A munkám, igen az az életem és mindig legjobbat hozom ki magamból.
Bár a munkának is van olyan része, amihez kevésbé fűlik a fogam, de ilyenkor mindig a célt tartom szem előtt, nem pedig azt, hogy olyan dolgot kell tennem, amitől valójában undorodom.
Általában azokat a munkákat szeretem, ahol magamat adhatom, és egy az egyben lecsaphatok, de jelenleg arra volt szükség, hogy másnak adjam ki magam, ami vagyok.
Már hónapok óta próbáljuk elkapni Gustav Hoffelmann-t, az orosz maffia egyik legkeresettebb fegyverbeszállítóját, és ez most számunkra egy nagyszerű alkalom volt.
Megtudtuk ugyanis, hogy Hoffelmann jelenleg is a városban tartózkodik, tehát hamarosan egy újabb átadásra kerül sor, amit a maffiával készül lebonyolítani. Itt az idő.
Viszont az informátoraimnak sehogy sem sikerült megtudniuk, hogy ez alkalommal, hol történik az átadás, illetve a csere.
Tudvalevő, hogy a maffia szereti változtatgatni a helyeit és egyre ügyesebbek voltak. Tudták, hogy a nyomukban loholok.
Már nem voltak elegek a besúgók, ide én kellettem.
Tudomásunk volt Hoffelmann ama undorító szokásáról, hogy a maga ötven évével a huszonéves lányokkal szeret szórakozni és azok közül is mindig mással.
Ez egy olyan alkalom volt számomra, amit nem hagyhattam ki, ezért felvettem magamra egy olyan ruhát, amit már évek óta nem, kisminkeltem és az egyik beosztottammal megindultunk beolvadni a manhattani szórakozóhelyek világába.
Tudtam, hogy ha akarok, könnyedén a német közelébe férkőzhetek.
Miután megérkeztünk Elisa-val, azonnal lecsekkoltuk a helyet és megállapítottuk, hogy a célszemély még nem érkezett meg a klubba.
Amikor ez megtörtént, megindultam a mosdók felé,- Elisa tovább figyelt - , hogy poloskákat helyezzek el. A mosdók ugyanis sok titkot rejtenek.
Először a férfi mosdóban végeztem el ezt a tevékenységet, aztán következett a női mosdó is.
Éppen benyitni készültem a női mosdóba, ami hála istennek, tisztának tűnt, amikor szinte beleütköztem egy ismerős arcba.
Meglepődötten, de mindképpen komolyan néztem rá, a lányra, aki egykor nagyon közel állt hozzám, de mára már idegenek voltunk egymás számára. Az én hibámból.
- Ha látnak még azok a szemek. – jegyzem meg az ő szintén gúnyos szavait hallva, hiszen nem voltam sem az a cseverészős tipus, sem az, aki szereti, ha beszólnak neki. Ráadásul mindig is munka volt az első és most munka volt. Habár az elvegyülés szempontjából nem árt némi lányos cseverészés, azt úgysem tettem mostanában.
Szavaimmal természetesen arra céloztam, hogy bizony látom rajta, hogy félig részeg és, hogy be is van állva.
Nem néztem jó szemmel ezeket a dolgokat és habár már semmi közöm nem volt hozzá, mégis akartam, hogy tudja az életmódjával kapcsolatos véleményemet.
Hallottam róla, hogy mostanában miféle életet él, hiszen az apj mai napig jár apámhoz.
Mindig volt bennem egy érzés, hogy ha talán még mindig mellette lennék, nem tért volna le a helye útról, helyette nem tettem semmit. Amikor néhanapján összefutottunk, nem tettem semmit, csak tovább mentem, mert tudtam, hogy ha beszédbe elegyednék vele, megrezzenne a fal, mit oly gondosan magam köré épitettem, és mitől erősnek éreztem magam.
- Hát persze, néha azt is kell. – füllentettem aztán kapásszerűen kérdését hallva, hiszen az éppen nem hiányozna, ha lebuktatna.
