E lég sok munkám volt, amivel elég nehezen haladtam, így az időmet igyekeztem a feladataimnak szentelni, többek közt, hogy a kiállító teremben minden rendben legyen, a képek, a szobrok, a tisztaság és minden dokumentum kéznél legyen, amire a munka során szükségem lehet. Nem voltam mindent tudó, így szükségem volt némi útmutatásra is, amik a papírokban voltak megtalálhatóak.
Meglátogattam miss. Sagniert is az irodájában a közelgő tárlatvezetés miatt, majd elmentem inni egy kávét, amit én magam készítettem el a személyzeti konyhában, ugyanis eszem ágában sem volt a büfében kapható drágán eladott vacakot inni. Azért voltak igényeim, amikből nem szívesen adtam alá. Akármilyen vacakot nem ittam meg, kényes voltam rá, hogy csak a finom ízeket akarjam inni.
Miközben a kiállító terem felé igyekeztem valami furcsa érzés kerített hatalmába. Szinte megéreztem, hogy valaki követ. Kezdetben nem, de végül elkezdtem lassítani és szétnézni, így végül megláttam az utánam trappoló férfit, akinek megálltam. Felismertem őt. Emlékeztem rá, ő az a színész. Nem könnyű elfelejteni az ő jellegzetes, borostás arcát. Nagyon karakteres, szép arc. Kicsit olaszos beütése van, pedig tudtam jól, hogy semmi köze az olaszokhoz. Akkor elég mosolygósnak láttam, de most valahogy a vidámság messziről elkerülte.
Vajon miért fut utánam ennyire? Kötve hiszem, hogy pont most akarna engem két hónap után randira hívni, az arcát elnézve pedig nem is azért, hogy mutassam meg neki, merre vannak a Rembrandt festmények. Vajon mi történhetett? Kicsit kétségbeesettnek tűnt, de legalábbis nagyon nyugtalannak. Igaz, nem sok időm volt, de még van egy pár percem, amit rá tudok szánni. Persze, ha lehetséges, akkor át kéne tenni későbbre. A tárlat után több időm lenne rá.
- Igen. Te pedig Jacob - feleltem emlékezve rá és reméltem is, hogy jól. Nem szokott probléma lenni a memóriámmal, hiába a sok szőke nős vicc. Nem rám voltak jellemzőek. Legalábbis nem mind...
Elég furcsa volt a viselkedése és nem is tudtam hová tenni. Ezért kergetett engem végig a kiállítótermen, mintha valami erőszaktevő akart volna elkapni egy sötét utcán? Meglepetten néztem rá a mappámat a mellkasomhoz szorítva, miközben bizonytalanul néztem rá, hogy mi fog ebből kisülni.
- Szia. - feleltem. - Nos... én is - mondtam zavart mosollyal, mert hát én is örültem neki, csak pont időm volt kevés. - Ha nem olyan fontos, akkor meg tudsz keresni úgy két óra múlva? - kérdeztem kínos mosollyal. - Félre ne érts, nem le akarlak koptatni, nem vagyok olyan - fogtam meg vállát kedvesen. - Csak nincs túl sok időm most baráti beszélgetésekre, meg ilyesmi... de szívesen töltöm veled az időm, ha szeretnéd.

Kicsit meglepett, hogy a vállamra tette a fejét és akaratlanul is arra gondoltam mi lesz, ha ezt valaki olyan látja, aki majd vissza mondja a férjemnek, bár erre aligha lenne példa. Nem hinném, hogy bárki is arra gondolna, félre akarok lépni, de ha mégis, majd kimagyarázom és elmondom az igazat. Jacob és köztem nincs semmi és hát ő is tudja, hogy férjem van. Meg hát a gyűrű. Biztos csak valami olyan történt, ami erre a kétségbe esett lépésre késztette.
Szemeimbe nézett és kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam. Mi tagadás, nagyon szép szemei voltak, most mégis volt bennük némi nyugtalanság. Fontos dologról van szó. Most már biztos voltam benne, hogy baj van és abban is biztos voltam, hogy be fog engem fűzni valamire. Nehéz lenne neki nemet mondani, főleg, ha tényleg nagy a baj.
