Épp nyakig voltam egy szerződésben, mikor drága bátyám lazán belejtett az irodába, és kijelentette, hogy szedjem össze magam, szórakozni megyünk. Pár perc értetlen pislogás után csak megtettem, amit kért, és most a taxiból kiszállva belekarolok, ahogy valami hely felé sétálunk, ahol Javier várja. Senkit se zavarjon, hogy kiskosztümben vagyok, kényelmetlen cipőben, és utoljára reggelit ettem, ha Lio akar valamit, akkor Lio azt a valamit megkapja. Mindig is ő volt a rámenősebb a fiúk közül, és nem igazán van tekintettel arra, más mit akar. Imádom. Ez a legnagyobb baj a dologgal. Most is épp meg kell támaszkodnom benne, úgy megnevettet egy hülye sztorival általános iskolás korukból, amit már ezerszer hallottam, és persze nagyban szerepel benne a tanárok megviccelése az ikrek helycseréjével, egy ellopott osztály-állatkával, és sok-sok méltatlankodással a büntetés miatt, amit utána kaptak mind a hárman, Javierre karöltve. Akire be kell vallanom, annyira nem emlékszem, mert még jóval azelőtt megromlott a családjaink között a kapcsolat, hogy én kerestem volna fiúk társaságát (volt elég belőle otthon, oké?), viszont már annyi történetet hallottam róla, hogy ha Lio előre megkérdez, szeretnék-e jönni, akkor is igent mondok. Mondjuk az ikreket ismerve szegény Javier sok bajba kerülhetett velük, ők ketten mindig is igazi kis ördögfiókák voltak. Nem tudom, hogy lett mind a kettőből ilyen szakmai körökben elismert ügyvéd mára... Riconak ott vannak az ikerlányai is, Lio pedig nyáron veszi el Ángelát. Pedig én tudom, hogy ők voltak azok, akik egyszer minden cipőt a házban megtöltöttek csigával, békával meg gilisztával az éjszaka leple alatt, anélkül, hogy eszükbe jutott volna, hogy ezek mondjuk reggelre elmásznak, és mi egy undorítóságoktól hemzsegő házra fogunk kelni. Azóta is félek tőlük. Már a gilisztáktól, békáktól, csigáktól, nem a bátyáimtól.
Odaérünk a helyhez, egy hangulatos kis bár, még sosem voltam benne. Ami nem nagy szó, nem igazán van kivel bárokba járnom, egyedül meg... A munka mellett sem nagyon fér bele. Mindenesetre ez kellemes helynek tűnik, dallamos zene szól a háttérben, és az egyik asztalnál olyan koktélt látok, amitől felcsillan a szemem. Rendelek is gyorsan belőle, még ha alkoholos is. Legalább... sok benne a gyümölcs. Teljesen egészséges. Talán ennem kéne előtte, de mindegy. Lio csak egy tonicot kér, mert lehet, hogy még lesz egy üzleti hívása a másik partról, eszénél akar maradni. Ezen miután leültünk elduzzogok egy sort, de csak míg mesélni nem kezdi Abel mit csinált a legutóbbi családi ebéden, aminek eredményeképpen apa ölébe ugrott Coconut, a dán dogja, hogy aztán onnan eggyel feljebb lépve végigsétáljon az ebédlőasztalon, belelépve mindenbe, és mindenki tányérjába, aki nem volt elég szemfüles. Kicsit azért fáj a szívem, hogy nem voltam ott, de azért leginkább a nevetéstől könnyezik a szemem. Aztán Lio feláll, és lelkesen integetni kezd az ajtó felé, hogy aztán menjen, és megöleljen egy srácot, aki feltételezem Javier. Kicsit bizonytalan mosollyal állok fel én is, és köszönök. – Remélem nem gond, hogy betolakodom. Szerintem nem tudja, hogyan kell egyedül találkozni emberekkel, vedd úgy, hogy Ricót helyettesítem – mondom viccelődve, az ördögi duó másik felére célozva. Egyébként elég furcsa velük külön találkozni, ezt meg kell hagynom. Egyetemista korukig elválaszthatatlanok voltak gyakorlatilag. Aztán Rico védőügyvédnek szakosodott, Lio meg ügyész a maga pitbull természetével, és hát... már most megvan a saját életük.

Különleges érzés újra belépnem munkahelyem ajtaján, de még ennél is érdekesebb úgy helyet foglalnom az íróasztalomnál, hogy fixen tudom, hamarosan elveszítem a pozíciómat. Nincsenek kellemes érzelemfoszlányaim, de letaglózott sem vagyok, mivel tudni lehetett, hogy a főnök a saját lányát szeretné marketingvezetőnek és nem engem, a lányával pedig ezidáig kialakítottam már a jó - ha lehet ezt mondani a cég üvegablakai között bohókásan előre-hátra ingadozva a gurulós székemben -, igen közvetlen, már-már mentorból lett nagytestvér kapcsolatot.
De minthogy például a kirúgások, úgy ez a lefokozás nem egy pillanatszerű folyamat, mégis azért valamelyest meglepődtem, mikor bementem a főnökhöz és ő csak vállamra tette a kezét, s közölte velem, hogy még mindig én megyek el a tizenegy órakor kezdődő konferencia-előadásra, nem Yena. Ennek egyébként kifejezetten örültem.
Alig negyed órája ért véget a konferencia és magamat a már említett hintázós pozícióban találom, bámulok előre, bámulok oldalra, ki az ablakon, aztán a monitoromra, mialatt szüntelenül csak azon töröm a fejemet, hogy most mit kezdjek magammal, ha már nem tudom feltétlenül eredeti munkámat csinálni, mivel hivatalosan már nem vagyok vezető, de gyakorlatilag még igen, szóval akkor most írjak-e mindenkinek emailt a fejlesztésekről, vagy ezt majd Yenának kellene... Hát furcsa és kényelmetlen szituáció ez.
Az órára pillantok. Egyébiránt nem szoktam ezt tenni, az elmúlt évek során javarészt úgy csapott le a kollégám, hogy most már nyugodtan haza is mehetnék, mire én csak felpillantottam rá miközben egy pillanatra sem álltak meg a szélvészként mozgó, a billentyűzeten ugráló ujjaim, mert eközben is írtam az emaileket. Ujjaim kopognak az asztallapon, irritáló hanggal nem hagyják rám telepedni a csöndet, de én észre se veszem, mert fejben teljesen máshol járok. Fejben én már otthon lennél, haza akarok menni, vagy valahová és ez a gondolat tőlem eddig idegen volt.
Nyílik az ajtóm és hirtelen kizökkenek, kicsit megugrik testem, mintha egy gépezet lennék, amit egy gombnyomással kapcsolnak be. Zavartan, kissé kapkodósan megigazítom az öltönyömet.
- Javier, megjöttek a felhasználói vélemények - nyújtja magasba a kolléga a hatalmas dossziét.
- Áhh igen, köszönöm Peter! Letennéd a... vagy tudod mit, add csak nekem. Inkább nekem... - nyúlok felé, hogy elvegyem őket.
Aztán elmegy, mintha sosem jött volna be és én azt hiszem, hogy visszadőlhetek székemben valami kényelmes pozícióba és folytathatom a magam elé pislogást, de megcsörren a telefonom. Meg se nézem ki hív.
- Igen, tessék, Javier Alvarez! - És megszólal egy hang a vonal végén, minek következtében egy teljesen új nap kezdődik el számomra, arcom a semlegesből változik át valami nem irodai kifejezéssé, mert ilyen arcot lehet utoljára San Juanban vágtam, mikor nyolcévesen futottam az utcán strandpapucsban és törülközővel az ikerpárral együtt kezünkben egy-egy dinnyével, amit elloptunk a piacról és még kilométerrel arrébb is hallottuk az öreg nő szentségelését, mi meg csak nevettünk a strandon. Gyerekek voltunk. Nagyon más hely és nagyon más élet volt az, rosszcsontok voltunk, de sosem rossz emberek.
Hipp-hopp ledumálunk egy alkalmat két órával későbbre. Nem akarok öltönyben érkezni, úgyhogy begooglizom a bar nevét és elkezdek képeket keresni róla, elég jómódinak tűnt, de mégsem sznob, úgyhogy elhatározom, hogy a kényelem miatt előbb hazaszaladok átöltözni és úgy megyek oda. Tudom, hogy milyen körökben dolgozik Lio, szoktunk beszélgetni időnként messengeren, habár korán sem annyit, mint régebben, merthogy ő is már dolgozik és hát én is.
Egyszerű, rám jellemző utcai ruhában nyitok be a bar ajtaján, egyből a fenegyereket kezdem keresni, aki már minden, csak nem gyerek, minthogy hivatalosan én sem vagyok már az, ám most ellep a gyermeki izgalom, hogy újra láthatom legalább őt, ha már Rico nem tud itt lenni. Épp a pulthoz lépek és tátom számat, hogy kérjek egy könnyed italt, mire szemem sarkából észreveszek egy integető kezet és automatikusan fordítom felé a fejem. Hatalmas vigyorral nevetek fel és tárom ki karijaimat örülve, hogy láthatom Liot, a pultos pedig biztosan velünk együtt örül, ahogy láthatja a rólunk sugárzó jókedvet.
- Saludos, oh gran señor! - kiáltok fel valami random spanyol vicceskedő köszönést és már előtte is termek, hogy régi cimborákként megveregessük egymás hátát. - Hát te aztán jól megnőttél, még engem is lehagytál - méregetjük egymást és próbálom nem zokon venni, hogy ilyen menőn néz ki, míg magamat egyáltalán nem érzem macsó fazonnak. Ami pedig a magasságunkat illeti, én vagyok egy méter kilencven centi, de szerintem ő is van annyi. Néhány pillanatig örülünk a másiknak, aztán visszakerülünk a földre.