- És te is, ahogy látom…szokás szerint. – jegyeztem meg ismét hasonló stilusban, ahogy ő szólt hozzám.
Úgy tűnt, neheztel rám, mondjuk, lehet, hogy nem is csodálom ezt.
- Néha azért apádnak is jelentkezhetnél. – mondom ki aztán, amihez talán semmi jogom, mégsem bírom ki.

Ria & Cher

Little party never killed nobody...

Mindenre gondoltam, de arra nem, hogy Adrianával fogok itt összefutni. Nem tartozik a nagy bulizós nők közé, és valamiért a megérzéseim azt súgják, hogy nem is azért van itt ma este, hogy elengedje magát, sokkal inkább a munka vezérelheti. Mindig a munka! Pedig kell egy kis szórakozás is, mert különben belegajdul az ember, főleg ilyen fiatalon.
- Azért vagyok még annyira józan, hogy felismerlek, az már jó pont, nem? – kérdezem egy apró mosoly kíséretében. Végig mérem a lányt, és elismerősen bólogatok magamban, mert most is kitett magáért, nagyon is csinos, de ez biztos csak a figyelemelterelés. Végül is nem állíthat be egyenruhában, az kicsit feltűnő lenne, ha egy bűnözőre vadászik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem bulizni jött... Sajnos. Pedig megihatnánk egy-két tequilát és megbeszélhetnénk, hogy mégis miért ignorált az életéből olyan gyorsan, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Igaz, ez hét-nyolc évesen még nem vágott annyira földhöz, mintha például most hagyna cserben a legjobb barátnőm, de azért voltam már akkor is elég értelmes ahhoz, hogy ne essen jól a dolog. Szerintem egy barátnő jó, ha ott van a szarban a másiknak, nem? Ami azt illeti, én most legalábbis baromira örültem volna, ha van valaki, akinek úgy tényleg kiönthetem a lelkem a baleset után. Olyannak, akinek nincsenek előítéletei, és nem néz rám úgy, mint valami őrültre, na meg az sem lenne hátrány, ha nem kellene a sztori elejéről kezdenem a mesélést. Értékeltem volna, ha van ilyen ember, de sajnos mindenki elpárolgott mellőlem, ami sajnálatos, de: akinek mennie kell, az menjen is, basszák meg!
- Hát igen, kell – helyeslek, majd felvonom a szemöldököm a mondata megtoldására. – Lehet, hogy sokat bulizom Ria, de huszonhárom éves vagyok, szóval szerintem ez nem bűn. Neked is többet kellene, egyszer vagy fiatal – vonok vállat, mert ezzel a „vallásommal” senki ne vitatkozzon. Ráérek majd öt-tíz év múlva komolyabban venni az életet, majd akkor rákoncentrálni a munkára jobban. Addig minek? Elillannak az évek olyan gyorsan, hogy csak pislogunk majd és azt nem lehet visszacsinálni. Hú baszki, de filozofikus hangulatba jöttem itt az alkoholtól! Fantasztikus.
- Az apámnál? – lepődöm meg a megjegyzésén nagyon is. – Mintha annyira érdekelné, hogy merre tengek-lengek. Ja, hogy nektek azt adta elő? Jellemző – ingatom meg a fejem cinikusan. – Azt gondolom nem mesélte el, hogy a baleset után érzéketlenül közölte, hogy húzzak el a házából?! Komolyan mondom, felbasz ez a viselkedés, amit művel. Undorító – fintorodom el, mert el tudom képzelni, hogy Ria apjának előadta a hattyú halálát és természetesen úgy, hogy ő még egy kicsit se tűnjön úgy, mint egy igazi tapló. Szánalom. – Nehogy azt hidd egyébként, hogy ő egy szent ember. Meglepődne apád is, ha mélyebbre áskálódna kicsit – nézek fel rá, mert hát az apja igaz, hogy a rendőrfőnök, de szerintem sosem nézett utána semmiféle dolognak részletesebben. Pedig megérdemelné. Persze lehet, hogy ezt a bogarat most nem kellett volna elöltetnem Adriana fülében, de mindegy, nem érdekel, felőlem aztán fel is forgathatják az életét.
