Azt mondják Bronx kemény környék. Ahol egy szál cigiért is megkéselnek. A szüleim haja valószínűleg égnek állna, ha megtudnák, hogy egyedül indultam útnak, de szeretem a kihívásokat. Azt azért nem mondanám, hogy nem volt bennem egy kis feszültség, amikor leszálltam a metróról, de igyekeztem a szokásos útvonalon haladni és nem engedni Lucy-nak, hogy egy kis kalács illat miatt, teljesen más irányba vezessen. Nem először járok errefelé, tulajdonképpen minden héten meglátogatom a múzeumot. Már csak azért is, mert szeretem a művészeteket, másrészről pedig, mindig szívélyesen fogadnak és kedvesen útbaigazítanak, ha rossz, illetve lezárt tárlat felé venném az irányt. Mellesleg pedig, szeretem hallgatni a tárlatvezetéseket. Ha nem óvónő lennék, valószínűleg magam is egy múzeumban dolgoznék. Rengeteg könyvet olvastam el, mindenféle építészeti és festészeti stílusban, tisztában vagyok ezzel-azzal, de olykor újat is hallok, vagy épp az ismert információt egy másik szemszögből. -Hazel! – Ismerős hang szólít a nevemen és mivel arcot nem tudok hozzá társítani, így csak a járásából ítélve tudom meghozni azt a nehéz döntést, hogy Camilla igyekszik felém, döngő léptekkel. -Szia Camilla. – Átölel, én pedig nem vagyok rest viszonozni a köszöntést. Lucy is izgatott lesz, egyik lábáról a másikra áll, ezzel egy kicsit elhúzva engem is. -Úgy örülök, hogy itt vagy. Kedden nem jöttél és bevallom, a többiekkel együtt egy kicsit aggódtunk érted. – Párszor végigsimít a karomon, elmosolyodom és magam mellé húzom Lucy-t. Gyerek zsivajt hallok, tudom, mennyire szereti a kölyköket, némelyikük viszont retteg tőle. Játékos ő, sosem bántana senkit sem. -Tudom, sajnálom, de muszáj volt bent maradnom. – Jól esik, hogy ennyire az eszükben maradtam, még csak három hónapja vettem meg a metró bérletem és nagyjából hat hete járok a múzeumba. - De most eljöttem, remélem időben érkeztem. – Kérdezem, leveszem a kesztyűm és a sapkám, a táskámba gyűröm őket és meglazítom a kabátomat is. -Igen és annyira izgalmas lesz. – Tapsikol a kezével, aztán megfogja az enyémet és óvatosan elindul. Hagyom magam vezetni, bár nem szokásom engedni az ilyesmit, magamtól is eltalálok a recepciós pultig. - Itt várakozz, pár perc és indul a tárlatvezetés. Mrs Cullen, az igazgató tartja majd, ne ijedj meg, szóltam, hogy te is itt vagy. – Letolnám azért, amiért kitüntetett figyelmet kapok, de olyan gyorsan eltűnik mellőlem, hogy már csak messziről hallom, ahogy dübörgő léptekkel siet a folyosó másik végébe. Egyedül maradtam, de nem sokáig, mert amint Camilla elment, megjelent a tömeg a hátam mögött. Sodródtam velük, vállak ütköztek nekem. -Jöjjön kedvesem. – Valaki megragadja a karom és lassan elindulunk a többiek felé. Rámosolygok az ismeretlenre, nagyjából velem egy magas lehet, így nem tévesztem el az arcát. Útközben kiderül, hogy tavaly hunyt el a férje és a gyerekitől kapott éves bérlettel járja be a múzeumot, hetente egyszer. -A világ tizenöt legdrágább festményei között is megtalálható ez a Klimt mű. Adele Bloch-Bauer portréja. – Tudom, melyikről beszél. Legalábbis, el tudom képzelni. Meséltek róla és ha emlékeim nem csalnak, a másolatot egyszer magam is a kezembe vehettem. Természetesen, a kicsinyített változatot, 3D-s technikával ellátva. Az emberek hangja egyre halkabb, ahogy a kép előtt állva, jobbára csak lélegezve, próbálom felidézni az ecsetvonások mintáját. Sajnos csak mások elbeszélésre hagyatkozva idézem fel a színeket. Ismerős parfüm illatát hozza felém a mellettem elhaladó, boldogan csacsogó csoport. Elnézek balra, aztán jobbra, mintha képes volnék kiszúrni a zsúfolásig megtelt hallban, merre is lehet. Nem kell sokáig keresgélnem. -Boris, te vagy az? – Kérdezem alig hallhatóan. Talán csak az orrom játszik velem. Talán csak egy idegen áll mellettem és gyönyörködik a képben, amit én már sohasem láthatok.