Nem tudtam van-e valami nyomulós hátsó szándéka, főleg, mikor megérintette kezem, de egészen olyan hatást gyakorolt rám, mint egy reménykedő kiskutya, aki épp mindent megtesz, hogy a leendő gazdája szívét meglágyítsa és sajnos, vagy nem sajnos, de sikerült meglágyulnom. Nem tudom az a tíz perc tényleg tíz perc lesz-e, de bólintottam, ám azonnal nem ugrottam, mert előtte biztosra kellett mennem, hogy a tárlat akkor se maradjon el, ha én esetleg nem végeznék, így megkerestem az egyik kollégámat, Olivert, hogy átadjam neki a mappát és megkérjem, hogy ha a galéria nyitásáig nem érnék vissza, akkor vegye át a helyem. Lehet Eleonora meg fog érte róni, de neki is meg kell értenie, hogy most baj van és nem tehettem meg, hogy nem segítek. Találtam helyettesítőt és ha kell, akkor nyugodtan vonja le a béremből és fizesse ki Olinak, de most egy szerencsétlen "barátom" számít rám és remélhetőleg még nem késünk el.
Miután ezt rendeztem, visszamentem Jacobhoz.
- Itt is volnék. A tiéd vagyok.

Nem voltam soha az a fajta, aki átverne valakit egy nehéz helyzetben, főleg nem egy barátot. Barát? Végül is nem is tudom. Talán annak mondhattam őt. A barátomnak. Meg merném kockáztatni. Vagy csak kedves ismerős? Mindegy, a lényeg, hogy kedvelem őt és nem fogom cserben hagyni. Nem tudnék utána jó szájízzel tükörbe nézni. Éppen ezért nem is értem, Jacob miért lepődött meg annyira, hogy viszont lát. Talán azt hitte a munka fontosabb nála? Remélem, ha ezt is hitte, csak azért, mert ideges.
Elsőre nem értettem, hogy mire célzott, hogy mit akarnának sokan hallani tőlem, de egyszeriben rám tört a felismerés és szolidan elnevettem magam, hogy ne zavarjak vele senkit és azért ne is kezdjenek bámulni az emberek, hogy mit nevetek itt. Mégis csak egy múzeum.
- Jaj már - legyintettem, noha minden bizonnyal igaza volt. Voltak már, akik ezt akarták tőlem hallani, de csak keveseknek volt lehetősége tényleg hallani. De most nem úgy értettem, hanem, hogy övé vagyok, segítek neki abban, amiben annyira szüksége van rám. - Te is tudod, hogy értettem. Na, mondd, mi történt - kértem, hogy tudjam, mibe keveredett.
Nem kicsit lepett meg, amit hallottam, mert pont belőle nem néztem volna ki, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Kíváncsi lettem volna a részletekre is, de nem akartam ennél is kellemetlenebb helyzetbe hozni őt, mert láttam rajta és hallottam a hangjában is, hogy már ezt is elég rossz érzés volt neki elmondani. Kínosnak érzi, tudom. Hát ez nem lesz egyszerű. Ez a múzeum nem kicsi, mire átnézzük, az sok idő és benne volt a pakliban az is, hogy mire mi eljutunk a végére, elkerülve őket ők már újra visszatérnek ide. Sőt, mi van, ha már a múzeumban sincsenek?
Nem tudom mi történhetett, miért váltak el, hogy tűntek el a gyerekek, de most már nem is lényeges, igaz? Az lenne a fontos, hogy előkerüljenek, nem pedig az, hogy miként tűntek el. Tudjuk hol vesztek el, most már csak az a kérdés hol lehetnek és onnan hová akarnak majd menni.
Szóval több kérdés is volt bennem, de próbáltam nem még kellemetlenebb helyzetbe hozni, hanem érdemben segíteni neki. A liftet ebben az esetben rossz ötletnek tartottam, hisz mi van, ha a lépcsőn jönnének szembe velünk? Éppen ezért lépcsőztünk, bár tudom, hosszú távon fárasztó lehet.
