy pedig kész kis hölgy, bár rajta azért érződött, hogy ismer engem, és felismer. Dylan nem törődött velem, míg az apja hajába csimpaszkodhatott, de tudatalattija jelezte felé, hogy tőlem nincs miért tartania, akkor sem, ha még az oltásokat is én adtam be neki. De nagyon rég nem láttam, és már rengeteget fejlődött azóta, hogy utoljára találkoztunk. Csodásak egytől egyig, mégsem tudok rájuk koncentrálni egy percig sem, mert ahogy eltűnnek Nadival, Coryval és Adriannel az emelet felé, csak Jake, John, Tessa és én maradunk, ez pedig most jobban leköti a figyelmem. John itallal kínálja Tessát, és most először kicsit megnyugszom, hogy legalább inni látom, mert aggódom érte, akkor is, ha semmi jogom már ezt az érzést magaménak tudni. John szavai meglepnek, miközben tisztes távolságot állítok fel Tessa, John és Jake között. Hátra teszem a kezem, és idegesen tördelem az ujjaimat, miközben úgy kerülöm John pillantását, mintha égetne, de amit mond, végül csak arra késztet, hogy felpillantsak.
- Molly mondta? - kérdezem, de választ nem kapok az egyértelmű kérdésre. Tessa azonban kifakad, és én csak hallgatom, nem vágok közbe. Aztán hagyom, hogy a bűntudatot felváltsa részben a düh, ezzel könnyítve meg a légzést. Élénk zöld tekintetem észrevétlen vált sötétzöld, vészjósló viharrá, sötéten kavargó tóvízzé. A szívem őrült sebességgel löki a vért végig az ereimen, a légzésem felületessé és szaporává válik. A nő, aki az életet jelenti nekem, távozik, és mintha hirtelen kiszívták volna a szobából a levegőt. Fulladozom, szédülök, a fejem mintha ezer darabra akarna törni, és ha most azt tenném, amit szeretnék, kő kövön nem maradna. John meglepetten pislog, aztán von egyet a vállán, mintha mindegy lenne, és leül egy pohár üdítővel a kezében a kanapéra.
- Nos, erre nem számítottam. De nem baj, majd lenyugszik. Hagyjuk kicsit magára.
Jake bólogat.
- Szerintem is, most hagyni kell, hogy fortyogjon magában. Amúgy is ezt akarja.
Azonban, természetesen nekem más terveim vannak, és ennek megfelelően cselekszem.
- Cseszek rá, mit akar - morgom, és egyenes léptekkel utána indulok.
- Jamie, ne, az ég szerelmére, hagyd most! - ugrik fel John, majdnem el is esik az asztalban, de már nem tud megállítani. Tessa után megyek és indulatosan nyitom ki az ajtót, bár még van annyi lélekjelenlétem, hogy okosan nyitva hagyjam. Nem kiabálok, de a feszültség süt az arcomról.
- Hogy van képed? - lépek be, és megállok az ajtóban - Hogy merészeled támadni őket? Hogy mered azt mondani, hogy segélykiáltásokat adtam, és nekik figyelniük kellett volna rám? Hogy? - tárom szét a kezem, és dühösen megnyalom a számat - Hibáztatni akarsz valakit azért, ami történt? Hát akkor nézz tükörbe, csillagom! Ha én elbasztam, akkor kurvára vedd ki a részed belőle te is, és ne merd rájuk kenni, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. Azt hiszed, csak azért vagyunk itt, mert elvesztettem a vagyonomat? Mert nem találtam segítséget? Egy kicsit gondolkozhatnál, mielőtt kinyitod a szádat, Gyönyörűségem! Tudod, ki a hibás? Te! Kurvára te tehetsz róla, hogy ide jutottam. Segélykiáltás? Menj a picsába, tudod? Tudod mióta vagyok szerelmes beléd? Sejtésed sincs róla, miket éltem át, amikor kényszerítettem magam, hogy távol tartsam magam tőled, mert megőrjítettél. És te mit csináltál? Randiztál a beosztottaddal, belevetetted magad az elemzésembe, mindenáron el akartad érni, hogy megnyíljak neked és beszéljek a sérelmeimről, miközben szépen hagytad, hogy elhiggyem, hogy egy ilyen elbaszott nyomorultnak, mint én, lehet esélyem nálad. Annyira el voltál foglalva magaddal, hogy észre sem vetted, hogy formálisan kinyírtam magam a kezeid között, és még csak fel sem tűnt neked, és most, amikor terhes lett, hirtelen úgy érzed, Johnra van szükségem? Hát rohadtul tévedsz, aranyom! Nem Johnra volt szükségem. Nem is Jakere, vagy Corneliára. Hanem kibaszottul... - lihegem, és nem érdekel, hogy a legjobb barátaim ott állnak az ajtóban, Tessára mutatok - ...Rád! Téged akartalak. Amikor megtaláltalak a folyosón. Amikor a virágkiállításon arra kértelek, kísérj el az öcsémék esküvőjére. Amikor Jaredet választottad helyettem. Én mindvégig téged akartalak. Érted ezt? Azt akartam, hogy figyelj rám. Hogy vedd észre, hogy min megyek át. Hogy értékeld, hogy változni akarok. Hogy már nem ordibálok a gyakornokokkal, hogy barátkozni kezdtem. Hogy elkezdem fejlődni. Hogy változtam. Ahogy a kórházban is felajánlottam, hogy ha akarod, kilépek az orvosi szerepből és csak kísérőként veszek részt a kezelésedben. Mondd, ezt a megismerkedésünk napján valaha bárki elhitte volna neked, ha azt mondod, hogy egy nap önként mondok le az irányító szerepről? De a te szemedben mindig csak az az önfejű seggfej leszek, aki az első napodon elküldött melegebb éghajlatra, aki nem volt képes meglátni a dolgokban a jót, a szépet és aki képtelen volt saját magán kívül mást is figyelembe venni. Azt akartam, hogy elismerj. Hogy meg akarj ismerni, és ne úgy, mint a pszichológusom. De te csal elemeztél, diagnosztizáltál, mintha nem is ember lennék, hanem csak egy kurva betegség, egy tünet, amit megfelelő kezeléssel el lehet tüntetni.
Könnyek csorognak le az arcomon, dühösen csapok az arcomra, hogy eltüntessem a szégyenem nyomait.
- Én vagyok a hibás, hogy túl sokat vállaltam, és végül bántottalak. Hogy nem voltem őszinte. És ezt sajnálom. De ne merd a barátaimat, akik tárt karokkal fogadtak még egyszer így megsérteni, mert ehhez nincs jogod! Mindvégig mellettünk álltak. Segítettek, amennyire tőlük telt. John hónapokon át hagyta, hogy nála lakjak, Jake kiállt értem az orvosi bizottság előtt, és szó nélkül kockáztatta az állását is a kérésemre. Mert ezt jelenti a barátságuk. Igen, ők a családom, mert ők néha beverik a képem, de legalább tisztelnek és őszintén szeretnek, annyira, hogy tudjam, bármennyire is haragszanak, sosem fordítanak nekem hátat. Akkor sem, ha én vagyok a világ legnagyobb barma, vagy a legrohadékabb seggfej. De tudják a határokat, és tudják mikor kell lépniük, és mikor hátra maradniuk. Hogy csak egy példát mondjak, majd ha egyszer kiállsz a nővéreddel szemben, és esetleg meghúzol nála határokat, ahogy én tettem az anyámmal szemben Sydneyben, majd akkor törhetsz felettem pálcát Tessa Wilson. Ja, tényleg, el is felejtettem, te mindent tökéletesen csinálsz, sosem hibázol, és ha mégis, az is csakis a másik hibája lehet. Igaz? Nem akarok megbocsájtást azért, amit tettem, nem is érdemlem meg, nem ezért kuncsorgok. Amíg élek, bánni fogom, hidd el. De ettől még jó lenne, ha leszállnál a seprűdről, amiről olyan könnyedén prédikálsz, és kicsit magadba néznél, hogy te vajon mennyiben vetted ki a részed abban, hogy nem mertem elmondani neked, hogy mi jár a fejemben? Például egyetlen egyszer is eszedbe jutott megkérdezni, milyen volt a világ szeme láttára elvégeznem az operációdat? Hogy hogy voltam képes belevágni a bőrödbe, fűrésszel elvágni a bordáidat és újra a szívedhez érni? Hogy hogy éreztem magam, mikor megtudtam, hogy Victoria szívét kaptad meg? Vagy csak egyszerűen kedvességből törődni velem, nem pedig azért, mert a kezelésed alatt álltam? Mert én egyszer sem hallottam tőled, hogy az érdekelt volna, ÉN hogy küzdök meg a kérdéses dolgokkal. Nos, picinyem, ha én önző vagyok, felületes és egoista, akkor ebben az esetben téged mi különböztet meg tőlem? - kérdezem, és mielőtt bármit mondhatna, folytatom - Össze vagy zavarodva? Nem tudod, mit érzel? Elmondjam, én mit érzek? Azt, hogy belepusztulok, annyira szeretlek. Annyira, hogy kimondani is szörnyű, mert túlléptél minden határt, amit valaha elképzeltem, hogy szeretni tudok egy embert. Annyira szeretlek, hogy itt állok, és azon gondolkozom, van-e még bennem erő ahhoz, hogy térden csúszva könyörögjem vissza magam hozzád. Azt hiszed, összetörtél? Nem, Tessa. Nem. Te megsemmisítettél. Minden jót, ami volt bennem, meggyilkoltál, amikor szórakozni kezdtél velem, amikor úgy döntöttél, addig provokálsz, amíg nem tudok megállni, hogy végül a képembe vághasd azt az alkalmat, amikor az utolsó lélegzetemmel is érted küzdöttem, még ha ehhez Cory sajátos módszereire is volt szükség. Az egyetlen alkalmat, mellékesen, amikor engedtem a csábításnak, amibe az a kényszeredett, borzasztó feszült helyzet sodort. Tudod mit? Igazad volt, azt hiszem, mi tényleg kurvára nem illünk össze. Menj, utazz el, gyógyulj fel. Tényleg csupa jót kívánok neked. Mert én befejeztem. Van az a pillanat, amikor el kell ismernie az embernek, mikor kell feladnia. Én pedig feladom, Tessa. Nem harcolok tovább sem veled, sem érted. Küzdöttem eleget. Elég volt.
- Jamie, ne - rázza meg a fejét John, aki eddig olyan döbbenten és tátott szájjal állt, ahogy még sosem csodálkozott talán - Nem adhatod fel. Nem adhatjátok fel. Szörnyű ami történt, de...emlékszel mit mondtál, mikor majdnem pánikrohamot kaptál a műtét előtt? Mielőtt először megoperáltad Tessát? Még New Yorkban? Azt, hogy ő az életed értelme. Hogy nem bírsz a Földön élni, ha ő nincs veled, és képtelen vagy lélegezni, ha ő nincs az életedben. Megkérted a kezét egy kibaszott műtőasztalon, te hülye, nem adhatod fel! Egyikőtök sem! Nem mondhattok le egymásról!
- Annyira bíztál benne, amilyet nem láttam - bólogat Jake - Annyira tudtad, hogy vissza fog jönni a túloldalról! Őrült voltál, vakmerő, de ezt még én is elismerem, hogy ami köztetek van, az égben köttetett! - teszi a vállamra a kezét Jake, és megrázom a fejem, miközben a sírást próbálom visszafogni. Az angyalszemű tekintetébe mélyedek, és kényszerítem magam arra, hogy minden pozitív érzést elzárjak magamban.
- Ugyan már, ezt ti sem gondolhatjátok komolyan -  hárít ismét John, de olyan keményen nézek a két férfira, hogy azok meglepetten hőkölnek hátra.
- Azt mondja, össze van zavarodva, nem? Hogy fáj neki, és nem tud felülemelkedni a sérülésein. Hát hadd segítsek neki, csak mert olyan önfeláldozó vagyok - pillantok Tessára - Ami köztünk van...az többé nem létezik - mondom halkan, mélyen, de ridegen, és az énem, amelyet elzártam magamban, most felszínre tör. Jeges fuvallattal fagyasztja meg a lelkem, hóval fedi be a virágzó, vérpatakkal szelt tájat, akár a váratlanul lecsapó északi vihar. Nem akarok érezni semmit, azt is el akarom felejteni, hogy valaha tudtam szeretni.  Csak ő lenne képes rá, hogy elűzze a telet. Miért nem vette észre, mekkora szükségem lett volna rá, hogy igazán rám nézzen? Hogy észre vegyen? Igazán tudja, hogy mit akarok, mit érzek? Hogy meggyógyítson megannyi fájó sebet, amelyet magammal hurcoltam. Neki lett volna hozzá ereje. Mi lesz most velem? Hogy menjek tovább a vezérlő csillagom nélkül? Félek, ennek nagyon rossz vége lesz. Vajon bárkinek van sejtése a közelgő vészről, amely az árnyékban lapul ugrásra készen?   