- Nem iszunk meg valamit? – kérdezem, miközben megtámaszkodom a falban az egyik kezemmel, mielőtt még helyből felborulnék az álló helyzetből. A kuka előtt ácsorgok, mert most aztán végképp nincs kedvem szentbeszédet hallgatni arról, hogy nem kellene ezt az életstílust tovább folytatnom. Nem akarom, hogy észrevegye a tűt, mert nem hülye, rögtön rájönne, hogy azt én dobtam oda. Elég csak jobban megszemlélni a könyék-hajlatomat, és már világos is minden, ha lenne benne némi kétely.

Volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán hisz nekem. Tulajdonképpen, akinek van egy kis esze és tudja, hogy milyen vagyok, netán ismer – van olyan ember, aki tényleg ismer?-, tudja, hogy nem megyek el csak úgy szórakozgatni kicsípve magamat.
Talán lehet, hogy kellene, de nekem még csak eszembe se jutott az ilyesmi soha. A munkán kívül valahogy nem láttam, nem is tudtam elképzelni, hogy másképp éljem az életem. Ennek okaiba pedig nem voltam hajlandó belegondolni. Legbelül tudtam, hogy ez valószínűleg ez nem a legegészségesebb ebben a korban.  
Szóval valószínűleg most Cherry sem hitt nekem, habár ezt nyíltan nem mondta ki. Viszont ez a tény egyáltalán nem zavart. Valahogy nem tudtam róla elképzelni, hogy esetleg bemárt mondjuk Gustav-nál. Ráadásul könnyen meg is zsarolhattam volna azzal, hogy beviszem droghasználat és birtoklása okán, mégsem tettem.
Sosem voltam az a rendőr, aki szemet huny még az apróságok felett is, most mégis így alakult.
- Egy aprócska pont talán. - felelem aztán e rövidke gondolatmenet után, mikor megpróbálja egy kicsit viccesebbre venni a stílusát. Na, én azért nem mosolyodok el, de nem vagyok, annyira merev, mint a legelején.
Aztán tovább folyt  téma arról, hogy ő igenis szeret bulizni, meg, hogy fiatal és mi mást is tehetne?
Talán igaza volt, talán nem, de én sose így képzeltem el  bulizást, ahogyan ő.
- Valóban fiatal vagy, Cher - ekkor már én is azon a becenevem szólítom, ahogy gyerekkorunkban hívtam - , de szórakozni talán lehet úgy is, ha nem vagy belőve. - bököm ki végül a már amúgy is a nyilvánvalót. Tudja csak meg biztosan, hogy látom, milyen állapotban van és azt is, hogy nem vagyok hülye.
- Mi van, ha a nagy szórakozás közepette, nem éred meg azt a kort, hogy megkomolyodj? Vagy akár börtönben végezheted. - folytatom tovább komoly arccal, bár van egy olyan érzésem, hogy nm igazán hatják meg  szavaim, ahogy másikat sem.
Másrészt ismét ott tartok, hogy jogom nem volt  hegi beszédhez, mi őt illeti, azonban nem mondja már nekem azt, hogy drogok nélkül nem lehet szórakozni vagy, hogy ez annyira természetes lenne minden fiatalnál, hogy kábítószert kell fogyasztani
Igaz, egyre több fiatal l különböző szereken, mert a annyira "menő". Sok ilyen halálesethez kellett kimennem éppen, nem szerettem volna egyszer Chert is így megtalálni.
Ezután az apjára terelődött a téma, vagyis én hozta fel ezt, de nem hittem volna, hogy ilyen ellenérzéseket váltanak ki belőle  szavam.
Mr. Sullivan évek óta az apám egyik legjobb barátja, családi barátok vagyunk.
Minden szava igaz volta z előttem álló barna hajú, kissé szétcsúszott lánynak. Az apja válóban azt adta elő, hogy mennyire hiányolta a kislányát, azonban mindig volt egy olyan érzésem, hogy nem teljesen őszinte.