Nem tudnám már megmondani, hogy aznap, amikor először találkoztam Hazellel, mi vezérelt elő az alagsorból, hogy a munkából kiszakadva egy kis friss péksüteményért egészen a büféig merészkedjek, egyszerűen csak megtörtént. Azt sem tudnám megmondani igazán, hogy miként elegyedtünk szóba, hogy a szóváltásból hogyan változott mondandónk kerek és izgalmas párbeszéddé, és azt sem, hogy honnan tudtam, hogy el fog jönni legközelebb. Egyszerűen csak tudtam. És Hazel eljött legközelebb, aztán az azt követő alkalommal is felbukkant, majd megint és megint, míg végül szokássá nem alakult a múzeumi találkozónk és én minden egyes múzeumi találkozáskor egyre izgatottabban vártam Hazel felbukkanását. Mígnem egyszer mégsem jött el, nem bukkant föl, és akkor, akkor egy pillanatra azt is le mertem volna fogadni, hogy butaság, nem is butaság hanem egyenesen felelőtlenség volt leállnom a gyógyszereimről. Egy nő miatt. Csakhogy magamban olyan nagyon jól tudtam, hogy Hazel nem csak egy nő, nem csak egy mezei hölgy, hanem valami egészen különleges és vonzó, ami megmagyarázhatatlan izgalommal és kíváncsisággal tölt el ahhoz, hogy bizonyos időközönként kimerészkedjek a múzeum alagsori pincéjéből a zsivajjal megtöltött kiállítótermek bűvösen túlértékelt köreibe. Foghatnánk a véletlenre, hogy észreveszem az előtt a Klimt mű előtt, de hazugság lenne azt állítani, hogy nem mindenben és nem mindenkiben Hazel-t keresem. Fűszálakban, hajladozó fákban, csengőkben amik kis üzletekbe érkezésünket rejtik, léptekben, mozdulatokban, színekben. Mindenben őt keresem, mintha az agyam hirtelen képtelen lenne elvonatkoztatni attól, hogy a világ nem egy személy, hanem ezernyi apró dolog összetett munkája. Mintha az agyam detektorként érzékelné, a tekintetem unalmasan siklik végig a termen, periférikus látásom érzékeli csupán a mű előtt álló női alakot, fejem máris egészen arra fordul, a lábaimat, meg mintha nem is én irányítanám. Testek mellett lépek el, mígnem egészen közel kerülök, talán ekkor eszmélek föl igazán, ekkor tudatosul bennem, hogy gondtalan, bármiféle erőfeszítés nélkül ismertem föl. Egy kissé talán megrémiszt mindez, a bennem zakatoló hirtelen változások akárhányszor csak megpillantom. Mintha a szívem többé képtelen lenne ugyan azt a ritmust játszani, pedig régi zenész már, mégis minduntalan kiesik a basszus üteméből, akárhányszor Hazel feltűnik a színen. - Igen, én vagyok. - Állok végül meg a lány mellett, hagyva magunk között legalább egy másfél lépés tisztes távolságot, tekintetem Hazel arcának ívén pihentetem meg, mielőtt pillantásom a műre siklana, és félredöntött fejjel mérném föl. - Nem igazán kedvelem ezt a képet. - Szólalok meg végül, mielőtt a csend hirtelen túl mélyre szökne kettőnk között. - Mármint elismerem Klemt munkásságát és Adele gyönyörűségét, de ez a kép valahogyan.. nem is tudom. - Olyan mélyet sóhajtok, hogy úgy érzem a világ problémájává lehetne tenni, hogy Klemt portréja nem nyerte el a tetszésemet. - Bár azt el kell ismernem, hogy Adele központi rajta, amit természetesen egy ember el is várhat egy portrétól, csakhogy