Vannak helyzetek, amikor azt kell mondani, ami a szívünkben érződik, de olyan nehéz őszintének lenni, ha tudod, hogy azzal meg fogsz bántani embereket. Már a kocsiban éreztem, hogy rossz döntést hoztam, mikor engedtem Johnék parancsának, és beültem abba a kocsiba, amivel menekültem alig néhány napja. Elmosódnak a határok, miközben ott ülök a nappalijuk kanapéján, és azon morfondírozok, hogy mit lépjek, mert az biztos, hogy nekem nincs szükségem asszisztenciára ahhoz, hogy szakítsak, vagy mások mondják meg, hogy mit kellene éreznünk jelenleg. Előfordul, hogy a higgadt énem szabadságra megy, és egy ideig nem is óhajt visszajönni, de azt hiszem ma még a feszültebbnél is feszültebb vagyok. Egy családi idill kellős közepére csöppentem, ahol a hűség, mint morális érték nem számít, hogy egyesek könnyedén túllépnek azon, mely mások kapcsolatát derékba törte. Nem értem Adrian szeretetteljes megnyilvánulását annak a nőnek az irányába, aki megcsalta, kidobta, és hónapokon át hazugságban hagyta. Az orvosi felem kereste az okokat, és meg is értette, hogy mi játszódott le akkor Corneliában, és Jamie-ben is, de számomra ez nem jár bocsánattal. Az első téveszme velem kapcsolatban. Nem adom könnyen a megbocsájtást, mert annyiszor használtak már ki, és mondták a szemembe, hogy nem érek semmit, hogy a bizalmi játék nem az erősségem. Azt hittem jól vagyok, de korántsem. Mindenki babusgat, és óv, miközben érzem a nyakam köré fonódó ujjakat, a nyakörvet, mellyel távol tarthatnak, biztonságban, és ezt mind a szeretet, vagy éppen a szerelem jegyében teszik. Előbb a szüleim a műtéttel, aztán Molly az életem felett, és végül Jamie, aki önző érdekek alapján hozott meg egy olyan döntést, amiben én lettem volna a döntéshozó, de szerinte ehhez nem volt jogom, ahogyan most ahhoz sem, hogy felbontsam a jegyességünket, hogy úgy tegyek, ahogyan a szívem diktálja. Nem az erőszak fájt a legjobban, hanem az esztelen temperamentuma, az érzelemmentes énje, aki szintén ő. Nem hasonlítom mindenben az exemhez, de rossz tapasztalatok alapján vajmi kevés esélyem lett volna a legjobbat látni. Mikor válik őrülten szívszaggatóvá a történetünk? Mikor el kell hagynom a fehér köpenyemet, és ki kell tárnom a lelkemet, a legsebezhetőbb részemet egy férfinak, aki szeret, de áldozat is egyben. Teljes szívével vár, csak én vagyok az, aki hezitál elfogadni azt. Végül döntésre jutok, és kiadom a bennem lappangó düh első hullámát, ha nem is éppen a megfelelő embereknek célzom. A fejemet elönti a vörös köd, és nem figyelek, csak megyek előre, és a könnyeimmel küszködve fogom fel, hogy ez már túlnőtt rajtunk. Az ajtót bevágom, és leheveredem az ágyra. A párnát a fejem alá húzom, és a sötétben sírdogálok, bízva abban, hogy hagynak nekem időt arra, hogy a veszteségemet megéljem egyedül. Nem kellenek ehhez támogatók, sem nézőközönség. John Norton nagyszerű ember, és pokolian jó apuka, de mindenkinek megvan a keresztje, akárcsak nekem. A felkaromra fektetem az arcomat, és szipogva merülök bele a fájdalmamba, amikor kicsapódik az ajtó, és Jamie ront be rajta. Felkapcsolja azonnal a villanyt is, így csak hunyorgok, és a mögötte felsorakozó duót figyelem. Szipogva törlöm bele a felsőmbe a szememet, és pillantok a haragos zöld íriszekbe. Nem ordibál, de vibrál közöttünk a levegő, és érzem, hogy robbanni fog. Nem csap arcul a kérdése, mert én is elismerem, hogy átléptem egy határt az előbb, de kikel belőle a védelmező, és aki most rossz színben tűnik fel, az én vagyok.
- Azért… - keresném a szavakat, de mikor széttárja a karját, már sejtem, hogy nem sok esélyem lesz visszavágni neki, addig biztosan nem, amíg így kommunikál. A többiek a háttérben fülelnek, de nem szólnak bele, és emiatt most örülök is, de minden idegvégződésem arra van kiélezve, amiket mond. Lassan kúszik a bőröm alá a méreg, és ha eddig nem volt bennem rosszindulat, vagy tüske, és ebből fakadó mélyebb sérelem, akkor sikerül kihoznia belőlem. A vádaskodása hatalmas méreteket ölt, szinte lyukat éget belém, nem jó kifejezés arra, amit tesz, hogy fáj, mert ez annál sokkal rosszabb. Volt szerencsém már látni, hogy milyen egy rosszabb napján, de most érte el az igazi mélypontot, mikor nincs bűntudat, sem szerelem, csak a sötétségből jövő, elraktározott sérelmi gömb. A vihar előtti csend a nappaliban esett meg, de itt nem áll meg. Sűrűn pislogok, és megpróbálom feldolgozni, hogy amit hallok valójában mennyire igaz, de nem kételkedem egyetlen szavában sem. Én vagyok a hibás, a bűnbak, minden baj forrása. Kimondanám, ha megtehetném, hogy hiba volt megismernem, hogy hiba volt az életembe betekintést engedni neki, mert amit adott, bármilyen jó is volt, most szertefoszlik. Rió még a benzinkútnál egy nosztalgikus emlék volt, de kidurrantja a buborékomat, és megfoszt attól, hogy a jót vegyem ki a közös kosarunkból. Némán indulnak meg a könnyeim, és hallgatom végig a kirohanását. Várom a megfelelő szekundumot, hogy csaphassak egyet rajta, de fontolgatom, hogy csak szó nélkül lépek le. Nem lenne méltó az orvosi karrieremhez, ha kiforgatnám a négy sarkából, ha megszegném a titoktartást, de úgy űz felé, hogy felhozza belőlem a megcsalt nőt, hogy engem is másodpercek választanak el a vulkánkitöréstől. Mondja és mondja, akár egy kocsis, nem feltétlenül káromkodik, de elég közel állunk hozzá. Néha össze is rezzenek, de mikor a szerelmi vallomásához ér…valahogyan hitelességét veszíti a szememben. A gondolataimba párhuzam fonódik egy férfiról, aki ápolt, és védett Sydney-ben, aki énekelt nekem, és felolvasott. Talán onnan tudom keltezni az igazi mélyebb érzelmeket, melyek bennem gyulladtak. Az emlékeim sokáig nem voltak meg, de aztán visszatértek. Elérünk a csúcsponthoz, a legutóbbi vitához, a családjához. A nővéremnél rá kell, hogy harapjak a számra, de már vér serken belőle. Kiszipolyozza belőlem a maradék szerelmet is, melyet iránta éreztem. Megsemmisít, és a végszónál még vitába sem tudnék szállni vele. Meg akarom védeni magam vele szemben, mert ebben a házban senki nem fogja a pártomat fogni. Nem érdekel, hogy mit mondanak a többiek. Már zsong a fejem, és szédülök is, de itt le fogjuk zárni ezt a valamit, ami elindult másfél évvel ezelőtt közöttünk. El fogjuk vágni a köteléket, bármennyire fáj. Feltápászkodom az ágyról, és odaállok elé, mikor ridegen mér végig, az elő szavaimat mégsem hozzá intézem.
- John nagyon sajnálom, hogy rád, vagy éppen Jake rád támadtam az előbb. Nem volt hozzám méltó ez a kifakadás, de nem sikerül mindig józanul gondolkodni. Neked pedig Jamie igazad van, ami köztünk volt, az sosem létezett. Egy hazugság volt, és köszönöm, hogy te nyitottad fel a szememet rá. Had védjem meg magam néhány érveddel szemben, mert igen ketten hibáztunk a történetben, azt is elmondom, hogy én hol. – pillantok le a földre, és utána emelem rá a kékjeimet.
- Amiket előbb mondtál, abból az derül ki, hogy számodra egy érzéketlen nő voltam, aki nem törődött az érzelmeiddel, mert mással randiztam, mert nem engedtem a csábításnak, amikor neked az lett volna a jó. Kezdő pszichológusként egy olyan embert kapni, mint te…egyszerre volt kihívás, és félelem is. Nem akartalak én semmire sem rávenni Jamie. Nem az volt a célom, hogy tönkretegyelek, hanem, hogy segítsek felállni a földről. Az első napon valóban egy arrogáns orvost láttam, egy pöcsfejet…aki nem képes a változásra, de ha azt hiszed, hogy nem láttam a javulást, akkor vak vagy. Nem mondtam ki, nem dicsértelek, de ott voltam. Seattle után elmenekültél előlem, aztán New Yorkba is követtelek. Elfogadtam az állást, és megfogadtam, hogy segítek gyógyulni. Ott voltam, mikor pánikrohamot kaptál a Central Parkban, a kezeléseken, a tetőn, a virágkiállításon, de nem mint nő, hanem, mint az orvosod. Megszegtem a szabályokat, lefeküdtem veled, és élveztem a társaságodat. Imádtam Riót, a naplementét, a boldogságot, ami az életembe hoztál. Az volt a feladatom, hogy jobban legyél, de nem tekintettelek diagnózisnak. A betegem voltál az istenért…az első…és ott…már tudtam, hogy elveszítettelek Sydney-ben. Nem kellett volna igent mondanom az esküvőre. Jared egy eszköz volt, hogy eltaszítsalak, mert gyenge lábakon álltak már az ellenérveim, hogy miért ne bonyolódjak veled kapcsolatba. Kockára tettem a karrieremet miattad, és észre sem vetted. Te megkérdeztél engem, hogy mennyire esett jól, mikor nekem jöttél, amikor az anyád felajánlotta, hogy válasszam a pénzt helyetted, vagy a kardiológián, mikor ott hagytál? Nem…sosem jutott eszedbe, még akkor sem, mikor haldokoltam. Mindenért engem okolsz, ez a fair játék. Tudtam, hogy eljutunk ide, és nem leszek jó a szemedben, mert arra vágytál, és vágysz is, amire a mai napig nem álltam készen. A szívemet adni neked teljes biztonsággal. Egy sosem volt szerelemről beszélgetünk, ahova te már eljutottál, de én nem. Szeretlek Jamie, de elfelejtetted, hogy a te volt menyasszonyod szívén osztozkodom. Érdekelt valaha, hogy nekem ez milyen érzés….gondoltál rá, hogy sosem fogom elfogadni az ő szívdobbanásait, hogy összekeverhetem a valódi érzelmekkel? Láttam, hogy mennyire tudsz kötődni máshoz…mint Maya. Megmondtam, hogy sosem mondok le rólad, amíg csak élek…és ezt is tartom is. Küzdöttem veled, ellened, érted, de mindig ott voltam. Mikor veszed észre, hogy a választott családon kívül az igazi is vár? Texas…az édesanyád, Chloe és Joel, Oliver és Grace. Ők is a családod, mint Peter és Angie. Mikor fogod fel, hogy nem kellek ahhoz, hogy teljes legyél, csak egy mankó vagyok ehhez? Mindened megvan Jamie…és nem a vagyon számít. Nekem ugyanúgy küzdelem volt, hogy kilépjek az orvosi szerepemből, és a párod legyek….aztán döntöttetek felettem. Kaptam egy kibaszott új lehetőséget kalitkába zárva. – fojtott hangon beszélek, de a könnyeimtől már nem sokat látok.
- Elmondtam, hogy nem akarom. Dühít, hogy nem hallgattál rám, és megmentettél. Én hogy érezzem magam Jamie…a te tökéletes kísérleted lettem? A hálám örökké hozzád láncol? Élet…ezt adtál, mint egy Teremtő, de milyet? Ezért érdemes lélegeznem, és gyógyszerekkel tömnöm magam ismét? Sosem voltál halálos beteg, vesztettél el embereket, szeretett személyeket, és megértem, hogy mi fűz Corneliához. Ha csak egy alkalom lett volna…de nem annyi volt, és ezt te is tudod. Hazugságra alapozni egy jövőt nem lehet. Mindketten elhallgattunk dolgokat. Én nem álltam készen semmire, még a kapcsolatra sem, mert még félig az orvosod vagyok, és most a védőbeszédem mondom. Óriási hiba volt ez az egész. – mutatok rá, aztán magamra. – Na és Molly….igen átlépte a határokat, élősködött felettem, de ott volt, mikor megöltem a férjemet. Sosem volt testvérem addig, csak egy rivalizált lány a családban, de ott az lett nekem. Tudod, nem érdekelnek a határok, ha tudom, hogy lélegzik. Jamie egy sosem volt szerelem ez. Te is menj, és gyógyulj meg. Élj, ahogyan jó. A feladás néha az egyetlen megoldás. – kerülöm ki, és nekiindulok az előszobának. Érzem, hogy össze-vissza ver a szívem, és melegem van, de mennem kell.
- Cornelia…el tudnál vinni? – pillantok a nappaliban állókra, akik nem jutnak szóhoz, majd bólint. Már csak a cipőm kell, és a hátam mögött hagyom.