A következő mondata meg egyenesen megütötte a fülemet, hogy ex barátnőm arra célzott, hogy az apjának piszkos titkai vannak.
Persze, nem igen nyugodtam, rendőr létemből és természetemből eredendően érdekeltek a részletek, és ha valóban rejtegetnivalója van, hát derüljön ki és fizessen érte.
Aztán Cherry meglepő kérdéssel állt elő. Nem számítottam arra, hogy akar tőlem bármit is, hiszen már annyira különbözőek lettünk.
Nekem meg most ez nagyon is jól jött, hiszen ki akartam belőle szedni részletesebben Mr. Sullivan dolgait.
A kérdés után lassan és feltűnésmentesen Hoffelmann VIP-helyére pillantottam, de mivel még nem érkezett meg és Elisa is  helyén volt, miért ne mehetem volna bele egy kis beszélgetésbe egy régi baráttal.
- Végül is miért ne? Legyen. - egyezek végül bele abba a bizonyos italba kissé bizonytalan arckifejezéssel.
Meg se tudom mondani, hogy mikor tettem ilyesmit, főleg munkavégzés közben, talán sosem. Igen, teljeséggel kijelenthetem, hogy csak munkavégzés alatt voltam szórakozóhelyen. Talán kollégákkal egyszer-kétszer, de akkor is a munka volt téma. Most valami mégsem akarta, hogy itt és így érjen véget ez a beszélgetés.

Ria & Cher

Little party never killed nobody...

Talán Adriana lenne az egyik ember, aki választ tudna adni arra a kérdésre, hogy hogy jutott túl egy szerette elvesztésén?! Nem igazán beszéltem senkivel erről a dologról, miután Wyatt meghalt. Többek szerint pszichológusra lenne szükségem vagy éppen rehabra, de szerintem a drog éppen elég jó pszichológus nekem. Mondjuk Ria még gyerek volt, amikor elvesztette a bátyját, nem tudom, mikor nehezebb az embernek, még akkor vagy olyan korban mint én vagyok. Nyilván az sem mindegy, hogy ki az illető...
És a mondata, miszerint lehet úgy is bulizni, hogy nem vagyok belőle, igaz. De miben volt jobb az életem, amikor nem ilyen életvitellel éltem?
- Igazad van, végül is nem csak így lehet. De ha ez kábé az egyetlen boldogság az életedben Ria, akkor azért elgondolkozol a dolgokon, hidd el – rándul meg a szám széle, és kicsit még én is meglepődöm azon, hogy ezt tényleg kimondtam. Nyilván ez az alkohol hatása, na meg talán kezd hatni a drog is, és azért lettem hirtelen ilyen kibaszott őszinte. Nyilván nem hülye ő sem, hamar kiszagolja ezeket a dolgokat, főleg így, hogy ő is zsaru lett. Az apja valószínűleg hamar belevezette ennek a melónak a rejtelmeibe, szóval minden kis jelre fel tud figyelni.
- Akkor komolytalanul döglök meg – vonok vállat szórakozva, és igazából fel sem fogom nagyon ezeknek a szavaknak a komolyságát, amit mond. – A börtönt meg már csak megúszom. Vagy beviszel? – vonom fel a szemöldököm kérdőn egy apró mosoly kíséretében. Hihetetlen, fél perc leforgása alatt milyen szintű kommunikációt levágtam itt ezzel a lánnyal a diszkó vécéjében. Komolyan már kicsit hiányzik is. Pedig hét évesen még nem annyira komoly az ember, de ha valakivel együtt nősz fel addig, hiszed vagy sem, eléggé benne marad a emlékezetedben. Nem tudom megmagyarázni miért, de valahogy egy kicsit talán olyan, mintha a testvéred lenne. Főleg úgy, hogy egyébként egyke vagy... Lehet, hogy én is ezt éreztem Riával, aztán egyszer csak elvágták a dolgot nála és nem kommunikált senkivel, még velem sem. Akkor meg aztán tényleg nehéz egyoldalúlag bármit tenni a dolgokért.
