Audrey & Jacob

A köszönetnyilvánításra halványan elmosolyodik, s ő maga ebbe nem gondol bele. A small-talkhoz egyébként sem kell túlzott őszinteség, ahogy hazudni sem szokták az érdeklődést, elvégre a téma annyira semleges és/vagy könnyen kideríthető, ellenőrizhető, hogy túlzott hazudgálnivaló sincs körülötte…
…kivéve, ha valaki szégyelli, amit csinál, vagy éppen nem javallott felvállalni a társadalom illetve a bűnüldözés előtt.
Azt viszont Jacob sem gondolja, hogy Audrey este üres óráiban Hieronymus Bosch képeket csempészik ki a múzeumból. Bár annak utána sem nézett, hogy Boscht állítanak-e ki… ha igen, azt szívesen megnézné… öreg hiba volt ez a mulasztás, mert akkor tán jobban lekötötte volna őt is az egész az tárlatlátogatósdi. Az viszont tény, hogy akkor nem élvezhetné most a szőke társaságát.
A liftbeli eszmefuttatás hallatán a nő arcára néz.
– Ha hiszel a holtig tartó tanulásban és fejlődésben, ezek még mind előtted állhatnak – még küld egy bíztató mosolyt, majd a lift érkezésjelző hangjelzése után megemeli a nőtől távolabbi kezét, jelezve előre engedi őt az ajtóban, s ő maga csak akkor lép ki, ha már a hölgy megtette. Fogalma nincs mit fog látni idefent, de ő nem a kiállítás darabjaira koncentrál, hanem a lányára. Azt azonban kétli, hogy ennyire rövid idő alatt ilyen messzire jutottak azok négyen, igaz, egyszer ma már alábecsülte őket ezen a téren, lehet nem kéne ismét megtennie…

Audrey & Jacob

Újabb biccentés, remélhetőleg Audrey valóban így gondolja, a férfi azt sem bánja, hogy a gyerek-téma elsikkad, egy pillanatra Monáékról is megfeledkezik, miközben kényelmes tempóban sétál a hölgy mellett, majd vált irányt az újkeletű tervnek megfelelően.
A lift jó ötletnek hangzik, külön nem kommentálja, csupán egy újabb biccentéssel jelzi, hogy részéről rendben van a dolog, s teszi fel a kérdését zavartalanul. Miután beszáll a felvonóba, önkéntelenül fordul az ajtó felé, csak akkor sandít a nőre, mikor amaz megindokolja a pályaválasztását.
– Szerintem most sem vagy kevés – egy művészeti egyetemre bekerülni és elvégezni nem kis dolog, még akkor sem, ha magánsuli, már ha arra a Pratt Institute-ra gondol a hölgy, amelyikre Jacob is. – …ha azt tanultad, amit szerettél volna, azt csinálod, amit szeretsz és egy magas presztízsű intézményben dolgozol… azért ez nem rossz! Egyáltalán nem – ezt valóban így is gondolja. Nem egy ismerőse van, aki idézőjelesen többre vitte ennél a nőnél és utálja amit csinál. Náluk Audrey máris beljebb van jó néhány lépéssel. Emiatt a következő kérdés kibukik Jacobból, mert már valóban kíváncsi lett erre a nőre. (Kérdés, hogy ez bármelyiküknek üdvös lesz-e a jövőben.) – Mi az a több? Ha ez tesz boldoggá, miért kellene több? – már ha egyáltalán boldoggá teszi, ezt ugyan a szőke nem mondta ki, így talán Jacob rosszul következtetett, ugyanakkor ebbe momentán nem gondol bele, bár lehet jobb lenne…

Audrey & Jacob

Egyszerűen nem kapcsol először és a nő szeppent tekintetéből is csak lassan olvassa ki, hogy el kéne engednie talán a kezét. Egyszerű reflex, még ha tolakodásnak is tűnhet, de ahogy állnak egymással szemben… az olyan kellemes!
…és hát igen, abból akár pletyka is indulhat, ebben Audrey-nak valószínű igaza van.
Hogy Jacob ennyire nemtörődöm volna a helyzet komolyságát illetően, vagy Monáék eltűnésének a problémája köti le (nem, köti le azért annyira), azt nehéz megítélni. A maga részéről az ilyen kaliberű botrányok máskor is előfordultak körülötte, s mivel eme esetek többségében nem ő jött ki szarul, nem is izgatta. Pontosabban nem realizálta az adott pillanatban, hogy a másik bajba kerülhet az ostobasága miatt.
– Nos… – lazán vállat von, majd elengedi a nő kezét, mert csak észbe kap eddigre, hogy talán nincsenek ennyire jó viszonyban. – Lehet ti teszitek jól – egyúttal magát is figyelmezteti, hogy a nő nincs egyedül, vagy csak tudja jól, hogy egy gyerek megcsinálásához két ember kell. Na meg a téma kellően kényes, hogy lényegében ismeretlenül beletenyereljen. Emiatt is vált villámgyorsan témát. – Bocs, hogy átvonszoltalak a fél termen – mondja, de maga sem tudja, hova szeretné kifuttatni a beszélgetést. – Menjünk tovább – s elindul a terem túloldalán lévő kijárat felé, közben a válla fölött oldalra pillant, hogy lássa, a szőke követi-e. Ha igen, úgy tovább forszírozza a beszélgetést, immár sokkal semlegesebb témában.
– Egyébiránt hogy kötöttél ki pont ezen a pályán?