- Leandra? Nem gond, dehogy is! - csak próbálom felfogni, hogy a húgát látom, a gének azért sokat árulkodnak. Utoljára nagyon kis gyerekként láttam és bele sem gondoltam igazán, hogy már ő is nővé cseperedett. Nagyon gyorsan telik az idő! - Örülök, hogy eljöttél! Nem tudom, hogy emlékszel-e rám... Javier Benito Alvarez - mutatkozok be és kész vagyok megejteni egy stílusos, de baráti kézfogást. Az illem határain belül végignézek rajta, s nem tagadom, sok elismerő szó jut egyszerre eszembe.
- A fene vigye el, lehet mégis kellett volna az az öltöny? - mosolyodom el és saját magamon is nevetek. Öltöny tán jól jött volna, egyrészt mivel teljes kosztümben áll előttem a hölgy és ilyenkor illendő megtisztelni a másikat azzal, hogy én is kiöltözöm, másfelől... vagyis nem, természetesen semmit sem gondolok túl a haverom húgával kapcsolatban, csak ha jó körökben mozgó nőkkel van találkozóm, általában kiöltözöm. Mentségem van: nem tudtam, hogy ő is eljön.
Mielőtt leülnék hozzájuk, kiáltok a pultosnak, hogy hozzon már egy sört. Lehet nem illene átkiáltani a bar egy részén, de ez mégsem színház vagy könyvtár. Látom nekik már van italuk, úgyhogy le is huppanok a székre kis tétovázással, hogy Lea mellé üljek, vagy a haverom mellé, de végül utóbbi esetet választom. Nőkkel szemben még mindig kényelmesebben érzem magam, mint mellettük.
- Meséljetek, mi van veletek? Hány év is telt el a legutóbbi találkozásunk óta? Húsz? Van már húsz? - teszem szám elé egyik ujjamat és gyors számolásba kezdek. - Tizenhét, nem? Aty ég, ez rengeteg! - csóválom a fejem. - Mintha még csak tegnap kidobóztunk volna a tengerpart grafittis lemeszelt falánál.

Nehéz nem feloldódni kicsit látva, mennyire örülnek egymásnak, meg egyáltalán, Javier elég... kedves srácnak tűnik. Azt tudom, hogy a bátyáim nem épp a kedves srác kategóriába tartoznak, sosem igazán tartoztak, talán még Felipe a legbarátságosabb köztük. De mindegyik örökölte apa cápa természetét, ezért is olyan fene jó ügyvédek. Istenem, hallani kéne a családomat vitatkozni... Kívülről komikus lehet, mikor ennyi ügyvéd egymásnak feszül. Belülről csak frusztráló, hogy az életben nem lehet igazam, még akkor sem, ha egyébként igazam van. Hogy jutottam most én ide gondolatban? Kissé irritál néha a családom, na. – Nem, emlékezni nem igazán emlékszem, de történetet épp eleget hallottam. Remélem ahogy a testvéreim, azóta kicsit te is lenyugodtál – mosolygok rá, a kezemet nyújtva, amit meg is fog. Lio meg persze egyből beszól, hogy de formálisak valakik. Menjen a fenébe. Nem az én gyerekkori barátommal találkozom, oké? – Ha nem tetszik a viselkedésem, legközelebb nem muszáj ám elhívnod – fintorgok rá kicsit, mire persze kiröhög, mert mindig azt csinálja. Mindegyik. És csodálkoznak, hogy New Yorkig menekültem a családtól. Másrészről hiányoznak, azért is vagyok most itt, de... akkor is. – Ó, miattam? – kérdezem meglepetten, ahogy Javier arról beszél, öltönyt kellett volna vennie. – Nem, nem, én vagyok túlöltözve, egészen konkréten a munkahelyemről loptak ki, és elvileg lehetetlen volt időt szakítani arra, hogy átöltözzek.
- Istenem, csak vedd le a zakót, máris kevésbé tűnsz majd úgy, mint aki nem ide való – forgatja rám a szemét Lio, amit vissza is kap, de azért kibújok a kosztümkabátomból – mert hogy ez az, köszöntem szépen, és nem zakó -, abból baj nem lehet. Alatta egy vörös selyemblúz van, de még mindig jobb, mint a full kosztüm. Szépen felakasztom a székem háttámlájára, csak aztán térek vissza a beszélgetéshez, remélhetőleg kevésbé kilógva a helyből. Lio bezzeg farmerban van, pólóban, meg felé vett egy inget, és kész. Ha nem random támad le, hogy gyerünk, hamarabb hazamegyek, hogy valami alkalomhoz illőbben tudjak öltözni. Mindegy, már ez van, csinosnak csinos vagyok, azt tudom, szóval még mindig jobb, mint mikor egyszer Gabe és Felipe beállított az éjszaka közepén egy csapat modellel bulizni. Brr.
Javier rendel magának egy sört, aztán ő is leül az asztalhoz, konkrétan velem szembe, és persze elég hamar felülnek a srácok a nosztalgiavonatra. – Ne is mondd, nem tudom, mikor történt közben ez a felnövés dolog, meg ilyenek... Nyárra az esküvőmet tervezem, ember. Riconak ikrei vannak, és tervezik a következőt. Mennyire gáz, ha időnként visszavágyok húsz évvel ezelőttre? - csóválja a fejét Lio, mire én is megcsóválom a magamét vigyorogva. – Persze, aztán meg egymás vállán sírnátok a munkátok, meg a barátnőtök után – jegyzem meg, mert nem bírom befogni a szám. Sosem tudtam. Apa szerint a legidegesítőbb tulajdonságom, de hát nem tudom, mit várt. Ennyi férfi között vagy kinyitom a szám, vagy örökre néma maradok. Elég hamar eldőlt, hogy én nem a némaság felé tendálok. – Na jó, ez igaz, nem hagynám hátra az asszonyt... akkoriban meg nem igazán tudtam, mit kéne vele kezdeni, szóval ja, marad a jelen – túr a hajába fintorogva bátyám, én meg megint nevetek. Hülye. Szerencséje, hogy ezt mondta, különben beköpném a kedves jövendőbelijének. Mert erre valók a testvérek. – És Te, Javier? Szintén visszavágysz még a csínytevős korszakba, vagy megvagy, ahol vagy? – fordulok Javier felé, mert őszintén, fogalmam sincs, vele most mi van igazán. Nem ügyvéd, azt tudom, ez szóba jött, illetve az is, hogy valami egyetemet végzett, de ha keresztre feszítenek, akkor sem jut eszembe, mit.

Nem volt hosszú telefonbeszélgetés köztem és Lio között, főként csupán felszínesen kommunikáltuk le, hogy találkozunk, illetve mikor és hol, szerintem mindketten már fél lábbal ebben a kellemes hangulatú bárban voltuk, így hát meglepetten, de annál nagyon örömmel veszem észre a lányból lett nőt, aki a vonásaiból ítélve csakis Leandra lehet. Elméletileg ismerjük egymást, de az évek alatt rengeteget változtunk, így teljesen jogosnak vélem, hogy újra bemutatkozzak neki, s mint kiderül, ő nem is emlékszik rám, így hát örömmel teszem.
- Biztosíthatom, hogy az évek alatt teljesen megértem - felelem, majd amint kimondom az utolsó szót, mókás mosolyra húzódik szám. Nem szoktam hazudni, de lehet most ezzel nem mondtam teljes igazat, becsületemre legyen, a mosolyommal magam is elárulom, hogy fenntartásokkal kezelje az előbb hallottakat. Bár tény, hogy már nem lopok se dinnyét, se csirkét viccből. Szerintem New Yorkban még nem is láttam élő csirkét futkosni az utcán.
Látom Lioban is megvannak azért még a régi gyökerek, cukkolja a húgát és részben engem is, de szerintem ezt már mindketten megszoktunk, még ha én egy kicsit el is szoktam tőle, már nem a cukkolástól, azt kapok rendesen odahaza, inkább Lio hangjától.
- A bátyád miatt nem venném a fáradtságot, lát elég öltönyöst a munkája során - felelem kedvesebben, holott ha húgom kérdezte volna, biztos rávágnám, hogy "Ugyan ki másért?". Aztán persze megtudom, hogy nem vagyok félreinformálva, tényleg egy lazább haveri és haver-húga esti iszogatásról van szó, nem többről.
- Katalógusos összejövetel, nem lehet késni, sem elfelejteni megjelenni, világos... - értelmezem a helyzetet, félig már Liora nézve. - Meddig maradsz egyébként New Yorkban? - kérdezem Liot, mert biztosan azért ennyire kihagyhatatlan ez a találkozó, mivel más időpontban nem lesz rá lehetőségünk és New Yorkot bárki idevalósi akármikor átutazza, de a San Juan - New York távot már kevésbé lehet flexibilisen megtenni. 
Beszélgetek egy kicsit régi barátommal és igyekszem nem lopni a lehetőséget, hogy megcsodáljam Lea vörös selyemblúzát, illetve nem is a textilt, hanem Leát benne. Azt hiszem, kicsit zavarban vagyok, de biztosra veszem, hogy csak a csinos öltözék hibája. (Nem azé.)
- Jaaa, igen, Rico nem is olyan régen küldött is nekem képeket az ikrekről, én pedig két órán át csak a gratulációmat fejeztem ki értük. Na, de, ha már ő volt olyan tapintatlan, hogy nem hívott meg, te azért ugye meghívsz? Eskü, már van keresetem, le tudok utazni San Juanba! - nézek egyben Leára is, lényegében kettejükhöz beszélek, még ha érdemlegesen Lio tud mit kezdeni a szavaimmal. Pont a napokban gondolkoztam azon, hogy de rég voltam már otthon, az eredeti hazámban és sok-sok éve ide vagy oda, anyám gondoskodott arról, hogy a családunk tudja honnan származik.
- Hát ez most is így van - nevetek fel Lea reakciójára. - Vagy legalábbis nálam - toldom meg, elvégre Lio nevében nem beszélhetek és mint azt mondott volt, hamarosan esküvője lesz, aztán Lio is kifejti, hogy mégis csak a jelen szebb, mint a múlt.  