  

Vihar jön, hosszan tartó, vészterhes, és belőlem fakad. Az epicentruma én vagyok. Mert ez az igaz valóm. Felborítok minden általános normát, mindig mást csinálok, mint amit elvárnának tőlem, és szembe megyek mindennel és mindenkivel, hogy az akaratom érvényesüljön. Tessa kedvéért ezt az énem  mellőztem. Feladtam önmagam, megpróbáltam jobb emberré válni. Megpróbáltam, hogy jobban felismerjem a kétes kifejezéseket, a testbeszédet, meg akartam érteni az embereket. Nem csak őt. Mindenkit. Eljártam a konzultációkra Russell-hez, legtöbbször online beszéltünk, de havonta egyszer személyesen is találkoztunk, és én becsülettel küzdöttem. Elhittem, hogy ha jobban csinálom, akkor lehet másként az életem. De elbuktam. Csúfosan elhasaltam a vizsgán, amin az élet volt a vizsgabiztos.
Tessára töröm az ajtót, annak ellenére, hogy Jake és John is arra kértek, hagyjam most magára, de már késő. Elszakadt az a cérna, ami visszatartott attól, hogy ismét kiboruljak. Tessának nincs joga magas lóról beszélni sem velem, sem a barátaimmal. Borzalmas dolgokon ment át, de egyiküknek sem tehermentes az élete. Mindegyikük küzd a maga módján, és nem engedheti meg magának, hogy megbántsa őket, amikor időt és energiát nem kímélve azért küzdenek, hogy vigyázzanak ránk. Jogos az, hogy haragszik rám? Jogos. Teljes mértékben. De hogy nem veszi észre, hogy ő maga is mennyiben hibás, azt már nem veszi be a gyomrom. Ennél magasabb az igazságérzetem, és a monológ közben el is ragadtatom magam annyira, hogy ezt kifejtsem számára. Nem érdekel, hogy a legtöbb mondat dühből és elkeseredettségből fakad. Az sem, hogy a felét sem gondolom komolyan, vagy amit igen, az nem megbocsájthatatlan dolog, és egy része valójában igazságtalan vádaskodás is. Felesleges szócséplés, ám én már nem tudom leállítani magam. Csak mondom és mondom, miközben nem nézem, hogy minden hidat felégetek magam körül. John és Jake próbálják menteni a helyzetet, de már késő. A háború, ami kialakult köztünk, már bevégeztetett. Túl sok lett az áldozat, és túl nagy a pusztítás.

Mély duruzsolással és meleg szeretettel telik meg a szoba, ahol sok kicsi lélek tér át Álomföld békés, játékkal és boldogsággal teli vidékeire. Nadia és Cory az ajtóban állnak, míg Adrian egy könyvvel a kezében mesét olvas a szuszogó csemetéknek. Lucy még álmosan pislog, küzd az elalvás ellen, de az ikrek, Dylan és Hannah már mélyen alszanak. Adrian azonban csak olvas és olvas, mintha már nem csak az elaltatás lenne a cél, hanem a történet maga.
- Mindig ezt csinálja - suttog Cory, és hátra lép, mikor Nadia elkezdi behúzni az ajtót - Órákig képes olvasni egy-egy könyvet, mert nem veszi észre, hogy Dylan már elaludt, és érdekli a mese vége - kuncog halkan, mire Nadia vonásai álmodozóvá válnak.
- Bárcsak John is ilyen lenne. De általában saját mesét talál ki, aminek a vége biztos, hogy valamilyen új eljárás kivitelezése, vagy kórházbeli problémák kezelése lesz. Szerencsére a műtétek részletezéséről már sikerült leszoktatnom - mosolyog, ám a lentről felhallatszó hangoktól hirtelen eltűnnek az ellágyult vonások. A két nő aggódva pillant össze.
- Mi a fene folyik odalent? - kérdezi Nadia, mire Cory a tettek mezejére lép, és elindul lefelé. Hangtalanul, akár a macska a háztetőn suhan végig a folyosón, s már tisztán hallani a beszélgetés hangjait az emeleti folyosóra is, bár szó sincs kiabálásról. Ez rosszabb annál. Cory áthajol a korláton, úgy hallgatózik, és rémülten egyenesedik fel. Nadia épp akkor ér mellé.
- Mi van? - kérdezi ő is aggódva, és hosszú haját idegesen dobja át a vállán. Cornelia megrázza a fejét, miközben rettegve hallgatja, odalent mi történik.
- Ne, ne, ne, ne, ne! - könyörög maga sem tudja kihez -  Mit tettek?!
Nadia értetlenül néz a lépcső alja felé, le akar menni, nem akar kimaradni a dolgokból, mert később nem tudja majd mi történt, és nem fog tudni segíteni sem. De Cory elállja az útját.
- Szakítanak.
- Ez várható volt - sóhajt Nadi lemondón, de Cory megfogja a két vállát, és a jó egy fejjel alacsonyabb nő vakító szemeibe mélyeszti az övéit.
- Nem érted? Szakítanak. Végleg.
- Jó, jó. Értem....
- Nem érted még mindig. Jamie...az Istenit, Jamiet csak Tessa tartotta vissza attól, hogy teljesen kiforduljon magából. Maya után alig lehetett visszacibálni attól, hogy minden hidat felégessen maga körül. Tönkre fogja tenni magát, érted?
- Cory, nem teheted ezt a terhet Tessa vállára. Őt is meg lehet érteni - vág közbe Nadi, de Cory felegyenesedik és idegesen kezdi tördelni a kezét.
- Nem, nem...valóban nem, de ha Jamie elveszíti a hitét...annak beláthatatlan következményei lehetnek. El fogjuk veszíteni. Mindkettejüket. Tessának szüksége van Jamiere, és nem csak mint orvosra, épp, mint Jamienek rá. Nem veszíthetjük el őket.
Nadia furcsán néz Coryra, akin őszinte aggodalom látszik.
- Oké, értem, de te miért aggódsz? Tessa neked nem is számít, csak Jamie.
Cornelia kissé elmosolyodik és megsimogatja Nadia arcát.
- Olyan kedves vagy nekem, nagyon megszerettelek az elmúlt hónapokban. De sok mindent nem tudsz még rólam, Nadia - mondja, mire Nadia értetlenül pillant rá összehúzott szemöldökkel, arcára kiül a zavartság - Tessa jobban számít, mint hinnéd. Nem tudják, de nekem mindkettejükre szükségem van, és ez talán önzően hangozhat, de kellenek nekem. Ahogy ők egymásnak. És tévedsz, ha azt hiszed, csak emiatt akarok nekik segíteni. Tessa megmentette az életem, és én sosem tudok neki ezért elég hálásnak lenni.
Cornelia elindul lefelé, ahogy Tessa épp belelendül a mondandójába, majd lecövekel az ajtóban. Nadia az emeletről kissé lassabban sétál le, feleslegesnek érzi már, hogy bármit tegyen. Rádöbbent, hogy akár az óceán vihar után, olyan zavaros és mély érzelmek dúlnak ezekben az emberekben, amikkel nem biztos, hogy meg tudnak majd küzdeni.