Audrey & Jacob

Valójában nézőpont kérdése és a rossz szülő lehet sokféleképpen rossz, pláne, hogy ez nem feltétlen szándékos döntés eredménye. Még csak családon belüli erőszaktevőnek, gyilkosnak se kell lennie, elég, ha az ember méretes seggfej és már kiérdemelheti eme nem túl hízelgő titulust.
Tán sikerült zavarba hoznia a kimondott gondolataival a szőkét, bár Jacob ezt nem feltétlen gondolná. Esélyesen a nő egyszerűen csak érzékenyen kezeli ezt a témát, vagy úgy érzi, vele szemben érzékenyen kell kezelnie, minden esetre az ajakba harapás nagyon szexinek találja, de sajnos most ez is el kell engednie.
A képesség említése után történő köszönetnyilvánításra a férfi mindössze egy biccentéssel válaszol, s sokat mondó, egyúttal kissé gyanakvó mosolyra húzódnak ajkai, ahogy a nő közelebb lép hozzá. Audrey kedvességét minden esetre, díjazza. A csaj valószínű kiváló barát lehet, vagy csak ennyire ügyesen találja el kinek, mikor, mire van szüksége. Ezt a tulajdonságát is érdemes megjegyezni (bármelyikről is legyen szó), s a férfi sajnálja, hogy nem azon az ominózus partin vannak, akkor ő is egész máshogy állhatna a vele szemben állóhoz.
Most viszont csak annyit tehet, hogy meghallgatja a mondandóját.
– Nem ostorozom magam, Audrey. Csak tisztában vagyok a képességeimmel. Az én szüleim sem igazán mutattak jó példát – csak egy pillanatra tekint ki oldalra, a terem felé, mielőtt folytatná, mikor egy pillanatra, mintha meglátná Mona egyik kis társalkodónőjét. Önkéntelenül szorít rá Audrey kezére – feltéve, hogy a nő időközben nem engedte el őt – és elindul a gyerek után, szándékai szerint magával vonva a szőkét. – Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna már, neked vannak gyerekeid? – ám a kérdése után hirtelen megtorpan, a lányka ugyanis megáll egy idősebb úr mellett, akit azonnal meg is ölel, s Jacob már innét látja, hogy nem őt keresi. Kissé elhúzza a száját, majd lepillant a nő szemeibe – feltéve, hogy Audrey hagyta, hogy Jacob magával vonja őt.

Audrey & Jacob

A nő nevetésére Jacob egy elégedett mosollyal válaszol. Kellemes nézni, hallgatni a másikat, de nem ezért vannak itt és ő ezzel teljesen tisztában van. Túlzott részletekbe még nem akar belemenni, amennyiben megtalálják Monát, a lánya egyébként is kellően színesen el fogja mesélni Audrey-nak, hogy Jacob mekkora bunkó is volt… vagy csak érdektelen feléjük – szokás szerint.
Eme vádakat a férfi természetesen vissza fogja utasítani, de ez még odébb van.
A lépcsőn ő maga is figyel, nem is volna könnyű szem elől téveszteni négy kiskamaszt iskolai egyenkabátban. A lépcsőn azonban nyomuk sincs. Tán emiatt sem törődik a lépcsőzés hosszával, jelenlegi lakásáig így is lépcsőzhet eleget minden nap, szóval az edzés megvan. Meg egyébként sem mutathatja egy csinos nő felé, hogy pár foknyi lépcső lestrapálja. Miféle hír terjedne el potenciálisan az állóképességéről?
…legfeljebb kifújja magát, ha a csaj nem figyel oda.
– Ami azt illeti… – kezdi kicsit tán késve, mert a nő következő kérdése eltereli őt a színvallástól, vagy a tagadástól, s kicsit meglepi Audrey kezére simuló keze. Ellenkezni, vagy pironkodni természetesen nem fog.
– Ez rendes tőled, kösz – valójában értékeli a kérdést, a válasszal azonban még vár, hagyja Audrey-t kibontakozni, ő maga addig körbepillant a termen, amelynek a hozzájuk közelebb eső részén ugyancsak nem látja a gyerekeket. – Nem leszek rossz apa…? Majd a lányom erről nyilatkozik húsz éve múlva az analitikusának. De tudod… – most ő neveti el magát, önmagához képest nagyon visszafogottan, s ehhez képest nagyon komoly képpel folytatja – …van benned valami egészen boszorkányos, hogy ennyire a fejekbe látsz. Mondták már?
…vagy csak az övébe lát ennyire bele. Ezt inkább nem teszi hozzá.