- Gondolom nem volt még példa erre - állapítottam meg, majd a lépcsőn felérve és a kiállító térbe belépve megfogtam a kezét és megálltam, ezzel őt is megállítva. - Hé, Jake... - kezdtem és sóhajtottam. Szabad kezemmel megigazgattam a hajam. - Ugye tudod, hogy nem ítéllek el? - kérdeztem, mert nem szerettem volna, ha emiatt érzi rosszul magát és emiatt szorongana. Vagy épp félne megnyílni. Nem néztem rá most sem ferde szemmel - Nem kell szégyellned. Nem kínos ez. Volt olyan, aki véletlen a bevásárló központban vesztette el a fiát. Gyakori az ilyen. A gyerekek kíváncsiak és komiszak. Ha csak egy kicsit nem figyel az ember, képesek meglépni. Ez nem ciki. Sok szülő átesik ilyenen. Ettől még nem leszel rossz apa, sem béna.

Nem tudtam, hogy komolyan vegyem-e, vagy nevessek, mikor az analitikussal viccelődött. Cinikus humor? Alapvetően kedveltem az ilyesféle vicceket, de valamiért Jake szájából ez most elég komolyan hangzott ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magam és óvatosan beleharapjak alsó ajkamba. Nem néztem ki belőle, hogy annyira rossz apa legyen. Millió rémtörténetet hallani a tényleg igazán rossz szülőkről és valahogy egyik kép sem illett az előttem álló férfira. Miért írja le ennyire önmagát? Vagy tényleg ennyire rossz emberismerő lennék? Igaz, nem sokat beszélgettünk, nem is ismerjük egymást annyira, de azt hittem ennyi idősen már elég jól meglátom ki milyen ember is. Azt is érzem, hogy bármi is történt, Ő már biztosan bánja és ha tehetné visszacsinálná. Ha rossz apa lenne, most nem érezne így is és nem keresné őket ennyire kétségbeesetten.
- Ne mondj ilyeneket - dorgáltam meg azért finoman a rosszmájú önkritika miatt.
Minden esetre a következő megjegyzése már mosolyra sarkall, ahogy a képességeimet firtatja.
- Nem, még nem mondták. De köszönöm. Ez amolyan... női adottság - kuncogtam, aztán közelebb léptem hozzá. Nem tolakodóan, megtartva egy tisztességes távolságot. - Szerintem ne ostorozd magad. Ha rossz apa lennél, most nem keresnéd a lányokat ennyire hevesen. Lehet nem te vagy a legfigyelmesebb apa, de van benned felelősségérzet és a magad módján próbálsz velük törődni. Baklövések bárkivel történhetnek, de az a fontos, hogy most próbálod helyrehozni. Szóval fel a fejjel. Legközelebb majd jobban vigyázol, hogy ne forduljon ilyen elő. Végtére is csak a hibáinkból tanulunk. Másként nem tudunk fejlődni sem - mondtam és valahol tudtam, hogy ez lenne az a rész, ahol meg kellene őt ölelnem, a filmekben mindig így szokás, de valahogy úgy éreztem nem lenne helyénvaló, ha megtenném, szóval maradtam és inkább elpillantottam másfelé, hátha meglátom a lányokat valahol.

Imponáló volt az a szép mosoly. Ha szabad lettem volna és nem ilyen körülmények között találkozunk, akkor biztosan még közelebb mentem volna. Zavaróan közel. Viszont nem tehettem ebben a helyzetben, amilyenben most voltam. Nem akartam zavaró pletykákat, sőt, már épp az is épp elég, hogy ezt csinálom és nem a tárlatvezetést. Ha Miss. Sagnier emiatt megró, nem tudom mit mondok otthon. Nem szeretném, ha a férjem csalódna bennem. Nem mondja, de tudom, hogy elvárja tőlem, hogy minél többet tegyek le én is az asztalra és néha ez a gondolat egyre frusztrálóbb, mert néha egyre nehezebb megfelelni a ki nem mondott igényeinek. Vagy csak én vagyok paranoiás? Szerettem a férjem, de néha nagyon nehéz volt viselni a terhet, hogy ő mennyivel felettem áll társadalmilag. Jóval gazdagabb és befolyásosabb volt nálam és olykor úgy éreztem megroppanok a teher alatt, hogy én is sokkal többet érjek el, hogy egyszer majd egyelő felek lehessünk és ne mondhassák rám azt, csak a pénze miatt vagyok vele.