- Ez egy nehéz kérdés... - Mindeközben meghozzák a kért sörömet és gyorsan előhalászok egy közeli összeget a pénztárcámból. Rendhagyó kiszolgálás történik. - Köszönöm! - artikulálom a fiatal srácnak, majd hipergyors fizetés után vissza is emelem tekintetemet a társaságunk hölgy tagjára. - Hiányoznak a régi mulatások, amikor még nem problémáztam azon, amin felnőtt fejjel már igen, de egyúttal nagyon hálás vagyok anyámnak azért, mert apám halála után vállára vette a családot és kiköltözött velünk ide, sokkal jobb életünk lett így mindannyiunknak, úgyhogy azt hiszem, megvagyok ott, ahol most vagyok. - Lehet kicsit sokat beszélek, de én mindig ilyen voltam. - Belekortyolok a jó aranyszínű italba, majd lenyalom az ajkaimra tapadt habot.
- Ricoval szoktam beszélni, Lio időnként felhív és ad életjelet magáról... - bököm oldalba az urat. - Viszont rólad nem sok mindent tudok. - Ez most talán egy kérdés, vagy kérés, igazából furán fogalmazok, de mégsem indíthatok egy egyszerű "mizu veled?" kérdéssel, amikor meg akarom ismerni. Vetek is egy szúrós pillantást Liora, hogy érezze, igenis áradozhatott volna többet is a húgáról!

- Hmm... ezek szerint csak annyira, mint az ikrek? Megjegyeztem – nevetek fel kicsit. Nem volt ugyanis túl meggyőző azzal, hogy teljesen megért. Valószínűleg a srácokhoz hasonlóan funkcionáló felnőtt, aki az adandó első alkalommal visszavedlik ötéves rosszcsonttá. Rico ikreinek a játékait is szerintem az apjuk élvezi a legjobban. Múltkor mikor skype-oltunk, tiara volt rajta. Nem műanyag vacak, hanem igazi. Azt most hagyjuk, hogy az enyém, és a szalagavató bálon hordtam, a lényeg, hogy az ő fején semmi keresnivalója nem volt, ő a gáz, nem én. – Akárhogy is, mivel egyikünk sem tudott minden körülményt, azt hiszem, egyedül Liónak kéne rosszul éreznie magát – döntöm el, és grimaszolok elég gyerekesen a bátyámra, aki csak kiröhög, és fél kézzel megölel. Kvázi a hóna alá csap, de megszoktam, egy fejjel alacsonyabb vagyok mindnél. Néha úgy érzem, mindenkinél. Pedig női mértékkel mérve teljesen optimális a magasságom, köszönöm szépen. Kicsit visszaölelem, aztán bolondozva arrébb tolom, csak hogy visszatérhessek a koktélomhoz, meg ő se lógjon rajtam. – Holnap már utazok is vissza, valamikor koradélután, estére Angie beszervezett valamit – felel azért közben Lio a kérdésre, meddig marad, és hát jó tudni, ez nekem is új információ. Megint felszabadul a vendégszoba, úgy tűnik.
Arra, hogy Rico már küldött neki képet a lányokról, felnevetek, mert a bátyám komikusan büszke rájuk. Alapvetően ő a komolyabb az ikrek közül, de mikor a lányokról van szó, ugyanúgy viselkedik, mint mikor kifogta az első halát kézzel az otthoni halastóból. Amit aztán anya visszadobatott vele, és agyonszidta, de addig a pár percig, míg az övé volt, tíz centivel a föld fölött lebegett. Most ugyanez van a lányokkal is, csak őket senki nem veszi el tőle, és viccesek is, ellenben egy haldokló hallal. Ó, oké, ez egy elég morbid gondolattársítás lett. Várakozva Lióra nézek, mert azt viszont tudom, hogy mit akar az esküvői meghívóval kapcsolatban. – Na, ne már ember, mondtuk, hogy nagyon zártkörű volt, Ginny ki is akadt volna, ha többen látják, és most idézem: „albínó bálnaként”. Hogy miért mi szívtunk, amiért ő nem volt hajlandó igent mondani hamarabb a lánykérésre, azt nem tudom, és mint megtanultam, nem veszekszel egy terhes nő észjárásával – csóválja a fejét, aztán kihúzza magát, és folytatja: - De egészen konkrétan azért is ragaszkodtam hozzá, hogy ma össze tudjunk ülni, hogy ünnepélyesen is megkérjelek, hogy legyél része az esküvői kíséretnek. Tudom, hogy az utóbbi években darabosan tartottuk a kapcsolatot, és eléggé messze sodort minket az élet, de... szívesen tudnálak ott magam mögött a srácokkal, ha te is benne vagy. – És egyem meg, izgul. Szemrebbenés nélkül megy bűnözők ellen, de a gyerekkori barátját a tanúk közé kérni már megijeszti. Értem már, miért rángatott ma el. Az asztal alatt megpaskolom kicsit a combját, és visszafogom magam, hogy megsimogassam a buksiját, meg gügyögni kezdjek neki. Én is várakozva Javier felé nézek, remélem igent mond. Kínos este lesz, ha nem.
Mosolyogva várom, hogy Javier kifejtse, miért is nehéz kérdés, hogy visszavágyik-e a régi időkbe, vagy sem, közben a kis koktélvillával kihalászok egy ananászdarabot a poharamból, és elrágcsálom. Éhen halni csak nem fogok. Aztán megemlíti az apja halálát, ami minden, csak nem mosolyognivaló, de mivel nem nagyon hagy teret rá, hogy azt a részt lereagáljam... Elvégre neki biztos nem új. Valószínűleg egy idő után ez az ember mindennapjai része lesz, nem pedig egy borzalmas trauma, ami minden említéskor csak feltépi a sebeket. Remélem. Leginkább a család érdekében. – Akkor azt hiszem, maradnak a lopott órák, amikor a gyerekkori barátok visszahozzák kicsit azokat a gondtalan napokat – felelem végül, miután belekortyolt a sörébe, mert azt hiszem, ez nem az a hely, ahol ennél jobban ebbe bele kéne, vagy bele lehet menni. Pedig érdekelne a történet az ő szemszögükből, hogy milyen volt gyerekként idecsöppenni. Még nekem felnőttként is elég nagy váltás. – Nem? Még itt megsértődök, hogy nem én vagyok az elsődleges beszédtémátok – mondom viccelődve az érdeklődésére arról, velem mi van, de aztán azért válaszolok is: - Egyébként két hónapja költöztem fel New Yorkba, ügyvéd bojtárkodom jelenleg. Igen, nálunk a jelek szerint mindenkinek jogásznak kell lennie, anya nagy bánatára. – Ezt a pillanatot választja Lio telefonja, hogy megcsörrenjen, és sűrű bocsánatkérések közepette ki is viharzik vele a bárból. Na igen, a munka... A munka mindig első.

Nem szeretem megjátszani magam, vagy olyan embernek mutatkozni, amilyen nem vagyok, és bár ciki lenne azt állítani, hogy harminckét évesen sem vagyok még felnőtt, hisz rendelkezem mindazon tulajdonságokkal szerintem, amik kimerítik a felnőtt lét fogalmát, így mindezek értelmében nem hazudtam Leának, de mégis van bennem valami, amit nem tudok elengedni gyerekkoromból, hogy mi is pontosan ez a tulajdonságom, azt nehéz lenne megfogalmazni.
Ahogy látom, Liot annyira nem hatja meg az a nyers kijelentés, hogy neki kellene magát rosszul érezni és nem nekünk, de még jó is hogy nem veszi szívére, egyikünk sem egy kimért valaki, legalábbis nem ebben a helyzetben itt a bárban, úgyhogy nem hasogatunk szőrszálakat sem.
- Akkor tényleg s.o.s., most vagy soha találkozó ez - lepődök meg, hiszen gondoltam, hogy nem fog sokáig a metropolisban tartózkodni, de hogy holnap már megy is vissza, arra azért nem gondoltam. Akkor nem fogunk elmenni túrázni egyet a vadonba, mint ahogy azt idefelé jövet pöpecül elterveztem.
Mikor Ricoval beszéltem, akkor láttam először az ikreit és minden elismerésem a gyönyörű, egészséges gyerekekért.
- Cserébe egyébként én is megmutattam neki mindkét gyerekemet, Rutyt és Cleot. Cleo nagyon szereti a társaságot, mindig az ölemben van... - mesélem és jut eszembe, hogy nekem is vannak ám büszkeségeim, hiába vicces, hogy egyik sem ember. Gyorsan meg is keresem őket a telefonom galériájában és megmutatom őket a tesóknak. - Ő itt Ruty - mutatom a kutyusról a képet, majd lapozok és a cirmos Cleot is megmutatom, aki még egészen fiatal.
Míg rátérünk az esküvőkre, elrakom a telefonomat. Elmosolyodom, hallva az anyatigrises történetet, természetesen nem vettem rossz néven, mivel mégis csak nagyon messzi barátok lettünk a gyerekkort követően, én pedig meglehetősen megértő személynek tartom magam.
- Ugyan, ne aggódj, nincs harag. - Én tényleg csak csipkelődésnek szántam a dolgot, na meg mégis csak jobb olyanokon elcsevegni, mint például egy esküvő, mintsem elfilozofálni azon, hogy miért ferde Leandra mögött a kép a falon. Így mikor megérzem hangjában az őszinte komolyságot és némi meghittséget, meglepett zavarral nézek felé, csak hallgatom és próbálom felfogni, hogy mi történik. Tényleg lesokkol egy ilyen éles váltás témán belül, mert nem akartam tapintatlan lenni, ellenben rendkívül jól esik, hogy nem csak laza beszélgetésnek merül fel, hanem teljesen ünnepélyesen is meghív az esküvőjére.
- Váo, hát nagyon köszönöm a meghívást! Számíthatsz rám, ott leszek - idézem utóbbi mondattal saját magamat, csak sok-sok évvel ezelőttről. Mindig ezt mondtuk egymásnak, ha valamit kitaláltunk, Lio és Rico még naplemente előtt odajött a lakásunk ablaka alá és felkiabált, én meg kinéztem és megbeszéltük, hogy másnap hol találkozunk, nagy sláger volt köztünk a horgászat, halászat, én pedig rendszerint megígértem, hogy ott leszek reggel a mólónál, viszem a horgászhálómat, meg a polipcsalit és addig nem csüggedünk, amíg nem fogunk ki szép példányokat. Hihetetlen, hogy azóta mennyi minden változott, de mégis most az az ember hív meg az esküvőre, aki anno röhögve belelökött a vízbe , majd utánam ugrott.