hiába szól az egész a nőről, mégis mintha ő lenne a kép szélére elrejtett díszlet. A részletek túl soknak hatnak, míg Adele túl kevés és... rám kellene szólnod, hogy ne untassalak a festészetről alkotott világképemmel. Borzalmasan bele tudok lendülni. - Kínosan kuncogok föl, pillantásom közben összeakad az igazgatónővel, tekintete kedvesen érdeklődő ahogyan a párosunkat kíséri figyelemmel. - Azt hiszem a csoportod már egy másik képet néz, és ha szeretnéd szívesen odakísérlek, de ha esetleg volnál olyan kedves akkor én meghívnálak egy teára vagy forrócsokoládéra, kávéra? - És óvatosan, mintha éppen nem tudnám hogy hol és hogyan kellene hozzád érnem, a tenyerem a karodra siklik, onnan egészen lecsúszik a kézfejedhez és lepkeszárny finomsággal köré kulcsolódik.
Nem emlékszem pontosan, mikor találkoztunk először. Ahogy arra sem, hogy történt. Már csak arra tudok visszagondolni, hogy mennyire vártam azokat a napokat, amikor ismét hallhattam a hangját. Furcsa egy fickó, annyi szent és eleinte nem tudtam mire vélni a kedvességét, de ma már jól esik és meglepő, hogy vannak még a világon hozzá hasonlók. Akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Lucy izgatott lesz az ismerős jelenlététől, érzem, hogy abba az irányba húz, amerre valószínűleg Boris állhat. Ritka, hogy valakit csupán néhány hét alatt elfogadjon. Olyan, akárcsak a gazdája. Idő kell neki, hogy elhiggye, valóban jó szándékkal közelítenek felé. Engedek a szorításon és hagyom, hogy pár lépésnyi távolságra sétáljon tőlem. Okos kutya, tudja, hogy mi a dolga és Boris is tudja, hogy nem érhet hozzá. Nem simogatatja meg, nem vakarhatja meg a füle tövét. Azt csak én tehetem meg. ÉN vagyok a gazdája, értem felelős, ha más is elkényezteti, még a végén lecserélne. Viccet félretéve, nem szabad megtéveszteni őket. -Szia. – Apró mosollyal köszönök, továbbra is ugyanabba az irányba nézve, ahol a képet vélem látni. Sajnálom, hogy nincs rá lehetőségem, hogy ne csak az ujjaimmal, tapintással élvezhessem a látványát, de legalább így volt alkalmam megcsodálni. -Pedig Adele állítólag az egyik leggyönyörűbb nő volt. – A maga korában minden bizonnyal. Bár, hogy kinek mit jelent a szépség, az máig relatív. -Tudtad, hogy 135 millió dollárért vásárolta meg egy new york-i galéria tulajdonosa? Ő adta kölcsön a múzeumnak. – Ennek magam jártam utána, miután pár héttel ezelőtt – ugyan nem ezen a napon – itt jártam és végighallgattam Marie tárlatvezetését. Igazán szórakoztató volt, kedves lány és a többiekkel ellentétben, nem érezte terhesnek a társaságom. -Ugyan. – Nevetek vele én is. - Legalább nem csak egy fajta véleményt hallok. Rendszerint agyon dicsérik a képet, én pedig rájuk hagyatkozom, mert nem látom. – Valószínűleg nem értenék senkivel sem egyet, de tudjuk, hogy ahhoz, hogy vitába szálljak egy kép szépségéről, ahhoz látnom kellene. Ez pedig, isteni csoda lenne. -Tényleg? – Szorosabbra fogom Lucy hámját, meglehetősen nyugodt napja van. A kapcsolatunk körülbelül két éve tart. Még mindig vannak napok, amikor nem értjük meg egymást, de ez még egy hosszú házasságban is elő szokott fordulni. A másfél éves kiképzése után került hozzám, tehát már úgy mond, idomított állapotában, de még így is kellett hozzá huszonnégy hónap, hogy valamelyest megszokjuk egymást. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. - Észre sem vettem. – Ez van akkor, amikor ismeretlen vezetőt kapsz és hiába figyelmeztetik, hogy én is itt vagyok, az idegességtől elveszem a látóterükben. -Kávét, egy kávét szívesen meginnék. – Válaszolom talán túl hamar. Nincs mit titkolnom azon, hogy kedvelem Boris-t. - A főnököd nem túl jó, talán most már értem, miért inkább igazgatja a múzeumot. – Mrs Cullen-nek még a hangja is irritáló, bár azt nem merem állítani, hogy a személysége is az, lévén, hogy még csak negyed órája ismerem. -És neked, hogy halad a munka? Még mindig azon a szobron dolgozol? – Sok mindent tudok Boris-ról, de az információim nagy része nem azért van a birtokomban, mert Boris olyan sokat beszél. A legtöbbjük Camilla-tól származik. Úgy érzem, a lány érzelmeket táplál iránta, ebből kifolyólag olyan dolgokat is kiderített róla, mint hogy, hogy issza a kávét és a nap mely szakában merészkedik fel a pincéből, hogy egy kis D-vitamint gyűjtsön magának. Belegondolva, ijesztő egy kicsit, hogy ennyi mindent tud róla. Vajon az én életemmel is ennyire tisztában van? -Lucy, ne mozdulj. – Engedem, hogy megnyalja a tenyerem, én pedig leveszem a táskám és a fölre ejtem óvatosan, hogy aztán kibújhassak a kabátomból. -Nem is tudtam, hogy itt van kávézó. – Elfordulok valamerre és várom, hogy elinduljunk, hogy Lucy-nak legyen kit követnie.
Hazel világa egyszerűen ragadja magával az embert, hogy aztán soha ne akarja elengedni. Túl könnyednek és vidámnak hat ahhoz, hogy bármikor is ki akarnék bújni bűvköre alól. Úgy vonzz magához a fiatal lányban soha meg nem fakulni látszó vidámság, mint gyermeket anyja ölelésre invitáló karja. Belé bújnék ebbe a világba, aztán hagynám, hogy elvesszek benne hosszan, szinte fuldokolva, levegő után kapkodva. Tekintetemet immáron Adele portréja helyett Hazel arca felé fordítom, pillantásom egészen hosszan képes megragadni a másodpercet, és mondani szeretnék valamit, valami csodás bókot, valami olyasmit, hogy Adele elbújhatna melletted vagy, hogy Én mást versenyeztetnék ebben a szerepkörben, de túlságosan régen randevúztam már ahhoz, hogy vissza tudjam idézni, miként is kell lányokat a lábukról levenni, úgyhogy csak sóhajtok, türelmes megengedéssel, mintha csak éppen rá akarnám hagyni ezt az egészet. - Nem vonom kétségbe Adele szépségét, inkább csak.. nem nyűgöz le a portré. - Mondom végül félig visszafojtott lélegzettel, mintha én magam sem lennék biztos abban, hogy ezt a választ kell mondanom. A kezeimet tehetetlenül a zsebembe süllyesztem, miközben totálisan úgy érzem magamat, mint egy kamasz, aki még csak meg sem meri kérdezni a neki tetsző lánytól, hogy elmegy-e vele a bálba. Szerencsére Hazel gördülékenyen tereli tovább a beszélgetésünket, valószínűleg neki fel sem tűnt pillanatnyi frusztrált zavarom,csak engem feszélyez kissé. - 15 millió dollár? - Kérdezek