Hanket kifejezetten bosszantotta Jacob pimaszkodása és ha az őr nem jön és én nem avatkozok közbe, minden bizonnyal fel is képelte volna, de végül is sikerült önuralmat vennie magán. Jake szavai egy kicsit még visszhangoztak bennem és felé pillantottam, majd bólintottam. Rossz érzés volt és nem akartam volna magára hagyni Hankkel és az őrrel, ahogy Hanket sem szívesen hagytam ott, de nem akartam Jacobbal veszekedni és azt sem akartam, hogy még kellemetlenebb helyzetbe hozzam.
Nem tudtam hová fussak, csak futottam. Le a lépcsőn, szintről szinte, de már futás közben azon kezdtem gondolkodni mi történhet ott. Tovább futottam, de nem az irodába, nem az étkezőbe, hanem ki a múzeumból. Nem akartam egyik kollégám szeme elé se kerülni. Nem akartam, hogy lássanak és beszélni sem akartam senkivel. Leginkább eltűnni akartam. Elásni magam, elsüllyedni.
Odakinn lerohanva a lépcsőkön attól kezdtem félni mit fogok kapni otthon, amikor már csak ketten leszünk. Körbepillantottam, hogy hol kéne meghúznom magam. A kocsimhoz nem mehettem, ott biztos keresne, így átfutottam a zebrán a túlsó utcába, majd szuszogva leültem a kerítés mellé a járdára. Felhúztam lábaim és karjaimra hajtottam a fejem.
Nagyon meg voltam rémülve, féltem attól, hogy Hank nem fog tudni megnyugodni és akkor többet fogok tőle kapni. Igaz, még sosem láttam őt ilyennek, így nem tudtam mire számíthatok tőle. Lehet lenyugszik? Lehet megbánja? Biztos észhez fog térni! Csak dühös volt, mert félre értett. Normál esetben sosem bántana.
Elfogott a sírás a bűntudattól. Csalódást okoztam a férjemnek és még Jaket is kellemetlen helyzetbe hoztam. Ráadásul mindezt a múzeumban, ahol dolgozom, a kollégáim és a múzeum vendégei előtt. El tudtam volna süllyedni szégyenemben. Mit fogok ezért kapni?
Hank odabenn - miután én elmentem - úgy döntött nem balhézik tovább, hanem ő is távozik. Nem kellett rendőrt hívni és nem kellett kidobni, magától távozott mindenféle további balhézás nélkül. Azt is sikerült megállnia, hogy ne vágja képen Jacobot.