Halkan nevetve kísérem figyelemmel, ahogy általam felkelve nyögdécsel, mint egy nyugdíjas 90 éves öreglány. Ez is csak azt jelezi, hogy több időt kell szánnunk egymásra. Ha nem is annyit, mint apró gyerek korunkban, de többet. Ennél biztosan. Aztán nevetve ölelek vissza, ahogy meglátom arcát a felidézett emlékekre. Tényleg azt hitte, hogy elfelejtettem? Ó, nem, és nem csak ezt. Sok dolog van még, amit az orra alá dörgölhetek alkalomadtán. S hogy mindez fordítva is ugyanígy van. Megsimogatva hátát ölelem míg ölel, majd széles mosollyal fogadva kérdéseit bólogatok.
- Olyannak ismersz, mint aki ne élvezné az életet minden percben? - vigyorgom idétlenül, nevetve. Nem. De ez részlet kérdés. Jelenleg viszont tényleg nincs nagyobb gondom az alapvetőknél, mint például, hogy mikor takarítsam ki a szobám, mit vegyek fel első nap az új munkahelyemen és satöbbi. Szedem, amit szednem kell, így panaszra nem lehetne okom ugye. Ha magam alatt vagyok ott vannak az antidepresszánsok, ha túl pörögnék, a blokkolókkal csillapodom. Bár az életem kikövezett útja örökké tablettákkal és pirulákkal lesz kikövezve, legalább van életem. Nem úgy, mint azon sorstársaimnak, akik nem jutnak el orvoshoz és túl ó kedvükben véletlen leesnek egy magas tetőről vagy bánatukban vetik le magukat egy hídról. Szóval igen, azt hiszem minden rendben.
- Sejtettem! Hát mikor ne jönne jól? - somolygom eleresztve, pisze orrára bökve, miközben hagyom, hogy levegye a koriját, s közben belém kapaszkodjon. Útközben pedig érdeklődve, bár tagadhatatlanul is jót szórakozva hallgatom végig az alapvetően elég szokatlan, őt ismerve viszont egyáltalán nem meglepő sztorit. Nem is tudom megállni, hogy ne nevessek rajta már a közepénél, pedig tényleg nem vagyok gonosz.
- Nem is te volnál... - hahotázom a hasam fogva elérve lassan a kávézót. - Mondjuk a barátod azért sajnálom. - teszem hozzá könnyeim letörölve ruhám ujjával, miközben igyekszem komolyabb hangot megütni. Szar lehet ezen vagy ehhez hasonlón görcsölni hetekig, hónapokig, évekig és az ember barátja örülhet, ha legalább végül kiderül. Hiába halljuk jobbról balról milyen elfogadó ez a világ, tudjuk jól, hogy nem így van. Ha nem volnék bipoláris, és ez gátat szabna gátlástalanságomban, biztosan én is örökké emiatt kínlódnék. Így viszont sosem okozott problémát nyilvánosan kibeszélnem magamból gyógyszerek mellett sem. Mármint ha rólam van szó, mert a barátaimról már kevésbé szívesen nyilatkozom ilyesmikben. Viszont én is hasonlóak érzek a bipoláris zavarral. Aki tud róla, az elől nyilván titkolni már nem tudom, de aki nem is sejti, az előtt nagyon igyekszem titkolni. Nem azért, mert rossz dolog, mert az orvos is megmondta, hogy el kell tudnom fogadni, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy mások attól még nem biztos, hogy lefogadják. Az embereket érzékenyen érinti a betegség, pláne, ha mentális vagy élethosszig tartó. Egy ilyen probléma pedig totálisan összezavarja őket. Magyarázkodni pedig nem szeretek. Mentegetőzni pedig nem akarok.
- Jót? - dobom le magam sóhajtva a vele szembeni székbe eltöprengve, mifélével vigasztalhatnám. - Hát... Megismerkedtem valakivel... - mosolyodtam l sejtelmesen, ahogy felidéződött bennem a hetekben történt egyetlen igazán izgalmas dolog, ami történt velem. Pedig a meleg esküvő sem lesz semmi, ebben biztos vagyok. Posy jelenléte mégis kenterbe verte az egészet. Nehéz is lesz az esküvőre koncentrálni, miközben ott szorongatom majd az általa készített csokrot és próbálok majd nem rá gondolni. Mondjuk az, hogy megismerkedtem valakivel, nem volt nagy dolog, sok barátom van, és alapvetően is elég társaságkedvelőnek tartom magam. Ráadásul könnyen... nos... könnyen szerelembe esem. De azt hiszem, legyen bármilyen klisés is ez most, úgy érzem, Posy más.
- Egy sráccal... - folytatom pironkodva, noha nem a neme miatt, hiszen a családom teljesen természetesnek tartja az effajta dolgokat. Zavarom inkább annak szól, hogy nem szimpla barátként tekintek rá. Pedig igazából még csak egyszer találkoztunk. Zavaromból aztán megjegyzése ébreszt fel és elmosolyodva pillantok fel rá.