Meglepetten néztem Jake felé, mikor megszorította a kezem. Nem fájt, de nagyon meglepett, nem tudtam hová tenni a dolgot, kicsit még meg is ijedtem, főleg, mikor elhúzott engem. A magas sarkú miatt alig bírtam felvenni vele a tempót hirtelen, majdnem meg is bicsaklottam, de szerencsére nem, csak majdnem. Nem tudtam mi történik, mit látott, miért húz el, hová megyünk.
A kérdés csak még jobban bezavar, mikor pedig végre megáll, kissé félve pillantok rá, bár addigra már én is megértettem mi történt. Bizonyára azt hitte, hogy a lányát, vagy annak egyik barátnőjét láttam. Még mindig fogtuk egymás kezét. Én is szorítottam, ő is az enyém.
Lassan, de kapcsoltam, hogy nemrég kérdezett is valamit.
- Nem - mondtam kis fáziskéséssel. - Nincs. Nincs egy sem... - válaszoltam, noha nem tudtam akarnék-e egyet. Talán majd egyszer igen. De most nem tudom beleférne-e az életembe egy gyerek. Éppen elég... nehéz néha így is.

Hogy bántam-e, hogy Jacob fogja a kezem? Nem. Kellemes érzés volt, szerettem a társaságában lenni, és valahogy jó érzéssel töltött el, viszont tudtam, hogy nem szabadna ezt. Ha a férjem megtudja, hogy kézen fogva sétálgattam a múzeumban vele - bármi kellemes is volt - abból nem fogok jól kijönni. De remélhetőleg nem fogja megtudni.
Már-már hiányérzetem lett, amikor elengedte a kezem, de így én is megtettem. De hiányzott az érzés, annyira megszoktam már az elmúlt percek alatt. Jó érzés volt, adott némi magabiztosságot és komfort érzetet. De igen, ezt nekünk nem szabad. Hogy kompenzáljam az érzést, megfogtam a könyököm azzal a kezemmel, amivel nemrég még az ő kezét fogtam.
Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy csak kis fázis késéssel kaptam fel a fejem a bocsánatkérésére és enyhén zavarba is jöttem tőle, mert még mindig azon morfondíroztam, hogy kézen fogva jártuk be a múzeumot.
- Semmi baj - feleltem. Nem volt az olyan rossz. Igaz, a frászt hozta rám, de egyébként nem volt rossz érzés. Olyan volt, mint mikor fiatalabb koromban az iskolatársakkal kézen fogva rohangáltunk, csak ez mégis más volt. Más, hiszen felnőttek voltunk és nekem férjem volt. Nem mondhatnám ki hangosan, hogy egyébként mennyire melengető érzés volt az érintése.
Kérésének eleget téve tovább mentünk, de végül mégis csak inkább úgy döntöttem használjuk a liftet. Úgy tűnt ezen a pár szinten nem voltak, tehát valahol fentebb kellett lenniük.
- Gyere, Jake - intettem neki. - Menjünk fel a legfelső szintre és onnan induljunk meg lefelé. Talán több sikerünk lesz.
Ha jött és beszállt, akkor megnyomtam a gombot és a kérdésére a liftben kezdtem neki válaszolni.
- Mindig is szerettem a művészetet - néztem az ajtóra, amint összezáródik. - Szóval jelentkeztem a Pratt Institute-ra, felvettek, elvégeztem és végül itt kötöttem ki. Ha tovább képeztem volna magam többre is vihettem volna, de szeretem ezt csinálni, meg a többit - azaz a kritikusságot és az oktató jellegű vlog videókat. Akár tanárnő is lehetnék, valami egyetemi előadó, de az annyira nem mozgatott meg. Szerettem tanítani, de nem szerettem a kötöttséget és a kötelezettségeket. Márpedig, ha egyetemi eladó lennék, sok kötöttségem lenne.

Kis bókja hallatán jóleső melegség és boldogság járt át.
- Nos köszönöm - mosolyogtam és jól esett az a minimális elismerés, amit tőle kaptam. Lehet tényleg nem vagyok most sem kevés, de vannak, akik többre vitték nálam. Persze ez így van rendjén és nem is vagyok igazán féltékeny, hisz megdolgoztak érte és nap mint nap hajtanak, hogy meg tudjanak felelni. Nekem jó dolgom van és nem kell annyira hajtanom és megszakadnom sem, bár azért nem is lazsálok, hiszen a férjemre való tekintettel valamelyest karrierista lettem.