Audrey & Jacob

Maga részéről egy pillantást nem tartana magyarázkodásra okot adó momentumnak, de ahány ház, annyi szokás. Nagy jelentőséget nem tulajdonítana neki, ha tudna a gondolatról, s bár tagadhatatlanul hajlamos olykor a rámenősségre, de ahhoz kell legalább néhány pohár bor… illetve egy kevésbé publikus környezet.
Ahogy a nő magára hagyja, önkéntelenül lép egy lépést utána – persze csak az után, hogy a szépség elfordult, végül felnéz egy mellette kihelyezett festményre, aztán a telefonjáért nyúl. Csörgeti Monát, de a telefon kikapcsolva. Egyszerre érez Jacob büszkeséget és bosszúságot, amiért ilyen kis pedáns lánya van, aki ennyire komolyan veszi a telefon elhallgattatását egy múzeumban, másfelől a kurva anyját – Bocs, Maayan! –, amiért cseszik reagálni az atyai hívásra! Ugyanakkor az is lehet, hogy csak az ő hívásait irányította a lány tiltólistára, a férfi azonban még nem akarja felhíni az anyját, hogy csörögjön rá a kislányra. Ugyanis rá hallgat, neki felveszi… szóval csak a szokásos generációs különbségek és ellentétek ezek…
Nem tudja hány perc telt el, mire a nő visszatér, s Jacobot meg is lepi a dolog, bár a másik bólintásából erre következtethetett volna, ahogy az szimplán lehetett volna egyfajta kegyes hazugság, ő meg várhatott volna valóban két órát, vagy többet…
A válaszra enyhén megemeli az állát.
– Hát ez… – féloldalas mosoly, s a mondatot kissé felemásan fejezi be – …fogadnék, ezt sokan szeretnék hallani tőled – de gyorsan nyugalomba rendezi az arcvonásait, miután vesz egy mély levegőt, majd a nő mellé lép, s jobbjával int egy irányba, hogy arra induljanak. Nem ajánlja fel a karját a szőkeségnek, csak lépked mellette, mintha valóban régi, jó barátok volnának.
– Borzasztó banális dolog, de minimum annak fog tűnni, én meg egy baromnak – kezdi, tán kicsit nyersebben a kelleténél. Már magára nézve. – Sikerült elvesztenem a lányom és három kis barátnőjét –  akiből az egyik amúgy fiú, de lánynak érzi magát. Ez mondjuk a történet szempontjából lényegtelen. Körbejártam a kiállítás ezen részét kétszer is – ez lehet túlzás, ennyire nem lenne alapos – de tökéletesen szem elől vesztettem őket, és azt gondolom, nem is akarják, hogy rájuk találjak.
Míg beszél, igyekszik a nőre nézni, de csak annyira, hogy időben ki tudja kerülni a tárlatot megtekintő többi látogatót, akik mintha egyre csak sokasodnának.