Talán ez a gondolatmenet visz arra, hogy rákérdezzek, nem iszunk-e meg valamit. Lehet, hogy dolgozik, sőt, leginkább erre tudok gondolni, főleg ahogy tekintget erre-arra. És egyébként sem igazán tudom elképzelni, hogy szórakozni járna csak úgy, már csak azért sem, mert az elmúlt időben sehol a környékbeli szórakozóhelyeken nem találkoztam velem, márpedig én elég gyakran megfordulok ezeken a helyeken ugyebár. Kimegyek vele együtt a bár részlegbe és meg is közelítem a pultot.
- Mit iszol? – kérdezem mielőtt még automatikusan kikérném a két tequilát, mert halvány lila gőzöm sincs arról, hogy mégis mit szeret. A kakaón kívül. Mert azzal még tisztában vagyok, hogy amikor gyerekek voltunk, akkor rengeteget ittunk. Ma már utálom a kakaót.
Kikérem, amit mond, aztán leülök az egyik bárszékre és felé fordulok.
- Mesélj valamit, mi a helyzet veled? – futom az illedelmes köröket, de azért valamilyen szinten komolyan érdekel, hogy hogy van. Az már más kérdés, hogy lehet erre az egészre holnapra már nem is fogok emlékezni...

Már elmúltak azok az idők, hogy engem valaki vagy valami is érdekelt volna a rendőrségi dolgokon meg az orosz maffián kívül.
Persze, még mindig fontos volt, hogy az ártatlan embereket megvédjem, hisz ez a hivatásom, de az, hogy én lelkizzek valakivel? Na, nem történhetett meg.
A bátyám és anyám elvesztése óta, sosem beszéltem ezekről a dolgokról senkivel sem. Egyszer sem. Még az apámnak se meséltem el, hogy hogy érzem magam, de talán még saját magammal se tisztáztam ezeket a dolgokat.
Szerencsére ebben apámra ütöttem, így ő sose faggatott és én se őt, még úgy sem, hogy igazán jó volt a viszonyunk. Mondhatni, a szőnyeg alá söprésben (is) profik voltunk.
Aztán megszólalt Cher, és valami olyat mondott, ami még bennem is megindított valamit. Bennem, aki egy érzéketlen kőszikla és csak ítélkezni tud.
Igaz, elítéltem azt, ha valaki ilyen életmódot folytatott, mint ő, de arra nem gondoltam, hogy legbelül ennyire szarul érezheti magát.
Persze, ezekre mindig azzal kontráztam, hogy tőlem rosszabb élményeket kevesen éltek át, mégis itt vagyok talpon és keményen harcolok nap mint nap.
Arra viszont eddig sosem gondoltam, hogy nem minden ember egyforma és nem mindenki ilyen erős, mint én vagy az apám. Én megtaláltam a munkámban önmagam és ez volt az, ami éltetet, ami a még meglévő szívembe pumpálta a vért, ezért keltem fel minden reggel s ettől van önbizalmam. Viszont szemmel láthatóan nem mindenki olyan szerencsés, hogy azt csinálja, amit szeret.
- Cher, ilyet ne is mondj többé! – szólalok meg hosszú hallgatás után mialatt alig láthatóan eltátom a szám és beleborzongok mocskosan őszinte szavaiba.
Furcsa, hogy nem ér neki semmit az élete. Velem akármi is történt, bennem volt az élni akarás.
Aztán csak egy alig látható, ám komoly grimaszt vágok, mikor vicceskedve rákérdez, hogy beviszem e.
Erre most inkább nem válaszolok, nem akarok belemenni a dologba. Valószínűleg képtelen lennék rá, habár ezt sosem ismerném be önmagamnak.
Mikor rákérdez, hogy mit iszok, kicsit elgondolkodok, hiszen igazából nem voltam sem nagy ivó, sem nagy bulizó. Valahogy ilyesmire sose szakítottam időt.