Igen, valóban. Azt tanultam, amit szerettem volna és valóban egy nívós munkahelyem van, szóval panaszra nem lehetett okom. Tényleg nem. Igyekeztem is így tekinteni a helyzetemre és nem elégedetlenkedni.
Mikor visszakérdezett a lift falának dőltem és felpillantottam rá elgondolkodva, hogy vajon őszintén érdekli-e, vagy csak illemből beszélgetünk róla, illetve azért, hogy ne a lányokon kelljen gondolkodnia. Persze nem baj, szívesen beszélek róla, csak érdekelne mennyi ebből az őszinte érdeklődés.
- Például lehetnék múzeum igazgatónő, vagy egyetemi tanárnő, professzor. Lehetnék művészettörténész. De ez csak pár példa. De nem vágyom erre, félre ne érts. Jó lenne, de tudom, hogy nem bírnám a stresszt, ami a múzeum vezetésével járna, ahogy a többi sem annyira nekem való. Szívesen lennék tanárnő, az igaz, de nem tudom hosszú távon mennyire tudnám élvezni és mennyire zavarna a sok kötelezettség, ami minden szabadidőmet elemésztené. Mondjuk az otthoni dolgozatjavítás, meg a beadandók átnézése. Nem csinálnám. Bár előadó lehetnék most is, ha akarnék, de elég nekem ez a kis múzeumi munka. Itt elvagyok, otthon meg tudok pihenni és a vloggal-bloggal foglalkozni. Engem ez most boldoggá tesz.

KA lift megérkezett, ő előre engedett és előre is mentem. Lényegében nem azért jöttünk ide fel, mert úgy véltem itt lesznek a gyerekek, hanem, mert tudtam felfelé törekednek, így miközben ők lentről vélhetően felfelé jönnek az emeleteken, mi most megindulunk fentről lefelé, így beléjük kell botlanunk előbb, utóbb.
Lényegében nem is az emeletek száma volt itt számot tevő. A szinten, ahol voltunk, pontosabban a részlegben pont az amerikai iparművészet volt a téma. Itt 12 000 alkotás volt kiállítva, mely háromszáz évet foglal magába.
Ahogy a lift felől haladtunk az üvegművészeti részlegben, ahol a sok alkotó mellett főleg Louis Comfort üvegfestményei voltak kiállítva, többek közt egy-két legismertebb darabja, de voltak kevésbé ismert alkotásai is, mint az általa tervezett lámpa is. Igaz, nekem ezek sose voltak nagy kedvenceim. Nem szerettem az üvegművészeteket. Sem csinálni, sem nézni. Nem voltak szépek a szememben és a megalkotásuk is nagyon nehéz, így tevékenykedni sem tevékenykedtem volna ebben a világban, épp ezért örültem is, amikor elhagytuk a részleget. Igaz, ezt annyira ki nem mondtam soha, de azt gondolom látható volt rajtam, hogy nem éppen ámulva, örömtelien nézem az üvegműveket. Túlzottan nem sütött rólam, de a jóleső érdeklődés sem sugárzott rólam. Igyekeztem nem mutatni az érzéseimet. Más a gótikus üvegablak, ami szép, de mások ezek a későbbi korokból származó nem túl szép üvegművek. Ezek szerintem semmit mondó művek voltak. Voltak szépek is, amik még nekem is tetszettek, de nem sok.
Tovább haladtunk egy másik tárlatba, ahol leginkább szobrok voltak, például szembe mentünk Hiram Powers California nevű szobrával. Hála az üvegezett tetőtérnek, majdnem minden természetes fényben úszott.
Pillantásaim végigvezettem a padokon, ahol le lehetett ülni, de nem igen láttam gyermekcsoportosulásokat, szóval egyelőre úgy tűnt itt nincsenek, bár még nagyon sok helység van ezen az emeleten, ahová be kell néznünk. 12 000 kiállítási tárgy nem kevés és még ott van az alattunk lévő szint is, ahol lehetnek.