Tessa mondatai a szívemig hatolnak, még feljebb korbácsolják a sértettségem hullámait. Hektikus hangulatom zöld szemeiben ver tanyát, és makacsul húzom ki magam a kiosztására. Szíven üt, megsért, mélyen megbánt, sebeket ejt rajtam, régieket tép fel és nem mérlegel. Ahogy végez és Corneliát kéri fel arra, hogy vigye el innen, néhány másodpercig hagyom, hogy azt higgye, legyőzött. Mint a méreg, úgy terjed szét a testemben minden szava, ami végül majd áttaszít a korláton, és én a mélybe zuhanok.
- Jamie, kérlek, hagyd elmenni, már így is túl sokat mondtatok egymásnak. Néhány nap múlva más lesz minden, másképp látjátok a dolgokat - szól Jake, de nem engedek neki. John megfogja Jake vállát.
- Én is ezt mondtam volna - mondja, majd a kék szemek rám vetülnek - Hallgass ránk. Ne veszítsd el a fejed, hagyd most elmenni. Ne feszítsd tovább a húrt, és rombolj le mindent amit valaha felépítettetek. Még van visszaút.
John szavai elgondolkoztatnak egy pillanatra, aztán csak némán ellépek mellőlük, mit sem törődve azzal, mi lesz az eredménye annak, amit most teszek. Nem érdekel már, hogy mindent elvágok, ami hozzá köthet. Az sem, ha mindenki megharagszik rám, csalódik bennem. Mert amennyire én csalódtam a világban, magamban, nem lehet már rosszabb. Tessa és Cornelia épp a bejárati ajtó felé tartanak, amikor megelőzöm őket, és Tessa elé állok. Cory csak lehajtja a fejét, mintha tudná, hogy már nincs miben reménykednie.
- Ha te csak ennyit fogtál fel abból, amit mondtam, akkor nem tudok mit kezdeni a helyzetünkkel. De mi köze van hozzám azoknak az embereknek, he? Joel? Chloé? Vagy épp Oliver és az a nő, aki megszült? Hogy mondhatod, hogy várnak rám? Mióta eljöttem Seattleből még csak keresni sem kerestek. Annyira számítottam nekik, hogy ne kavarjak be a családi életükbe míg ott vagyok, de ahogy kikerültem a képből máris elfelejtettek. Texasban ez egyértelművé vált számomra, szóval nem. Ők nem várnak rám és engem sem érdekelnek. És talán ez a választott család nem tartozik vérrokonságba, de még mindig jobban szeretem őket, mint azokat, akik sosem kerestek, és amikor csak egy kis erőfeszítést kellett volna megtenniük, egyszerűen hagytak elmenni és elfelejtettek. És, csak hogy tisztázzuk a dolgot: valóban megoperáltalak és valóban nem voltál magadnál ahhoz, hogy eldönthesd. De én az orvosod voltam, nem mondhattam meg, mit tegyenek veled. A családod mondta, hogy mentselek meg mindenáron. Úgyhogy ha hibáztatni akarsz valakit, akkor vesd az anyád és az apád szemére, amiért szerették annyira a lányukat, hogy fájdalom és némi szenvedés árán, de adjanak egy esélyt az életre neki. Én sebész vagyok, egy orvos, nem Isten, ezt sose felejtsd el. Nekem nincs jogom eldönteni, ki élhet és ki haljon meg. Ha egy sorozatgyilkos kerül az asztalra vagy egy apáca, egy gyerek vagy egy elítélt, nem számít. Nekem meg kell tennem ami tőlem telik. Ahogy neked sincs jogod eldönteni a tető szélén álló öngyilkosjelölttől, ugorjon-e vagy sem, akkor sem, ha tudod róla, hogy pedofil, vagy állatkínzó. Ez nem a mi dolgunk, és ezt te is tudod. És nem, nem vagyok Isten. Nem adtam neked életet. Csak meghosszabbítottam ami már van, és ha visszamehetnék az időben, ugyanezt tenném. De a helyedben nem nyavalyognék azon, milyen fájdalmaim vannak hanem hálás lennék amiért még élhetek. Mások eladnák a lelküket azért, hogy csak még egy napot a szeretteikkel tölthessenek, te pedig gyűlölködve nézel a világra, amiért a családod szeret téged és életben akar tartani. Nem okollak mindenért, Tessa, és az előbb már elmondta, hogy elkúrtam, ahány helyen csak lehet. Csak te nem figyelsz arra, amit mondok. Magamat okolom, mert belebonyolódtam valamibe, amiből aztán megint csak vesztesként szállhatok ki. Nem tudom másként mondani, nem tudom másképp kimutatni, hogy mindezek ellenére is szeretlek...
Hirtelen kopogás szakítja félbe a beszélgetést, pedig még igazán bele se lendültem. Dühből tépem fel az ajtót, és aztán kővé dermedek. Hosszú, gesztenyebarna haj, hatalmas, zöldesbarna szemek, amelyek kissé megszeppenten néznek rám. Levegőt is elfelejtek venni, úgy meglepődök, és csak a kilincset szorongatom. Szóra nyitná a száját, amikor váratlanul Cornelia száguld el mellettem és két vállánál fogva löki meg a nőt.
- Takarodj innen, te mocskos szuka, mielőtt széttépem a torkodat - rivall rá, és mögöttem zizegni kezdenek Johnék - Hordd el innen magad, világos?
Maya meglepetten hátrál néhány lépést, de kilép Cory takarásából, és rám néz újra.
- Szükségem van rád. Nem jöttem volna, ha nem muszáj, de...kérlek, most gyere velem. Csak te segíthetsz!
Cornelia, akár egy harci véreb, úgy húzza fel magát.
- Jamie nem megy veled sehová.
Maya elneveti magát, bár van benne valami mérhetetlen lemondás, ahogy mosolyra húzódik a szája. Coryra mutat.
- Emlékszem rád. Gyakornok voltál. Igen, a gyakornok, aki átvette annak az előzőnek a helyét. Hogy is hívták? Granger?
- Emma. A neve Emma Harrington volt, és csodás orvos lett volna belőle. Meghalt, úgyhogy mutass egy kicsivel több tiszteletet az irányába - förmed rá Cornelia, és még engem is meglep, hogy tud Emmáról, főleg, mivel én talán egyszer említettem neki őt, és akkor sem névvel, bár lehet, hogy már az én memóriám csal meg.
Maya csípőre teszi a kezét.
- Nicsak, hogy kinőtt a dudva a földből. Szóval te lettél az a híres? Aki megpróbálta átvenni a helyemet? Mondd csak, nem unod még, hogy folyton Jamie nyakában lihegj? Hogy megpróbáld valahogy beszúrni magad oda, ahol nekem van bérelt helyem Jamienél? Igazán lehetne benned egy kis gerinc, hogy feladd ezt a próbálkozást, mert ez sosem sikerülhet, de te olyan vagy, mint egy kullancs. Mindenhol ott vagy, nem hagyod az embert lélegzethez jutni. Csodálkozol, hogy sosem sikerülnek a terveid és mindig belebuksz a próbálkozásokba? Nem gondoltál még arra, hogy pont azért vallasz folytán kudarcot, mert hiába minden próbálkozás, Jamienek én kellek? Hogy sosem tudnátok eltörölni azt, ami köztünk volt? - kissé lenézően néz végig a társaságon - Itt van az egész klán, egy kupacban? Hát ez csodálatos! Vagy valami furcsa gruppen partyt zavartam meg? Mert akkor bocsi, de a mókának most részben véget kellene vetni.
John ugyanolyan feszesen áll, mint én, mégis előbb mozdul.
- Elég volt, Maya - mondja mereven, és elindul kifelé - Cornelia, gyere be kérlek. Te pedig menj most el. Nem alkalmas az idő a látogatásodra.
Azonban megállítom abban, hogy kilépjen a házból, és ez a mozdulat elég ahhoz, hogy Maya újra rám figyeljen.
- Jamie, tudod, hogy nem jöttem volna, ha nem fontos. Kérlek, segíts nekem. Muszáj, hogy segíts, te vagy az utolsó reményem. Ne akard, hogy könyörögni kezdjek.
- Nem mehetsz el vele! Nem hagyom, nem...itt maradsz, és ő eltűnik. Megint hülyét fog belőled csinálni, te is tudod! Nem mehetsz el! - lépked elém Cornelia, aztán Tessára pillant - Nem hagyhatod, hogy elmenjen vele. Csinálj már valamit, az Istenit!
Be kéne mennem a házba. Hallgatnom kéne Johnra, és elfelejteni a múltam azon részét, amelyben egykor ő ült a királyságom trónusán. Elhagyni őt, hátat fordítani, és lezárni a múltat. Visszapillantok Johnra, Nadiára, Jakere, míg végül megállapodok Tessán. Nem tudom mit olvashatok ki a tekintetéből, nem értem már, nem érzem őt. Fáj a fejem, migrénes görcs tartja satuban az agyam. Talán sosem éreztem, és igaza volt, hogy ez ami volt köztünk, nem volt igazi szerelem. De akkor miért fáj ilyen kegyetlenül? Miért érzem, hogy elpusztulok ebbe a kínba, ami az életem követeli? Hogy legszívesebben most meghalnék? Elfordítom róla a tekintetem, és lehajtom a fejem. Aztán kilépek az ajtón túlra, és elengedem a kilincset, mintha ezzel elengedném őt is. Lesétálok a teraszról a lépcsőkön, lépteim koppannak a feszült csendben, egy deszka megnyikordul a súlyom alatt. A szívem furcsán félre ver, fájdalmas dallamot játszik egy ócska, kopott zongorán. De olyan dalt, amit legalább ismerek. Maya egészen közel jön hozzám, és végül megállapodik Tessa tekintetében.
- Hmm. Nagyon szép. Szebb, mint Olivia - mosolyodik el kissé és felpillant rám. Cornelia féltékenyen néz rá, majd hátravonul, hogy Johnhoz és a többiekhez forduljon segítségért. Maya óvatosan megérinti a kezem, és megfogja.
- Annyira borzasztóan hiányoztál, de nem jöhettem. Most viszont már nem tudok mit tenni, kérlek...segítened kell. Ha kell, térden csúszok, csak gyere velem és segíts. Tedd, amiben a legjobb vagy.
- Mi a baj?
Most először szólalok meg, a hangom rekedtes és kissé remeg. Döbbent vagyok, és zavarodott. De főleg elkeseredett. Johnnak és Nadiának nyugalom kell, Tessa nem akar engem, Coryra pedig így is túl nagy terhet róttam, nem akarom, hogy miattam Adriannel legyenek vitáik. Igaza van Tessának, ők sincsenek még jól, lehetetlen, hogy Adrian megbocsájtott volna neki azért, amiért lefeküdt velem. Jake kisebb gondja is nagyobb annál, hogy velem foglalkozzon. Maya...talán egy jel. Nem érdemlem meg az Ő figyelmüket.
- A kocsiban elmondom, csak gyere velem. - mondja, és elindul, de amikor nem mozdulok, visszafordul - Gyere már, nincs vesztegetni való időnk! Mozdulj!
Ám én makacsul állok és nem tudom mit tegyek. Tanács kéne, valami hasznos, mert össze vagyok zavarodva.
- Miért most? Maya, légy őszinte velem, különben nem megyek innen sehová, akkor sem, ha sírva könyörögsz - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, mire Maya elröhögi magát kínjában.
- A picsába, erre tényleg szükség van? - kérdezi, és lehajtja a fejét - Rendben. Azért kérlek, hogy velem gyere, hogy megments egy gyereket. A fiamról van szó.
Szédülni kezdek, alig hiszem el amit hallok. Mayának gyereke van? Egy baba? Mennyi idős lehet vajon? Mi baja lehet, amit más orvos szerte a világon nem tud megcsinálni? Jake azonban megrázza a fejét.
- Nem, ezt nem hiszem el. Neked? Gyereked? Hiszen utálod őket, megmondtad, hogy neked sosem lesz...
Maya azonban felhúzza a hasáról a pólóját, ahol a császármetszés vágása már begyógyult, de még élénkpirosan vöröslik. Dacosan méri végig Lestert.
- És most elkussolnál végre, Lester? Nem rád vagyok kíváncsi.
Minden szempár rám szegeződik. Cory tekintete könyörög, hogy nem menjek el vele. John és Jake tanácstalanul állnak, Nadia rémült, Maya könyörgő tekintete keresztülszúrja a lelkem is. Megfulladok, úgy érzem, túl sok érzelem tör rám egyszerre.
- Ha nem hisztek nekem, gyertek ti is, bánja a franc, csak menjünk már. Jamie, az ég szerelmére, szükségem van rád. Szükségünk van rád! Meg kell mentened őt, mert én nem tudom! Csak benned bízom meg! Nem jöttem volna ide, ha lett volna más lehetőségem. Ezt te is tudod!
Egy figyelmeztető hang azt súgja, ne mozduljak, de egy másik - egy sokkal erősebb, hangosabb -, azt mondja, induljak el most. Ez a hang a bennem élő orvosé, aki sosem mond nemet, aki sosem adja fel a harcot. Nem tehetem meg, hogy hátat fordítok egy gyereknek, aki segítségre szorul.
- Jamie, gondold ezt végig még egyszer. Megint bántani fog téged! - kiált utánam Cornelia, és megtorpanok. Visszamegyek hozzájuk, és megölelem Johnt, Jaket, Nadit, Coryt. John aggódva beszél.
- Tudod, kikkel van együtt, még én is azt mondom, ne menj vele most az egyszer. Ki tudja igazat mondott-e? Mi van, ha csapda? Mi van, ha tényleg bántódásod esik? Rhys nem épp egy békés alkat, és tudod, mennyire utált téged. Még engem is alig viselt el.
Azonban megrázom a fejem.
- És ha igazat mond és nem segítek? - kérdezem, és ezzel le is zárom a vitát. majd Tessára nézek.
- Vigyázz magadra.
Aztán hátat fordítok, és futni kezdek Maya felé, aki már a kocsiban vár türelmetlenül, és beülök mellé. Nem nézek hátra, legyen bármilyen következménye is annak, hogy most elmegyek vele. Vállalom. Ez legalább elvonja a figyelmem arról, hogy lassan elzárom a szeretetem, a szerelmem, és a láng, ami eddig égett, tudom, hogy hamarosan ki fog aludni. Jobb lesz így mindenkinek. Jobb lesz talán nekem is, ha beismerem, hogy ez a dolog nem nekem való. Nem vagyok elég neki, jobbat érdemel. Ideje a helyén kezelni a dolgokat.   

