Sean & Audrey

Nem, nem gondolom, hogy hibát követek el azzal, ha kihagyok még egy napot a suliból. Semmi kedvem egész nap a tanárok ostobaságait hallgatni, és mivel amúgy sem készültem fel rendesen földrajzból, így inkább egy hiányzás, mint egy újabb rossz jegy, amit biztosan nem javítok ki. Különben is jobb így. Ha a bátyám nem tartana bezárva, mint valami gyereket, akkor nem kéne hiányoznom az iskolából. Így viszont kénytelen vagyok, mert egyszerűen úgy érzem, hogy nem bírom tovább.  Fogalmam sincs, hogy még meddig tart a büntetésem - egy olyanért, amiben amúgy semmi rossz nem lett volna -, de nagyon remélem, hogy belátja végre, hogy így csak magának árt. Ismerhetne annyira, hogy tudja, hogy ha el akarok menni valahova, akkor márpedig elmegyek. Minden bizonnyal már tudja is, hogy nem vagyok ott, ahol lennem kéne, így miközben végig haladok az utcákon, a zsebemből előhalászom a telefonomat, és kikapcsolom azt. Majd otthon elér hallgatnom a fejmosást, nem hiányzik, hogy a telefonba is szónokoljon itt nekem. Igazából fogalmam sincs, hogy hová menjek, Em nem volt hajlandó velem tartani, amit meg is értek, hiszen nem Ő van bezárva a házba, suli után is azt csinál, amit csak akar. Néha igazán irigy vagyok rá, amiért olyan jó fej szülei vannak, bár a testvér témában ő sem szerencsésebb, mert bár neki egy húga van, és nem két bátyja, de az elég idegesítő néha.
Magabiztosan sétálok végig az utcákon, néhány kirakat előtt viszont megállok és ámuldozva veszem szemügyre a ruhákat és szinte már el is képzelem magam némelyikben. Mivel a zsebpénzt is megvonták tőlem, így egy halk sóhajjal haladok tovább, és bízok abban, hogy már nem fog sokáig tartani. Gale előbb vagy utóbb megenyhül, hiszen mégis csak a húga vagyok. Egyszer majd rájön, hogy tök feleslegesen szabta ki rám ezt a büntetést, hiszen semmi olyant nem tettem, amit ne tenne meg bármelyik más velem egykorú lány is. Ha mindent nem fújna fel ennyire, akkor nem kéne mindig miattam fájnia a feje.
Összefonom magam előtt a karomat, ezzel védekezve a hideg elől, közben pedig megigazítom a hátizsákomat is, ami a fél vállamon lóg. Nem nehéz, hiszen semmi olyat nem pakoltam bele, a táskára is csak a látszat miatt volt szükségem, hogy a bátyám ne gyanakodjon reggel, amikor eljöttem otthonról. Már épp belépnék abba a kocsmába, amikor eszembe jut, hogy felesleges erőltetnem magam, hiszen legutóbb is kipenderítettek. Elég sok nehézsége van annak, ha az ember kiskorú. Nem elég, hogy otthon uralkodnak felettem, de még a városban sem mehetek oda, ahova én akarok. Sóhajtok egyet, majd nekidőlve az épületnek gondolkodok, hogy mivel üssem el a még maradt időmet. Hihetetlen, hogy ilyenkor épp senki nem ér rá.