El nem bújhatnak, szóval emiatt nem aggódtam, nem sok rejtekhely lehet, ahol ne láthatnánk őket. Ez még is csak egy múzeum, nem kalandpark.
- Te elérted a céljaidat? Mármint... te úgy érzed elérted, amiket szeretnél? Van még hová tovább? Vagy van, amit úgy érzed elszalasztottál? A karrieredet illetően - puhatolóztam, majd megálltam a női mosdó előtt.

Nem kerülte el figyelmem, hogy Jake valamiért bízott a telefonban, ami furcsa volt. Ha eddig nem tudta elérni a lányokat, most miért bízik benne? Szerintem a gyerekek mentalitása nem fog megváltozni. Írt. SMS-t. De hogy kinek, azt nem tudom. Talán Monának? Nem kérdeztem.
Ami a karriert illette, nem tudtam hihetek-e neki, mert nem éreztem teljesen őszintének. Lehet rossz emberismerő voltam - vagy épp túl jó, - de úgy éreztem, hogy Jake eltagad előlem valamit. Persze az is igaz, hogy talán nem ez a legjobb alkalom arra, hogy kitárgyaljuk a munkaügyeit, ennek ellenére tartottam magam ahhoz, hogy Jake nem őszinte és hogy valamit nem akar elmondani. Éreztem, hogy van olyan részlet az életében, a munkásságában, amivel nincs megelégedve. Egy hiányérzet, ami kicsit elszomorító volt.
- Ha engem kérdezel, akkor megérdemled - mosolyogtam viccelődésén, mert hát jó színész volt. Lehet nem a legjobb, de egy-egy alakításáért tényleg megérdemelte volna azt a díjat. Nekem nagyon tetszettek az alakításai. Láttam rajta némi keserűséget, ami rosszul esett. Jobb szerettem a vidám, mosolygós arcát, mintsem azt, amikor meg volt savanyodva. Amúgy is - talán mert művész voltam - érzékeny voltam rá, ha az emberek a környezetemben szomorúak. Már pedig Jake most szomorú volt valami miatt és ezt nem szerettem látni. Ha nem is sokáig, de pár pillanat elejéig ott volt az arcán az a bizonyos érzelem.
- Hajolj ide - mondtam és felsőjét fogva lejjebb húztam őt kicsit, majd nyomtam egy puszit az arcára és megsimogattam az arcát, de ez nem tartott sokáig. Elengedtem és kicsit elléptem tőle. - Ne szomorkodj. Rendbe fognak jönni a dolgaid - és ezt most nem a lányokra értettem, hanem általánosságban.
Biztatóan rámosolyogtam, majd megfogtam a kezeit és tovább húztam őt a festmények felé, ahol többek között John Singer Sargent, .png]Johannes Vermeer és Thomas Cole képei voltak kiállítva, de több más alkotótól is. Legalább húsz festő képei lógtak a falakon. Ezek között a képek között már jobban éreztem magam, mint az üvegek között. A festészet volt az, ami a legközelebb állt hozzám.
- Gyere. Valahol biztos megvannak. Tudom, hogy rossz érzés, ami történt - itt már a lányokra értettem, - de nézd a jó oldalát. Velem lehetsz és csak neked tartok egy kis privát tárlatvezetést - mosolyogtam rá. A lányok is meglesznek valahol, itt a múzeumban nem eshet bajuk. Főleg, mert minden zugban kamera volt. Biztosan senki sem merne ártani nekik, ahogy arra sem sok lehetőségük van, hogy megsérüljenek. Biztosan jót röhögnek valahol azon, hogy Jake idegeskedik miattuk. A gyerekek gonoszak tudnak lenni.

- Az nem olyan biztos, de ha mégis megtörténne, hidd el, csak jókat fogok mondani - vigyorogtam, majd kapott később egy puszit is. Éreztem, hogy jól esett neki. Remélhetőleg egy olyan sem látta, aki ismer annyira, hogy a férjem orrára kötné, aki félre értené. Reméltem egyszer leszünk olyan jó viszonyban, hogy kiöntse nekem a lelkét, de nem kérhettem erre, nem követelhettem tőle. Ha ő majd egyszer úgy dönt, akkor elmondja.