Én már magam sem tudom eldönteni, hogy miben higgyek. Ezekben a pillanatokban vetek véget egy szívet tépő kapcsolatnak, ahol annyi már az átjárhatatlan alagút, és bedőlt épület, hogy a labirintusból nem látjuk a kiutat, csak az egyetlen megoldást…természetesen az útvesztő felégetését, szimbolikusan megszüntetünk minden kapcsot, ami valaha egymáshoz kötött, és mindenki megy a saját feje után. Megérdemli, hogy végre kimondja, részese legyen a lezárásnak, és ne fojtsa magába az évek alatt felgyülemlett feszültséget, mert elhagyták, megbántották, és kihasználták. Jamie még valamilyen szinten gyermek, és tudom, hogy nem kellene analizálnom, de könnyebb mások bajára koncentrálnom jelenleg, mint a saját lelkivilágomra, mert akkor darabjaimra hullok. Megteszi helyettem az ítélethozást, és bárhogyan keressük a kiskapukat, egyszerűen már egyikünk sem hallja meg, hogy mit akar mondani a másik. Nekem elsiklanak a fülem mellett a „szeretlek” és „mindennél fontosabb voltál” kifejezések, már nem érzékelem, hogy így lenne. Sosem voltunk boldogok igazán, egy percig talán élvezhettük, hogy összeköt egy láthatatlan kötelék, de mindannyiszor fulladtunk bele, és már nem kívánom sem őt feloldozni a bűnei alól, sem a megbocsájtását elnyerni, mert nekem is vannak sötét foltjaim, vétkeim, melyekért majd vezeklem, de nem ma. Türelmesen állok hozzá, összeszedem a maradék méltóságomat, és felkészülök az elengedésre. Fokozatosan kellett volna megtennem, és nem ilyen durván elvágni magam tőle, ha már a horgonya voltam. Szerintem ő sem igazán fogja fel, hogy a kezdeti szerelmi vívódása csak egyoldalú volt, és mikor nekem szigorúan tiltottnak számított, ő akkor látott bele többet. Orvosaként nem is tehettem többet, összefonódtak a mindennapjaink, és mire észbe kaptunk, már mélységesen belemerültünk a másik intimszférájába. Nem ismertük a határokat, hogy hol kellene meghúzni, és bár…most azt kívánom, bár okosabb lettem volna, és megteszem helyette, mert akkor nem fájna ez a kibaszott újrakezdés. Hol érdemeltük volna meg egymást? Én sérült vagyok, csak jól palástoltam, ő még jobban az, félek nem is tudja, hogy mennyire az. Minden szavából süt a megfelelési kényszer, hogy fogadjam el, vegyem már észre, hogy mennyit változott. Magáért kellett volna megtennie, és nem értem. Magáért kellett volna, hogy akarja a fejlődést, de mindig ott voltam jó pontnak. Könyörtelen, hogy én így látom, és arra szeretnék rávilágítani, mitől a legjobban rettegtem…nincs rám szüksége. Én is mondhatnám, hogy örülök a második esélyért, de őszintén? Azzal a szívvel inkább meghaltam volna, mintsem szembesüljek a valósággal. Egy kísértet kivetített élőképe vagyok, egy be nem teljesült szerelemé. Victoria is én vagyok jelenleg, meg még valaki más..na szép, egy pszichológus, akinek sürgősen segítségre lenne szüksége. Jamie sok…minden tekintetben. Nem viselem el, hogy szapul, hogy szeret, hogy rajong, és nyomorba dönt ugyanazon pillanatban. Lehetnénk sorstársak is, ha nem inogtam volna meg, ha nem kerül belém még egy szív, ha nem hallom minden egyes nap, hogy lesz jobb. Gyűlölöm érte, nem bírok a szemébe nézni, és azt mondani, hogy kellett, hogy megérte kettőnkért. Akadtak jobb perceim, de lássuk be a megcsalással eljutottunk egy olyan mélypontra, ahol az alapvető bizalmam tört ketté. Sérülékeny vagyok, és elviselhetetlen, egyedüllétre szomjazom, esküszöm, talán el is költözöm a világ másik végére, csak még egyszer ne érjen hozzám férfi. A szerelem illúzió, én meg egy paranoiás nőszemély vagyok. Az első szerelem fájt, kitéptem a saját szívemet, de Jamie…sokkal rosszabb. Élőhalottá tesz, emlékeztető az elkövetett hibáimra. Nem bírok jobb emberré válni az ő oldalán, nekem nem megy, hogy állandóan az erős legyek, és kitartó. Belefáradtam az elmúlt másfél évbe, hogy állandóan rettegjek, és várjam a kitörést. Pánikrohamok, kezelhetetlen dühkitörések, és a szerethető férfi egyvelege felemésztett…gyenge kis kósza lélek vagyok, nyugalomra vágyok, és a semmire. Nem akarok kötöttségeket, sem elvárásokat támasztani másokkal szemben. Élvezni, hogy kisüt a nap, magamhoz venni egy kutyát, de a szívemet jó mélyre elzárni. Fájnak a szavak, és az előadásmódja, akár az első nap. Stanford voltam, egy kezdő terapeuta, azt sem tudtam, hogy mi fán terem a tudás, és jött Ő. A kör bezárul, mikor a mondandóm végére érek, és már érzem, hogy kevés tart ott. Mennék, mert a részemről lezárult a történetünk. Nem érdekel, hogy John, vagy éppen Jake plakátol, hogy a lányok megdöbbennek a szóváltásunkon, hogy Adrian odafent mesét olvas, és úgy tesz, mintha a szívében zajló eseményeknek nem lennének következményei. Egy gyermek áldás, olykor viszont maga a pokol. A végén elhalkulok, és Corneliát kérem meg, hogy vigyen haza. Az előtérben a cipőmet öltöm fel a lábamra, de érzem a belőlem fakadó bizonytalanságérzetet, hogy alig bírok talpon maradni. Fekete pettyek táncolnak a szemem előtt, várom az elkerülhetetlent, de még ekkor is van bennem annyi önuralom, hogy ne előttük legyek rosszul. Jamie beelőz, a szél susog, és nem hagy időt nekem a távozásra. A szemembe üvölti, hogy mi bántja. Nem érdekelhet már. Nem a betegem, nem a társam, és nem az a férfi, aki mellettem lesz a halálom napján.
- Az, hogy nem akarsz velük beszélni a saját döntésed Jamie, de az, hogy ennyire vak legyél, már nem az én reszortom. A támaszod voltam, beszélgettem Chloeval, Oliverrel, legalább havonta egy alkalommal. Édesanyádat többször felhívtam, tájékoztatást adtam rólad. Lefoglalt, hogy megments, és elveszíts mindent. Egy lapra tettél fel engem, az életedet, és romba dőlt. Kíváncsiak rád, csak vedd a fáradtságot, hogy te is nyiss feléjük, mert én nem leszek ott, hogy megtegyem helyetted. Menj el, vegyél repülőjegyet, és ne csak a fejedben játssz el a gondolattal, mert elmegy melletted az élet, ha már az enyémről papoltál eddig. – sejtem, hogy a stílusom nem fog tetszeni neki, de a szép szavak maximum üres nyomot hagynak benne, vagy még azt sem.
- Az egy dolog, hogy a szüleim már másodjára döntöttek felettem, de te vagy az, aki nem tudott nélkülem élni, és ha a szobában nem az ellenséget láttad volna bennem, hanem a társat, akkor megértetted volna, hogy várnak…vár az a kibaszott élet, csak hagyod elúszni a lehetőségeket. Tartsak eléd tükröt Jamie? Én vagyok a gonosz bestia, mert nem veszem észre, amit értem tettél, és hogy mennyit változtál? Ne értem tedd meg, hanem, mert így akarod. – mutatok a mellkasára. – Onnan kellett volna az elhatározásnak jönnie. Sebész vagy, jó orvos, és néha Isten is, mert elszáll veled a ló, mint nálam. Milyen akadályokat küzdöttél le, hogy szívet kapjak Zürichben? Biztosan a lottón nyerted, és most azért folyik eljárás ellened. Ó, istenem…az önfeláldozás nem szép, és nem is értékelem az egekig. Komolyan mikor fogod már fel, hogy nem akartam. Meg akartam halni…mikor felébredtem Svájcban, mert belekényszerítettek ebbe a nyavalyás szerepkörbe. Akkor tudtam, hogy szeretlek, és a feleséged akarok lenni, voltak céljaim, de el is fogadtam, hogy nem fognak teljesülni. Mikor érted meg, hogy mindenem megvolt, és nem vágytam többre…csak egy kis nyugalomra titkok nélkül? A világ a lábaim előtt hevert, ott voltál, és milyen szépen megbékéltem volna önmagammal, de most csak utálatot érzek ez iránt. – a szívemre vezetem a kezét. – Minden dobbanása idegen, akárcsak te…akit a felébredés után láttam. Megcsaltál, bántottál volna? Nem a megértő Tessa vagyok, nem az vagyok, akinek hittél. Ő meghalt aznap, mikor leállt a szívem. Akit szerettél már nem él, mert boldogan ment el. Egy szörnyeteg vagyok, gyűlölöm a testem, a gyengeséget, a fájdalmat, a meg nem kapott elmúlást. – kifáradok a végére, de igazán nem is mélyülhetek bele, mert ismételten megzavarnak. Elengedem, és a háttérbe húzódom, mikor kinyitják az ajtót, és egy kavalkádba csöppenek. Nekem ez sok. Maya…most komolyan? Zsong a fejem, és lelassul az idő, mintha egy színházi darabot néznék. Idegen vagyok ebben a családban, ebben a baráti körben. Mi játszódik le Jamie-ben? Nem tudom, nem olvasok benne. Egyesek kiakadnak, és üvöltenek, megy a szapulás, és egyre jobban érzem, hogy mennem kell. Itt mindenki megőrül, és a dominóelv alapján pusztulnak ki az emberekből az érzelmek. Jamie is a káosz közepén áll, rángatják, mint egy bábot, és a szám elé tartva a kezemet…fájdalmasan utasítom el a közösséget. Tessa merre vagy? Tessa gyere hozzám. Tessa kik ezek? A fejemben felhangzó mondatok már nem először szólalnak meg. Emma nevének említésére görcs támad a gyomromban. A sógornőm…és úgy beszélnek róla…jézusom hánynom kell. Remegek, és ketten meg is löknek, de csak mellékszereplő vagyok. Nem értem a helyzetet, mikor Jamie végül az ajtón kívülre kerül. A levegő nekem is jót tenne. Mi az isten ez? Keresem a válaszokat, de nekem ez nem esik jól. Bárcsak ott feküdhetnék a sírban, hogy ezt ne kelljen látnom. Cornelia zökkent ki a mélázásomból, mikor felszólít a cselekvésre.
- Nem az én dolgom, hogy mit tegyen… - mondom halkan, és valóban így is érzem. Nem mondhatom meg többet senkinek, hogy mi a helyes lépés. Hova vezettem őt is? Szédelgek, a hang elhallgat, és összeszedem a maradék erőmet. Elfordítom a törzsemet, és egy alkalmazás segítségével taxit rendelek ide. A tetőpont Maya gyermekének említése, azt se tudtam, hogy terhes volt. Cornelia elrohan mellettem, John kiakad, és Nadi az, akivel találkozik a tekintetem. Néma egymásra találás ez, érzem rajta is, hogy elég volt, és most szíve szerint mindenkit kipenderítene, mégis tűr. John miatt teszi? Végül Jamie megszüli a választ, és mindenkiből megrökönyödést vált ki.
- Vigyázz te is magadra. – búcsúzom, és hagyom elmenni. Nem érdekel jelenleg, hogy mit jelent ez, mert nagyobb gondom is van. A taxi hamarosan megérkezik, és szótlanul lépek le, egyedül Jake veszi észre a hűlt helyemet. A sofőrnek bemondom, hogy a kórházba vigyen, de egészen más okokból.
- Tessa jól vagy? – hallom még Jake kifakadását, de szólok az előttem ülőnek, hogy taposson bele a gázba.