Szívből örülök, hogy van lehetőségem Leával is beszélgetni, vagyis hogy eljött és remélem nem bánja meg. Nem érzem azt, hogy bármi titkolnivalóm lenne az emberek előtt, nincs miért szégyenkeznem és mivel már apám halálát feldolgoztam, elfogadtam, így beszélni is tudok róla, persze csak átfutok a tényen, mivel nem célom elrontani a hangulatot. Ez egyébként megint az a helyzet, hogy én két órán át képes lennék csak magamról mesélni, de mivel első alkalommal találkozunk - lényegében -, így nem igazán merek részletekbe hajlóan fogalmazni. Untatni se szeretném, hiába nem feltételezek ilyet.
Nevetek, mikor Lea is felnevet, amiért nem áradoztak róla a testvérei Ez nekem az évek során furcsa is volt.
- Mikor kérdeztem őket rólad, elég rövidre fogták és én ebből azt szúrtam ki, hogy akkor lehet nem is kellene erőltetnem. De biztosan csak a kishúgukat féltették - forgatom meg barátságosan - nem gúnyosan - a szemeimet és egy pillanatra Liora lesek. Ahogy befejezi Lea a mondatát, megcsörren a telefon, én a hirtelen hangos, mellettem feltörő csörrenéstő meg is rezzenek. Ijedős vagyok a váratlan és ismeretlen hangokra. Legyintek kettőt a bocsánatkérésekre, jelezve, hogy gond egy szál se, menjen csak.
- Várj, azt mondod, hogy pár hónapja már állandó lakhelyes New York-i ügyvéd vagy? - kerekednek ki szemeim, mivel ez nekem nagyon új. Tudom, említette, hogy dolgozik, de bármilyen ideiglenes ügyről is lehetne szó. Az ügyvédi pályán meg se lepődöm, igazából olyan ez a hír fülemnek, mintha valaki megállapítaná, hogy az ég kék, a fő zöld. - Hogyhogy New York? - Persze, ez egy kicsit buta kérdés, mert miért is ne egy világváros lenne az egyik legjobb hely az ügyvédek számára, de tudomásom szerint a testvérei San Juanban dolgoznak, ilyen alapon ő is maradhatott volna a családdal otthon.

Hirtelen kicsit kikerekedik a szemem, mikor Javier a két gyerekét kezdi emlegetni, mert bár nem lenne a kora szempontjából meglepő, de még sosem hallottam arról sem, hogy megnősült volna. Aztán az orrom alá tolja egy tündéri beagle képét, én meg elvigyorodom. – De ééédes – gügyögök kicsit a képre, mert nőből vagyok én is, gyerekek és állatok képével alaposan el lehet lágyítani. Nem mintha amúgy annyira kemény lennék a magánéletben, de azért ok nélkül nem is szoktam így olvadozni. Ez a kutya zabálnivaló. És a macska! – Istenem! Van olyan puha, mint amilyennek tűnik? Nincs véletlenül a zsebedben? Milyen idősek? – kérdezem, és irreális módon még kicsit reménykedem is benne, hogy előkerül a cica. Lio is hasonlóan odáig van az állatokért, bár ő ezt jóval férfiasabban adja elő, mint én, rám hagyja az olvadozást. Nem baj, szerencsére nekem nem kell férfiasnak lennem.
Lio majd kiugrik a székből, mikor a barátja igent mond, és most Javieren a sor, hogy egy féloldalas ölelésbe vonják, bár ő még kap bónuszba pár határozott hátlapogatást is. Pasik... Angie engem csak felhívott, és megkérdezte, milyen kivágású ruhát szeretnék, illetve megfelel-e a barackszín nyoszolyólány ruhának. Meg hogy Abel benne lehet-e a fátyolvivők táborában, bár ez gondolom leginkább formalitás volt, anya már úgyis igent mondott rá. Még mindig nem igazán tudja senki, hogy mi a helyzet velem és Abellel, pedig szerintem épp eléggé ráhagyok anyára minden döntést és felelősséget vele kapcsolatban, hogy érthető legyen. Ugyanakkor úgy érzem, talán rosszul esne, ha nem tudnék ezekről, szóval... nem panaszkodom. Csak hülye helyzet.
Úgy gondolom, kedves bátyámék pont Abel miatt kerülik, hogy rólam meséljenek, és nem azért, mert féltenek. Inkább csak... veszélyes téma a családon belül. Mikor teherbe estem, a bátyáim elég vegyesen reagáltak, Juan azóta sem békélt meg. Lio pont azok között volt, aki támogatott volna, hogy örökbe adjam a babát, de... másképp hozta a sors. Mindenesetre elég tabu téma vagyok azóta. Most sem fogom felhozni. – Lehet, eléggé összezártak körülöttem egész életemben. Mindegyiknek kívántam egy barátnőt, aki hasonlóan sok fiú testvérrel rendelkezik, csak hogy érezzék, de persze nem jött be – sóhajtok fel színpadiasan, mert igen, inkább elviccelem, mint hogy belemenjek ebbe a témába. Nem első – igazi - találkozás téma, de ha rajtam múlik, igazából sehanyadikon nem jön elő. Elég volt állásinterjúkon magyarázkodnom, mi volt az az egy év kimaradás.
A hitetlenkedésére fültől fülig elvigyorodom, de azért már bólintok is. – Mondjuk az igazat megvallva, az első hónapban csak álláskereső voltam, de hétfőn kezdtem meg az ötödik hetem, és eddig minden jól alakul, szóval... lekopogom? – kopogom is le, ahogy mondom. Nem vagyok babonás... annyira. A nagyi az volt, és anyu is az, így akaratlanul is ragadt rám valamennyi, de alapvetően nem vallanám magam annak. Inkább csak... vannak szokásaim. Ahogy rákérdez, miért pont New York, kicsit oldalra hajolok, hogy elnézzek arra, amerre Lio eltűnt, hogy ellenőrizzem, nem közeledik-e visszafelé, de semmi nyoma, szóval visszaegyenesedem. – Ki kellett szabadulnom otthonról. Magamnak szeretnék nevet, jó állást szeretni, és nem apának, vagy valamelyik bátyámnak köszönhetően. Plusz... imádom a családom, de néha kicsit fojtogatóak tudnak lenni. Jobb nekünk így – vallok őszintén, mert miért hazudjak? Javier is őszinte srácnak tűnik, és nem hinném, hogy külön megtárgyalná ezeket a családom többi tagjával. – Jól emlékszem, neked három testvéred van? Két fiú, két lány, és te vagy a második? – próbálkozom felidézni, mit is tudok róla. Mióta az eszem tudom, a szüleim előtt nem szabad valamiért említeni sem őket, de azért a srácok épp eleget tették a hátuk mögött.
Mikor meglátom Liót az asztalhoz közeledni, már tudom, hogy le fog lépni. Süt róla, hogy még ő is érzi, hogy gáz. – Ne haragudjatok srácok, de vészhelyzet van az üggyel, ami miatt jöttem, az egyik tanú ki akar hátrálni, szóval mennem kell. Nem tudom, meddig tart, de ha végeztem, felhívlak, és ha még itt vagytok, csatlakozom, jó? – néz ránk nagyon bűnbánóan felváltva. – Vacsorát ígértél – emlékeztetem, elhúzva a számat, mert utálom, mikor ezt csinálják. És rendszeresen ezt csinálják. Ugyanakkor a fenébe is, mikor leszek már én is olyan menő ügyvéd, hogy ilyenek történjenek velem?! Utálom és irigy vagyok, jó kombináció. Mivel a bátyám ismer, mint a rossz pénzt, szerintem ezt pontosan vágja, így csak vigyorogva lehajol, ad egy puszit a fejem búbjára, és ennyivel elintézettnek is tekint. Nos... jogosan. Nem fogok hisztizni. Javiertől kicsit bővebben búcsúzik, még egyszer megköszöni, hogy igent mondott, és ígéri a hivatalos meghívókat is nemsokára, aztán szinte tényleg futva távozik. Csak pislogok utána. Azt legalább tudom, hogy éjszakára nálam köt ki, szóval annyira kétségbe nem vagyok esve.

Látom Leandra arcán a pillanatnyi meglepettséget, mikor elhintem a gyerek szót, ami egyébként szép lenne, csak éppenséggel nem igaz, azaz nem teljesen igaz, merthogy Ruty és Cleo kicsit tényleg olyanok, mintha a család gyerekei közé tartoznának mint például anya unokái. Amint behozom a képeket, már mutatom is meg nekik, csak hogy lássák, nekem is van ám mit mutogatnom. Lehet normálisabb lenne, ha a már nemlétező állásommal kacérkodnék így ügyvédekkel körülvéve, ám ismerem őket - igazából csak Liot - és a mi kapcsolataink sosem arról szóltak, hogy megmutassuk, mink van. Ettől függetlenül Ruty és Cleo nagyon édesek.
- Cleo nagyon puha, Ruty már annyira nem - teszem el közben a telefonomat. - Sajnos már egyik se fér el a sebemben, a kutya most lesz három éves, a macska pedig másfél - felelem némi gondolkodással, mert nagyon furcsa ilyen kis számokat mondani, mikor mindig is voltak állataink, macskánk biztosan. Most, hogy megismerhetem Leát, örülök, hogy a bátyjaihoz hasonlóan ő is el tudja magát mellettem engedni, sokkal kényelmetlenebb helyzetben lennék most, ha egy kimért hölgy mellett kellene jól éreznem magam.
Mikor beléptem a bárba, vagy mikor nagy örömmel megkaptam a hír, miszerint ma este találkozó lesz és kész még csak nem is gondoltam volna, hogy az egész főként arra megy ki, hogy meghívjon az esküvőjére, pont ezért is viccelődtem hasonló témákkal, ami után jött a meglepetés.