Tovább is mentünk a kezeit fogva, de egy rövid idő múlva visszahúzott, én pedig kissé szégyenkezve néztem rá, hiszen igaza volt. Talán tényleg kezdtem kicsit sok lenni már a dumámmal, de észre sem vettem magam, csak így, hogy ő mondta. Igen, nemrég még pont én vettem félvállról és most én lovaltam magam bele jobban, mint ő. Nem is értettem hirtelen mi történt velem.
- Sajnálom... - motyogtam zavartan, lesütött szemekkel. Áteshettem a ló túloldalára és nem is vettem észre magam. Aztán persze felkaptam a fejem a tejes doboz megjegyzésre. - Szörnyű vagy - ütöttem vállon tenyeremmel játékosan és kicsit elnevettem magam. Lássuk be, ez ütős megjegyzés volt. - Azért reméljük erre nem kerül sor. De igazad van, nem történt tragédia. Csak túlreagáltam a helyzetet. Belelovaltam magam.
Megálltam előtte és felpillantottam rá, de észre sem vettem, hogy még mindig egymás kezét fogtuk.
- Szólj, ha kicsit sok vagyok. Néha elszalad velem a ló. Hajlamos vagyok túlpörögni...

Megjegyzése mosolyt csalt arcomra.
- Csak aztán kapjon is el, ne csak kergessen - vigyorogtam játékosan és kezdtem újra egyre jobban érezni magam a társaságában, pedig volt egy kisebb mélypontom, de legalább a kis viccelődés után Jacob nevetése is felhangzik, amit jól esett végre hallani, így ismét csak vidáman mosolyogtam.
Nem tudtam, hogy csak én voltam-e annyira túl könnyelmű és ragaszkodó, hogy máris ilyen jól éreztem magam a férfival, akivel alig ismerkedtem meg, vagy ez egyébként normális dolog. Nem voltunk igazi barátok és nem is tudtam róla túl sokat, de nagyon jól esett a társasága és a közelsége. Csak felületesen ismertem, de boldoggá tett a társasága és jól éreztem magam, pedig talán nem volt helyes, hogy így egymásra cuppantunk. Vagy csak én tapadtam rá?
Sokan mondták már nekem, hogy kissé matrica típus vagyok és illetlenül tapadok rá emberekre, vagy éppen többet látok egy barátságba, ismeretségbe, mint illene. Talán most is így lenne? Nem, félre értés ne essék, nem úgy látok bele többet, hiszen férjem van - bár léptem már félre - csak hát néha egy felületes ismeretség is olyan nálam, mint egy régi jó barátság és elkezdek ezekhez az emberekhez ragaszkodni is. Persze utána jönnek a pofára esések...
Meglepett, hogy Jake elkottyantott némi apróságot a tönkrement házasságáról. Megfordult a fejembe, hogy rákérdezek konkrétumokra, de aztán rájöttem, hogy ennyire tényleg nem vagyunk bizalmas viszonyban. Amúgy is majd elkezd még többet elmondani magától, ha úgy érzi jónak. Lehet nem fogom tudni kivárni?
Mikor Jake maga mellé rántott és "összesimultunk" vidáman csengően nevetve dőltem neki, majd megpaskoltam a mellkasát.
- Azért jó látni, hogy ennyire felvidultál. Lassan a lányok is meglesznek és tovább léphetünk - mondtam, de aztán nekem is leesett, hogy miként is hangzott, amit mondtam. Zavart pírral néztem fel rá, hogy gyorsan kijavítsam magam. - Akarom mondani... én megyek a dolgomra és te is tudsz menni velük haza - magyaráztam, noha szívem szerint még több időt töltenék el vele.
Az sajnos nekem sem tűnt fel, hogy a távolból valaki minket figyelt. A férfi engem látogatott meg a szabadidejében, bár arra még ő maga sem számított, hogy miként fog rám találni. Arra számított, hogy minden bizonnyal a múzeum kiállításával leszek elfoglalva, nem pedig arra, hogy éppen egy "meghitt összebújásban" vagyok egy idegen férfival. Persze ritkán, de meg szokott látogatni a munkaközi szüneteiben, ám tényleg ritka volt az ilyen alkalom és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ma is benézhet. A férjemről volt szó.