- Jó lesz, amit te iszol. – vetem aztán oda, hiszen semmit se szeretek, majd szememmel követe a pincért, nehogy valami diszkó droggal tömje tele az italt, majd ki is adja a két tequila-t. Ezután én is leülök az egyik székre Cherry mellé.
Aztán jön a kínos része a dolognak, mikor arra kér, hogy meséljek, mi a helyzet velem.
Vicces lenne, ha csak azt mondom, semmi, de ez volt az igazság. Egyedül a munkám volt említésre méltó dolog az éltemben, de arról meg nem beszélhettem.
Nem is tudom megmondani, mikor voltam utoljára ilyen helyzetben, minden ok nélkül valaki társágában. Az biztos, hogy nem igen tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, magamról pedig egyáltalán nem akarok beszélni. Legalább is még nem.
Közben természetesen figyelem a célszemélyemet, aki éppen ebben a pillanatban érkezik meg.
Látom, hogy azonnal nézelődik a nők között és a testőreinek már mutogatja is, kivel szeretné tölteni az estét. Csak azt nem sejti, hogy én várok rá.
Ekkor eszembe villan valami, aztán hirtelen Cher-re nézek.
- Hm. Azt mondtad, bulizni akarsz?  - kérdezem, felvont szemöldökkel miközben felállok hiszen nekem így vagy úgy, de mennem kell.
- Tudok egy olyan társágot, ahol a legjobb italokat kapod ingyen teljes kiszolgálással. Csak nem tudom, elég szépek vagyunk e hozzá.  – bökök fejemmel Hoffelmann és a VIP-részleg felé egy halvány vigyor keretében.
Én nem is igazán tudtam, hogy kell bulizni vagy flörtölni, ő meg szemmel látatóan benne van ilyesmiben. Talán a segítségemre lehet.
Baj pedig mellettem úgysem érheti.

Ria & Cher

Little party never killed nobody...

Nekem voltaképpen baromira hiányzik mostanában egy barátnő, akivel meg lehetne beszélni a dolgokat, de ezt igazából még magamnak sem vagyok képes bevallani. Azt gondolom, hogy jól elvagyok az én saját kis világomban, de ez nem egészen így van. Jó ezt hinni, de nem fog sokáig ez így  menni, mert előbb vagy utóbb, de be kell majd ismernem magamnak, hogy nem fog menni egyedül. Mert kell valaki, aki segít kiutat találni az egész függőségből és a magányból. Nem, még én magam sem gondolom, hogy ez a függőség huzamosabb ideig jót fog tenni, de jelen pillanatban még nem állok készen arra, hogy azt mondjam, elég. Kell valami, amibe lehet menekülni, mert félő, ha elvonóra mennék, azután sokkal rosszabb dolgokra adnám a fejem.
- Nem kell annyira komolyan venni – mosolyodom el halványan, mikor látom az arcán, hogy elképed a szavaimon. Nem állt szándékomban elrettenteni, de ez így kicsúszott a számon. Persze eszem ágában sincs meghalni, szóval nincs para. A kérdésemre nem válaszol, amire halkan fel is nevetek. Simán el tudom képzelni róla, hogy bevinne, ha arról lenne szó. Újabb pofon lenne az élettől, de már megszoktam az ilyen húzásokat, semmin sem lepődöm már meg.
Pár pillanat kínos csend után gyorsan termünk kint a bárpultnál, ahol legalább már a zene szól, így nem áll be hosszabb kínosabb csend kettőnk között.  A kérdésemre nem válaszol, így csak egy halvány mosollyal nyugtázom a dolgot. Nem is értem, mit próbálkozom itt félig belőve egy olyan valakivel  társalogni, aki már évekkel ezelőtt is világosan a tudtomra adta, hogy nem kíván velem barátkozni.