Úgy örül az én igenemnek, mintha engem jegyezne el, mindazonáltal ragadós az öröme, úgyhogy jól meg is paskolom a hátát, csak hogy érezze a törődést. A férfiak azt mondják, hogy a nők képesek mindenbe túl sok érzelmet vinni és megadják a módját, én magam is így gondolom, de lehet most pont hasonlóképpen érezhet Lea is, de lehet csak azért, mivel ő már minderről tudott.
Már az elején tisztázni akartam, hogy lényegében semmit sem tudok róla annak ellenére sem, hogy a testvéreivel időközönként szoktam váltani néhány szót. Persze megértem, hogy nem lehet könnyű neki csak fiúk között egyedüli kishúgnak lenni.
- Legalább ha bajba kerülsz, egyből mozgósítják érted az összes barátjukat és hadseregként állnak ki érted. Feltéve, ha igazán gond van, de kívánom, hogy semmilyen ilyen ne forduljon elő. - Igazából általánosan beszélek, de nem tudnám elképzelni, hogy Lioék ne így tennének, arról nem is beszélve, hogy én nekem is van kettő fiatalabb húgicám, szintúgy vérembe van kódolva a hadseregtoborzás, noha még sosem történt semmi nagyon rossz dolog, szerencsére, leszámítva, mikor a kisebbik húgom napokon át negyven feletti lázban szenvedett és akkor mindenki ment hozzá a kórházba, ki a kedvenc süteményével, ki kártyapaklival.
A kevés ismerettségből fakad az is, hogy nem tudtam New Yorkba költözéséről, lehet le is szervezte Lio a gyors menekülőakcióját, mert nagyon csúnyán néztem volna rá különben, amiért ezt elhallgatta.
- Kopogjuk le, de az biztos, hogy a véredben van az ügyvédkedés, ösztönösen is meg fogod állni a helyed, ebben biztos vagyok - Nem kedveskedésnek szánom, de szerintem mindene megvan, hogy jó ügyvéd legyen belőle és ezzel együtt már csak a munkatapasztalat kell. Viszont nagyon szimpatikus a szerénysége, sokat a helyében vernék a mellüket - oh bocsánat, ezt nőkre nem szokás mondani-, tehát menőznének és szükségtelenül túlzó magabiztossággal rendelkeznének, pedig be kell látni, mégis csak pályakezdésről van itt szó. Testbeszédéből, midőn lecsekkolja, hogy nem közeledik-e bátyja már előre leszűröm, hogy Lio fülének való, amit most fog mondani.
- Megértem. Nagy családnál néha jó kicsit a magunk útját is járni. Ez nekem igazából ki is merül a munkáimmal, hiszen nagyon különbözök ilyen téren a legtöbb tesómtól, de akkor ahogy hallottam tőled, Te ezt pont nem tudod megtenni, így maradt a költözés. - Bólogatok együtt érzően. Világos a helyzet.
- Pontosan így lennénk - helyeslek, mivel tökéletesen felvázolta a családfám jelenlegi generációját. - Bátyám most harmincnégy, szerintem nála is lassan jön a gyerek, bár erről nem szeret beszélni. Egyik húgom jelenleg világtúrnéján van, lehet őt egyébként ismered is hallásból, a legkisebb pedig még a padokat koptatja. Én pedig... - tárom szét alkarjaimat az asztalon könyökölve. - Én meg az irodám székét nyomom, javarészt. - Már próbálom magam hozzászoktatni, hogy megvonták tőlem a vezetői szerepkört, így a munkám java az irodában zajlik. Persze leforgattam már pár műsort, interjúkat készítettem, de valamiért nem ezekkel a címszavakkal akarnék neki elsősorban bemutatkozni. Fogalmam sincs, miért, talán mivel bennem van, hogy ők mint jogi körökben mozognak, ebből adódóan jobban cseng a fülükben valami öltönyös állás. Ez jó nagy buta gondolat tőlem, igaz?
Előkerül az Úr, vigyorogva nézek rá, mint aki készül letámadni őt valami baromsággal, ám megelőz egy igen szomorú bejelentéssel. Ilyenkor nagyon tudom értékelni a gyerekkort, de természetesen semmi gond, dolga akadt, én pedig már felnőttes fejjel tudom, hogy megy ez.
- Persze menj csak! - pacsizok le vele, miután felálltam, mert mégis csak megadom neki a baráti tiszteletet azzal, hogy nem kicsavarodott ülő pózban köszönök el tőle. - Ha addig nem is, nyáron biztosan találkozunk - szorítok rá alkarjára, ő is az én hátamra. Még néhány szép szó után végül elsiet, én pedig visszaülök helyemre és tanakodok, hogy hol is hagytuk abba. Az speciel nem jut eszembe, de az már igen, hogy mi volt a reakciója Lio közlésére.
Hú, de szívesen meghívnám én, természetesen csak azért, hogy ne érje csalódás, de a hirtelen jött szándékom abban a pillanatban ellehetetlenül, amint meg akarnám fogalmazni, hogy ezt hogyan is kellene neki felvetnem, vagy megkérdeznem. Sokkal lazábban éreztem magam, mikor még Lio is itt volt és természetesen ez nem Leandra természete miatt van.
- Hova mentetek volna vacsorázni? - Igen, ez így talán jó lesz első lépésnek.

- Hát tudod... mint felelős állattartó, magaddal kéne őket hordanod, hogy megsimogathassam őket, ha már képet mutattál róluk – mondom kicsit lebiggyesztett szájjal. Persze viccelek, remélem érzi, csak... Gabe kutyája szinte mindig megőrzőben van, ha ő oda van valamerre fotózni, így hiányoznak az állatok az életemből. Már rajta vagyok, hogy meggyőzzem, én sokkal jobban ellennék Bodhival, mint az erre specializálódott emberek. Rajtam nem kellene osztoznia, vagy ilyenek. Szerintem fél, hogy elszeretném tőle. Önző. Jó, tény hogy elég hektikus a napirendem, és napközben szinte alig vagyok a lakásban, de... de... akkor is. Macskát sem enged. Álltahiányban fogok meghalni, nem emlékszem olyan időre, mikor nem volt minimum két kutyánk, és három macskánk odahaza. Múltkor már egy órát nézelődtem egy kisállat kereskedésben, csak hogy bámuljam a kiskutyákat, meg a nyuszikat... Azért jöttem el, mert sütött az eladóról, hogy furának néz.
Felnevetek arra, ahogy leírja a bátyáim egyébként tök valós viselkedését, mert... igen. Ez megtörtént. Tört ki verekedés a gimis bálomon, mert szerintük lejjebb csúszott a táncpartnerem keze, mint az illendő lett volna. Idióták. – Tudod, ezzel csak az a baj, hogy szeretem azt hinni, hogy megoldom a saját problémáimat. És meg is tenném, ha nem szánkázna be mindig valamelyik, hogy egy tigrisbukfences érkezés után leüssön bárkit, aki ferdén nézett rám. Négy. Báty. Egyszerűen el sem tudod képzelni, hányszor hoztak indokolatlanul kényes helyzetbe a kamaszkorom során – forgatom a szemeim, de nem gúnyosan, csak... szeretettel. Mert hogy szeretem őket, tényleg. És én is kiállok értük, csak épp másként. De úgy érzem, nem hagyják, hogy megvívjam a saját harcaim, elkövessem a saját hibáim, és még sorolhatnám. Mindent jobban tudnak, ha fejre állok is. Legalábbis szerintük. Apa mondjuk dettó ugyanez, csak őt még el sem hajthatom. – Ó, meg fogom. Makacs vagyok, mint a fene, és már csak azért is érvényesülnöm kell, mert csak azért is. Ez is a véremben van, nem csak az ügyvédkedés – nevetek fel halkan, nem kevés öniróniával. Sosem volt opció, hogy megbukom. Egyszerűen... nem. – Tényleg nem igazán tudnám otthon megtenni, jogi körökben San Juanban a Dávila név eléggé... patinás. Nagyapa bíró volt, a nagybátyáim is jogi pályán, gyakorlatilag mi vagyunk arra a jogi maffia. Papa kinyírt volna, ha ezt hallja... – vigyorodom el, nagyapámra emlékezve. Nála vaskalaposabb embert nem ismertem soha, és azt hiszem, nem is fogok. Már tíz éve nyugdíjban volt, de ha vita kerekedett a családban, még mindig úgy vezényelte le, mint valami tárgyalást. Nagy arc volt az öreg, és az egyetlen, aki zavarba tudta hozni apát. Imádtam, mikor azt csinálta.
Áttérünk kicsit az ő családjára, ami jó, mert míg ő ismeri nagyjából az enyém, nekem tényleg nem sok fogalmam van az övéről. Ezután már majd inkább. – Világturnén? Mifélén? – szalad magasba a szemöldököm. Azt hiszem, nagyjából korombeli a nagyobbik húga, és hallani, hogy ő turnézgat... Nem mintha vágynék rá. De nem semmi. – Az mit takar? – kérdezem elmosolyodva, ahogy magát irodaszék-tölteléknek írja körül. – Csak mert ez elég tág fogalomnak tűnik. Mit dolgozol? – kíváncsiskodok. Mindent érdekesnek tartok, ami nem joggal kapcsolatos, az ugyanis számomra elég lerágott csont. Minden más... újnak és izgalmasnak tűnik. Na nem panasz, ügyvéd akarok lenni, ügyvéd leszek, de néha már elegem van az engem körülvevő ügyvédekből. Gabe is ezért felüdülés a maga szabad szellemével.
