When people look inside my life, I want to hear them say: She's got her father's eyes!

A reptéren, mikor leszálltam a katonai gépről ami haza hozott a Kazahsztáni missziómból, megmernék esküdni rá, hogy még száz ágra sütött a nap. Na jó, annyira még nem ment el a maradék józan eszem, hogy megkérdőjelezzem, milyennek is láttam pontosan az időjárást alig fél órával ezelőtt.
Leo ez egyszer nem jött ki értem. Valami rohadt fontos ügyben a bevándorlási hivatalba kellett sietnie, bár fogalmam sincs róla, hogy mi köze van hozzá. Talán egy újabb menekült válságtól tartanak, és időben elkell kezdeni a tárgyalásokat az ügyben... Igazából nem is érdekel. Még egy kicsit -nagyon-, örülök is neki, hogy van pár szabad órám mielőtt a lelkiterror folytatódna.
Az utóbbi hónapok teljesen kizökkentettek a normál kerékvágásból. Jó lenne már visszakapni egy kicsit az életem.
Miközben a szakadó esőben az autópálya felé tartok, eszembe jut, hogy felhívom Esthert, ám az időjárás hamar a tudtomra adja, hogy jobban járnék, ha inkább az útra összpontosítanám minden figyelmemet. Az ablaktörlők a legnagyobb sebességre állítva küzdenek a szélvédőn kopogó, sűrű esőfátyollal, ötvennél többel nem is merek hajtani, ha akarnék se tudnék, ugyanis az előttem feltornyosult kocsisor sem száguldozik a vizes, csúszós aszfalton. Két kézzel markolom a kormányt, hunyorogva hajolva közelebb a szélvédőhöz, mire az öreg csotrogány, leszázalékolt katonai jeep-em rádiója végre befog valami rádióadót amiben orkán erejű, több mint száz kilométer perórás széllökésekre, heves zivatarokra, viharokra, jégesőre figyelmeztet a meteorológiai szolgálat.
-Nem mondod baszki?! - Morgok egy jó sort Jerry Fisherrel -ha jól emlékszem a faszi nevére, bár aligha számít ez bármit is-, majd a következő percekben már tényleg csupán arra koncentrálok, hogy egyenesben tarthassam a járgányt. Rövidesen azonban az előttem haladó kocsi vészvillogóira leszek figyelmes, így lassítok, és én is megnyomom az elakadásjelzőt mielőtt valami barom seggbe durrantana. Alig telik el egy perc, a felhalmozódott kocsisor megáll, és egy rendőr elkezd minket visszafordítani.
-Baleset történt, másik útvonalon tudnak tovább haladni. - Lép mellém, és próbálja túlkiabálni a viharos szelet.
-Remek... - Átkozódom egy sort az orrom alatt, majd megfordulok, és félreállva keresni kezdem a GPS-ben a legrövidebb útvonalat, ami aligha egy földesútnak tűnik, valószínűleg arra nem lehet most túl nagy a forgalom, senki nem kockáztatná meg, hogy a fancy kocsija elsüllyedjen, vagy tudom is én, rádőljön egy fa. De egy katonai jeep azért más, mint a mai elektromos tragacsok. Meg hát ugyebár kockázat nélkül nincs győzelem...
Néhány kilométer múlva le is hajtok a biztos aszfaltról a göcsörtös, kavicsokkal, és még ki tudja mivel teli útra, ami a jelenlegi időjárásban elég horrorisztikusnak hat. Hiába nincs előttem, mögöttem senki, továbbra sem száguldozok, csupán lépésben haladok, szépen lassan, s közben azzal nyugtatom magam, hogy a GPS szerint hamarosan beérek a városba. Ott biztos nem lesz ennyire durva a helyzet, az épületek felfogják a szelet. Szemeim továbbra is az úton, a kormányt is biztosan szorongatom egészen addig, ameddig egy újabb, haragos mennydörgéssel egy időben elveszítem minden uralmamat a Jeep felett. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy a jobb oldalon húzódó földcsuszamlás okozta kisebb szakadék helyett balra rántsam a kormányt, így frontálisan egy fának csapódok. Az ütközés ereje nem volt nagy, még a légzsákok se nyíltak ki, de a fizika törvényeit semmi sem írhatja felül, így miután lassan felemelkedem a kormányról, az első dolog, ami feltűnik fejem sajgásán, és a halántékomból lassan csordogáló véren túl, hogy rohadtul fáj a mellkasom. Annyira, hogy levegőt is alig merek venni.
-A kurva életbe... - Összeszedve maradék lélekjelenlétemet, vakon tapogatózni kezdek a biztonságiöv után, hogy kikapcsolhassam magam, majd következik az ajtó, aminek neki kell feszülnöm a vállammal, hogy kinyíljon, ám arra már nem maradt elég erőm, hogy megtartsam az egyensúlyom, így egyszerűen csak kizuhanok a kocsiból.