Hajnali négy óra

Dr. Williams az ügyeletes kardiológus, aki éjnek évadján foglalkozott velem. Átestem minden vizsgálaton, már az ECHO is szóba került, de megmaradtunk a szívultrahang, és csináltunk egy AlloMap vérmintát is, hogy megbizonyosodjunk a legrosszabbról. A vizsgálóasztalon ülök, a semmibe lógatom a két lábamat, és élvezem a csendet. Nincsenek körülöttem üvöltöző emberek, sorsfordító perszónák, csak én és a steril nyomasztás. Halkan nyílik az ajtó, mikor felpillantok a fiatal doktorra. Még viszonylag új, de remekül ért ahhoz, hogy miképpen bánjon a betegekkel, akik a keze közé kerülnek. Valami fura bizonyosság ül ki az arcvonásaira, mikor mellém lép, és a papírokat lehelyezi. Nem mond semmit eleinte, de érzem, sőt…tudom, hogy mi jön.
- Tegeződhetünk? – érdeklődik, én pedig bólintok.
- Tudta, ugye? – néz ugyanabba az irányba, mint én, és nem is kell sokat várnia, hogy bólintsak.
- Igen, tudtam. – nincs mosoly, csak a sokat tudó pillantás, a teljes értékelés arra, amit kiharcoltam, amihez vezettem magam.
- Patrick, ez a neved? – mosolyodom el, és ránézek. Most nem kerüljük egymást. Ő engem néz, én meg őt.
- Igen… - viszonozza a gesztusomat.
- Tudom, hogy mi jön..mármint tájékoztatnál, hogy milyen gyógyszerek kellenek a rejekció leállítására, hogy mennyi felesleges kört kellene futnunk, hogy ne váljak meg tőle. – nem mond semmit, de érződik belőle, hogy mondaná, ha engedném.
- Nem szükséges…hiszen a lelkiállapotom elérte azt a pontot, ahol nem segítem a gyógyulást, hanem gátolom. Mennyi idő…? – érdeklődöm, de erre nem válaszol azonnal. Úgy tűnik, hogy mérlegel.
- Ki kellene kérnem a szakvéleményt, a bizottságét, mert híres vagy, egy kísérleti fázisban lévő…de ha engem kérdezel, akkor ebben az ütemben néhány hónap, ha elkapsz valamit pár nap. – érdekes fordulat.
- Nem hiszek a számokban. Nem működnek jól, vagy az érhálózat? – érdeklődök kíváncsian, mintha én is kardiológus lennék.
- Az összekötés nem működik megfelelően. Az erősebb, vagyis az új szív küzd, de a másik gyengül. A gyógyszerek adagolása sem volt a legjobb, vagy… - ó, nem kell belemagyarázni semmit.
- A lényeg, hogy elbuktam, mint kísérlet. – nevetek fel megkönnyebbülten. – Egy kérésem van, hogy erről ne beszélj senkinek. Az eredményeket kérem. – nyújtom a karomat, aztán a segítségével felállok, és a szemetesbe hajítom a kis vattapamacsot, és lehúzom a felsőm ujját.
- Mennem kell, megiszok egy jó kávét…sok cukorral. – mosolyodom el, és minden további nélkül megyek ki az ajtón, de ott Jake-be botlom.
- Te meg mit? – szalad fel az egyik szépen ívelt szemöldököm.
- Téged kerestelek. Leléptél. Jamie-t keresem, mert kell neki az MRI, de tudnom kell, hogy jól vagy-e… - érdeklődik az átható kék íriszeivel. Hezitálás nélkül válaszolok.
- Minden a legnagyobb rendben Jake. Mondd meg Jamie-nek….ne is, adjon egy esélyt Mayának. Lehet több nem lesz már, hogy javítson a kapcsolatukon. Nekem innom kell egy kávét. – szörnyen kellene éreznem magam, de nem fogom. Észre sem vesszük a folyosón lévő zűrzavart.


  

Megállíthatatlan lavinát indítottunk el, és ez most mindent magával sodor. Nincs megállás a lejtőn, nincs kapaszkodó, nincs segítség. Jön, maga alá temet és belehalunk. Megállítom, és nem hagyom szó nélkül a legutóbbi szavait, bármennyire kacsintgat az ajtó felé. Nem tudom mi járhat a fejében, azt sem, az enyémben mi van. Össze vagyok zavarodva, és dühös vagyok, és elkeseredett, de ezt nem tudom elmondani így. Csak dühösen csattogok, akár a villám, és tépni, marcangolni akarok, karokat, lábakat letépni, vérben fürdeni. Ha nem tudok jó lenni, miért búcsúzzam úgy, ahogy ő akarja? Mire jó, ha ebben a csatában ő nyer? Már nincs mit vesztenem, csak a büszkeségem, amit viszont nem adok harc nélkül. Persze kiakad, és visszatámad, de ez már semmi ahhoz képest, amit kaptam. Felröhögök, amikor meghallom, hogy tartotta a családommal a kapcsolatot.
- És te papolsz nekem titkokról meg hazugságokról? - vetem közbe, de csak mondja tovább, mintha már nem számítana mit mondok. Talán így is van. Itt már nincs mit mondani. Nincs semmi, amit érdemes lenne megmenteni. Én megcsaltam, megmentettem, ő a hátam mögött tájékoztatta rólam a szülőanyámat, az ikertestvéremet, az unokahúgomat. Mire fel? Adtam én erre engedélyt? Most én is úgy érzem, mintha megcsalt volna, de annyira dühös vagyok, hogy megszólalnom is nehéz. Arra, hogy meg akart halni és valójában meg is halt, már végképp nem tudok mit mondani. Ebből a menetből nincs már felállás. Kiütéssel győzött a büszkeség és a sértettség. Csúnya vég egy csúnya kezdethez. Egészen költői, főleg, amikor csengetnek és kinyitva az ajtót Mayát látom meg a lépcső alján várakozni. Valószínűleg hallotta a zsivajt odabentről és inkább biztonságos távolba húzódott. Most az este folyamán már nem tudom hanyadszor, de kétségtelenül a legmélyebben dönt le a lábamról a hallgatás. Nem tudok mit mondani, ez olyan, mint egy színdarab utolsó felvonása. Vele indult a történetünk, miatta kerültem hozzá. Maya miatt utaltak ki Tessa felügyelete alá, s most, amikor itt a vég hozzá tér vissza minden szál. Kicsit az az érzésem, mintha ez az egész az ő kusza terve lett volna, de a józan eszem azt súgja, hogy még Maya sem annyira okos, hogy így képes legyen manipulálni az embereket, ha nincs közvetlen kapcsolatban velük. Döbbenten hallgatom, ahogy Cory először lehordja, aztán nekem könyörög, hogy ne menjek a kérésének megfelelően. Jake bölcsen hallgat, Nadia is mellékszereplő lesz, és Tessa is. Én vagyok ismét a központban, és elegem van abból, hogy mindenki engem rángat. Kellek, nem kellek, jöjjek, ne menjek, és közben senki nem látja, mennyire mélyen magam alatt heverek. Kellene valami, ami kizökkent, de érzem, hogy Corynak igaza van, ahogy Johnnak is. Talán a vesztembe sétálok bele, ha vele megyek, talán épp ez kell a feloldozásomhoz. Ki tudja már ebben a nyomorult , hideg világban mi kell az embernek, mire van szüksége? Én csak azt szeretném, ha valaki elmagyarázná, mi a fene baj van velem, hogy állandóan ugyanabba a hibába futok bele? Miért ilyen keservesen nehéz megtalálni, amit az ember keres? Én csak szeretetet akarok, és csókokat, meg beszélgetéseket. De ha ez is túl sok amit kérnék akkor az az érzésem, nem ezért születtem a Földre. Valami más kell legyen a célom, valami magasabb erő kell, hogy irányítsa a szálakat afelé, hogy végleg elhidegüljek a zavaros, érzelmekkel teli világtól. Mert ha ez csak valami bugyuta játék...akkor kegyetlen Isten őrködik felettünk, aki átengedte a világot Lucifernek, hogy kedvére élvezkedhessen a szenvedésünkben, és valójában az életünk maga a földi pokol.
A döntés nehéz, de hiszek benne, hogy azért még tudom, mi a helyes, és mikor meghallom, hogy Maya gyerekéről van szó, már tudom, hogy el fogok menni vele, akkor is, ha ez csak egy hülye cspda és a végén elkaparják a hullámat egy erdőben. Már nem fáj semmi, John, Jake...ők sem tudnak visszatartani, hogy elmenjek. Jobb nekik nélkülem. Jobban járnak, ha távol maradnak az életemtől és tőlem, mert méreg vagyok. Olyan toxin, amely lassan öl. Először kicsit fáj, aztán nagyon, míg végül elviselhetetlenül. Szégyent szégyenre halmozok, fájdalmat és megbánást hozok mindenkinek, és egyetlen erényem a két kezem, amelyekkel a szikét tudom tartani és össze tudok varrni egy vérző sebet. Nincs jogom tönkre tenni őket, és nem akarom már ezt az egészet. Szabadulni akarok Tessa emlékétől, és mindentől ő jut eszembe. Így elbúcsúzom a barátaimtól, a családomtól, és az utolsó szavam Tessához, hogy vigyázzon magára. Én már nem tehetem. Ugyanezt kívánja nekem, de nem felek rá. Nem mondom, hogy úgy lesz. Mert nem lesz úgy. Miért vigyáznék? Nincs miért. Nincs kiért. A szívem összes zavaros érzelmét egyetlen dobozba zárom be és elhajítom a kulcsot. Nincs erre szükség többé, jobb, ha nem veszek róla tudomást. Megfordul a fejemben, hogy felhívjam Russellt, de inkább most kihagyom a lehetőséget. Nem akarom, hogy bármiben is megakadályozzon, és tudom, ha John nem tudok rám hatással lenni, akkor Russell már biztosan képes lenne megállítani.
Maya után megyek, és nem nézek vissza. Hallom, hogy Cornelia felsír, kétségbeesetten kiabál utánam. Félt. Félt Mayától. Attól, hogy visszatérek egy olyan élethez, amely a vesztemhez vezetett. Talán igaza van, talán nem, de már nem térek vissza. Csak az emlékek keserédes terhét viszem magammal, a bűntudat súlyos szikláját és a megbánást, amikor ráléptem arra az ösvényre, amely végül oda vezetett, hogy bántsam azt a nőt, akit meg akartam érteni, és azt akartam, hogy megértsen. Azt akartam, hogy a másik felem legyen, de ez sosem jöhetett volna el. Ahhoz túl sérült volt és én is túl sérült voltam. Bárcsak észrevette volna, hogy nem Victoria szívét akartam életben tartani! Ez már rég nem róla szólt. Őt akartam életben tudni, hogy legyen esélyünk arra a boldogságra, ami csak a fejemben létezett.