Lio lelép, egyedül hagyva minket, én meg nem pontosan tudom, hogy ez most mit is jelent. Mármint... nekem most folytatnom kéne Lio nevében a gyerekkori barátjával a találkozót, vagy... most oszlik a csapat, ha megittuk az italunk, vagy... Fene tudja. Javier is hasonlóan tanácstalannak tűnik, az eddigi gördülékeny beszélgetés most megakadt kicsit. Nem baj, elrágcsálok addig még egy ananászdarabot. – Tulajdonképpen nem tudom, ez az egész úgy zajlott, hogy berontott az irodába, és közölte, hogy jövünk. Erre én mondtam, hogy nem ettem reggel óta, meg fogok halni. Kiröhögött, és azt mondta, hogy legyek jó kislány, és megetet. Na már most... szerintem jó kislány voltam, de nem etetett meg. Kicsit becsapva érzem magam – sóhajtok fel színpadiasan. Tessék engem sajnálni. De csak viccből. Egyébként van otthon kaja, még tegnapról, szóval nem vagyok teljesen elveszve. Csak több alkoholt mondjuk nem mernék inni, mert fejre állnék. Az meg nem lenne túl jó kislányos.

- Ez esetben Rutyhoz be kell szereznem egy nagyméretű babahordozót, vagy egy hatalmas bőröndöt, de kétlem, hogy sokáig egy helyben tudna maradni - Cleo már inkább, sokszor lerakom valahová, aztán látom hogy órákkal később is ott van, mintha a közelében nem telne az idő. Persze tudom, hogy ez az egész csak egy vicc, de sajnos én a viccekbe és a hülyeségekbe aztán főleg könnyen belemegyek. Nem véletlenül csap hátba néha anyám, hogy most már meg kellene komolyodnom legalább annyira, mint a bátyám, de hiába noszogat, tudom, hogy ő se akarja igazán.
Leandra reakciójából már látom, hogy jó felé kapiskálok, amikor próbálom elképzelni a bátyáit és őt egy kevésbé kellemes szituációban. De egyébiránt megértem, hogy rettenetesen idegesítőek is tudnak lenni, az önállósodás kérdése pedig szinte lehetetlennek látszik még húsz év felett is. Hiába érzem a problémáját, nem tudom abbahagyni a vigyorgást, főleg nem azután, hogy elképzelem valamelyik lökött bátyát tigrisbukfenccel nekiesni valakiknek.
- Egyik helyett elfogadnál egy lánytesót? - Egy kicsit talán komolyabb kérdés, de tényleg érdekelne, hogy egyet, esetleg kettőt becserélne utólag lánytestvérekre. - Még amikor csak én és a bátyám voltunk, apa azt mondta anyának, hogy addig kell szülnie, amíg nem lesz egy kislány. Persze én erre nem emlékszem, csak utólag mesélte anya nekünk egyik nap, mikor szó esett a nemi egyenlőségekről nálunk, mármint ezalatt most azt értem, hogy két fiú és két lány. - nyalom meg alsó ajkamat. - Szerintem anya úgy megijedt attól, hogy még sokat kell szülnie, hogy gyorsan kihordott két lányt és ezzel ő köszönte szépen, megtette, mit a haza és a férje elvártak tőle. - Persze szívből tette, nem nyomásra, de abban igazat tudok adni neki, hogy a szülés nagyon fájdalmas, idősebb (harminc fele) korban meg már nem biztos, hogy vágyik egy nő annyira a kismamaságra. De én ezekbe nem is szeretnék beleszólni, nem vagyok érintett.
Tetszik nekem Lea elszántsága és az, hogy csak azért is megmutatja, hogy ő sem csak egy kishúg, akit a szellőtől is óvni kell. Én személy szerint még túl kicsi voltam San Juanban ahhoz, hogy rájöjjek mekkora híre volt a Dávila névnek ott és nem csak az én lökött haverjaim miatt, de titkon mindig éreztem anyámékon, hogy inkább ne nagyon hangoztassam őket, nem tudtam, hogy miért, de szót fogadtam. Most Lea, Lio, Rico és persze saját ismereteim alapján is körvonalazódott, hogy ha velük valaki jóban van, akkor lényegében mindent megtehet, ki fogják hozni a pácból, aki pedig összeakasztja a bajszát velük, nos hát az meg sehogy sem tud jól boldogulni. Anyám sokat mesélt apáról, aki szentül úgy hitte, hogy a Dávila család miatt szegényedtünk el annyira, ebben azért se én, se anya nem hiszünk ennyire fekete-fehéren, de mindenesetre lehet benne valami, hogy már csak miattuk sem nagyon tudtunk felfelé jönni így végül maradt a költözés és az újrakezdés lehetősége.
- Ebből is jól látszik, hogy mindennek megvan a pozitív és negatív oldala. Mi például sosem éreztük, hogy erőltetnének egy bizonyos irányba, ami tök jó, ellenben pénz és egyéb háttér-támogatásra nem is számíthattunk. Most gondolok csak bele igazán, hogy pont ellentétes helyzetben vagyunk - mosolyodok el és egy pillanatra felnézek a plafon irányába, igazából az égre, de itt Manhattanban egy földszinti bárban nagyon nehéz megtalálni magunk fölött az égboltot. És ha már pont a szakmaiság és a szakmai sokszínűségre térünk rá, elmesélem nagy vonalakban, hogy a testvéreimmel mi a helyzet. Nos igen, általában mindenki a nagyobbik húgomon ragad le, talán ő négyünk közül a legizgalmasabb életet élő személy.
- Járja az országokat és koncertezik. Próbáltam utánanézni egy-két fankamerás felvételnek, de nem sokat láttam belőlük, úgyhogy megvárom, hogy hazajöjjön és meséljen - mosolyodom el a végére, de az azért átjött a videókból, hogy nagyon élvezi amit csinál, megállíthatatlan a húgom, annyi energiával, amennyi nekem lehet sosem lesz. Magamról nőknek mindig kicsit óvatosabban akarok fogalmazni, holott semmi szégyenkezni valóm nem lenne, csak nem tudom ezt az érzést magamról levetkőzni.
- Marketingvezető voltam a Minwire szoftverfejlesztő cégnél, a napokban ültem át a helyettesi, avagy a titkári székbe - mesélem el neki az igaz történetet, próbálom nem éreztetni, hogy nem esett jól, mert igazából nincs bennem harag a főnök döntése miatt.
Lio kétség kívül egy nagyon fontos ember, ahogy feltehetőleg az ügy is az, ami miatt New Yorkba jött, úgyhogy ha akarnám se tudnám zokon venni a hirtelen közbejött akcióját. Elköszönünk egymástól a magunk módján - jó hosszasan, de ez egy már csak ilyen -, majd ahogy látom, Lio távozása nem vonja maga után automatikusan azt a tényt, hogy Leandra is elhagyja a bárt, úgyhogy kezdetben kissé zavartan, de hasonlóan nagy örömmel ülök vissza a székbe és kezdek el beszélgetni vele. Nem mintha egészen eddig nem ezt tettem volt, csak akkor mégis itt volt köztünk Lio, nagyon más helyzetté téve ezzel hármunk között a légkört és nem éreztem azt, hogy hát én és egy nő kettesben egymással szemben egy iszogatós helyen próbálunk ismerkedni. Puhatolózok kicsit a vacsorájukkal kapcsolatban, mivel elkaptam azt a fél mondatot, ami Leandra szájából az kissé csalódottan hallatszott.
- Elmenjünk enni? Ami azt illeti, én sem ettem túl sokat... Tudok egy jó helyet, El Porron-nak hívják. Voltál már ott? Itt van nem messze, nem egy luxusétterem, ellenben nagyon spanyol és a Pargo a la bilbaína-juk isteni! - mutatom kezemmel is hogy mennyei ízekben részesültem, mikor ott ettem. Meg hát persze a bor, illetve ahogyan ott isszák, mindenképp ki kell próbálnia mindenkinek legalább egyszer!

Elképzelem, amint a kutyust babahordozóban cipeli fel-le, és fel kell nevetnem. Lökött. – Tudod, van valami olyasmi találmány, hogy póráz. Próbáltad már? – kérdezem viccelődve. Persze hogy tudja, mi a póráz, de túl magas labda volt. Meg úgy egyáltalán, csak poénkodom az egésszel, igazából nem várom el, hogy egy szórakozóhelyre random magával hordja az állatait. Szomorú, de az nem túl társadalmilag elfogadott. Buta társadalom. Nem tudja, mi a jó.
Úgy teszek, mintha látványosan elgondolkodnék azon, cserélünk-e egy testvért, de egyrészt megszoktam, hogy én vagyok az egy szem lány a csapatban, másrészt eggyel kevesebb báty ide vagy oda nem igazán számítana, harmadrészt meg... imádom az idióta bátyáimat. Mindet. És ezt úgy mondom, hogy Juannal fasírtba vagyunk vagy négy éve, és alig beszélünk. Még így is tűzbe mennék az idiótáért, és tudom, hogy ő is értem, szóval... nem igazán szeretném őket elcserélni. Plusz jobb a megszokott rossz, mint az ismeretlen? Nem mintha így látatlanban problémám lenne Javier húgaival. – Az a helyzet, hogy mára már elég jól összeszoktunk, kicsit félnék megbontani a csapatdinamikát. Plusz... hiányoznának is, akármennyit panaszkodok rájuk. Ne higgy nekem, imádom őket – osztom meg vele a nagy „titkom”. Tényleg sokat panaszkodok a bátyáimra, meg főleg a számukra, de ettől függetlenül az enyém mind. A családi anekdotájára halkan felnevetek, és bólogatok egy sort. – Szerintem anya is felettébb örült az ikreknek, két legyet egy csapásra. Aztán persze felnevelni őket nem volt olyan buli neki, de... Kíváncsi vagyok, mennyit szült volna még, ha nem jövök végre én, mint lány – gondolkodom el. Kicsit talán el is szomorodom, ahogy belegondolok, anyának például valószínűleg jó nagy csalódás lehetek, de igyekszem nem mutatni. Nagyon vidáman tudok mosolyogni akkor is, ha egyébként nem igazán vagyok az, ez most jól jön.
