Azt hiszem az ősz a kedvenc évszakom, a sok rossz tulajdonságával együtt is. Főleg mert ilyenkor kerülnek csak igazán előtérbe a finomságok, végül a karácsonnyal bezárólag. Az őszi hűvös ellen - már aki nem olyan fázós - elég egy vastagabb pulcsi, dzseki, és gond nélkül indulhatok a deszka pályára, ahová is a találkozónkat megbeszéltük Hartel. Unokatesó, de néha mégis mintha a testvérem lenne. Jó ideje már, hogy ismerjük egymást, sok olyan dolgot tudunk a másikról, amit ma már akárkivel nem osztanék meg. Nem, még családon belül sem.
Feltartanak, így valamivel később érem el a találka helyét, de ahogy befordulok deszkával a pályára, látom, hogy nincs is akkora gond, mert a hely ilyen időtájt üres, Hart pedig nagyon is jól el van. Legalábbis míg meg nem jelenek és oda nem füttyentek neki köszönésképp, ahogy a lejtő előtt gurulok el mögötte. És puff, már a földön is van.
- Óuuu! - teszem tenyereim a kobakomra, bár látva, hogy nagy baj nem történt, azért eleresztek egy mosolyt. Ugye-ugye? A koncentráció és a kettős figyelem gyakorlása tényleg nem csak az én elmebeteg fejemnek tenne jót. Fordulva egyet gurulok mögé, majd meg is állva egyik lábammal, lenézek a kis Törpicúrra. - De ki ám! - vigyorgok. - Úgy érzem ideje volna kicsit többet gyakorolnod. A kislány éned most simán kenterbe verne. - csóválom fejem még mindig szórakozottan, miközben kuncogva lököm el magam az aszfalttól és gurulom körbe, hogy ezúttal előtte lehessek, mégha ő el is terül. - Naaa, azért ennyire nem vészes a helyzet, hogy már is feladd. - nevetek, és kérésének eleget téve - s mert amúgy sem hagytam volna a hűvös betonon feküdni - mindkét kezem kinyújtom, hogy felhúzhassam, persze addigra két lábbal a talajon, semmint a deszkámon, mert akkor mindketten fekhetünk a földön utána. És azzal a lendülettel át is ölelem, persze vállainál, hogy nehogy megfojtsam, amiért túl magas vagyok hozzá képest és kényelmesen maximum a vörös buksiját tudnám megszorongatni. Abban az esetben pedig biztos össze is kócolnám a hajt, mint a régi szép időkben.
Ami engem illet, nem a lelki problémák miatt kerestem, mint inkább, mert hiányoltam. Őt és a többi távolabbi rokont, akikkel régen sokkal több időt töltöttünk, most meg... alig lehet őket elérni, nem hogy még programokat szervezni velük. Én pedig kifejezetten társasági ember vagyok, mászkálós, kalandozós. Attól leszek depis, ha hetekig nem találok magamnak társat a kalandokra, legyen az egy séta, mozi, tilosban járás vagy éppen egy kis popsira esős korizás.
- Hiányoztál Merida... - mosolygom szélesen, miközben lassan elengedem. - Gyere, meghívlak egy forró csokira, ha már miattam fájhat a hátsód. - ragadom kézen, és ha neki is sikerül a korikra állnia, én is rálépek a deszkára. Senki sem tudja, hogy uncsik vagyunk, engem pedig nem zavar, hogy fogom a kezét, már csak amiatt sem, mert az előbbi mutatványát látva, így legalább biztonságosan közel tudom magamhoz, és ha ismét elesni támadna kedve, előbb elkapom, semmint, hogy engem is elránthassom, ami... méretem tekintve, szerintem lehetetlen, de sose tudni, ugye. Persze, ha őt zavarja, elengedem a kezét.
- Starbucksban már kapni az őszi tökös frappuccinot. De ide fele jövet láttam, hogy készülnek az őszi vásárra, és az a forrócsokis bódés bácsika már osztogatja a forró csokiját. - gurulunk az utcán, s amennyiben ő is a bácsika mellett dönt, úgy abba az irányba értelemszerűen. Mikor még töpszlik voltunk is volt már ez a bódé, csak akkor inkább utca sarkán, kis bolt előtt és persze jóval fiatalabb pasassal, aki mára ugyan megöregedett, de a receptje még mindig ugyanaz.
- Mesélj valamit, mi van veled mostanában?