- Te is. - sóhajtom boldogan. - Mostanában nem igazán vannak már összejövetelek, a család, mintha kicsit széthúzna, mert mindenki elfoglalt és őszintén szólva féltem tőle, hogy szép lassan mindenki eltávolodik mindenkitől. - vallom be a problémám, ami miatt jelenleg is próbálok állandóan a rokonok nyakán lógni. Tudom, hogy senkit sem köthetünk magunkhoz, és hogy mindenkinek élnie kell az életét. Én csupán attól félek, hogy az elhanyagolás végett, elfognak romlani a kapcsolatok és amikor szükség lesz majd a másikra, nem merünk majd segítséget kérni.

Azt hiszem az ősz a kedvenc évszakom, a sok rossz tulajdonságával együtt is. Főleg mert ilyenkor kerülnek csak igazán előtérbe a finomságok, végül a karácsonnyal bezárólag. Az őszi hűvös ellen - már aki nem olyan fázós - elég egy vastagabb pulcsi, dzseki, és gond nélkül indulhatok a deszka pályára, ahová is a találkozónkat megbeszéltük Hartel. Unokatesó, de néha mégis mintha a testvérem lenne. Jó ideje már, hogy ismerjük egymást, sok olyan dolgot tudunk a másikról, amit ma már akárkivel nem osztanék meg. Nem, még családon belül sem.
Feltartanak, így valamivel később érem el a találka helyét, de ahogy befordulok deszkával a pályára, látom, hogy nincs is akkora gond, mert a hely ilyen időtájt üres, Hart pedig nagyon is jól el van. Legalábbis míg meg nem jelenek és oda nem füttyentek neki köszönésképp, ahogy a lejtő előtt gurulok el mögötte. És puff, már a földön is van.
- Óuuu! - teszem tenyereim a kobakomra, bár látva, hogy nagy baj nem történt, azért eleresztek egy mosolyt. Ugye-ugye? A koncentráció és a kettős figyelem gyakorlása tényleg nem csak az én elmebeteg fejemnek tenne jót. Fordulva egyet gurulok mögé, majd meg is állva egyik lábammal, lenézek a kis Törpicúrra. - De ki ám! - vigyorgok. - Úgy érzem ideje volna kicsit többet gyakorolnod. A kislány éned most simán kenterbe verne. - csóválom fejem még mindig szórakozottan, miközben kuncogva lököm el magam az aszfalttól és gurulom körbe, hogy ezúttal előtte lehessek, mégha ő el is terül. - Naaa, azért ennyire nem vészes a helyzet, hogy már is feladd. - nevetek, és kérésének eleget téve - s mert amúgy sem hagytam volna a hűvös betonon feküdni - mindkét kezem kinyújtom, hogy felhúzhassam, persze addigra két lábbal a talajon, semmint a deszkámon, mert akkor mindketten fekhetünk a földön utána. És azzal a lendülettel át is ölelem, persze vállainál, hogy nehogy megfojtsam, amiért túl magas vagyok hozzá képest és kényelmesen maximum a vörös buksiját tudnám megszorongatni. Abban az esetben pedig biztos össze is kócolnám a hajt, mint a régi szép időkben.
Ami engem illet, nem a lelki problémák miatt kerestem, mint inkább, mert hiányoltam. Őt és a többi távolabbi rokont, akikkel régen sokkal több időt töltöttünk, most meg... alig lehet őket elérni, nem hogy még programokat szervezni velük. Én pedig kifejezetten társasági ember vagyok, mászkálós, kalandozós. Attól leszek depis, ha hetekig nem találok magamnak társat a kalandokra, legyen az egy séta, mozi, tilosban járás vagy éppen egy kis popsira esős korizás.
- Hiányoztál Merida... - mosolygom szélesen, miközben lassan elengedem. - Gyere, meghívlak egy forró csokira, ha már miattam fájhat a hátsód. - ragadom kézen, és ha neki is sikerül a korikra állnia, én is rálépek a deszkára. Senki sem tudja, hogy uncsik vagyunk, engem pedig nem zavar, hogy fogom a kezét, már csak amiatt sem, mert az előbbi mutatványát látva, így legalább biztonságosan közel tudom magamhoz, és ha ismét elesni támadna kedve, előbb elkapom, semmint, hogy engem is elránthassom, ami... méretem tekintve, szerintem lehetetlen, de sose tudni, ugye. Persze, ha őt zavarja, elengedem a kezét.
- Starbucksban már kapni az őszi tökös frappuccinot. De ide fele jövet láttam, hogy készülnek az őszi vásárra, és az a forrócsokis bódés bácsika már osztogatja a forró csokiját. - gurulunk az utcán, s amennyiben ő is a bácsika mellett dönt, úgy abba az irányba értelemszerűen. Mikor még töpszlik voltunk is volt már ez a bódé, csak akkor inkább utca sarkán, kis bolt előtt és persze jóval fiatalabb pasassal, aki mára ugyan megöregedett, de a receptje még mindig ugyanaz.
- Mesélj valamit, mi van veled mostanában?