Szerencsére Javier jó társaság, felvidít újra, meg úgy egyáltalán, eltereli a figyelmem a nem jóféle gondolatoktól. Mivel egy helyről jöttünk, úgy érzem, megért, és úgy egyáltalán, süt róla, hogy tényleg figyel arra, amit mondok, ami mindig jól esik. – Hmm... Kicsit. De ugyanakkor kicsit nem, mert... mindkettőnket szerető család támogat otthonról, ahogy tud. Talán csak ennyi a lényeg – jegyzem meg elgondolkodva. Tény, hogy engem például pénzzel alaposan megtámogatnak még, apa nem is engedné máshogy, de előbb-utóbb le fogok róluk szakadni anyagilag is. Viszont nem fogok róluk leszakadni, mint a családjuk tagja. És tudom, hogy bármennyire nem értenek egyet néhány döntésemmel, tettemmel, akármi is lesz, ott várnak, hogy elkapjanak. Nem rossz biztonsági háló, ahogy gondolom Javier családja is ott áll mögötte. Nem minden család ilyen, mint megtapasztaltam, ahogy felnőttem.
Na, ettől nem lettem okosabb. Koncertezik... Nagyon gáznak érzem, hogy nem tudom a nevét, vagy hogy miféle stílusban mozog egyáltalán, és nem akarok rákérdezni. Majd otthon rákeresek, csak találok valamit! Ha más nem, Ricotól megkérdezem a keresztnevét, hogy könnyebb legyen. Vagy Liotól, ha hazaeszi a fene. – Hű... el sem tudom képzelni. Nem vagyok egy nagy világjáró, de ha szereti, amit csinál, biztos csodálatos lehet – felelem végül, amivel reményeim szerint nem adom ki, hogy pontosabban még mindig nem értem, mivel turnézik a húga. Azzal kapcsolatban szerencsére nyíltabbnak tűnik, ő mit csinál, még ha amúgy nem is sok fogalmam van a marketingről. – Hogyhogy? Már ha szabad kérdezni. Ha nem, akkor inkább azt meséld el, hogy ez a marketing dolog pontosan mit is takar, mert bár a szó jelentésével tisztában vagyok, a foglalkozás maga mindig kicsit misztikus volt számomra – könyökölök az asztalra, és támasztom meg az állam a tenyeremben, mert igen, erre szeretnék egy hosszabb választ. Bármi, ami nem jogi pálya, számomra egzotikum.
Kicsit meglepődöm, mikor felajánlja, hogy menjünk el enni akkor mi, de mivel a gyomrom helyén lassan lyuk fog tátongani, nem tehetek róla, de felcsillan a szemem az ajánlatra. – Spanyol konyha? Igen-igen-igen! Próbáltam már párat a városban, de mindig csalódtam. Az is igaz, hogy el vagyok kényeztetve az otthoni koszttal... De nagyon szívesen kipróbálnám, ha azt mondod érdemes. Már ha... nem csak azért mondod, mert nyafogtam. Hajlamos vagyok rá. Valójában vár otthon egy adag maradék tegnapról, szóval nem vagyok halálos veszélyben, csak szeretek túlozni – fogadom el egyszerre az ajánlatot, meg nem is. Remélem tényleg nem csak azért ajánlotta fel, mert azt hitte, ezt várom tőle, mert nem, eszembe sem jutott igazából. Gondoltam rendelek még egy koktélt, és beszélgetünk tovább egy darabig, aztán ki-ki megy a saját útján. Ugyanakkor éhes vagyok, és a spanyol kajára gondolva lassan a gyomrom is korogni kezd. Szerencsére mondjuk szól a zene, nem hallatszana.

- Persze, mindig abban sétáltatom Rutyt, de hát az nem olyan, mintha meglepetésből venném elő zsebemből az állatot. - Zsebkutyának szerintem éppen az a lényege, hogy meglepődjenek, amikor csak úgy egyszer előhúzom a tarsolyomból, ezt pedig hacsak nem egy bőröndbe zárom és abból engedem ki, nem megvalósítható közepes mérete által. Most hallom bátyám szavait, miszerint minden megoltható, csak elég leleményesnek kell lenni és szerinte én nem erről a melléknévről vagyok híres, ellentétben vele.
Pontosan gondoltam, hogy hiába rossz neki egy szem nőként a testvérei között, nagyon-nagyon szereti őket és sosem válna meg tőlük, s ez így van rendjén, én magam is hasonlóképpen érzek mind a három testvérem iránt.
- Gondolod, hogy bármit is befolyásolt az, hogy lány lettél? - kérdem kissé meglepetten. Nálunk tényleg azért lett a nagyobbik lány, mert apánk nagyon szeretett volna egy kislányt is a fiúk mellé, aztán szerintem ismét megízlelték a babanevelés szépségeit és még egyet akartak ráadásnak.
Bonyolult a családi helyzetekről beszélni. Mindennek van jó és rossz oldala is, ami megtapasztalható kettőnk eltérő - ám ahogy Leandra mondja -, mégis nagyon hasonló esetében is. Én gyerekkoromtól fogva úgy tekintettem Lio és Rico családjára, mint a gazdagokra, a nevesekre, míg magunkat nem gondoltam ilyeneknek, de ez mit sem hátráltatott abban, hogy jó barátságok alakuljanak ki közöttünk, amíg legalábbis apáink hagyták.
- Igazad van - bólintok, s iszok a sörömből, mert a végén még úgy belemerülök a beszélgetésbe, hogy megfeledkezek róla. Megtörlöm a bajszomat, amire ráragadt egy kis hab. Mindig ez történik, csoda, hogy észreveszem, érdekes lenne, ha nem és úgy mennék végig az utcán. Egyetlen egyszer történt ilyen, de akkor szándékosan, mivel én és az egyik haverom elvesztettünk egy fogadást és ez volt az ár, mit fizetnünk kellett.
Nem igazán szeretném túlmagyarázni a nővéremet, mert a végén még kiderülne, hogy annyira nem is sok mindent tudok a jelenlegi helyzetéről. Szoktunk beszélni, csak a részletekkel úgy vagyok, hogy majd ha hazajön, egyrészt nagyon megünnepeljük a szép és sikeres turnéját, másrészt bőségesen elmond mindent, hogy mi hogy volt, milyen élményekkel lett gazdagabb.
- Oh én nagyon is világjáró vagyok. Pontosabban lennék, mert a világot még nem volt szerencsém körbeutazni, de amint szembejön velem a lehetőség, nem haboznék. Itt Amerikában elmentünk egyetemi évek alatt néhány olcsó túlélő utazásra, tudod, amikor fogalmunk sincs, hogy mit hoz a sors, hol kötünk ki, csak megyünk egy hátizsákkal, amíg visz minket a lélek - jut eszembe az egybeesés, ebben lehet hasonlítunk is a tesómmal. Nem mindenki szereti a bizonytalanságot, főleg nem a világ idegen részén, viszont én, én kifejezetten ezért rajongok. Ennek oka egyébként elég aranyos, egyszer teljesen eltévedtem egy kis texasi városkában, rossz irányba fordultam és a három mérföldes útból csináltam magamnak tizenkettőt gyalogosan. Egy térkép volt nálam, semmi több és úgy voltam, hogy egye fene, most már legyaloglom. Ezalatt nem csak, hogy a helyi kisvárosok életét ismerhettem meg, de sokkal jobban belém ivódott a környék hangulata, mintha csak leszálltam volna repülővel Austinban. A hobbi mellé persze elmondom a munkámat is, nem akartam volna ennyire elkalandozni.
- A vezérigazgató lánya mindig is marketingvezetőnek készült és a saját cégüknél helyezkedett el, így lettem én a segítője, helyettese, vagy titkára, még nem tudom igazából, hogy milyen szó illene rám leginkább. - Még barátkoznom kell a szavakkal. - Egy marketinges elsősorban feltérképezi a piaci igényeket, megtalálja a megfelelő csatornákat a potenciális vásárlók felé, megszervezi az értékesítést... minden ilyesmi és ehhez kapcsolható munkában részt vesz. Szóval lényegében emberekkel kommunikál, felméréseket végez, papírmunka, aztán megint, emailek, papírmunka, eredmények kiértékelése és feldogozása, rengeteg diagram... és mindez kezdődik elölről - ecsetelem a szörnyen izgalmasnak hangzó munkát. - Én egyébként élvezem és szeretem, főleg a kommunikáció részét, mikor is találkozni kell bizonyos emberekkel, vásárlókkal, fogyasztókkal - teszem hozzá, s hát igen, nem véletlenül lettem az, ami.
Sosem akarnék tolakodó lenni, de mégis puszta illemből és természetesen kedvből felvetem - némi küzdés után -, hogy elmenjünk-e együtt enni valahová. Kicsit izgulok a válasza miatt, de ez az aggodalmas érzés egyből szertefoszlik, ahogy meghallom, hogy lelkesedik a spanyol konyha iránt. Éreztem én, hogy tuti biznisz, azért mindenki lelkesedik, főleg egy ricoi ember.
- Ez egyébként egy eredeti spanyol hely, ha jól emlékszem, a séf egyenesen Spanyolországból költözött ide - pontosítom a helyet, mivel bár annyira nagyon nem sok a különbség, mégis megkülönböztetnek karib konyhát és kifejezetten spanyol konyhát. Elmosolyodom látva Leandra arcán a örömre utaló jeleket. - Hidd el, nem csak azért mondom! - felelem egyenesen arcát nézve, s utólag jövök rá, hogy lehet ez már kicsit erős kifejezés volt. A szépsége tehet róla, attól szöktek ki a fránya szavak. Megiszom ami még a poharamban van, azonban nem áll szándékomban siettetni.

- Igen, az úgy tényleg hatásosabb lenne – nevetek fel, ahogy a hirtelen előkapott állat mellett érvel. – Így viszont visszajutunk oda, hogy csak a képüket tudod zsebből előkapni, nekem meg nem jut állatsimogatás – teszem hozzá lemondó sóhajjal, miután abbahagyom a nevetést. Ez van, maradnak a képek. Amik egyébként aranyosak, és jobbak, mint a semmi, de ugyanakkor rosszabbak, mert eszembe juttatja őket, és hogy simogatni akarok. Előbb-utóbb hazajön Gabe és Bodhi, ez tartja bennem a lelket.