*Hajnali négy*

Sóhajtok és a monitorra nézek. A fejfájásom erősödik, minden lélegzet küzdelem. Kitartok, mert a szervezetemben annyi az adrenalin, hogy egy elefántot is kiütne, de a homlokom folyamatosan gyöngyözik, a sapkám már átázott a verejtékezéstől, és rettenetes a küzdelem, hogy talpon maradjak. A baba szerencsére jól van. Az életjelek stabilak, de kegyetlen hajszát futottunk az idővel. Maya kisfia kritikus állapotban várt, amikor beértem. Csodával határos, hogy eddig életben maradt, ezt még mindig nem tudom felfogni, hogy is vitelezték ki, akárhol is voltak eddig ezzel a gyerekkel. Alig két három hetes a kicsi, és láthatóan vissza van maradva a fejlődésben, legalább egy hónappal előbb érkezett, mint kellett volna, de ezt nem tudom pontosan behatározni. Nehéz órákon vagyunk túl, de szerencsére sikerült stabilizálni, egyelőre legalábbis. Mayát is csak egyszer kellett levezettetnem a műtő feletti galériáról, szerencsére még akkor, amikor a műtétet nem kezdtük el. Azóta biztonsági őrök vigyáznak a bejáratra, nehogy bárki felmerészkedjen oda. Ebben hajthatatlan vagyok, mert már tudom, milyen hatással lehet az emberre, ha ellenszegül a szabálynak. végzetes, borzalmas következményei lehetnek. Ezt nem akarom Mayának, bár az érzéseim vele kapcsolatban még mindig ingatagok, nem tudom hová tenni a dolgokat. Túl sok érzelem száguldott át rajtam néhány nap alatt, túl sok mindent veszítettem, nem tudok mindent ilyen gyorsan helyre hozni.
- Rendben, vigyék fel az intenzívre - intek, és még egyszer ellenőrzöm az életfunkciókat, aztán felírom a kezelőlapra a megfelelő gyógyszerezést, és az ajtóhoz megyek. Ott leveszem a kesztyűt, a köpenyt, és kissé mogorván utasítom rendre a gyakornokot aki előttem sertepertél.
- Menjen már az útból, vagy az elkövetkezendő fél évben nemhogy műtőt nem lát, de kórházat sem - förmedek rá, aztán nem folytatom, hanem kiszáguldok a folyosóra. Maya szinte a karjaimba repül, reszket a keze, de próbálja tartani magát. Megdöbbent, mennyire aggódik a gyerekért, valahol mégis tökéletesen meg tudom érteni.
- Mi a picsa tartott eddig, te faszkalap? Meg akarsz ölni? Ennyi idő alatt visszavarrok egy leharapott péniszt és virágokat tetoválok rájuk! mi történt odabent? Nem tudtál volna kiküldeni valakit? Majdnem belepusztultam a várakozásba. Szólalj már meg, te pöcsfej - ver egyet a mellkasomra, mire a két vállára teszem a kezét, hogy távol tartsam magamtól és a szemeibe nézek.
- Nyugodj már meg, mondtam volna, ha hagysz szóhoz jutni. A fiad jól van, most viszik fel az intenzívre.
Meglepetten pillog rám pár másodpercig, aztán kitör belőle a zokogás. Olyan intenzíven sír, hogy még én is megszánom, pedig nem akartam eredetileg könyörülni rajta. Lerogy egy székre és az arcát a kezébe temeti. Fölé magasodva állok meg előtte és lehúzom végre a maszkot az arcom elől a nyakamra. A fejemben éles fájdalom hasít, de most el kell magyaráznom neki mit találtam, hogy megértse, hogy csak a szerencsén múlt, hogy túlélte a gyerek.
- Hol voltál vele ilyen sokáig? Az istenit, a cyanozis tüneteit még egy laikus is felismeri, nem hiszem el, hogy nem vettétek észre. Azt mondtad, Rhys is valamiféle orvos, akkor meg hogy nem vettétek észre, hogy a gyerek nem fejlődik rendesen? Koraszülöttként melyik kibaszott kórházban nem vették észre, hogy baj van? Hol a picsába voltatok? - kérdezem, de Maya nem felel, csak lehajtott fejjel tűri a szapulásomat, amely betölti a folyosót. Nincs más rajtunk kívül, a folyosó üres, és itt betegek sem pihennek, így nem zavartatom magam különösebben. Aztán felfogom mit mondtam, és összeáll a kép, de ettől jószerével majdnem elájulok.
- Te jó Isten! Rhys végezte el a császármetszést! - döbbenek le, és Maya felkapja a fejét, aztán dacosan fordítja el rólam a fejét. Nem akarom elhinni, hogy mit mondtam, és azt várom, hogy ellenkezzen, de nem teszi. Szólalj már meg, mondd, hogy szar volt az orvosod, mondd, hogy ez az egész csak egy kibaszott tréfa. De csak hallgat, ezzel igazolva a feltételezésemet.
- Elvégezte a császárt, és nem vitt titeket kórházba? Maya, mi a jó Istent képzeltetek? - ragadom meg, és talpra rántom, mert ez már nekem is kibaszottul sok - Most tudtál annyira felépülni, hogy kórházba gyere vele, igaz? Eddig te is épp csak a mosdóig tudtál elvánszorogni, nem igaz? - kérdezem, és megfordítom, hogy felhúzzam a hátán a pólóját. A felfekvés nyomai már múlnak, de még ott vannak a bőrén emlékeztetőül. Feltételezem a hátsója még rosszabb állapotban van. Tehetetlen dühvel engedem el, és ő rám üvölt.
- Nem tök mindegy? Itt vagyunk, nem? Azt mondtad, sikerült. Mit számít akkor már? - kérdezi idegesen, és egymásnak feszülő indulataink viharában most legszívesebben felképelném.
- Mit számít? Mit számít? - kérdezem emelkedő hangon, és kiakad a mérce, a fejemhez kapok, mert a vérnyomásom túl magas lesz, feszíteni kezdi a fejem. Észre sem veszem, hogy vér kezd el szivárogni az orromból, csak elmaszatolom a kézfejemmel. A látómezőmben mozgást érzékelek, de már nem fogom fel kit láthatok a túlvégen, pedig Maya feléjük indul előlem menekülve én pedig utána eredek.
- A gyerekednek Fallot-tetralogiája volt, bazd meg, azt számít. Az utolsó pillanatban értél be, és így sem garantálom, hogy nem szenvedett agykárosodást, azt számít. Azt, hogy a dextroponált aortát helyrehozni órákba telt. Azt számít, hogy cianotikus volt, és mégsem vittétek kórházba ezt a kicsit. Mi a franc történt veled, az istenit? Hol van az esküd? Hol van az ígéreted? - kérdezem tőle, amikor hirtelen odaérünk Tessához és Jakehez. Jake tapintatosan elvonul és az első ajtón bemegy egy szobába, behajtja az ajtót, csak Maya marad ott. Azonban mielőtt bármit mondhatnék, vagy egyszerűen csak ignorálhatnám őt, valaki megszólal a hátam mögött.
- Dr. Wilson és Dr. Woodward? - kérdezi a férfi, és kissé dühösen pillantok felé - Igen, de most nem zavarjon kérem. Rendelési idő lesz reggel nyolctól - fordulok vissza Tessához, akit valamiféle furcsa nyugalom vesz körül, amit nem tudok hová tenni. Beszélni szeretnék vele, elmondani, hogy sajnálom amiket korábban mondtam, és hogy nem fogom zaklatni, elengedem. Hazudni, hogy nem fáj az egész, és éljen boldogan, találja meg a boldogságát, mert én nem adhatom meg neki. Azonban a férfi ismét megzavar.
- Micsoda szerencse. Ezt....tervezni sem lehetett volna jobban - nevet fel, és gyér haját visszasimítja a homlokára. Furcsa a viselkedése, de jelenleg csak bosszant a jelenléte, türelmetlenül sóhajtok.
- Mi a francot akar, elárulná végre? - kérdezem, mire elhallgat és elkomorul.
- Nos, valószínűleg nem emlékeznek rám. Seattleből jöttem, elég sokáig tartott mire magukra találtam. Egyszer találkoztunk. Így hárman. Izgalmas beszélgetés volt - ábrándozik el és kissé közelebb lépked - Az a beszélgetés nagyon megmaradt bennem, ezért elmeséltem a főnökömnek és a feleségemnek. Nem tudták, ugye? Házas voltam. Igen, csak voltam. A főnököm ugyanis ezután kirúgott, és a feleségem elhagyott. Kiforgatott a vagyonomból. Aztán az anyámhoz költöztem, aki végül meghalt. Egy hete. Nem bírta a szíve a stresszt. Nincs senkim. Nem maradt senkim. És miért? - kérdezi, én pedig kissé meglepetten pislogok rá.
- Nem emlékszem, ne haragudjon, nagyon sok a betegünk. Sajnálom a feleségét és az édesanyját, de nekünk ehhez mi közünk? - kérdezem széttárt karokkal, mire ismét felnevet. Reményvesztetten. Összetörten. Kicsit megértem, mert jelenleg én is úgy érzem, hogy semmim nem maradt. Ismét érzem a szivárgó vért az orromból, megint csak eltörlöm a kezemmel, jelenleg ez a legkisebb gondom. A pasi idegesen rezzen össze és haragosan kiált.
- Úgy, hogy maga vágta a fejemhez, hogy értéktelen vagyok és semmit nem számít, hogy élek-e vagy meghalok, és a feleségem maga miatt el is hitte ezt - mutat rám, majd Tessára pillant - Maga pedig hagyta, hogy ezt tegye - kiált rá, és hirtelen valami fémes dolog villan meg a kezében, ahogy előveszi a zsebéből a másik kezét. A legrosszabb rémálmom elevenedik meg, Maya sikoltása a dobhártyámba hatol, és tizedmásodpercbe sem telik, hogy felfogjam, a pasasnál fegyver van.
Nem szólok, nincs rá idő. Azonnal kérdés nélkül Tessa elé vetem magam, testemmel védem őt a becsapódó golyóktól. Még érzem, ahogy a súlyom ledönti őt a lábamról, sikolyok záporoznak felém, nem tudom már honnan érkezik, talán én magam is kiáltok, s aztán megérzem az első becsapódást. A hátam közepén elviselhetetlen fájdalom száguld végig rajtam, s aztán ahogy a fájdalom összerántja a testem és a levegőben elfordulok, a második a halántékomon hatol be a fejembe. A fájdalom egyetlen, mérhetetlen univerzummá tágul, amely elnyel magába, és hirtelen minden elsötétül. Újra magába zár a békés semmi, amiben nincs fájdalom, nincs hiány, nincs más csak az áldott békesség.


*Eközben*

Jake teste úgy vetődik ki a kivágódó ajtón, akár egy ágyúgolyó. A férfi a harmadik lövést követően már a saját fejéhez akarja tartani a fegyvert, de erre már nincs ideje. A katona mindig katona marad, tizedmásodperc sem kell, hogy lefegyverezze és az odaérkező biztonsági őrre bízza magát. Azonnal felugrik és a kezében szorongatva a fegyvert annak biztos tudatában, hogy rossz kezekbe már nem kerülhet, Tessáékhoz ugrik.
- Úristen - kiált fel, és térdre esik a vérző test mellett - Segítség! Segítsen már valaki! Nincs veszély, csak jöjjön már valaki! - kezdi meg Jamie életben tartására a kísérletet, de látva hol hatolt be a golyó, szinte biztosra veszi, hogy nem fog életben maradni. Még gyengén érzékeli a pulzusát, de szinte biztos benne, hogy a golyó szíven találta, azonban a halántékánál behatoló másik lövedék miatt már előre sejti, hogy talán maximum szervdonornak lehet majd felhasználni Jamie testét.
- Meg fog halni, Jake? - kérdezi könnyektől fuldokolva Maya, de Jake megrázza a fejét.
- Ha rajtam múlik, akkor nem - szól, és amikor végre odaérnek a nővérek, a segítő orvosok és egy kardiológus, azonnal munkához látnak. A sérülések súlyosak, és egyszerre kell mindent csinálni, de Jake csinált már ilyet, nem egyet épp az alannyal így hősiesen irányítja a csapatot. Vérzést csillapítanak, újabb tasakokat kötnek be Jamie karjába, nehogy elvérezzen, és áldja a lövedéket, amely minden valószínűség szerint megakadt a szívében, így tamponálva azt. megvizsgálja a pupilláit is, és azok reagálnak a fényre, legalábbis részben, és ezt egyelőre nem tudja, hogy az ő ütése következtében kialakult agyvérzés okozta-e, vagy a most behatolt skúló. Ha szerencséjük van, akkor elég alacsonyan sikerült a behatolás és anélkül ment be, hogy az agyát elérte volna. A feszültségtől szinte szétrobban, de néhány pillanat múlva felpillant, és a másik csapatot ellenőrzi, aki Tessát látja el épp. Amikor rá téved a tekintete azonban nem tud megszólalni, csak néz a lányra, és a tekintetében benne van minden.  