Kikérem a két tequilát, az egyiket felé tolom és megemelem a saját poharam, majd fél pillanat alatt le is húzom egy kisebb fintor kíséretében. Már igencsak hozzászoktam a kesernyés ízhez, néha már citromba sem harapok utána. A következő kérdésére felkapom a fejem, pedig már majdnem teljesen elhessegettem a gondolatot a fejemben, hogy Adriana ma bármit is hajlandó lesz velem közösen csinálni, akár beszélgetésről, akár éppen bulizásról lenne szó.
- Na, elültettem a bogarat a füledben? – kérdezek vissza, de ahogy követem a tekintetét és végignézek az izgatott lányon, valami azt súgja nekem, hogy erős hátsó szándék vezérli jelen helyzetben. Nem bánom, legyen. – Mi a terved? – kérdezek rá, mielőtt még bármit is mondana, de aztán fel is kelti egyre jobban az érdeklődésem.
- Hogy elég szépek vagyunk-e? Ez költői kérdés volt? – mosolyodom el, ahogy kihúzom magam, és aztán végignézek a célcsoporton. Egyenlőre még fogalmam sincs, mit szeretne elérni azzal, hogy én vele megyek, de abban nem vagyok egészen biztos, hogy nem fogok bajt hoznia  fejére, ugyanis jelen pillanatban kevésbé vagyok beszámítható állapotban.
- De nem kurválkodok, azt most mondom – jelentem ki határozottan, miközben elindulok vele ahova menni akar. Amit az előbb mondtam, azt komolyan mondtam, mert azért ahogy az előbb az a fickó végigmérte a nőket, eléggé úgy tűnt, mint aki kábé azon gondolkodik, melyik érhet a legtöbbet. Elflörtölgetek, na de mi hasznom lesz nekem abból? – Akkor most társaddá fogadsz, Adriana Lane? – vonom fel kérdőn egy mosoly kíséretében a szemöldököm, és határozott, nőies léptekkel érkezünk meg a VIP részleghez, ahol aztán meg is torpanok a biztonsági őr előtt, hiszen nem engednek be oda csak úgy bárkit. Ha Ria tudja, a pasas nevét, akkor rá lehet hivatkozni, és már be is slisszantunk, ennyi az egész. Párszor már kicseleztem ezeket a paprikajancsikat, csak okosnak kell lenni és már bent is vagy. Riára pillantok, hogy mondja a nevét, bár mondjuk megoszthatná velem is, azért nagyjából mit is akarunk elérni, mert ha itt bent belendülök a buliba, akkor aztán nem igazán lesz megállj.

 Őszintén fogalmam sincs, hogy most mennyire humorizál vagy mennyire beszél komolyan az állítólagos (nem) halálvágyáról, ami számára igen jó témának tűnik.
Igazából attól függetlenül, hogy annyit tudtam, hogy kislányként életvidám volt és imádtunk együtt játszani, mára már egyáltalán nem ismertem őt.
Viszont abból ítélve, ahogy az eddigi élete alakult, simán el tudom róla képzelni, hogy már egyáltalán nincs benne a régi énjéből.
Ez viszont rám is elmondható, hiszen, ha valaki teljes mértékben kifordult gyermekkori önmagából, az pontosan én voltam.
Azonban csak remélni tudom, hogy szavai igazak és csak viccelődött ezzel a számomra egyáltalán nem vicces témával. Éppen elég közelről volt alkalmam megismerni a halál többféle formáját, ahhoz, hogy ne próbáljak meg ezzel élcelődni.
Minden esetre, tegyünk úgy, hogy most hiszek neki, és amúgy is a mostani kis akciómra kellett már koncentrálni, hiszen Hoffelmann nem az a türelmes típus és nem is könnyű rátalálni.  Nem akarom elszalasztani az alkalmat, hogy megtudjam, valóban holnap este szervezik- e azt a bizonyos bronxi fegyverbemutatót avagy sem.
- Csak egy a bibi, én mindent komolyan veszek. - kacsintok rá még mindig a komoly arccal, ami szinte mindig velem volt, majd én is az általa rendelt tequila-hoz nyúlok, ajkaimhoz emelem azt és lassú kortyokban beleiszom. Nem igazán tetszik, de ennek nyoma arcomon nem látszik, hiszen ennél nagyobb fizikai kin is ért már életemben, mint némi kellemetlen íz.