Kicsit félrehajtott fejjel nézek rá, ahogy meglepődik azon, hogy azt sugallom, anya addig szült volna, míg lánya nem lesz, pedig tényleg így értettem. Konkrétan. – Négy gyereket szerettek volna mind a ketten, mert mindkettejüknek három testvére van, és egyáltalán, a négy gyerek elég általános a családban. Aztán megjött a négy fiú, és bár irtó büszkék voltak rájuk, anyu nem igazán bírta, hogy nincs kinek átadni a tudását, kinek fonni a haját, kit rózsaszínbe öltöztetni, ilyesmi... és addigra már apa is eléggé idős volt ahhoz, hogy akarjon egy „kis hercegnőt” – mutatom az idézőjeleket a kezemmel is, ezt ugyanis tényleg idézem, nem magam hívom kis hercegnőnek. Otthon mondjuk az voltam. Fogságban a várban. – Ezért a nagyobb korkülönbség. Eredetileg nem terveztek többet, de... szerettek volna egy kislányt. Szóval nem tudom, anya mennyit szült volna még, ha elsőre nincs szerencséjük – avatom be a történetbe, ha már így rákérdezett, meg elmondta a maga családjáét is. Nem titok, de nem is olyasmi, ami gyakran előjön beszélgetések közben.
- Ó... lehet gyerekesen hangzik, de apámék kinyírnának, nekiindulnék valahová hátizsákkal. Felipét kivéve nem is nagyon utazós senki a családból, meg hát őszintén... a munkám miatt hússzor meggondolnám, nekivágjak-e hirtelen bárminek. Ami nem feltétlenül izgalmas, meg jó, ugyanis félre ne érts, nagyon jól hangzik, amit mondasz, csak... Még elég sok munka áll előttem, míg ilyesmik beleférnének az életembe idő szempontjából – fintorgok kicsit. Hétvégém is alig van, nem hogy időm elutazni... Anya is nyaggat, hogy látogassak haza, Abel hiányol, de... nem tudok. Egyszerűen nem. – Ebben nőttem fel, az ügyvédeknek nem igazán van olyan, hogy nem munkaidő – teszem hozzá, kicsit magyarázatképp, hogy is tudom ezt ilyen könnyen elfogadni. Az egész életem apa hektikus időbeosztása körül forgott.
Hallgatom, ahogy a munkájáról beszél, és tényleg érdekesnek tűnik, néhol még hasonlít is ahhoz, amit én csinálok. Nem mindenben, én persze nem piacot kutatok, meg vásárlókat, de hasonlóan sok kutatás, papírmunka, kommunikáció. – Hmm... Mondjuk úgy, hogy te lettél a jobb keze. Ha még most kezdi, te meg már tapasztalt vagy, biztosan szüksége lesz rád. Sajnos... nem mindig azok ülnek lefölül, akik megérdemlik, hanem akik valakinek a valakijei. Ez mindenhol így van – fintorgok együttérzően, miután végighallgattam a munkájáról. Én épp ez elől menekültem el San Juanból. – Ha jól értem, ez eléggé mostanában történt, és még nem igazán alakult ki, hogyan tovább? – kérdezek rá, csak hogy biztosan jól raktam-e össze.
- Úúú, jól hangzik. Ahol eddig voltam, azok... elvileg spanyolok voltak, de minddel csináltak valamit, amitől valahogy tipikus amerikai ételek lettek. Nem tudom, ennek így mi értelme, de ha te tudsz mutatni nekem egy ilyen helyet, ami jó, akkor kérlek – nézek rá várakozva. Kihagynak nagyon fontos fűszereket, másféle húsból csinálják, mert szerintük mindegy, máshogy tálalják, szörnyűek. Ennyi erővel minek mondják, hogy spanyol? Mindegy, ezen most nem húzom fel magam. Megint. – Ennek örülök, én is szívesen vacsoráznék veled, még ha nem is akarnék éhen halni – mosolygok rá, aztán befejezem a koktélomat. Olyan sok nincs már benne, a gyümölcsöket többnyire kiettem időközben. Mikor látom, hogy ő is befejezte, meg én is, szedelőzködni kezdek, visszaveszem a zakóm, a táskám, felkelek a székből, amibe már egyébként is kezdtem belegémberedni. – Nos, akkor mutasd az utat. Szó szerint, mert fogalmam sincs még mindig az itteni közlekedésről – ismerem el viccelődve. Ez van, eléggé el vagyok veszve a városban.  

Latin-Amerikában mindig kicsit népszerűbbek voltak a sokgyerekes családok, mint a csak egy-két gyermekesek, amit személy szerint meg is értek, hiszen mégsem a gazdagságukról híresek az érintett országok. Mára - beleértve az elmúlt száz évet is talán - persze eljutottunk oda, hogy egyes családok felemelkedjenek, de én úgy gondolom, hogy a sok utód nemzése, akár tervezetten, akár ösztönösen beleégett a lakosok tudatába, s már-már normálissá vált, jobban, mint példának okáért Európában, ahol elveszett ez a jó szokás.
- És a "kis hercegnő" jött is, ahogy szerették volna - felelek mosolyogva és magam is elgondolkozom azon, hogy én hány gyereket szeretnék és vajon mennyire akarok hasonlítani a felmenőkre, s mennyire ragaszkodnék a sokgyerekes, lánygyermeket is tartalmazó családstruktúrához... Azt érzem, szerintem igenis követni fogom a szülőket ebben. Nem azért, mert "ez a hagyomány" vagy valami ilyesmi, hanem csak mert ilyen módon nőttem fel, mellettem is van három testvér, én is szeretném majd megadni a gyerekeimnek azt az érzést, mert igenis jó! Harminckét évesen szerintem már nem kínos gyerekeken gondolkodni, még akkor sem, ha jelenleg bárhogy nézem, egyedülálló vagyok.
Egy kicsit sem érint meglepetten, sem rosszul, hogy nem mindenki szeret utazni, avagy szereti, ha a kislánya utazgatna szerte a világban, főleg egyetlen egy hátizsákkal, előre le nem foglalt hotelszobák nélkül. Ezzel meglepően sokan vannak így, még ha a másik oldalt is rengetegen erősítik, mint jómagam is. Hébe-hóba bólintok egyet, miközben hallgatom Leandrát.
- Igen, azt hiszem, értem, hogy hogyan gondolkozol erről… - helyeslek és kicsit kihúzom magam, mert nem a legkényelmesebb a szék. - Most kell megmutatni, hogy elszánt, naprakész és szorgalmas vagy, hogy így ismerjenek meg az emberek. - Nem tudom, hogy ezt most azért mondom, hogy meggyőződjek afelől, tényleg ugyanarra gondolunk-e, vagy csak saját tapasztalataimat teszem hozzá. Mikor kikerültem az egyetemről és nekiálltam teljes munkaidőben dolgozni, egy levegővételnyi időm sem volt. Hirtelen nagyon soknak tűnt, új ember, akiből marketingvezetőt akarnak csinálni, persze, nézzük meg, hol van a tűrőképessége… Akkoriban nem is sok időm volt, és igazából az elmúlt időszakban tudom főként elmondani, hogy belefér, ha kiveszek egy hét szabadságot. Már amikor megengedik, hogy kivegyem és nem krízishelyzet van.
Kicsit elmerülünk a munkánkban, de két dolgozó embernél ez szinte kötelező is, különösen akkor, ha ebből áll az életünk. Márpedig az előbbiekből is látszik, hogy sajnos, vagy nem sajnos, de igen, ez így van. Magunk választottuk az utat, saját döntések révén tartunk ott, ahol vagyunk, a macskás, kutyás téma egy idő után nagyon komolytalanná válna, hiába van több mint száz képem Rutyról és Cleoról.
- Igen! Ez lesz az! Jobb kéz… Az vagyok. - Megkapom a tökéletes megnevezésemet, amit már mióta kerestem, itt volt a nyelvem hegyén. Talán kicsit hangosabban is szólalok fel, miközben Leandra-ra mutatok szándékosan a jobb kezemmel, majd széttárom a karjaimat amíg a nem túl tágas hely engedi. - Én ott leszek az új marketingvezetőnek, nem fogom cserbenhagyni sem őt, sem a céget. Nem tudnám megtenni – vonok vállat, mivel én ilyen vagyok, könnyen szívemhez nőnek emberek és néha pofán csap a valóság, mikor engem egyszerűen félretesznek olyanok, akikből sosem néztem volna ki.
- Iiiigen - húzom el szám sarkát. Elég rosszul hangzik, hogy nem tudom hogyan tovább, de ez a helyzet. - Biztos állásom ugyan van, nem fognak kirúgni, de… - gondolkozok el azon, hogy elmeséljem-e a másodállásomat, amit nem akartam indítani, de titkolni sem szeretném. Kikívánkozik, szóval miért ne nyílnék meg előtte? Ügyvéd, az ügyvédek úgyis átlátnak az emberen és kiszimatolják, ha valami nem lenne teljesen kerek egész. - de… egyszer kipróbáltam magam műsorvezetőként és meglepődtem, hogy mennyire tetszett. Tudod, élveztem a légkört, a hangulatot, jó volt és el tudom képzelni, hogy a jövőben több alkalmat is elvállaljak, amennyiben lehetőséget kapok.
Mivel sajnos ketten maradunk, így kicsit más hangulatúvá válik a találkozó, azonban összeszedem a bátorságomat és minden a helyzetben előköszönő férfiakhoz köthető buja szándék nélkül bátorkodom elhívni enni, hogy mégse érezze magát csalódottan, főként ne éhesen. A máig legjobb és legrégibb barátaim kishúga, aranyszabály, hogy nem próbálok meg felé „olyan” módon közeledni és én tisztelem Lioékat, tisztelem az egész családot.
Izgulok, hogy vajon tetszeni fog-e neki a hely, ami nekem nagyon bejött, akárhányszor is jártam ott. Szerény mosollyal végül felállok, kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem a székből. Kicsit furcsán érzem magam, jól, sőt, remekül és örülök, hogy a szervezett program után még egy programom lett, ezúttal kettesben már egy (igazából A) nővel. Na erre nem számítottam, mikor reggel felkeltem.