vissza meglepődve. - Az nem valami kevés, és kétségbe sem vonom, hogy ennyit ér. Mégis csak egy Klemt műről beszélgetünk. - És mégsem egy túlértékelt valami, mert azért be kell vallanunk, Adele portréja tényleg szép, szépen megszerkesztett, gyönyörű ecsetvonásokkal megfestett portré, harmonikus és tökéletes, éppenséggel csak nekem túl sok, de ezért igazán nem hibáztathatna senki. A gyógyszeres kezelésem alatt túl vidámnak hatott, túl színesnek és közben szomorúnak, addig váltakoztatva ezt a hármasságot, míg aranyközépúton semmissé lett, most viszont, a gyógyszerek jótékony ámbár befolyásoló hatása nélkül vibráló, eleven, felemésztő. A gyomrom egy egészen kicsit összezsugorodik ahogyan a távolodó csoport után nézek, mellkasom a visszautasítás lehetőségétől szűkül össze, nehezen tudom csak venni a levegőt, ahogyan Hazelre fókuszálva próbálok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Talpamról egészen a sarkamig hintázom el, onnan pedig vissza, pótcselekvés, kényszermozgás amíg az ítéletet várom magam fölött. Ha Hazel egy kicsit is jobban ismerne, ha valaha is elmondtam volna neki minden bajom - kicsit bűntudatom is van miatta, hogy eddig nem tettem - akkor most óvatosan utasítaná vissza az ajánlatomat, és a csoportja után kéredzkedne. Csakhogy Hazel nem ismer engem, nem tudja, hogy a bipoláris zavarom egészen mélyre ránthat le, majd az égig lökhet fel, és ettől egy kicsit úgy érzem, hogy lehetek több, mint egy beteg ember, lehetek más, lehetek egy egyszerű férfi, aki egyszerűen hív kávéra egy nőt. - Kávé, szuper! - Úgy könnyebbülök meg, mintha a halálos ítéletem alól mentettek volna föl, eddig görcsösen tartott vállaim meglazulnak, testtartásom feszélyezettből könnyeddé válik. - Emma nem olyan rossz a munkájában, inkább túlságosan figyelmetlen. - Csóválom meg a fejemet, ahogyan a főnököm után pillantok. Valószínűleg nincsen hozzászokva ahhoz, hogy minden embernek más és más igénye van, ez pedig igazgatónő részére hatalmas nagy hiba. - Ó, igen! Egészen jól haladok vele, egy pár hét és tökéletes lesz. Már csak apróságokat kell finomítani, csak hát tudod, ez azért nem egy olyan feladatkör, amit az ember napok alatt meg tud oldani. - Figyelem ahogyan Hazel tökéletesen komponált mozdulatokkal szabadul meg a kabátjától, én pedig hirtelen késztetést érzek arra, hogy hozzá érhessek, vagy ha hozzá nem is érhetek igazán, hát a kabátért nyúlok, tenyerem kérdőn siklik a puha anyagra, óvatosan húzom el, szinte kérdőn, s amint enged belőle, a karomra terítem. A ruhából Hazel fahéj illata száll föl, beleissza magát egészen a nyálkahártyámba, ismerőssé válik és nyugtatóvá. - Pedig van. A harmadik emeleten. - Pillantásom végigsiklik a hézagos termen, a tömeg kissé elhúzódott már tőlünk. - Hölgyem, szabad lesz? - Kérdezem meg végül, úgy emelve fel a karomat felé behajlítva, hogy a könyököm egészen a felkarjához simuljon, hogy a testünk összeérjen, és ott aztán ezernyi szikra pattanjon ki. Izgatott türelemmel várakozom, hogy Hazel végül belém karol-e. -De most inkább mesélj te, milyen napod volt? -
Kezdőlap