Sajnos pont a legrosszabbkor jelent meg, így pont nem a legjobb szituációban talált ránk. Tudtam, hogy féltékeny típus, de nem gondoltam volna, hogy ennyire el fog gurulni a gyógyszere. Dühösen csörtetett hozzánk, megragadta a karom, elrántott Jaketől és kaptam egy akkora pofont, hogy annak nyoma lesz egy pár percig. A rémülettől és a sajgó arcomtól némi könny szökött a szemembe, dühös kiabálása miatt pedig belém fagyott a szó is. Még sose láttam ilyen mérgesnek és igen csak megijesztett. Igaz, még soha nem volt rá példa, hogy rajtakapjon egy másik férfival. Ami pedig a legrosszabb, hogy most tényleg ártatlan voltam, nem történt köztem és Jake között semmi olyan.
- Te meg mit művelsz itt? Ki ez a férfi és mit képzelsz? - vont kérdőre. - Ezt érdemlem? Míg én dolgozok, te itt kamatyolsz a férfiakkal? Szép munkahely, mondhatom?! Tudja, hogy férjed van? - nézett rám nem kicsit dühösen, én pedig összehúztam magam az arcom fogva, ha esetleg megint meg akarna ütni.

- Hát... ha te úgy szereted, akkor részemről rendben. Kergess meg előtte - böktem oldalba játékosan, bár a játékos kis boldogságunk és viccelődésünk hamarosan a férjem tette tönkre, aki nem volt rest elrángatni és pofon vágni.
Féltem a haragjától. Féltettem magamat is, a munkámat is és féltettem Jacobot is, mert nem szerettem volna, ha egy ilyen kis félreértés miatt veri őt is meg, vagy rúgnak ki engem. Még a végén elbocsátanak, a férjem balhézása miatt. Igaz, ha belegondoltam, hogy Jake szép arcát a párom át akarná rendezni... muszáj lesz közbe lépnem, pedig tudom, hogy akkor talán én kapom a következőt és talán az végleg aláássa a házasságom, de nem engedhetem meg, hogy Jake ártatlanul kapja a pofonokat.
Mikor "bűntársam" közbeszól, a férfi felé fordul. Első lépésként felméri Jacobot, hogy milyen ember is lehet és mennyire lenne neki ellenfél, majd dühösen morran.
- Te meg mit szólsz bele? Lepofozzam rólad az idétlen szakállat? - emelte jobbját, mire én a karjára fogtam és lerántottam az oldala mellé.
- Fejezd be, Hank! - kértem talán kissé elesettebben, mint illene.
- Mit véded? Ki ez egyáltalán és mit művelsz itt vele? Mit simulgattok egymáshoz?
- Nincs köztünk semmi, csak egy barát, aki elvesztette a lányt a múzeumban...
- Igen? És ahhoz össze kell bújnotok? Jobb hazugságotok nincs?
- De ez az igazság! - feleltem, de nem tudtam mi mást mondhatnék. Végtére is igaza volt. Nem lett volna szabad hozzá bújnom, arra nincs mentség, nem is tudtam mit mondjak neki, hiszen ha tovább kérdezi, akkor sem fogom tudom kimagyarázni. Én magam sem tudom mi ütött belém, csak el voltam varázsolva és megtörtént.
Mielőtt még tovább veszekedhettünk volna, megjelent az egyik biztonsági őr, aki odalépett a férjemhez.
- Uram, meg kell kérnem, hogy hagyja el a múzeumot.
- Mi? Dehogy! Nem megyek innen sehová, amíg válaszokat nem kapok!
- Uram, amennyiben nem távozik, kénytelen leszek rendőrt hívni - szólt az őr ismét békésen.
- Jó, elmegyek, de ő akkor velem jön! - mondta és megfogta a karom. Az őr szavának eleget téve indult el és húzott magával.
- Hé! Nekem még dolgoznom kell! Munkaidőben vagyok! Eressz már el, ki fognak rúgni! - akadékoskodtam és megálltam, ellenkezve, mire az őr hozzánk sietett és félre rángatta Hanket.
- Hagyja békén miss Peytont!
- A férje vagyok, ember! Jogom van hozzá!