A teljes bizonyosság tekintetében ülök az orvosi rendelőben, és a megkapott diagnózis által már egy kicsit úgy érzem, hogy a hónapok óta tartó tortúrából lesz kiút. Nem szép, mások elítélnének, amiért mosolyt fakaszt az arcomon az a tudat, hogy haldoklom. Nem szimplán az öröm sugározza be a hajnalt, hanem a kétes gondolatok elvetése is. Nem érdemes a miértekben léteznem. Beszélhetnék feltételes módban, hozzájárulhatnék a kezelésekhez, de eszem ágában sincs megadni ezt az elégtételt az ellenem vétkezőknek. Jamie szavai csengnek a fülemben, hogy mások időt adtak volna érte, ha egy perccel is többet kapnak a szeretteikkel, mint amennyi adatott. Én nem így láttam, és ha visszatekerhettem volna az időkerekét, akkor magammal vittem volna a tizennyolc éves önmagamhoz, hogy szembesüljön vele, milyen is voltam. Elveszett, árnyéka annak a nőnek, akivé az elmúlt években váltam. Tényleg nem éltem, és nem tapasztaltam semmit a világból, de mostanra rájöttem, hogy mindent megszereztem. Nem kell leélni egy életet ahhoz, hogy elérjünk a boldogságba. Diplomás pszichológus vagyok, a családom nagyszerű, láttam Sophie-t a születése pillanatában, a szüleimmel jó kapcsolatot ápolok, és szerettem is…kétszer. Scott és Jamie különálló személyiségek, de mindkettőjüknek a szívemet adtam. Valaki harmincéves korában is azt hajkurássza, mely nekem már a birtokomban van a harmincadik születésnapom előtt hárommal is. Egyedül talán a gyermekáldás maradt kétséges bakancslistás álom, de tekintve a korlátaimat, és a testem lehetőségeit…egészen biztosan nem tudnék kihordani egy gyermeket, és ha egészen mélyen magamba nézek, akkor tudom, hogy nem is akarom. Nem vágyom a szaladgáló csemetékre, és erre akkor jöttem rá, mikor Jamie-t kezeltem. A korkülönbség csak egy dátumot sugall, de amíg ő hiányzó szeretetre szomjazik, az utódlásban látja az élete tetőpontját…nekem nincs szükségem erre. Fiatalon is készen lehet állni a halálra. Bárcsak viszonozhatnám azt a mély szerelmet, amit megélt irántam. Bárcsak ne lennék hű Scott emlékéhez, bárcsak ne jelentett volna sokat az a tény, hogy neki volt már egy családja. Victoria, és a kicsi…bárcsak én lehettem volna az első esély, és ő nekem, mert akkor minden másképpen alakult volna. A szemetesbe hajítom a vattapamacsot, és a mappát a táskámba süllyesztem. Nem izgat, hogy mi vár odakint, mit könyvelek el veszteségként, és mit emlékként. Kár azon ostoroznom a lelkemet, amire nem álltam készen. Mit szólt volna, ha csak annyit mondok? Jamie…kedveltelek, de nem szerettelek. A szerelem relatív, és félek megint úgy érezni, mint Scott iránt, mert tudom, hogy bántani fogsz. Emberek vagyunk, és hibázunk, de ekkora felelősséget nem vállalok a magánéletemben. A te szíved nagyobb hatalmaknak rendeltetett, és nem egy olyan lánynak, aki nem képes örülni a naplementének a társaságodban. Nem voltam elég jó, de büszkén jelentem ki. Még élni akartam a nagy szerelem előtt. Mesterdiplomát szerezni, utazni, fürödni a tengerben, és a kellő érettséggel felnőni egy kapcsolathoz. Rossz idő, vagy rossz évszázad? Sosem tudjuk meg. Kilépve az ajtón csak mennék előre azért a bizonyos cukros kávémért. Fejben azt tervezgetem, hogy kimegyek a Central Parkba, és olvasok egy könyvet, talán a Szürke ötven árnyalatát. Pironkodva nevetek fel azokon a részeken, ahol bántják egymást, és tudni fogom, hogy ennek a könyvnek már nem én vagyok a főhőse, hanem mások…kitalált személyek. A képzeletem határtalan, az egyetlen barátom, de Jake hirtelen felbukkanása kiránt ebből, és bosszant is. A kérdésére hazudok, nem akarom, hogy belém másszon, hogy közöm legyen hozzá. Mára elég volt a drámából, a vérből. Azt kívánom, hogy legyen egy tökéletes napom, látni szeretném a napfelkeltét…a tető nincs messze. Milyen New York, ha nincs hatalma felettem, és senki másnak? A hangzavar megbontja ezt az idillt, és annak a férfinak a felbukkanása is, akit fejben percekkel ezelőtt tettem szabaddá. A folyosón Jamie és Maya veszekednek, már nem lep meg, hogy nem bírnak normális hangnemben beszélni, még akkor sem, ha ez egy kórház, és betegek küzdenek az életükért. Jake és én csak nézzük őket, amíg Jamie zöldjei rám nem vetülnek. Egy férfi szól közbe a néma párbeszédbe, mire rásiklik a pillantásom, és bennem van az az érzés, hogy ismerem, de nem tudom beazonosítani.
- Dr. Wilson…de nem kell így szólítania, mert jelenleg nem praktizálok.. – avatkozom közbe, de Jamie az, aki nem fordít elég figyelmet az idegenre. Nem tetszik a szeme mélyén ülő gyötrődés. Hol láttam már ezt? Ezen agyalok, miközben a mellettem álló türelmetlen, és arra vágyódik, hogy minden szempár rászegüljön.
- Mit nem lehetett volna tervezni jobban? – értetlenkedek, mert kíváncsivá tesz, de Jamie mégsem óhajtja meghallgatni őt. A kifakadása azonban rossz előérzetet szül, és sejtem, hogy ez a kétségbeesettség hangja. Nem akarom lejátszani ezt, még fejben sem. Megígértem magamnak, hogy lezárom, és nem folytatom a harcot, de nem engednek.
- Uram…Én Seattle-ben….kérem nyugodjon meg. – nyelek egy nagyot, és védekezően tartom fel a kezemet, mert nem lehet igaz, hogy ekkora szörnyűség bontakozzon ki előttem. Mi lesz, ha nem áll le, és revansot akar? A férfi Ádám-csutkája megugrik, nem tervezte meg, csak bosszút akar állni, nem érti meg a saját érzéseit sem, és valahol szüksége van a kiegyenlítésre.
- Sajnálom az édesanyját, és higgye el, hogy senki sem úgy gondolta, hogy értéktelen. Dr. Woodward akkor csak zaklatott volt, és nem figyelt a környezetére…egyeztettünk új időpontot, de nem akart eljönni hozzám Howard…ne tegyen meggondolatlanságot…meghallgatom. – félelem ül ki az arcvonásaimra, mert a legrosszabb rémálmom főszereplőjévé válok. Az idő lelassul, mikor előkapja a fegyverét, és egyenesen rám irányítja. Valahol egy nő felsikolt, és eldördül a pisztoly. Én vagyok célpont, de valaki gátat képez közém, és a golyó közé. Már nem hallok semmit, mert a fülemben dübörög a vérem, és egy másik test súlyával képtelen vagyok versenybe szállni. Jamie védelmezően tekeredik rám, a saját életét nem féltve lök el, és nem érti meg, hogy amit tesz…az nem játék, nagyon is komoly.
- Jamiee…. – kiáltok fel, de a földre zuhanok, a vállam koppan először a padlón, és ezután ér le a tarkóm, aztán rám esik ő maga is. Beszorul a levegő, a mellkasomra nyomás ereszkedik, de hangosan üvöltök fel.
- Segítség…valaki…eltalálták. VALAKI… - nem értem, hogy miért nem jön senki, mintha egy üres és falelválasztó lenne közöttünk. Percekig csak a körülöttem távozó vértócsát látom, hiába lököm meg, vagy érintem meg a hátát, nem felel, és ez rosszabb a fekete csuklyásnál is.
- Jamiee…az istenit, mondj már valamit…nem csinálhattad meg, nem tehetted ezt velem. – tehetetlenség szorítja vasmarkába a szívemet, és a fekete pettyek tánca felerősödik. Haldoklom. Haldoklik. Nincs többé. Fémes íz keletkezik a számban, és a nyálammal együtt nyelem le a vért. Jake az, aki elsőként érkezik, és elviszi tőlem. A sztetoszkópja a kezemben marad, és a levegőt markolom. Többen állnék körém, és emelnek fel onnan, de görcsösen kapaszkodom a semmibe, mert ő már nincs velem. Jake rám néz, és tudom, hogy mindketten egyre gondolunk. Meg fog halni, és nem tehetek ellene semmit. Másodperceken belül nyel el a sötétség, és kellemes sötétség uralkodik el az elmémen.

Reggel valamikor egy kórterem magányában

Bágyadt semmiség, de ezek az idegesítő hangok. Gépekre vagyok kötve, ez egészen biztos. Még ki sem nyitom a szemhéjamat, már ketten is ugranak felém.
- Ne mozdulj Tess…eltört az egyik bordád, és… - tompa az agyam, még a fájdalomcsillapítók munkálnak a szervezetemben, amikor felnyílnak a szememet rejtő kis bőrredők, és az egyik oldalamon Nadit pillantom meg, a másikon pedig egy másik férfit, aki nem ismerek fel.
- Ő az egyik emberem…Adrian otthon maradt a gyerekekkel, Cornelia meg magánkívül van. Kérlek… - más nem lenne rám hatással, de visszadőlök, és a robusztus alakot fürkészem.
- Nadi nem akarom ezt, úgyis…mindegy. Nem maradok fekve. – sejtem, ha most az egyik orvos tag lenne bent a csapatból, akkor ellenkeznének, de őt nem tesz semmit, csak int, hogy óvatosan keljek fel. A pamacsokat lerántom magamról, és felülök, de még szédelgek.
- John és Jake? – reszketek, és kásás a beszédkészségem, de megérinti a vállamat, és odaül mellém.
- Szergej…elmehetsz. – megvárja, hogy kettesben maradjunk, majd átölel, és a vállába fúrom az arcomat.
- Küzdenek érte már órák óta. Nem értek az orvosi dolgokhoz, de válságos az állapota. Itt kell várakoznunk. Senki sem így tervezte ezt az estét. Csssss….csak sírj. – nem is bírom visszatartani a könnyeimet, mert annyi mindent mondanék, és mégis a csendet választom.


Délelőtt

A nap már felszállt, és ahelyett, hogy az álmaimat élném, megint egy süllyesztőben vagyok. A rémálmok nem szerepeltek a képletben. Nem akartam átérezni a veszteséget, csak ha, én mehettem el előbb. A szemeim a felismerhetetlenségig dagadtak, a szám cserepes, de fel vagyok öltözve, és egy takaró van a vállamon. Jamie édesanyja már jön, a többiek szóltak Peternek meg Olivernek is. Mindenki egy helyen lesz, mégsem vagyok boldog, csak reményvesztett. Jake az előbb mondta, hogy kómában van, és megtettek mindent John-nal, de itt már csak a vakszerencse segíthet. Maya eltűnt, vagy eltávolították, nem is tudom. Be kellene mennem, mert megígértem, hogy beszélni fogok hozzá. Ezt várják tőlem. Tartsam benne a lelket, hogy visszajöjjön. A kilincsen áll már egy fél órája a kezem, de csak állok, és nem mozdulok…végül belépek. A halál szaga terjeng a levegőben, itt már az élet sem baráti látogató. Mindenhol gépek, és ő…eleinte sokkot kapok, és a szám elé teszem a jobbomat. Patakokban folynak a könnyeim, és előregörnyedve harapok bele a kezem szélébe. Nem álmodom, ez a valóság. Nézem őt, de nem látom. Agyhalott lesz….most lesz majd negyven. Leroskadok az első székre, és némán üvöltök bele a pulcsimba, mert nem bírom elviselni ezt az érzést. Szétfeszíti a mellkasomat, és kitépi mindkét szívemet. Gyűlölöm, és szeretem.
- Hogy…hogy tehetted ezt velem? – suttogom záporozó igazgyöngyeimmel, és ringatózok, de nem bírom nézni sem, hogy mi lett belőle.
- Én akartam elmenni, méltósággal, megbánás nélkül. Élni most, aztán menni, ha kell…de te semmirekellő, felborítottál mindent. Elvetted az esélyemet. – zokogok már, és a homlokomat fogom.
- Annyira kibaszottul fáj szeretni, hogy meg sem érdemled, sem a szukáid, akikkel ágyba bújtál, vagy barátnak fogadtál. Mit érnek az életek, amiket megmentettél egyért cserébe? Miért kellett egy haldokló elé ugranod, hogy megvédd? Miért? – hiperventillálok, és kapkodom a levegőt.
- Üres vagyok, és céltalan. Nekem nincsenek ilyen barátaim, mint neked…Jake, John, Maya, és Cornelia…atyám Jamie…és a családod. Nem akarhattál engem, nem én vagyok az a nő, aki gyereket szül neked, hozzád megy. Nem vagyok a fény az éjszakában, sem a horgony a fedélzeten. Egy szerencsétlenség vagyok…miért szerettél ennyire? Hallasz? Önző vagy…mint mindig. Maradnék…de nem tudok. Ezzel a bűntudattal nem tudok élni melletted, és várni a halálod. Megöltél mindkettőnket… - elhallgatok. A szívverését hallgatom a gépen keresztül. Kiürülök, aztán fel is emelem a fejemet. Már nem ismerem önmagam sem. Elfáradtam, lemerültem. Nyílik az ajtó….az édesanyja az.
- Tessa… - nem felelek, csak felállok, és kisétálok, mielőtt hozzám érhetnének. Kell vennem egy…mindenki kérdezget, de hírtok a kezemmel.
- Végeztem. – közlöm, és elsétálok a folyosón. Nem szabadna bemennem, de a szertárban összeszedek egy szikét, majd a zsebembe süllyesztem.

12:00, valahol távolodva New Yorktól egy vonaton.

Az ablakon nézem az elsuhanó tájat. Nem érzek, már nincs mit. A testem üzemel, de én nem élek, vagyis még igen. Végigjátszottam mindent. Alig vannak a vonaton…zötykölődünk, mikor előveszem a szikét, és végighúzom rajta az ujjam peremét. Halál. Édes, hívogató szerelmem, jöjj, hogy a sorsunk beteljesedjen…


/Köszönöm Életem a játékot. Folyt köv.   /