Audrey & Jacob

Magabiztosan biccent, s szolidan végignéz a nőn; Audrey-nak igazán jól áll a piros szín. Kár a körülményekért, ha a férfi egymaga lenne itt, nem egy elcseszett gardedámként, biztosan elhívná valahova, ha a helyzet úgy hozná, annak ellenére, hogy emlékszik jól, Audrey férjezett. Az ilyesmi egyébként is átmeneti állapot ma már, még akkor is, ha ő maga sem annak gondolta a saját házasságát. Most azonban a meglévő problémára kell koncentrálnia, emiatt is hagyja, hogy a hölgy beszéljen, mert a büszkesége továbbra sem engedi, hogy túl kétségbeesettnek tűnjön.
Fejét enyhén a nő vállára tett keze felé fordítja, de csak egy pillantást vet rá, újfent beszélgetőpartnere szemeibe néz ismét, feltéve, hogy amaz ezt lehetővé teszi neki.
– Elég fontos – tér a lényegre. Bár egy pillanatra megtorpan, miként is folytassa. Ez az épület óriási és ki tudja, a lányok merre kóricálnak, bár a férfi nem annyira a cukrosbácsiktól tart, mint inkább attól, hogy tiltott helyekre szöknek be ezek négyen, vagy inkább az épületből ki – Jacob tudta nélkül természetesen. – Nem értelek félre, ne aggódj, de nem hiszem, hogy van rá két órám várni – jobb kezét megemeli, ha a nő kacsója még mindig a vállán nyugszik, óvatosan Audrey kezére helyezi. Most nincs, egyéb esetben lehet lenne, de ennyire nem akar jampiskodni, a túlzott nyomulás egyébként sem biztos, hogy szerencsés. – Tíz percet kérnék most tőled.
Hazudik, az több is lesz, ha rajta múlik, egyelőre mégsem folytatja, s mivel nem akar túl bizalmaskodó lenni, csak meglapogatja a nő kézfejét, amennyiben az nem húzódott el tőle az érintés hatására.

Audrey & Jacob

Már vagy fél órája kerengtek a múzeumban, de Jacob egyetlen műalkotást sem bírt volna felidézni – még téma szintjén sem – annyira lekötötte a telefonja. Hol beszélt rajta, hol üzeneteket küldött, s csak néhány szóban reagált Mona szavaira.
A helyzet pikantériája, hogy pont Jacob nem volt soha az a tipikus telefonfüggő, még a közösségi oldalakon sincs kimondottan jelen, most mégis ki sem rohad a kezéből a telefon. Hol az ügynöke hívja, akinek fogadja a hívásait, de gyorsan le is rázza őt; hol a kiadandó lakása ügyében keresik, amely már nehezebb ügy; hol a leendő ex-csajával beszél, akivel reményei szerint következő hét végén az első randit is megejtheti; hol az apját próbálja utolérni – természetesen sikertelenül. (Mindezt teszi annak ellenére, hogy a múzeum erősen ellenjavallja a telefonhasználatot a kiállítóteremben.)
Nem, Jacob nem bunkó, csak… na jó, jelen helyzetben tényleg bunkó kicsit.
A következő pillanatban pedig – tán éppen a fenti okból kifolyólag – egymagában áll – leszámítva a múzeumlátogató idegeneket –, mert a négy lánynak nyoma sincs. Hirtelen önti el a hidegverejték, majd bőrkabátja belső zsebébe csúsztatja a telefonját.
– Mona? – bukik ki belőle a kérdés, de válasz nem érkezik. – Mona?! – emeli mega hangját, melyre a közelben állók pisszegése már választ ad, de ez nem olyan, amelyre a férfi vágyott volna, így aztán elindul körbe a teremben. Érzi a telefon rezgését a mellkasánál, de pont most tesz rá magasról ki hívja. A képe látszólag nyugodt, majd idegesen vigyorodik el, miután a termet körbejárva realizálja, hogy a lányoknak valóban hűlt helye. Elnyom magában egy káromkodást, előveszi a telefont, s Messengeren ráír Monára, de az 2 percen belül sem érkezik válasz, s az üzenetet sem látta a kiscsaj.
Ez nagyon fasza…
Lemondó pofával csúsztatja vissza a telefont a belső zsebébe – miután azt is konstatálja, hogy nem a lánya kereste – és elhatározza, hogy tesz egy újabb kört, mikor meglátja annak a magas szőkének a csinos alakját átviharzani(?) a termen, akivel pár hónapja is volt szerencséje csevegni egy évadzáró előadás partiján. Kedveli a szőkéket, a kedvencei, emiatt még a nő neve is megragadt az emlékezetében, nem mintha egy ilyen küllemű csajt bárki egykönnyen elfelejtene. A férfi utána siet. Emlékezett rá, hogy Audrey egy múzeumban dolgozik, de egyfajta Isteni szerencsének tartja, hogy pont ebben. Ahogy beéri, s a nő addig nem szúrta ki a követőjét, óvatosan kocogtatja meg két ujjal a jobb vállát hátulról.
– Audrey, igaz? – kérdez rá, s ha a nő megfordul, egy középkorú férfit láthat maga előtt, melyet – a fent nevezett reményei szerint – felismer. Jacob fekete, elegáns szabású bőrkabátot visel, fehér pólóval és sötétszürke nadrággal. – Szia! Örülök, hogy látlak – folytatja, s még nem veti magát a nő lábai elé, hogy segítsen a kölköket előkeríteni… nem, az első körben jó nagy lúzerség lenne.