- Talán azt is mondhatjuk. - felelem sejtelmesen, mikor megkérdezi, hogy elültette-e a bogarat a fülemben, habár szerintem mindketten tudjuk, hogy erről szó sincs.
Annak ellenére, hogy be van állva és ez nála igen gyakori állapot, nem néz ki ostobának, szóval sejtheti, hogy mi jár a fejemben.
Alig láthatóan félmosolyra húzódnak ajkaim, de csak egy pillanatra, mikor rajtunk végignézve bizonygatja, hogy  bizony elég szépek vagyunk ahhoz, hogy a német VIP-részlegébe jussunk.
Ha jobban megnéztem, valóban gyönyörű lány lett belőle, ahogy gyerekkorában is az volt, magamról meg ezt nem igazán tudtam megállapítani, mert sosem foglalkoztam ezzel a külső dologgal a legtöbb nővel és férfival ellentétben.
Kissé felvonom szemöldököm, mikor megjegyzi, hogy kurválkodni nem fog, majd megrázom a fejemet.
- Neeem. Abban biztos lehetsz, hogy kurválkodni nem fogsz, sőt, egyikünk sem. - szögezem le határozottan a tényt. Még a feltételezéstől is hányingerem lesz, hogy Hoffelmann mit is szokott tenni az ilyen húszas éveiben járó lányokkal. Ilyenkor olyan képek jelennek meg a fejemben, amitől legszívesebben a helyszínen verném szét az egész bandájával együtt, de ugyebár, ez nem lenne okos dolog, Adriana Lane pedig mindig is a hideg vérmérsékletéről volt híres.
- Valami olyasmi. - felelek, mikor költőien megkérdezi, hogy a társává fogadom e, de közben ezen magam is elgondolkodom, miközben már megindulunk a célponton felé, a farkas barlangjába.
Nem is értem, hogy miért viszem bele őt is a dologba, hiszen biztos vagyok benne, hogy magam is képes vagyok elintézni bármit. Talán csak nem akarom elengedni a társaságát, vagy magam sem tudom, de nem is most van itt az idő ezen agyalni.
Hamarosan a VIP-kordon szélén állunk és már felvéve állmosolyomat, amit mellékesen gyűlölök, mégis olykor kénytelen vagyok alkalmazni, az egyik testőr szemébe nézek és látom, hogy eléggé hatásos a nézésem.
- Gustav szerintem örülni fog nekünk. - folytatom tovább a magas hústoronyt bűvölve, majd Cherry-re bökök.
- De, ahogy látom, te is. - teszem még hozzá, hiszen látom, hogy majd kiesik a szeme, hol az egyikünket, hogy a másikunkat stírölve.
Aztán a történet pontosan úgy folytatódik, hogy azt én elképzelem, s a pasas félreáll az utunkból, majd tovább enged a szekcióba, ahová csak a beavatottak kerülhetnek.
Közben az is látom, hogy Elisa tudomásul vette, bejutottam, kész vagyok. Most már csak az a dolga, hogy kívülről fedezzen és erősítést hívjon, ha arra szükség lenne. Viszont azt nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor és csendben távozunk.
Aztán ahogy elégedetten haladunk, talán a vesztünk felé – NEM, AZ VELEM SOSE TÖRTÉNHET MEG! -, egyszer csak elkapom a mellettem álló barna lány bal karját és közel hajolok hozzá.
- Figyelj, ez nem kötelező! Lehet, hogy veszélyes, habár én itt vagyok. Még meggondolhatod magad. -  nézek komolyan  a szembe, hogy értse, talán ez az egész helyzet veszélyes lehet. Habár tudom, hogy meg tudom őt védeni bármi áron és magamat is, de mégis úgy éreztem, úgy fair vele szemben, ha van választási lehetőse.

▲695  ▲❋▲